17. lövés

Gyönyörű, napsütéses, tavaszi napot, drágáim! 

Bár egy hetet csúsztam a tervezett időponthoz képest, de végre sikerült befejeznem a 17. fejezetet.  Mit is mondhatnék róla? Nagyon sok minden történik benne, új szereplőket ismerhettek meg, mindezt extrahosszan, hiszen Wordben majdnem 20 oldalt írtam tele, így ez lett a Catching Sunshine eddigi leghosszabb fejezete. És már csak azért is lett ilyen terjedelmes, mert egy időre átpártolok Gwendolyn és Tiana történetéhez két fejezet erejéig, hátha ez a mennyiség kárpótol ideiglenes eltűnésemért. Ám addig sem lesz inaktív a blog, egy dupla spoileres bejegyzés is fel fog kerülni. Hogy miért dupla? Mert a következő rész nem egy fejezet lesz, hanem egy újabb novella, Macskafajzat címmel! ^^ (Aztán remélem, hogy a közelgő zh időszak miatt mindez kivitelezhető lesz...)

De ennyit rólam és a fejezetről. Mi újság veletek? Hogy telnek a napjaitok? Ti is élvezitek, hogy hosszabbak a nappalok, sokkal-sokkal többet süt a nap és nem kell minden áldott reggel ködre és zuhogó esőre felkelni?

Jó szórakozást a 17. lövéshez, remélem, tetszeni fog! :)

Ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után! 

Ölel és puszil mindenkit,

Riri

______________________________________________________________________

- I want you to know that it’s our time 

You and me bleed the same light 

I want you to know that I’m all yours 

You and me run the same course - 

Zedd - I Want You To Know (ft. Selena Gomez)

A szakadó eső a bőrömhöz tapasztotta a hajamat, teljesen átáztatta a ruháimat és ledermesztette a fegyveremet még mindig görcsösen szorító ujjaimat. Az útszéli lejtő alján égő autó és benne az öt, immáron halott ember látványa groteszk szépséget árasztott magából, a lángok narancsszínűre festették a vihar szürke égboltot, a robbanások, pukkanások és a parázs sercegése eggyé olvadt a távoli mennydörgések morajával. Különös elégedettséget és büszkeséget éreztem, noha tudtam, ennek a tettnek visszafordíthatatlan következményei lettek – hivatalosan is oldalt választottam a magát háborúvá kinövő csatározásokban.

 - Ezzel nyertünk úgy tizenkét órát – kiáltottam fel az út közepén döbbenten szobrozó bagázsnak. – Beletelik egy kis időbe, míg azonosítják a hullákat. Hé! – mosolyodtam el meglepetésemben, mikor észrevettem a mellém ereszkedő, néha meg-megcsúszó Crystalt és Phee-t. Lélektársaik férfiasságukat mellőzve kapaszkodtak egymásba és figyelték aggódva szerelmeiket, miközben Xav valami olyasmit magyarázott Vicknek, hogy szerinte végleg és visszafordíthatatlanul elment az eszem.

Victor hol engem nézett, hol a tőlük néhány méterre ácsorgó csapatomat mustrálta, és hiába próbáltam gondolatban és ténylegesen is hozzászólni, ezúttal rajta volt a sor, hogy teljesen kizárjon. Nem hibáztathattam, a visszavágás jogos volt, mégis minden alkalommal összerándult a gyomrom, mikor felé pillantva mindössze csak hírhedt, acélos tekintetével találtam szembe magam, annak a gyengédségnek, amivel általában rám nézett, most nyoma sem volt.

Hosszú karok fonták körül a nyakamat, mire ügyetlenül, fél kézzel öleltem vissza Phoenixet, majd Crystalt, akik időközben leértek hozzám. Nem igazán rendítette meg őket a roncs és a porrá égő hullák látványa, habár azért igyekeztek minél kevesebbszer a lángok felé tekinteni. Az első sokk után a BMW minden utasát leginkább az érdekelte, hogy mégis hogyan úszhattak meg egy robbanást sérülés nélkül, mindössze annyival, hogy a ruhájuk néhol picit megperzselődött. Abban is biztos voltam, hogy miután ügynököm újra emberszámba vesz majd, őt leginkább az fogja érdekelni, miért is adtam az agyatlan, manipulált zombit az akció előtt.

Pedig ez pont egy kulcsmozzanat volt ahhoz, hogy végül sikerrel járjunk.

A fegyverem golyósorozata önmagában még nem robbantotta volna fel az autót, ezért legelőször Brody lépett be a reflektorfénybe. Mikor az első töltény eltalálta a motorháztetőt, ő különleges képességét bevetve egyszerűen felgyújtotta a járművet, gondosan ügyelve arra, hogy a robbanást aktiváló részeket elkerülje. Abban a pillanatban, hogy az első lángok felcsaptak, másodikként Candy került a képbe, aki páratlan erejével levédte az egész utasteret, majd az egyre terjedő tűzön át kirángatta Victorékat az útra, biztonságos távolba a roncsoktól. Brodnak ez volt a végszó, hogy eddig visszafogott lángjait eleresztheti, s amint a motor robbant, Keith a saját elmehullámaival fékezte meg a tüzet és a lökéshullámokat, majd a kis kínai biztonságot nyújtó pajzsát kihasználva az árokba taszította a kocsit. Végül csak annyi maradt hátra, hogy a korábban likvidált öt Szövetségtagot beteleportáljam lélektársam és családja helyére. A születésnapomon a képességem igénybevételének meglett az eredménye: még ha élő embert továbbra sem tudtam mozgatni anélkül, hogy az ne vezetett volna számomra képszakadáshoz, a növényekkel, kisebb állatokkal és főként a hullákkal nem volt gondom. Az elmúlt napokban pedig ez utóbbiakkal szinte unásig gyakorolhattam, az állandó üldözésekkel együtt járt a holttestek eltakarítása is, e tekintetben már nem számíthattunk a Szövetség különleges osztagára, ha pedig mi nem cselekedtünk, Miamira felfigyelt volna az egész világ – és mégis melyik bűnöző szereti viszontlátni magát a televízióban?

Az akciónk kulcspontjai azonban a nulladik fázisban jelentkező Blondie és Leila voltak. Mindannyian tudtuk, hogy ha végrehajtandó feladatot kaptunk, a Caudillo jobb kezei mindig figyeltek minket, olyan tény volt ez, mellyel a szervezetnél mindenki tisztában volt, de nyíltan senki nem mondta ki. Matt, Mina és Randy alatt szolgált egy különös, ismeretlen savant, akinek csak a képességét ismertük: akárcsak szőke barátnőm, ő is képes volt parazitaként bejutni bárki elméjébe, ahol aztán az illető érzelmeit vizsgálva tájékoztatta feljebbvalóinkat, hogy igazat beszéltünk-e. A trükk abban rejlett, hogy nem a végrehajtókat, hanem az áldozatokat figyelte, bennük élősködött. A hacker és Lei feladata az volt, hogy Victorék fejében megpróbáljanak valahogy rákapcsolódni erre a savantra, hogy aztán a megfelelő pillanatban elvágják az érzelmi, telepatikus kötelékeket – olyan látszatot keltve ezzel a Szövetségben, mintha valóban meghaltak volna. Ez volt a sikerünk kulcsa. Blondie észrevétlenül hatolt be a Benedictek elméjébe – ez leginkább Vicknél volt kritikus -, Leila árnyékként követte, majd a nyomkövető képességeit használva bármilyen, oda nem illő jelenlétet keresett, amit később a szőkeség kilökhetett. Ezért adtam a közönyös, irányított zombit, hogy lélektársamék pontosan olyan érzelmeket produkáljanak, amit a Szövetség várt: sokk, hitetlenkedés, félelem, menekülési vágy. És abban a pillanatban, hogy meghúztam a ravaszt, a kocsi pedig lángok martalékává vált, Blondie szétkapcsolta a savantot Victorék elméjével.

Mázlisták voltunk, hogy Brodyékat a csapatunkban tudhattuk, mivel Keira nem egyszer lett már halálosan megfenyegetve valamelyik jobb kéz által, egy ilyen alkalommal pedig felhozták neki az érzelmi parazitát is. Brody is kapott már jó néhány leszúrást, ezért ő is megerősítette, hogy neki is célozgattak már hasonlókra, valamint bevetéseink során Keith és én is hozzájutottunk olyan információkhoz, amik ilyen taggal voltak kapcsolatosak.

Megkönnyebbültem, mikor Blondie-tól pozitív visszajelzést kaptam, hiszen egyikük sem tudta, mit keressen, ráadásul gyorsan és feltűnés nélkül kellett dolgozniuk. Ez volt a terv legkritikusabb pontja, ha elbuktunk volna, most álmodni se merhetnénk némi időnyerésről. Ám hiába jártunk sikerrel, ennek meglett az ára: a szőke hacker percek óta sikertelenül próbálta elállítani az orrvérzését, miközben lélektársa a vállát átkarolva biztosította arról, hogy izzadtan, csatakosan is remekül néz ki. Eközben Brody és az út szélén öklendező Leilát nyugtatgatta, aki először az eszméletét vesztette el, majd miután magához tért, megszabadult a gyomortartalmától.

 - Honnan szereztétek a hullákat? – Yves hangja egy hangyányit megremegett, felnézve rá pedig konstatáltam, nem volt benne biztos, hogy tudni akarja-e a választ. Idegesen húzódott közelebb bátyjához, a szája szélét harapdálta, ujjaival céltalanul dobolt az alkarján.

 - A fagyasztómból – kiáltottam fel neki vidáman, mire az ő és Xav szemei hatalmasra tágultak döbbenetükben. Candy halkan felkuncogott, a mellettem álló Crystal és Phee viszont lopva, gyanakodva nézett össze, nem tudták eldönteni, hogy vicceltem-e, vagy komolyan beszéltem. – Egyébként ezt az ötös fogatot jelölték ki a feladatra, hogy végezzenek veletek, az előbb… likvidáltuk őket. - Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy a Szövetség az összegyűlt savant kopók nyomában jár, és azt is tudták, hogy a Benedictekre is vadásztak, ám a ténnyel, hogy ma valóban üldözték őket, a lányok nem igazán tudtak mit kezdeni, a tanácstalanságot leolvastam az arcukról. Az viszont szemmel láthatóan megnyugtatta őket, hogy nem tartok stikában holttesteket a hűtőmben.

