4. lövés

Drágáim! Először is Nagyon Boldogságos, Sikerekben Gazdag Új Évet mindenkinek! :) Kívánom, hogy ha 2013 jól telt, 2014 teljen még jobban, ha volt tavaly valami gikszer, az idén oldódjon meg! Másodszor sajnálom, hogy ennyi időre eltűntem, de a másik fanficem elszívta Shinytól az ihletet, és nem akaródzott neki visszaadni. De mivel abban a sztoriban eljutottam egy pihentethető részig, így most ebben újult erővel vágok bele. Harmadszor köszönöm két új olvasómnak, hogy esélyt látott a történetben és feliratkozott, boldoggá tettek vele! :) Samnek pedig itt is külön köszönet a kritikájáért! :)

Negyedszer pedig… 2014 van, én meg beteg vagyok, köhögök mint egy mutáló fóka, szóval hoztam is nektek egy új fejezetet, melyet hamarosan követ majd egy másik (azért, mert már megint túl sokat álmodtam egy részbe, az a bizonyos ló meg ismét elrohant velem…).

Nem is szaporítom tovább a szót…

Jó szórakozást, remélem, tetszeni fog! ^^

__________________________________________________

- Puttin' on the eyes 'til there's nobody else

You never realize what you do to yourself

The things that they see make the daily reviews

You never get free - everybody wants you -

Puddle of Mudd - Everybody Wants You

Amikor hét évvel ezelőtt, életemben először megpillantottam a Szövetség épületét, enyhén szólva is leesett az állam. Talán pont azért nem sikerült még egyetlen nagyobb szervezetnek sem ráakadnia, mert a fene gondolta volna, hogy Dél-Miami Key Biscayne nevű szigetén, egy csoport luxushotel egyik épülete az.

Az irónia abban rejlett, hogy a Harbor Grand Hotelt a Caudillo első számú alárendeltje működtette, s míg a felszínen különböző kőgazdag brókereket, ügyvédeket és még ki tudja, kiket fosztottak meg a pénzüktől, addig lent, a mínuszos szinteken maga a bűnszervezet működött. Persze az nyilvánvaló volt, hogy a nagyfőnök milyen körültekintően választott helyszínt, a legközelebbi rendőrőrs kilométerekre volt tőlünk, ellenben esetleges vészhelyzet esetén a katakombákhoz hasonlatos járatokban mi bármikor könnyedén leléphettünk. Ráadásul a földszint alatti emeleteket csak és kizárólag a személyzeti lépcsőn lehetett elérni, a liftek és a főlépcsők is csak a parkolóházig vitték le a vendégeket és a mit sem sejtő személyzetet. Minden tele volt a legprofibb biztonsági rendszerekkel, a Szövetség főhadiszállására kizárólag csak annak volt lehetősége belépni – anélkül, hogy bekapcsolt volna a riasztó és két másodpercen belül likvidálják az egyént -, aki ismerte a megfelelő kódokat, valamint a retina- és ujjlenyomat-felismerő is átengedte.

 Első pillantásra sokkal inkább úgy nézett ki az egész, mintha a CIA, vagy éppen az FBI belsejében járnánk, a különbség csak a hely rendeltetésében volt.

Miután beütöttem a megfelelő számsort a hatalmas, golyóálló, kétszárnyú fémajtó mellett felszerelt riasztórendszeren, kiugrott egy kis üveglapos doboz, amire erősen rányomtam a jobb mutatóujjam. Eközben szemmagasságban egy apró lézerkészülék is feltűnt előttem, ami pedig kétszer átvilágította a bal szemem.

A kapu hangtalanul feltárult, s csapatommal karöltve beléptem második otthonomba, a Szövetség főhadiszállására. Az előcsarnokban az információszerzők parányi, üvegablakokkal elválasztott fülkéi fogadtak minket. A terem olyan magas volt, hogy még egy emeletet kialakítottak, felettünk a szintén üvegfalakkal körülvett irodák sorakoztak. Körülöttünk mindenhol óriási monitorok díszítették a falakat, melyek az éppen aktuális híreket és tudósításokat mutatták, nyilvánosságra hozott, savant elleni nyomozások adatlapjait, valamint a Szövetség tagállamainak többi bűnözőiét, méghozzá a nemzetközi bűnügyi nyilvántartás szerint rangsorolva.

