2017. augusztus 9.

21. lövés

Csodás nyári napot, drágáim!


Hogy mi az a top1 dolog, amit sosem szabad csinálnom - mármint azon kívül, hogy refluxosként egész nap szénsavas szarokat és kávét vedelni? Úgy van, határidőt kiszabni, főleg, ha a kisasszony olyan debil, hogy pont akkorra akarja megváltani a világot, mikor éppen nyaral egy olyan helyen, ahol minden volt, de a svédasztalos reggeli és vacsora annyi helyet elvett, hogy wifire már nem maradt.
Őszintén mondom, ezt a fejezetet volt eddig a legnehezebb megírni - nem hiába tartott egy évig, haha. Nagyon-nagyon sok minden történik benne, ezek közül volt olyan is, amitől nagyon féltem, hogy milyen reakciót fog kiváltani. Ezért mindig nehezen szántam rá magam az írásra - ami már csak azért is volt nehéz, mert 83571835 sorozatot nézek egyszerre és mindegyik túl izgalmas -, de végül a félelem a magam részéről feleslegesnek bizonyult, mert amint letettem a hátsómat és bepötyögtem az első mondatot, konkrétan két nap alatt befejeztem az egészet. Egyébként ettől annyira felpörögtem, hogy már bele is kezdtem a következőbe
Mivel egyébként maga a fejezet iszonyatosan hosszú lett, 19 oldal, először ketté akartam szedni, de aztán úgy voltam vele, hogy ennyi türelmes várakozás után jár nektek az egész. Csak légyszi-légyszi, ne öljetek meg a végéért!

És ha már itt jártok és úgy döntötök, dobtok egy kommentek, meséljetek, mi újság veletek? Milyen volt ez az elmúlt év, hogy telik a nyár? Tudom, hogy van, aki most érettségizett vagy épp most van túl az első egyetemi évén, ti hogy viseltétek? Erre és/vagy a fejezettel kapcsolatban ne habozzatok írni!
_________________________________________________________

- They can’t take us down
If we stand our ground
If we live, if we die
We will shout out
Our battle cry –

Skillet - Battle Cry
Victor tekintete az utat pásztázta, a forgalmat méregette és analizálta, míg egyik kezével felém nyúlt, hogy ujjainkat összekulcsolhassa, ezáltal megállítva az öntudatlan remegésem. Sóhajtva húztam fel a térdemet az államig és szorítottam kezeinket a mellkasomhoz, hátha ezzel az őrült tempóval verdeső szívem is lenyugodhat.
 - Legalább tudom, hogy ilyen állapotban nem fogsz túl nagy őrültségeket csinálni, mint mondjuk egyedül nekirontani a Caudillo teljes védelmi testőrségének – mormogta, mire felhorkantam.
Oké, tény, hogy nem éppen a hidegfejűségemről volt a híres, de akkora halálvágyam azért nem volt, hogy ami előttünk állt, azt egymagamban akarjam végigcsinálni. Egy dolog volt gyűlölni valakit. Egy másik gyűlölni és végezni vele. De gyűlölni a Caudillót nem azt jelentette, hogy – még bosszúvágytól hajtva is - lenne elég bátorságom egyedül szembeszállni vele. Hosszú éveken keresztül éltem egy olyan világban, amit ő, és csakis ő egyedül irányított, a félelem, az igazi zsigeri, mindened összeszorul, képtelen vagy lélegezni is fajta félelem pedig éppolyan erőteljesen tud aktiválódni valakiben, mint a túlélési ösztön.
És épp most tört elő belőlem.
Képes voltam harcba szállni egykori főnökömmel úgy, hogy a közvetlen összecsapás csak egy távoli gondolat volt csupán, ami túlságosan eltörpült amellett, hogy az adott helyzetben mindenki próbálta életben tartani magát. De Randynek annyi. Matt halott. Egyedül Mina választott el minket a végső célponttól, ő pedig épp az apucijával rejtőzködött valahol Tallahassee-ben. Innen már nem volt visszaút.
Az egyetlen, ami valamelyest megnyugtatott a helyzetünkkel kapcsolatban, hogy Blondie és a többiek, akik nem harcra lettek kiképezve egy rejtett bunkerben húzták meg magukat, amit az ismeretlen holléte mellett még barátnőm hő-, mozgás- és nyomásérzékelő kamerái és detektorai védtek, hogy a Caudillo ne süthesse el a kedvenc trükkjét velünk: amíg a rajtaütő csapat harcban áll, addig a megfigyelőket szépen, csendben felrobbantja.  Emellett a szó szerint bombabiztos és - ahogy ők nevezték magukat - elpusztíthatatlan párost is sikerült valahogy visszazavarni Miamiba.
A szám sarka akaratlanul is megrándult, mikor az elmúlt időszak egyetlen örömteli eseményére gondoltam. Arra, hogy milyen aprócska volt Candy Willhez képest. Hogy a középső Benedict úgy állt barátnőm mellett, mint egy ugrásra kész, félelmetes testőr. És hogy milyen remekül, máris egymásra hangolódva tudták pontosan ugyanazt a hülyeséget mondani, méghozzá teljesen egyszerre. Tény, hogy valószínűleg ők ketten együttműködve egy halhatatlan kettőst alkottak Will veszélyérző képességeivel és Candy pajzsával, de az előbbit az utóbbi egyszer már így is remekül kioltotta. Sem Victor, sem én nem akartam, hogy a frissen egymásra talált párocska is besétáljon a halálzónába, így végül az erejük egymásra kifejtett negatív hatása volt a fő indok, ami meggyőzte őket, hogy másszanak vissza szépen a Blondie-ékhoz – meg lélektársam jobb ökle, ami igencsak életveszélyesen fenyegette meg az öccsét és a jövőre vonatkozó családalapítási terveit.
 - Ajánlom nekik, hogy tényleg Miami felé tartsanak – mormogta Vick, mire felkaptam a fejem. Nem is tűnt fel, hogy végig az elmém peremén figyelte minden gondolatomat, hogy szükség esetén leállíthasson, ha túlságosan is veszélyes vizekre kalandoznának.
 - Mi az, Bond, itt is felméred a helyzetet? – mosolyogtam rá tettetett vidámsággal. Ahogy óvatosan belepillantottam az ő fejébe – rám villanó tekintete biztosított afelől, hogy nála sosem lehetek eléggé az -, meggyőződhettem arról, hogy semmi olyat nem látott vagy hallott, amit el akartam rejteni előle.
Nálad sosem lehet tudni. – Kihallottam a hangjából, hogy csak oldani akarta a feszültséget, mégis ellenkező hatást ért el vele. A gyomrom még jobban összeugrott, a torkom összeszorult, a mellkasomra nagyon kellemetlen súly telepedett. Olyan, mint amit Matt kínzásakor éreztem, ám felnagyított kiadásban. Akármi is fog ma történni, semmi pozitív érzésem nem volt ezzel kapcsolatban.

Napnyugtára hagytuk el a Tallahassee táblát, utunk egy régi bérház legfelső szintjén, egy elhagyatott irodában ért véget, a rengeteg forgalomba se hozott fegyver, kimondhatatlan nevű, még ismeretlen, tasakokba töltött fehér porok, hamisított bankjegyek arra engedtek következtetni, hogy ez is egy volt Morgan rejtekhelyei közül. Azonban a berendezés egyik FBI ügynököt sem hozta ki a sodrából: Bree éppen a lőfegyvereket simította végig áhítattal, mikor megérkeztünk, Jackson pedig valami LSD-hez hasonló kábszer összetételét próbálta kitalálni a csempész segítségével. Keith a helyiség közepén elhelyezett íróasztalokra pakolt három laptop egyike előtt állt, némán figyelte szőke lélektársát, ahogy az szemüvegét minduntalan az orrára tologatva gépelt valamit több száz mérfölddel délebbre. A másik gép monitorán különböző kódok, számsorok futottak, míg a harmadik ripityára volt törve és kissé mintha meg is égett volna – Mina laptopja volt, amit Will még a robbanás előtt felkapott és kimenekített a házból.
 - Oké, tubicáim, a helyzet a következő – pillantott ránk barátnőm percekkel később, miután mindannyian összegyűltünk és az ítéletére vártunk. Egyik arany hajtincsét ideges, kapkodó mozdulattal a füle mögé simította. Utáltam, ha Blondie se volt képes nyugodtan viselkedni, mert az sosem jelentett jót. – Ahogy azt kedves Reed barátunk informátorainak sikerült kiderítenie, a Caudillo ebben a zárásra és bontásra ítélt, Mina egyik álnevén lévő szupermarketben tartózkodik. – Végszóra a másik monitoron Tallahassee északi részének térképe villant fel. A kérdéses épület egy, már lezárt főút mellett épült.
 - Nehéz lesz észrevétlenül megközelíteni – hajolt át Bree a vállam felett, hogy jobb rálátása legyen a műholdas képre. – Szinte semmi sincs a környéken, ami fedezéket nyújthatna.
 - Ezúttal nem is az lesz a feladatuk, hogy feltűnés nélkül hatoljanak be – jelent meg Margery barátnőm mögött.
 - Igen, a Caudillo számít rátok – vette át a szót újra Blondie. – Pontosabban a harmincfős testőrsége – villantotta fel az említett savantok fényképeit. Halkan felhördültem, mikor feltűnt a köztük egy ijesztő hasonlóság.
 - Mégis mi a franc ez? – morogta Keith, Jackson pedig borostás állát dörzsölgetve, a homlokát ráncolva bámulta a felsorakoztatott férfiakat. – Az arckifejezésük… ugyanolyan az összesnek.
 - Mintha nem is lennének tudatuknál – tette hozzá Victor.
Mind a harminc pasas olyan képet vágott, mintha éppen kínoznák őket: összeszűkült szemek, kitágult orrlyukak, beesett arc, elnyílt száj – a fájdalom ráfagyott az arcukra, s lerítt róluk, hogy nem a kép készítésekor érezték először a kínt.
 - Mit is mondogattak mindig a Szövetségben? – tettem fel a kérdést, a tekintetemet képtelen voltam elfordítani a testőrségről. – A fájdalom a leghatásosabb ellenszer a savant képességek ellen… - Egy dogma, amit a kiképzésemkor Randy is belém sulykolt, egy áldás, ami a kezemben volt, ha egy ellenfelem az erejével felülkerekedett volna rajtam, egy átok, amit ellenem is ugyanúgy számtalanszor bevetettek.
 - Azt akarod mondani, hogy folyamatosan ingerlik őket? – horkant fel Morgan, noha a hangjából kihallottam, hogy még ő maga is kétkedik gúnyos hangvételű kérdésében.
 - Az elmemanipulációs képességek sokrétűbbek, mint ahogy azt el tudnád képzelni – jegyezte meg Blondie szárazon. – Akár az is előfordulhat, hogy valaki képes legyen a fájdalomközpontodat irányítani. És ha afelett hatalma van, akár az egész lényedet is uralhatja.
Összerezzentem, mikor a valakit kihangsúlyozta. A levegő érezhetően ritkább és hűvösebb lett az irodában, ahogy mindegyikünknek leesett az a hátborzongató lehetőség, hogy mivel is állhatunk szemben. Nem vettem észre, mikor húzódtam közelebb a lélektársamhoz, csak a derekam köré fonódó karja rántott ki sötéten cikázó gondolataimból. Mikor ujjai szinte már öntudatlanul megszorították a csípőmet, egyik kezemet a hátára téve, gyengéd mozdulatokkal simogattam fel-le, hátha valahogy kölcsönösen le tudtuk nyugtatni egymást. Azonban nem mertem Vickre nézni, mert féltem, hogy mi lenne majd, amit szoborszerű maszkja mögött megpillantanék.
 - Okééé – törte meg a csendet Jackson, ám ezzel együtt a feszültséget nem sikerült -, tehát van egy főgonoszunk, akinek csak sejtjük, mik a képességei, a lánya, aki elveszi az érzékeidet és egy harmincfős, látszólag zombi testőrség. Ez még megemészthető. Mi lehetne ennél rosszabb? – Bár a kérdést valószínűleg költőinek szánta, szőke barátnőm mégis idegesebb lett, körmeivel a karját kezdte kapargatni.
A szemem sarkából láttam, hogy Keith kezei ökölbe szorultak, még a bütykei is elfehéredtek, ahogy küzdött a kísértéssel, hogy a lélektársa mellett lehessen. Valaki finoman megérintette a túloldalon a hacker vállát, mire Blondie izmai elernyedtek, nagyot fújva engedte ki a levegőt – valószínűleg Diamond vetette be az erejét, hogy lenyugtassa őt, és feltehetőleg mindenki mást is, aki egy légtérben tartózkodott velük.
 - Emlékeztek arra, mit mondott Matt az eltakarítókról?
 - Hogy nem akarunk ott lenni, mikor ők felbukkannak? – Már akkor sem értettem ezt a célzást, de amit barátnőm hangjából kihallottam, az alapján biztos voltam, hogy nem is akarom megérteni.
 - Mina gépén találtam róluk egy rejtett mappát, de néhány alap információn kívül csak akkor tudnék kinyerni belőle bármit is, ha napokig ülnék rajta. De srácok… Ezek tízen problémásabbak lesznek, mint a testőrség.
 - Az eltakarítók nem azért vannak, hogy eltüntessék a mi nyomainkat egy-egy akció után? – Hiába kérdezte reménykedve, Keith elbizonytalanodott a kérdés végére érve, mire Blondie gyengéd, féltő pillantást vetett a hatalmas férfira.
 - Nem, drágám. Ők eredetileg azért vannak, hogy minket tüntessenek el.