Sunshine! – A fejemben dörrenő hangra összerezzentem. Az út felé nézve egy metsző, szürke szempárral találtam magam szembe, s úgy éreztem, lélektársam még így, tízméteres távolságból figyelve is képes lyukat égetni belém. Szemöldökét szigorúan összevonta, ajkait összepréselte, karjait összefonta a mellkasa előtt, a mögötte cikázó villámok pedig csak még fenyegetőbbé tették. Mielőtt még válaszolhattam volna neki, megszakította a kapcsolatot, ismét elérhetetlenné vált, teljesen elzárta előlem az elméjét. A nevem mindössze csak egy felszólítás volt, egy jel, hogy befejezte a csapatom mentális átvizsgálását, itt volt az ideje, hogy mi is végre szemtől szemben álljunk egymással.

Sóhajtva fordultam Crystal és Phoenix felé, akik a fenyegetően tornyosuló Victort látva akaratlanul is hátráltak egy lépést, így nekem kellett megadni nekik a finom kezdőlökést.

 - Gyerünk, menjünk! – mormogtam halkan, de nem tudtam eldönteni, hogy a felszólítás valójában nekik vagy nekem szólt. Hátulról fedeztem őket, nehogy a csúszós, nedves talajon megcsúszva leszánkázzanak a lejtő aljára, de közben nekem is figyelnem kellett, hogy megtartsam az egyensúlyomat és ne essek pofára minden lépésnél. Mikor a lányok felértek, lélektársaik pedig megkönnyebbülve a karjaikba zárták őket, az utolsó lépéseket inkább kihagytam és a teleportálást választottam.

Tanácstalanul álldogáltam a két csoport között, akik gyanakodva méregették egymást. Blondie a markában gyűrögette a vizes, véres zsebkendőjét, Candyt a háta mögé tolva ácsorgott Keith mellett, aki lazán átkarolta a derekát. Leila is megnyugodott, noha még mindig ijesztően sápadt volt, gyakorlatilag Brody tartotta a lányt, hogy össze ne essen. Velük szemben Xav és Yves is igyekeztek visszafogni kíváncsi lélektársaikat, Victor pedig, bár kihúzva magát védelmezően a családja elé lépett, nem a csapatomat figyelte, hanem még mindig engem vizslatott kifürkészhetetlen tekintettel. A gyanakvása nem múlt el, hiába vázolták fel nekik a barátaim a leglényegesebb információkat a végrehajtott tervvel kapcsolatban, és tudtam, dacára annak, ahogy most rám nézett, én voltam az egyetlen, aki ténylegesen le tudta nyugtatni.

Ő tette meg az első lépést, hangtalanul sétált hozzám egyre közelebb, akár egy ragadozó nagymacska, mikor a prédáját cserkészi be. Megacéloztam magam, folyamatosan azt mantráztam, hogy hiába dühös rám és néz úgy, mint aki a tekintetével képes lenne megölni, nem bántana. Mégis eszembe jutott a legelső találkozásunk a Rubinvörösben, mikor legszívesebben Alaszkáig húztam volna a csíkot, csak ne kelljen belenéznem a sötét, acélos, szürke szempárba.

 - Szia – nyögtem ki ostobán, mikor megállt előttem. Esőcseppek csurogtak végig az arcán, tapasztották össze a haját és áztatták el teljesen kigombolt, szürke ingét, valamint alatta a fehér pólóját is.

Nem válaszolt semmit, csak a fejét döntötte oldalra, arckifejezése azonban nem változott. Kezei hol ökölbe szorultak, hol elernyedtek, szorosan az oldala mellett tartotta őket, mintha fegyelmeznie kellett volna magát, mielőtt szétver valamit. Ezekben az apró, módszeresen ismétlődő mozdulatokban jóval több indulat volt, mint amennyit valaha is láttam tőle.

Egy pillanatig tartó, vakító villanást követően az ég felmorajlott, Vick pedig vele mordult, a következő pillanatban pedig már a karjaiban voltam, szája erőszakosan tapadt az enyémre. Addig húzott magához, míg a testünk teljesen összesimult, olyan erővel markolta a csípőmet, hogy körmei a pólóm vékony anyagán át a bőrömbe vájtak, csókjában semmi gyengédség sem volt. A testével üzent nekem, düh, csalódottság, követelés, féltés áradt belőle, miközben mintha szánt szándékkal akarta volna felsérteni a számat, hogy még ha csak egy kis részét, de érezzem át a fájdalmának.

Egészen addig dermedten, a testem mellett lógó karokkal álltam az ölelésében, míg el nem húzódott tőlem annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. A szürke tekintete továbbra is vészjóslóan villant, de már némi gyengédség is költözött bele, és amit már eddig is sejtettem, most világosan kiolvashattam belőle: az elmúlt két hét számára is ugyanakkora Pokol volt, mint nekem.

 - Soha többé ne merészelj faképnél hagyni, megértetted?! – rázta meg egy picit a vállaimat. – Ne merj elhagyni! Ne menj el! Ne… - Nem engedtem, hogy befejezze, ezúttal én kezdeményeztem a csókot. Egyik kezemmel a vállát karoltam át, a másikkal a hajába túrtam, s most rajtam volt a sor, hogy üzenjek neki. Az értésére akartam adni, hogy sajnálom, tudatni akartam vele az aggodalmam, a félelmem, mindent, amit a napokban átéltem. Még ha csak egy pillanatra is, de Victor karjaiban megszűnt a külvilág, a folytonos menekülés, paranoia eltűnt, a lövöldözések állandóan visszhangzó csengése elhalkult, mindössze mi maradtunk, a világ csakis kettőnkről szólt.

Zavartan köhintettem egyet, mikor elengedett és egy lépést tett hátra, noha a kezemet lazán tartotta, mintha attól tartott volna, ha most elenged, végleg eltűnök.

Ezzel még nem végeztünk – nézett le rám, miközben én egy intéssel közelebb hívtam a csapatomat.

Tudom – húztam el a kezemet, mire mindig tökéletes maszkja, amit már olyan régóta nem láttam, most egy ponton megrepedt, mikor az arca megvonaglott. – De előtte…

 - Mit akartok? – kérdezte lélektársam ezúttal hangosan, egyenként belenézve minden barátom szemébe, mintha csak a bátorságukat tesztelte volna. Mellettem Candy összerezzent, Leilát pedig csak Keith vasmarka tartotta vissza attól, hogy jó messzire elhátráljon. Brody nemes egyszerűséggel a betont tanulmányozta, Blondie-t pedig hidegen hagyta a szemtől szembeni átvizsgálás, kihívóan nézett Victorra, mintha azt üzente volna: tudom, hogy már az előbb is matattál a fejemben.

 - Én valami száraz helyet – suttogta halkan a kis kínai, karjaival átkulcsolta a testét, bár a zuhogó esőtől így sem tudta megvédeni magát.

 - Segítségre van szükségünk – szólaltam meg, mert tudtam, ha helyettem szőke barátnőm kezd el beszélni, annak beláthatatlan következményei lettek volna.

 - Segítségre? – visszhangozta Yves megrökönyödve, mire bátyja metsző pillantást vetett rá, amitől nyomban elhallgatott. Victor dominanciája valahogy mindig kitűnt a családja többi tagjához képest.

 - Mondjuk úgy, hogy hivatalosan is ki lettünk rúgva a Szövetségből. Az elmúlt napok számunkra nagyrészt arról szóltak, hogyan meneküljünk meg mind tőlük, mind a városban portyázó bűnüldöző szervektől – magyaráztam. – Már egyikünk sincs biztonságban – mutattam a csapatomra, majd magamra. – A főnökünk szemében mindannyian halott emberek vagyunk, nem tart minket többre egy utánunk nyomozó ügynöknél sem. És ezért… - Itt egy pillanatra megakadtam, hiszen mióta kiképeztek bérgyilkossá, sosem számítottam arra, hogy ezt valaha is ki kell mondanom. Olyan szinten sértette a büszkeségemet, hogy szinte már fizikai fájdalmat okozott, de meg kellett tennem. Ez volt az egyetlen és utolsó esélyünk. – Nem bízunk a CIA-ban, az Interpolban, meg még ki tudja melyik világmegmentő bagázsban sem, amit ideküldtek. De van egy ajánlatunk: nektek segítünk – néztem egyenesen Victorra, és csakis rá, hogy értse, nem a Benedict családra céloztam, hanem valami nagyobbra. – Az FBI-nak szüksége van ránk, mert nélkülünk nem fogja tudni lekapcsolni azt a rengeteg bűnözőt, akit az utóbbi ki tudja, hány évben a Szövetség nevelt. És… - nyeltem egy nagyot, majd mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan elhadartam. – Nekünk is szükségünk van az FBI-ra.

 - Attól függetlenül, hogy igazad van, még mindig szar ötletnek tartom – jegyezte meg Blondie vidáman, kihasználva, hogy a mondandómat a másik oldal részéről döbbent csend követte.

Lélektársam sokkolva, nagyokat pislogva meredt rám, mintha azt próbálta volna mérlegelni, mennyire is zakkantam meg az elmúlt két hét alatt – elvégre én voltam az, aki minden adandó alkalommal cikiztem őt a munkája miatt. Csakhogy be kellett látnunk, hogy jelenleg az ő embereivel együtt dolgozni jelentette számunkra a legnagyobb esélyt a sikerre. Még úgy is, hogy mindannyiunknak voltak már ügyei az FBI-jal, ráadásul én a tíz legkörözöttebb bűnözőjük egyike voltam, biztos imádtak volna velem új szintre emelni a csapatmunka fogalmát. Szőke barátnőm jó pár percig hangosan röhögött ezen a tényen, de elhallgatott, amint Keith emlékeztette rá, hogy ezzel az akcióval a rejtélyes hacker, a Szirén kilétéről is lehull majd a lepel. Márpedig ezen az álnéven Blondie is a körözési listák élén állt.

Mivel Vick még mindig nem adta semmi jelét, hogy bármit is hozzászóljon a dologhoz, kénytelen voltam megtoldani az ajánlatot, noha egyetlen porcikám sem kívánta. Tudnia kellett, mekkora csorbát ejtek ezzel a méltóságomon, de láthatóan még mindig dühösebb volt, minthogy aggódjon az önérzetem miatt.

 - Ha beviszel, és az embereid is hajlandóak együttműködni velünk, bármilyen kérdésre válaszolunk. Érted, Victor? Akármilyenre! – Amint a megnevezett személy szájának szeglete halovány mosolyra húzódott, legszívesebben ott helyben főbe lőttem volna magam. Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy lélektársak vagyunk, még soha nem kellett ilyen szinten alávetnem magam egy kopó akaratának. Sőt, semmilyen szinten!

Hé! Erről nem volt szó! – Csapatom hackerének hangja visszhangot vert a fejemben, amit Candy helytelenítő morgása és Keith lemondó sóhaja is kísért. Mindegyikünk tisztában volt azzal, mit is jelent számunkra ez a kijelentés: teljes megadás. Semmi titok. Minden bűn beismerése. A bűnlajstromunk pedig igencsak hosszú volt.

