10. lövés

Szép estét, drágáim! :)

Újabb hét telt el, újabb hétvége érkezett (újabb héttel kerültem közelebb az érettségihez), újabb fejezetet hoztam. Bár a tanulnivalóim nagyon erősen próbálkoztak, végül mégis én nyertem, így íme, meghoztam nektek a legújabb részt, ami szép kerek számmal már a 10.! Köszönöm a támogatásotok, nagyon sokat jelent nekem minden egyes pipa, hozzászólás, vagy éppen új feliratkozó! Ezek nélkül Shiny és Vick lehet, hogy a Word magányos lapjain végezték volna. Mint mindig, most se tudom elégszer elmondani, milyen hihetetlenek vagytok mindannyian! ♥

Mint azt említettem az előzőekben, ez a fejezet igencsak nagy súllyal bír, hiszen elég sok minden kiderül belőle. Ha valaki a sorok között olvas, a megválaszolt kérdések mellett új kérdések is felmerülhetnek majd benne, hiszen az igazi lapok még nincsenek felfedve! ;) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, remélem, türelmetek is lesz végigolvasni a Catching Sunshine eddigi leghosszabb fejezetét.

Jó szórakozást, remélem, tetszeni fog! ^^

Csók és ölelés,

Riri

***

- And you said those three words

I've been waiting for

You became a part of me

You're mine, for life, and I'll be by your side - 

Lea Michele - You're Mine

Lefagyva álltam a móló szélén.
Alig jutott el a tudatomig a sós levegő, a lágy szellő és a tiszta, csillagos ég tökéletes hármasa, a minket körüllengő halk zene mámorító hangja, vagy éppen Victor visszafogott nyögése, mikor döbbenetemben – és ájulás közeli állapotomban – olyan erővel szorítottam meg a kezét, hogy kis híján csontját törtem.
Már azon is meglepődtem, hogy az elfogásom után lélektársam csak annyit mondott, hogy menjek haza és készüljek fel a mai napra – illetve estére. Talán váratlanul ért, de végül szó nélkül engedelmeskedtem neki, vagy azért, mert az akcióm végkifejlete miatt kissé sokkos állapotba kerültem, vagy mert Vick szeme olyan boldogan csillogott a győzelemtől és a fejében már előre fogalmazódó tervektől, hogy nem akartam ettől megfosztani. Ezek után nem igazán érintett olyan mélyen, mikor ma reggel beállított a Mi Amiba egy doboz édes, színes cukormázzal díszített muffinnal, mely egyúttal az elhagyott játékszereimet is rejtette – két géppisztolyt és négy kést, valamint azt a maroklőfegyvert, amit még a második találkozásunkkor csórt el tőlem. A csomag tartalmazott még egy levelet is, melyben leírta, hogy hol és mikor találkozzunk és azt is, hogy ki kell öltöznöm.
Hogy honnan tudta meg a beosztásom, azt inkább nem kérdeztem – bár Candy tüneményes, ártatlan vigyora és Blondie lopott somolygása leleplezte az informátorait.
Végül, miután véget ért a munkaidőnk, majd leadtuk a szokásos jelentést a főhadiszálláson is, két barátnőm elcipelt magával egy újabb vásárló- és szépítkező körútra, ami gyakorlatilag egy egész délutánt átívelő program volt. Miután kiválasztottuk a megfelelő ruhát – a szőkeség szerint Victornak ki kellett élveznie diadalának minden pillanatát, ehhez pedig az én tökéletes megjelenésem is dukált -, valahogy beszervezték Julie-t sminkesnek és divattanácsadónak is.

Az órákon át tartó rohangálásnak, majd ismét néhány órás egy helyben ülésnek végül meglett az eredménye: szinte alig ismertem rá arra a lányra, aki a Montrose házaspár előszobai tükréből nézett vissza rám, s aki Honey szerint olyan volt, mint Aladdin Jázminjának ezerszer gyönyörűbb kiadása.
Pezsgőszínű, testhez simuló, nyakba kötős miniruhámnak nem volt dekoltázsa, de igazából háta sem, a látványtól pedig ügynököm egyszerre kapott infarktust és agyvérzést, mindezt megspékelve egy ájulással is – bár az érzés kölcsönös volt, világos öltönyében és a nyakánál lazán kigombolt ingében inkább tűnt egy latinos indián félistennek, mint földi haladónak. Julie javaslatára Candy hatalmas macskaszemeket varázsolt nekem, Blondie pedig hosszas mérlegelés után úgy döntött, csak néhány csattal tartja kordában a rakoncátlanabb tincseimet, a hajam teljes pompájában és hosszában hullott le a hátam közepéig. Elég valószínűnek tartottam, hogy azért választotta ezt a frizurát, mert mindössze egyetlen alkalom volt csupán, mikor Vick kiengedve látta a hajamat: az első találkozásunkkor.
Hét óra után pár perccel, mikor a még éppen pislákoló, lemenőben lévő nap fénye narancsra, bíborra és lilára festette az eget, egy sárga taxi gördült a Mi Ami épülete elé, az vitt el egészen Miami Beach északi részére, ahol lélektársam várt rám egy hófehér liliommal a kezében – amit néhány pillanatnyi ügyeskedést követően sikerült is a hajamba varázsolnunk.

