23. lövés

Szép napot, drágáim!

A hétfővel és az új szemeszterrel együtt elérkezett a Catching Sunshine utolsó előtti fejezete - számomra is hihetetlen. Ahogy ezeket a sorokat írom, már az epilógust is befejeztem, csak az utolsó Újratöltés novella és egy bizonyos Extra tár van hátra, aminek jelentése maradjon titokban a publikálásáig. Egyelőre fogadjátok szeretettel ezt, a véleményeteket pedig ezúttal se tartsátok magatokban! ♥

_____________________________________________________

 - This weary eyes will never rest

Until they look in yours again

I'm on my way now

I still believe - 

Eric Arjes - Find My Way Back

Az egyenletes pittyegés távolról jött, majd ahogy egyre kijjebb jutottam az öntudatlanságból, a hang is fokozatosan erősödött, mígnem már közvetlenül mellettem szólt. Messzinek tűnő morajok váltak tompított beszélgetéssé, a sötétségtől távolodva halvány fénysugár sütött át zárt szemhéjamon. Kemény matracon fekhettem, felsőtestem kicsit megemelkedett, a tagjaimat nehezen, de tudtam mozgatni. Valami lehúzta a karomat és leszorította a mellkasomat is. A levegőben fertőtlenítőszag terjengett.

Kipattant a szemem, de ugyanolyan gyorsan be is csuktam – a neonfény egy pillanatra elvakított. Másodjára már óvatosabban próbálkoztam, szinte millimétereként nyitottam egyre tágabbra, míg hozzászoktam a világossághoz és képes voltam megszemlélni a környezetem. Az első, ami feltűnt, hogy emlékeimmel ellentétben feldagadt szememet is képes voltam majdnem teljesen kinyitni. A második, hogy a Miami Heat csapata épp vesztésre állt – a velem szemközti falra szerelt tévén zajló kosármeccs volt az egyetlen, ami némi színt vitt hófehér kórházi szobámba.

A pittyegés a jobb oldalamról jött, a pulzusomat és a vérnyomásomat mérő eszköz mellé egy infúziós állvány volt betolva. Korábban lesérült karomat a vállamtól az ujjaimig vastag gipsz borította, lábam és a mellkasom is be volt kötözve, bőröm több helyen a legapróbb mozdulatra is kellemetlenül húzódott - friss öltések jele volt ez. A gépeken túl, a helyiség egyetlen ablakán nappali világosság tündökölt, a forgalom zaját is hallani lehetett.

Mikor a másik oldalamra fordítottam a fejem, azonnal elmosolyodtam a látványra, s az eddig szabályos csipogás is felerősödött egy kicsit. Az ágyam mellé egy kényelmetlennek tűnő kanapét toltak, ami túlságosan is kicsi volt benne hortyogó lélektársamnak. Hosszú lábait kinyújtotta, karjait összekulcsolta a mellkasán, feje oldalra billent. Sötét farmert, fehér pólót és terepszínű bakancsot viselt, arcát többnapos borosta fedte, amit lassan már szakállnak is lehetett volna nevezni. Kötései viszont frissek voltak – habár felfedeztem újabbakat is -, arcán a zúzódások halványultak.

 - Megint bámulsz – motyogta álomittasan, majd kinyitotta a szemét. – Helló, Csipkerózsika! – mosolygott rám.

 - Szia. – Alig mondtam ki, hangos köhögés tört ki belőlem. A torkom száraz volt és mintha smirgli nőtt volna a nyelőcsövem helyére.

Victor átült az ágyamra, majd segített felemelkedni, végül az éjjeliszekrényemre készített poharat a számhoz emelte. A víznek enyhén poshadt íze volt és felmelegedett, mégis nagy kortyokban nyeltem, míg az utolsó cseppig el nem fogyott. Olyan mohó voltam, hogy a maradék végigfolyt az államon, de mikor odanyúltam volna letörölni, a mozdulatot félbe kellett szakítanom. A karom figyelmeztetően égni kezdett. Lélektársam megoldotta a problémát, a kézfejével tüntette el ügyetlenségem bizonyítékát.

 - Hogy érzed magad? – kérdezte.

 - Jól, azt hiszem – válaszoltam habozva. – Gyengének. Mennyi ideig voltam kiütve?

Vick tekintetébe szomorúság költözött, fejét lehajtotta, haja az arcába hullott.

 - Két évig – suttogta.

 - Micsoda?! – ültem fel, ám egy cseppet sem nőies ordítás után visszahanyatlottam a párnámra. – Két évig?! – Szerencse, hogy a hangom nem jött vissza teljesen, mert félő, hogy megsüketült volna a visításomtól. Akkor a sebeit újonnan szerezte? De mégis hogyan? Miért? Mikor? Mi a fene…?

 - Sunny?

 - Hmm? – emeltem rá a tekintetem. A gondolataim zavarosak voltak.

 - Csak viccelek. – A megkönnyebbüléstől hangosan fújtam ki a levegőt. Ha nem lett volna minden szempontból előnyösebb helyzetben, nemcsak egy dühös pillantást kapott volna reakciónak. – Két hétig – helyesbített. Még ez is ijesztően hosszú időnek tűnt. – Volt két kisebb műtéted – bökött sérült karomra -, szereztél rengeteg öltést, eltört négy bordád és kificamodott a bokád.

Csendben hagyta, hogy megemésszem ezeket az információkat. Valójában azonban ahhoz kellett összeszednem magamat, hogy feltegyem a kérdést, aminek rettegtem a válaszától.

 - Victor?

 - Igen?

 - Mégis mi a fene történt?

 - Mire emlékszel? – húzódott hozzám közelebb és megfogta ép kezemet.

Hogy miket vágtam a fejedhez – akartam mondani.

 - Hogy valahogy… összekapcsolódtunk? – válaszoltam inkább. – Aztán mintha repültem volna. Meg volt valami robbanás – megráztam a fejem. – Nagyon ködös az egész.

 - Emlékszel, mikor azon gondolkoztál, hogy mi történne, ha egyesítenénk az erőnket? – Csak felhúztam a szemöldököm jelezve, hogy térjen már a lényegre. Sóhajtva égnek emelte a tekintetét. – Felrobbantottuk az épületet.

Először azt hittem, megint szívat, ám arca komoly maradt. Tehát a robaj, amit hallottam, valójában az a robbanás volt, amit mi okoztunk. Halványan felrémlett, hogy éreztem, ahogy összefonódott képességeink kitörnek, de azt hittem, hogy ez csak a fejemben tűnt ilyen pusztítónak.

 - És a teleportálás? Sikerült? – tettem fel egy újabb kérdést, hogy eltereljem a gondolataimat. Túl rövid ideje tértem magamhoz ahhoz, hogy ezt mind feldolgozzam.

 - Igen, bár néhány épületdarab eltalált minket. – Ez megmagyarázta a frissebb sérüléseit. – Valami régi tanyán tartott minket, ami egy főúton volt az áruházzal. Miután az utat lezárták, a környező épületeket lefoglalta a bank, azóta üresen álltak. Blondie-nak köszönhetően megtaláltak minket és egy csapat már várt ránk, mikor kijutottunk. Én nem tudtam elvezetni őket, mert az magánakció volt – vonta meg a vállát, mintha csak egy kis semmiségről lett volna szó. A dühöm, amit az idióta ötlete váltott ki belőlem, azonnal visszatért, ám még nem engedtem kitörni. Volt egy fontosabb dolog, amire választ akartam kapni.