xxx

Még egy utolsó ellenőrzés.
Megfelelő viselet – fekete vállpántos felső, fekete nadrág? Pipa. Jimmy Choo csizma? Pipa. Golyóálló mellény? Pipa. Plexi védőszemüveg? Pipa. Tökéletesen és teljesen illegális, még piacra nem dobott, vadonatúj fegyverarzenál, ami esetemben két géppisztolyból, egy géppuskából, egy mesterlövész puskából és egy Glockból állt? Pipa. Tartalék tárak? Pipa.
Mégis úgy éreztem, mintha teljesen meztelenül és védtelenül állnék ki egy végtelen töltetű golyósorozat elé. A hajamat már ötödszörre csavartam fel kontyba és engedtem ki, mióta elindultunk a rögtönzött főhadiszállásról, csak hogy valamivel lefoglaljam az ujjaimat. Olyan volt, mintha visszamentem volna az időben a legelső akciómig, mikor még egy tárat is remegő kézzel, kíméletlenül hosszú másodperceken keresztül kellett újratöltenem, a ravasz meghúzása előtt pedig végig bizonytalankodtam. Az sem segített, hogy Victor folyamatosan mormogott a fülembe, mert hiába próbált megnyugtatni, éreztem a belőle áradó feszültséget. Profiként viselkedett, higgadtan vetette át velünk újra és újra a tervet, míg rá nem kanyarodtunk a régi főútra, ami az áruházhoz vezetett. Azonban átláttam gondosan feligazított, érzelemmentes maszkján, a pillantása, ahogy a többieket és engem méregetett lopva, mindent elárult.
A lélektársam félt.
Ez olyan erős védelmezési ösztönt indított el bennem, amitől rettegtem, mert tudtam, hogy csak egyetlen dolog várhat rám, ha kirobban belőlem. A gyűlölet, a düh, a feneketlen, soha véget nem érő sötétség mintha máris hívogatni kezdett volna, hogy essek vissza egy olyan állapotba, amire valójában nem is emlékeztem, de előbb vagy utóbb minden alvilági savant eljutott arra a pontra. Valami egyszer kihúzott belőle, de tudtam, hogy ezúttal ismét túl közel merészkedtem a szakadékhoz. Vajon Victor mit szólna, ha meglátná azt a Sunshine-t, akihez képest Matt kínzója egy kedves, idős dadusnak tűnhet?
Az eltakarítókról tett felfedezésről egyikünk sem volt hajlandó beszélni, fejben már mindenki arra koncentrált, ami előttünk állt, végződjön bárhogyan is. De mindannyian tisztában voltak azzal, hogy ha mindössze tíz savant elég volt ahhoz, hogy észrevétlenül tüntessen el bárkit az áldozataink közül és közülünk, akkor azok nem mindennapi képességek birtokában lehettek.
 - Rendben, eddig lehettem veletek, innentől magatokra vagytok utalva – csendült fel Blondie hangja a kihangosított telefonban, mikor nagyjából egy mérföldre a céltól lehúzódtunk és leállítottuk a kocsit. – Ne feledjétek, ha véletlenül szembetalálkoztok Minával, ne nézzetek a szemébe! Talán nem változtok azonnal kővé, de minek kockáztatni? – Az utastér felmorajlott, ahogy halkan felnevettünk a megjegyzésre. – A hőérzékelők szerint az épületet kívülről öten védik, bent pedig vár rátok a huszonötös fogadóbizottság. Másokat nem látok, de a Caudillóról beszélünk. Még ha nincs is itt, nem kockáztatja meg, hogy élve kijussatok innen. Kérdés van?
 - Nincs – válaszoltuk szinte egyszerre.
Keith kibámult az ablakon, homlokát erősen ráncolta, kezei az ülés szélét markolták, nagyon koncentrált. Ekkora távolságból nem kevés fájdalommal és erőfeszítéssel járhatott, de biztos voltam benne, hogy éppen barátnőmet próbálta megnyugtatni, aki valószínűleg a már befutott Candyvel, Georgie-val és a többiekkel együtt átkozta az eget, amiért nem lehettek itt. De nem kockáztathattunk és vethettünk be mindenkit, ahogy Margeryt se kérhettük arra, hogy további ügynökök kiküldésével még közelebb kerüljön ő és a csapata ahhoz, hogy nemzet elleni vétséggel vádolják őket a felsőbb vezetők.
Amikor kiszálltunk az autóból, felnéztem a csillagos égre. Az óra abban a pillanatban ütött hajnali hármat, ahogy elindultunk szétszéledve, egymástól nagyjából egyenlő távolságra a szupermarket felé. Hatan voltunk negyven ellen – egy igazi Öngyilkos Osztag. És a végjáték elkezdődött.

