3. lövés

Szép vasárnap délutánt, drágáim! :) Meg is érkeztem a harmadik fejezettel, ami elég kiadós és hosszú lett, s aminél az események elkezdenek beindulni. Vér, szenvedés és verejték ugyan még nem lesz, de egy adag kémiát (nem, nem azt, aminek köze van a redoxi- és sav-bázis reakciókhoz), valamint egy csipet szenvedélyt ígérhetek. ;)

Jó szórakozást! :)

***

- Won't confess all my sins

You can bet I'll try it

But you can't always win -

Shakira - Gypsy

- Sunshine Rodriguez! Mikor is akartad elmondani, hogy megtaláltad a lélektársad? – Blondie felhúzott szemöldökkel, ujjaival az alkarján dobolva méregetett, méghozzá azzal a főnökasszonyos tekintetével, amitől egy átlagember a nevét és az identitását is elfelejtette.

Szórakozottan kavargattam a kávémat, közben azt vártam, hogy a frissen sütött mogyorós-csokis sütim kihűljön. Kerültem a szőkeség pillantását, bár tudtam, hogy minden apró rezdülésemből simán rájött arra, amire éppen abban a percben gondoltam. És nem azért, mert rendelkezett „némi” telepatikus hatalommal. Hanem mert ijesztően jól kiismert engem, méghozzá pontosan egy hét leforgása alatt, mikor anno egy csapatba raktak minket – kapcsolatmanipuláló képességével és idegesítően magas IQ-jával járt együtt ez a tudás.

- Sun-shine! – szótagolta el a nevemet, mindkét tagot jól megnyomva és kihangsúlyozva, pontosan úgy, ahogy egy anya szokott beszélni a hároméves csemetéjével, ha az rossz fát tett a tűzre.

- Valamikor… egyszer… talán – motyogtam alig hallhatóan, mire Blondie felháborodva prüszkölt egyet, majd egy jó nagyot harapott a saját süteményéből.

Olyan átéléssel rágta az omlós falatot, hogy egy pillanatra elgondolkoztam azon, vajon nem szerencsétlen édességen próbálja-e kitölteni azt a dühöt, amit jelenleg az én titoktartásom miatt érzett.

 Reggel nyolckor, mikor beléptem a Mi Amiba, a tengerparttól csupán egy köpésre lévő kis olasz kávézóba, már kész tervem volt, hogyan is fogok teljesen természetesen viselkedni a barátaim előtt úgy, hogy ne tűnjön fel egyiküknek sem, mekkora egy káosz voltam odabent. Hiszen mindenkinél profibban viseltem a maszkomat, vagy mi, mégis mi lesz nekem eltitkolni egy nagyjából százkilencven centis, titokzatos acélos tekintetű problémát.

A bibi csak azzal volt, hogy amint beléptem az ajtón és megszólalt a fölé szerelt, parányi fémcsengettyű, észrevettem Blondie-t, akinek látványától azonnal eszembe jutott az ő boldog, harmonikus és szenvedélyes lélektársi kapcsolata Keith-szel, amitől pedig – bár csak egy rövidke szekundumra – megrepedt az álarcom és látni engedtem a mögötte rejtőző elkeseredett ábrázatom. Ami azért volt számára annyira különös, mert a hangulatos, napsütötte kis kávéházba belépve még a legdepressziósabb ember is képes volt kicsikarni magából egy halovány mosolyt. Én meg nagyjából úgy nézhettem ki, mint aki menten elbőgi magát, pont úgy, ahogyan a Hallgass a szívedre! film végén szoktam.

Így több se kellett a szőkeségnek, hogy belekukkantson a fejembe – még a bevehetetlen erődnek tűnő falam se állította meg, hiába töltöttem el azzal a reggeli készülődésem közben fél órát, hogy megerősítettem -, ahol valószínűleg nem nagyon látott mást, mint egy bizonyos FBI ügynök arcát. Valamint azt a vad vörös fonalat, ami számára vészvillogóként jelezte, ha egy savant rátalált a lélektársára.

Ezután pedig egyszerűen karon ragadott, bevonszolt hátra a konyhára, egy angyali mosollyal rávette a két cukrászt, hogy hadd kapjunk egy kis kóstolót az éppen készülő finomságokból – ami nem volt túl nehéz, mivel konkrétan mindkettő fülig bele volt zúgva -, ezzel egy időben pedig telepatikusan megkérte Keith-t, hogy csináljon nekem egy méregerős kávét.

Öt perc elteltével már zavartan számoltam be neki a történekről, meg sem kockáztatva azt, hogy akárcsak egyetlen, apró részletet is kihagyjak. Hiába, Blondie McKnight acélos tekintetével – ami azért nem volt olyan hatásos, mint az ügynöké – szinte bármit el tudott érni, nem kellett mindig a képességére hagyatkoznia. Csak kár, hogy ezt én kihagytam a számításaimból.

Ráadásul még Keith-től – mint az egyetlen, a tudomány jelenlegi állása szerint ismert emberi lénytől, aki képes volt megfékezni a szőkeséget - sem remélhettem támogatást, mivel ő kint csinált szendvicseket a pultnál, csak néha nézett ránk, gondolom akkor, mikor lélektársa utolsó telepatikus üzenete óta jó néhány perc is eltelt.

- Shiny – szólalt meg Blondie újfent, miután egy papír törlőkendővel megtörölte kissé morzsás száját -, látom, hogy ki vagy borulva, és egy bizonyos pontig még értem is, de… Ha ez ennyire megviselt, miért nem akartad önszántadból elmondani?

 - De Jeff és Julie… - kezdtem volna bele a védőbeszédbe, ám barátnőm metsző tekintete megállított. – Passz – válaszoltam végül. – Csak nem akartam, hogy belekeveredjetek, ez a helyzet elég gázossá vált hirtelenjében, mert így a fickó val'szeg csak még jobban el akar majd kapni. – Próbáltam lazának tűnni, de remegő hangom elárult, Blondie vonásai ellágyultak.

- Szinte biztos – bólintott. – Viszont mikor akadályozott az meg minket bármiben is, ha az egyikünket üldözőbe vették? Jesszus, hiszen te is tudod, hogy gyakorlatilag első vagyok a Pentagon céltábláján, mégse hallgattam el előletek, ha közel jártam ahhoz, hogy nyakon csípjenek. És ugyanez a helyzet Candyvel és Keith-szel is. Csak azért volt ez a hirtelen pálfordulás, mert az eddig ismeretlen lélektársadról kiderült, hogy az FBI-nak dolgozik?

- Nem csak azért – ráztam meg a fejem határozottan. – Elkapott – mutattam rá a nyilvánvaló tényre. Blondie-nak pedig értenie kellett volna, hogy ez az egyetlen szó mekkora jelentőséggel is bírt számomra.

- És? – kérdezte helyette felhúzott szemöldökkel. Miért kellett ennek a nőnek folyton úgy viselkednie, mint az anyámnak? Még nem is volt szülő, de arcmimikája már egy többgyerekes, csemetéit szidó anyát is lekörözött, ha ki akart csikarni valamit Candyből vagy belőlem.

 - És?! – csattantam fel. – ¡Mierda*! Te is pontosan tudod, mi vár azokra, akiket elkapnak! – Időben vettem észre a két cukrász érdeklődő tekintetét, így gyorsan lejjebb halkítottam a hangomat. Nem lett volna túl poén, ha a főnökeink fülébe jutott volna, hogy annak idején négy, nemzetközileg körözött bűnözőt alkalmaztak. Főleg mert Blondie beadta nekik, hogy mi vagyunk az ügynökök, akik egy nyugis helyen szerettek volna másodállást vállalni; csak így menekülhettünk meg a hirtelen lelépéseink miatta kérdezősködéstől. Akkor még ezen a semmiből jött ötleten sírva röhögtem, de jelen pillanatban inkább ordítani lett volna kedvem. – Vagy talán emlékeztesselek arra, mi is történt Aidennel? – utaltam a szőkeség egyik társára, aki egyben drogfutár is volt, és jó néhány napja már senki sem látta. Ezzel szemben a Caudillo eheti segéde igen hűvös mosollyal adott kitérő választ a fiúra vonatkozó kérdéseinkre. Mint minden alkalommal, ha valamelyik tagot elfogták.

