19. lövés - 1. tár

Legdrágább olvasóim!

El sem hiszem, hogy végre ide is eljutottam, de meghoztam az új fejezetet. Az elmúlt két hónapom nem úgy alakult, ahogy terveztem, hiába hittem azt, hogy a suli első heteiben lesz időm jól előre megírni pár részt, az egyetem as usual az arcomba röhögött. Bár a többi évfolyamtársammal ellentétben a tavalyi csúszásom miatt anatómiából nem kell szigorlatoznom, azért vizsga abból is lesz, e mellé pedig hozzátársul egy biokémia szigorlat és egy élettan, amiből csak gyakorlati jegy van ugyan ebben a félévben, de attól még a kéthetente íratott zh-kkal elveszik az időmet. Bizony, most az "Emlékszel a sok átbulizott éjszakára másodévből? Én sem." félévet élem, és nem az alkohol miatt. Szeptember vége, a szülinapom óta nem volt szabad hétvégém. Ebből a litániából következik, hogy a nem létező szabadidőm az írás rovására megy, ám minden erőmmel azon vagyok, hogy még 2015-ben - legkésőbb 2016 februárjában - befejezhessem a Catching Sunshine-t - ami így leírva elég szomorúnak hangzik, számomra legalábbis.

A fejezetre áttérve, Riri kicsit elszámolta magát és túl nagy lett a terjedelme, ezért ketté kellett vágnom. A második fele várhatóan a jövő hét folyamán kerül fel. A vége felé eléggé nosztalgikus irányt vesz majd a dolog, hiszen a szereplők olyan helyzetbe kerülnek, ahol egykor minden elkezdődött - épp ezért egy régi becenév is felbukkan. ;) Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után! :)

És meséljetek, mi újság veletek? Hogy telik a tanév? Akinek volt - nekem pl. nem -, milyen volt az őszi szünet?

Jó olvasást, remélem, tetszeni fog! ^^

Ölel mindenkit,

Riri

__________________________________________________________________________________

 - I will burn, I will burn for you

With fire and fury

My heart hurts, my heart hurts for you

Your love burns within me

With fire and fury -

Skillet - Fire And Fury

Margery irodájában ülni sok szempontból olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben és kisgyerekekként vártuk volna anyánk büntetését. Míg mi próbáltunk bűnbakot keresni, valakit, akire a dühe nagy része rászállhat, ő azt egyenlően osztotta el mindenki között. Habár azért mindig akadt valaki, aki kivívta végül magának a nem túl megtisztelő figyelmet. A különbség annyi volt, hogy lélektársam főnöke még akkor is ijesztő és tiszteletet parancsoló volt, ha kivételesen nem csináltunk semmit, amiért kikelhetett volna magából.

Ezúttal Blondie volt az áldozat, akin Margery leginkább rajta tartotta a szemét, noha a teljes csapatom, Morgan és Georgie, valamint Vick, Bree és Jackson közül válogathatott. Barátnőm igyekezett eltűnni a székében mellettem, még ha a magassága ezt nem könnyítette meg neki. Buzgón tanulmányozta a lábait, miközben körmeit módszeresen, újra és újra végighúzta a karján, mozdulata nyomán egyre vörösebb csíkokat hagyott fehér bőrén. Bár mindannyian hozzászoktunk a Szövetségnél töltött évek alatt a megfélemlítéshez, de ez az anyatigris más eszközökkel operált, mint a Caudillo. Nem fenyegetett meg se burkoltan, se nyíltan, hogy megölet, semmi halálos veszélyt nem tárt elénk, mindössze elég volt ránk néznie, hogy még az el nem követett bűneimet is megbánjam. Végre rájöttem, hogyan vívta ki magának hatalmas tekintélyét: akárhányszor találkozott a tekintetünk, éreztem, hogy szó szerint kiszipolyozza belőlem a képességemet, és hiába nyúltam utána, nem tudtam elérni. Ezt az érzést pedig képtelen voltam megszokni, ugyanolyan intenzitással kezdtem lúdbőrözni elvesztett erőmtől, mint a legelső alkalommal.

 - Értem a tervüket, de a lényeg nem világos – cövekelt le Blondie és előttem Margery karba font kézzel. – Azért akarják véghezvinni ezt az egész akciót, hogy bejussanak a Szövetség rendszerébe?

 - Igen – válaszoltam bizonytalanul. Nem volt tiszta, mi olyan felfoghatatlan ebben.

 - Azt hittem, magának – nézett le szőke barátnőmre a nagyfőnök – ezzel nem lesz semmi problémája. Sőt, mikor utoljára négyszemközt beszéltünk, azt mondta, kezeskedik érte, hogy fel tudja törni.

 - Ó, fel is fogom – kapta fel a hacker dacosan a fejét, erősen koncentrálva nézett farkasszemet a fölé tornyosuló nővel. – Amint elhelyeztünk a szerverteremben egy pendrive-ot. Vagy chipet. Bármit.

 - És ezt miért nem tudta már egy héttel ezelőtt megosztani velünk?

 - Mert valamit nem vettem számításba.

 - Mégis mit? – horkant fel Margery, egyik szemöldöke a magasba emelkedett.

Blondie felállt, hogy szemmagasságba kerüljenek.

 - Azt, hogy ez a rendszer tökéletes. Nem lehet csak úgy, a semmiből feltörni.

 - Igen? Nos, beismerem, pont a Sziréntől nem vártam volna ezt a magyarázatot. De mondja csak, kedveském – lépett közelebb hozzá -, mitől olyan biztos ebben? – A kérdésre barátnőm arcán ördögi, de büszke mosoly terült szét.

 - Onnan, hogy én teremtettem.

A bejelentést döbbent csend követte. Mindenki, aki az irodában tartózkodott, úgy meredt Blondie-ra, mintha egyszerre őrült volna meg és lelt volna rá a rák ellenszerére. Még Keith is leesett állal próbálta megemészteni, mit is jelentett be az előbb a lélektársa. Azzal mindannyian tisztában voltunk, hogy hozzáférése volt az elektronikai rendszerekhez, hiszen a frissítéseket Florida hackerei együtt dolgozták ki Matt-tel. De hogy ennyire? Ráadásul barátnőm nem éppen a szerénységéről volt híres, imádta bárki orra alá dörgölni a sikereit, így szinte képtelenségnek tartottam, hogy pont egy ekkora kaliberű munkáról nem szólt volna.