 - És mi történt… - Nem tudtam végigmondani, szerencsére nem is kellett.

 - Mario Rodriguezt letartóztatták. És megállapították Sunshine Rodriguez halálát.

Kinyitottam a számat. Aztán becsuktam. Majd megint ki. És megint be. De még az agyamban sem fogalmazódott meg semmilyen értelmes gondolat, nemhogy azt még szavakba is tudjam önteni. A szavakat külön-külön megértettem, de együtt semmilyen logikus magyarázatot nem találtam rá. Megállapították: bonyolult kifejezés egy olyannak, aki két hétig nem volt magánál, de felfogtam. Sunshine Rodriguez: az én vagyok. Halál: de hát élek! Számomra is csoda volt, de attól még így állt a helyzet.

 - Mi? – nyögtem ki végül. Többre nem voltam képes, csak várakozásteljesen néztem Victorra.

 - Mina Rodriguez semmilyen nyilvántartásban nem szerepelt, még a születési anyakönyvi kivonatát se találtuk, hivatalos értelemben véve soha nem is létezett. Ellentétben Sunshine Rodriguezzel, akinek a létező minden formában voltak hamis és kevésbé hamis iratai, és elképzelhető, hogy megtalálták a tanyaház romjai között a DNS-ét egy felismerhetetlenségig égett holttest mellett. Ahogy az is elképzelhető, hogy már nincsenek meg a bölcsességfogaid. Hivatalosan nem erősíthetem meg, és ha igaz is, akkor is csak a véletlen műve.

Szájtátáson kívül továbbra sem voltam képes többre. Mariót elfogták. Minát megölte a robbanásunk. Halottnak voltam nyilvánítva.

 - Akkor ez azt jelenti… Mit is jelent? – kérdeztem, a hangom visszafojtott sírástól remegett.

 - Szabad vagy – simította lélektársam a hajamat a fülem mögé. – Az ügyemet lezárták, a bérgyilkos Sunshine Rodriguez halálhíre pedig már minden bűnüldöző szervhez eljutott, így kikerültél az aktív nyilvántartásokból.

 - Remélem, ezért legalább kitüntettek – mondtam, miközben magamban a szabadság szót ízlelgettem. Azt csináltam, amit akartam. Talán bárhová eljuthattam, ahová csak szerettem volna anélkül, hogy trükköznöm kelljen a repülőtereken. Elképzelhetetlennek tűnt, és hirtelenjében azt se tudtam, mihez kezdek majd, ha kikerülök a kórházból.

 - Fél évre felfüggesztettek – vonta meg a vállát Vick. – Hale szerint legyek boldog és éjjelente adjak hálát Istennek, amiért nem rúgtak ki. Tehát szélesen mosolygok minden alkalommal, mikor találkozom vele, esténként pedig elmondok egy Miatyánkot.

Felkuncogtam, ahogy elképzeltem ezeket a jeleneteket, de rögtön abba is maradt a vidámság, mikor rájöttem, miért is kapott felfüggesztést. Ami miatt eszembe jutott, miket vágtam a fejéhez a fogságunk alatt.

Kihúztam a kezemet az övéből.

 - Beszélnünk kell – mondtam halkan, szememet lesütöttem. – Arról, amit Mariónál mondtam… - Elakadtam. Vártam, hátha közbeszól, de csendben várt, így kénytelen voltam folytatni. – Tudod, hogy nem úgy gondoltam.

 - De igen – nyúlt az állam alá és emelte fel a fejem, hogy ránézzek.

 - Borzalmas dolgokat mondtam neked – suttogtam. Féltem, ha hangosabban kezdek beszélni, azt olyan sírás fogja követni, ami egyhamar nem fog elapadni, én pedig szerettem volna letisztázni a dolgokat kettőnk között.

 - Tudom. De muszáj volt. De nem azért, mert nem szeretsz engem – hajolt közelebb, arcomat két keze közé fogta. – Hanem mert magadat nem szereted. – Értetlen arckifejezésem láttán elmosolyodott. – Mondtam, hogy meg foglak fejteni, Sunny. És ne aggódj! Majd tőlem megtanulod – döntötte a homlokát az enyémnek, belőlem pedig feltört a zokogás.

Sosem gondoltam így magamra. Mikor reggelente tükörbe néztem, nem volt bajom a látvánnyal, ám ez nem azt jelentette, hogy egyáltalán nem volt gondom magammal. Ha belegondoltam, talán ezért nem csináltam soha túl nagy ügyet a bűntudat kérdésből – mikor már az alapoknál probléma volt, természetes, hogy a többi réteg is hibásan került ki. Ám ha az életem további részét úgy kell leélnem, hogy megtanulom szeretni magam attól az embertől, aki a világot jelentette számomra, hát állok a kihívás elébe.

 - Emlékszel még, mit kérdeztél a játékunk legelső körében? - préseltem ki nagy nehezen a szavakat csuklásnyi-hüppögésnyi szünetekkel.

 - Szerinted happy end lesz a történetünk vége? – vágta rá habozás nélkül, noha azt hittem, kell majd valamilyen támpontot adnom neki.

Mikor kicsit hátrébb húzódott, hevesen bólogatni kezdtem.

 - Igen – öleltem át ép karommal a nyakát. – Az lesz. Végre én is látom a jövőnket. Kristálytisztán.

Túlságosan is hosszú időnek tűnt, míg ajkaink végül összeértek. Amint ez megtörtént, a mellettünk eddig halkan csipogó gépezet hangja áruló gyorsasággal erősödött fel, egyre szaporább lett. Victor néhány másodpercig még finoman csókolt, elidőzött a számon, végül vigyorogva egyenesedett fel.

 - Egy ilyet muszáj lesz beszereznünk otthonra.

xxx

A savant bűnözők életének legnagyobb rejtélye, hogy ha elkapják őket, vajon milyen börtönben kötnek ki. Magától értetődő, hogy nem rakják össze őket képesség nélküli rabokkal és őrökkel, de hiába keresték a legjobb nyomolvasók és hackerek a helyet, talán ez volt az az információ, amit az összes bűnüldöző szerv a lehető legtökéletesebben védett. Nekem se volt ötletem a kilétéről egészen a mai napig, mikor egy katonai helikopter letett egy óriási teherhajó fedélzetén, az Indiai-óceán kellős közepén*.

Az ébredésem után további két hetet töltöttem kórházban. A sebeim szépen gyógyultak, a varrataimat kiszedték. Egyedül a gipszem keserítette meg az életem még további egy hónapon keresztül, ami miatt még az öltözködéshez segítséget kellett kérnem. Vick természetesen túlságosan is élvezte a dolgot, különösen mikor az esti fürdésre került sor. Habár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem származott mindebből előnyöm – egyszerűen csak nem akartam ennyire kiszolgáltatott helyzetben maradni. Éppen elég volt az a nagyjából huszonhat-harminc óra, amit Marióval és Minával töltöttem, és amit minden éjjel újra átéltem rémálmaimban.