- Úgy érted, halál? – érdeklődött közömbös arccal. – Vagy életveszély? Ha! Kacagnom kell a veszélyre! – lépett hozzám közelebb és gyengéden megfogta a kezem. – Édesem, azt hiszem, téged ma meg kell ismertetnem néhány új dologgal. – Mikor kérdőn bámultam fel rá, hangosan felnevetett, rekedtes hangja visszhangot vert a fém munkapultokon. – Tudod – hajolt hozzám közelebb sejtelmesen -, van az az izé. Úgy hívják, csapat. És ehhez a különös dologhoz tartozik egy másik micsoda, amit meg csapatmunkának neveznek.

- Jó, de Blondie… - Az újabb tiltakozási kísérletem ismét kudarcba fulladt, barátnőmnek szeme se rebbent, miközben figyelmen kívül hagyott.

- Szerinted, miért raknak minket négyfős csoportokba? – Mikor nem válaszoltam, nyugodtan folytatta. – Mert csapatként sokkal nagyobb az esélyünk a túlélésre, azért. És basszus, az összes közül mi vagyunk a legjobbak. Emlékszel, mikor két éve Keith-t két napra lecsukták? Lehet, egy kicsit bepánikoltunk, de még azelőtt kiszabadítottuk, hogy a Szövetségben megneszelték volna, és az óta se jöttek rá erre a bakinkra. Ez a jelenlegi helyzet is hasonló: gáz van, de megoldjuk.

- Igen? És hogyan? – kérdeztem szkeptikusan. Nem akartam közbeszúrni, hogy ő nem csak kicsit pánikolt, mikor a lélektársa a rácsok mögül üzent neki.

Meglepődtem, mikor csak vállat vont.

- Bízzuk magunkat a sorsra. Nem hinném, hogy a lélektársad szívesen látna börtönben, már amennyiben nincs beteg perverziója…

- Blondie! – hördültem fel döbbenten.

- Talán még segíthetne is nekünk – fejezte be nyugodtan.

- Segíteni? – billentettem oldalra kérdőn a fejem. Halvány sejtelmem sem volt, hogy ezzel meg mire akart kilyukadni.

- Oké, Shiny, figyi – váltott témát egyik pillanatról a másikra. – Sok dolgot megtanultam az életem során, köztük azt, hogy okkal kapod azt a lélektársat, akit. Ne próbáld őt teljesen kitaszítani az életedből, mert rosszabb lesz. Ti ketten meg értelmes, felnőtt emberek vagytok, próbáld meg kihozni ebből a kapcsolatból a körülményekhez képest a legjobbat. Ha pedig nagyon nem megy, még mindig közbe tudok lépni… - Az utolsó mondatot már annyira halkan mondta, hogy alig értettem.

Viszont ez volt az, amit hallanom kellett, aminek sikerült feldobnia. Bár arról még halvány sejtelmem sem volt, hogyan is tudnék bármit megbeszélni az ügynökkel, ha a legelső és egyetlen találkozásunkkor kettőnket egy hulla választott el, ráadásul ő még egy pisztolyt is nekem szegezett. De azt tudtam, hogy Blondie-ban megbízhatok. Mert ha tényleg komolyra fordulnának a dolgok, elég rizikósan bár, de el tudta intézni, hogy a lélektársi kapcsolatunk meg nem történtté váljon. Ebbe pedig nyugodt szívvel tudtam kapaszkodni. Még ha a sorsra is bíztam innentől az életem alakulását, abban biztos voltam, hogyha annak a férfinak az élete veszélybe kerül, örökre elrendezhetem, hogy találjon helyettem valaki mást, aki jó, akinek gyilkossági sorozata kimerül a hangyák irtásában, valakit, aki tényleg beleillik egy FBI ügynök életébe és morális felfogásába.

Még akkor is, ha erre a gondolatra keserű sav marta végig a torkomat, a mellkasomra pedig nyomasztó, már-már fullasztóan nehéz sziklák gördültek. Továbbra is megijesztett a lélektársi kapcsolat: ilyen hevesen reagálni egy olyan férfi gondolatára, akit egyáltalán nem ismertem.

- Bocsi, lányok, de kéne egy kis segítség – robbant be Keith a konyhába, kezeit egy fehér törlőrongyba törölte. – Minden rendben? – érdeklődött kedvesen, mikor közelebb jött hozzánk. Persze előtte még nem átallott vetni egy gyilkos pillantást lélektársa két rajongójára.

- Persze, drágám, minden – nyomott egy cuppanós puszit a férfi arcára Blondie, közben szélesen mosolygott. – Csak kicsit helyre kellett rakni a lányunkat – mutatott rám elégedetten, mire felhúztam az orrom.

- Ki tudnátok jönni? – Majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy Keith jó előre begyakorolta a szövegét, hogy mantraként tudja felmondani, mert kételkedtem abban, hogy a szőkeség közelében bármire is képes lett volna figyelni. – Candy most szólt, hogy késik, a vendégek viszont csúcstalálkozót tartanak. Lisa az előbb ment ki cigizni, Tommal meg ketten már nemigen bírjuk.

- Valamelyik asztalomnál ülnek? – kérdeztem gyorsan, mert hirtelenjében megnőtt a levegőben a rózsaszín felhők és szerelmetes szívecskék koncentrációja, én pedig örültem volna annak, ha tízig lefoglal a pincérkedés, akkortájt kellett ugyanis meglátogatnunk a Szövetség főhadiszállását.

- A kettesnél és a négyesnél – jött a kurta válasz, amit jó pár hangos cuppanás kísért.

Felkaptam egy fekete tálcát, rácsaptam a kötényem zsebéből kikandikáló noteszomat, majd kispuriztam a konyhából, mielőtt még Blondie és Keith szenvedélyes szerelmi életét premier plánban nézhettem volna végig.

Ahogy a légkondicionált kávézó hűvös levegője megcsapott, megkönnyebbülten lélegeztem fel, és odabiccentve az éppen visszatérő Lisának, belevetettem magam a munka sűrűjébe. Az egyik asztalomnál Tom éppen az ott ülő lányokat szolgálta ki, így egy hálás bólintás kíséretében indultam el a kávéház hátsó része felé, a kettes asztalhoz. Általában újdonsült, első randis párok szokták azt az asztalt választani, mivel ott viszonylag nyugodtabb volt a légkör, valamint a három hatalmas, földtől a plafonig tartó ablak remek kilátást nyújtott a Mi Ami gyönyörű, hangulatos hátsókertjére, ahol többnyire rendezvényeket és fogadásokat szoktak lebonyolítani.

Először csak egy fiatal, nagyjából velem egykorú párt pillantottam meg; egy széles vállú, szigorú tekintetű, barna hajú férfit, mellette pedig egy rövid, szinte fekete hajú, csinos vonású nő ült, aki leginkább egy modern Audrey Hepburnre emlékeztetett. Ahogy közelebb értem és már beláttam az egész asztalt, feltűnt, hogy még két másik férfi is velük ült. Az egyikük épp beletúrt szintén világosbarna, oroszlánszerűen borzas hajába, arcát csak profilból láttam, de amolyan komoly főiskolai hallgató külseje volt. A másik pedig…

Majdnem kiejtettem a kezemből a tálcát ijedtséggel vegyes döbbenetemben. Ugyanis az utolsó férfi nem volt más, mint Mr. Titokzatos Acélos Tekintetű Dögös Pasi. Sötét hajáról, valamint büntetni való arcéléről azonnal felismertem, s mikor megláttam azokat a szürke szemeket, amik komoran tanulmányozták az étlapot, nem sokon múlott, hogy elájuljak.