 - De hát Matt azt mondta, hogy az egész az ő műve volt. – Candy nyomban kaméleonként olvadt a székébe, mikor a hacker gyilkos pillantást vetett rá. – Vedd úgy, hogy meg se szólaltam – motyogta alig hallhatóan.

 - Matt azt is mondja, hogy ő szarta a spanyolviaszt. És azt is, hogy ha ezt elmondom bárkinek is, egyáltalán nem biztos, hogy Keith fel fog ébredni másnap reggel. – Párja felmordult a hallottakra, vastag karján minden izom megfeszült, szemei elsötétültek. Tudtam, ha a Caudillo jobb keze egy légtérben tartózkodott volna velünk, azt lesné, hogyan és hová tudná betörni a férfi fejét minél hamarabb és erősebben. Nem azért, mert őt megfenyegették, hanem mert tudta, milyen hatással lehetett ez Blondie-ra. – Nyakig benne voltam a szarban, csak egy hajszálra attól, hogy a CIA rám találjon, miután néhány orosz hacker elárult és megszívatott – tette nyugtatólag lélektársa kezére a sajátját. – A rendszer az ő munkája lett volna, de mindketten tudtuk, hogy jobb vagyok nála az ilyesmiben. Így megállapodtunk: titokban tartom mindenki előtt, hogy helyette végeztem el a dolgot, ő pedig elsimítja az ügyemet és más fog bajba keveredni, nem én. – A Szövetség ex-tagjaiként tisztában voltunk azzal, mi is e mondat háttérjelentése, miért hajtotta le barátnőm bűnbánóan a fejét és szorította össze idegesen a száját. Valaki halála az ő lelkén száradt. És a bűntudattal úgy kellett megbirkóznia, hogy arról senki nem tudhatott. Keith általában magába fordult, mikor kijött rajta a stressz a kezére tapadt vér miatt, Candy mindenen hisztizni kezdett, én olyan részegre ittam magam, hogy végül nem is emlékeztem a tetteimre. Ez mind azelőtt volt, hogy összeraktak volna miket, utána valahogy megtaláltuk egymásban a támaszt. Kivéve Blondie-t, az én rettenthetetlen, határozott, önmagában mindig biztos barátnőmet, akinek egyedül kellett feldolgoznia mindezt, ráadásul úgy, hogy a szervezetnél mindenkinél többre tartotta az emberi életet.

Behunyt szemmel felsóhajtottam, beletúrtam a hajamba, mintha így rendezhettem volna cikázó gondolataimat.

 - Fura. Otthagytuk a Szövetséget, erre mindenkiről kiderül, milyen pengeélen táncoltunk egész végig. A menekült kínai, az árva szabotőr, az elárult hacker és az utód bérgyilkos. Ennél jobb párosítást nem is tudtak volna összehozni. – Nyíltan sosem mondták ki, de Candy és Keith mindig potenciális veszélyforrás volt a vezetők szemében. A kínai örökösnő, aki más szövetségeseket találva bármikor kirobbanthatott volna egy alvilági háborút, ha felvállalja valódi személyazonosságát, és a férfi, akit árva kisfiúként csak azért fogadtak be, mert egy halott Szövetség-tag lányának lélektársa volt. Ám valójában lehetett volna kettősügynök is, aki minden információt megoszthatott egy potenciális ellenséggel. A Caudillo – egyébként sokszor megalapozott – paranoiája nem ismert határokat.

 - Azért nálam a bérgyilkos-ügynök lélektárs párosítás közel áll ahhoz, hogy üsse a csapatunkat – jegyezte meg Blondie, és bár nem mosolygott, a szeméből szerencsére eltűnt a szomorúság, immár jókedvűen csillogott.

 - Nos – szólt közbe Margery érzelemmentes hangon, pókerarccal, ám biztos voltam benne, pontosan tudta, mi volt a közbeszúrt beszélgetésünk mögöttes tartalma -, ez még inkább nem magyarázza meg, miért is nem tudja feltörni a maga „tökéletes” kis rendszerét.

 - Ó, pedig a válasz nagyon egyszerű – ült vissza barátnőm. – Matt kitöröltette velem az összes emlékemet róla – mondta túlságosan is könnyedén. – Mindössze arra emlékszem, hogy fél évembe telt, hogy tökéletesítsem minden létező biztonsági szerverrel, nehogy bárki is bejusson azokon kívül, akiknek hozzáférése volt a kétnaponta változó jelszavakhoz. A saját rendszerem lett az ellenségem – fejezte be erőltetett vidámsággal.

Az FBI-os nagyasszony pár pillanatig emésztgette a hallottakat, mutatóujjával szórakozottan dobolt vékony alsó ajkán, közben újra és újra végigjáratta rajtunk a tekintetét. Valószínűnek tartottam, hogy a korábban felvázolt tervünk sikerességi rátáját latolgathatta most, hogy végre elmagyaráztuk neki, miért is volt szükség mindenképpen erre az akcióra. Így vagy úgy, de végül információhoz juthattunk.

 - Tehát holnap a Zafírkékben csapdába csalják és elkapják ezt a férfit, majd kivallatják. Nagy vonalakban könnyűnek tűnik, de mi a helyzet a részletekkel?

 - Matt valószínűleg kísérettel érkezik, szóval valakiknek kint kell őrködnie, hogy megbizonyosodjon arról, nem fog-e feltűnni váratlan segítség – kezdtem. – Jackson, Morgan, Trace és Will önként jelentkeztek a feladatra, az ő képességeiknek köszönhetően egyszerre lehet megfigyelni a terepet a levegőből és a földön is, és tudni fogjuk, ha gáz lesz. – Sem Trace-nek, sem Vicknek nem tetszett az ötlet, amiért az öccsük is felajánlotta a segítségét, de Willnek meglepően jó érzéke volt az érveléshez. A veszélyérzékeléssel lényegesen nagyobb hasznát vehettük neki, mint legidősebb bátyjának, ráadásul ő is rendvédelmi pályára készült, emellett már több, a Benedict klán által megoldott, veszélyesebb akcióban is részt vett.

 - És eddig csak egyszer lőttek meg – tette hozzá vidáman zárószóként, mire két bátyja egyenként kevert le neki egyet.