Ez a terület volt a központ agya, azok az informátorok, akiket Blondie-tól eltérően nem osztottak csapatokba, éjt nappallá téve dolgoztak, igyekeztek minél több adatot megszerezni a célpontokról, valamint azokról a rendőrökről és ügynökökről, akik valamelyik társunkat éppen célba vették és veszélyeztették.

A Szövetség főhadiszállásának szíve kétségkívül két emelettel ez alatt foglalt helyet: a gyakorlópálya, az a helyszín, ahol az újoncokat felkészítették és kiképezték a bevetésekre. Valaha én is ott kezdtem, megszámlálhatatlan mennyiségű zúzódást és csonttörést sikerült beszereznem, mire eljutottam a mai szintemre. Az edzések kemények voltak, s volt egy hatalmas árnyoldala: ha valaki nem volt képes teljesíteni, az repült. Bár soha senki nem mondta ki hangosan, mi várt azokra, akiknek nem sikerült, mindannyian tudtuk: pont ugyanaz, ami az elfogott társakra is. Halál.

A gyakorlópályát követő szinten volt az én szentélyem, vagy, ahogy mindannyian hívtuk: a céllövölde. Egy hatalmas, különböző célpontokkal teleszórt terem, melyben fellelhető volt a mai világ összes, legmodernebb fegyvere. Ha hosszabb időt kellett idebenn töltenem, mindig ott lent kuksoltam és kipróbáltam a friss szállítmányokat, fejlesztettem a célzó képességem. Ebben voltam a legjobb és a legpontosabb, ezért az adottságomért emelkedtem fel olyan gyorsan a Szövetség ranglétráján – ami túl kaotikus volt ahhoz, hogy az újoncok egyből megértsék, nekem jó pár hónapomba tellett, mire átláttam.

Legalul helyezkedett el az újonc banda, akik féléves kiképzésük alatt senkiknek számítottak. Közvetlen felettük voltak azok a végrehajtók, akiket nem osztottak még be csapatokba, mert valamilyen hátulütőjük akadt, amit a profiknak át kellett formálniuk rajtuk. Őket követték az információszerzők és az eltakarítók, majd azok a hatfős osztagok, akik egy négyfős csapat egy-egy tagja keze alatt szolgáltak. Utánuk jöttek maguk a csoportok, s közülük kiemelkedett öt csapat – melynek egyike a miénk volt -, akik a végrehajtók hierarchiájának csúcsán álltak. Minket már csak két réteg előzött meg: a Caudillo jobb kezei, valamint maga a nagyfőnök.

Az új kölykök már velünk sem érintkezhettek, amíg a felkészítésük ideje le nem telt, nem láthattak bele a Szövetség legkegyetlenebb részébe, előbb még túl kellett élniük a megpróbáltatásokat. Például azt a bizonyos legelső bevetést. Bár akadtak kivételek, mikor egy-egy személyt a Nagy Ötös közül – így hívták az öt legerősebb csapatot – felkértek, hogy tanítson valami eszméletlent a kölyköknek.

 - Mióta van bent?

 - Harmincnyolc, majdnem harminckilenc órája, uram.

 - Micsoda?! És még nem álltátok rá a keresésére?! Akkor intézkedjenek! Gyerünk, mozgás, mintha élne!

 - Brody? Miért sugallja azt a zseniális női megérzésem, hogy gond van a szupercsapatoddal? – nézett fel az újonnan mellénk érkező srácra Blondie, mikor annak hírszerzője zilált hajjal, sietős léptekkel, bocsánatokat rebegve száguldott el mellettünk, hogy - a jelek szerint - éppen elfogott társunk hollétét meglelje.