Régi-új személyazonosságot és hivatalos, mi több, teljesen legálisan szerzett iratokat is kaptam Alessandra S. Márquez névre. Victorral megbeszéltük, hogy amint sikerült berendezkednünk Denverben, a vezetéknevem visszaváltoztatom Rodriguezre. Bár ezzel talán volt valami közös bennem és a Caudillóban, mindez eltörpült amellett, hogy a nevelőapámnak akartam valahogy emléket állítani. Míg Mario szemében egy áruló volt, az enyémben egy hős, aki minden erejével védelmezte a családját. Valaki számára biztos úgy tűnhetett, hogy tettével veszélybe sodort minket, de én ismertem őt: Carlosnál alaposabb, körültekintőbb és óvatosabb ember nem létezett, az együtt töltött öt év alatt tökéletes biztonságot nyújtott számunkra. És talán még bízott is az öccsében és abban, hogy a lélektársáért hagyja elmenni. Nem tehetett arról, hogy Marióról útközben kiderült, hogy nem stimmelt vele valami odabent.

Amikor néhány nappal ezelőtt, a zárójelentésemre várva Victor megkérdezte, hogy akarom-e tudni, mi történt a Caudillóval, azonnal nemet mondtam – hogy aztán végül meg is változtassam a válaszom. Valójában csak rettegtem az újratalálkozás gondolatától, még ha tudtam is, hogy ezúttal én lettem volna nyerő helyzetben. És miután alaposabban átgondoltam a dolgot, rájöttem, hogy valahol szükségem volt erre ahhoz, hogy teljesen magam mögött tudjam hagyni életemnek egy jelentős korszakát. Még most, napokkal a döntésem után is féltem a találkozástól, leginkább attól, hogy mit fog kiváltani belőlem. A lelkem mélyén tudtam, hogy ha akart, még mindig tudott volna bántani, így ez egyúttal egy teszt is volt, hogy mennyire voltam képes felülkerekedni az iránta érzett gyűlöletemen.

Jelenleg viszont a gondolataimat teljesen lekötötte a savant börtön. Miközben egyre beljebb haladtunk a hajó fedélközében, mintha egy rögtönzött tárlatvezetést is kaptunk volna, annyit magyarázott a Victort és engem kísérő két őr. Hogy vajon ismerték-e a valódi kilétemet, arról fogalmam sem volt, teljesen közömbösen álltak mindkettőnkhöz.

Mint kiderült, a teherhajó biztonsági rendszeréért csak félig voltak felelősek a legkorszerűbb technikai berendezések. A másik ötven százalékot olyan nyomolvasó és érzékelő képességű savantok tették ki, akiket speciálisan erre a feladatra válogattak ki és több hosszú hónapnyi, kemény kiképzést tudhattak maguk mögött. Összeszokott, kivételes egységként működtek, nekik köszönhetően az úszó börtönt mintha egy hatalmas átmérőjű burok vette volna körbe – sehonnan sem lehetett közel kerülni hozzá anélkül, hogy ők ne szereztek volna erről tudomást.

Emellett véletlenszerűen haladtak, kötöttek ki és még arról sem volt tudomása a legénységnek – amely csak savantokból állt -, hogy a következő adag ellátó szállítmányt mikor fogják kapni és mennyi időre lesz elegendő. Ez és a tény, hogy állandóan mozgásban voltak még akkor is nehézzé tette volna a hajó megtalálását a börtönlakók szövetségeseinek, ha pontosan tudták volna, mivel állnak szemben. Gondoskodtak arról, hogy egyetlen műholdas térképen se legyenek láthatók, csak azok tudták az aktuális helyzetüket, akik épp rabot vagy élelmiszert és hasonlókat szállítottak, ám ők is csak rövid idővel a tervezett érkezés előtt kapták meg az információt.

Elképesztő és rohadt ijesztő is volt egyszerre. És ha mindez még nem lett volna elég, a hajó kapcsolatban állt egy, az Indiai-óceán közepén emelt mesterséges szigettel, ami olyan messze volt minden más szárazföldtől, hogy még véletlenül se találjanak rá, illetve ahol a savant világ legveszélyesebb bűnözőit tartották fogva. Nekik erről fogalmuk sem volt, ráadásul évente cserélgették őket, párat visszavittek a teherhajóra, néhányat pedig levittek új lakhelyükre. 

Maga az úszó börtön belülről egy modern zárt osztályra emlékeztetett. Az egész részlegekre volt osztva, mindet vasrácsok választották el a szomszédostól, a blokkokon belük pedig vastag acélajtók voltak a mennyezetbe szerelve, hogy vészhelyzet esetén megakadályozzák a szökési kísérleteket. A leghírhedtebb rabokat külön bánásmódban részesítették és elszeparálták őket a többiektől, ám még véletlenül sem tartották őket egy blokkban. Ami közös volt, hogy mindenkinek jutott egy-egy aprócska, ablaktalan, egyszemélyes cella, aminek vastag ajtaján egyetlen rés volt csupán, ahol a napi ételadagjukat kapták az elítéltek. Részlegenként naponta egyszer kiengedték őket egy közös térségbe, ahol néhány órára elfoglalhatták magukat, kommunikálhattak, edzhettek, olvashattak – csakis a kétezres évek előtt megjelent könyveket -, de tíznél többen sosem tartózkodtak egy légtérben. Újság és televízió sehol sem volt a hajón, hogy még véletlenül se tudjanak tájékozódni a világ dolgairól. A legénységet rádión értesítették, ám őket is véletlenszerűen. Mindenki el volt vágva a külvilágtól.

 - Megérkeztünk – torpant meg hirtelen az egyik őr a 422-es számú cella ajtaja előtt. Semmiben sem különbözött a többitől, nem volt ráírva, hogy fokozottan veszélyes és mindenki vigyázzon, aki a közelébe merészkedik; csak egy sima, fehér ajtó volt.

 - Jól vagy? – suttogta a fülembe Victor, amíg két kísérőnk a zárral foglalatoskodott.

Bólintottam, és mielőtt beléptem volna a helyiségbe, megszorította a kezem.

 - A kamerán keresztül látni fogjuk, mikor akar kijönni – tájékoztattak. – De ne húzza az időt.

Beléptem, az ajtó pedig becsapódott mögöttem.

Nem igazán arra a látványra számítottam, amivel szembe találkoztam. Mario Rodriguez fejét kopaszra borotválták, leginkább a tetoválásai alapján ismertem csak fel. A szoba egyetlen, berendezésnek sem igazán mondható tárgya egy vastag fémrúd volt, amihez egykori főnökömet vaspántokkal rögzítették. A szemét is egy hasonlóval takarták, fülére olyan fejhallgatót tettek, amilyet a gépházakban dolgozók szoktak használni.

Egy ideig csak tétován toporogtam egy helyben, fogalmam sem volt, mit csináljak. Végül átszeltem a cellát és egy határozott mozdulattal leszedtem róla a fejhallgatót. Meglepett, mikor összerezzent, fejét – már amennyire a nyakánál a rögzítés engedte – idegesen kapkodta oldalra.

 - Elég… szánalmasan festesz – jegyeztem meg némi gondolkodás után. Valami frappánsat akartam mondani, de az agyam nem tette a dolgát, némán kongott az ürességtől, ha erről a férfiról volt szó.