 - Victor és Keith bent fogják szemmel tartani a bárt, Georgina pedig segít nekünk megszabadulni Matt és udvartartása fegyvereitől – mosolyogtunk össze a tolvajjal. – Blondie egy hátsó irodából figyeli majd a biztonsági kamerákat, Brodyval együtt egyszerre fognak látni mindent, így mindkét tábornak besegíthetnek.

 - Csak egy bökkenő van – vette át a szót a szőke hacker. – Nincs senki, aki el tudná választani a célpontot a többiektől. A bevett szokásunk az volt, hogy Candy és Keith megfigyel, én belemászok az áldozat fejébe, Shiny pedig ezek után végső akcióba lép. Ahogy a résztvevők száma is mutatja, ezúttal nem holmi kispályással van dolgunk, Matt-nek profi testőrei vannak, akiktől nehéz elválasztani, ha azt ő nem akarja. Ráadásul a maximumig kifejlesztett telepatikus ereje van, mindannyiunk fejében járt már, szóval, ha mi próbálkoznánk, arra azonnal rájönne. Tehát vagy valaki olyannak kell matatnia a fejében, akit nem ismer, vagy telepatikus erő nélkül próbáljuk meg félrevonni…

 - Igazából Önre gondoltunk. – Candyn látszott, hogy nem bírta tovább visszafogni a hiperaktivitását, felpattant a székből, fel-alá kezdett járkálni az irodában, miközben hevesen gesztikulálva ontotta magából a szót, meg sem várva, hogy Margery reagálhasson. – Ha kikapcsolná a képességét, könnyebb lenne bárkinek bejutnia a fejébe észrevétlenül, talán még Blondie-nak is sikerülhetne, nem ütközne ellenállásba. Igen, tudom, fura ötletnek tarthatja, hogy maga meg a Zafírkék, de nézett már tükörbe? Ilyen test a maga korában, ez azért nem semmi! Sőt… - Mielőtt még folytathatta volna a hadoválást, Keith odavágtatott hozzá, befogta a száját és szó szerint visszarángatta az apró lányt a helyére.

 - Nézze el neki, rajta így jön ki, ha fel van spannolva – fordult Margery felé, mikor sikerült csapattársunk ülő helyzetben tartania. – De a lényeget elmondta, tényleg szükségünk lenne a segítségére.

Margery úgy nézett ránk, mintha mindannyian megőrültünk volna.

 - Nagyra értékelem a választásuk, és szívesen kiruccannék magukkal egy sztriptíz bárba – kezdte gúnyos mosollyal -, de nem mozdulhatok el a helyemről. Maguk egy hét alatt több zűrt okoztak nekem, mint az összes emberem a kinevezésem óta… Ne vigyorogjon, Bennett, ebbe maga is beletartozik! – figyelmeztette Jacksont, mire a férfi azonnal becsukta a száját és kezdett el malmozni, kerülve a további feltűnést. – Sok mindent kell megmagyaráznom a legfelső vezetőségnek, és nem könnyítik meg a dolgomat. Nem mehetek el innen, amíg Miamiban áll a bál a Szövetség miatt.

 - Bree meg tudja csinálni – hallottam meg a saját hangomat, a jelenlévők közül én döbbentem meg a legjobban ezen a kijelentésem. Az agyam gyorsabban dolgozott, mint fel tudtam fogni, emlékeket és terveket kötött össze, a szám pedig csak úgy kimondta a gondolatokat, semmi befolyásom nem volt felette. – Magas vagy, csinos vagy és szőke vagy, ami pont Matt esete – magyaráztam Jones felé fordulva, akinek heterokrómiás szemei figyelmeztetően villantak meg, némán ígérve, hogy elég egy rossz szó, és hajlandó lesz a főnöke előtt megtépni. Féloldalasan felhúztam a szám sarkát, hogy értésére adjam, bármikor jöhet egy mindent elrendező meccs. – Hajrálány volt, biztos vagyok benne, hogy a kiképzése nem rontott a mozgásán, így beugorhat egy táncos helyére. Ha jól csalódom, telepatikus képesség nincs a birtokodban – óvatosan bólintott kérdő hangsúlyomra -, szóval komolyabb kockázat nélkül, jól bevált módon, személyesen kell elcsalnod Mattet, ami őt ismerve nem lesz lehetetlen feladat.

 - De azért ott leszünk mögötted, ha bármi gáz lenne! – tájékoztatta Candy segítőkészen, majd elgondolkodott egy pillanatra. – Ez furán jött ki a sztriptíz témára nézve… Szóval ott leszünk melletted. Vagyis… a közeledben mindenképp!

 - Őőő… Köszi? – húzta el a száját Bree barátnőm megjegyzésére, akinek Keith újfent betapasztotta a száját, majd tátogva jelezte, hogy ne törődjön vele.

 - Szóóval – ragadtam magamhoz ismét a szót – ebben az akcióban neked kellene kulcsszereped betöltened. És Vick – pillantottam lélektársamra -, te megpróbálhatnád finoman ösztönözni Mattet, ha nem akarna kötélnek állni. Tudod, amolyan férfias belső hanggal, erőltetés nélkül. Ha szerencsések vagyunk, Bree annyira el fogja vonni a figyelmét, hogy egy apró lökés nem fog neki feltűnni. – Victor egy pillanatra elvigyorodott a kijelentésre, de gyorsan rendezte a vonásait. Remekül álcázta mások előtt, hogy valójában milyen büszke a képességére és mennyire szereti használni. A hős FBI ügynököt rossz színben tűntette volna fel, ha ez kitudódik róla, de pontosan tudtam, amint alkalma nyílt rá, ezer örömmel besegít valakinek a véleményváltoztatásban. Oké, besegít egy rossz arcnak, vagy olyannak, aki nem túl szimpatikus neki. – Ha pedig sikerült elválasztani őt a kíséretétől, onnantól már tényleg rajtad a világ szeme. Nem fogja csak úgy eldalolni, amit tudni szeretnénk, muszáj lesz kirángatni belőle. – Azt nem tettem hozzá, hogy valószínűleg ez az ösztönzés tettlegességig fog fajulni, amit nekem kell majd elvégeznem, méghozzá előtte. Nem akartam, hogy a szükségesnél jobban megmutassam neki a kegyetlen bérgyilkos oldalamat, ha már felfedette velem a mélyben rejtőzött Sunshine-t, de elkerülhetetlennek ígérkezett.