 - Sose hittem volna, hogy egyszer hálás leszek annak a karót nyelt banyának, amiért akcióba küldött két éve Bogotába – mormogta mellettem Bree néhány perccel később, ahogy a személyzeti bejárónál vártuk a többieket. – A kolumbiai polgárháborúhoz képest ez piskóta lesz.
 - Valami azt súgja, hogy vissza fogjuk még sírni Kolumbiát. Mi van? – néztem rá, majd intettem a felénk közeledő Morgannek, hogy tiszta a terep. – Én is voltam már ott.
 - Gondolhattam volna – forgatta felemás szemeit a szőke ügynök, mire erősen vissza kellett fognom magam, nehogy visszaszóljak neki valamit. Nem lett volna épp a legnyerőbb ötlet pont most szócsatát vívni.
Valójában az öt őrt kiiktatni volt piskóta, mert nyílt terepen a teleportálás, a hirtelen feltámadó szélviharok, erőteljes mentális lökések és a gravitáció megszűnése ellen nem tudtak mit tenni – mire észbe kaphattak volna, mindannyian néma halált haltak. Ám egyikünk sem gondolhatta azt, hogy csak azért, mert idekint olyan frappánsan hasznát vettük a képességeinknek, az bent is pontosan olyan jól fog működni. Ha minden alkalommal hasznát vettem volna az erőmnek bérgyilkosi pályafutásom során, valószínűleg a bal kezemen két ujjam nem lenne teljesen érzéketlen, a hátam pedig nem hasonlítana egy háromdimenziós domborzati térképre. Nem túl elegáns hegek árán tanultam meg, hogy egy savantnak ebben a „szakmában” a képesség nem minden.
Jackson, a helyeden vagy? – cikázott végig Victor gondolathulláma mindegyikünk elméjén, végszóra pedig ő maga is megjelent mellettünk Keith társaságában.
Még a bevetés legelején Bree és lélektársam ellentmondást nem tűrően kikötötték, hogy Jackson nem teheti be a lábát a vörös zónába, hiszen közülünk ő volt az, akit a legtöbben várták vissza, és ha esetleg valami beütött volna, két néhány éves kislánynak nehéz lett volna elmagyarázni, hogy a papa miért nem megy többet haza. A kicsikre és a feleségére való tekintettel az ügynök kint maradt, hogy az áruház tetején őrködjön és elintézze az esetleges külső erősítést.
Igen, minden tiszta. Nektek azt javaslom, fogadjátok meg a főnök tanácsát: éljétek túl. – Bree felkuncogott mellettem, mikor az elménkbe kivetített Margery szigorú arccal, eltúlzott brit akcentussal ismételte el a Miamiban kiadott utasítását.
 - Készen álltok? – fordult felénk Keith, aki hullámai visszafogott változatával készült kitörni a zárat az ajtón.
 - Nem – felelte Morgan szárazon, mire Vick acélos tekintete rávillant. – De azért csináld csak – tette hozzá nagylelkűen, s egy pillanattal később halk kattanás jelezte, hogy az út nyitva áll.
Egy szűk, szürke, félhomályos folyosóra jutottunk, onnan egy teljesen kipakolt, üres raktárba, aminek végén egy kétszárnyú ajtó várt minket, rajta kerek ablakokkal. Ahogy óvatosan kikémleltem az egyiken, észrevettem a sötét tetőtéren alig kivehető tartógerendákat. Jeleztem Vicknek, aki intett, hogy mehetek, szerencsecsizmám sarka halkan koppant, amikor megérkeztem az egyik vastag, tornászgerenda széles rúdra.
A raktárból egyenesen a konyha- és a fürdőszobarészlegre lehetett kijutni, a Blondie által említett testőrség két tagja éppen az ajtó előtt grasszált, az egyik pedig pont felé indult meg, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy ellenőrzi mögötte is a terepet. De mielőtt még erre sort keríthetett volna, hangtalanul mögé teleportáltam, majd két mozdulattal kitörtem a nyakát. Halkan felnyögtem, ahogy teljes súlyával rám nehezedett, de a szinte már vágható csendben a földre puffanása hatalmas zajt keltett volna. Ahogy élettelen testét óvatosan a padlóra helyeztem, a másik őr megjelent mögöttem, fegyverének kattanására elhúztam a számat. Óvatosan hátrasandítottam a vállam felet a megtermett férfira, ám mielőtt ő vagy én megszólalhattunk volna, a torkához kapva kezdett el levegő után kapkodni, majd a szemei fennakadtak, a fehérjénél kidagadtak az erek, s még éppen utána tudtam kapni, mielőtt holtan összeesett volna.
Az ajtó felé fordulva láttam, hogy Bree vidáman integet nekem, mire bólintottam válaszul, majd jeleztem, hogy tiszta a terep. A csaj most tényleg kihúzott egy nem túl fényes helyzetből, a tizenhat éves énem pedig megbánta a napot is, hogy valamikor kikezdett vele. Aki képes volt elszívni mások elől a levegőt, azzal inkább nem akartam rivális hajrálány viszonyt folytatni. A pomponosok ördögtől valók voltak, ettől a múlttól pedig senki nem tudott megszabadulni.
Mikor már mindannyian elhagyták a raktárt engedtem meg magamnak, hogy a két leterített férfira nézzek. Mindkettőnek, ahogy az összes többinek is a Blondie által mutatott képeken tipikus izomagyú kidobó alkata volt, fejüket kopaszra borotválták, tetőtől talpig feketébe voltak öltözve. És annak az arca, amelyiket elintéztem, pontosan azt a megmagyarázhatatlan fájdalmat sugározta, ahogyan a fotókon. Nagy összegben fogadtam volna arra, hogy ha igazak voltak a feltételezéseink, akkor ezek a pasasok csak a leglényegesebb dolgokat érzékelték a kín által irányított világukból.
Mielőtt túl sokáig tanulmányozhattuk volna a testeket, a föld megrengett a lábunk alatt, a padlón egy vastag repedés terjedt szét, mire távolabb ugrottunk egymástól. Keith nem sokáig teketóriázott, szemmel szinte követhetetlen sebességgel fordult meg, guggolt le és vert rá egy hatalmasat a talajra, a rengés így válaszhullámként visszaért a feladójához. Hatalmas csapattársam még vetett ránk egy búcsú pillantást, majd puskáját a válláról leakasztva indult el az ellenség irányába. Ebből felocsúdni sem volt idő, Bree már el is tűnt a konyhai részleg felé, ahonnan hamarosan lövések hangzottak fel. Morgan a nővel ellentétes irányba ment, képességét alapszinten tartva forgatta fel a folyosókat, körülötte a tárgyak a szélrózsa minden irányába repültek. Már épp én is elindultam volna arra, amerre Keith távozott, de Victor egy pillanatra visszatartott a csuklómnál fogva. Kicsit bosszúsan pillantottam rá, de nem engedett a szorításán, szürke szeme fogva tartotta az enyémet.
Bármi történjék is. Szeretlek. – És már ott sem volt.
A testem azon nyomban szenvedett a hiányától, sokkal kevésbé éreztem volna idegesnek magam, ha a lélektársam a közelemben marad. Azonban a szavaitól kellemes melegség járt át és töltött fel, ami tökéletes ellentétben állt lényem másik részében kavargó jeges sötétséggel.
Ha tudná…

Nem volt időm túl sokáig filózni, túlélésre kapcsolt megérzéseim sikítottak, hogy tűnjek el a helyszínről. Épp időben buktam le és húzódtam be egy sor mosogatógép mögé, mikor azt a helyet, ahol egy másodperccel előbb guggoltam, golyózápor rohamozta meg. Kibiztosítottam az egyik pisztolyomat, míg a többi fegyveremet úgy helyeztem, hogy azonnal elérhessem bármelyiket. Még a behatolás előtt megbeszéltük, hogy ezek ellen nem használjuk a savant erőnket, csak végszükség esetén – egyikünk sem akart kifogyni a tartalékaiból, míg nem tudjuk, az eltakarítók milyen képességekkel rendelkeztek.
És ez így volt tökéletes.
Mert abban a pillanatban, hogy az ujjam a ravaszra simult, még utoljára visszhangoztak a gondolataimban Vick utolsó szavai – bármi is történjék -, majd megszállt az a hűvös, kegyetlen nyugalom, amivé az egykori amatőr idegeskedésem vált. Nem volt semmi, csak a fegyverem, én és a célpont, aki a cső másik végén helyezkedett el. Reflexből mentem végig azon a mozdulatsoron, amit évekkel ezelőtt Randy próbált belém sulykolni, s ami mára már annyira természetessé vált, akárcsak a légzés.
Felnéz.
Lő.
Lebukik.
Számol.
Újratölt.
Felnéz.
Lő.
Lebukik.
Arrébb oson.
Számol.
Újratölt.
Sose veszítsd szem elől az ellenséged. Mindig tudd, hány golyód maradt. Ne légy kiszámítható.
Addig folytattam a berögzült mozdulatok egymás utáni elsütését, míg a férfit el nem találtam a védtelen karjánál, majd ahogy megtántorodott, a fejét céloztam be. Mire eddig elértem, már nem tudtam elválasztani, hogy melyik puskaropogás az enyém, az engem támadó testőré vagy a többieké. A fülem csengett, de a szemüvegem legalább védett a lövésektől felcsapódó szilánkoktól.
Amint a pasas összeesett, előrébb kúsztam, a diadalkiáltásomat pedig visszafojtottam, mikor kiszúrtam egy rakat konyhakést. Bár Candy dobótudásának a közelébe se értem, húsz darab pszichothrillerbe illő szerszám közül az egyik biztos célt talál majd. Épp kiszúrtam a következő emberemet és már lendítettem a kezemet, mikor a szél hirtelen feltámadt, az edények csilingelni kezdtek, a férfi pedig a levegőbe emelkedett, majd zuhanórepülésben csattant a padlónak. A mellé lépő Bree éppen jókor hajolt el a felé repülő fegyver elől, különben biztos karon találta volna. Először a földön heverő ellenfelétől szedte el a puskáját, majd a nyelével tarkón csapta, végül szúrós tekintettel, felszegett állal fordult felém.
 - Bocsi – tátogtam.
Ez tuti szándékos volt – morogta vissza. Nem tiltakoztam. A sértődött tini részemnek tényleg jól esett.

Ahogy a töltényekkel egyenes arányban fogytak a testőrök is, a percek úgy mosódtak össze egyre jobban. Az időt tárak cserélésében mértem, a karom és a fegyvereim közötti határ eltűnt, a fennmaradó ellenségek számát találgató telepatikus üzeneteken kívül megszűnt a kapcsolatom a rajtam kívüli világgal – ehhez az is hozzásegített, hogy az elintézett férfiak túlságosan hasonlítottak egymásra: magas, buldózer alkat, kopasz, már a halál beállta előtt fájdalomtól eltorzult arc, robotszerű mozgás. Mindössze abban voltam biztos, hogy a golyóálló mellényem hatszor mentette meg az életem, az ellenségeink Keith-éhez hasonló, mentális hullámokat keltő vagy fizikai erőre épülő képességei tizenkétszer vágtak földhöz és hogy a Glockban kétszer, az egyik géppisztolyban háromszor, a mesterlövész puskában pedig egyszer kellett tárat cserélnem. Csak akkor pásztáztam végig a többieken, ha épp más fegyverhez nyúltam, de az elméinket folyamatosan összekötő kapocs miatt végig eljutottak hozzám tudatalatti megjegyzéseik, amik a hogylétükről árulkodtak.
Még ketten vannak – küldtem szét mindenkinek az információt, miután a terep feltérképezését követően leteleportáltam a tetőgerendákról. Mióta szétoszlottunk az épületben, ezzel együtt összesen háromszor használtam a képességem, így túltengett bennem a pszichikai energia, mely arra várt, hogy végre kitörhessen, de amíg szembe nem találkozom egy eltakarítóval, nem voltam hajlandó engedni a kísértésnek.
Már csak egy – kurjantotta Morgan eltúlzott jókedvvel egy rövid puskadörrenés és néhány nyögés elteltével.
Épp elindultam volna, hogy az utolsó fennmaradó izomaggyal egyetemben megkeressem a többieket is, mikor valaki vagy valami erőteljesen hátba vágott. Sipító hangot hallattam, ahogy a földre esve kiszorult a tüdőmből a levegő, ám sem ezzel, sem a gerincembe nyilalló fájdalommal nem törődve fordultam át és ugrottam fedezékbe. Hiába néztem körül alaposan és többször is, senkit nem láttam, egyetlen, aprócska árulkodó jelet vagy elsuhanó alakot sem, ami elárulta volna támadóm lehetséges tartózkodási helyét.
Ahogy a kiélesedő hatodik érzékem és veszélyérző radarjaim is működésbe kapcsoltak – mit nem adtam volna most Will képességéért, hogy biztos legyek abban, nem csak a hirtelen pánik képzeltetett be velem dolgokat -, a kezeim automatikusan rászorultak a fegyveremre. Mélyeket lélegezve próbáltam elűzni a görcsöt a gyomromból és a súlyt a mellkasomról, hiszen ez nem az a helyzet volt, ahol utat engedhettem a félelemnek.
Sunshine. Fegyver. Erő. Sunshine. Fegyver. Erő. Sunshine. Fegyver. Erő – mantráztam magamban. Hiába akartam tagadni, Randy egykori módszere, amit akkor ajánlott, mikor nagyon ideges voltam, ismét bevált. Habár az ellenségemmé vált, a tanításait nem tudtam és nem is akartam elfelejteni. És ahogy egykor mondta, biztosnak kell lennem magamban, hogy én vagyok Sunshine Rodriguez és a kezemben a fegyverem erőt ad nekem akkor is, ha a saját képességeim felmondanák a szolgálatot.
Épp sikerült lassítanom a heves szívdobogásomon, mikor a közelemből durranás, majd ismerős sikítás harsant fel, amit fülsértő csörömpölés követett. Azonnal a telepatikus csatornánkhoz nyúltam, ám megdöbbenésemre az teljesen süket volt, bárkit kerestem, mintha elvágták volna a vonalat. A lélektársi kapcsolatot kihasználva igyekeztem elérni Victort, ám láthatatlan falba ütköztem, az ő részéről is csak tökéletes némaság volt a válasz. Sőt, még válasznak sem nevezhettem, hiszen megszólítani se tudtam sem őt, sem a többieket.
Mi a fasz?!
Nem volt időm ezen vagy a korábbi titokzatos támadómon agyalni, felpattantam és abba az irányba indultam, amerről Bree hangját hallottam. Alig haladtam azonban néhány sornyit, épp elértem az italpultot, a lábaimat kirúgták alólam, tehetetlenül terültem el. És mint legutóbb, hiába éreztem a támadást, elkövetőt ezúttal se láttam. Hátamat a legközelebbi polcnak vetve, puskámat eltéve vettem elő a két géppisztolyomat, lövésre készen haladtam lassan és halkan, még mindig a szőke ügynöknő irányába.
Erőteljesen a számba haraptam, ahogy három további irányból is dulakodás zaja hallatszott, de mindegyik túl távol volt Bree feltételezett helyéhez képest. A vérem fémes ízt hagyott maga után, mikor nagyot nyelve araszoltam előre, az agyamat szánt szándékkal leállítva fókuszáltam csakis előre. Bíznom kellett benne, hogy akárkik szórakoztak is velünk, mindannyian felül tudtunk kerekedni rajtuk.
Az áruház tőlem legtávolabb eső végén lövés dördült, mire összerezzentem, miközben kényszerítettem a lábaimat, hogy ne térjenek le az útról, ne rohanjanak a másik irányba.
Pontosan tudtam, ki tartózkodott a fegyverdurranás irányában.
És abban is biztos voltam, hogy támadóink éppen piszkosul jól szórakoztak.