A hangomra szemlátomást megnyugodott, nem tetszett, ahogy szája mosolyra húzódott.

 - Nem számítottam ilyen kellemes látogatásra. Mondd csak, Sunshine, azért jöttél, hogy végezz velem?

Nem akartam bevallani neki, hogy az idefele tartó út alatt ez rengetegszer átfutott az agyamon. És mégis mit csináltak volna velem ezért? Egy bűnszervezeti birodalom sok irányítója közül az egyik volt, és soha senkit nem érdekelt volna, ha véletlenül nem éli meg a találkozásunk végét. Be volt zárva erre a helyre élete végéig, gyakorlatilag már most halott volt, egy aprócska golyó, egy nyakkitörés, egy elrejtett kés és csak felszabadult volna egy hely a következő rab számára.

Mégis… Valóban szánni való látvány nyújtott. Az érinthetetlen nagyfőnök, aki most narancsszínű ruhában feszített és láthatóan fogyott az elmúlt hónapban, már izmai sem voltak olyan hangsúlyosak, mint ahogy emlékeztem. És amint elterjedt az elfogásának híre, korábbi társaim, a Szövetség többi floridai bűnözője egyszerűen szétszéledt a világban, meg se fordult a fejükben, hogy a főnöküket megkeressék és kiszabadítsák. Már az ő szemükben is halott volt, akárcsak Mina, és mindenki inkább a saját bőrét mentette. Akik túl későn léptek le, azokat az FBI, a helyi rendőrség és az Interpol emberei lekapcsolták, néhányuk már úton volt ide, másokat kihallgattak, a többiek sorsát pedig nem osztották meg velem. De nem is érdekelt. Mindössze egy kihallgatásban vettem részt, a többit a bűnüldözők maguk is megoldották, hála annak, hogy Blondie feltörte a rendszert – gyakorlatilag a banda összes tagjának adataihoz hozzáfértek.

 - Na, mi lesz már? – terelte vissza a figyelmem magára Mario. – Már alig várom. Talán azt hiszed, ezzel megváltást nyerhetsz, de végül én kerülök ki győztesen. Hiszen csak egy leszek a hullahegyed tetején. Szóval mire vársz? Ölj meg!

Közelebb léptem hozzá, annyira, hogy érezze a leheletemet az arcán.

 - Az túl könnyű lenne – válaszoltam. – Inkább abban a tudatban hagylak magadra, hogy te életed végéig itt fogsz rohadni, míg mindenki szépen lassan elfelejt. Amikor majd azt hiszed, végre itt a vég, csak beléd kötnek egy infúziót és egy szondát, táplálnak, amíg újra megerősödsz annyira, hogy néhány hétig ismét szenvedni hagyjanak. De mindez engem már nem fog érdekelni, végül én is megfeledkezem rólad. És ha néhány év múlva valaki azt fogja nekem mondani, hogy Caudillo, az egyetlen, aki majd eszembe jut, az Francisco Franco spanyol miniszterelnök lesz, akit véletlenül pont így emlegettek. Habár – hallgattam el egy pillanatra -, azért abban tényleg örömömet lelném, ha legalább egy rövid ideig szenvedni látnálak. Szóval hadd mutassak neked egy fogást, amire Carlos tanított, hogy elűzzem a kellemetlen pasikat. – Búcsúzóul teljes erővel ágyékon rúgtam.

Míg kisétáltam a cellából, ő szitokszavakat ordított utánam, büdös kurvának és hasonlóknak nevezett, mégis csak mosolyogtam rajta. És mikor a helyiség ajtaja bezáródott mögöttem, egy jelnek vettem, hogy életem ezen szakaszát és mindenféle kapcsolatomat Mario Rodriguezzel én is lezártam. Örökre.

xxx

Két nappal később már Pensacolában, Florida legnyugatibb városában ácsorogtam a Mexikói-öböl partján, egy kis kávézó előtt. Ennyi idő alatt még nem tudtam megszokni, hogy legális irataim miatt elhagyhatom a repülőutak átszállásai során fellépő kellemetlenségeket és álcázásokat. Bár nem mutatta, de tudtam, hogy Victor jól szórakozott az Indiából az Államokba tartó úton a berögzült szokásaimon: minden reptéren reflexből indultam volna a mosdó felé leszállás után, hogy átvariáljam a kinézetem, kamerák és biztonsági őrök láttán azonnal elfordultam, hogy ne lássák az arcomat, a napszemüvegemtől se voltam hajlandó megválni. Minden becsekkolásnál, útlevél ellenőrzésnél azt vártam, mikor derül ki, hogy a halálom kamu volt és küldenek rám egy kommandós csapatot. Bár erre utaló jeleket egyáltalán nem vettem észre, teljesen mégis csak akkor nyugodtam meg, mikor végre landoltunk Pensacolában.

Mint kiderült, ez volt Morgan Reed szülővárosa, ezért itt rendeztünk neki egy rövid, zártkörű temetést. Valószínűleg ő volt a Szövetség első tagja, aki megkapta ezt a fajta végső tiszteletet és egy saját sírkövet a temetőben. Meglepetésünkre a pap ismerte a csempészt még fiatal korából, ő világosított fel minket, hogy bár a világ egyik legkeresettebb bűnözője volt és valószínűleg többször, többféleképpen megszegte a tízparancsolatot, a maga módján végig hithű keresztény maradt. Rendszeresen járt gyónni és soha nem mulasztott el egyetlen vasárnapi és ünnepi misét sem. Mindenkinek kellett valami, ami a mi sötét világunkban megnyugvást hozhatott, Morgan számára ez Isten volt és a tudat, hogy a házában mindig menedéket találhatott. Arra is rájöttünk, hogy a fiú fényképe, amit a Caudillo a floridai főhadiszállásra történő betörésünkkor kivetített Honeyval egyetemben, a fia volt – a harmadik pedig Georgina Alzheimeres édesanyja volt, akinek nevelőotthonában a tolvaj sokszor vállalt kisegítő szerepet, bár a nő már nem emlékezett a lányára. A csempész sokat beszélt élete nagy szerelméről, akit tinédzserkorában ismert meg, ám hiba csúszott a gépezetbe és el kellett mennie. A hibából született meg a most tizenhárom éves fiú, miatta költözött el az ország másik végébe, miután bekerült a szervezetbe, neki és az anyjának küldött havonta elég pénzt, hogy a lehető legjobb életet biztosítsa neki.

A szertartás rövid volt, Georgie-n, Blondie-n, Candyn, Keith-en, Brodyn és rajtam kívül eljött még Victor, Bree és Jackson is, aki egy pohár méregdrága whiskeyvel búcsúztatta a csempészt. Azt mondta, Morgan egy bárban, a legelső találkozásukkor rájött, hogy őt üldözi, ezért ebből a fajtából rendelt neki és magának is egyet. Ki gondolta volna, hogy az ő külön rablópandúrjuk egy baráti iszogatással kezdődött?

Egy órával a temetés után már a tengerparton álltam és egy férfit figyeltem, aki bizonytalanul ácsorgott a kávézó előtt, majd hosszas töprengés után leült egy szabad asztalhoz, háttal nekem.