 - És csak hogy tisztázzuk: Mattie fiú nem fogja túlélni, ha egyszer elcsicseregte nekünk, ami kellett – fejezte be a felvázolást Morgan. – Nem hagyhatunk magunk után nyomot, főleg olyat nem, ami beszélni is tud. Ugye ez ellen nincs kifogása? – kérdezte Margeryt.

 - Ha lenne, az változtatna a tényen? – fonta össze a karját a mellén. – Ha jól sejtem, a testőrei sem fogják sokáig húzni, igaz?

 - Őket én intézem el – emelte fel a kezét Keith. – Halálos dózisú altatólövedéket kapnak, így csendes és remélhetőleg észrevétlen művelet lesz. Ha mégse, nos akkor… - Nem fejezte be a mondatot, helyette Jackson, Morgan és Trace felé intett a fejével, jelezve, hogy nekik kell besegíteniük.

 - És mi lesz a hullákkal?

Blondie, Brody, Candy, Keith és én egymásra néztünk. A Caudillo nem tűrte, ha az egyik áldozatunk, vagy éppen likvidált Szövetség-tag hullája fellelhető volt, igyekezett minél többet eltávolítani, csak azokat hagyta a tetthelyen, amikkel célt akart elérni vagy üzenni. Ezen a tényen az sem változtatott semmit, hogy árulók köptek bele a levesébe, ugyanúgy lépni fog. Egyszerre mondtuk ki, kik végzik majd el a piszkos munkát.

 - Eltakarítók.

 - Candy, mégis mi volt odabent ez az egész? – állta el a kis kínai útját Blondie, miután Margery elégedett arccal elengedett minket, hogy felkészülhessünk a holnapi napra.

Apró barátnőnk megrettent, porcelánbőre elpirult, szája lebiggyedt, sötét szeme értetlenül csillogott.

 - Nem tudom! – fakadt ki. – Az utóbbi időben nem tudok megülni a fenekemen, nem tudom befogni, egyszerűen képtelen vagyok leállni. A koncentrálás még nehezebben megy, mint máskor, pedig szedem a gyógyszereim! Utoljára akkor volt ilyen erős a hiperaktivitásom, mikor az Államokba jöttem, de a mostani helyzet… - tanácstalanul széttárta a karját. – Fogalmam sincs, mi válthatta ezt ki! – Amiket ezután elhadart, nemcsak azért nem értette egyikünk sem, mert túl gyorsan beszélt, hanem mert a legtöbb szó kínai nyelven hangzott el.

 - Hé, hé, hé! – csitítgatta a szőke hacker, tőle szokatlanul gyengéden karolta át és húzta magához a lányt, aki már a sírás szélén állt. – Minden rendben, apróság, nyugi!

 - Szerintetek megőrültem? – szipogta.

 - Nem – jelentettem ki határozottan. – Mindannyian feszültek és felfokozott idegállapotban vagyunk, te is ezért viselkedsz a szokásosnál…

 - Idiótábban? Furcsábban? Idegesítően?

 - Candysebben – korrigáltam.

 - Azt hiszem, itt az ideje egy csoportos ölelésnek, mutassuk meg az FBI-nak, hogy nekünk is van szívünk – emelte égnek a tekintetét Keith, majd egyik karjával engem ölelt át, a másikkal a még mindig egymásba kapaszkodó lányokat. Mintha egy grizzly húzta volna magához a családját, olyan érzés volt a férfi ölelésében lenni. Imádtam, hogy mindig tudta, mikor volt a legnagyobb szükségünk egymásra, ragasztóként tudott minket összetartani.

Candyt láthatóan megnyugtatta a közelségünk. Halkan felkuncogott, megtörölte a szemét és úgy helyezkedett, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz. Az általunk ismert világ romba dőlt és valami idegenné alakult át, de szerencsére a fontos dolgok, az egész alapja nem változott. Mi itt voltunk, együtt.

 - Rodriguez? – A tétova megszólításra szétváltunk és a hang irányába fordultunk.

 - Jones? – billentettem oldalra a fejemet, majd közelebb sétáltam a magában ácsorgó alakhoz. Az esetleges veszélyes terep miatt a többiek szétrebbentek, mindössze Victor maradt a közelünkben, de diszkréten hallótávolságon kívül. – Mi az? – kérdeztem, miután lecövekeltem előtte.

Bree-n látszott, hogy keresi a szavakat, zavartan húzogatta elegáns, fekete nadrágkosztümje blézerének ujját, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte újra és újra.

 - Csak… azt akartam mondani, hogy kösz. Azért, amit mondtál. Nem hittem volna, hogy valaha is tőled hallom ezeket a szavakat és pont te ajánlod fel, hogy segítsek egy akciótokban – simította a füle mögé egyik aranyszőke hajtincsét. Valaha a nővéréjére emlékeztető, mesterségesen göndör fürtökkel járkált, mostanra meghagyta őket egyenesen a vállára omlani. Mintha ezzel azt sugallta volna, hogy kinőtt Savannah árnyékából.

 - Nincs mit, gondolom – vontam meg a vállam. – Nézd, az, hogy nem bírlak, még nem azt jelenti, hogy olyan nyilvánvaló tényeket próbálok bemagyarázni magamnak, amik nem igazak. Látom, hogy nézel ki és tudom, hogyan mozogtál régen. Jó voltál. – Magam sem hittem el, hogy ezt képes voltam kimondani minden irónia nélkül. Azt is elég nehezen fogtam fel, hogy nem volt bennem semmi késztetés arra, hogy ismét megtépjem őt.

Bree megpróbált elnyomni egy mosolyt, de nem sikerült neki.

 - Sosem hittem volna, hogy ilyet hallok egy volt Macskafajzattól.

Nem bírtam ki, viszonoztam a mosolyát.

 - Ha az Aranyásók nem lettek volna méltó ellenfeleink, Amber sosem törte volna magát, hogy megpróbáljon minél többször lealázni titeket.

 - Az mondjuk igaz. És Sunshine? – érintette meg finoman a karomat, mikor megpróbáltam elfordulni tőle.

 - Igen.

 - Csak hogy tudd, a pasid a versenyen másodikban lerázott. – Valószínűleg a szemem lapostányér méretűre tágult, ráadásul egy hangot sem tudtam kinyögni. Hogy mit mondott? – Elvesztettem egy fogadást, ezért fel kellett szednem, de hiába volt részeg és vetettem be minden trükköt, folyton azt mantrázta, hogy barátnője van, és minden alkalommal faképnél hagyott, miután bepróbálkoztam. Gondoltam, ezt jobb, ha tudod. Még ha ennyi idő után is.