Van jobb ötletetek? – kérdeztem a barátaimat, akik némasága elárulta, hogy a bosszúságuk ellenére tisztában voltak azzal, hogy jelenleg az FBI-jal való közösködés volt az utolsó esélyünk. Ők összedolgozhattak másokkal, de mi nélkülük nem húzhattuk volna sokáig a túlerővel szemben.

Figyeltem lélektársam vonásait, próbáltam bármi választ felfedezni azon az arcom, melyről azt hittem, mindenkinél jobban ismerem, s mely most érthetetlen talány volt számomra. Az ajánlatom miatti döbbenete olyan gyorsan elpárolgott, ahogy megjelent, most már csak magába fordulva mérlegelte az ajánlatomat.

 - Most robbantottátok fel a kocsimat – szólalt meg végül, közelebb lépve hozzánk. - Szerinted mégis hogy juthatunk el bárhova is? – Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mellettem merev testtartással álló csapatom is egy emberként engedte el magát.

- Úgy, ahogy mi idejöttünk – mosolyogtam rá halványan, majd állammal az útszéli bozótos felé böktem, ami mögött Keith Jeepje és egy rögtönözve elkötött, hétszemélyes családi autó várt ránk.

 - Nos, mivel Kína kis hercegnője úgy döntött, elszeparálódik tőlünk, te és te velünk jöttök – bökött pár perccel később Blondie Xavre és Crystalre, miután Brody és Leila a hétszemélyes két hátsó ülésére fészkelte be magát, a Jeepben pedig Candy lógatta ártatlan arccal a lábát.

Victor morgott valamit az orra alatt arról, hogy mit is gondol a kétfelé váló csapatomról és az ő tervei keresztülhúzásáról, de a szőkeség utasítására félbehagyta a káromkodást és először a hackerre, majd idősebbik öccse lélektársára nézett. Blondie és Crystal egy légtérben. Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy miért is tűnt fatális hibának ez az ajánlat.

 - Ne! – szakadt ki egyszerre többünkből is, mire szőke barátnőm meglepve fordult felénk, pillantása lélektársa, Vick és köztem ugrált. 

 - Miért ne? – kérdezte gyanakodva, karjait összefonta a mellkasa előtt. Keith és Victor némán állták szigorú pillantását, én pedig a földet tanulmányoztam, Crystalt mindhármunk tekintete gondosan elkerülte. – Nos, drágám, mivel te is olyan édesen tiltakoztál, feltételezem, én vagyok az oka, amiért ők ketten nem utazhatnak velünk, igaz? – lépett szerelme elé halálos mosollyal. – És mivel egyikőtök sem néz a lány felé, valamiért neki nem tenne jót ez az egész, jól gondolom? – Ezúttal ügynököm arcát tanulmányozta még mindig vigyorogva. – Te pedig elég sok mindent tudsz erről a családról, ugye? – Most én voltam soron, noha továbbra sem néztem rá. Az ideges és meglepett Blondie-ra ránézni legtöbbször egyet jelentett egy öngyilkos akcióval, mert bárki arcáról kiolvasott bármit, még a képessége sem kellett hozzá. – Vajon mi lehet az, amit a pasid megoszthatott veled, te pedig elmondtál az enyémnek, hmm? – A következő pillanatban már Crystal előtt termett, mosolya még szélesebbé vált, állát büszkén felszegte. Ez az egész mustra csak a show miatt volt, biztos voltam benne, hogy már az elejétől kezdve tudta, mi is zajlik a háttérben, egyszerűen csak élvezte a szívatást. – Mondd csak, te lány… - billentette oldalra a fejét látszólagos vidámsággal. – Lélekszajha vagy, nem igaz?

 - Mi? – tátotta el a száját Crystal döbbenetében és értetlenségében. – Lélekszajha? – visszhangozta.

- Az – folytattam barátnőm tudomást sem véve, az előtte dühösen gesztikuláló, de most valahogy teljesen elnémult Xavierről. – Tudod, olyan savant, aki jó tündérként megtalálja mások lélektársait, mindenki isteníti ezért, valójában viszont szart sem ér.

 - Én…

 - Nekik, hármuknak igazuk van, tényleg nem akarsz velem utazni – fordított hátat a lánynak, majd lecövekelt a szintén sokkolt Yves és Phee előtt. – Ugye nekik nincs semmilyen meglepő képességük? – bökött rájuk, miközben a válla felett hátranézett ránk. Mikor nemleges választ kapott, félelmetes vigyora azon nyomban megváltozott, sokkal gyengédebbé és anyáskodóbbá vált. – Remek! – csapta össze a tenyerét vidáman. – Akkor indulhatunk, ugye?

xxx

 - Oké, eláruljátok, hogy mi a fene baja van a barátnőtöknek? – szólalt meg Xav, mikor végleg megunta az utastérben uralkodó csendet.

Nagyjából negyedórája voltunk úton, az FBI központja azonban még messze volt tőlünk. Viszont immáron Miami belvárosának biztonságát élvezhettük, a Szövetség egy tagja sem volt akkora idióta, hogy fényes nappal, a nyüzsgő forgatagban támadjon meg minket. Az ötödik testvér és lélektársa társasága pedig pont kapóra is jött, indulásunk óta Xav azzal volt elfoglalva, hogy valahogy helyre tegye Candy sérült kezét és eltüntesse a zúzódásokat az arcáról. Időközben pedig Vick is felhívta a szüleit az eldobható telefonomról, hogy megossza velük az új fejleményeket és figyelmeztesse őket arra, amire én őt: a mobil- és internethasználat, de még a telepátia is veszélyes vizekre vihet minket, így a Benedicteknek muszáj lesz majd a minimumra korlátozni az egymással való kommunikációt. A Saullal folytatott beszélgetés alatt azt is megtudtam, hogy Zed és Sky már hazatért vele és Karlával, így a legkisebb testvér és párja, valamint lélektársam szülei szerencsére biztonságban voltak. Egy apró kő legalább legördülhetett a mellkasomra rakódott, hatalmas sziklatömbről.

 - Nem igazán jön ki jól a lélekfürkészekkel – vonta meg a vállát a kis kínai bocsánatkérően, majd felszisszent, mikor még mindig nem ép karján végigsugárzott a mozdulat miatti fájdalom. Rögtönzött orvosa szorosabban tartotta a kezét, hogy lehetőleg ne tegyen újabb hirtelen mozdulatot.

 - Igen, erre rájöttem. De mégis miért? Mit ártottak neki? Nem is ismeri Crystalt.

 - Xav, semmi gond – erőltetett mosolyt az arcára a megnevezett, noha a megbántottság még mindig ott csillogott a szemében. Az évek alatt mi már hozzászoktunk egymás furcsaságaihoz, így néha akaratlanul is elfelejtettem, hogy Blondie nyers őszintesége mást sokként tudott érinteni, míg mi már figyelmen kívül tudtuk hagyni a szavait.

Felsóhajtottam és úgy fordultam az anyósülésen, hogy a hátul ülők szemébe tudjak nézni.

 - A különleges képességeink használata fontos erkölcsi kérdéseket vet fel, nem igaz? Vannak, akik kihasználva az adottságaikat, jóra fordítják azt – utaltam rájuk -, de ugyanakkor ott van a sötét oldal is, akik az erejüket illegalitásban kamatoztatják – mutattam barátnőmre és magamra. - Blondie szerint lélekfürkésznek lenni is ugyanilyen erkölcsi kérdés. Ez nem ellened irányult, a képességedet támadta – nyúltam át a két ülés között, hogy megszorítsam Crystal kezét. – Ha mondjuk ő itt szintén fürkész lenne – böktem Victor irányába -, nem érdekelné, hogy az egyik legjobb barátnője vagyok, a lélektársamat akkor is szívből utálná.

 - De milyen erkölcsi kérdések miatt? Hé! – Xav felkiáltását Candy sűrű bocsánatkérő-zápora követte, majd egy alig érthető magyarázat a hiperaktivitásáról és túlérzékenységéről, ami viszont már felkeltette az orvosnak készülő srác figyelmét.

 - Ha válaszokat szeretnél, szerintem jobb lenne vele megbeszélned. – Crystal rémült tekintete láttán elvigyorodtam. – Nem kell félned tőle. Blondie igazságtalanul jó emberismerő, ösztönösen tudja, mit kell mondania, hogy bizonyos érzéseket kiváltson belőled, de még ha azzal is jön neked, hogyan fog eltenni láb alól, a szavai üres fenyegetőzések. Sosem bántana senkit. Illetve… - elgondolkodva oldalra billentettem a fejem. – Azt hiszem, ha nagyon felhúzza valaki, annál simán eléri, hogy szerelmes legyen egy székbe.

Vick öccsének leesett az álla.

 - Képes ilyesmire?

 - Hogy érzelmileg egy életre hozzáláncol egy bútordarabhoz? Ja, képes – bólogatott Candy vidáman. – Egyébként volt egy lélekfürkész a Szövetségben is, azt is utálta, sőt elsőszámú közellenségnek tekintette. Ugyanúgy az erkölcsi normái miatt.

 - Ti ismertetek egy lélekfürkészt? Komolyan? – hajolt előbbre Crystal érdeklődve, szemében kíváncsiság csillogott. Mivel egyedül volt a képességével, biztos szívesen hallott hozzá hasonlóakról, mindegy, hogy az illető bűnöző volt-e vagy sem. Csak hát…

 - Volt? – Victor, mint mindig, most is rátapintott a lényegre, elszakítva az útról a tekintetét Candyt és engem kezdett méregetni. – Hogy-hogy csak volt? – A kérdésre a mögöttem ülő kis kínai halkan felnevetett, de azonnal elhallgatott, amint meglátta a visszapillantóból tükröződő, vészjósló tekintetem.

Önkéntelenül is egyre lejjebb csúsztam az ülésben, megpróbáltam eltűnni az engem vizslató pillantások elől, de minél jobban próbálkoztam, a kocsiban utazó kettő plusz fél Benedict egyre érdeklődőbben és fürkészőbben nézett rám.

 - Hát… - köszörültem meg a torkomat. – Elképzelhető, hogy már úgy három éve egy icipicit halott – húztam fel a lábaimat az államig, majd kulcsoltam át őket a karommal. – És az is lehet, hogy a pisztolyt, ami végzett vele… szóval… - Egy ideig csak kerestem a szavakat, végül lesz, ami lesz alapon csak legyintettem egyet. – Á, mindegy, szarrá lőttem azt a kétszínű rohadékot.

 - Igazából – kottyantotta közbe Candy ártatlan arccal – előtte még a fickó lélektársát is megölte.