 - Keresek egy helyet, ahol ehetünk valamit, rendben? – nyomott puszit az arcomra lélektársam, majd elindult felfedezni a tengerpartot. Úgy döntött, inkább a távolból nyugtázza, ha a sorsfordító találkozásnál minden jól megy, és én is csak addig akartam maradni, míg megbizonyosodtam arról, hogy a megfelelő személyt hozattuk ide.

 - Szerinted nem túlzás? – jelent meg mellettem Georgina, aki eddig az egyik strandöltözőben cserélte át a ruháját.

Végignéztem rajta. Hosszú, vörös, hatalmas fehér virágokkal díszített, nyakbakötős maxiruhát viselt, ami kiemelte Victoria Secret modell alakját és egyik oldalt szabadon hagyta irigylésre méltóan hosszú lábát. Gesztenyebarna haját kiengedte és egy pánttal zabolázta meg valamennyire, hogy a szél ne fújja minduntalan az arcába tincseit. Visszafogottan sminkelte ki magát, máskor vörösre rúzsozott, most halványan csillogó ajka egészen babaarcúvá varázsolta egyébként éles vonásait. Idegesen tördelte a kezét, pillantása minduntalan az előbb felbukkant férfira vándorolt.

 - Még én is felszednélek – vigyorogtam rá. – Készen állsz?

 - Nem – rázta meg a fejét hevesen, szemébe pánik költözött. – Nem várhatnánk még egy napot? Victor felhívhatná, hogy valami halaszthatatlan dolga akadt, vagy…

 - Inkább indíts! – fordítottam irányba és taszítottam rajta egyet.

A halálomhoz hasonlóan rejtélyes módon a barátaim kicsúsztak az FBI radarja elől, valahogy még az aktáik is felszívódtak. Georgina lekerült a körözési listáról, minden bűnüldöző szerv úgy tudta, elfogták és börtönben van, mindenhol más helyről tájékoztatták az illetékeseket. Fogalmam sem volt, Margery mégis hogy intézte el mindezt, de Victor szerint az volt a legjobb, ha nem kérdezünk. Valahogy véghezvitte, de lélektársam szerint ezért úgy nézett Bree-re, Jacksonra és rá, mintha egy kiskanálnyi vízbe akarta volna belefojtani mindhármukat.

Georgie ünnepélyesen megesküdött, hogy soha többé nem keveredik bele még a legkisebb bolti lopásokba sem – mondjuk ezt nehezen tudtam elképzelni -, cserébe csak egyetlen kívánsága volt. Blondie és Crystal közös munkájának – mint kiderült, barátnőm és a lélekfürkész ketten remek csapatot alkottak – és hosszú keresésnek hála megtalálták a gyémánt tolvaj feltételezett lélektársát, egy híres-hírhedt brit ügyvédet, aki állítólag még egyetlen pert sem vesztett el. Crystal képes volt a kettejük közötti kapcsot követve nagyjából belőni, hol tartózkodott és még néhány támpontot is sikerült elkapnia Georgie fejéből. Blondie rájött, hogy kapcsolódhat rá egyidejűleg a fürkészre és a fürkészettre is, az ő kapcsolat manipuláló képességével pontosabb adatokat is megtudtak. Végül a Savant Hálózat adatbázisán kutakodtak és meg is találták a keresett személyt: Clay Harrisont Liverpoolból. Napra pontosan egyszerre születtek, keresés közben pedig Georgina érzékei azt suttogták, jó irányba tartanak.

Végül Victor megmozgatta néhány kapcsolatát a Scotland Yardnál, hogy keressék meg a férfit, majd valamilyen kitalált rendőrségi ürüggyel idehívta Floridába. Ez egy hete volt, a mestertolvaj azóta nem aludt, ma pedig már hányt is az idegességtől. Mikor reggel megkérdeztem, milyen érzései vannak Clayjel kapcsolatban, akinek megérkezését a reptéren biztos fedezékből figyeltük, azt mondta olyan, mintha a világ a helyére billent volna, majd elrohant kiadni magából a reggelijét. Úgy volt, hogy ott találkoznak, de Georgie nem volt hajlandó ezek után mutatkozni előtte, így Vicknek át kellett szerveznie a találkozót. Most viszont már nem engedtem, hogy a nő meghátráljon, addig nem voltam hajlandó megmozdulni, míg meg nem szólította a férfit.

Georgina most lassú léptekkel közeledett potenciális lélektársa felé. Néha hátrapillantott a válla felett, hogy még figyelem-e, és mikor rájött, hogy igen, tovább folytatta az útját. Mikor Clay mögé ért, egy ideig habozott, még a köztünk lévő távolságból is láttam, hogy remegtek a kezei. Végül erőt vett magán és óvatosan megérintette a férfi vállát.

Az ügyvéd úgy pattant fel, mintha villám csapott volna belé. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben – a tolvaj a magas talpú szandáljában néhány centivel magasabb volt -, megbabonázva nézték egymást, aztán Clay megragadta, magához rántotta és hevesen, hosszan megcsókolta. Georgie lemerevedett, aztán ellazult és átkarolta. Csilingelően felnevetett, mikor a csók közben lélektársa a levegőbe emelte és megforgatta.

A helyzet legnagyobb iróniája az volt, hogy pontosan tisztában voltam azzal, milyen a férfi ideálja. Az olyanok jöttek be neki, mint a Gyilkos elmék csokiba mártott, bántóan szexi FBI ügynöke, Derek Morgan. Ha kavart vagy hosszabban randizgatott valakivel, azok egytől egyig az ő klónjai lehettek volna. Clay Harrison ezzel ellentétben fehér bőrű volt, alacsonyabb a vártnál és kissé pocakos, olyan aputest stílusban. Fekete, göndör haja össze-vissza állt, arcát sűrű borosta fedte. Ám ahogy a csók után Georgina ránézett, tudtam, hogy számára ő volt a legtökéletesebb pasi a világon, túlszárnyalta minden elképzelését. A gyémántok nem csillogtak úgy, mint az USA legpengébb gyémánt tolvajának a szeme, mikor a férfi hellyel kínálta, majd egymás kezét fogva, egymás tekintetébe veszve elkezdték megismerni egymást.

Elfordultam, mert a jelenet kezdett egy csöpögős romantikus filmre hasonlítani. Nem hibáztattam, Victor közelében én is így viselkedtem, de szerettem abba a hitbe ringatni magam, hogy kívülről nem tűntünk ilyen nyálasnak.

Siker? – jelent meg a párom végszóra a fejemben.

Teljesen elvarázsolta a brit akcentus.

Sose értettem, mit esztek ti nők azon – morogta.

Nem várom el, hogy megértsd a varázsát. Inkább bökd ki, lélektárs, találtál valami helyet, ahol ehetünk? Éhen halok!

Van kettővel arrébb egy taco bár, most állok sorba. Addig foglalsz asztalt?

Lerúgtam a strandpapucsomat és mezítláb indultam útnak a parton. Itt, Alabama határában a levegő elképesztően párás volt nyáron, szerencsére az öböl felől fújó erős szél némi enyhülést hozott. Ha nagyon meresztettem a szemem, a távolban, a víz felett köröző sirályokon túl Mexikó körvonalait is ki tudtam venni, vele átellenes irányban pedig a floridai földnyelv nyúlt az óceán felé. Körülöttem az emberek élvezték a nyári szabadságot, napfürdőztek, a vízben fröcskölték egymást, homokvárat építettek, sportoltak vagy épp párok andalogtak kézen fogva. És végre én is átérezhettem a békéjüket.