 - Hű! – Csak ennyit bírtam kipréselni magadból. Ez volt a legutolsó dolog, amire számítottam Bree-től, hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek erre. – Hát, köszi, hogy ezt elmondtad. Bár már alig-alig emlékszem Davidre – jegyeztem meg óvatosan. Újfent meglepetésként ért, mikor felnevetett.

 - Az Interpolnak dolgozik. – Biztos voltam benne, hogy az arcomra kiült a hitetlenkedés és a bosszúság keveréke, mert Bree még hangosabban kuncogott.

 - Hát persze, hogy annak – morogtam. Reméltem, hogy valakinek odafent nagyon nyomós oka volt így rendezni a szálakat, és nem pusztán az én szívatásom volt a célja, mert ha egyszer szembetalálkozom vele, alaposan szétrúgom a seggét. – Tudod, Bree – szólaltam meg némi gondolkozás után -, talán nem is vagy olyan rossz fej, mint gondoltam.

Apró győzelemként könyveltem el, hogy ezúttal az ő arcán suhant át a döbbenet.

 - Talán te sem vagy az, Sunshine – válaszolta végül, majd hátat fordított és könnyed léptekkel elsétált. – Ó, és még valami – torpant meg hirtelen. – Gratulálok! – nézett rám a válla felett.

 - Mégis mihez? – vontam fel a szemöldököm.

 - Ha jól sejtem, nem tudod, hogy a Macskafajzatok a végzős évünkben megvédték az országos első helyüket – válaszolta, majd ismét elindult, ezúttal azonban már nem állt meg és nem szólt többet.

Fejcsóválva, az előbbi jelenetet emésztgetve mentem oda Vickhez, aki a vállamat átkarolva irányított a kijárat fele.

 - Hol maradt a macskaharc? – kérdezte egy pajkos félmosollyal az arcán. – Vagy talán hirtelen legjobb barátnők lettetek?

 - Ne szórakozz! – vágtam finoman oldalba. – De tudod mit? Elképzelhető, hogy felnőttünk annyira, hogy többet ne akarjuk kikaparni a másik szemét.

 - Fél nap alatt? – horkant fel. – Nők!

 - De azért elmondhatnád, hogy mi a halál történt vele? – pillantottam fel rá. Az a Bree Jones, akit ismertem, akivel három évig versenyekre és edzőtáborokba jártam, aki nem is olyan régen még megtépett, soha nem gratulált volna egy másik csapat győzelméhez és nem ismerte volna be az igazságot egy pletykáról. Így ment ez a szurkolók között, ezen az sem változtatott, hogy a giminek már rég vége.

Victor megdörzsölte az állát. Már kezdett hozzászokni, hogy az eddig leélt éveink alatt hányszor futottunk össze, tartózkodtunk egy helyiségben, álltunk egymástól pár méterre, különösebben nem lepte meg az aspeni eset sem. Felhagyott a fantáziálgatással is arról, milyen lett volna ezekben a helyzetekben egymásra találni, elfogatta a tényt, hogy nekünk egy sztriptíz bárban kellett először találkoznunk – és hiába próbálta tagadni, tudtam, hogy azért nem volt ellenére a dolog.

 - Nem sokkal azután, hogy Savannah elballagott, mániás depressziót diagnosztizáltak nála. – Összerezzentem, mert sok mindenre számítottam, csak erre nem. – Bree egy évvel később nem tanult tovább, helyette a nővérét ápolta, próbálta megakadályozni, hogy a szülei a pszichiátriára küldjék. Úgy gondolták, hogy a lélektársa talán enyhíthetne az állapotán, ezért mindent felforgattak érte. Meg is találták. – Elhúzta a száját, amiből tudtam, hogy a folytatás még kevésbé fog tetszeni. – Kórházban feküdt végső stádiumú tüdőrákkal. Valahogy Savannah ezt megtudta és összeomlott, majd rátámadt arra, aki akkor a legközelebb volt hozzá.

 - Bree-re – suttogtam.

 - Azóta nem látta, nem is hallott felőle – fejezte be. – Utána jelentkezett a rendészetire, majd kötött ki az Akadémián. Kellett neki valami, ami hatásosan eltereli a figyelmét a magánéletéről, de közben teljesen megváltozott. Egy ideig próbált ragaszkodni ahhoz a lányhoz, aki volt, de mivel itt csak engem ismert egyedül… - megvonta a vállát. – Azt hiszem, végül beletörődött, hogy már nem tehet semmit.

Beharaptam az alsó ajkam, némán hagytam, hogy Vick átkarolva terelgessen ki az épületben. Bár nem kedveltem őt, egyáltalán nem kívántam volna neki ilyen sorsot. Hulljon ki mindig tökéletesen álló haja? Igen! Borítsák gennyes ragyák az arcát? Bármikor! De hogy ezt átélje, az sosem fordult meg a fejemben.

Ironikus. Mindkettőnk családját alaposan megtépázták, de végül teljesen másik úton indultunk el, hogy mindezt feldolgozzuk. Aztán mégis ugyanott kötöttünk ki. Nem mintha ettől jobban bírtam volna őt, de kezdtem kicsit megérteni, milyen is lehet Bree Jones-nak lenni.

Aznap este, mikor kiléptem apró motelszobánk fürdőjéből, a fejemben még mindig kavarogtak a gondolatok. Egyetlen nap alatt fénysebességgel pörögtek fel az események, követni is alig tudtam őket. Reggel még abban a tudatban keltem fel, hogy ismét egy unalmas, nyom nélküli, veszekedős napnak nézek elébe, erre hirtelen azon kaptam magam, hogy összeállt a Szentségtelen Hármas, kiraboltunk egy csempész szállítmányt, összeverekedtem, majd valami fura módon talán rendeztem a soraimat Bree-vel – valamennyire – és minden készen állt arra, hogy visszavágjunk a Szövetségnek.  Mintha ez egy jel lett volna, hogy a végjátékunk hivatalosan is elkezdődött.