 - Milyen okos vagy ahhoz képest, hogy a hajad szőke – vágott vissza a fiú idegesen, mire a hozzánk legközelebbi fülképen ülő lány felsikkantott, mikor Brody erejének és hangulatának köszönhetően lángra kapott a gépe. – Nincs most türelmem a hülyeségeitekhez – szűrte ki a fogai között.

 - Hát, azt látom – hajoltam át a válla felett, hogy megnézzem, mennyi az esélye egy tűzvédelmi gyakorlatnak.

 - Miért, mi történt? – lépett Brodyhoz közelebb Keith, karját mintegy figyelmeztetésként barátnője dereka köré fonta, jelezve, hogy nem tűri a sértegetését.

 - A csajod nyelve elég éles, hogy vigyázzon magára – köpte a fiú megvetően, mikor ő is felfogta a mozdulat jelentését. Sötétszürke szeme haragtól és megvetéstől csillogott. – Amúgy ha tudni akarod, Morgenstern, Keirát elkapták, mert a kis ribanca sosem tudja, mikor kellene abbahagyni az enyveskezű akcióit és lelépni – sóhajtotta bosszúsan, majd villámló tekintettel indult az előre küldött hírszerzője után. – Miért mindig én kapom ki a legidegölőbb társakat, ha a végén mind tömegsírba kerülnek?!

 - Az empátiád néha egészen elképesztő, ugye tudod, Kölyök? – pillantottam fel rá, mikor sikerült beérnünk. A srác volt a legfiatalabb a Nagy Ötös tagjai közül, mindössze tizenkilenc éves, de az egyik legjobb pénzhamisító, akit hétévnyi alvilági lét után megismertem.

 - Ne hívj így! – csattant fel. – Nektek könnyű, ti képesek vagytok életben maradni; öt éve, hogy a koreai csatlakozott hozzátok…

 - Kínai – szúrta közbe Candy bosszúsan, gyilkos tekintettel.

 - … Morgenstern néhány órán át tartó sittelésén, meg Rodriguez barom ügynökein kívül semmi gikszer nem volt veletek. Veletek együtt három olyan csapat van, akiknél még soha nem volt csere. Én még csak két éve vagyok ebben a szarban, de már vagy hét társam döglött meg terepen vagy a dutyiban!

-  Te szegény – morogtam fapofával, mire Brody felhorkant, idegesen túrt bele tüsi hajába. – Amúgy ha nem lennél ekkora paraszt, lehet nem is próbálnának meg az idegeidre menni – vetettem fel az ötletet, miközben a lépcsőkön tartottunk fel az irodák felé.

 - Ja, ha veled kéne lennem egy csapatban, már rég öngyilkos lettem volna. Nem vagy éppen a kedvesség és a megértés szigete – vigyorgott a fiúra Blondie.

 - Balhét akarsz, Szirén?! – húzta ki magát a sértett, barátnőm viszont úgy bámult rá, mint egy kötekedő muslicára. Akit egy Keith-hez hasonló izomkolosszus védelmezett, annak vigyázni magára a magas, de pasijához képest fele olyan széles, langaléta fiúval szemben nem jelentett gondot.

 - Ez csak tényközlés volt, Brod – mormolta Candy, közben az útközben kezébe nyomott mappa tartalmát olvasgatta, ami a tegnapi akciónk jelentése volt.

 - Szerinted a mi hátsónk miért sértetlen még mindig? – kérdeztem tőle. – Mert kitartunk egymás mellett. Amíg itt nem szerzel társakat, senki nem fog neked engedelmeskedni, vagy kihúzni téged a bajból.

 - Cuki ez a nyálas duma, de nem hat meg. Minek legyek jóban másokkal, ha a végén úgyis beledöglenek? Akkor az úgynevezett barátságunk szart sem ért, ráadásul érzelmi nyomorékokká is válunk.

 - Nem kell feltétlenül öribarikat szerezned, Kölyök – bökte oldalba Blondie. – Elég, ha tiszteled őket, vagy valami.