A Vick által talált hely cseppet sem különbözött a többi part menti épülettől. Fából építették és nádtető fedte, eltúlzott szörfdeszkák és virágok helyett viszont kaktuszok és sombrerók díszítették. Két külön pult volt, az egyiknél italokat, míg a másiknál tipikus mexikói ételeket lehetett rendelni. Lélektársamat azonnal kiszúrtam, jellegzetes Benedict termetével jóval a körülötte állók fölé magasodott.

Bár majdnem telt ház volt, sikerült kiszúrnom egy üres asztalt, a többi vendég között átpréselve magam igyekeztem minél előbb elfoglalni. Remekül rá lehetett innen látni a partra, a távolban a vizet felverő motorcsónakokra, messzebb pedig a nagyobb vitorlásokra is. Hatalmas napernyő védett a tűző, déli naptól, körülöttem majdnem mindenki fürdőruhában ücsörgött, de még így is az étlapokkal legyezték magukat.

 - Ó, én nem rendeltem semmit – emeltem magam elé a kezem, mikor egy hawaii-i stílusú, fűszoknyás-virágfüzéres, de kókuszdiót mellőző egyenruhába öltözött pincérnő letett elém egy pohár koktélt.

 - Az az úr rendelte önnek – mutatott a hátam mögé.

Elvigyorodtam, mikor megfordulva Victort vettem észre két asztallal arrébb, ásványvizes üvegét köszönésképpen megemelte felém. A fejemet csóválva, az italomat szürcsölgetve ültem át hozzá. Pontosan olyan volt, amilyennek a nyári koktélokat szerettem: színes, édes, krémes, jeges, giccses gyümölcsfigurákkal és papír napernyőcskével díszítve.

 - Előre szeretném leszögezni, hogy foglalt vagyok – ültem le mellé, majd magam elé húztam az egyik papírtálat és minden nőiességemet hátrahagyva haraptam egy nagyot a tacóba. Éreztem, hogy a chilis-húsos-paradicsomos szósz fele a számra kenődött, de nem foglalkoztam vele. Az elmúlt időszak kórházi és repülőgépen adott kajái után igazi felüdülés volt egy nagy adag, laktató gyorskaja.

 - És egy ilyen bájos, kulturált hölgyet csak így magára hagynak? – evett ő is egy falatot, nálam sokkal szofisztikáltabban, maszat nélkül.

Megtöröltem a számat.

 - Ezek után legalább nem kell attól tartanod, hogy bárki megkörnyékezne. – Mosolyogva az ajkaimhoz nyúlt és letörölte a széléről a maradékot.

Egy ideig csendben ettünk, hallgattuk a minket körbeölelő zsivajt, a gyerekek izgatott sikkantásait, jókedvű nevetéseket. Olyan emberek voltak körülöttünk, akiknek fogalma sem volt, mi zajlott napi szinten a világban. Nem tudták elképzelni, hogy a szimpatikus úriember, aki mellettük várakozott a bankban, valójában egy hosszú bűnlajstrommal rendelkező szökevény volt, aki elég készpénzt akart felvenni egy új élethez. Vagy a középkorú nő, aki felsegítette az időseket a lépcsőn, éjszakánként hasonszőrű bűnözők kínvallatásával foglalkozott. Még ha kényszerítettem is magamat, hogy ne gondoljak egykori főnökömre, túlságosan jól ismertem az alvilágot, a részévé váltam, így azt talán sosem fogom tudni teljesen magam mögött hagyni. Az utóbbi napokban feltűnt, hogy Victor sokszor kíváncsian vizslatott, ahogy gyanakodva túl sokáig bámultam egy árnyékban álló alakot, vagy feszülten vártam, mikor derül ki, hogy követnek minket. Tudtam, hogy lassan, de egyre könnyebb lesz, és már őszintén vártam, hogy ne figyeljek ösztönösen állandóan a hátam mögé, hátha megtámad valaki.

 - Szóval – törte meg a csendet lélektársam, miután eltolta maga elől a tányérját. Hiába haraptam hatalmas, mohó falatokat, én még így is csak a sajátom felénél jártam. – Van valami terved, hogy mihez kezdj a költözés után?

Természetesen nem volt kérdés, hogy vele megyek Denverbe. Mindketten magunk mögött akartuk tudni Floridát az elkövetkezendő úgy húsz évre, ráadásul neki ott volt a munkája, a családja és a barátai is. Nekem állásom nem volt, a másik két tényező pedig még a húgomék és a csapat számára is bizonytalanul állt – kivéve Candy esetében, aki mostanra már Coloradóban lehetett Willel.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mihez is kezdjek az életemmel most, hogy nem voltam részese a Szövetségnek és a halálom miatt gyakorlatilag bármit csinálhattam volna. A napjaim eddig beállt menetrend szerint teltek: felkeltem, bementem a Mi Amiba vagy a főhadiszállásra, ahol vagy újabb célpontot kaptunk, vagy egy korábban elkezdett nyomozást folytattunk. Ha egy munkát letudtunk, általában jött egy szabadnap, majd mindez kezdődött elölről. A hirtelen nyakamba szakadt, töménytelen idővel nem tudtam mit kezdeni, nem voltam otthonülő háziasszony típus, de a nyolcórás irodai papírmunkáktól is falra másztam volna. Ráadásul hivatalosan a gimit se fejeztem be. Ahogy az agyam ezen pörgött, újra és újra ugyanoda jutottam vissza, bárhogy csűrtem-csavartam, jobbat képtelen voltam kitalálni.

 - Igazából – néztem rá Victorra, gondolatban már felkészültem, hogyan fog kiröhögni – lenne egy őrült ötletem.

xxx

 - Nem elég, hogy hetekig el kellett viselnem, hogy civakodnak, bökdösődnek, néha szidalmazzák egymást, máskor meg a szemem láttára követtek el majdnem közszemérem sértést, most azt akarják, hogy a nyugdíjazásomig ezzel éljek együtt?! Maga, Benedict, még négy csodálatos hónapig fel van függesztve. Ha jól emlékszem, azt mondtam, addig nem akarom látni a pimaszul helyes képét. Vagy rosszul emlékeznék?

 - Nem, asszonyom – húzta be a nyakát Victor.

Margery Hale elégedetten dőlt hátra, ujjait összefonva nyugtatta kezét az asztalán. Egészen jól fogadta a bejelentésünket, bár először néhány percig úgy bámult ránk, mintha mentem a zárt osztály számát akarta volna tárcsázni. Nem hibáztattam. Vick pontosan ugyanígy reagált, mielőtt tíz percig tartó röhögésbe kezdett.

Két hete laktunk Denverben, lassan kezdtem hozzászokni a Sziklás-hegység állandó látványához, a még nyáron is érezhetően hűvösebb és kevésbé párás időjáráshoz, a South Platte folyó partján tett andalgásaink pedig majdnem kárpótoltak az óceánpart hiányáért. Leginkább a telet vártam kíváncsian és kicsit félve, mert életemben csak egyszer láttam igazi havat, és a Benedictek szerint sokszor már októberben is esett, majd egészen áprilisig megmaradhatott.