Victor félmeztelenül, egy nadrágban ült az ágy szélén, többször beletúrt kiengedett hajába, néhányszor végigsimított gondterhelt ráncokkal szabdalt arcán. Annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy csak akkor tűnt fel neki a jelenlétem, mikor már közvetlenül előtte álltam. Fáradt mosollyal nézett fel rám, azonban szürke szemei élénken, ezüstösen csillogtak, ahogy közelebb húzott magához. Átkulcsolta a combomat, arcát a hasamnál az alváshoz felvett pólómba temette, a vékony anyagon át éreztem, hogy puszit nyomott a köldököm alá.

 - Vick? – kérdeztem halkan, mialatt gyengéden belefúrtam az ujjaimat fekete tincsei közé. Akárcsak mindannyian, ő is megszenvedte idegileg az elmúlt napokat, de érzelemmentes maszkja – amitől annyira elszoktam, de az utóbbi időben kollégái és a barátaim előtt mindig viselte – mindezt eltakarta, és mintha már akkor sem engedte volna lehullani, ha kettesben voltunk. – Elmondod? – Nem emelte fel a fejét, még mindig hozzám bújva csak megrázta azt.

 - Nem akarom, hogy még én is fárasszalak – válaszolta végül.

 - Ki fáraszt kit? – A hangom erősebben csengett, mint szerettem volna. Finoman az álla alá nyúltam, úgy kényszerítettem, hogy végre rám nézzen. – Egy hete folyamatosan hisztizek neked, szerintem ez nem fair. Könnyebb lenne ám, ha megosztanád valakivel, és ki lenne erre alkalmasabb, mint a lélektársad? – billentettem kérdőn oldalra a fejem, amitől némán felnevetett.

 - Igazad van – ültetett lovagló ülésben az ölébe, mialatt félresöpörte az arcomba hulló, rövidebb, hossza miatt jobban göndörödő tincseimet.

Már éppen tiltakozni akartam volna, hogy a figyelemelterelése nem fog működni, mikor megcsókolt. Először csak tétován, majd keményen és erőszakosan, egyik kezével a derekamat karolta át, a másikkal a hajamat markolta és húzta meg. Nem kellett kimondania, így is átadta nekem minden érzelmét, amik csatát vívtak benne: aggodalom, düh, tehetetlenség, kétkedés, feszültség, izgalom – minderre a testem önkéntelenül válaszolt, próbáltam megnyugvást adni neki. Végigsimítottam szálkásan izmos hasán, mellkasán, tenyeremet picit megpihentettem a szívénél, majd haladtam tovább a kulcscsontja mélyedéséhez, a vállához, ívelt nyakához, miközben ajkaimmal finoman becézgettem az övét.

Idejét sem tudtam már, mikor voltunk utoljára ilyen meghitten együtt úgy, hogy nem zavarhatott meg minket senki. Az egész napos munka, felesleges kutatás, stressz és veszekedések kifárasztottak mindkettőnket, de eltelt olyan nap is, hogy csak az aktuális motel előtt futottunk össze késő éjjel. Ha pedig éppen megtaláltuk egymást, hogy valahogy levezessük a feszültséget, biztosan akadt valaki, aki szétválasztott minket. Most azonban csak mi ketten voltunk, és még csak nem is azért, hogy a felfokozott ingerállapotot kiadjuk magunkból. Szavak nélkül, a lehető legőszintébben akartuk a másik tudtára adni, hogy itt vagyunk egymásnak, minden rendben lesz – még ha erről egyikünk sem volt meggyőződve.

Victor felmordult, mikor csípőmet az övéhez nyomtam, válaszul végigcsókolta a nyakamat az ütőerem mentén, majd óvatosan beleharapott, ezzel jelezve, hogy némiképp sikerült megnyugtatnom. Kezei fokozatosan gyűrték fel a pólómat, mikor a mellkasomhoz ért, a magasba emeltem a kezemet, hogy megszabadíthasson tőle. Kéjesen felnyögtem, amint szájával kényeztetni kezdte a melleimet, azokat előbbre tolva követeltem még többet, mialatt az arcát és a nyakát csókolgattam, körmeimmel pedig végigszántottam a kidolgozott hátizmain.

Felsikkantottam, amikor engem is magával rántva hanyatt dőlt az ágyon, s míg elhelyezkedtünk, valahogy a maradék ruha is lekerült rólunk. A csípőmnél fogva irányított merevedése felé, és mikor a testünk összeolvadt, a fejem hátrahanyatlott az élvezettől és a lángoló szenvedélytől. A bennem lakozó, perzselő tűz kiszabadult, körbevett minket, burokba zárt, csak mi ketten léteztünk, és gyönyör, amit üldöztünk. Lélektársam felnyúlt, a nyakamnál fogva húzott le magához egy mély, vad csókra, olyanra, amitől nemcsak a szám, de mintha az egész világ égni kezdett volna. A hajam sátorként omlott ránk és takart el a valóság elől, de belül tudtam, hogy ez csak egy jól felépített álca, amit egy naiv kislány épített fel. Ez nem fog elrejteni minket a hamarosan bekövetkező tragédiáktól, ahogy Victor szorosan körém fonódó, erős karjai sem tudnak majd megvédeni az elkerülhetetlen leszámolásoktól. Ám csak erre a rövid időre jól esett bebújni az ábrándok buborékjába és hagyni, hogy Vick magával húzzon egy szenvedélyes és tökéletes világba.

xxx

Jackson hangosan röhögött, Victorban viszont legalább volt annyi, hogy a fejét elfordítva a markába nevessen, mikor Bree szinte semmit nem takaró, hófehér, csupa csipke babydollban kilépett a Zafírkék öltözőjéből. Hajának egy részét feltűzték, a nagyja viszont kiengedve és besütve omlott le a háta közepéig; a szőke tincseket néhol ezüstfehér póthaj váltotta fel, amit külön a mai előadás miatt viselt az összes lány, őt és engem is beleértve.

 - Egészen biztos voltam benne, hogy soha nem kell majd így látnunk téged. Hol hagytad a méltóságod? – vigyorgott Jackson jókedvűen, közbe még fel-feltört belőle a nevetés. Lélektársam nem fűzött semmi a dologhoz, de láttam rajta, hogy a száját beharapva nagyon kell igyekeznie ezért.