Xav és párja sokkolva meredtek rám, a fiú egy óvatos, alig észrevehető mozdulattal még közelebb is vonta magához szerelmét, híres-hírhedt humora pedig mintha jó hosszú szabadságot vett volna ki. Ezzel szemben Vick csak a szemét forgatta, majd lemondóan, színpadiasan felsóhajtott.

 - Valamiért, de persze teljesen alaptalanul, azon lepődtem volna meg, ha az a fürkész és a lélektársa még életben lennének – nézett rám a szeme sarkából. Igyekeztem olyan hiteles kiskutyaképpel nézni rá, amennyire csak tudtam, és csak reménykedtem benne, hogy ugyanúgy tudtam adni a jó kislányt, ahogy az Honeynak már annyiszor sikerült, mikor valami rossz fát tett a tűzre és tudta, hogy szidást fog kapni érte.

 - Harminc országban tuti körözték őt. Nektek is szívességet tettem – húztam el a számat. Victort láthatóan nem hatottam meg, „nekem mindegy” jelzéssel megvonta a vállát, majd teljes figyelmét újra az út felé fordította.

Néhány pillanatig csendben néztem határozott, markáns vonalú profilját, és bár láttam rajta, tudja, hogy figyelem, mégsem nézett felém. Nem is vártam, hogy csak úgy hipp-hopp elfelejtse az előző két hét eseményeit, de úgy éreztem, mintha az elmúlt percekben oldódott volna köztünk a feszültség. De a dühe nem párolgott el, hiába támadott le olyan erőszakosan és szenvedélyesen nem is olyan régen. Ezúttal jobban felhúztam, mint mikor bekerültem a tíz legkörözöttebb bűnöző közé és több társa halálát okoztam.

Elfordítottam a fejem és az ablakon át az elsuhanó város épületeit bámultam, az utcán sétáló embereket, akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen bűnbanda tagja vegyülnek el közöttük nap, mint nap. A Szövetség Floridában a csendes gyilkolás elvét követte, a lényeg mindig az volt, hogy ne hagyjuk magunk után nyomot. Ám éreztem, hogy az elkövetkezendő események meglehetősen hangosak és figyelemfelhívóak lesznek.

Mögöttem Candyék halkan beszélgetni kezdtek, majd rövidesen barátnőm csilingelő nevetésére figyeltem fel, ami Xav egyik elsütött poénjára volt reakció. Crystal morgott valamit, majd ő is bekapcsolódott a csevejbe, az utasteret hamarosan hangjuk morajlása töltötte be.

A visszapillantóból tökéletesen ráláttam a mögöttünk haladó hétszemélyesre, amiben megváltozott az eredeti ülésrend. Brody és Phee helyet cseréltek, a srác valamit hevesen gesztikulálva magyarázott a mellette ülő Yvesnek, aki ugyanolyan lelkesen válaszolt, majd az anyósülésről őket figyelő Blondie felé fordult és neki mondott valamit. Keith mosolyogva, a fejét csóválva dobolt a kormányon, s mikor a belső visszapillantóba felnézve belekezdett valamibe, leghátul felbukkant Lei és Phoenix szélesen vigyorgó arca.

Különös nyugalom szállt meg, ami merőben különbözött az elmúlt időszak stresszétől és gyomorgörcsétől, mintha egy régóta rendezgetett kirakós apró darabjai végre helyükre kerültek volna, ahogy a barátaimat és lélektársam családját figyeltem. Victorra pillantottam, majd Xavierre és Yvesre, Crystalre és Phee-re – a Benedict volt a legfurcsább család, akivel valaha is összehozott az élet. Ha valakiben láttak valami számomra érthetetlent és megfoghatatlant, azt befogadták maguk közé, teljesen mindegy, hogy olyan ártatlan volt, mint az édes, szőke Sky Bright, vagy olyan sötét és gyilkos múltat tudhatott magáénak, mint én. Furcsa, már-már gyermekinek mondható naivitással találták meg bárkiben a jót, felismerték, hogy segítségre szorul, még ha az illető erről nem is tudott, esetleg csak tagadta saját maga elől is. És ezt a jót, érthetetlent és megfoghatatlant most a barátaimban is meglátták.

A váratlan érintésre összerezzentem, majd Victorra néztem, utána a combomon nyugtatott kezemre simuló kezére. Ujjainkat lazán összefűzte, hüvelykjével apró kis köröket kezdett rajzolgatni a kézfejemre. A megismerkedésünk óta gyakorlatilag ezek a mozdulatok szinte állandósultak kettőnk között, már öntudatlanná és reflexszerűvé váltak, most mégis váratlanul érintett. Tanácstalanul fordultam ismét felé, de ő még mindig mereven az utat bámulta, csak a néha-néha a belső visszapillantó felé vándorló tekintete árulta el, hogy ő is észrevette a Benedict kontra Shiny csapat között kialakuló köteléket.

Még mindig dühös vagyok rád – szólalt meg a hangja a fejemben, mikor szabad kezemmel szórakozottan játszadozni kezdtem összefonódó ujjainkkal.

Tudom.

A szívbajt hoztad rám. Az elmúlt két hétben azt hittem, infarktust fogok kapni. Vagy agyvérzést. Vagy mindkettőt – szorította össze a száját, ahogy felidézte magában ezt az időszakot.

Mielőtt még folytathatta, gyorsan közbevágtam.

Ne most – kértem. – Csak egy kicsit hagyd későbbre a fejmosást, oké, Bond? – A megszólításra halovány mosoly jelent meg a szája sarkában, eddig villámokat szóró, veszekedésre elszánt pillantása ellágyult. Kezeinket ajkához emelve apró csókot lehelt a kézfejemre, majd visszaengedte az ölembe, az FBI központjáig ott is hagyta.

Amilyen simán ment a dolog Victorékkal, úgy ütköztünk akadályokba a munkatársaival. Ostoba naivitás volt azt hinni, hogy a drágalátos Szövetségi Nyomozóiroda tárt karokkal fog várni minket, hiába tűnt az összedolgozós tervünk olyan egyszerűnek és logikusnak, ahhoz, hogy ezt a lélektársam főnökének is tálalhassam, egy komplett fogadóbizottságon kellett átverekednünk magunkat. Mindössze Vick tartott vissza attól, hogy ezt szó szerint is megtegyem és az utamba kerülő ügynököket válogatott, kedves kis fogásokkal küldjem a földre – ősi, bűnözői, kontrollálhatatlan reflexből, természetesen. És mivel én nem használhattam az öklömet, helyettem Blondie nyitotta ki a száját, ami majdnem olyan halálos volt, mint egy teli táras pisztoly a kezemben.

Amint begurultunk a központ udvarára és leparkoltunk, körbevett minket az összes Miamiban – és talán egész Floridában – tartózkodó savant részleges FBI ügynök, sőt, néhány rendőr is, a társaság egyik fele Victorral kezdett ordibálni, a másik pedig őrizetbe vett minket, majd – esküszöm, láttam a kaján vigyorukat is közben – mindegyikünket meg is bilincselték. A zűrzavar tengerében, amiben úgy megnőtt a jófiú koncentráció, hogy rosszul lettem tőle, két újabb biztos pont jelent meg: Trace és Uriel, akik együtt érző pillantások közepette terelték el tőlünk fiatalabb testvéreiket, be az épületbe. A legidősebb Benedictnek elég volt egy pillantást vetnie a minden ügynökbe belekötő szőke barátnőmbe, hogy nem túl boldogan bár, de felajánlja, hogy odabent Diamond biztos szívesen megnyugtatja.

Miután közöltem az egyik engem lefogó kopóval, hogy vagy leszedi rólam a bilincset, vagy én fogom megtenni, de akkor biztos, hogy felnyomom a hátsójába, utána pedig azzal kezdtem el fenyegetni, hogy kerítse nekem elő az időközben szó nélkül, nyomtalanul felszívódott lélektársamat, vagy az ágyékába állítom a könyökömet, durván taszigálni kezdtek minket a Pokol összes bugyra felé. Az engem lökdöső férfiban legalább volt annyi, hogy a helyzetemet kihasználva nem röhögött a képembe a fenyegetőzéseimet hallva, de még így is éreztem, hogy kezdtem elveszíteni a józan eszem. Blondie mást sem csinált, csak kiabált a körülötte állókkal és magánkívüli állapotban követelte, hogy adják vissza neki a laptopját. Keith-től mindenki megtartotta a három lépés távolságot, noha ő jámbor mackó módjára, a fejét lehajtva, engedelmesen követte a folyosókon masírozó csoportot, a tágra nyílt szemű, ijedtnek tűnő kis Candyvel viszont igyekeztek óvatosan bánni, miután a rá figyelő ügynököknek feltűnt, hogy sötét szemei könnyektől csillogtak. Meglepetésemre Brodyt és Leilát hidegen hagyta a környezet és a bánásmód is, szó nélkül tűrték, hogy kutyaként vezessék őket egyre beljebb az épület szívébe.

Hatalmas szenzációnak számítottunk: a titokzatos Szövetség tagjai, köztük Sunshine Rodriguez, az FBI tíz legjobban keresett bűnözőinek egyike végre a Szövetségi Nyomozóiroda karmai között. Gyakorlatilag a komplett ügynöksereg előbújt az íróasztalai mögül csak azért, hogy leplezetlen gyűlölettel és büszkeséggel bámuljanak minket. Pedig önszántukból sétáltunk be ide – habár még mindig szívesen tökön rúgtam volna a nyakamba lihegő pasast. Nem vártam szívélyes fogadtatást, de ettől még a megmaradt önérzetem visítva követelte, hogy töröljem már le azokat az idegesítő, műmacsó vigyorokat az ügynökök képéről.