Közös életünk első konfliktusa azzal kezdődött, hogy Victor befagyasztotta a számlámat és azt mondta, ehhez a pénzhez csak végszükség esetén nyúlhatunk, egyébiránt nem akart feketén szerzett „fizetésből” élni. Mint kiderült, ezt a végszükséget mindketten másképp értelmeztük: az ő felfogásában ez a zombi apokalipszisre való felkészülést jelentette, számomra pedig a sürgető tényt, hogy mindössze egy hátizsáknyi cuccom volt, összesen négy ruhadarabom, plusz alsóneműk, és nem voltam hajlandó egy olyan lakásban lakni, ami huszonnégy órában kanszagot árasztott. Hosszas könyörgések és veszekedések után végül annyi időre hasznát vehettem a pénzemnek, míg a Denverben lakó Benedict lányokkal egy kimerítő bevásárló körútra mentünk, amely során néhány díszítőelemet és virágot is vettem, kiegészítve bödön festékkel, mert mindenképpen át akartam alakítani a hálószobánkat, ha kellett, erővel. Otthonunk egyébként a tipikus legénylakás szagaitól és lelakottságától eltekintve azonnal belopta magát a szívembe. Nagyon közel volt a központhoz, egy csendes és fákkal teli utcácskában állt a régies stílusú, kétszintes épület. Victor a másodikon lakott, amihez egy kihalt tetőtér is tartozott, ahol mindenáron létre akartam hozni álmaim kertjét sok-sok növénnyel, kerti bútorokkal és egy kis mesterséges tűzrakó hellyel. A lakás kicsi volt, de két embernek tökéletes, a nyitott étkező-nappali helyiségben még egy ablak alá épített, kipárnázott beugró is volt, ahol már láttam is magamat hideg estéken betakarózva, forró teával és egy jó könyvvel a kezemben. Az egyetlen problémám a fosszínű hálóval volt, amit Vick egy elvesztett fogadás miatt festett ki ilyenre, és amit később már lusta volt megváltoztatni. Az ő verziója szerint nem volt rá ideje, amit nagyvonalúan kamunak minősítettem. Volt egy plusz szobánk is, ahol régen Trace aludt, mi pedig félbeválasztva gardróbnak és irodának terveztük átalakítani.

A költözés legnagyobb negatívuma az volt, hogy messzire kerültünk egymástól Honeyval. Jeffreynek felajánlottak egy állást Houstonban, Texasban, és mindannyian úgy véltük, sokkal biztonságosabb, ha ők is elhagyják Floridát. Kishúgom több mindenen megsértődött, kezdve azzal, hogy elszakad a barátaitól és teljesen új helyen kell az általánost kezdenie, egészen addig, hogy velem is ritkábban találkozhat. Emiatt, bár eljött meglátogatni a kórházba, tüntetőleg egész idő alatt hozzám se szólt. Nagyon hosszú magyarázatokkal lehetett csak enyhíteni a szívén, és még így is mindketten sokáig sírtunk, mikor a kiengedésem után kikísértük őket a reptérre.

A barátaim is szétszéledtek. Georgina és Clay már a találkozásuk napján a közös életüket tervezgették, és azt, hogy hogyan fogják átköltöztetni a nőt Liverpoolba. Brody a lélektársával és annak családjával szintén elutazott Európába, hogy Franciaországban kezdhessen új életet. Blondie és Keith felszívódtak. Bár tartottuk a kapcsolatot, fogalmam se volt, merre lehettek. Elvileg Margery kérte, hogy egy időre váljanak láthatatlanná, barátnőm az Anonymous csoportot is otthagyta, cserébe nem kell róluk információkat szolgáltatnia az FBI-nak. Bree végrehajtott egy titkos kis nyomozást, végül kiderítette, hogy Blondie-t egy ismeretlen személyazonosságú valaki beajánlotta a Nemzetbiztonsághoz, ahol azt csinálhatta, amiben a világon a legjobb volt, míg Keith egy nagyobb cég biztonsági főnöke lett, szintén ajánlás által. A hollétüket azonban nem sikerült kideríteni.

Egyedül Candy maradt mellettem, akivel az első coloradói napokban szinte összenőttünk. Természetesen a Benedict család azonnal a szívébe zárta a folyvást maximumon pörgő, parányi kínai lányt, Will pedig nagylelkűen eltitkolta előlük, hogy valójában egy Triád örökösnő a lélektársa. Az ő párosuk is Denverben lakott egy másfél szobás albérletben, barátnőm tanulni kezdett, hogy a gimnáziumi záróvizsga letétele után molekuláris bionika mérnöknek mehessen tovább. Nem igazán mozogtam otthon a témában – sőt, semennyire -, de tudtam, hogy imádott mindenféle dolgokat összeszerelni, megalkotni és remélhetőleg egyszer ebben is ugyanolyan sikeres lesz majd, mint bombakészítésben. Jelenleg egyelőre minden energiáját az angol nyelvtani szabályok megértése vette el. Emellett sok időt töltöttünk Diamonddal, aki megismertette velünk a várost, megmutatta, hol lehet a legjobb bevásárló utakat tartani, hol árulják a legfinomabb kávékat és péksüteményeket, merre érdemes a szükséges élelmiszereket és háztartási kellékeket beszerezni.

Két hét kellett ahhoz, hogy Victorral mindent elrendezzünk és megvívjunk néhány csatát szobafestés közben. Még arra is maradt kapacitásunk, hogy haditervet készítsünk Margerynek, amiben pontokba szedve összeszedtük, miért is olyan remek az ötletem. Természetesen a tervünk az első percben csődöt mondott, mert a főnökasszony a várthoz képest tökéletesen ellentétesen reagált, de egy próbát azért megért.

Ezért álltunk most itt, vele szemben, az FBI denveri székhelyén. Teljesen más volt, mint a Miamiban lévő, annak modern, fehér és üveg komplexumához képest ez egy négyemeletes, hetvenes-nyolcvanas években épített, barna téglaépület volt nagy, fehérre meszelt ablakokkal. A szintek szinte teljesen egyterűek voltak, gipszkarton falakkal választottak le véletlenszerű részeket, melyeken belül öt-hat embert kitevő csapat íróasztalai és egyéb munkafelületei kaptak helyet. Nappal az ablakokon beáramló természetes fény a hely minden eldugott sarkát megvilágította, így egyáltalán nem tűnt zsúfoltnak. Mint kiderült, az épületben csak egy maroknyi embernek volt saját irodája, az egyik a különleges vezető ügynöké, vagyis Margery Hale-é volt. A másik az ő helyetteséé. Azaz a lélektársamé.

Amint beléptünk, észrevettem, hogy Victor számára ez olyan érzés volt, mintha hazaért volna. Mindenkinek köszönt, néhány emberrel váltott is pár szót, bekukkantott egy-egy gipszkarton fal mögé, megérdeklődte, hogy halad ez vagy az a nyomozás, páran jelentéseket akartak a kezébe nyomni. Rólam tudomást se vettek. Gyakorlatilag csak a főnökasszonya, valamint Bree és Jackson nem feleltek neki, ők egyszerűen azért, mert szinte minden ügyüket közösen kapták, csapatként dolgoztak és ezért nem a felettesükként gondoltak rá, ahol Victor sem a beosztottjaiként kezelte őket. Ha tudtam volna, hogy Vick ilyen nagykutya az FBI-nál, talán kevesebbet szóltam volna be neki a munkájával kapcsolatban. Talán. Bár ő volt az, aki mindezt elfelejtette nekem megemlíteni.