Majdnem megcsúsztam, mikor a Choo-m sarkai ragadós pocsolyába értek, de az egyensúlyommal együtt a méltóságom utolsó morzsáit is sikerült megtartanom. Undorodva próbáltam arrébb lépni, ám épp egy kisebb tó közepébe sétáltam bele, ami még az épület szürkületi fényében is jól kivehető élénk színekben pompázott. Amikor körülnéztem, egy pillanatra elakadt a lélegzetem: a polcokon sorakozó üdítők dominóként voltak felborulva, műanyag kupakjuk messze szállt, a tartalmuk pedig padlótól plafonig mindent beborított, mintha egy mini apokalipszis sújtott volna le.
Mi a jó ég történt itt?!
Egyre óvatosabban, hangtalanul osontam végig a folyosókon, igyekeztem minden irányba figyelni. Voltam már mocskosan ijesztő, lehetetlennek tűnő és biztos halállal kecsegtető helyzetekben, ám a kezemben profikhoz nem méltó módon remegő fegyvereim elárulták, hogy hiába hittem azt, hogy sikerül lenyugtatni magam, valójában rohadtul be voltam szarva. Ha a Caudillo figyelt minket – már pedig jelenleg ebben voltam egyedül biztos -, biztosan remekül mulatott rajtam.
Abban a pillanatban, hogy mögülem zörrenést hallva megpördültem, valaki a hátamba ütközött. A másodperc tört részén múlt mindössze, hogy visszafordulva nem húztam meg a ravaszt, s a velem szemben álló nő tekintetén láttam, hogy szintén ugyanennyin múlt, hogy Bree nem eresztett belém egy sorozatot.
 - A rohadt életbe! – a káromkodásom erőtlennek tűnt suttogva kimondva.
 - Bassza meg, Sunshine! – Bree sóhaja egészen megkönnyebbültnek tűnt. Már majdnem megeresztettem egy kaján megjegyzést, ám azonnal visszaszívtam, mikor végigmértem.
 - Jó ég, jól vagy? – léptem hozzá közelebb, miután mindketten leeresztettük a fegyvert. Jones szoros kontyba csavart haja kibomlott és nedvesen tapadt az arcára és a nyakára, aranyszőke színét zöld és rózsaszín trutymók vették el. Felsője teljesen átázott, a sötét anyag ellenére is átütött a golyóálló mellénye, terepszínű nadrágja is megélt már jobb napokat. Mintha beledobták volna az egyik előbbi színes üdítős pocsolyába. – Meglőttek? – kérdeztem magasabb hangon, mint akartam, amint észrevettem, hogy a jobb karját szorongatja.
 - Ja – elhúzta a kezét, ám az pólója ujjának szakadásán és alatta a bekékült bőrön kívül mást nem láttam. – Egy kibaszott műanyag kupakkal – tette hozzá.
Három éven keresztül, minden évben két napot kellett vele együtt töltenem, ám a rosszindulatú, szúrós megjegyzései inkább ravaszak voltak és minden káromkodástól mentesek – leszámítva azt az egyetlen alkalmat, mikor összeütköztünk. Bree csak nagyon ritkán szitkozódott: ha majd’ felrobbant az idegességtől.
 - Egyébként te sem nézel ki jobban – nézett végig rajtam.
 - Azért… - Nem bírtam végigmondani, mert hatalmas robbanással a mellettünk lévő két- és négyliteres üvegek tartalma kiszabadult, az erőteljes sugár teljesen beterített és akkora erővel vágott gyomron, hogy két méterrel hátrébb értem földet. Ám nem volt időm feldolgozni a támadást, alig jutottam újra levegőhöz, Bree a teste teljes súlyával rám esett, könyöke beleállt a nyakamba, amitől hörögni kezdtem.
 - Bocsi – hallottam tompán, s amint ismét tudtam lélegezni, már talpon is voltam.
Vállt vállnak vetve szegeztük kibiztosított fegyvereinket az összemocskolt folyosóra és az alakra, aki elégedetten ácsorgott a káosz közepén.
 - Helló, áruló kislány. – A negyvenes éveiben járó magas, ijesztően vékony nő sötét, felkontyolt hajával, sápadt arcával, kiugró arccsontjával és vörösre rúzsozott szájával ijesztően hasonlított Angelina Jolie Demónájára. Még a hangja is ugyanolyan tenyérbemászónak tűnt. – És helló, áruló gyenge kis barátja. – Bree felmordult mellettem.

 - Egy vagy közülük, igaz? – A hangom határozottan csengett és a géppisztolyaimat is sikerült egyenesen tartani, ahogy közelebb léptem a nőhöz. Így, hogy már a fantomkép alakot öltött és kézzel foghatóvá vált, a félelmem is egészséges óvatossággá apadt. – Egy eltakarító.
Még a felvillanó, széles mosolya is pontosan olyan volt, mint Demónáé.
 - Pontosan. Habár – itt lehervadt a vigyora – igazán sajnálom, hogy a kis Brody nincs veletek. Vele sokkal jobban élveztem volna a párharcot, mint szélvész kisasszonnyal – pillantott Bree-re. – Az ő tüze és az én vizem igazán érdekes kombináció lett volna, nem igaz?
Óvatosan körbepillantottam. Mindenhol szétrobbant és még ép üdítősüvegek, gyümölcsleves dobozok, vizespalackok és alkoholok sorakoztak, soknak a tartalma beterítette a padlót és a polcokat, és nagyot nyelve kellett konstatálnom, hogy néhány kisebb pocsolya mintha elindult volna felénk. Fogalmam sincs, milyen intenzitással tudta irányítani a folyadékokat, de mivel Szövetség tag volt, nem is akartam kideríteni. Itt nem voltunk biztonságban.
Automatikusan üzentem volna Bree-nek, ám a kommunikációs gondunkról teljesen megfeledkeztem: akármit is mondtam volna neki, az süket fülekre talált. Szerencsére ő is vette a lapot, hogy jobb lenne elcsalni innen a nőt, finom érintéssel apró nyilat rajzolt a hátamra, amiből tudtam, merre induljak.
Ellenfelünk azonban megneszelhette a tervünket, mert mire észbe kaptam, egy halványzöld és egy sötétbordó folyadékoszlop zárta el az utunkat. Szőke társam megpördült és gondolkodás nélkül célzott az eltakarító irányába, ám alig dörrent a fegyvere, néhány whiskeys üveg tört darabjaira a vízidomár előtt, a borostyánszín sugár pedig eltérítette a golyót.
A gyomrom összeugrott. Blondie-nak igaza volt, mikor óvatosságra intett minket. Ezeket nem tudtuk csak a vakszerencsének köszönhetően legyőzni, hiszen ha tényleg a mi likvidálásunkra lettek kiképezve, a végletekig képesek voltak mind a savant, mind a fizikai képességeiket kihasználni.
A nő helytelenítően ciccegett és újra felvillantotta jeges mosolyát.
 - Na de lányok! Hol itt a fair küzdelem? Ketten egy ellen, mégis mit gondoltatok? – Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, a retesz semmivel sem összetéveszthető kattanását hallottam meg a hátunk mögül. Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, Bree pontosan abban a pillanatban rántott magával a földre, hogy a fegyvert elsütötték. Amikor földet értem, elhomályosult a látásom és tehetetlenül felkiáltottam. A golyó mintha lelassult volna a testemben, minden egyes pillanatot percnyi hosszúságúnak éreztem, ahogy áthatolt a fedetlen lapockámnál a bőrömön, végig a hátamat és a vállamat borító izmokon, majd a kulcscsontom felett ismét átszakította a bőrömet és a felsőmet. A karomat kényszerítve lekevertem magamnak egyet, majd „szélvész kisasszonnyal” egymásba karolva feltápászkodtunk. Víz tekergett a lábaink körül, a vállam borzalmasan égett és lüktetett – szerencsére nem a domináns oldalam lett eltalálva -, a szemem sarkából pedig láttam, hogy üvegszilánkok terítették be Bree arcát, nyakát és felkarját.
Egymásra néztünk. Aztán egyszerre indítottunk támadást.
Ő egy hirtelen jött szélviharral messzire taszította a nőt, én pedig minden üveget a levegőbe teleportáltam, majd hagytam leesni őket. Fájdalmas szisszenés és káromkodás jött a semmiből, és ahogy biztonságosabb, folyadékmentes terület felé haladtunk, nem tudtam nem észrevenni, hogy néhány palack mintha egy alacsonyabb ember feje búbjának magasságában koppanna. Keserű epét nyeltem vissza egy láthatatlan ellenség gondolatára.