Bár hófehérben már majdnem angyali külsőt kapott, Jones villámló szemekkel vágtatott oda társaihoz, majd erőteljesen belebokszolt a gyomrukba, amitől bár kicsit meggörnyedtek, csak annyit ért el vele, hogy Vick is hangosan nevetni kezdjen, Jackson hangereje pedig kétszeresére növekedjen. A nő hol az egyikre, hol a másikra pillantott, feszült tartása elárulta, hogy nagyon közel járt a robbanáshoz.

 - Srácok, ugye tudjátok, hogy ebben a bárban férfiak is fel szoktak lépni? – léptem hozzájuk, majd magamat is meglepve átkaroltam Bree vállát, aki bár összerezzent, de nem rázta le az érintésem. – Loreley biztosan imádná, ha titeket is a színpadon látna ma este – mosolyogtam rájuk ártatlanul. – Hátul még láttunk is pár férfi tangát meg elefántos gatyát, tuti lenne a ti méretetekben is. – Talán csak képzelődtem, de mikor egymásra néztek, mindketten először elsápadtak, majd elzöldültek, mikor elképzelték a másikat, aztán önmagukat az említett ruhadarabokban.

 - Miranda ki is herélne – morogta Jackson a feleségére célozva, majd kezét a zsebébe süllyesztve, lehajtott fejjel somfordált el Will, Trace és Morgan felé.

Köszönöm – tátogta Bree, miután elengedtem, és elindult Georgina felé, aki egy nagyon rövid, nagyon vékony anyagú és nagyon csipkés selyem köntösben egyensúlyozott éppen egy megrakodott tálcával. Nem is az italok súlyával volt problémája, inkább azzal két húszcentis tűheggyel, amin járni kényszerült. Még soha életemben nem láttam a tolvajt magas sarkúban, hát még ekkorában. Az öltözőben Blondie elsütött pár poént arra vonatkozóan, hogy mit tehetne Matt-tel, hogy elvonja a figyelmét, ha beesne az ölébe, de Georgie nem értékelte annyira az ötleteket.

 - Komolyan lenne szíved kiküldeni egy csomó fura fazon közé? – kérdezte Victor, mikor kettesben maradtunk.

 - Ha lennél akkora barom, hogy tényleg kiállsz eléjük, miért akadályoznám meg? – vigyorogtam rá, mire egy színpadias sóhajjal magához húzott egy pillanatra.

 - Szerinted minden rendben fog menni? – vonta fel a szemöldökét, mikor elengedett.

Szórakozottan a nyakkendőjét kezdtem igazgatni, mialatt a válaszon törtem a fejem. Nem akartam hazudni, ugyanakkor a pesszimizmus sem tűnt a legjobb iránynak – úgy éreztem, muszáj bíznunk a sikerünkben, különben sosem fogunk kiszabadulni a Caudillo markából.

 - Ha sikerül elcsalnunk Matt-et, onnan már nem lehet nagy gáz. – Remélem, de ezt nem tettem hozzá. – Ha pedig a vallatás megkezdődik, onnantól minden azon múlik, hogy milyen gyorsan sikerül likvidálni a kíséretét és megakadályozni őt abban, hogy telepatikusan bárkivel is kommunikáljon. Habár ez utóbbi nem lesz könnyű – húztam el a számat.

 - Ezt már említetted párszor. Nehogy még véletlenül is elfeledkezzek arról, hogy nem lesz sétagalopp a fejében matatnom – mondta faarccal.

Felnevettem.

 - Nem kell egyedül csinálnod, Blondie is segíteni fog.

 - Nagyszerű! Úgyis imádom, ha egy nőnek kell kihúznia valamiből.

 - Hé! – bokszoltam bele a karjába. – Mi ez a túlzott maszkulin hozzáállás? Mi van a női egyenjogúsággal? Igazán nem kéne a kasztrálással azonosítanotok a segítségünk. Az olyan, mintha csakis arra kellenénk, hogy tisztán tartsuk a házat, mossunk, elétek pakoljuk a vacsorát és a sört, mellette meg kihordjunk pár gyereket.

 - Túlságosan is egyszerűen tekintesz egy igen komplex helyzetre. De mivel elég feminista akciódat láttam már, nem várom, hogy megértsd. – Bár igyekezett komoly maradni, huncutul csillogó szemén láttam, hogy élvezni az évődést. – És lehet, hogy régimódi vagyok, de egy férfinak igenis meg kell védenie a másik nemet, különösen, ha még szereti is – vonta meg a vállát. – Ez igazi olyanokra is, akik mindenhová gépfegyverrel rohangálnak és két perc alatt kiüt egy teljes rohamosztagot – tette hozzá a hangját felemelve, mikor látta rajtam, hogy tiltakozni akarok.

Mosolyogva ingattam a fejemet. Az biztos, hogy Karla és Saul megadták a módját, hogyan neveljenek – többé-kevésbé – úriembereket a fiaikból. Még úgy is, hogy néhányuknak az igyekezete a lélektársukig terjedt csak ki.

 - Jól van, Bond, felfogtam – csaptam finoman a mellkasára. – Igazából csak azért jöttem ki, hogy megnézzem, minden rendben van – néztem körül -, de most vissza kell mennem. Loreley és a többiek még kifestenek testfestékkel – tájékoztattam ártatlan hangon, majd elfordultam és elindultam az öltöző fele, Bree pedig nemsokára a nyomomba szegődött.

 - Ezt én is meg tudnám csinálni – kiáltott utánam Victor.