Mielőtt még bármelyikük is fel talált volna nézni, sarkon fordultam és elindultam a konyha biztonságos menedékébe. Közben már fogalmaztam magamnak az indokot, aminek elég hihetőnek kellett lennie ahhoz, hogy azonnali hatállyal felmondhassak, ám egy hatalmas test és egy széles mellkas megállított.

- Shiny? – nézett le rám Keith kérdőn, mögötte pedig azonnal felbukkant Blondie is.

- Szívem, mi történt? – kérdezte a szőkeség, amint észrevette, hogy igazán közel állok egy kiadós pánikrohamhoz.

- Itt… Itt van – mutogattam az asztal irányába, mire barátnőm felvonta a szemöldökét.

- Robert Downey Junior? – Mikor a fejemet ráztam, másik lehetőség után kutatott. – George Clooney? Channing Tatum? Ugye tudod, hogy már mind elkötelezték magukat és…

- Blondie! – sipítottam olyan hangon, mint mikor egy kisbaba takar egy hatalmasat a betonon. – Ő van itt! – nyomtam meg nyomatékosan az első szót, mire leesett neki a tantusz.

És mikor ez megtörtént, egyszerűen fogta magát és elsétált mellettem, egyenesen ahhoz a bizonyos asztalhoz. Éppen az utolsó pillanatban húztam vissza, mielőtt még nyilvánosan mutatott volna be minket egymásnak, vagy ami még rosszabb, összezárt volna az ügynökkel egy kicsi és sötét helyiségbe. Nála sosem lehetett tudni.

- Ő az? – kérdezte halkan, mikor sikerült berángatnom a pult mögé, hogy annak takarásából bonyolíthassa le a terepszemléjét.

- Aha – válaszoltam, közben figyeltem, ahogy ügynököm hosszú ujjaival türelmetlenül dobolt az asztallapon, ezzel egy időben pedig mondott valamit a mellette ülő marconának.

- Sunshine, téged valaki piszkosul imádhat odafent – füttyentett Blondie elismerően. – Szerinted honnan jönnek az ilyen pasik?

- Nincs neked teljesen véletlenül lélektársad? – pislogtam fel rá.

- De. De szemeim is vannak, és nem vagyok vak. Látom, amit látok, mégpedig azt, hogy ez itt díjnyertes példány.

- Hogy díjnyertes-e, azt én nem tudom megállapítani – jelent meg mellettünk Keith, száját összepréselve meredt az asztaltársaságra -, de ha tekintettel ölni lehetne, az a szerencsétlen étlap már visítana. Én a helyedben gyorsan kiszolgálnám, mielőtt felgyújtja, vagy valami.

Végszóra finom nyomást éreztem a hátamon, a következő pillanatban pedig már a pult előtt találtam magam és próbáltam megtartani az egyensúlyom. Gyilkos pillantást vetettem Blondie-ra és lélektársára, akik viszont csak ártatlanul vigyorogtak rám, miközben biztattak, hogy menjek nyugodtan.

Erőt vettem magamon, a tálcámat a mellkasomhoz szorítva, egyenes háttal indultam el az asztal felé, de minden egyes lépésem lassabb és rövidebb lett, mint az előző. Valószínűleg még sosem tartott ennyi ideig megtennem azt a körülbelül hétméteres távolságot, ami elválasztotta négyüket a pulttól.

Megtorpantam, mikor az ügynököm beletúrt a hajába, amitől viszont lófarkából kiszabadult néhány tincs, nekem pedig nagyon kellett igyekeznem, hogy a feltörő sóhajomat elnyomjam. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy beletúrjak azokba a végtelenül puhának tűnő tincsekbe és…

Állj le! – parancsoltam magamnak határozottan, mielőtt még a fantáziám túlságosan is elkalandozott volna. Mondjuk valamilyen szűk és sötét helyre.

Halkan tipegtem oda hozzájuk, hogy ők csak az utolsó pillanatban vegyenek észre, közben én nyugodtan felmérhessem a terepet. Mr. Titokzatos Acélos Tekintetű Dögös Pasi fáradtnak tűnt és dühösnek. Olyan haraggal meredt maga elé, mintha az egész világ összeesküdött volna ellene, asztaltársasága többi tagjára szinte oda se figyelt, hiába beszéltek hozzá.

Vajon miattam ilyen dühös? Talán őt még jobban kiborította lélektársának mivolta, mint engem? Végül is én voltam az, akinek már a puszta létezése is illegális volt – tekintve, hogy az összes hivatalos iratom hamisítvány volt, ráadásul három különböző névvel és születési hellyel is szerepeltem rajtuk.

Mindenesetre a haragja, ami tüzes főnixként terjedt szét a kis beugróban, szinte teljesen lebénított, görcsösen kapaszkodtam szerencsétlen műanyag tálcába, mintha az meg tudna védeni bármilyen támadástól is.

Mi a jó halál történt velem?! A legelső bevetésemtől kezdve hidegvérrel voltam képes megölni másokat – többnyire -, a gyilkosságokat néhányszor követő bűntudat pedig kiválóan oldódott alkoholban és egy-két doboz fagyiban. Meg egy rakat Bruce Willis akciófilmben.

Erre itt van ez a férfi, akinek dühétől és metsző tekintetétől legszívesebben sikítva szaladtam volna ki az épületből, hogy aztán az első szikláról levethessem magam. Utoljára hét éve változott meg gyökeresen a viselkedésem és a hozzáállásom a világhoz, de még az sem volt ilyen hirtelen, nem volt rám ekkora intenzitással. Bárki is volt ez a férfi, egyszerre vonzott és taszított, a legszebb álmaim és a legrosszabb rémálmaim főszereplőjévé vált egyazon pillanatban.

Shiny! – A tökölésemet látva Blondie hangja tört be a fejembe, jelezve, hogy akár nyugodtan haladhatnék is.

Megembereltem magam. Oké, minél előbb érek oda, annál hamarabb szolgálhatom ki őket, vagyis sokkal gyorsabban szabadulhatok. Az érzéseimmel egyedül még csak-csak megbarátkoztam, de az ő jelenléte sokkal bonyolultabbá és zavarosabbá tett mindent.

Lazítottam egy kicsit a testtartásomon, magamra erőltettem a legkedvesebb mosolyomat, s mielőtt még meggondolhattam volna magam, küldtem neki egy telepatikus üzenetet.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra látjuk egymást! – léptem oda az asztalukhoz, de még a válaszreakciója előtt hangosan szólaltam meg. – Jó napot kívánok! Elnézést, hogy ennyit kellett várniuk! Mit hozhatok? – Négy döbbent szempár meredt rám, közülük három hol az ügynökre tévedt, hol visszatért hozzám. A karomon felálltak a pihék, a feszültség már-már láthatóan vibrált körülöttünk.

Mr. Titokzatos Acélos Tekintetű Dögös Pasi székének lába bántó hangon csúszott hátra, de még mielőtt izzó tekintettel pattant volna fel helyéről, gyorsan közelebb léptem hozzá, a testemmel nem adtam neki elég helyet, hogy fel tudjon állni.

- Á-á! Én a helyedben nem tenném – emeltem fel a mutatóujjamat figyelmeztetően. Bosszúsan fújtatva ült vissza a székre, én pedig gúnyos mosolyt villantottam rá, mikor haraggal átitatott kérdő pillantásával találtam szembe magam. – Nálam van a hazai pálya előnye. És nem hinném, hogy ki akarnátok kezdeni vele – böktem hátra a vállam felett Keith-re, mert sejtettem, hogy Blondie-val még mindig a pultnál szobroztak. A marcona és a fősulis meglepett tekintetéről lerítt, hogy igazam volt. – Talán az ilyet nem fényes nappal kéne lezavarni, szóval miért ne csinálhatnánk úgy, mintha normális emberek lennénk, akik egy normális pincér-vendég kapcsolatba kerültek egymással? Tehát, mit hozhatok?

- Én kérnék egy jegeskávét és egy vaníliás croissant-t – pillantott fel rám az Audrey-hasonmás, hangjára pedig furcsamód megszállt valami különös, a semmiből jövő, mérhetetlen nyugalom, amitől a levegőben pattogó szikrák is visszavonulót fújtak.