 - Ha meg nem megy, akkor csak tettesd a jó szándékod, az ég áldjon meg! – hördült fel Keith is, mikor Brody már éppen közbeszólt volna. – Egyszer te is a sitten fogsz kikötni, és hidd el, senki nem fog futni, hogy kimentse onnan a segged. Két éve vagy itt, alig tudsz még valamit. Egy dolog, hogy egyike vagy a nagyoknak, de tényleg csak egy kölyök vagy.

 - Ne viselkedj tuskóként, mert a rangidősek végül önszántukból puffantanak le – kontrázott rá Candy is.

 - Csak akkor élheted túl, ha képes vagy szimbiózisban élni a többiekkel – álltam meg az irodánk üvegajtaja előtt. – Ilyen hozzáállással nem fogod kihúzni három évnél tovább. Bajba kerülsz egy akcióban, de ahelyett, hogy megpróbálnának téged is megmenteni, otthagynak. A történeted pedig véget is ért.

 - Most pedig indíts és szabadítsd ki Keirát, még van kilenc órád rá! Kedves csajszi, rendesebb nálad, nem akarom, hogy ő is hullaházban végezze – tolt egyet a fiún szőke barátnőm, mire az az orra alatt motyogva indult el az emelet másik végén fekvő „főhadiszállása" felé.

 - Eskü, ezt a gyereket egyszer a Caudillo maga fogja kinyíratni – dobta le magát a székébe Blondie, mire az íróasztalán található hét monitor egyszerre kapcsolt be. – Pedig amúgy rendes srác lenne.

-  Kénytelen lesz változtatni a hozzáállásán, ha meg akar lépni a zsaruk elől, mikor valami zseni rájön, hogyan lehet átlátni a hamis pénzein. Egyszer minden csillag kialszik – sóhajtottam, miközben az asztalomra helyezett pendrive-ot bedugtam a laptopomba. Valószínűleg az osztagom egyik tagja küldte; vagy Conrad hullájának eseménytörténete lesz rajta, vagy egy olyan megbízás, ami elég alacsony prioritású ahhoz, hogy ne a nagyfőnök szolgálatban lévő jobb kezének kelljen közölnie velem.

 - Édes, lehet meg kéne mutatnod neki a Pentagon körözési listáját – gurult a székével lélektársához Keith.

 - Ja, akkor rájönne, hogy nem csak a véresebb terepmunkákkal kerülhet rájuk valaki – halászott elő a fiókjából Candy egy nyalókát, amit lelkesen bontogatni is kezdett, szeme csillogott a várt édesség gondolatára és előre érzett ízére. – Vagy elő kéne keríteni a lélektársát, az talán jót tenne neki. Van a Szövetségen belül egy…

 - Ki ne mondd, hogy lélekfürkész! – pördült a kis kínai felé a szőkeség, aki szívből gyűlölte azokat a savantokat, akik az úgymond „legnemesebb feladatra" specializálódtak: megtalálni mások lélektársait. Bár százévente alig páran születtek, szóval Blondie-t nem fenyegette a veszély, hogy a túlszaporodásuk elnyomja az ő képességét.

 - Lélektárs-GPS-t akartam mondani – dugta a szájába barátnőnk a feltehetően borzasztóan savanyú, élénkvörös cukordarabot és elgondolkodva rágcsálni kezdte. – Szerintem a számára teremtetett csaja biztos jót tenne neki.

 - Lehet – mondtam, közben az eltakarító jelentését olvastam át alaposan, információk után kutatva, ami arról árulkodhatott, hogy felfedezték az ügynökömet, miután én eltűntem. – De az is előfordulhat, hogy a lélektársa is kiállhatatlan lesz, akkor viszont eskü beállok azok sorába, akik le akarják lőni.

 - Apropó, lélektárs! – kiáltott fel Blondie hangosan, majd akkora erővel rúgta magát az asztalához, hogy Keith székét majdnem röppályára állította. – Mivel már tudunk egyet s mást a mi kis Shinynk lélektársáról, így nincs szükségünk lélekfikázókra, hogy pontosabb adatokat tudjunk meg róla. Például a nevét – kacsintott rám az egyik monitora fölött, nekem pedig több se kellett, hagytam a fenébe a jelentést. A következő pillanatban már széke háttámláján támaszkodtam, hogy semmiről se maradjak le, ami Mr. Titokzatos Acélos Tekintetű Dögös Pasival kapcsolatos.