Az igazi csoda az után ért, hogy Victor gyengéden kézen fogott, majd egy „Csukd be a szemed és ne less, amíg nem szólok!” parancsot követően – amit a képességével is megerősített – végigsétáltunk egy, az óceánpartra vezető ösvényen a felhőtlen, csillagok millióival meghintett éjszakai égbolt alatt. Ügynökömnek ugyanis sikerült rábukkannia a legesleggyönyörűbb helyre egész Miamiban: egy hatalmas mólón, mely egészen hosszan nyúlt be a vízbe, fából épült, aprócska vendéglő állt, azon túl pedig rengeteg asztal a vendégeknek, hogy a lehető legtökéletesebb helyen, a hullámok halk, egyenletes dallama és a kristálytiszta óceán végtelensége mellett élvezhessék a vacsorájukat. Díszítésül ezernyi színes lampion szolgált, a világításért pedig az asztalok közepén elhelyezett kis mécsesek feleltek. Az egész úgy festett, mintha egy igazi mesevilágot repítettek volna a városba, s hiába volt egy kissé giccses, ennél megfelelőbb helyszínt el sem tudtam volna képzelni ennek a randinak – mindez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Csak álltam és próbáltam befogadni a látványt, közben az agyam egy eldugott része ugyanazon a kérdésen kattogott: miért? Miért hozott el engem ide, ha az egész csak a vallatás külcsíne lesz, semmi több? Hiszen minden információt megkaphat tőlem, amit csak akart, ahogy az egyezségünkben állt, ő pedig egy igazi álomrandevúba akarja csomagolni? Mi célja volt ezzel?

- Tetszik? – mormolta Victor halkan a fülembe, mégis összerezzentem.
- Gyönyörű. Egyszerűen tökéletes – válaszoltam az igazságnak megfelelően.
- Erről a helyről beszéltem neked a múltkor. Ugyanígy kivilágítva láttam, és egyből eszembe jutott az, amit Miamiról meséltél: hogy egy Mágikus Város. És csak reménykedtem benne, hogy nem jártál még itt… - Kicsit kérdőre vitte fel a hangsúlyt, így óvatosan megráztam a fejem.
- Nem, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen étterem is van a városban. Bár nagyrészt South Beach környékén és a belvárosban szoktam lenni, Miami Beach északi részén valamiért nagyon keveset jártam – magyaráztam.
- Akkor nagyon szerencsés vagyok – vigyorgott rám, majd alaposan végigfuttatta rajtam a tekintetét, hogy értsem, a jelzőt több dologra is értette. Zavartan haraptam be az alsó ajkamat, pillantásomat visszafordítottam a vendéglő felé. Ha azok a szürke szemek így elsötétültek, képtelen voltam fenntartani a szemkontaktust, különben félő volt, hogy olyat teszek, aminek inkább egy hálószobában lett volna a helye. – Hölgyem? Indulhatunk? – nyújtotta felém lovagiasan a karját, én pedig egy halvány mosoly kíséretében belekaroltam, hagytam, hadd vezessen.
Mielőtt beléptünk volna, finoman maga felé fordított, és arcomat két tenyere közé fogva megcsókolt, de olyan lágyan és gyengéden, mintha csak egy pillangó szárnya simított volna végig az ajkaimon, a lelkem szinte virágba borult az érzéstől.
- Megsúgom, néhány kapcsolatomat fel kellett használnom, hogy sikerüljön asztalt foglaltatni ma estére – mondta halkan, nyomott egy puszit az arcomra, majd kinyitotta előttem az ajtót.

Már éppen megkérdeztem volna, hogy mégis miért volt ez szükséges egy kis tengerparti étteremhez, ám amint átléptük a küszöböt, a torkomra fagyott a szó. Ugyanis a hely csak kívülről tűnt egy szimpla vendéglőnek, belül határtalan fényűzés és luxus tündökölt mindenhol: a különleges fafaragásokkal teli falakon, a makulátlan, fényes pultokon, a tiszta abroszokon és a sürgő-forgó, frakkos pincéreken. Olyan volt az egész hely, mintha csak az Ízlések és pofonok című film elevenedett volna meg, szinte magam előtt láttam a konyhában chefként tüsténkedő Catherine Zeta-Jones-t is. Bár jóval kisebb volt annál a méregdrága étteremnél, ahol játékunk legelső fordulóját bonyolítottuk le, a szűkösség, a meleg színek és a régi gyertyacsillároknak álcázott lámpák narancsos fénye sokkal hangulatosabbá varázsolták.
Victor a recepciósnál bemondta a nevét, a pultnál álló férfi pedig azon nyomban a helyünkre kísért minket. Bent egyetlen szabad hely sem volt, így rövidesen újra a májusi éjszaka csillagfényei vetültek ránk, végül egy kétszemélyes, tört fehér abrosszal letakart, picike mécsessel megvilágított asztalnál állapodtunk meg, pontosan a móló szélén – az óceántól mindössze egy égősorral díszített fakorlát választott el minket, a halk zenét szinte elnyomta a hullámok moraja, a távolban pedig South Beach sziporkázó fényei pettyezték a sötét vizet.