- Nekem lesz egy hosszú kávé és egy sonkás szendvics – sóhajtott fel a nő mellett a szigorú tekintetű, közben összekulcsolták az ujjaikat, a férfi védelmezőn húzódott közelebb párja mellé, mintha bármelyik pillanatban elő találnék húzni a zsebemből egy kézigránátot.

Olyan vörösen villog köztük a lélektársi kapocs, hogy menten belevakulok –kommentálta nekem a jelenetet Blondie segítőkészen, válaszolva ki nem mondott kérdésemre. – Egyébként meg – folytatta lazán – innen nekem úgy tűnik, hogy a két fickó testvére a drágádnak. És nem azért, mert összeköti őket a testvériség jellegzetes, meleg színű fonala, vagy ilyesmi…

Barátnőm szavaira tüzetesebben megnéztem hármójukat, s valóban feltűnt közöttük némi hasonlóság. Az arcélük, a szemük formája, a szájuk vonala, a hajuk egyenes szála, mind-mind apró, szinte alig észrevehető jegy volt, de valamilyen szinten összekapcsolta őket, még ha összességében arcuk, megjelenésük és a kisugárzásuk annyira különbözött is.

- Én egy marhahúsos szendvicset szeretnék és egy jeges teát – tette vissza a helyére az étlapot a főiskolás tanulónak tűnő, aki a három férfi közül talán a legkevésbé volt jóképű, de mosolyával együtt felvillanó fogaival és csillogó szemével még így is női vágyálmok kellemes főszereplőjévé válhatott bármikor. Mégis honnan a halálból kapták ezek a génjeiket? Egy angyal és az ördög frigyéből?

Ügynököm épp szóra nyitotta volna a száját, de abban a pillanatban, hogy akárcsak egyetlen hang is kijött volna rajta, berobbant az ajtó, a kicsi csengettyű pedig kétségbeesetten kezdett csilingelni.

- Bocsi, bocsi, bocsi! – sikkantotta Candy, majd egy hibátlan mozdulattal beugrott a pult mögé, felkapta fekete kötényét és széles mosollyal az arcán nézett körül. Szemei viszont bátortalanul csillogtak, miközben két főnökünket kereste.

Mikor tekintetünk találkozott, rám villantott egy ezer wattos vigyort, de gyorsan eszébe jutott, hogy neki most utálnia kellene engem, így inkább összevont szemöldökkel, csúnyán nézett rám. Ilyenkor leginkább egy durcás kislányra emlékeztetett, akitől elvették a Barbie-ját.

Blondie váratlanul bukkant fel a parányi kínai mögött, ezzel alaposan ráijesztve. Felém fordította, rábökött az ügynökre, közben suttogott neki valamit, amitől Candynek leesett az álla, láttam rajta, hogy nagyon-nagyon kevés kell hozzá, hogy fel ne visítson. A szőkeség szerencsére megállította, inkább arrébb rángatta, valószínűleg munka közben akarta felvázolni a lánynak a történteket. Ha mázlim volt, Candy ettől majd megenyhül, de azért a biztonság kedvéért ma reggel vettem egy doboz mentás-étcsokis fagylaltot és egy üveg áfonyás pezsgőt, hogy kiengeszteljem az esti bunkóságomért.

Shiny! Úristen, Shiny! Ez elképesztő, ez… ez… nem találok szavakat! – Nem sokon múlott, hogy fel ne kiáltsak meglepetésemben, a kicsi kínai hangja akkora visszhangot vert a fejemben, amire így hirtelenjében nem számítottam.

Candy, csihadj le, el fogod azt törni a kezedben – morogta Blondie, s bár nem láttam, de sejtettem, hogy az említett törékeny tárgyat óvatosan vette ki a pici, de annál erősebb marok szorításából.

- Máris hozom a rendelést – villantottam végül egy mosolyt az előttem ülő négyes fogatra, majd hátat fordítottam nekik, s mielőtt még feltűnt volna a távozásom, elspuriztam a pult biztonságába.

Szerencsére az asztaluktól csak a kiszolgáló részleg egy kis részletére lehetett rálátásuk, így legalább kíváncsi tekintetük elől el tudtam bújni – még ha a jelenlétüket végig éreztem, mintha mind a négyen megpróbáltak volna kipuhatolni valamit a fejemben.

Hé! – csattant fel egy türelmetlen hang, mikor elkezdtem előhalászni a csészéket és a poharakat. – Kihagytál valakit – dörmögte az ügynököm dühösen. Hangjának élébe beleborzongtam, közben pedig kerestem azt az ismeretlen okot, miért is hagytam neki egy alig látható rést a pajzsomon, amin keresztül könnyen kapcsolatba tudott lépni velem.

Nyugi van! Adj egy esélyt! Fogadok, eltalálom, mit kértél volna – válaszoltam, titkon pedig örültem, hogy ezt a beszélgetést nem szemtől szemben ejtjük meg, mert tuti, hogy a hangom remegett volna beszéd közben. A fejemben legalább jobban tudtam színlelni, ha telepatikus kommunikációról volt szó.

Mr. Titokzatos Acélos Tekintetű Dögös Pasi felhorkant, káromkodott egy rövidet és halkat, de végül csendben maradt, csak jelenlétének kellemes érzése font körül. Egy kicsit idegesített, hogy ugrásra kész ragadozóként mászkált a falam peremén, de ironikus módon tetszett, hogy valaki egyáltalán vette arra a fáradtságot, hogy egy pillanatra se szakadjon el tőlem.

Candyvel és Blondie-val csacsogva készítettem el a rendelést, a szőkeség előhalászott két szendvicset, a kínai pedig a teákkal bűvészkedett, közben én kávét főztem és hallgattam a lelkendezésük a lélektársamról. Candy vitte a prímet, nem bírta abbahagyni a csivitelést. Az ő szemén keresztül ez a történet is egy megvalósult álom volt, nem látta azt az elcseszett trágyadombot, ami a kapcsolat mögött rejlett. Néha szerettem volna olyan optimistán élni az életem, mint ő. Candy Chou világában majdnem minden rózsaszín volt, csillogó és habos-babos, ha pedig a fekete szurok megjelent, azt egy százas zsepicsomag és egy halom csokoládé nyomban elűzte. Ha mindenki hozzá hasonlóan gondolkodna, nyomban megvalósulhatna az idealizált világbéke; nem lennének háborúk, csak egy csomó ország, amik végeláthatatlanul lelkendeznek egymás sikerén.

- Biztos, hogy se cukrot, se tejet nem akarsz még mellérakni? – kérdezte Blondie gyanakodva, mikor ügynököm kávéját is rátettem a tálcára a többi rendelés mellé. – Ez eredeti olasz kávé, még az olaszok is nehezen bírják feketén.

- Nézz rá – mondtam, közben előhalásztam két zacskó cukrot a jegeskávé és a hosszúkávé mellé, a másik kezemmel pedig átvettem Candytől a teát és raktam bele egy szívószálat. – Szerinted úgy néz ki, mint aki ismeri az édesítőszereket? Vagy a tejet? Nem, egy kicsi tejszín éppen elég lesz neki – válaszoltam magabiztosan, majd a teli tálcával elindultam az oroszlán barlangja felé.

- Parancsoljanak – tettem le angyali mosollyal a kettes asztalnál ülők elé a rendelésüket, ügynökömet szándékosan utoljára hagyva.

Úgy bámulta az előtte gőzölgő kávét és a tányér omlettet, mintha bármelyik pillanatban robbanni készült volna, ettől a pillantástól pedig csak nagy nehezen bírtam elnyomni a kárörvendő vigyort. Lélektársi kapcsolat ide vagy oda, valószínűleg simán kinézte belőlem, hogy felszolgálás előtt egy kissé megbolondítottam valami mérgezővel.

- Azzal csak óvatosan – hallottam meg a saját hangomat, miközben állammal az omlett felé böktem. – Beleraktam pár ciánkapszulát, nem lenne jó, ha úgy szétmarná a fogad, mint a főgonoszét az egyik James Bond filmben – magyaráztam neki mézesmázosan.