Mikor végre kis kompániánk lecövekelt egy kétszárnyú, tejüveg ajtó előtt, már viszketett a tenyerem, hogy bemoshassak valakinek – vagy valaminek, annyira mindegy volt. Isteni jelnek tekintettem, hogy megéreztem lélektársam jelentétét a túloldalról, és nem érdekelt, mit kapok érte, muszáj volt eljutnom hozzá, hogy valaki végre lenyugtasson. És kérdőre szerettem volna vonni, hogy miért is hagyott faképnél egy rakás bosszúra éhes FBI ügynök gyűrűjében, hiszen tudhatta volna előre, hogy ez allergiás reakciókat fog kicsikarni a bűnöző énemből. Most tudatosult bennem, hogy az eddig nagyszerűnek vélt tervemet miért szarozta le Blondie minden egyes alkalommal: az egyenruhás majmok túlereje nem éppen egy bérgyilkos idegeinek való. Igazából csak egy dologra voltak jók: rövid utunk alatt sikerült megtudnom, hogyan tudta Victor elintézni, hogy a társai és a felettesei nem fogjanak gyanút, amiért állandóan körülöttem legyeskedett, de információval csak ritkán szolgálhatott. Bekajáltatta velük, hogy a bizalmamba férkőzve, magát bűnözőnek kiadva próbál közelebb jutni hozzám, hogy végül elkaphasson és rács mögé dughasson életem végéig. Néhány dolgot leszámítva végül is nem hazudott…

Amilyen erősen csak tudtam, rátapostam a csizmám tűsarkával a mögöttem lihegő ügynök lábára, aki a fájdalomtól hangosan káromkodni kezdett, ezzel egy időben pedig a karjaimat lefogó kezének szorítása is gyengült, így ki tudtam szabadítani magam. A rám került bilincset ez mozdulattal az orra elé teleportáltam, majd mielőtt még a társai bármit is reagálhattak volna, csapatom halk nevetésének hangjával kísérve feltéptem az ajtót és beléptem az irodába.

 - Azt hiszem, többet nem is kell magyaráznom. – Mikor Victor elhallgatott és kifejezéstelen arccal nézett felém, feltűnt, hogy valami nincs igazán rendben idebent. Egy gyors terepszemlét követően nyugtáztam magamban, hogy az ösztönösen működő vészjelzőim azért üvöltöttek fel sorra a belépésemkor, mert másfél tucat kommandós puskájának csöve szegeződött rám. Ó, hogy az a…!

 - Mégis ki engedte őt szabadon?! Bennett! Hol a pokolban van az az idióta?! – Végszóra kinyílt az ajtó, belépett – illetve besántikált – rajta korábbi testőröm, majd engedelmesen mögém állt, durván megragadta a karjaimat, végül ismét hallhattam a bilincs fémes kattanását. A férfi nyomában a pufogó Blondie, a valamit irdatlan sebességgel magyarázó Candy, utánuk pedig Keith, Lei és Brody is besétált, mindegyikőjüket mellém vezették, rögtönzött kihallgatási hangulatot hozva létre.

A rövid ideig tartó kavarodást követően nyílt alkalmam szemügyre venni az egyént, aki az előbb elordította magát. A nő – feltételeztem, hogy Vick feljebbvalója lehetett -, valahol az ötvenes és hatvanas évei között járhatott, festett, őszes szőke haja katonásan egyenes tincsekben keretezte hosszúkás arcát. Kék szemének metsző pillantása szinte lyukat égetett belém, úgy nézett végig minket, mintha nem látna mást, csak egy rakás koszos és büdös hajléktalant, akik durván bemerészkedtek a személyes terébe. Kihúzott derékkal, egyenes háttal állt, fekete nadrágkosztümje kiemelte karcsú alakját. Első ránézésre ironikusan James Bond főnökasszonya, M jutott róla eszembe.

 - Benedict – fordult most lélektársam felé, én pedig kis híján hangosan felprüszköltem, mikor megláttam, hogy bűnbánó kisfiú módjára hajtja le a fejét -, volna szíves még egyszer elmagyarázni, mégis mit keresnek ezek itt?! És ne jöjjön ismét azzal, hogy ez a nőszemély – mutatott rám – a lélektársa. Az elmúlt két hétben eleget hallgattam a siránkozását erről és szégyenkeztem maga és a barom terve miatt.

Vick lopva az égnek emelte a tekintetét, majd szokásos öltönyét megigazítva húzta ki magát.

 - Sunshine – hangsúlyozta ki a nevemet – és a csapata – intett a barátaim felé – a segítségünket kérik, cserébe ők is felajánlották, hogy információkkal és néhány plusz emberrel látnak el minket.

 - Ezek szerint mégse hallottam félre, komolyan gondolja. És maga megbízik egy rakás bűnözőben, akik ki tudja, mit csináltak? – vonta fel a nő a szemöldökét, gúnyos hanghordozásától felállt a szőr a nyakamon. – Van fogalma róla, mekkora veszélynek teheti ki ezzel az összes kollégáját? Ennyire pályázik arra, hogy elvegyék a jelvényét és börtönbe kerüljön ezekkel együtt? – Összerezzentem. Victor mindig azt állította, a kezében tartja az irányítást, nem kell aggódnom amiatt, hogy bajba kerül az FBI-nál. De ahogy a Szövetség váratlan támadása miatt minden kicsúszott a kezünkből, úgy hirtelenjében ő is a gödör mélyén találta magát, ahol én is ücsörögtem.

Lélektársam most rám nézett, mintha megérezte volna a kezdődő pánikrohamom. Pár pillanatig
csendben gondolkodott, végül biztatóan rám mosolygott és visszafordult a banya felé. Mikor megszólalt, a hangja tiszteletet parancsoló volt, pontosan annyira határozottan beszélt, mint mikor azt mondta, egyetlen pillanatát sem bánja annak, hogy én lettem a savant párja.

 - Bízom bennük. Mindegyikükben. És abban is biztos vagyok, hogy nélkülük hónapok munkája veszne kárba, sosem tudnánk lekapcsolni a bűnszervezet floridai ágát. Teljes felelősséget vállalok értük és tisztában vagyok a következményekkel is.

 - Vick, ne! – találtam meg a hangomat. Kétségbeesetten néztem rá, telepatikusan próbáltam neki üzenni, hogy hagyjuk a valóban hülye tervemet, de lezárta előttem az elméjét. Nem akartam, hogy miattam még nagyobb bajba kerüljön, képes lettem volna itt önként bevallani mindent és engedelmesen egy cellába vonulni, ha őt ezzel megkímélhettem volna. Pillanatnyilag az sem érdekelt, hogy az önzésem miatt a csapatom, a legjobb barátaim is bajba kerülhettek. Már épp hangosan is kimondtam volna mindezt, de a velünk szemben álló nő egyetlen pillantással belém fojtotta a szót. Mintha a Caudillo két x kromoszómás változatát láttam volna magam előtt, ugyanolyan erő és hatalom sugárzott belőle is, mint egykori főnökömből.

Victor felettese oldalra billentett fejjel méregetett minket, ujjaival az előtte álló íróasztalon dobolt, tekintete nagyrészt lélektársam és köztem ugrált. Volt egy pillanat a fojtott csendben, mikor éreztem, hogy egy idegen elme simít végig az enyémen, ez idő alatt pedig furcsán üresnek éreztem magam, mintha elvesztettem volna valamit. De ahogy jött, olyan váratlanul el is tűnt.

 - Nem hiszem el – forgatta a szemét végül -, hogy pont az egyik legjobb ügynököm őrült meg teljesen. – Előlépett az asztala mögül, pillantását a mögöttünk csendben várakozó FBI-osokra szegezte. – Hagyjanak magunkra minket! Maguk is! – intett a még mindig feltartott fegyverrel álló kommandósoknak. – Bennett! – csattant fel, mikor az engem felügyelő férfi is elsomfordált volna. – Maga marad! Jones merre van?

 - Most szállítják át Miamiba a foglyát, éppen azt felügyeli – válaszolta Bennett, miközben Victor mellé sétált. Odasúgott neki valamit, mire lélektársam elővette a leggyilkosabb pillantását, amivel kollégáját arra késztette, hogy fogja be a száját.

Mikor az iroda kiürült és mindössze kilencen maradtunk, a levegőben megragadt feszültség némileg oldódni látszott. Meglepett, hogy mi kétszeres túlerőben is lehettünk volna, megpróbáltam ezt a három-hat arányt a mi javunkra egyfajta békejobbként tekinteni, habár fogalmam sem volt arról, mi lehetett az ismeretlen nő szándéka. A nőé, aki most már közvetlenül előttünk állt, az előzőeknél is alaposabban szemügyre vett minket, mintha minden vonásunk meg akarta volna jegyezni a legapróbb részletig, egyúttal pedig felmérni, mire is lehettünk képesek.

 - Most mit csináljak magukkal? – cövekelt le végül előttem, világos tekintetét az enyémbe fúrta. Vajon ezeket az acélos pillantásokat külön kurzuson tanítják az ügynököknek az FBI Akadémián? – Magát nem ok nélkül tettük be a tíz legkeresettebb bűnöző közé, miután az egyiket elkaptuk. Van fogalma róla, hány szövetségit, hírszerzőt, rendőrt és nyomozót tett el láb alól az elmúlt években? Ne válaszoljon! – emelte fel a hangját, mikor feltűnt neki, hogy épp megpróbáltam összeszámolni őket. – Ugye tisztában van azzal, hogy ha bíróság elé küldöm, kérdés nélkül életfogytiglant kapna? Akár ki is végeztethetnék a sorozatos emberölésért. – Victor hangosan felszisszent a hallottakra, de mikor szólásra nyitotta volna a száját, a nő csak legyintett. – Hosszú évek óta áll a körözési listánk élén, Rodriguez. De – hallgatott el egy pillanatra -, tisztában vagyok azzal, hogy nem minden emberemet maga gyilkolta meg. Ennek a bandának kellett egy arc, valaki, akire bármit rákenhetnek, mert már amúgy is sok van a rovásán. A különböző gyilkosságok híresztelései pedig sokkal veszélyesebb bűnözővé változtatták a bűnüldöző csoportok szemében. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy a kis csapata mire képes – nézett újfent a barátaimra. – A Szövetség floridai ága különösen szereti hasznát venni a savant képességeiknek, emiatt elég nagy fejtörést tudnak okozni. Van fogalmuk arról, milyen nehéz eltitkolni egy rakás átlagos bűnüldöző elől, hogy köztük járnak olyanok is, mint Benedict, Bennett vagy én? Ha az FBI vezetője nem lenne szintén savant, meg sem fontolnám a maguk – bökött először Victorra, majd rám – eszement ötletét. Még a lélektársi kapcsolatukat figyelembe véve sem.

Miután elhallgatott, csendben, fürkésző tekintettel várta, hogy megemésszük a hallottakat. Türelmesen kivárta, míg mindannyian felfogtuk, mit is jelentettek valójában a szavai: könyörtelen burokba csomagolta bele vonakodó egyetértését. Konkrétumokat nem közölve zúdította ránk minden ellenük elkövetett cselekedetünk, példát statuált a saját esetemből, majd az egészet a csapatom elé dobta, hogy gondolkozzanak el a hallottakon. Azonban… Nem mondott nemet a tervre.

 - Szóval – szólaltam meg halkan, bizonytalanul, miután megtaláltam a hangomat -, ez azt jelenti, hogy együttműködne velünk? – kérdeztem.