Amint Bree-vel a lisztek, sók és cukrok sorához értünk, hirtelen ötlettől vezérelve berántottam őt oda. Felkiáltott, ahogy szilánkos karját megragadtam, de egy bosszús pillantáson kívül mást nem kaptam tőle. Intettem neki, hogy tartsa egyenesen a fejét és a karját, majd amilyen óvatosan csak tudtam, kiteleportáltam az összes üvegszilánkot a bőréből. Szerencsére csak néhány fúródott olyan mélyre, hogy vér kezdjen el csordogálni a kivétel után. Ezután én következtem: egy zsebkéssel levágott egy darabot a nadrágjából, egy üres pisztolytáskából vastag gézköteget varázsolt elő, majd elöl és hátul is erős szorítókötéssel rögzítette a vállamat. Igyekeztem némán tűrni a rögtönzött ellátást, de ahogy megnyomta a friss, lőtt sebet, csillagok jelentek meg a szemem előtt.
 - Te se tudsz elérni senkit? – kérdeztem, amikor készenlétbe helyezett fegyverekkel, egymás hátát védve fedezékbe húzódtunk. A sors iróniája volt ez.
 - Valaki elvágta a vonalat – mormogta. – Amíg őt ki nem iktatják a többiek, kétlem, hogy bárkit is el tudnánk érni. – Azt már nem tette hozzá, hogy majdnem biztos, hogy ez az illető szánt szándékkal nem fog harcba keverdni egyikünkkel se, helyette valószínűleg biztos rejtekből figyelte az eseményeket. – Rendesen hazavágtak minket – jegyezte meg helyette. – Mennyi töltényed maradt?
Gyorsan számba vettem a fegyvereimet.
 - Három a Glockban, a géppisztolyokban még egyszer tudok cserélni, a puskában is, az M40-ben* meg kétszer. Nálad?
Fáradtan felnevetett.
 - A mesterlövészed tudnám használni. A Berettámon kívül kifogytam – sóhajtotta.
Miután átadtam neki a puskát, kiszedtem a tárat az egyik géppisztolyból és átraktam a másikba, végül csak egyet őriztem meg. A kétkezes lövöldözés mindig bonyolultabb volt, mert hacsak nem volt az ember kaméleonszemű, képtelenség volt egyszerre két irányba figyelni. Most pedig nem volt alkalmas az idő arra, hogy a gyakorlottságomban bízzak, jelenleg a biztos tudásomra volt szükségem.
 - Van valami zseniális ötleted, hogyan győzzük le őket? Elvégre a te szervezeted tagjai – motyogta Bree alig hallhatóan.
 - Ja – horkantam fel -, és egészen a mai napig azt se tudtam, hogy néznek ki és hogy mi a valódi rendeltetésük.
 - Ha a vízidomárnak van egy kis esze, hoz magával némi vizet, hogy pótolni tudja az oxigént, amit esetlegesen elvonhatok tőle. De ez meg amúgy sem olyan technika, amit koncentráció nélkül véghez tudnék vinni.
 - Akkor bízd őt rám. A szeleddel a láthatatlan ellen nagyobb esélyed van. És be tudod vetni ezeket is – böktem a lisztes zacskók felé, mire Bree prüszkölt egyet.
 - Hülye vagy? Liszttel leönteni egy láthatatlan alakot? Túl sok mesét néztél a kishúgoddal. – Épp visszavágtam volna, hogy a mesék néha ijesztően okosak tudnak lenni, ám a fenekem alá kúszó nedvesség megállított.
 - Kész vagy? – kérdeztem.
 - Ó, én arra se voltam kész, hogy megmentsem a hátsódat, Márquez. – Ahogy hátranéztem láttam, hogy a szája széle felfele kunkorodott.

 - U-nal-mas – jött egy férfihang a semmiből. – Sunshine-t megölni sokkal élvezetesebb lenne.
 - Mégis mi a fene baja van velem mindenkinek? – csattant fel Bree, haragja erőteljes széllökéssé változott, ami megrezegtette körülöttünk a polcokat.
 - Évekig takarítottam a mocskokat, amit ő és a csapata hagyott maga után, jár a fizetség. Persze, hogy a legzűrösebb és leghanyagabb csapat után mindig azt az embert küldték, akinek a munkáját és jelenlétét senki nem veszi észre.
 - Bocsi, de nem bocsi – vakkantottam hátra, majd elindultam az időközben előttem beforduló Demóna-hasonmás felé. Bíznom kellett Bree-ben, hogy egyedül is menni fog neki, s meglepődtem, hogy ez milyen könnyen ment. Még ha sok kellemetlen emlékem fűződött is hozzá, a képességeit nem tudtam nem elismerni.
Hiába tanították azt, hogy sose becsüljem túl a képességeimet, és hogy a fegyveremben hamarabb bízzak, mint a savant létemben, mégis háttérbe szorítottam mindegyiket, csak a Glockot tartottam könnyen előrántható helyen. A nő az előbb túl magabiztosnak látszott, tudtam, hogy lövéssorozattal valószínűleg nem sokra mennék ellene, csak a saját esélyeimet vágnám haza. Ó, nem. Én már ragadtam a sok cukros löttytől és bűzlöttem a rám lőtt alkoholmennyiségtől, itt volt az ideje, hogy ő is megismerje, mire képes valaki, aki teleportálni tud.
Abban a pillanatban, hogy mellé kerültem, egy ütéssel kezdtem meg a támadást. Ahogy számítottam rá, azonnal vízoszlop emelkedett kettőnk közé, viszont a karom lendítését nem függesztettem fel, helyette újra elteleportáltam: guggolva érkeztem a másik oldalára, és a mozdulatom befejeztével sikerült kilöknöm alóla a lábait. Hanyatt esett egy kisebb tócsába, ami hirtelen felém indult, s mielőtt még újra bevethettem volna a saját képességemet, burokba fogta a lábaimat és kirántotta őket alólam.
A háta mögé küldve magam értem földet, így pedig éppen el tudtam gördülni az ijesztő sebességgel rám irányított, apró folyadékcseppecskék elől. Minek valakinek fegyver, ha ő maga is képes létrehozni? Ráadásul olyanokat, amik felértek egy nyomkövető lövedékkel: hiába tértem ki előlük, csak jöttek utánam. Minden koncentrációmat bevetve fókuszáltam rájuk és teleportáltam vissza őket a feladóhoz. Hogy egy pillanatra nyugtom legyen, felteleportáltam az egyik polc tetejére, ám a tervem, hogy onnan indítok váratlan ellentámadást, kudarcba fulladt: a vízidomár nőszemély vastag folyadékburokkal vette körbe magát, amely minden irányból védte őt. Nagyszerű!
Ahogy minden körülményt figyelembe véve próbáltam gondolkozásra bírni felpörgött agyamat, egyetlen értelmes terv jutott csak eszembe: kurvára nyugodj le! Nem volt olyan stratégiai érzékem, mint Blondie-nak vagy Vicknek, hogy feszült helyzetben képes legyek egy többlépcsős ötletet kiagyalni, így kénytelen voltam az egyszerűségnél maradni. A Demóna-hasonmás a végletekig kihasználta a képességét, ráadásul rendelkezett azzal az előnnyel, hogy ismerte az én harci módszereimet. Biztosra ment, hogy akár a közeli, akár a távolsági támadásaim elől védve legyen, s még így is tudott harcolni. Azonban… Én gyorsabb voltam nála.
Előkaptam a géppisztolyom és a tárat kiürítve indítottam meg az ellentámadást. Szerencsére úgy reagált, ahogy vártam, hogy a védelmét megerősítse, a burka egyik oldalát megvastagította, míg az ellentétes része szemlátomás gyengült. A fegyverem ravasza még vissza se állt az eredeti helyére, már ott is voltam az elvékonyodott pontnál és drága jó szolgám, a Choo hegyes sarkát belevágtam a nő oldalába. A váratlan rúgástól megtántorodott és elvesztette a kontrollt a pajzsa felett – éljen a fájdalom miatti képességblokkolás -, s mielőtt még újra magához térhetett volna, elételeportáltam és bevertem egyet a nyakába. Nem engedtem hátrazuhanni, a gerince kapott egy kemény rúgást, majd következett a gyomorszája, a lapockái közötti terület, a mellkasa, a térdhajlata, és mikor összecsuklani készült, betörtem az orrát, behúztam az állkapcsába és végül a szeme közé. Az ütéseimbe minden erőmet beleadtam, így az ujjaimon és a bütykeimen a saját vérem keveredett az övével. Éreztem, hogy bár már eszméletlenség közeli állapotba került, ereje maradékával a testemet borító folyadékot vette célba, ám mielőtt még nedves hajamból minden kis részecske a nyakam és a végtagjaim köré áramolhatott volna, elővettem a Glockomat és homlokon lőttem.
Míg engedtem magamnak egy pillanatnyi időt szusszanni, a külvilágot is újra érzékelni kezdtem magam körül – az épület több pontjából is harcok hangja hallatszott. S míg azon imádkoztam, hogy a tőlem legtávolabbi ponton egy bizonyos szürke szemű FBI ügynök álljon nyerésre, a hozzám legközelebbi felé fordultam – és nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Egy komplett, az egész folyosót beborító, hófehér liszttornádó körözött előttem, eltakarva előlem Bree-t és vélhetően a láthatatlan ellenfelét is. Nem nézhettem tovább a különös látványt, a fehér tömeg hirtelen a levegőbe emelkedett, majd a kokainfüggők legszebb álmaként az egész egyszerre zúdult ránk, beterítve őket, engem, és gyakorlatilag mindent, ami úgy tízméteres körzetünkben lehetett. Amint a por leülepedett és prüszkölve-átkozódva sikerült kitörölnöm az arcomból – kizárt, hogy ez ne vonzana ide senkit -, észrevettem Bree-t és az előtte álló, egyes helyeken liszttel beborított, máshol láthatatlan figurát egymással szemben. A szőke ügynöknő határozottan tartotta a mesterlövész puskát, azonban ellenfele fehér foltos, előre nyújtott felkarja arról árulkodott, hogy patthelyzetbe kerültek. Rám viszont egyikük sem figyelt.
A fegyverdörrenésre mindketten összerezzentek, ám míg Bree szemrehányóan hátrapillantott – már ha valaki szemrehányása komolyan vehető, ha történetesen tetőtől talpig lisztes -, addig a fokozatosan láthatóvá váló férfi összeesett, a mellkasán vöröslő folt összekeveredett a felsőtestét borító fehérséggel.
 - Mi van, ha golyóálló mellényt viselt volna?! – A top öt reakció, amikor megmented valaki életét első helyezettje közelebb lépett az egészen biztosan halott férfihez és fegyverek után kutatva áttapogatta.
 - Akkor is hátratántorodott volna annyira, hogy lelődd.
 - És mi van, ha közben elsül a pisztolya? Még úgy is simán eltalált volna.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
 - Vittem volna egy szál kórót a sírodra.
 - Te őrült vagy. – Habár ezt mondta és eléggé szemrehányóan, mégis mosolygott. – Kösz – vetette oda olyan gyorsan, hogy majdnem elszalasztottam ezt a csodásan hangzó szót.
 - Hogy micsoda? – léptem hozzá vigyorogva, mire hozzám vágott egy Berettát, míg a másik elkobzott pisztolyt elrakta.
 - Demónának is annyi? – bökött a vízidomár teste felé. Az egyező hasonlat okozta meglepődöttségemet elrejtve bólintottam. Ironikus módon, ahogy egyre több időt töltöttem együtt ezzel a nővel, egyre több bizarr hasonlóságot fedeztem fel kettőnk között.
Ahogy vizesen és lisztesen elindultunk megkeresni a többieket, azért még biztos, ami biztos alapon, foghegyről megjegyezte:
 - Egyébként simán elintéztem volna.
 - Mi vagy te, az árnyékánál is gyorsabban lövő cowgirl?
 - Muszáj, hogy mindig a tied legyen az utolsó szó?
 - Muszáj.