Hagytam, hogy ügynököm udvariasan kihúzza, majd betolja alám a széket, ő maga alig tudott leülni, a semmiből máris egy pincér bukkant fel két étlappal. Csendben hallgattam, míg Vick leadta a rendelést, mindössze annyi időre szólaltam meg, hogy elmondjam, mit kérek enni. Míg a pezsgőre és az előételre vártunk, lélektársam gyakorlatilag magával beszélgetett: a beszélőkém bemondta az unalmast, csak néha hümmögtem egyet, hogy lássa, figyelek, még ha hang nem is jön ki a torkomon. Egyszerűen képtelen voltam bármit is kinyögni. Nem értettem, ő hogy volt képes csak úgy elcseverészni az időjárásról és erről a helyről, mikor pontosan tudta, hogy egyetlen kérdésével egy pillanat alatt tönkreteheti az estét. Mire várt? Miért ezt a helyet választotta a kivallatásomra? Az álomvilágtól a valóság még ugyanolyan rideg maradt…
- Elég szótlan vagy ma este – jegyezte meg Victor elgondolkodva, miután egy aprót kortyolt az éppen felszolgált pezsgőjéből. – Valami baj van? Nem tetszik valami, vagy…? – Ahogy felnéztem, egy aggódó szempárral találtam magam szembe, ez a törődés pedig meglepett. Annyira… őszinte volt.
- Mondtam már, minden csodás, ennél szebb már aligha lehetne. Tényleg – sóhajtottam, majd megvontam a vállam. – Csak…
- Csak? – kérdezett vissza türelmetlenül. – Csak mi?
- Ez az egész annyira… - Próbáltam megtalálni a megfelelő szót, de nem igazán sikerült. – Csak essünk túl a kínos részén, oké? – böktem ki végül, figyelmem inkább a saját poharam felé fordítottam.
Vick szemöldöke a magasba szaladt a meglepetéstől, végül szája sarka megrándult, miközben fura hangot hallatott, mintha a nevetését akarta volna visszatartani. Ezen mégis mi volt olyan marha vicces?

- Oké, igazad van – dőlt hátra a székében. – Szerintem is ideje lenne már. Lássuk, mivel is kezdjük… - vakarta meg elgondolkodva az állát, pillantása a végtelen óceánt pásztázta, néhány pillanattal később végül visszafordult hozzám. – Mesélj nekem a gimiről! – kérte.
Kis híján kiköptem a pezsgőmet, mikor újabb sokkhatás ért.
- Mi?! – prüszköltem, ahogy az orromat facsaró szénsavval küzdöttem.
- Szeretném tudni, milyen volt az én Sunshine Rodriguezem a gimnáziumban.
- Hogy hol?! – hüledeztem még mindig, ügynököm azonban halálos nyugalommal az arcán vizslatott.
- Feltételeztem, jártál gimibe és…
- Mégis minek akarod ezt te tudni? – szakítottam félbe idegesen.
- Te mondtad. Ha nyerek, bármit kérdezhetek. Ez pedig tökéletes alkalom arra, hogy olyan dolgokat is megismerjek rólad, amikről magadtól nem beszélnél. Mi az? – hajolt hozzám közelebb, mikor rájött, hogy az arcomra fagyott döbbenet nem fog egyhamar leolvadni.
- De… Én azt hittem… - dadogtam zavartan, de nem kellett strapálnom magam, megértette, mire akarok kilyukadni.
- Azt hitted, hogy minden használható információt kihúzok belőled a Szövetségről? – fogta meg a kezem gyengéden. – Miért, szeretnéd? Mert beszélgethetünk ám arról is egész este, ha gondolod.
- Nem! Egyáltalán nem! – ráztam meg a fejem határozottan, mire Vick elmosolyodott.
- Na, látod! Szerintem se az a kiköpött randi téma.

- De miért? – kérdeztem. – Hiszen itt van rá a lehetőséged. Megígértem neked, hogy bármit elmondok, te meg arra vagy kíváncsi, hogy milyen voltam a gimiben? Ez annyira nem…
- Nem FBI ügynökre vall? – fejezte be a mondatom, mire az ajkamat beharapva bólintottam. – Én drága, örökké gyanakvó bérgyilkosom – suttogta, miközben finoman a fülem mögé simított egy elkóborolt hajtincset. – Tudod, miért lettem szövetségi ügynök? – Mikor egy fejrázással adtam nemleges választ, folytatta. – Azért, mert szeretem a megoldhatatlannak tűnő ügyeket. A bajt és a veszélyt. Azt, ha egy szálat lehetetlen kibogozni, és a siker ízét, mikor végül mégis rájövök a nyitjára. Ez a munkám, és tudom, hogy ezért örökké gúnyolni fogsz, de élvezem. Oké, most nevethetsz – bökött meg finoman, én pedig nem bírtam visszafogni magam, halkan kuncogni kezdtem. Hiába volt ő az életre szóló társam, a jelvénye és az FBI-osok beszédstílusa mindig röhögésre késztetett. – Nem lenne fair a lélektársammal szemben – folytatta, miután sikerült komolyságot erőltetnem az arcomra -, ha a kapcsolatunkat arra használnám fel, hogy megkönnyítsem a dolgom. Talán annak is eljön majd a napja, de csak akkor, ha te is hajlandó vagy rá, hogy minden kapcsolatot végleg megszakíts a Szövetséggel. Ha már eléggé bízni fogsz bennem ehhez. Most azonban még nincs itt az ideje. Én inkább…
- Te egyszerűen imádnivalóan édes vagy! – Fittyet hányva arra, hogy egy ilyen elegáns helyen mit illik, előrehajoltam, a nyakkendőjénél fogva magamhoz húztam, és megajándékoztam őt egy forró csókkal. Egy olyannal, ami annyira felperzseli a száját, hogy még a hideg pezsgő sem lesz képes lehűteni, s amit még napok múlva is érezni fog – azt akartam, hogy emlékezzen rám. Mert valami csak most vált igazán világossá számomra: visszavonhatatlanul belezúgtam ebben a férfiba.