 - Azért ne szaladjunk ennyire előre – rázta meg a fejét, majd sóhajtva az asztalához sétált és nekitámaszkodott a szélének. – Kezdjük először egy rövid bemutatkozással. Tudni akarom, kikkel állok szemben, hogy mit is csináltak, amiért a Szövetség eddig nem tudta eltenni magukat láb alól. És hogy ne tűnjek hálátlannak: a nevem Margery Hale, az FBI coloradói állomásainak feje vagyok. Benedictet, az egyik jobb kezemet már ismerik. Bennett? – intett a Vick mellett álló férfinak, aki a felszólításra büszkén kihúzta magát.

 - Jackson Bennett – mutatkozott be. – Victor Benedict társai közül a szebbik és kevésbé problémásabb. – Alaposan megnéztem magamnak. A „szebbik” jelzőt tekintve igazat kellett neki adnom, ugyanis a fickó úgy nézett ki, mintha összekeverték volna Leonardi DiCaprio és Brad Pitt arcainak legvonzóbb részeit, majd mindezt egy görög isten szobrának feje helyére illesztették volna. Lélektársam a megjegyzésre csak égnek emelte a tekintetét, és mikor Jackson vigyorogva felé fordult, mindössze egy lesújtó pillantásra méltatta. Kettejüket egymás mellett látva azért el kellett ismernem, hogy Victor – az én szememben legalábbis biztosan – sokkal jobban nézett ki.

 - Most maguk jönnek – vette át a szót Margery, figyelmen kívül hagyva két embere közjátékát. – De nem maga, Rodriguez! – szólt rám figyelmeztetően. – Nem akarom hallani, hogy kicsoda és mit csinált, higgye el, többet tudok az eseteiről, mint szeretnék. – A megjegyzésére sértődötten karba fontam a kezem és elhúztam a számat, miközben lassan számoltam el magamban egytől tízig, hogy lenyugodjak. – Kezdjük mondjuk magával – bólintott Brodynak, mire ő zavartan előbbre lépett.

 - Brody Landers. Pénzhamisító voltam, az egyik legjobb… És a képességem miatt gyújtogatós esetekben is részt vettem.

 - Ígéretes – felelte gúnyosan Margery. – Következő!

 - Leila Gilbert vagyok. Velem ellentétben az ikertestvérem a Szövetség tagja volt, de miután az FBI elfogta őt, kivégezték – remegett meg egy picit a szája. – Segíteni akarok lekapcsolni azt a bűnbandát, ezért csatlakoztam Sunshine-ékhoz – pillantott felénk félénken.

Hale az alkarján dobolva méregette egy ideig, majd kérdőn Victor felé fordult. Lélektársam pontosan tudta, mit kell válaszolni a ki nem mondott kérdésre.

 - Keira Gilbert segített nekünk először Sunny… vagyis Sunshine nyomára bukkanni, két nappal később pedig meghalt spontán szívleállásban. Most már azt is tudjuk, hogy a floridai ág egyik alvezérének ebben rejlett a képessége, képes volt az elméjével fizikai sérüléseket okozni akár az egész szervezetben is. De miatta már nem kell aggódnunk.

 - Ezt hogy érti?

 - Most nem én öltem meg! – emelkedett önkéntelenül is magasba a kezem, mint egy tanórán jelentkező kisiskolásnak. – Habár közel álltam hozzá – tettem hozzá halkabban.

 - Én voltam – állta Vick főnöke kemény, röntgen tekintetét. – Megmentettem a lélektársamat – szegte fel az állát, majd gyengéden rám mosolygott. – Ez ellen nem lehet kifogása.

 - Ne kísértse a szerencséjét, Benedict! Már így is pengeélen táncol. Leila – fordította figyelmét ismét a lány felé -, ha szeretné látni a testvérét és búcsút venni tőle, az megoldható. – Lei lassan, óvatosan bólintott, miközben sűrű pislogások közepette próbálta visszafogni kicsordulni készülő könnyeit.

 - Candy Chou! – harsan fel a kis kínai magas hangja, mielőtt még Margery elé léphetett volna. – Informátor és műszerész voltam. – Mikor csak egy kérdő szempár meredt rá, lefordította a feladatkörét úgy, hogy minden FBI-os megértse. – Egy sztriptíz bárban, a Rubinvörösben gyűjtöttem információkat, valamint bombákat készítettem.

 - Aha! – csapott le Hale a lényegre. – Tehát, ha jól értelmezem, magának köszönhető, hogy ennek az épületnek egy teljes részlege szénné égett? – Mielőtt még Candy válaszolhatott volna, máris Keith állt a középpontban. – És maga?

 - A nevem Keith Morgenstern. Szabotőr voltam, a nem szövetséges államok akcióit hiúsítottam meg, tüntetéseket szítottam és néha mesterlövészként is alkalmaztak – magyarázta halkan.

Margery szemmel láthatóan meghökkent a férfi visszafogottságán és nyugodt természetén. De ő már csak ilyen volt, legtöbbször csak szemlélődött, alaposan megfigyelte a dolgokat, miközben hagyta, hogy sodorja az ár, a higgadtságát pedig egy pillanatra sem vesztette el. Ez néha sokkal veszélyesebbnek mutatta, mintha hatalmas termetéhez illően nagy hangon fenyegetőzött volna.

Victor főnöke az orra alatt mormogva, a fejét csóválva érkezett meg végül a mellettem álló Blondie-hoz. Vártam, hogy barátnőm magabiztosan és cinikusan megszólaljon és kiossza a nőt, elmondja a véleményét, azonban legnagyobb meglepetésemre nem ez történt. Csendben maradt. Olyan behatóan tanulmányozta a padlót, mintha élete legérdekesebb dolgával állt volna szemben, és egyetlen pillanatát sem akarta elmulasztani, hogy mindent szemrevételezzen benne.

 - Elnézést, de mondana esetleg valamit? – jött a kérdés érzelemmentes hangon, a szőkeség azonban erre sem pillantott fel. Szemét mereven a földre szegezte, és lehet, csak hallucináltam, de mintha a keze remegett volna. De az nem lehet. Blondie-ra sok rosszat mondhattak azok, akik nem ismerték, de egyvalamiben mindenki egyetértett: soha, egyetlenegyszer sem vesztette el a józan eszét, mindig megtalálta a megoldást bármire, hideg fejjel volt képes gondolkozni a legrázósabb helyzetekben is. És nem ijedt meg semmitől. Azonban most, az FBI egyik nagykutyája előtt állva az én örökké ironikus és nyers barátnőm félt.

 - Blonde – suttogta neki Keith, miközben finoman oldalba lökte a könyökével.

 - A hallgatásával nem könnyíti meg a dolgát. Ha azt hiszi, hogy ezzel leplezheti, hogy a társaihoz képest mennyire alja szerepet töltött be a Szövetség életében, akkor téved. – Abban a pillanatban, hogy Margery Hale száját elhagyta ez a megjegyzés, Blondie életre kelt. Felkapta a fejét, szeme dühösen villogott, félő volt, hogy mindjárt nekitámad az előtte álló nőnek.

 - Nem voltam haszontalan – sziszegte. – Tudni akarja, ki vagyok? Rendben! – húzta ki magát, noha még mindig reszketett. – A nevem Blondie McKnight. De a legtöbben a hacker nevemen ismernek: a Szirén.

Bennett hangosan felköhögött a hallottakra, Victor leesett állal bámult hol rám, hol barátnőmre, aki felbőszült vadmacskaként nézett farkasszemet Margeryvel. A főnökasszony egészen eddig a pontig tudta visszafogni az érzelmeit, most azonban sikerült kihozni a sodrából. Teste megfeszült, kezei ökölbe szorultak, száját hol kinyitotta, hol becsukta, kereste a szavakat, amit barátnőm fejéhez vághatott volna. Mindannyian tudtuk, hogy a Szirén hányszor törte már fel az FBI adatbázisát, néhányszor még szeretetcsomagot is küldött nekik némi vírus formájában. Több konferenciájuk meghiúsította az Anonymous csoporttal karöltve – a leghíresebb ilyen húzásuk az volt, mikor az FBI és a Scotland Yard ülését, ami az Anonymousszal való leszámolásról szólt, a helyi kamerákat meghackelve videóra vették és feltöltötték a netre -, gyakorlatilag viccet csinált az egész szervezetből. Akárcsak a CIA-ból, az MI6-ből, a Pentagonból és egyszer a NASA-ból is – ha a hackerek listáját nézzük, Blondie McKnight a világ egyik legkeresettebb bűnözőjének számított.

 - Maga… Van fogalma arról… - Margery nem fejezte be a mondatot, helyette többször mély lélegzetet vett, majd rendezte vonásait, pár másodperc alatt nyugalmat varázsolt az arcára. – Hosszú évek óta próbáljuk kideríteni, kicsoda valójában a Szirén, erre önként sétál be hozzánk. Vajon ezen lepődjek meg jobban, vagy a kis bérgyilkosán, Benedict? – hátrált el barátnőm elől, hogy mindegyikünkre rálátása legyen. Újfent végigtekintett rajtunk, azonban immáron mintha más szemmel nézett volna ránk, pillantásában terveket, megoldásokat véltem felfedezni. – Landers. Gilbert. Chou. Morgenstern. McKnight. Rodriguez – nézett mindegyikünk szemébe, majd rólam Vickre ugrott a pillantása. – Benedict – sóhajtotta. – Melegen ajánlom magának, hogy ne bánjam meg a döntésem, amiért összeálltam egy rakás bűnözővel!

xxx

Miután Margery végzett velünk, elszeparáltak minket egymástól, mindegyikünket egy külön kihallgató szobába vitték. Óráknak tűnő percek óta ücsörögtem egy műanyagszéken, ujjaimmal az előttem lévő asztalon dobolva a fehérre meszelt falú, ablaktalan helyiségben, miközben arra vártam, hogy valaki végre betoppanjon hozzám. Kicsit aggódtam, hogy vajon mi történik a barátaimmal, de telepatikusan nem mertem egyikükkel sem kapcsolatba lépni. Lehet, hogy csak a paranoia gondolkodott helyettem, de nem akartam megkockáztatni, hogy egy Matt-hez, a Caudillo egyik megmaradt jobb kezéhez hasonlóan itt is figyeljen minket egy olyan savant, aki pont az ilyen beszélgetések kémlelésére specializálódott.

A nyíló ajtó nyikorgására felkaptam a fejem, s meglepődtem, mikor Victor szürke szempárjával találtam szembe magam – biztos voltam benne, hogy valami idegenlégiós savant ügynököt küldenek majd be hozzám, hogy szóra bírjon, a lélektársam vallató szerepe nem tűnt túl logikusnak. Elvégre kétlem, hogy lenne bármi is, amit eddig nem osztottam meg vele. Vick az asztalra helyezte a kezében tartott dolgokat, egy bőr mappát és egy laptopot, majd helyet foglalt a velem szemközti széken. Felkönyökölt az asztalra, állát a tenyerébe fektette, miközben kifürkészhetetlen tekintettel, némán bámult rám, mintha így akarna valamilyen választ kicsikarni belőlem.