A szemem sarkából láttam, hogy az egyetlen női tag szája halovány mosolyra húzódott, vele ellentétben lélektársa arca komor maradt. Látszott rajta, hogy komolyan azt fontolgatja, vajon tényleg igaz-e, amit mondtam. A másik testvér halkan prüszkölt egyet, mintha a nevetését próbálta volna visszatartani.

Farkasszemet néztünk az ügynökömmel, miközben maga elé húzta a tányért és a csészét, az utóbbit pedig lassan a szájához emelte, közben kihívóan nézett rám.

Ebbe metanolt raktál, igaz? – hallottam meg lágy, mély hangját a fejemben, amitől akaratlanul is megborzongtam. Hülye hormonok! – Először vakság, majd halál. Az ember valami ilyesmit várna az Államok egyik legkeresettebb bérgyilkosától.

Nitroglicerin – helyesbítettem fapofával.

De még mielőtt az első kortyot lenyelhette volna, hangosan felköhögött, nem sokon múlott, hogy a kávét a vele szemben ülő marcona testvér arcába köpje. A csésze majdnem darabjaira tört, ahogy lecsapta az asztalra, közben arcáról leolvadt a maszk, tágra nyílt, döbbent tekintettel meredt rám.

A három másik szinte egyszerre pattant fel, én pedig abban a pillanatban ugrottam egyet hátrébb, hogy ők megmozdultak. Ám akkor valami váratlan történt. Ügynököm még mindig köhögve intett nekik, hogy minden rendben, eközben álarca fokozatosan visszakerült rá, bár szeme sötéten csillogott. Mikor nagy nehezen lenyugodott, halk kuncogást hallottam meg a fejemben, pontosan olyat, amilyenben már Jack Sparrow kapitánynak is része volt, ha szirénekkel akadt össze.

Blondie! – Ijesztően magas fejhangon visítottam fel, mikor rájöttem, ki késztette erre Mr. Titokzatos Dögös Pasit. – Mégis mit mondtál neki?! – pislogtam hátra a vállam felett kétségbeesetten, mire a szőkeség ártatlan pillantásával találtam szembe magam. Persze azért ajka gonosz kis mosolyra húzódott, miközben oldalra billentett fejjel tanulmányozta a hátsómat.

Semmi olyat, ami igaz lenne – jött a halál nyugodt válasz. – Bár szemmel láthatóan a pasidra nagy hatással volt.

De ő nem a… - kezdtem volna bele reflexből, de végül egy sóhaj kíséretében megálltam és az ügynök felé fordultam. – Oké, halvány gőzöm sincs, mit mondott neked, de hazudott. – Fura, de a férfi tekintetéből szinte sütött, hogy akármivel is szórakoztatta őt Blondie, az tizennyolcas karikát érdemelne.

Igyekezett semleges arcot vágni, de a szemmozgató izmai önálló működésbe léptek, tekintete egyre lejjebb kalandozott, végül nagyjából a fenekem vonalában állapodott meg, állkapcsán megfeszültek az izmok. Emiatt pedig tuti biztos voltam abban, hogy nem akarom tudni, mi mehetett végbe a fejében. Elég volt egyszer végighallgatni Blondie és Keith mentális flörtölését, amiben sokkal több volt a nyomdafestéket nem tűrő rész, mint az, amit nem cenzúráztak volna ki.

Könyörgöm, mondd, hogy nem azt mondtad neki, hogy nincs rajtam bugyi – morogtam a szőkeségnek, a hangosan felharsanó kacagását pedig kénytelen voltam igennek venni. Remek!

- Csak hogy tudd – intéztem a szavaimat Mr. Titokzatos Dögös Pasinak -, én nem vagyok az a fajta lány. – Mondandóm befejeztével tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd elindultam, hogy helyre tegyem egy kicsit szőke barátnőmet. Mert miatta azok a barom hormonjaim még jobban működésbe léptek. Én pedig szíves örömest fojtottam volna meg Blondie-t és a hormonokat is.

Eltaláltad. – Az ügynök hangja kivételesen nem otromba, kegyetlen módon tört be a fejembe, hanem lágyan puhatolózott végig a falamon, hogy a parányi, neki szánt résen átsurranjon. – Az omlettet. És a kávét is. – Elégedetten elmosolyodtam.

- Hű, csak úgy forr a levegő az erotikától – lépett mögém Blondie vidáman, nyomában Candyvel, miközben én éppen a pultról takarítottam el a legutóbbi rendelés nyomait.

Szkeptikusan felhorkantam, noha egy bizonyos szintig igaza volt. Miután az ügynököt és társaságát kiszolgáltam, nagyjából másfél percet töltöttem azzal, hogy Honey, Jeff és Julie megérkezéséért fohászkodtam. Ez a művelet pedig akkor szakadt meg, mikor a pillantásom találkozott az ügynökömével, aki komótosan fogyasztotta el éppen az omlettjét. Attól kezdve pedig az elkövetkezendő tizenhét percben és harminckilenc másodpercben – nem mintha számoltam volna – mindössze csak néhány pillanatra szakítottuk meg a szemkontaktust. Még akkor is egymással szemeztünk, mikor egyik testvére kért tőlem mind a négyüknek egy-egy adag palacsintát.

Nem szóltunk egymáshoz, sem telepatikusan, sem élőben, mégis e tizennyolc perc alatt érzelmeim teljes színskáláját tudta megismerni, még én mindössze kíváncsi, leginkább rideg, elgondolkodó tekintetéből kaptam egy adagot. Minden alkalommal, mikor valami új tevékenységbe kezdett bele, magamban egy újabb érzelmet fedeztem fel. A kihívást, mikor elfogyasztotta, amit elé tettem, a kíváncsiságot, mikor egy mappát kezdett fél szemmel tanulmányozni, a vágyat, mikor meglazította nyakkendőjét, így feltárta előttem nyakának ívét, valamint az izgalmat, amit kiismerhetetlen gondolatainak felfedezni akarása jelentett.

Candy vágyakozó sóhajára elmosolyodtam, bár azért titokban reméltem, hogy még nem az esküvőmet tervezgeti a titokzatos FBI ügynökkel. Kettőnk közül ő lett volna az, akinek nagyobb szüksége volt egy lélektársra, valakire, aki az érzékeny lelkivilágát képes lett volna megvédeni. És nem utolsó sorban a „Candy-nyelvet" is beszéli, amit néha még nekünk is komoly kihívás volt megérteni.

- Blondie, gusztustalan vagy – csaptam rá barátnőm karjára a kezemben tartott ronggyal, mire ő hátravetett fejjel felnevetett.

- Pedig eszméletlenül édesek vagytok – csipogta közbe a parányi kínai vidáman, majd nekiállt, hogy kiszolgálja a frissen érkezett vendégeket.

- Ja, mint John és Jane Smith. Csak mi nem vagyok házasok – motyogtam az orrom alatt, de így se voltam elég halk, mert a szőkeség, aki éppen mellettem főzött le néhány kávét, bosszúsan felhorkant.

- Higgy, amit akarsz, a kémia attól még nagyon működik köztetek, ezektől az izzó pillantásoktól duplájára nőtt idebent a hőmérséklet. Legalább fényes nappal, egy zsúfolt kávézóban ne gondolj arra, hogy ő egy szövetségi ügynök, te meg egy bérgyilkos, akire bármikor lecsaphat. Élvezd ki a pillanatot anélkül, hogy arra várnál, mikor teszik tönkre! – nézett rám szigorúan, ezek után pedig, mint aki jól végezte dolgát, felkapott egy tálcát és elindult a bejárat felé, hogy felvegye a rendelést a kint várakozóktól.