- Hű! – motyogta halkan, mikor elhúzódtam tőle. – Ha tudtam volna, hogy ilyen az, amikor te kezdeményezel egy csókot, sokkal hamarabb kiprovokáltam volna – vigyorgott rám, majd megfogta a kezemet és végigpuszilta az ujjaimat, végül az asztalra fektette őket. Olyan közel húzódott hozzám, hogy a vállunk összeért, homlokát az enyémnek támasztotta. A külvilág, a mólón tartózkodó többi vendég teljesen megszűnt számunkra, csak ketten voltunk. Ő és én. – Szóval? – emelte fel a fejét néhány percnyi meghitt csendet követően.
- Szóval? – visszhangoztam felvont szemöldökkel. Az agyam még kissé kába volt az előbbi pillanatok varázsától.
- Akkor mesélsz nekem a gimis éveidről? – tudakolta kíváncsian.
Zavartan lesütöttem a szemem. Nem mintha nem akartam volna róla beszélni, vagy épp szégyelltem volna, de a középiskolás, tinédzser Sunshine Rodriguez tökéletes ellentéte volt annak a nőnek, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére. A fiatal énem átélte az igazi amerikai álmot, míg én huszonöt évesen tűz- és szúrófegyverekkel játszadoztam, miközben úgy irtottam az embereket, mint mások a csótányokat a lakásukban. Egy részem félt, hogy csalódni fog, hogy a tizenhat éves kiadásomat jobban akarná, mint ezt a különlegesen pompás zűrzavart, amit a jelenlétem keltett.
- Sunny? – simított végig az arcomon, majd gyengéden megemelte az állam, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Miért kell belőled mindent harapófogóval kihúzni? – tette fel a költői kérdést.
- Nem igazán szeretek arról beszélni, ami már elmúlt – ittam ki a pezsgőspoharam tartalmának felét.
- Hát, pedig most kénytelen leszel – vonta össze a szemöldökét, én pedig megijedtem, hogy a képességével akarja kiszedni belőlem az élettörténetem. Már éppen becsuktam a szemem, hogy felkészülve és koncentrálva várjam az elmém elleni támadást, ezért igencsak meglepődtem, mikor a hangja nem a fejemben szólt. – Ha én beszélek az enyémről, te is fogsz a tiédről? – szorította meg a kezemet.

Megismerni a tinédzser Victor Benedictet? Azt a fiút, aki az eddig összegyűjtött információim alapján nem volt éppen egy mintadiák, sokkal inkább egy szívtipró? Fogalmam sem volt, melyikünk pálfordulása volt a durvább, de tudni akartam, honnan indult. Idióta lennék, ha kihagynám ezt az ajánlatot.
- Megegyeztünk – suttogtam alig hallhatóan, mire megajándékozott egy olyan mosollyal, amit csak a csábító rossz srácok szoktak használni. És mint minden ilyen pasi, ő is elérte a célját: a szívem őrületes vágtába kezdett.
- Oké. Csak ígérd meg, hogy nem fogsz nevetni! – nézett rám komolyan, én pedig mosolyogva bólintottam. – Ahogy azt már leszűrhetted, nem voltam valami rendes és szorgalmas gyerek. A tanulással hadilábon álltam, utáltam a tanárokat és ők sem szívleltek engem. A legrosszabb társasággal bandáztam együtt, állandóan bajba keveredtem. A tizenhatodik születésnapom után sikerült annyi pénzt összespórolnom, amiből kifutotta egy motorra, onnantól kezdve csak úgy beszéltek rólam, hogy előszeretettel dübörgök végig a városon, miközben összetört szíveket hagyok magam mögött.
- Nocsak! – kaptam fel a fejem erre meglepetten. – Ezt fejtsd csak ki, de nagyon gyorsan! – vigyorogtam rám ördögien, az arca erre grimaszba torzult.
- Ahogy általában a rossz fiúknak, nekem se volt állandó barátnőm. Inkább amolyan heti csajok – vonta meg a vállát. – Bár valami az évek alatt nem nagyon változott – tette hozzá az orra alatt motyogva, ám pechére értettem a szavait.
- És most hány nőt is tartasz magad mellett egyszerre? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Biztosíthatom, hölgyem, hogy jelenleg mindössze egyetlen egyet – húzta ki magát, majd közelebb hajolva hozzám egy futó csókot nyomott a számra. – A legszexibb – újabb puszi -, legvagányabb – még egy – leggyönyörűbb teremtést, akivel valaha is találkoztam.
- Hát… jó… Azok a szerencsétlenek épp most menekültek meg attól, hogy kiderítsem a nevük és a TB-számuk – mondtam rekedten, félig még elvarázsolva.
- Azért ne indíts ellenük hajtóvadászatot – ingatta a fejét mosolyogva, majd elkomorodott, mikor visszatért az eredeti témához. – Tudod, a gimi második évének végén belekeveredtem egy balhéba néhány haverommal, végül két srácot kórházba kellett szállítani. Akkoriban három tárgyból álltam bukásra, így apámat több ok miatt hívta be a vezetőség. A szüleim az egészből csak annyit láttak, hogy sosem voltam otthon, ha mégis, akkor egy lánnyal, bezárkózva a szobámba. – Itt akaratlanul is felhördültem, mire Vick gyengéden megszorította a kezem. – Eléggé kiakadtak, érthető módon. Sosem felejtem el azt a fejmosást, amit apámtól kaptam, vagy anyám arcát. Ő nem volt dühös, csak szomorú és végtelenül csalódott, ha pedig róla van szó, ez sokkal rosszabb annál, mintha leordította volna a fejem.
- Ha engem kérdezel, szerintem jobb, hogy kamaszként élted ki magad, mint évekkel később – jegyeztem meg halkan, közben finoman végigsimítottam az arcán, Victor kapva a lehetőségen puha csókot lehelt a tenyerembe. – Saját tapasztalat – tettem még hozzá. Bár erre a megjegyzésre a szeme felcsillant, mégse mondott semmit, inkább csak keserűen felnevetett.
- Ja, a lázadozásom egy bizonyos szintig elment volna, Trace szórakozása még nem is zavarta annyira a szüleimet. De ezzel az egésszel átléptem azt a határt, ami már az ő szemükben is nagyon sok volt.