Keith is visszatornázta magát, valamint Candy is átgurult hozzánk, mind a hárman úgy figyeltük a szőkeség középső monitorát, mintha az jelentené számunkra a megváltást. Bár nekem valamilyen szinten tényleg az volt.

 - Készen állsz, szívem? – tette rá a kézfejemre a kezét barátnőm, közben melegen mosolygott rám. Nem szólaltam meg, csak nagyot nyelve bólintottam. Fejesugrás az ismeretlenbe egy hatalmas szikláról – valahogy így éreztem most magam.

Blondie megropogtatta az ujjperceit, beállított valamit a monitorokon, megnyitott valamilyen programot, majd néhányszor körözött a billentyűzet felett, akár egy vadászó sas, végül lecsapott. Ujjai sebesen jártak a betűkön, szemmel alig lehetett követni, képtelen voltam akárcsak egyetlen kódot, billentyűkombinációt is megjegyezni azok közül, amiket bepötyögött.

Mindannyian tudtuk, hogy amit most csinál, az minden, csak nem veszélytelen – meg legális. De bíztunk benne és a képességeiben, ezért is nem próbálta meg még Keith sem leállítani, hiszen Blondie McKnight volt az a lány, aki a Szövetség hackerei közül a legtöbbször törte fel az FBI és a CIA adatbázisát – az Interpol és a londoni MI6 hidegen hagyta.

Barátnőm egyike volt azon hírhedt, de ismeretlen hackereknek, akik az Anonymous nevű csoportot alkották, legfontosabb jelképük pedig az a hülye Guy Fawkes álarc volt, amit Blondie kis is rakott az irodánkban a falra. Cseppet sem volt irritáló és hátborzongató díszítőelem.

Nem sok fogalmam volt arról, hogy ez a csoport pontosan miért is jött létre – egyszer pénzügyi szervek oldalait bénították meg, beleszóltak a politikába, de ők kapcsolták le a világ legnagyobb gyerekpornó-hálózatát is -, az viszont tuti, hogy a szőkeség rengeteg mindent tanult általuk. Ezért volt kiemelkedő tagja a Szövetségnek, külön erre képezték ki, s mára már a világ hackereinek toplistáján szerepelt, egyes pletykák szerint benne volt a top háromban. Természetesen a bűnüldöző szervezetek mind Szirénként ismerték és körözték őt, valódi személyazonosságára szerencsére még nem jöttek rá – akkor kicsit jobban szorult volna rajta a hurok.

Kíváncsi voltam, ügynököm vajon milyen arcot vágna, ha kiderülne, hogy a 2012-ben tartott FBI-Scotland Yard konferenciának - melynek témája pont a csoport megsemmisítése volt – lehallgatásában és a Youtube-ra való feltöltésében az egyik legjobb barátnőm is részt vett. Biztos el lenne ragadtatva, hogy a lélektársa mellé a Szövetség floridai ágának leghírhedtebb bűnözőit is kapta a pakkba.

Megszorítottam a széktámlát, minden erőmmel azon voltam, hogy az Anonymous operációs rendszerét, a Cherimoya Linux felületét tanulmányozzam ahelyett, hogy görcsösen számolgatnám a másodperceket. Tisztában voltam azzal, hogy feltörni az FBI rendszerét nem egyperces munka, mégis nehezen tudtam türtőztetni magam, a gyomrom minden pillanatnál egyre kisebbre zsugorodott.