Tudtam, hogy amit Blondie mond, az nem hülyeség. Végül is ő volt az, aki úgy élte le az életet tinédzser kora óta, hogy titokban attól rettegett, mikor veszti el a lélektársát. Ő és Keith ezért viselkedtek mindig úgy, mint a friss házasok, mert sosem tudhatták, mikor mondják ki valamelyikükre a game overt. Hiába látszott olyan holtbiztosnak abban, hogy majd mi négyen túlélünk mindent, tisztában voltam azzal, hogy ő is tudja: a halál bármikor bekerülhet a pakliba. Fogalmam sincs, ki volt az az idióta, aki kitalálta a „Halj meg fiatalon!" szlogent, de biztos nem élt a mi világunkban.

A vonzódást képtelen voltam letagadni, az én részemről a testem minden kis mozdulatára fájdalmas vágyakozással reagált. Noha inkább abba a hitbe ringattam magam, hogy ebben nagyobb szerepe volt a ténynek, hogy túlságosan is régen voltam pasival, mint a lélektársi mivoltunknak. Idegesített, hogy alig tizenkét óra leforgása alatt így felkavarta az érzelmeimet, én pedig képtelen voltam azokat úgy kordában tartani, ahogy neki sikerült.

- Hé, Shiny – szólított meg Lisa, aki éppen egy hatalmas kartondobozt cipelt be a konyhára. Mögötte Tom és Keith szintén emelgették a rájuk aggatott súlyokat.

- Mi az? – kérdeztem, közben gyorsan odaugrottam, hogy kinyissam neki az ajtót. A csaj simán elmehetett volna nehézsúlyú világbajnoknak, de azért a lengőajtó még őt is hátsón billentette volna.

- Jött egy új szállítmány – intett az állával a raktár felé -, el tudnád pakolni a piákat? Te legalább tudod, mi hol van odabent.

- Persze, megyek is – ugrottam ki a pult mögül és célba vettem az említett helyiséget. Bármit megtettem volna, hogy végre elszakadhassak attól a mágnesként vonzó szürke szempártól.

A raktárba lépve szembe találtam magam a legfrissebb szállítmánnyal, ami most dobozokba csomagolva hegyként magasodott előttem. Láthatóan a munka oroszlánrészét, a leltárt már megcsinálták a többiek, mert minden doboz nyitva állt, nekem már tényleg csak a rendrakás maradt hátra.

Odaléptem az első kartonhoz, ami tele volt kiejthetetlen nevű pezsgőkkel, s elkezdtem felpakolni őket a polcokra, lehetőleg olyan helyre, hogy bárki észrevehesse őket, akinek éppen elő kell majd kotornia.

Megmerevedtem, mikor megéreztem a jelenlétét, nem sokon múlott, hogy a kezemben tartott üveg kicsússzon az ujjaim közül. Bár csak egyetlen ajtó választott el minket a kávéháztól, s az is csak be volt hajtva, úgy éreztem, mintha egy teljesen másik, idegen világba csöppentem volna, ahol mindössze ketten léteztünk: ő és én. Ráadásul a ránk boruló hirtelen félhomálytól, amit csak a haloványan pislákoló lámpa fénye választott el a sötétségtől, arra is rájöttem, hogy össze lettünk zárva – méghozzá egy kicsi és sötét helyre.

Ennyit a tervezett magányról és nyugalomról.

Remélem, nem akarod kihasználni a helyzetet – súgtam neki gondolatban, miközben megfordultam.

Nagyon meg kellett acéloznom az idegeimet, hogy ne tegyek azonnal egy lépést hátra, mert nem számítottam rá, hogy olyan közel fog állni hozzám, hogy teljesen hátra kellett szegnem a fejemet, ha a szemébe akartam nézni. Ijesztően magasról nézett le rám, vad oroszlánként magasodott fölém, de láttam a szemén, hogy egy pillanatra őt is meglepte a köztünk lévő magasságkülönbség. A sajgó lábam reggel hálásan fogadta a kényelmes kis topánom, de abban a pillanatban átkoztam az eget, hogy miért nem viseltem egy kicsit a fájdalmat és vettem fel egy magas talpú szandált. Jelenleg ugyanis a százhatvanöt teljes centim eléggé eltörpült mellette, aki tuti, hogy megvolt vagy száznyolcvanöt magas.

Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy mikor nagyobb levegőt vettem, a mellem hozzáért az ő testéhez, ha pedig a kezét nem tartotta volna szorosan a teste mellett, gond nélkül végigsimíthatta volna a derekam. Ebből a távolságból arcának minden apró részletét tanulmányozni tudtam, a boldogság aranyszínű virága ezektől a felfedezésektől bimbózni kezdett a szívemben. Észrevettem – bár lehet, hogy csak a gyér világítás miatt volt -, hogy a szeme nem is teljesen szürke, írisze szélén egy vékony fekete sáv futott körbe, míg a pupillája körül gyönyörű ezüstös kék színben ragyogott. Száját ingerülten összepréselte, ettől az apró mozdulattól pedig a nyakán megfeszültek az izmok. Alsó ajka teltebb volt a felsőnél és veszélyesen csókolni való, a belőle áradó illat – tusfürdő, after shave, meg még valami, a saját egyéni illata – annyira bódítóak voltak, hogy minden idegszálammal vissza kellett fognom magam, ha nem akartam itt helyben lekapni.

A tekintetemet képtelen voltam elszakítani az arcáról, valami belső késztetés pedig állandóan elérte, hogy három másodpercnél többet ne nézelődhessek, mindig visszataláltam a szemeihez. A leggyönyörűbb és legkülönlegesebb szempár volt, amit valaha láttam, s megrémített, hogy még most is, mindössze néhány centire egymástól, nem tudok kiolvasni belőlük semmit.

Figyeltem, ahogy pillantása lustán bejárta a testemet, de hosszabb ideig nem időzött el sehol, bár egyszer egy aprót felvonta a szemöldökét, mikor valami érdekeset láthatott. Ő is sokáig pásztázta az én arcomat, s akaratlanul is beharaptam az ajkamat, mikor tekintete a számra tévedt, majd óráknak tűnő ideig ott is maradt.

Talán csak képzeltem, de mintha egy hangyányit még közelebb lépett volna hozzám, a fejemet legalábbis még magasabbra kellett emelnem, lélegzetét már az arcomon éreztem, a belőle áramló meleg levegőre álmodozva hunytam le a szemem.

Észre se vettem, hogy benntartottam a levegőt egészen addig, míg egyetlen mozdulattal meg nem szakította ezt a különös kapcsolatot. Néhány lépéssel elhátrált tőlem, belőlem pedig egyszerre szakadt ki, amit eddig nem mertem kifújni. Furcsán üresnek éreztem magam. Az elmúlt pillanatok némaságából kegyetlenül rángatott ki, pedig ha megkért volna, boldogan éltem volna le életem hátralévő részét így.

Zavartan simítottam a fülem mögé az egyik elszabadult tincsem, egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom, közben azon gondolkoztam, hogy vajon benne mi mehetett végbe az előbb. Idegesített, de marhára, hogy a jelenlétében én képtelen voltam fenntartani az elhíresült maszkom, neki pedig a sajátjával semmi gondja nem volt, maximum háromszor láthattam, mire is gondolt valójában, de az sem volt számomra túl előnyös.

- Vedd le! – dörmögte. Olyan váratlanul szólalt meg, hogy összerezzentem a hangjára.

- Micsoda? – kérdeztem értetlenül, egy kaján vigyorral próbáltam leplezni a zavaromat. Ha az álarc nem ment, maradt a színészkedés, az legalább még szórakoztató is volt. – Nem fogok előtted nekiállni levetkőzni. Nem tudom, más savantoknál hogy szokás, de én nem fekszem le senkivel az első randi előtt. Még akkor se, ha a lélektársamról van szó. – Rosszul láttam volna, vagy erre a szóra tényleg megvonaglott egy kicsit az arca?