Egyszerre kiáltottunk fel, mikor az áruház belsejébe érve hirtelen egy test zuhant elénk a magasból, hogy végül kitört nyakkal érjen földet. Mindketten felfokozott idegállapotban voltunk még az előző harcoktól, arra pedig egyikünk sem számított, hogy idegen alakokkal akarnak majd megdobálni minket.
 - Morgan! – sóhajtottam megkönnyebbülten, mert felpillantva a plafon alatt lebegő csempész komisz vigyorával találtam szembe magam.
Azért ezt fel kellett volna venni. Örökké ismételgettem volna nektek ezt a cica nyivákolást. – Nem éreztem bosszúságot a megjegyzése miatt, azt teljesen felülírta a működő telepátia miatti meglepettségem. Mellettem Bree hátra is hőkölt, ahogy az ő fejében is végigfutott Morgan beszólása.
Mi a fene tört…
Jó isten, mindenki jól van?! – Jackson hangja kisebb atomtámadásként robbant be a fejembe. Rengeteg érzelem vegyült ebben a pár szóban, mégis a hirtelen rászálló nyugodtság domináns helyet kapott. – Majdnem agyérgörcsöt kaptam, mikor hirtelen egyikőtöket sem tudtam elérni. Be akartam ugrani segíteni, de úgy fél órája mindenhonnan random Szövetség tagok bukkangatnak fel, muszáj volt megakadályoznom, hogy bejussanak hozzátok. Bocs, nem kérdeztem meg őket, hogy ellenségek-e vagy barátok.
Jól vagyunk, haver – szállt le közénk az ügynök egykori célpontja még mindig vigyorogva. Feltűnt, hogy nem ért földet, néhány centire a padlótól lebegett. Felhördültem, mikor észrevettem, hogy az egyik lába tehetetlenül lógott, a másikon pedig a nadrágja szárát vér itatta át. Amint a pillantásunk találkozott, megrázta a fejét. – Bár úgy látom, a lányok valami félresikerült főzőversenyt rendeztek – terelte el inkább a témát.
Nagyon vicces – Bree hangja határozottan csengett, de az ő figyelmét sem kerülte el Morgan sérülése.
Végre sikerült elintéznünk a férfit, aki blokkolta a telepátiát. – Keith közbeszólására ismét elöntött egy újabb adag megkönnyebbülés, rövidesen pedig a férfit is észrevettem, ahogy a polcok között guggolva araszolt hozzánk közelebb, majd néhány hűtőpult mellé érve intett, hogy csatlakozzunk hozzá. Ő is megsérült, az egyik karját be- és felkötözte, ám a rögtönzött pólyát már átitatta a vére. De legalább ő is életben volt.
Elég para volt, mert volt egy kedves kis testvére, aki arra kényszerített minket, hogy Keith barátommal harcoljunk egymás ellen. Csak a szerencsén múlt, hogy sikerült őt is elintéznünk. – A fejünkben felvillanó képek alapján Morgan a telekinézisével valahogy elterelte a szabotőr erőteljes hullámait, ami így pont az őket irányító eltakarítót találta el, akinek ettől szó szerint kettétört a gerince. Szinte hallottam az irtózatos, reccsenő hangot. – Kisebb sérülésekkel, de megúsztuk. – Egyiküké sem volt az, de felesleges lett volna a minket védő Jacksont felzaklatni azzal, hogy mind a négyen éltünk már meg jobb napokat is. Töretlenül igyekeztem figyelmen kívül hagyni egyre jobban lükető vállamat, de nem ment túl könnyen most, hogy az adrenalin szintem leapadt. – Jó ég, ezek a képességek, amik olyanok, mint Shiny drága lélektársáé, teljesen…
Mi van Victorral?! – Mind a hárman összerezzentek mellettem, ahogy telepatikusan felsikítottam. Nem vártam meg, hogy válaszoljanak, körül sem nézve pattantam fel a hűtőpultok fedezékéből, és elindultam arra, ahol az érzékeim a lélektársamat sejtették.
Hogy feledkezhettem el róla? Miért nem tűnt fel, hogy ő az egyetlen, aki nem reagált a visszatérő telepátiára?
Megpróbáltam szólongatni, jelezni neki, kérleltem, hogy legalább egy aprócska válasszal reagáljon, de süket fülekre találtam. Átkoztam magam, amiért korábban a tartógerendákon nem jegyeztem meg, hogyan is nézett ki az épület, bár volt egy sanda gyanúm, hogy sikerült annyira átrendeznünk, hogy képtelen lettem volna megfelelően magam elé képzelni a helyszínt a teleportáláshoz. Így maradt a futás. De hiába rohantam teljes erőmből, mégis túlságosan lassúnak éreztem magam. Mindenhol törmelékek, feldöntött polcok, összetört berendezések vettek körül, de mindezek csak akkor tudatosultak bennem, ha véletlenül megbotlottam valamiben – vagy valakiben. Ész nélkül, figyelmetlenül száguldottam végig a szupermarketen, az egyetlen, ami akkor, ott érdekelt, hogy mihamarabb megtaláljam Victort.
Állj! – Lélektársam hangjára mintha láthatatlan falba csapódtam volna, mialatt a lábaim is ólómsúlyúvá váltak. – Bukj le! – A térdeim hirtelen összecsuklottak, tehetetlenül húzódtam be néhány lapostévé és dobozaik takarásába.
Van fogalmad róla…
Hallgass! – A szavak a torkomra fagytak, ugyanakkor ez az egy parancs elég volt ahhoz, hogy le is nyugodjak. Mégis mit képzeltem? Victor totál kiakadt volna, ha az eszetlen keresés közben valaki rám támad, ráadásul még sikerrel is járt volna, hiszen tökéletesen figyelmen kívül hagytam a környezetem.
Viszont most az önmegrovásra sem volt idő.
Mozgást és mormogást hallottam tőlem alig pár méterre, így óvatosan kilestem a rejtekem mögül. Egy átlagos magasságú, pocakos férfi állt nekem háttal, sötét haja a nyaka körül göndörödött. Westerncsizmát és cowboy nadrágot viselt, felsőteste azonban csupasz volt – és a hátának szinte minden pontja vérben úszott. A számra kellett tapasztanom a kezem, hogy a nyögésem visszatartsam, hiszen a látvány ellent mondott minden szent biológiai törvényszerűségnek. Ennek a férfinak már régen halottnak kellett volna lennie, ám láthatóan az sem rendítette meg, hogy egy fedetlen karjába markolatig fúródott egy kés. Sőt, mindezek ellenére könnyedén tartotta maga mellett, ujjai az övére tűzött pisztolytáskánál matattak.
Vele szemben állt Vick, aki szintén nem volt túl jó bőrben. Az arca bal oldala véres volt, csak a jobb szeme volt ép, a másik annyira feldagadt, hogy biztos nem látott vele sokat, a szája felrepedt. A jobb lábát sem terhelte. Egyetlen villanásnyi időre találkozott a tekintetünk, majd figyelmét újra az ellenfelének szentelte. Még sose láttam ilyen dühösnek és fenyegetőnek, szürke szemei sötéten méregették a vele szemben álló férfit.
Tátva maradt a szám, mikor feltűnt, hogy az ő keze is a pisztolyát babrálja.
Az nem lehet igaz, hogy ezek ketten valami bizarr vadnyugati párharcot rendeztek!
Ne mozdulj! – Legszívesebben leordítottam volna a fejét, amiért újabb kéretlen parancsot kaptam pont akkor, mikor segíteni ugrottam volna. Így viszont hiába akartam támogatni és esedezett minden porcikám a mozgásért, képtelen voltam akárcsak egy kicsikét és előbbre araszolni.
A másodpercek őrjítő lassúsággal vánszorogtak, legszívesebben a hajamba markoltam volna idegességemben, ám a tagjaimat bénító korlát miatt csak a kezemet tudtam ökölbe szorítani és erőteljesen a számba harapni. Gyűlöltem, hogy Vick jelenlétében sosem tartottam fent az elmémet védő pajzsot, ellenkező esetben most nem tudott volna olyan egyszerűen megbéklyózni a képességével.
Az egész egyetlen pillanat alatt játszódott le. A kezük egyszerre nyúlt a pisztolyért és rántotta elő, azonban végül csak egyetlen lövés hallatszott. A hangra összerezzentem, a torkom összeszorult, fogalmam sem volt, hogy ki talált célba kit. Egy másodperc törtrészéig még mindketten ugyanúgy álltak egymással szemben… aztán az eltakarító elvágódott, homlokát hajszálpontosan középen lyukasztotta át a golyó.
Ahogy a párharcnak vége lett, Victor parancsa is megszűnt, én pedig habozás nélkül pattantam fel és száguldottam oda hozzá. Fájt, mikor a nyakába vetettem magam és a bekapott lövésektől érzékeny mellkasom az övéhez nyomódott, és hogy a vállamat ölelő karjai a sebemet szorították, de nem érdekelt. Eddig a rövid pillanatig, amíg magához húzott és a fejemet a nyakába fúrhattam, úgy éreztem, mindketten biztonságban vagyunk.
 - Ez annyira rohadtul szexi volt – motyogtam a bőrébe, mire alig hallhatóan felnevetett, aztán gyengéden eltolt magától. Felvont szemöldökéből láttam, hogy nem igazán értette, hogy lehettem egyszerre vizes és lisztes, de mikor az vállam körüli kötésre pillantott, a tekintete elkomorodott, száját összepréselte és halk morgást hallatott. Ám mielőtt még bármit is szólhatott volna, erőteljesen a mellkasára csaptam, amitől fájdalmasan felnyögött. – De ha még egyszer ilyen farokméregetésbe kezdesz, a saját pisztolyoddal csaplak agyon!
 - Fair végső küzdelem volt – vont vállat.
 - Egy cowboy ellen? – böktem az eltakarítóra.
 - Miért, mit vársz, hogy nézzen ki egy ötvenes alabamai? Egyébként lábjegyzet, az Akadémián nekem volt a legjobb reakcióidőm, mikor fegyvert kellett rántani. – Próbált egy megnyerő mosolyt is villantani, de csúfos grimasz lett a végeredmény.
 - Örülök, hogy egy évfolyamnyi emberből legelsőként teljesíteni ekkora önbizalmat ad neked, de nekem nem – kulcsoltam össze a karom a mellkasom előtt, mire kaptam egy megadó sóhajt válaszul.
 - Jól van, nősténytigrisem, húzd vissza a karmaid. – Ezzel lezártnak tekintette a témát. – Egyébként veletek meg mi történt? – pillantott hátra a vállam felett, amiből feltételeztem, hogy a többiek is beértek minket.
 - Csak fogadd el a látványt – válaszolta Bree epésen.
 - Kokainként érdekesebb történet lenne – fűzte hozzá Morgan, majd a halott cowboyra nézett. – Nem igazán vagyok az anatómia és a kórbonctan szakértője, de ennyi találatnak és vérvesztésnek nem kellett volna már végeznie vele?
 - Nem érzett fájdalmat. – Victor megjegyzésére mindannyian tátott szájjal fordultunk felé. Megborzongtam, Mina képességének visszafogottabb verziója is elég erős adu lehetett. – Baromi fürge volt a fickó, így végül a Jó és a Rossz pisztolypárbajához értünk el, mert másképp képtelen voltam létfontosságú helyen eltalálni.
 - És melyikőtök volt a Csúf**? – A csempész megjegyzésére Vick olyan pillantással válaszolt, amiből világosan kiolvashatta, hogy vele is szívesen lezavarna egy hasonló menetet.