 - Rodriguez?

 - Igen? – kaptam fel a fejem, ahogy gondolataim visszaterelődtek a jelenbe.

 - Alátámasztaná némi nyomós indokkal, miért is fontoljam meg, hogy beajánlom magát az Akadémiára? – hajolt előbbre, tekintete fürkészőn időzött rajtam. Már egészen megfeledkeztem arról, milyen kellemetlen érzés Margery Hale figyelmének középpontjába kerülni.

 - Jól ismerem a Szövetséget – válaszoltam határozottabban, mint ahogy éreztem magam. – És Florida lekapcsolása után a többiek, főleg Illinois és Kalifornia csak még jobban megerősítik majd a védelmüket. Tudom, milyen más országokkal állnak kapcsolatban, kikben bíznak, kik az ellenségeik és jó néhány taggal találkoztam már. Segíthetek felszámolni a szervezetet – Victorra sandítottam – állandó, biztos fizetés ellenében – húztam ki magam.

Margery úgy nézett rám, mint aki menten kihajít az ablakon. Aztán lélektársamat is megajándékozta egy ugyanilyen pillantással. Ujjaival az asztallapon dobolt, hosszasan töprengett, még néhány aktát is átfutott. Végül felállt és egyszerűen otthagyott minket, csak percek múlva jött vissza két ügynökkel, akik egy-egy kartondobozt cipeltek. Ahogy letették őket az íróasztalra, a tartalmuk is látszott: televoltak barna papírdossziékkal.

 - Maguk miatt az utóbbi időben túlságosan is sok találkozóm van az igazgatóhelyettessel. Pedig még csak nem is kedvelem – állt meg előttünk mellkasán összefont karral. – Gyerünk, Rodriguez, nézzen csak bele – intett a dobozok felé.

Kérdőn néztem Vickre, miközben az egyikből kihalásztam egy mappát. Lélektársam csak vállat vont, láthatóan neki se volt fogalma arról, mire készült a főnöke.

Az első oldalig jutottam csupán. Képtelen voltam tovább olvasni, a gyomrom fájdalmasan ugrott össze, a mellkasom szorítani kezdett. Még ha a névvel eddig sosem találkoztam, a lapra tűzött fényképen lévő férfi arca halványan rémlett, az „akcióban életét vesztette” szavakkal jellemzett státusza elárulta, miért volt ismerős. Én öltem meg.

 - Amíg én felhívom Ferdinandot és megvitatom vele a részleteket, elvárom, hogy maga az összes aktát memorizálja – jött oda hozzám Margery, majd gyengéden lefejtette az ujjaimat a mappáról. Fel se tűnt, milyen görcsösen szorongattam, gyűrött lapokat hagytam magam után. – Ők jó emberek voltak, Sunshine. – Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevemen szólított, és ahogy tekintetünk találkozott, nem vár megértést olvastam ki az övéből. – Ha komolyan gondolja, hogy a Szövetségi Nyomozóiroda egyik ügynöke akar lenni, azt akarom, hogy ismerje meg, milyen áron csatlakozott hozzánk. Van ötletem, milyen feladat lenne a legtesthezállóbb magának, de készüljön fel, hogy több felkészülést fog igényelni öt hónapnyi Quanticónál**. Elvárom a kemény munkát és nem akarok panaszkodást hallani, megértette?

 - Igenis! – csaptam össze akaratlanul is a bokámat. Nem tudtam eligazodni Margery Hale-en, fogalmam se volt, hogy kedvelt-e vagy megvetett, ettől függetlenül tiszta szívemből hálás voltam neki. Tőle olyat kaptam, amire a Caudillótól sose számíthattam: egy második esélyt.

 - Mire várnak még? Menjenek – bökött türelmetlenül az ajtó felé. – Ezeket majd maguk után küldöm – intett a dobozokra, majd többet rólunk tudomást sem véve visszatért a munkájához.

Amikor becsukódott mögöttünk az iroda ajtaja, hátamat a falnak vetve csúsztam le a padlószőnyegre. Előttünk egy hosszú folyosó vezetett a közös térig, senki nem tartózkodott a közelünkben, kettesben maradtam Victorral. Ő leguggolt elém, tenyerébe rejtette a kezeimet és csókot lehelt rájuk.

 - Minden rendben lesz.

 - Csak félek – vallottam be. Nem éreztem úgy, hogy készen állnék arra, hogy szembenézzek azzal, mit okoztam a Szövetségieknek. Bár valószínűleg erre sosem lennék eléggé felkészülve, és gyanítottam, hogy Margery tisztában volt ezzel. Ezért is dobott be rögtön a közepébe.

 - Tudom. Szerencsére nem kell egyedül csinálnod – húzott fel.

Elmosolyodtam, ahogy kézen fogva elindultunk kifelé. Különös világ volt a savantoké. Adott mindenkinek egy tökéletes társat, de benne volt a pakliban, hogy sosem találkozol az illetővel, és ha mégis, nem olyan lesz, mint amire számítottál. Lehet, hogy már rengetegszer összehozott titeket a sors, ahogy Victort és engem, mégis akkor találtunk egymásra, amikor a legkevésbé számítottunk rá – amikor ő már felkészült, hogy csak egy nyomozás választja el attól, hogy Crystal megkeresse a párját, én pedig végleg elengedtem a kislányos vágyaimat. Vick jól mondta annak idején. Valóban nem azt kaptam, amit akartam. Nem volt borzas szőke hajú, nevető kék szemű, ezer wattos mosolyú álom pasi, nem vett le a lábamról a humorával, halmozott el virágokkal és édességekkel, jött ki maradéktalanul minden barátommal. Nem. Ehelyett pontosan az jött velem szembe, akire a leginkább szükségem volt. Aki helyettem is két lábbal állt a földön, kezelni tudta a kitöréseimet, ugyanakkor a szemembe mondta, ha hülye voltam. És aki minden bennem élő sötétség ellenére feltétel nélkül szeretett.

 - Tudod, igazából egy kicsit miattad is aggódom – vallottam be, ahogy kiléptünk az épületből.

 - Miattam? – vonta fel a szemöldökét, mire elvigyorodtam.

 - Hogy esetleg jobb leszek, mint te – néztem rá kiskutya szemekkel, cserébe oldalba könyökölt. – Hiszen hallottad, mit mondanak, nem? Mindig a rablókból válik a legjobb pandúr.

 - Na, fogd be, Rodriguez – zárt szoros ölelésébe, fejemet a vállához nyomta, hogy minél kisebb esélyem legyen visszavágni. De még ez sem akadályozta meg, hogy az enyém legyen az utolsó szó.

 - Csak szeretnéd, Benedict – suttogtam. 

________________________________________________

* A Summer c. zárókötetben valóban az Indiai-óceánon lévő sziget szolgált savant börtönként, de a hajót és más részleteket már én adtam hozzá
** FBI Akadémia: Quanticóban, Virginia államban található, a kiképzés ideje öt hónap