Bár a Zafírkék testvérbárja volt a Rubinvörösnek, a két hely semmiben sem hasonlított egymásra. Míg a miamii sztriptíz bár az Ezeregyéjszaka hangulatát idézte vörös, narancs és lila színeivel, selyemfüggönyeivel és félhomályos zugaival, ez itt inkább ultramodern hatást keltett. Fényesre lakkozott, króm pultok, fekete járólap és fotelek, szinte mindenhol fém keveredett a bőrrel. És rengeteg vakító neonfénnyel, leginkább a zöld és a kék különböző árnyalatai bukkantak fel a berendezési tárgyakon, a falakon, a világítótesteken, a színpadon. Bár itt is voltak külön szobák, amiket külön kérésre és jó magas összegért igénybe lehetett venni – egy ilyet használtunk ki mi is Matt vallatásához -, a főhelyiség olyan hatalmas volt, hogy rengeteg kis privát sarkat tudtak kialakítani, amiket magas, sötétszürke gipszkarton válaszfalakkal különítettek el. Belépve jobb és bal oldalt is egy-egy hosszú pult húzódott, ahol a Georgie-hoz hasonló lenge ruhát viselő mixer lányok különféle foszforeszkáló italokat kevertek. Középen a tér nagy részét a T-alakú színpad foglalta el, melyből sok kisebb ágazott ki, szárának vége is kiszélesedett, a ma esti műsornál ez rész szolgáltatta a porondot Bree-nek, Candynek és nekem. Az emelvény közepén, a táncrudak között egy fekete üveggel elkerített, aprócska teret hagytak szabadon, melyen belül egy bárszék és egy mikrofon volt felállítva. Mint utóbb kiderült, a Zafírkék tulajdonosa, Loreley – aki a Rubinvörös vezetőjének húga volt, és éppen ugyanúgy nézett ki filigrán alakjával, fekete bőrével, aranybarnával melírozott, mindenfelé szétálló, göndör hajával, csak épp tíz évvel fiatalabb kiadásban – élt-halt az élőzenéért, ezért az erotikus hangulatot minden éjjel egy mély, karcos hangú énekesnő szolgáltatta, akit egy galériában elrejtett zenekar kísért.

Hogy az esti show-t minél különlegesebbé és rejtélyesebbé tegye, az összes táncost hófehér fehérneműbe öltöztette, a hajunkat pedig olyan műtincsekkel turbózták fel, ami sötétben világítani kezdett, akárcsak a ruhánk néhány helyen. Hogy az egyszínű hatást megtörjék, a szintén fluoreszkáló testfestékek narancs, vörös, kék és zöld színekben fedték az arcunkat, a vállainkat, a karunkat és a mellkasunkat, de volt olyan, akinek cikornyás vonalak díszítették a hasát és a lábait is. Mintha ősi törzsek gyilkos istennői keltek volna életre, akik csak arra váltak, hogy az áldozataikat magukhoz csalva bűvöljék el őket, hogy végül egy halálos csók áldozatává váljanak. De ami a ma esti UV-műsort még sejtelemesebbé tette, azok a fehér maszkok voltak, melyek anonimmá tették a lányokat, ezzel azonban a mi személyazonosságunkat is elrejtették. A Zafírkékben minden tökéletes álcát biztosított a hamarosan bekövetkező gyilkossághoz.

Amikor a bár megnyitotta kapuit, kilestem a színpad mögött húzódó függönyök közti résen és még utoljára felmértem a terepet. Észrevettem Keith-t, aki az elsők között lépett be, majd nyomban az egyik elkülönített boksz felé vette az irányt, ahonnan tökéletesen rálátott a színpadra, Georgie-ra, de legfőképpen arra a hátul lévő ajtóra, amely mögött Blondie és Brody figyelte a kamerákat. A hacker még a nyitás előtt jelzett, hogy Morgan, Trace, Will és Jackson is elfoglalták odakint az őrhelyeiket, utóbbi kidobónak öltözve várakozott a kijáratnál Matt érkezésére. Georgina az egyik bárpultnak támaszkodva várta, hogy felvegye a színpad közeléből érkező rendeléseket, s közben a képességét kihasználva, észrevétlenül fossza meg a jobb kezet és bandáját a fegyvereiktől – és mivel róla volt szó, valószínűleg az értékeiktől is. Leila a tapasztalatlansága miatt nem vett részt az akcióban, ő Diamonddal és Margeryvel együtt várta a jelentéseket, ám biztonsági okokból nem az FBI épületében. Ha a Szövetség emberei véletlenül megneszelnék, hogy a legképzettebb fegyvereik nem tartózkodtak ott, képesek lettek volna véres és halálszagú üzenetet hagyni nekünk. Habár erre kevés volt az esély, mivel mi, akik a Zafírkékben tartózkodtunk voltunk az igazi prédák, a Caudillo pedig a főnyereménynél sosem érte be kisebbel. De nem akartunk kockáztatni.

Váratlanul minden elsötétült, csak néhány felszerelt UV-lámpa biztosított némi fényt, valamint a falakon végigfutó neoncsövek. Amint a zenekar játszani kezdett, a színpad közepén pedig Christina Aguilerát is megszégyenítő hangon megszólalt az énekesnő, valamit bennem is átkapcsolt. A testem merevebbé vált, az elmém kiürült, az arcomra rejtelmes, ám hideg mosoly fagyott, az ösztöneim kiélesedtek, minden porcikám várta, hogy meginduljon az akció. Az álarc alatt rég levetett maszkom újra visszatalált rám. Az elmúlt időszakban hagytam, hogy a hosszú időn keresztül bennem élő bérgyilkos megszűnjön, ám éreztem, hogy most elkezdett ébredezni. Tudtam, hogy nem fog teljesen feltámadni, hogy kitörjön a szörnyeteg, de arra éppen elég volt, hogy tudjam: Matt nem fogja élve elhagyni ezt a helyet.

Majdnem utolsóként a színpadra lépve szinte azonnal megpillantottam őt. Pontosan a színpad szára elé ültették, s rideg győzelemmámort éreztem, mikor a helyemet elfoglalva lenézhettem mit sem sejtő arcára. A fényjátéknak köszönhetően az arcomon csak a foszforeszkáló smink világított, a vonásaim rejtve maradtak, eltitkolva ezzel Matt elől a felismerést, hogy éppen a Halál Angyala fogja ellejteni előtte a végzete táncát.

Mikor megéreztem, hogy valaki figyel, tánc közben felkaptam a fejem és Georgie bárpultja felé fordítottam. Az arcomra ezúttal valódi mosoly kúszott, amint felfedeztem, hogy egy férfi jól szabott öltönyben különösen nagy figyelmet szentelt a poharának, majd hirtelen felém fordította a tekintetét. Mintha visszaugrottunk volna az időben néhány hónappal ezelőttre, a Rubinvörösbe – a déja vu teljes erejével lecsapott.

Helló, Mr. Titokzatos Acélos Tekintetű Dögös Pasi! – súgtam neki mentálisan, mire elvigyorodott, világító fogait még jó pár méteres távolságból is tökéletesen láttam. Az első találkozásunkkor kitalált beceneve mindkettőnket nosztalgikus hangulatba kerített, kicsit elvonva a figyelmünket a közelgő végről.

A mi történetünk a Rubinvörösben kezdődött – válaszolta. – Eljött az idő, hogy a Zafírkékben is beinduljon valami, nem gondolod?