Csupán alig egy percre engedtük le a védelmünket. Ennyi ideig könnyebbülhettünk meg, hogy mindannyian életben voltunk, újra egy helyen és az eltakarítóknak már csak a fele választott el minket a végső célponttól. Éppen fegyvereket és töltényeket osztottunk szét egymás között, mikor Bree váratlanul felkapta a fejét. Szóra akarta nyitni a száját, azonban már túl késő volt.
Egy sörétes hangos robaja egy pillanatra elnémította a világot.
Victor döbbenten állt és bámult a vele szemben álló, meglepett eltakarítóra. Aztán egy pillanatra megingott, mikor a tekintete a közéjük ugró férfira esett, aki a találattól tehetetlenül zuhant a földre.
 - Morgan! – A sikításom elveszett a kitörő tűzharc ropogásaiban, amíg én a csempésznél termettem, addig a többiek minket védve takartak el a felbukkanó ellenség elől. – Morgan! – ragadtam meg a kezét, hangom nem lehetett több kétségbeesett nyöszörgésnél. – Nézz rám, hallod! – A golyóálló mellényeinket nem egy ilyen erőteljes támadáshoz tervezték, a sörétes átszakította a már amúgy is sérült anyagot és pont a szívénél találta el őt. Még életben volt, de már nem sokáig.
 - Gondoltam… h… hogy egy kicsit… mérges lennél… ha… a pasid… meghalna… ne… nem igaz?
 - Morgan, ne csináld ezt velem! – Hiába tudtuk mindketten, hogy a bal kamra eltalálása egyenlő a biztos halállal, mégis képtelen voltam felfogni. Hiszen egy perccel ezelőtt még Victort szívatta, a francba is!
 - Most ko… komo… lyan sírsz? – Dühösen pislogtam ki a szememből a látásomat elhomályosító könnyeket. Mérges voltam magamra, amiért nem tehetettem semmit, mindannyiunkra, mert nem vettük észre időben a veszélyt, az eltakarítóra, mert ezt tette, a Caudillóra, mert ezt parancsolta.
 - Hiszen a barátom vagy, a rohadt életbe! – kiáltottam rá, mert rá is mérges voltam. Addigra már nem tudtam mit tenni, a könnyeim megállíthatatlan patakokban folytak le az arcomon, egyre erősebben, ahogy Morgan szorítása mind jobban és jobban gyengült.
Halvány mosoly futott át az arcán, mintha nem számított arra, hogy a barátomnak fogom nevezni őt. Igen, Bree után ő volt a második legidegesítőbb ember, akit ismertem, de mindig, mindig védtük egymás hátát, ha együtt küldtek minket valahova. Ő is egy volt a Szentségtelen Hármasból, azon kevés emberek egyike, akiről a szívem mélyén tudtam, hogy nem árulna el. Valaki, akiben megbíztam annyira, hogy a védtelen pillanataimban is láthatott. És hiába volt egy igazi életfaló, az utolsó döntése is az volt, hogy közvetetten, de megvédjen.
 - S?
 - Itt vagyok – hajoltam hozzá közelebb. Az arca egyre halványabb lett, mindig pajkos tekintetéből kezdett kiveszni a fény.
 - Mondd meg… neki… hogy… hogy sajn… - Nem tudta végigmondani. Morgan Reed, a Szövetség legjobb csempésze a saját szervezete ellen harcolva vesztette életét.
Fogalmam sem volt, mit jelenthetett az utolsó kérése. Ám ahogy a férfi keze lassan kicsúszott a kezemből, egyre kevesebb értelmet tulajdonítottam a szavaknak, s mire a földre hullt, már nem is érdekeltek.
Felálltam.
És éreztem, hogy valami eltörik bennem. Valami, amit nagy nehezen sikerült eddig egyben tartanom, mióta egyszer kiszabadult. Azt hittem, a másik felem megtalálása elég ahhoz, hogy többé ne kelljen emiatt aggódnom, de tévedtem. Nem tudtam, mi idézte elő. Morgan halála? A tény, hogy Victort védte, és ha ő nem áldozza fel magát, most a lélektársamtól kellett volna elbúcsúznom? Vagy egyszerűen csak elegem lett abból, hogy gyengének érezzem magam olyasvalakivel szemben, akinek még ahhoz sem voltak meg a tökei, hogy megmutassa másoknak az arcát? Esetleg mindez egyszerre?
De mindegy is volt. Mert amitől egészen idáig rettegtem, hogy kitörhet, végül beigazolta a félelmeimet. Vick azt hitte, ismerte már minden oldalamat. Ám ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Hét évvel ezelőtt megadtam magam a sötétségnek, és hagytam, hogy a savant világ félelmetes sorsa magába szippantson. Valahogy sikerült kimásznom akkor a lyukból és összekaparnom magam, de most valami megint visszarántott. Ha a Caudillo engem akar, csak tessék! Megkaphatja! Ezer örömmel felkínálom neki a szörnyeteget, amit ő teremtett.