- És emiatt változtál meg? – kérdeztem. Számomra még mindig hihetetlennek tűnt, hogy az én szigorú, hűvös, szabálykövető ügynököm ennyire vad és felelőtlen srác volt a gimiben. A két Victor Benedict mintha teljes ellentéte lett volna egymásnak, az én fejemben a kettő valahogy összeegyeztethetetlen volt. Ám furcsa módon a mostani énje jobban tetszett, mint az a rossz fiú, akitől anyám az első másodpercben eltiltott volna.
- Mondhatjuk, bár volt egy másik ok is – sóhajtotta, tisztán láttam rajta, milyen kettős érzései voltak a gimis éveivel kapcsolatban: élvezte, mégis szégyellte magát miatta. – A családom mindig is aktív tagja volt a Savant Hálózatnak, a mi segítségünkkel rengetegen kerülhettek be az adatbázisba, és jó néhány rendőrségi ügyben is részt vettünk.
- Ezért a tanúvédelmi program…
- Hogyan? – kapta fel a fejét meglepetten, nekem ekkor esett le, hogy amire gondoltam, azt véletlenül hangosan is kimondtam.
- Az aktádban volt – vontam meg a vállamat, mire ő elgondolkodva bólintott. Valószínűleg letett arról, hogy a Szövetség velem kapcsolatos dolgain idegeskedjen vagy felhúzza magát.
- Igen, ezért. Egy alkalommal a denveri rendőrségen dolgozó savantnak segítettünk be elkapni egy tolvajt, aki ellen már jó pár hónapja folyt az eljárás. Sikerült is a nyomára bukkannunk, néhány lépéssel már előtte jártunk, így jó esély volt az elfogására. Nekem annyi volt a feladatom, hogy őrködjek, míg az a rendőr és Trace – aki akkor már a rendészetin tanult – elkapják. Végül sikerült is, csak… hát, egy fekete sí maszk, egy pisztoly és egy betört ablak akkoriban még eléggé rám hozta a frászt; kiderült, hogy mégsem vagyok olyan tökös csávó, mint képzeltem – mosolyodott el az emlékre. – Ellenben az, ahogy a bátyám megőrizte a hidegvérét, legalább akkora sokk volt, mint mikor a tolvaj kiugrott elém a kirakatból. Én pedig nem akartam többet tehetetlen lenni…

- És akkor miért nem rendőrnek álltál végül? – érdeklődtem.
- Azért, mert úgy gondoltam, ügynöknek lenni sokkal menőbb – válaszolta vigyorogva. – Bár az is igaz, hogy jóval többet kellett hozzá tanulni.
- Vick – szólaltam meg halkan -, sajnálom, hogy nekem kell magamra vállalnom a terhet, hogy leromboljam az illúzióid, de ki kell ábrándítsalak: az FBI-nak dolgozni nem menő, hanem ultragáz – jegyeztem meg fapofával.
- Ó, ezért nem kell sajnálkoznod – hajolt hozzám annyira közel, hogy lélegzete az arcomat csiklandozta -, mivel te vagy az, akinek el kell viselnie, hogy egy ügynök a lélektársa. Elképzelni sem tudom, hogy bírod ezt a nyomást – ment bele az incselkedő játékba.
- Tudom, hatalmas áldozatokat hozok – sóhajtottam színpadiasan. – Habár, azért ennek a szövetségi ügynöknek vannak olyan előnyei, amikért hajlandó vagyok szenvedni.
- Tényleg? És mik azok? – kérdezte túljátszott döbbenettel.
- Például egész jól csókol – nyomtam egy futó puszit a szájára, ám mikor elhúzódtam volna, a nyakamnál fogva visszarántott, hogy egy hosszú, szenvedélyes csókkal felperzselje az ajkaimat.
- Egész jól? – dőlt hátra egy kaján vigyorral az arcán. – Biztos ez a megfelelő jelző?
- Helyesbítek – adtam be a derekam igencsak könnyedén -, az ő csókjait képtelenség felülmúlni.
- Na, azért – húzódott közelebb újra, homlokát az enyémnek döntötte. – Én befejeztem a mesélést – szólalt meg néhány pillanatnyi békés csendet követően.