Olyan könnyedén jött a számra, észre se vettem, hogy kimondtam, míg meg nem láttam a reakcióját. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy most először ejtettem ki ezt nyíltan úgy, hogy ő is itt volt velem. Az első találkozásunkkor ijedten sikoltottam közbe, Jefféknél pedig egy mentális támadást kaptam rá válaszul, ám ezúttal semmi nem akadályozta meg, hogy kiejtsem, semmi nem történt utána: nem indult meg a föld, nem csapódott ránk egy meteor. Egyszerű és kellemesen hangzó szó volt, mégis akkora súllyal rendelkezett. Mert ezzel nyíltan elismertem, hogy azok vagyunk akik, megtaláltuk egymást, ez már megmásíthatatlan.

Vártam, hogy reagáljon, mondjon erre valamit, de csalódnom kellett.

Egyszerűen csak nyelt egyet, majd megismételte, amit az előbb mondott, noha jóval halkabban és visszafogottabban.

- Vedd le! – Tekintete a jobb combomra tévedt, amit simán vehettem volna csábítónak is, de ettől azonnal értelmet nyert az előbbi kis szemöldökvonogatása.

Kiszúrta! Soha senkinek nem tűnt fel, ha fegyvert csempésztem be a ruhám alatt valahová, de ő észrevette azt a parányi dudort a lábamon a szoknyám szegélye felett, amiből azonnal leszűrte, hogy stukker van nálam. Ez már kezdett ijesztővé válni. Először felbukkant a Rubinvörösben és a millió különszoba közül szinte elsőre rátalált arra, ahol éppen rejtőztem, majd betévedt pont abba a kávéházba, ahol dolgoztam, most meg valami olyat szúrt ki rajtam, ami előtte még senkinek sem sikerült. Vagy ő túl jó, vagy én nem voltam formában, vagy rám szerelt valami detektort, vagy a lélektárs-dolog miatt van. Esetleg a fent felsoroltak egyszerre. De bármelyik is volt, az sértette a hiúságomat, hogy valaki mindössze néhány óra leforgása alatt tönkretegye azt a magabiztosságot, amit hét hosszú év alatt építettem fel magamban.

- Kérlek és légy szíves kifejezések is vannak a világon – vetettem oda neki, miközben a lábamhoz nyúltam. – De nyugi, én sem igazán rajongok ezért a kapcsolatért. – Halvány gőzöm nem volt, miért éreztem úgy, hogy ezt a képébe vágjam, mikor nem ez volt a teljes igazság. Talán csak végre ki akartam csikarni belőle valami reakciót, hogy kettőnk közül nem én vagyok az egyetlen, aki bár az egyik pillanatban szíves örömest golyót repített volna a fejébe, a következőben már simán rávetettem volna magam.

Felnéztem rá, miközben a lábamra csatolt pisztolytáskát szedtem le, s döbbenten láttam, hogy a tekintete elsötétült, nyelt egy hatalmasat, a száját pedig éppen csak, de végignyalta. A szoknyámat majdnem a combom tetejéig fel kellett húznom, hogy a fegyverem le tudjam szedni, így viszont nem sok hiányzott ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzam előtte a bugyimat is.

Akaratlanul is elmosolyodtam, ez válasz volt a kimondatlan kérdésemre. Legalább a testem nem közömbös számára, még ha az életem, az egész Sunshine Rodriguez fogalom kiborította és feldühítette. Ezt miniatűr sikerként könyvelhettem el.

- Nesze – mutattam fel neki a fekete bőrtokot, majd egy laza mozdulattal felé hajítottam, pont a lábai előtt esett le. – De ugye tudod, hogy bármikor visszaszerezhetem? – néztem rá kihívóan, közben közelebb léptem hozzá.

Meglepetésemre nem hátrált el.

- Miért is hord magánál egy egyszerű pincérlány egy hatlövetűt? – kérdezte, miközben felvette a stukkerem a földről.

- Szerinted hova tűnnek a kellemetlenkedő vendégek? – mosolyogtam rá angyalian, s tettem még egy lépést felé.

- Egy ilyen fegyverhez nem kellene engedély? – Meglepődtem, mert kivételesen ő csökkentette a köztünk lévő távolságot.

- Ó, ha tudnád, hogy mennyi mindenre nincs engedélyem. Viszont van három személyim is.

- Ugye tudod, hogy az okirat hamisítás bűn? – Most már olyan közel álltunk egymáshoz, hogy ismét az arcomon érezhettem meleg leheletét, miközben beszélt.

- Igen. Reménytelenül rossz kislány vagyok – suttogtam, miközben felpipiskedtem, egyúttal pedig a nyakkendőjénél fogva húztam közelebb magamhoz, hogy az arcunk egy szinten legyen.

Fogalmam sincs, honnan vettem ehhez a bátorságot. Talán abból merítettem erőt, hogy hangjának éle egyszeriben megszűnt, szavai mögül eltűnt a kőkemény és rideg FBI-stílus, egy egyszerű savant férfi volt, aki leállt flörtölni a lélektársával. És akinek a lélektársa ezt meglehetősen élvezte.

- Az ilyen lányokat meg szokták büntetni. – Ügynököm hangja hirtelenjében rekedté vált, szemei pedig elsötétültek, pillantása mind gyakrabban tévedt a számra.

- Sí – helyeseltem. – Mindig vártam, hogy Mr. Bond eljöjjön értem, de eddig még senkinek nem sikerült megütnie a mércét.

- A kisasszony talán büntetést akar? – mormolta halkan.

- Ühüm… De – néztem bele a szürke szempárba, nyakkendőjét a kézfejem köré csavartam – te nem fogsz megbüntetni.

- Egy jó okot mondj, Sunshine. – Megborzongtam, ahogy kimondta a nevem. Anyám szentimentális névválasztása olyan tökéletesen hangzott az ő szájából.

- Mert… - A szája már majdnem elérte az enyémet, mikor meghallottam az előtérből felhangzó csengőt, melyet szinte azonnal egy vékony hangocska kísért.

- Shiny? – Nevem hallatán egyszerűen ellöktem ügynököm az útból, mintha az, ami az előbb kettőnk között történt, pusztán csak illúzió lett volna.

Fogalmam sincs, mi játszódhatott le a fejében, mikor sugárzó mosollyal az arcomon kisétáltam a raktárból, míg ő ott állt lefagyva, de a hang tulajdonosa pusztán a becenevem kiejtésével elérte, hogy ne is figyeljek senki másra.

- Honey! – kiáltottam oda a pult előtt tanácstalanul várakozó, csupa sárgába és fehérbe öltözött, kétcopfos hajú, hétéves kislánynak, aki nevének hallatán villámgyorsan megpördült a sarkán, s mikor észrevett, szája széles mosolyra húzódott, összes gyöngyházfényű fogacskája kivillant.

- Shiny! – sikkantotta boldogan, s azonnal a nyakamba ugrott, amint leguggoltam hozzá.

Vékony kis karjait a nyakam köré fonta, közben egy cuppanós puszit nyomott az arcomra, majd fejét a nyakam hajlatába fúrta, én pedig ellazulva húztam közelebb magamhoz és szívtam be azt a megnyugtató illatot, ami belőle áradt. Ami szöges ellentéte volt annak, amit az ügynöké kiváltott belőlem.

Honey volt évek óta a legjobb dolog az életemben, az egyetlen, aki miatt minden reggel kikeltem az ágyból és végigcsináltam a napot, akiért egyszerűen muszáj volt túlélnem ebben a világban. Hiszen ő volt a családom, a legközelebbi rokonom, akinek egy személyben voltam apja, anyja és testvére. Hiába nevelte őt Jeff és Julie, pontosan tudta, hogy nem ők a vér szerinti szülei, és talán pont ezért volt az, hogy bár keveset találkoztunk, nagyon ragaszkodott hozzám – akárcsak én őhozzá.

- Shiny? – Éreztem, hogy kis teste megfeszült a karjaim között, óvatosan elhúzódott tőlem. Mikor ránéztem, láttam, hogy arrafelé bámul, ahonnan érkeztem, hatalmas, csokoládébarna szemei ijedten tágultak még nagyobbra. – Az a bácsi miért néz ilyen csúnyán? Rosszat csináltunk?