Mire észbe kaptam, már az eltakarító előtt álltam, aki végzett Morgannel. Mielőtt még reagálhatott volna a jelenlétemre, felrántottam a puskáját, így a rám célzott lövés a plafont érte. Nem érdekelt, milyen veszélyes képessége volt, mert ideje sem volt arra, hogy használja, a nyakához teleportált pisztolyomat megragadtam és addig lőttem, míg a feje el nem vált a testétől. Felőlem lehetett akár halhatatlan is, ezek után már akkor sem tudott volna magával mit kezdeni.
A frissen megkaparintott sörétessel a kezemben vakon kezdtem lövöldözni, hogy előcsaljam a többit is. Gyertek csak! Itt vagyok! Mire vártok, szerezzetek meg!
Amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, már ott is termettem az újabb ellenségnél. Halványan érzékeltem, hogy valami mintha lábon talált volna, s a távolból egy artikulátlan, női üvöltést hallottam, de nem törődtem vele. Csak az számított, hogy ez a valaki itt előttem veszélyes volt azokra, akik a hátam mögött álltak.
Az agyam egy aprócska, józanul gondolkodó része felfogta, hogy folyamatosan támadtak, de leszartam azt a részt. Csak az alkalmat vártam az ellentámadásra, és mikor felkínálkozott, habozás nélkül megragadtam, Az eltakarító feje fölé teleportálva egyszerűen a nyakába vetettem magam, majd egy mozdulattal húztam le a földre, törtem ki a nyakát és eresztettem egy sorozatot a fejébe.
Vér fröccsent a szemembe, és hiába próbáltam letörölni, csak több jutott bele, így hagytam. Félig vakon botorkáltam a következő jelentkező felé, aki mintha gyorsabb lett volna, mint az előző kettő. De hiába volt nagy sebessége, kiszámíthatóan csak engem ostorozott a támadásaival. Valami reccsent, valami ropogott, valaki felkiáltott, végül a pisztolyom is elsült – pontosan a szájába illesztve sikerült eltalálnom.
Ketten tepertek le a földre, az arcom keményen csattant. Rúgtam, karmoltam, haraptam, mindenhogy próbáltam kiszabadulni. Valahogy sikerült a lábamat az egyik alak köré kulcsolni és lerántani, így én kerültem felülre. Valami ostromolta az elmémet, de annyira üres voltam belül, hogy a mentális támadásokra képtelen voltam úgy reagálni, ahogy valamelyikük akarta volna. Csak zavaró volt. És a zavaró tényezőket ki kellett írtani.
A sörétes újra a kezemben volt, habozás nélkül lőttem vele krátert az alattam vonagló valaki arcába. Egy erő hátrataszított, nagyokat bukfenceztem, mire valami fémesnek nekicsapódva megálltam. Csak annyit fogtam fel, hogy minden fegyverem szétszóródott és fogalmam sem volt, hol vagyok. Szerencsére, aki ezt tette velem, az tudta, és nem habozott rám támadni. Legalább esélyt adott, hogy hamar lerendezzük a dolgot.
Ütés ért engem. Ütés érte őt.
Bosszúságomra egyre jobban gyengültem, mert minden támadása olyan helyekre talált be, amik erre különösen érzékenyen reagáltak. Időbe és frusztrálóan sok öklösbe telt, míg eszembe jutott, hogy a csizmámban lapult elrejtve egy pillangókés. Valahogy sikerült kibányásznom és szétnyitnom, s mielőtt ő lesújthatott volna az arcomra, gyorsan magam elé kaptam. Ahogy markolatig eltűnt a szemében, lerúgtam magamról, majd mögé teleportálva magamhoz húztam, kirántottam belőle a szúrófegyvert és elvágtam a torkát.
Még mielőtt a földre eshetett volna, máris újabb ellenséget kezdtem keresni. Valaki határozottan megragadott hátulról, mire azonnal megfordultam és támadtam. Ám egy másik valaki kicsavarta a karomból az egyetlen támadásra alkalmas eszközt, amim maradt, ráadásul az első alak határozottan tartott. Erősen lefogta a karomat, még a lábaimra is rálépett. Már épp végső megoldásként lefejeltem volna, mikor meghallottam a hangját:
 - SUNSHINE! – üvöltötte.
Egyszerre szólt kint és a fejemben is. Mély volt, határozott, parancsoló. És olyan, mint a napfény. Vagy egy csillag, ami fényesebb a mi Napunknál is, eléggé ahhoz, hogy az elmémet ellepő árnyakat elkergesse és utat engedjen a józan eszemnek. Egy hétköznapi savant erre nem lett volna képes. Ilyen könnyen nem.
Ahogy a világ visszatért és feltűnt, ki állt előttem, a fájdalom is megjelent. Tehetetlenül ordítottam fel és csuklottam össze, mikor az elmúlt… időszakban szerzett sérüléseim – fogalmam sem volt, hogy másodpercek, percek vagy órák voltak-e – egyszerre kezdtek el égni, lüktetni, kínozni.
 - Nyugodj meg, szerelmem. – Victor hangja végtelenül gyengéd volt, ahogy remegő testemet óvatosan lefektette, majd letörölgette rólam a vért – örültem, hogy nem látom magam, mert az alapján, amennyit az arcomnál és a nyakamnál szöszmötölt, úgy nézhettem ki, mint Stephen King Carrie-je -, végül áttapogatta a testemet.
Szinte minden érintésére felkiáltottam, de nem tudtam volna megmondani, hogy melyik fájdalom származott tényleges sérülésből.
 - Vick…
 - Most ne beszélj. – Nem nézett a szemembe, és hiába próbáltam elkapni a pillantását, ő makacsul kerülte az enyémet. Mit tettem?
Lélektársam mögött felbukkant Keith és mögötte Bree is. A csapattársam már látott abban a vaksötét, transzállapotban, amiből Victor kiszedett, így ő csak komoran és szomorúan bámult rám, a szőke ügynöknő azonban láthatóan félt. Nem hibáztattam. Én is rettegtem magamtól.
 - Eltört az orra, néhány bordája, egy lövés eltalálta, egy pedig súrolta a karját és átszúrták a lábát. – Lélektársam hangja annyira tárgyilagos volt, teljesen az ellentéte annak, ahogy az előbb szólt hozzám. Mint egy sokat látott orvosé, aki a héten már a tizedik autóbalesetest vizsgálta.
Elfordítottam a fejemet, mert nem akartam, hogy lássa a keserű könnyeimet. Én megmondtam. Előre tudtam. Azt akarta, hogy mutassam meg neki a lényem legmélyebb részeit, és persze nem tetszett neki, amit látott.
 - Elintéztünk mindenkit – szólalt meg Keith. – Nem maradt senki közülünk, aki ezek után a Caudillo mellé merne állni, egy nap alatt pedig nem fog tudni másoktól segítséget hívni. Mi lenne, ha…
 - Ki ne mondd! – egyenesedtem fel, amitől azonnal a hátamba hasított a fájdalom. Rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne kiáltsak fel. – Csak Mina és ő maradtak. Nálunk a túlerő.
 - Sunshine, ne legyél ostoba! – dörrent rám Victor. – Egyáltalán lábra tudsz állni? – Végre rám nézett. Szürke szeme haragtól villogott, ám eltántoríthatatlanul farkasszemet néztem vele. Mivel nem akart félrepillantani, egyszerűen csak megragadtam a vállát és felhúztam magam. Bár ingatagon, de álltam.
 - Tudok állni – néztem le rá. – Elállítottad a vérzést. Kibírom, amíg nem találjuk meg a rohadékot. – Önző voltam, hiszen egyikük sem volt sokkal jobb bőrben, de olyan közel volt a cél, egy karnyújtásnyira a szabadság.
Nem tudom, mit láthatott rajtam, vagy mire gondolhatott, mert a maszkja, ami mögé már képes voltam belátni, most számomra is elrejtette az érzéseit. Vonásai ismerősek, mégis fájdalmasan ismeretlenek voltak, semmit sem tudtam kiolvasni belőle. De végül felsóhajtott.
 - Bree? – A nő megvonta a vállát. – Keith? – A szabotőr bólintott. Vick rám nézett. – Felderítjük a személyzeti részeket. Egyikünk sem kerül látótávolságon kívülre és végig kapcsolatban leszünk, megértetted? Semmi magánakció.
 - Semmi – motyogtam.
 - Akkor indulás – nyomott egy gépkarabélyt a kezembe.
Némán fésültük át a környéket, amely a pusztítástól csak árnyéka volt az egykori áruháznak. Intettem a többieknek, mielőtt beléptem egy félhomályos folyosóra. Ahogy egyre beljebb haladtam, a csend egyre fojtogatóbbá vált. Annyira, hogy a saját lépteimet se hallottam. Szólni akartam a többieknek, hogy valami nem stimmel, ám a hangokkal együtt én is elnémultam – beszélni és telepatikusan üzenni és képtelen voltam. Ekkor tűnt fel, hogy nem érzek szagokat.
A francba!
Elejtettem a fegyverem, amiről nem is éreztem, hogy még tartom. Ahogy nem érzékeltem a hullámcsatokat a hajamban, a golyóálló mellény súlyát és a bőrömhöz érő ruháimat sem és mintha a fájdalmat is elfújták volna.
Egy pillanatra behunytam a szemem.
És többé már nem tudtam, hogy hol vagyok.

Amikor magamhoz tértem, tiszavirág életű megkönnyebbülés öntött el, mert újra láttam, hallottam, szagoltam és… érzékeltem. Testem minden porcikájának kínja egyszerre hasított újra belém, így kellett egy kis idő, míg felfogtam, hogy állóhelyzetben, keresztre feszített pózban egy vasrácshoz szíjaztak. A kötegelőt és a fémbilincset is olyan szorosra állították, hogy a csuklómba és a csizmámon keresztül is a bokámba vágtak.
Ahogy a szemem hozzászokott a helyiségben uralkodó félhomályhoz, észrevettem egy ablakot, amin át a hajnali napfény sugarai áramlottak be. Mégis mennyi ideig tartott a harc? És meddig voltam kiütve?
Körülnéztem.
És hol vannak a többiek? Bár… talán jobb is, hogy nem voltak itt, akárhol is legyen az az itt.
A szoba kicsi volt, mindössze egy másik vasrácsot, egy asztalt, egy széket és a velem szemközti végében egy lépcsősort, felette pedig egy kamerát láttam. A lépcső tetején az ajtó kinyílt, majd valaki komótosan lesétált rajta.
 - Örülök, hogy felébredtél, drága gyermekem. – A hang furcsán ismerős volt, pedig már nem volt rajta a torzítás. – Sunshine, nem semmi galibát okoztál nekem te és a lélektársad. De elmondhatom, hogy győztem, nem igaz? – A férfi magas volt és edzett, barna bőrű, szabadon hagyott karját tetoválások díszítették. Fekete haja és szakálla őszült, nagyjából az ötvenes évei elején járhatott.
A Caudillo.
Felém fordult. A látványtól tágra nyílt a szemem és nem tudtam visszafogni a meglepett kiáltásom. Hiszen ez lehetetlen. Ő meghalt. Láttam. Az autó robbanásának emléke néha még mindig kísértett rémálmaimban.
A nevelőapám, Carlos Rodriguez állt velem szemben.

_______________________________________________________

*M40-es mesterlövész puska: A tengerészgyalogság mesterlövő egységének hivatalos fegyvere, képért katt
**Utalás a Jó, a Rossz és a Csúf c. filmre, aminek a zenéjét szerintem nincs ember, aki ne ismerné

2 megjegyzés:

  1. Te. Jó. Ég.
    Ez a fejezet egyszerre melengette meg a szívem és törte össze. Nem tudom, hogy csinálod, hogy a te történeted jobb, mint az eredeti, de így van.
    Amióta befejeztem, a gyomromban lévő szorítást nem tudom leküzdeni. Hihetetlen a Sunshine-Victor kapcsolat, nem tudom elképzelni, hogy egyáltalán ilyen létezik a való életben. Az a szeretet, amit egymás iránt éreznek, legyőzhetetlen. A szívem legalább százszor állt meg, mert azt hittem, valamelyikük meghalt vagy meg fog.
    Morgan Reed pedig megsiratott. Önzetlen volt, bátor, nem ezt érdemelte. Annyira szerettem volna, ha mindenki túléli a csapatból, de tudom, hogy ez nem lett volna reális. Tudtam, hogy valaki meg fog halni. Igazából Keith-t tippeltem, de elképzelni sem tudod, mennyire megkönnyebbültem, amikor nem lett semmi baja.
    Nem is tudom, mit mondjak még... Hihetetlenül tehetséges vagy. Amit a legelején mondtam, az teljességgel igaz. Ez itt jobb, mint bármelyik Joss Stirling mű. Ahogyan leírod a történéseket, részleteket, fegyvereket, az csodálatos. Itt és most könyörgöm neked, hogy adj ki egy könyvet. Vagy többet. Én leszek az első olvasód.
    ❤❤


    Ui.: Tudtam, hogy Carlos Caudillo. Tudtam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Napfény hercegnő!

      Nagyon édes vagy, hogy ezt mondod, habár túlzásnak tartom, de attól még nekem meg ez melengette meg a szívem. :) Sajnos sokkal inkább állatorvosként látom a jövőmet, mint publikált könyves írónak, így nem hiszem, hogy ez be fog-e valaha következni - habár nagyon király lenne. De mivel az egyik példaképem James Herriot, aki állatorvos és író is volt, így sosem lehet tudni. :D
      Sajnos nem hiszem, hogy lenne ilyen kapcsolat, mint az övéké a való életben, vagy csak nagyon ritka. Más esetben minden lánynak jutna egy Benedict testvér egyszer a karácsonyfa alá. Morgannel kapcsolatban pedig... habár alapjáraton szeretem szívatni a szereplőimet és a határaikat boncolgatni, nem egy Lélektársak fanfiction a legjobb arra, hogy ezt kipróbáljam, viszont ahogy mondtad, a realitáshoz valakit be kellett áldoznom. Már mikor megalkottam a karakterét, tudtam, hogy ő nem fogja túlélni, mégis nehéz volt megírni, mert ennyi idő alatt minden szereplő hozzám nőtt.
      Köszönöm, hogy írtál nekem! :)

      Ölellek,
      Riri

      Törlés