- Oké – ittam meg húzóra a megmaradt pezsgőmet, hogy az alkohol bódító hatása egy kis bátorsággal is megdobjon. – De egy dolgot viszont leszögeznék: szeretném, ha tudnád, hogy amit most mondani fogok, annak minden egyes szava színigaz.
- Ennyire hihetetlen dolgokat műveltél gimiben? – vonta fel a szemöldökét, közben bátorítóan kezdte cirógatni a tenyerem, apró minták körvonalait rajzolta bele.
- Nem. De ismered azt a Sunshine-t, aki vagyok. És bár te is elég szép pálforduláson mentél keresztül, rajtad látszik, hogy képes vagy bevonzani a bajt, ráadásul még élvezed is. Én viszont… - akadtam meg hirtelen.
- Te viszont?
Behunytam a szemem. Hagytam, hogy a régi életem emlékeinek minden parányi részlete elárasszon. S mikor újra Victor arcát láttam magam előtt, az egészet kiadtam magamból.
- Palm Beachen jártam suliba, az egész országban neves Atlantic Vistába. Az év első napján beléptem a szurkolócsapatba, a második évre pedig kapitány helyettes lettem. Mint minden hajrálány, én is a menők közé tartoztam, az úgynevezett barátnőim csak ruhákról, cipőkről, pasikról és a diétáról tudtak beszélni, na meg arról, hogy ki a legnagyobb lúzer és ribanc a suliban. Mindössze két fiúm volt, mindkettő focista, az első megkapta, amit akart, aztán dobott, a második viszont előidézte a rózsaszín köd effektust…
- Név és TB-szám… – morogta Victor dühösen, mire nevetve oldalba böktem.

- Nem is volt olyan rózsaszín – szorítottam meg a kezét megnyugtatóan, majd folytattam. – A végzős évemben megszavaztak kapitánynak és osztályelnöknek is, ebben a pozícióban pedig elég nagy esélyem volt arra, hogy bálkirálynő legyek a búcsúbálon. Az átlagom jeles és kitűnő között mozgott, a Princetonon vagy a Yale-en akartam továbbtanulni. – A két áhított Borostyán Ligás* egyetem nevére a gyomrom összerándult. Ha az életem úgy alakult volna, ahogy terveztem, mostanra már a két híres intézmény egyikének diplomáját is birtokolhatnám. – És a legfontosabb: egyetlen igaz barátnőm volt csak, ironikus módon ő volt a suli egyik legnagyobb lúzere, az igazi stréber lány. Viszont rajtam kívül a gimiben egyedül Charlotte volt savant, még gólyaként talált rám a képességével. Ő volt az, aki extracsípős, hagymával megbolondított hot dogot és triplacsokis jégkrémet vett nekem, hogy ne kelljen nyúlkaján élnem. Ha gáz volt, meg akartam fojtani valakit, vagy a szerelmi életem volt éppen romokban, Lottie mindig ott volt. Nem hangoztatta, hogy a menzai asztaltársaságom kiröhögte, vagy nyakon öntötte jégkásával, sosem szűnt meg a legjobb barátnőmnek lenni. – Csak akkor tűnt fel, hogy a lány emlékére, amit olyan mélyen magamba temettem, néhány könnycsepp folyt végig az arcomon, mikor Vick gyengéden letörölte őket. Nem szólt semmit, csak megvárta, míg megnyugodtam annyira, hogy folytatni tudjam. Ez annyira emlékeztetett Charlotte-ra… - Én viszont mocsok voltam vele. Bár nem hányta a szememre, de tudtam, hogy bántja, mikor csak sutyiba tudtunk találkozni, a folyosón viszont simán elmentem mellette. Csak azzal tudtam valamennyire kompenzálni a dolgot, hogy a haverjaimmal, a csajokkal ritkán mentem el bulizni, majdnem minden péntek és szombat estémet vele töltöttem, ráadásul elég közel laktunk egymáshoz, így sokszor együtt is tanultunk. Egyszer, a harmadik évünk utolsó heteiben viszont minden megváltozott: az örökké kicikizett, lenézett lány a suli egyik legmenőbb fiújával kezdett járni, Casparral, a holland cserediákkal. Egy nap olyat csinált, amit még soha: odajött az asztalunkhoz a kajáldában és félrehívott, azt mondta, valami nagyon fontosan kell velem megosztania. Aztán bemutatta nekem Caspart… a lélektársát – mosolyodtam el az emlékre. – Sose láttam még őt ennyire boldognak, a srácon látszott, hogy fülig bele van zúgva, és még a tűztől is óvta. Én pedig iszonyatosan örültem nekik, noha a féltékenység azért mardosott belülről. Lottie gondoskodott arról, hogy élete szerelme ellenére ugyanannyit találkozzunk, mint eddig, de távolodni kezdtünk egymástól, még ha ez csak halványan volt is érezhető. Nem jutottunk el oda, hogy a változás szembetűnő legyen. Mert a végzős évem utolsó szemeszterének első hetében elvesztettem a szüleimet… és soha többé nem láttam sem Charlotte-ot, sem az akkori barátomat, sem az iskolát… Fél évvel később pedig hivatalosan tagja lettem a Szövetségnek…