Fogalmam sem volt, mit várjak majd az eredménytől, az elém táruló adatlaptól. Onnantól kezdve egyenlő esélyekkel indulunk majd egymás ellen, hiszen néhány tényen kívül nekem se lesz semmi lényeges a kezemben, egyikünk sem birtokol a másikról személyes információkat. Nem tudom, mi a kedvenc filmje, ő nem tudja a kedvenc dalom, nem ismerem az álmait, a gondolatait, a múltját, a teljes családját. Ettől pedig vegyes érzelmeim lettek: annyi mindent fogok róla megtudni, mégis olyan keveset. És közben az agyam végig azon pörgött, vajon megtudom-e valaha is róla azokat a dolgokat, amiket szeretnék – amiktől tényleg beleszeretnék ebbe az acélos tekintetű ügynökbe. A lélektársakról szóló pletykák mindenesetre igaznak bizonyultak, a gondolataim újra és újra visszatértek a férfihoz.

Hogy valamivel eltereljem őket, azzal szórakoztam, hogy átgondoltam az összes általam ismert férfinevet, ami illene az ügynökömre. Ám akárhány jutott eszembe, mindet egy pillanat alatt el is vetettem, egyáltalán éreztem helytállónak titokzatos lélektársamhoz. Valami olyat kerestem, ami erőt és legyőzhetetlenséget sugárzott magából, míg a mélyen elzárt, romantikus énem félt attól, hogy a végén kiderül, olyan átlagos neve van, mint mondjuk Alan, Ben vagy David.

 - Üdv, régi barátaim! – rángatott ki a merengésből Blondie vidám hangja. Avatatlanok számára semmi jót nem sejtető gunyoros mosolyt küldött felénk, majd néhány ujjropogtatást követően ismét kilométer hosszú pötyögésbe kezdett.

Az FBI ismerős, kék-fehér honlapját félig ismét a kiismerhetetlen kódnyelv külön ablaka takarta el, minden egyes zárójelnél és enternél újabb és újabb menüpontokhoz kerültünk, míg barátnőm be nem tört a nagy bűnüldöző szervezetek legtitkosabb és legelzártabb adatbázisába és elő nem hívta a savant ügyekkel foglalkozó ügynökök listáját. A Savant Hálózat őrei és védelmezői, ahogy szerettek utalni magukra.

 - Hű, ezek jól megszaporodtak az utóbbi időben – támasztotta állát elgondolkodva az öklére szőke barátnőm, ahogy végigpörgette a listát. Néha beütött egy-egy kulcsszót, szűkítve a keresést, míg mi hárman mögötte feszülten vártuk, hogy végül egyetlen találat maradjon. Keith a vállamat szorította bátorítóan, míg Candy idegességgel vegyes lelkesedésében markolta a kezemet, hosszú körmei szinte lyukat vájtak a bőrömbe. – Azta… - állt le hirtelen az eddigi ütemes pötyögés - Emlékeztek a tavaly nyári ügyre Londonban, amiből a Szövetség legtöbb állama szándékosan – és előrelátóan - kimaradt? Mikor egy csomó savant bűnözőcsoportot elkaptak? – pördült hirtelen felénk.

 - Ahol New Yorknak befellegzett? – vontam fel a szemöldököm. Hogy ne emlékeztem volna rá, a Caudillo odaküldött néhány másik besurranásra vagy menekülésre specializálódott társunkkal együtt, hogy kémkedjünk neki az eseményekről. És hogy likvidáljuk az árulókat.

 - Bingó – bólintott felém a szőkeség. – Nos, úgy tűnik, barátaink a Szövetségi Nyomozóirodánál megneszelték, hogy idehaza New York balhéja óta nem minden működik olyan szervezetten, mint eddig, ezért hazai vizekre eveztek. Nagy tétekkel akarnak játszani.

 - És a Szövetség vált az új, elsőszámú célpontjukká? – Lélektársa bólintására Keith morogva a hajába túrt. - És mivel Florida az egyik legerősebb állama, velünk kezdhették.

 - Valószínűleg Illinois-ba és Kaliforniába is vezényelhettek ki osztagokat – doboltam szórakozottan az államon. Ebben a két államban volt még a Szövetség két legnépesebb ága.

 - Be akarják hálózni a legnagyobb fenegyerekeket, akikből a legtöbb infót húzhatják ki.