Mikor már a csend kezdett túlságosan hosszúra nyúlni és kínossá válni, kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott.

 - Az ott ugye nem Blondie-é? – mutattam a gépre, és még én magam is meglepődtem, milyen természetellenesen magas tartományba csapott át egyébként mélyebb tónusú hangom.

 - Nem. – Victor érdeklődve felvonta a szemöldökét, próbálta kitalálni, vajon hová is akarok kilyukadni. Reméltem, hogy ő hamarabb rájön, mert nekem fogalmam sem volt róla. – Miért?

 - Ó, csak tudod, az a cucc igazi tömegpusztító fegyverré tud változni, de nem annyira, mint Blondie, ha nincs nála – magyaráztam össze-vissza gesztikulálva.

 - Mi is erre a következtetésre jutottunk, szóval már visszakapta – vonta meg a vállát. – De előtte még közölte Bennett-tel, hogy felrúgja, ha el meri venni tőle a kihallgatás alatt. Ugye nem akarja totálkárossá tenni a rendszerünket? – nézett rám gyanakodva.

 - Mi? Nem – ráztam meg a fejemet - Szerintem csak megkönnyebbült, hogy újra nála lehet, de be se fogja kapcsolni. Tudod, hogy megy ez a hackereknél. Vagyis… Gondolom, nem. Igazából én sem nagyon, csak abból következtettem, hogy…

 - Sunny! Sunny! – emelte fel lélektársam a hangját, mielőtt kiütközött volna rajtam a Candy-effektus és végleg belezavarodtam volna a saját mondókámba. – Nyugi! És lélegezz! – hajolt előbbre, engem pedig megcsapott jellegzetes, csakis hozzátartozó illata, amit annyira imádtam. – Sunny, mi a baj? – Egészen idáig csak a Sunshine hagyta el a száját, ami nyilvánvaló jele volt a dühének. Az általa kreált becenevem most meglepett, és eddig észre se vettem, mennyire hiányzott már, hogy így szólítson.

 - Semmi – motyogtam lehajtott fejjel. – Csak fura, hogy téged küldtek be kihallgatásra. És nem tudom, hogy akkor ez most inkább fejmosás lesz vagy tényleges kihallgatás. Meg azt hiszem, kicsit bepánikoltam, mert fogalmam sincs, mi jön ezután, mi lesz velünk… kettőnkkel.

Victor hangosan nyelt egyet az utolsó megjegyzésemre, majd mellkasán összefont karokkal hátradőlt.

 - Ez nem kihallgatás, a te esetedben nem. A kamerákat és a hangrögzítőket is kikapcsoltattam, és ott sem tartózkodik most senki – bökött az egyik fal felé, amit teljes hosszában tükör borított. De mindketten tudtuk, hogy a másik oldalán lévő teremben az ablaknak köszönhetően tökéletesen láthatna minket bárki, aki csak kíváncsi, miről is beszélgethetünk. – Csak én voltam ott egy darabig, igazából egész vicces volt végignézni, mikor valamit átordibáltál arra a térfélre.

Most rajtam volt a sor, hogy megvonjam a vállamat.

 - Te is tudod, hogy nem először ülök ilyen szobában – utaltam a legelső és a Victorral való találkozásomig egyetlen elfogásomra, amikor a Caudillónak információkra volt szüksége. Nagyjából három órát voltam őrizetben, amíg bekerültem az adatbázisba és elszórakoztam az ügynökökkel, mikor meguntam, rögtön megléptem. – Az ordibálás meg ösztönös volt. Unatkoztam. Egyébként meddig tervezted még halogatni azt a fejmosást? – kérdeztem, mert már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nekem nem voltak olyan erős kötélidegeim, mint neki.

- Eddig, Alessandra. – Az említett névre akaratlanul is az asztalra csaptam, kitágult szemekkel, visszafojtott lélegzettel bámultam lélektársamra.

 - Mi? Hogy… Hogy mondtad? – nyögtem ki kábultan. Nagyon-nagyon régóta nem hallottam már, hogy bárki is ezt mondta nekem. Az a múltam lezárt darabjához tartozott, amit mélyen eltemettem magamban, hogy még véletlenül, egyszer se húzhassam elő.

 - Alessandra – ismételte meg halkabban, kevésbé határozottam, mikor észrevette, mit váltott ki belőlem a név. – Az előbb a kezembe nyomták a születési anyakönyvi kivonatod másolatát – húzta kettőnk közé a bőr mappát, majd kivett belőle egy lapot és elém tolta. – Éveken keresztül mindenki Sunshine Rodriguezként ismert, de azt hittük, ez is csak egy álneved a sok közül, ugyanis egyetlen adatbázisban sem szerepeltél, a Szövetségnek meg nem volt szokása megsemmisíteni a tagjainak valódi kilétét igazoló adatokat, például a kivonatokat – kocogtatta meg a lapot. – Aztán meséltél a családodról, de Márquez névvel sem született egyetlen Sunshine sem. Legalábbis – tartott egy rövid szünetet – nem első névként. Van valami hozzáfűznivalód? – húzta el a száját.

Nagyot nyeltem.

 - A családom mindig Sunshine-nak hívott, mert anya imádta ezt a nevet – suttogtam. – És Charlotte is, bár ő azért kezdett el Shinynak becézni, mert tudta, hogy idegesít. Végül megszoktam és megszerettem. De mindenki másnak… Mindenki másnak Alessandra Sunshine Márquez voltam. Legtöbbször Lexy. Miután anyu és Carlos meghaltak – képtelen voltam kimondani, hogy megölték őket -, én pedig bekerültem a Szövetségbe, magam mögött hagytam ezt a nevet, akárcsak a vezetéknevemet, és Sunshine Rodriguezzé váltam, hogy ez mindig emlékeztessen a szüleimre. És úgy voltam vele, ha véletlenül összeakadnék valakivel a múltamból, könnyebben tudnám kezelni, hiszen teljesen más ember vagyok. Azt mondtad, Rodriguez jobban bejön, mint Márquez. Ez nekem annyit jelentett, hogy Sunnyt is jobban szereted Lexynél. Nem mondtam el, mert nem tartottam fontosnak, ennyi. De végül is, most már úgyis tudod, nem? – A magyarázatomat néma csend követte. Nem mertem felnézni, összefont ujjaimat tanulmányoztam, miközben próbáltam egyenletesen lélegezni.

 - Hé, ezért nem haragszom rád – szólalt meg végül Vick gyengéden. – Csak meglepett, ennyi az egész. – Csend, majd egy árnyalatnyival hangosabban ismét beszélni kezdett. - Sunny, megtennéd, hogy rám nézel? – Megtettem. De meg is bántam, mert a látvány fájdalmasan mellbe vágott. Victor nagyon rosszul nézett ki. Sápadt arca beesett, szája kiszáradt, szeme alatt hatalmas karikák sötétlettek. Máskor elegánsan összefogott hajának tincsei most kiszabadultak lófarkából és csapzottan hullottak az arcába. Sokkal pocsékabbul festett, mint ahogy azt első pillantásra leszűrtem. Az elmúlt két hétben alig alhatott néhány óránál többet. Ez a látvány és a tudat, hogy ennyire kikészítettem, felért egy golyóval a gyomorba.

Összeszorítottam a számat, egyik kezemmel erősen belemarkoltam a lábamba, a másikkal viszont öntudatlanul előrenyúltam és lélektársam kézfejére tettem. Nem húzódott el.

 - De az elmúlt időszakban sikerült alaposan kiakasztanod – folytatta halkan. – Van fogalmad róla, mennyire aggódtam miattad? Két hétig szinte alig aludtam, mert féltem, hogy egyszer csak arra ébredek, hogy a lélektársamat megölték. Állandóan a várost jártam, hogy megtaláljalak, hajszál híján kerültem el, hogy innen kirúgjanak, mert sosem voltam bent. Csak akkor nyugodhattam meg néhány percre, mikor véletlenül meghallottam a hangodat a fejemben, de akkor is csak abban lehettem biztos, hogy életben vagy, abban nem, hogy sértetlen is. Komolyan, Sunshine, a kezelésedhez egy lórúgásnyi nyugtató is szükséges.

 - Victor… - kezdem volna, mire felcsattant.

 - Nem, még én beszélek! Amúgy is tudom, mivel akarnál kábítani. „Csak azért tettem, hogy biztonságban légy. De el akartam mondani.” – Beszéd közben idézőjeleket rajzolt a levegőbe. – Hát, tessék, itt a nagy meglepetés: rohadtul nem érdekel, mit akartál! – emelte fel váratlanul a hangját, mire összerezzentem. – Tudod, mi a legnagyobb baj veled? Az, hogy azt hiszed, minden a nagyszerű, önzetlen és néha gyilkos Sunshine show része. De nem! Mert már rád találtam, érted?! – Az asztalra csapva emelkedett fel, a köztünk lévő magasságkülönbség miatt csak még kisebbnek éreztem magam. - Minden döntésed hatással van rám is, és fáj, hogy nem akarsz beavatni, mert azt hiszed, az úgy jó nekem. Hát, tévedsz! Igen, tudom, nem érdekel, ha megsérülsz, ha bántanak, ha megölnek, amíg a szeretteid biztonságban vannak, de van fogalmad arról, hogy ez velem mit tenne?!  Tönkretenne! És ha meghalnál, elveszteném a rohadt eszemet! Szóval, ha legközelebb ilyen eszement ötletekkel állnál elő, legyél olyan drága, és avasd be a lélektársad is! – Még mindig állva, dühösen, de némi lelki súlytól megszabadulva meredt rám, szürke szemében különböző érzelmek cikázva váltották egymást. – Elég világos voltam? – kérdezte jóval visszafogottabban, miközben egyik kezével kinyúlt és gyengéden végigsimított az arcomon. Tágra nyílt szemmel, sokkos állapotban néztem rá, képtelen voltam válaszolni.

Igaza volt. Mióta összehozott minket a sors a Rubinvörösben, soha, egyszer sem gondoltam bele, hogy fordított esetben, ha ő tette volna mindazt a meggondolatlanságot, amiket felhalmoztam, én vajon mit reagálnék. Valószínűleg, sőt, egész biztosan sokkal rosszabbat kapott volna egy puszta fejmosásnál és kiabálásnál. Egy felbőszült és aggódó Sunshine-hoz képest egy atomfegyver egyszerű vízi pisztolynak felelt volna meg.