- Sunny! Hé, hé, Sunny! Csss! Nyugi! Sunny! – Victor magához húzott, a karjába zárt, finoman ringatott, míg én a zakója ujjába kapaszkodva zokogtam.
Mióta bekerültem a szervezetbe, csak néhányszor engedtem meg magamnak, hogy elsírjam magam, azt is csak Jeff és Julie társaságában – vagy épp teljesen egyedül -, de a múltam miatt mindössze két alkalommal bőgtem, nem sokkal az után, hogy anyáék meghaltak, én pedig a miami-i pletykákat követve rátaláltam a házaspárra. Azt viszont nem gondoltam, hogy „életem legszebb éveinek” felszínre hozása ilyen hatással lesz rám. Szerettem bérgyilkos lenni, élveztem, hogy rossz vagyok, nem nagyon akartam visszatérni abba az életbe, mégis… Charlotte emléke, a sok buli és szórakozás, az edzések, a versenyek és a szurkolótáborok, ez mind-mind hiányzott, s rá kellett jönnöm, hogy a szívem mélyén még mindig, ennyi év után is ragaszkodtam hozzájuk.
Tinédzser éveim minden egyes pillanata elárasztott, magával rántott, a végtelenségbe sodort, emlékeim viharos forgatagában mindössze egyetlen biztos pontom volt: Victor Benedict és az ő erős karjai, valamint finom érintése, ahogy nyugtatóan simogatta csupasz hátamat. Egy idő után élőbeszédből átváltott telepatikusra, szavai, hangjának lágy moraja az elmém minden egyes szegletébe eljutott, lassan a könnyeim is kezdtek elapadni.
- Bocs – motyogtam zavartan, közben óvatosan törölgettem egy zsebkendővel az arcomat, miután ő is meggyőződött arról, hogy valamennyire sikerült megnyugodnom. – Tudod, a családom…
- Sunny – tette egyik ujját a számra, kezei továbbvándoroltak az arcomra, óvatosan törölte le a még mindig ki-kibuggyanó könnycseppeket. – Nem kell erről beszélned, ha nem akarsz. Ne erőltesd, oké?

- De – mondtam határozottan. – Muszáj… muszáj elmondanom. Mert ezt még soha senkinek nem meséltem el – hajtottam le a fejemet.
Egy részem félt attól, milyen lesz, ha mindent kitálalok, ugyanakkor úgy éreztem magam, mintha igazságszérumot ittam volna: egyszerűen beszélnem kellett. Azt akartam, hogy tudja, hogy legyen valaki a világon, aki tisztában van azzal, mi is történt velem. Még a Montrose házaspárnak sem mondtam semmi konkrétat, a múltamról mindössze annyit tudtak, hogy a szüleim meghaltak, én pedig egyedül maradtam a húgommal. Ennyit és nem többet. A Szövetségnél pedig csakis a Caudillo volt az, aki a tagok előző életének titkait a kezében tartotta. Íratlan szabály volt, hogy tilos túl sokat mondanunk magunkról, mert azt könnyen felhasználhatják ellenünk. Mindenki a mának élt, azt próbálta túlélni, a múlton való rágódás csak életveszélybe sodort minket.
Blondie-ról annyit tudtam, hogy ő már a szervezetben született, az anyja viszont belehalt a szülésbe, Keith-t pedig tizenhárom évesen szöktették meg egy árvaházból. Candy hasonló cipőben járt, mint én, ám ő nem Palm Beach-ről, hanem egyenesen Kínából jött Miamiba tizenhat éves korában, hogy meggyilkolt családjáért bosszút állhasson. Négyünk barátsága erős volt, amit a közös munka és a rengeteg együtt töltött idő kovácsolt össze, ám a régi idők még nálunk is tabunak számítottak. Csak annyit mondtunk, amennyit szükséges volt, egy szóval sem többet. Mivel mindegyikünknek megvolt a maga keresztje, a titkaink nem álltak az utunkba, egyszerűen tudomást vettünk arról, hogy nem tudunk egymásról mindent – és nem is kérdeztünk.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte Vick, tekintete aggódással volt tele.
Nem válaszoltam, inkább csak bólintottam, közben összeszedtem a gondolataim. Ha meg akar ismerni, ahhoz a gimnáziumi éveim nem elegendők, a gyökerekig kell elmenni, hogy megtudja, hogyan vált az álomvilágban élő Shinyból az USA egyik legkegyetlenebb bérgyilkosa.
- Mint tudod, félig argentin vagyok – kezdtem. – Apa, aki nem volt savant, Argentínából származott, és vagyok olyan szerencsés, hogy elmondhatom: az egyik szülőm olimpiai- és világbajnok is volt.
- Hogy micsoda? – nézett rám lélektársam döbbenten, mire halkan felnevettem.
- Az apám, Juan Márquez, aranyérmes sportlövész volt. – Vick erre felhorkant, majd motyogott valamit az orra alatt a génekről. - Egy európai edzőtábor során jött össze anyával. Neki a szülei lélektársak voltak, a nagymamám Mexikóból jött, egy véletlen folytán talált rá svéd nagypapámra, végül le is telepedtek papa szülőhazájában. Anyu ösztöndíjjal Svájcban tanulhatott, ott találkozott apával – akinek első pillantásra sikerült őt levennie a lábáról. Nem voltak egymásnak teremtve, de anya annyira szerelmes volt, hogy nem is akarta megtalálni élete párját, apával akart lenni, örökre. Viszont a nagyszüleim nem engedélyezték a kapcsolatukat, így apa egy éjszaka megszöktette anyát, ő pedig soha többé nem beszélt a szüleivel. Talán néhányszor a nagypapámmal, de a szigorú és büszke mexikói mamám sosem tudott neki ezért megbocsájtani. Letelepedtek Argentínában, összeházasodtak, néhány évvel később pedig megszülettem én.
- A kicsi Sunshine Rodriguez…