- Nem, mija** – álltam fel és fogtam meg a kezét, ezzel egy időben szúrós pillantást vetettem az ügynökre, aki láthatóan éppen akkor vágta zsebre a pisztolyomat. – Csak kihűlt a kávéja és ez nem tetszett neki – mondtam olyan hangosan, hogy ő is biztosan meghallja.

Kérdő tekintetén akaratlanul is felhúztam magam. Úgy méregette Honeyt, mintha valamilyen időzített bomba lenne, nem tudta eldönteni, hogy veszélyben van-e velem, vagy sem. Ez nagyon feldühített. Oké, bérgyilkos vagyok, de miért következtetett egyből arra, hogy ki akartam nyírni a környezetemben mindent, ami csak élt és mozgott? Ráadásul mintha azt fontolgatta volna, vajon milyen szoros kapcsolat van közöttünk.

Csak hogy tisztázzuk – kezdtem bele a mentális üzenetembe -, ő itt a kishúgom, tehát tabu téma. Lélektársi kapcsolat ide vagy oda, ne merj a közelébe menni, mert esküszöm, gazdagabbá teszlek egy golyóval! – sziszegtem, majd szétkapcsoltam a vonalat, felemeltem Honeyt és leültettem az egyik bárszékre.

Csak arra gondoltam, hogy mennyire hasonlítotok egymásra – jött a gyors, de kissé – oké, nagyon - bosszús válasz. – Tényleg ennyire tartasz engem?

Mire fel tartsalak többnek, ha valószínűleg te meg egy utolsó sorozatgyilkosnak gondolsz engem? – vágtam vissza, majd tüntetőleg úgy helyezkedtem, hogy egyáltalán ne tudjak ránézni.

Mióta is voltam én olyan bölcs, hogy tudjam, mit tartanak rólam az emberek? Ja, persze, az évek során annyi zsaru és ügynök hordott el mindennek, hogy már képtelenek voltak újat mondani. Miért lenne ő is kivétel? Még akkor is, ha csak milliméterek választottak el attól, hogy megcsókoljon…

- Kicsim, jöhet egy banános-csokis turmix? – fordultam semleges arccal Honey felé, közben hálát adtam az égnek, hogy ügynököm vette az adást, nem válaszolt az amúgy is költőinek szánt kérdésemre.

- Igen! – ragyogott fel a meleg szempár, amitől nekem is rögtön sokkal jobb kedvem lett.

- Kisasszony, ha lenne szíves, két cappuccinót is hozzácsapna a fiatal hölgy rendeléséhez? – jelent meg vigyorogva Honey egyik oldalán Jeff, a másikon pedig Julie tűnt fel, aki szeretetteljesen simított ki egy rakoncátlan tincset kishúgom arcából.

- Ezer örömmel – válaszoltam mosolyogva.

- Csak nem ő az? – hajolt hozzám közelebb Julie, olyan halkan szólt, hogy Honey ne hallhassa. – Így élőben még helyesebb – kacsintott rám.

- Elvette a pisztolyomat – morogtam vissza neki dühösen. Még jó, hogy nem a két szemem fénye közül hoztam el egyet, ha azokat vágta volna zsebre, biztos megismertetem a jobb egyenesemmel.

Ha az ember a Szövetség tagja, egy sima hétköznap bármikor száznyolcvan fokos fordulatot vehetett.

Éppen azt figyeltem, Honey hogyan próbált megbirkózni az előtte lévő hatalmas pohár turmixszal, miközben nevelőszülei elosztották hármuk között a rendelt gofrikat. Aztán hirtelen megrezzent a pulton egy telefon, a mellettem pakoló Keith arca megvonaglott, mikor megnézte az üzenet szövegét. Ahogy a tekintetünk találkozott, fejével intett a kijárat felé, majd kiugrott a pult mögül és elindult, hogy előkerítse Candyt.

Követtem a példáját, bocsánatkérő pillantást vetettem a két ex-ügynökre, nyomtam egy puszit a húgom feje búbjára, de közben már Blondie-t kerestem a kávézóban.

- Mija, most el kell intéznem valamit, de mi lenne, ha miután visszajöttem, csapnánk egy csajos délutánt? – kérdeztem még gyorsan Honeytól, akinek kérdésemre azonnal felragyogott a szeme.

- Igen! Juhé! – tapsikolt vidáman kicsi kezecskéivel, én pedig megkönnyebbülten indultam el szőke barátnőm felé. Ha ezzel a kislánnyal tölthettem a napom hátralévő részét, akkor szinte édes mindegy volt, mi fog zajlani ma a Szövetségnél.

- Idő van – motyogtam Blondie-nak, miközben elmentünk egymás mellett, neki pedig több se kellett, ledobta a tálcáját az első üres asztalra és a nyomomba szegődött.

Egyszerre léptünk be a konyhából nyíló személyzeti helyiségbe, ahol Keith és Candy már átöltözve várt minket. A szőkeség kitessékelte lélektársát, majd mi is gyorsan levedlettük a pincéregyenruhát. Kivételesen a hátsó ajtón léptünk le technikai okokból, hogy ügynököm és csapata nehogy a nyomunkra találjanak akadni.

Erről lemaradtál. Pedig ma simán kideríthetted volna, hol is van a főhadiszállásunk – mondtam, mikor már a Mi Amihoz közeli szálloda alagsori parkolójában kerestük Keith dzsipjét.

Csak halk káromkodást hallottam a másik oldalról, mikor a kocsi felvillant és felpityegett, ahogy a zárjai kioldódtak. Tudtam, hogy azonnal a keresésünkre fognak indulni, de azzal is tisztában voltam, hogy halvány sejtelmük sincs arról, merre is keressenek minket. Ráadásul a szervezetnek a több személyazonosságon kívül más módszere is volt arra, hogyan cselezze ki a zsernyákokat.

Például az autók. Mindegyik lopott volt, de a profi műszerészek átalakították, hogy ne lehessen a nyomukra bukkanni, ehhez pluszba még mindegyikhez gyártottak vagy négy különböző rendszámot. És minden csapatnak három-három kocsija is volt, mind elrejtve a város különböző, eldugottabb pontjain, hogy egyet bármikor le lehessen cserélni.

Feltéptem a hátsó ajtót, az ülésről lesöpörtem egy pisztolyt, egy géppuskát és három tőrt – ki a halál hagyta ezeket itt? -, majd gyorsan bepattantam. Ha a Szövetség hívott valakit, maximum fél órán belül meg kellett érkeznie, ha ez nem jött össze, annak súlyos következményei lehettek. Túl nagy bűnszervezet volt ez ahhoz, hogy ne ragaszkodjanak a felállított szabályokhoz, a rendhez és a fegyelemhez.

Keith gázt adott, kis híján nekihajtott egy másik kocsinak, akinek vezetője felháborodva dudált ránk. Nem mintha ez bármelyikünket is különösebben zavarta volna azok után, hogy én például egy autós üldözéskor fejlesztettem tökélyre a célzó képességem.

Ahogy kilőttünk a parkolóból, egy kiáltással kísérve vágtam bele a fejem az üléstámlába.

- Mi az, Shiny, mi történt? – fordult felém Candy riadtan.

- Semmi – válaszoltam. – Csak… Elfelejtettem megkérdezni a nevét… - sóhajtottam lemondóan.

Két barátnőm egyszerre nevette el magát, Keith pedig szélesen vigyorgott rám a belső visszapillantóból. Szerintem ez nem is volt vicces, a túl hosszú beceneve, meg az ügynök megszólítás, mikor rágondoltam, már kezdett kissé idegesíteni. Kellett egy név, hogy biztosra tudjam, ő tényleg valóságos volt.

- Hát, szívem – fordult hátra az anyósülésről Blondie -, ennél mi sem egyszerűbb. Az FBI-nál dolgozik, nem igaz? Neked köszönhetően pedig a korát is tudjuk, ráadásul ismered a legmegfelelőbb embert, aki ezt az információt meg tudja neked adni. Moi – mutatott magára büszkén.

---

[1] spanyol, jelentése: Francba!

[2] ejtsd: míhá; spanyol, jelentése: kicsim, drágám