 - Világos voltál – mormogtam, miközben én is felálltam, hogy egy szintben legyünk. – Teljesen. – Megkerültem az asztalt, átsétáltam az Vick oldalára és lecövekeltem közvetlenül mellette. Ő felegyenesedett, kezeit összefonta a mellkasán. – Mostantól egy csapat vagyunk, lélektárs. Mindenben. És akármi is jut eszembe, te rögtön és elsőként fogod megtudni, rendben? – mosolyogtam rá.

 - Miért érzem úgy, hogy most majd jön egy „de”? – kérdezte gyanakodva.

 - Nem jön semmi „de” – vontam össze a szemöldököm. – Egy „amíg” jött volna.

 - Amíg?

 - Igen. Egy csapat vagyunk, amíg… - magyaráztam.

 - Hát, ez nagyszerű! – emelte égnek a tekintetét. – Meddig?

Vigyorogva belebokszoltam a karjába.

 - Egy csapat vagyunk, amíg be nem adod a válópert. – Felszisszentem, mikor a megjegyzésemet követően megragadott és az asztalhoz nyomott, miközben kezeivel megtámaszkodott a testem mellett.

 - Arra várhatsz – mosolygott rám vészjósló tekintettel. – Nem szabadulsz te olyan könnyen az FBI ügynöködtől – hajolt hozzám közelebb, lélegzete a nyakamat csiklandozta.

 - Nem hinném, hogy a világ készen áll a Victor és Sunshine show-ra – csúsztattam fel a kezemet a mellkasán, majd karjaimat a nyaka köré fűztem. – Ketten együtt bomba jó csapatot alkotunk – húztam le magamhoz a fejét.

 - Az biztos. Viszont nevezzünk inkább Rodriguez-Benedict show-nak. – Miközben beszélt, ajkai már a számat súrolták, de mikor vágyakozva közelebb nyomultam volna hozzá, leállított. – Az sokkal menőbben hangzik.

 - Jaj, fogd már be, Benedict! – kaptam mohón a szája után, mialatt egyre erősödő szorítással próbáltam megakadályozni, hogy elhúzódjon. De már nem volt rá szükség. Miközben a testünk fulladás-szorosan összesimult, majd Victor felemelt és az asztalra tett, combjaimmal pedig átkulcsoltam csípőjét, már az sem érdekelt, hogy ezek a szobák hangszigeteltek-e.

Nagyjából félórával később, hogy mindketten lenyugodjunk, miközben töviről hegyire mindent elmagyaráztam neki arról, hogyan és miért is történt a kocsi felrobbantása, Vick a laptopján megmutatta, mi zajlik éppen a barátaim tényleges kihallgatásán, ahol a főként a Szövetségről próbáltak információkat szerezni tőlük. Leila nem volt köztük, őt Uriel átkísérte a közeli kórházba, hogy még utoljára búcsút vehessen a testvérétől. Brody véletlenül elszólta magát a lélektársával kapcsolatban, és attól kezdve, akárhányszor a lányra terelődött a szó, egy-egy papírlap mindig felgyulladt, a fiúval szemben ülő ügynök ebből mindig tudta, ha túl messzire ment. Keith egyszerűen csak fáradt volt és elküldte az őt vallatót melegebb éghajlatra, mikor az nem akart felhagyni a kérdezősködéssel. Blondie-ra büszke voltam, mert mindössze egyszer fenyegette meg szerencsétlen Jacksont, de mikor a férfi kifejezéstelen arccal elé tolta a laptopját, rögtön lenyugodott, féltett kincsét magához szorítva rövid, egyszerű, logikus válaszokat adott. Viszont Candy… A nyertes, aki őt kapta, nem volt más, mint Trace Benedict, akinek pontosan tizenkét másodperc alatt sikerült megríkatnia őt, pedig mindössze két kérdést tett fel. Aprócska barátnőmből lavinaként tört fel a teljes élettörténete, sokkal részletesebben, színesebben és sírósabban, mint mikor nekünk elmondta. Többször elkáromkodta magát kínaiul, mindaz a stressz, ami az elmúlt időszakban egyre csak gyűlt és gyűlt benne, most özönvízként tört elő, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy lélektársam bátyja mindebből semmit sem fogott fel. Még én is csak úgy tudtam kihámozni a lényeget, hogy már ismertem Mei Wong-Tsui történetét, plusz néhányszor már tanúja voltam egy-egy Candy Chou féle kitörésnek. Végül Trace az utolsó mentsvárához folyamodott: Diamondhoz. A nőnek tizedmásodpercre pontosan annyi idő kellett barátnőm lenyugtatásához, mint férjének a felhúzásához, a kis kínai attól kezdve már jóval összeszedettebben – habár még mindig hüppögve – mesélt tovább. Ó, ha csak egy Diamondhoz hasonló képességű savant lett volna a Szövetségben! A belső balhék, amik sokszor háborúkká nőtték ki magukat, töredékükre csökkentek volna.

Mikor csapatom minden tagjának befejeződött a kihallgatása, Victor kiterelt a folyosóra Margery irodája felé, mivel még várt ránk egy újabb találkozó – ezúttal több savant FBI ügynök jelenlétében. Útközben összetalálkoztunk Blondie-ékkal, aki egyik kezében a laptopját tartotta, a másikkal Keith karját markolta, aki csendes árnyékként követte magában forrongó szerelmét, akinek a mai napon a büszkesége még az enyémnél is nagyobb csorbát szenvedett.

 - Ó, egyben vagy, Candy? – üdvözölte a szőkeség a lányt, aki éppen vidáman ecsetelt valamit Diamondnak, a nő pedig mosolyogva válaszolt neki. Mellettük Trace egy robot merevségével haladt előre, valószínűleg még mindig sokkhatás alatt állt.

 - Hol szedtétek össze ezt a fura energiabombát? – súgta oda nekem, mikor odaértek hozzánk.

 - Azt hiszem, a használati útmutatóját elfelejtettük odaadni – mosolyogtam rá bocsánatkérően. – Hiperaktív és túlérzékeny, az elmúlt időszak különösen stresszes volt neki, és sajnos ez mind rajtad csattant. Ne vedd magadra.

 - Nem veszem – nézett a fejét csóválva barátnőm irányába. – Bár ettől még ugyanúgy nem sokat fogtam fel a hallottakból.

 - Ezt nem is várja el senki egy mezei rendőrtől, gyíkarc – szólalt meg Blondie erőltetett kedvességgel.

Trace összevont szemöldökkel kapta felé a fejét, majd a hackerről a mögötte álló lélektársára ugrott a tekintete, aki „ne engem kérdezz” alapon csak megvonta a vállát.

 - Blondie azt akarta ezzel mondani… - kezdtem bele a fordításba, de aztán a pillantásom megakadt valamin. – Hé, Candy, fékezz! Vigyázz! – Túl későn szóltam.

Az aprócska test egy nála jóval magasabbnak és szélesebbnek csapódott, a kínai lány halkan felnyögött a frontális ütközésre, csak két erős kar tartása óvta meg attól, hogy ráadásként még orra is essen.

 - Te jó ég, minden rendben, kislány? – Will Benedict vidáman csillogó szemekkel nézett le barátnőmre, aki halként tátogva próbálta megtalálni a hangját, miközben a nyakát hátraszegve bámult a fiúra. Kettejüket látva ezernyi szóvicc és régi kabaréműsor jutott eszembe, ami a nagy és a kicsi tipikus kifigurázásáról szólt. – Olyan picike vagy, hogy észre se vettelek. Bocsánat. Áú! – A középső Benedict felkiáltott, mikor a „Köszönöm, hogy elkaptál!” vagy az „Igazán semmi gond!” kifejezések helyett Candy egy jól irányzott mozdulattal, minden erejét beleadva sípcsonton rúgta, majd kiszabadítva magát az erős karokból sértődötten elsétált az éppen felbukkanó Brody felé.

 - Hűha! – füttyentett Blondie elképedve. – Először ez itt kiakasztja – bökött Trace felé -, erre te rögtön azután, hogy sikerült megnyugtatni, vérig sérted. Nem semmi család vagytok.

 - Mégis mi rosszat mondtam? – nézett ránk Will értetlenül. Furcsamód nem tűnt dühösnek, sőt, mintha eddigi jókedve megkétszereződött volna.

 - Tényleg? Komolyan? – vonta fel szőke barátnőm a szemöldökét. – Néztél már tükörbe, fiam? Nem hallottad még a kínaiak méretével kapcsolatos sztereotípiákat? Szerinted hányan szívatták már őt a magasságával az élete során? Ha csak egy kicsit is… - Váratlanul elhallgatott, majd oldalra billentett fejjel kezdte el méregetni a fiút, utána Candy felé fordult, majd vissza Willhez, végül szája széle lassan felfelé kunkorodott. – Végül is mindegy – jelentett ki mosolyához képest nagyon komoly hangon, utána egyszerűen sarkon fordult és elsétált Brodyék irányába.

 - Hé, ne nézzetek így rám! – szólalt meg Keith, mikor minden szem kérdőn rászegeződött. – Tizenhárom éves korom óta ismerem, de néha még mindig nem értem, mi jár a fejében. Ahogy most sem.

 - Én sem – ráztam meg a fejem, mikor a három Benedict és a melléjük csapódó ügynökök tőlem várták a választ.

Éppen megfordultam volna, hogy Victort magam után húzva csatlakozzak a csapatomhoz, mikor a homlokon fájdalmasan csattant neki valaminek.

 - Basszus, a francba!

 - Azt a kurva!

Több dolog is eszembe jutott akkor egyszerre. Először is az, hogy mi a fenéért nem tud ebben az épületben senki sem normálisan előrenézni, ha egyszer egy szimpla, egyenes folyosón megy végig, ahol általában emberek is tartózkodtak. A második a déja vu volt, ugyanis majdnem tíz évvel ezelőtt pontosan ugyanezzel a szóváltással már végigjátszottam ugyanezt valakivel, akinek kísértetiesen ugyanolyan hangja volt, mint annak a nőnek, akivel telibe fejeltük egymást.

Mikor felnéztem és szembetalálkoztam azzal a túl jól ismert, arrogáns szempárral, nem sokon múlt, hogy ne ájuljak el ott helyben.

 - Te meg mi a…?

 - Te vagy a…? – Egyikünk sem tudta befejezni a mondatot.

A pofon olyan váratlanul csattant az arcomon, hogy védekezni sem volt időm. Ezt az ütést bárhol, bármikor, még nyugdíjas koromban is felismerném, soha senkit nem láttam – és éreztem – még így pofozkodni. Bree Jones, te utolsó, mocskos ribanc!