 - Ez Illinois-ban Morgan Reed lesz, a mi illegális kereskedelemmel és csempészettel foglalkozó barátocskánk – morogta Blondie, miközben ujjai újra rátaláltak a klaviatúrára, ám már csak az enter körül körözött. Legszívesebben rácsaptam volna a kezére, mert tudtam, hogy részben csak az időt húzza, ami kedvenc elfoglaltságai egyike volt.

 - Kaliforniában Georgina Diamond – vitte tovább a gondolatmenetet Candy, utalva a nevéből adódóan a leghírhedtebb gyémánt tolvajra az Államokban.

 - Floridában pedig…

 - Én – fejeztem be sóhajtva Keith mondatát.

 - És Shiny elfogására küldhették Benedict ügynököt és kis csapatát – tett pontot – és entert - a téma végére Blondie, majd karjait a mellkasa előtt összefonva, elégedetten mosollyal az arcán dőlt hátra. Egy pillanatra elfeledkeztem arról, hogy egy szék és egy asztal is elválaszt a monitortól, úgy hajoltam előre, hogy közben majdnem átestem az említett tárgyakon, valamint szőke barátnőmön is. Alig vettem észre, hogy mind a hárman udvariasan hátrébb húzódtak, minden figyelmem a képernyőn díszelgő adatlap vonta magára, melynek szándékosan nem mertem a legtetejére nézni.

Először csak az ügynököm komor, meglehetősen előnytelen, „hát-te-mindjárt-becsinálsz-tőlem" tekintetű igazolványképével találtam szembe magam, amin sokkal inkább tűnt sorozatgyilkosnak, mint ügynöknek. E kép mellett voltak feltüntetve a személyes adatai, melyek szerint a coloradói Wrickenridge-ben született, hivatalos lakhelyként azonban Denver volt megnevezve. A családjáról semmilyen információ nem szerepelt, csupán annyi, hogy tanúvédelem alatt álltak, a miértjéről viszont szintén nem írtak semmit.

 - Koraszülött vagy? – motyogtam csak úgy magamnak, mikor már sokadjára olvastam el a születési idejét. Én május huszonharmadikán születtem, egy nappal a kiírt dátum előtt, ám ügynököm pontosan egy hónappal előttem, április huszonharmadik napján tartotta a születésnapját. Tegnap. Bármelyik savant legtökéletesebb születésnapi ajándéka megismerni a saját lélektársát, az enyém viszont egész biztos jobban örült volna egy szabadnapnak. Amit egy háborús övezetben kellene eltöltenie a harctér közepén. Fegyver nélkül.

Csak akkor mertem megnézni azt az adatát, amiért Blondie-nak ezt az egész akciót végre kellett hajtania, mikor már minden más egyebet az eszembe véstem, az elvégzett iskoláitól kezdve, az FBI Akadémián elért eredményein át – kiváló bizonyítvány -, egészen a megoldott ügyei számáig. Ez utóbbinál mindegyiknél volt egy pársoros jelentés, amivel a meglepődöttségem szintet lépet: egy csomó olyan akcióban nyomozott, amiben közvetve vagy közvetlenül én is részt vettem – ilyen volt a múlt nyári incidens Londonban. Vajon hány helyen futhattunk volna egymásba a Szövetségnél és az FBI-nál töltött éveink során, hány különböző módon találhattunk volna rá a másikra?

Lassan görgettem vissza az adatlap tetejére, ezzel egyidejűleg vettem sorra az összes már átrágott nevet. Félve pillantottam fel a fényképe feletti szövegre, melyből először csak a vezetéknevén futtattam végig néhányszor a pillantásom, majd egy nagy levegővétel után a keresztnevéhez ugrottam.

És elmosolyodtam.

Egyszerre volt ez a sors kedves iróniája, valamint a legtökéletesebb név, amit az én acélos tekintetű, titokzatos lélektársam kaphatott.

- Victor Benedict – simítottam végig az arcképén gyengéden. – Az én győztesem – suttogtam elégedetten.