- Márquez – helyesbítettem. – Sunshine Márquez. Anyu mindig azt mondogatta, hogy rá inkább csak viselkedésben hasonlítok, kívülről tiszta apa vagyok. Nagyjából három éves lehettem, mikor rákot diagnosztizáltak nála, két évvel később pedig meg is halt.
- Részvétem – szorította meg a kezemet Victor.
- Nem sokra emlékszem belőle – vallottam be. – Csak egy széles, hófehér mosolyra, erős karokra és egy csomó fegyverre. És arra, hogy nagyon szerettem. Még két évet maradtunk Argentínában, hét éves koromban a nagyszüleim is elhunytak, anyu pedig felvette a kapcsolatot egy nagyon régi barátnőjével, aki Floridában lakott. Az ő segítségével kerültünk az Államokba, az általánost már itt kezdtem.
- De miért nem mentetek vissza anyukád szüleihez?
- Mert anyám tiszta anyja volt: túlságosan is büszke ahhoz, hogy bocsánatért esedezve, engem enyhítő eszközként felhasználva kopogtasson az ajtajukon, inkább új életet kezdett. Mivel a képességei lehetővé tették, hogy mások emlékeit felszínre hozza vagy megváltoztassa, a Savant Hálózattól rengeteg munkát kapott, így olyan anyagi biztonságot tudott teremteni, ami valamelyest megnyugtatta. Ha én boldog voltam, akkor ő is. Tizenhárom voltam, amikor anya életében megtörtént a csoda: rátalált a lélektársára, Carlos Rodriguezre.
- És te hogy fogadtad? – Ezzel a kérdéssel rátapintott a lényegre. Valószínűleg megérezhette, hogy a „csoda” nem volt mindenki számára az.
- Először utáltam – mosolyodtam el szomorúan. – Akkor kezdtem kamaszodni, védtem az igazam és az érdekeim, és mikor anyának már nem volt ereje harcba szállni ellenem, Carlos helyrerakott. Gyűlöltem, hogy hozzánk költözött, hogy kisajátította az anyámat, hogy tönkretette azt az apa-képet, amit az évek alatt egyre halványuló emlékekből építettem magamnak. Nem bírtam őt, folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért kellett kétfős kis családunk boldogságát így tönkretennie.
- Mikor változott meg a véleményed?

Nem szóltam semmit arra, hogy már megint sikerült a leghelyesebb következtetésre jutnia a nevelőapámhoz fűződő kapcsolatomat illetően, inkább folytattam.
- Miután szakítottam az első barátommal. Ő volt az a szerencsés, akinek legelőször elsírtam, hogy az egész férfitársadalom csak egy sárkupacnyi mocskos disznó, és ez még sértő volt a disznókra nézve. Mire csak annyit mondott, hogy ha akarom, hozza a puskáját, mutassam meg, ki volt az a suhanc, ő szépen elintézi nekem. Meg azt, hogy amelyik pasi nem értékel, az biztos buzi. Akkor esett le, hogy Carlos tényleg törődött velem. Évekig nem volt családja, aztán megtalálta a lélektársát, viszont ezzel a nyakába szakadt annak kiskamasz lánya is. De hajlandó volt a saját lányaként szeretni, sosem éreztette, hogy kevesebb lennék, csak a veszekedéseink dühe annyira elvakított, hogy ezt képtelen voltam észrevenni. Attól kezdve a kapcsolatunk amolyan különleges apja-lánya kötelék lett. – Beharaptam a számat, mert félő volt, hogy nevelőapám és anya emlékére újra elbőgöm magam.
Mindkettejüket láttam magam előtt. Anya hosszú, bronzbarna haját és világító, kék, szeretettel és gondoskodással teli szemét, teltkarcsú alakját. Éreztem a parfümje és az öblítő illatát, ami mindig megcsapott, ha megöleltem. Carlos egy óriás volt hozzánk képest, széles és izmos, a karja tele tetoválásokkal, az anyja ágáról igazi indiai külsőt, míg apjáéról spanyol vérmérsékletet kapott. Ha nevetett, hangja bezengte az egész házat, a szeme pedig mindig mosolygott. Anyura mindig úgy nézett, mintha ő lenne számára a világ közepe, én pedig titokban arról álmodoztam, hogy egyszer valaki rám is így nézzen – bár azt életemben nem gondoltam volna, hogy az a bizonyos valaki egy FBI ügynök lesz, akinek az volt a feladata, hogy engem, a körözött bűnözőt elkapjon.

- Attól kezdve kezdtem el tisztelni őt, és nem úgy tekinteni rá, mint egy betolakodóra. Valószínűleg ezért volt az is, hogy az én kamaszkori lázadásaim kimerültek néhány titkos házibuliban, amiket akkor szerveztem, ha anyáék nem voltak otthon hétvégén, meg néha átlógtam a pasimhoz. Nem volt sok szabályunk otthon, azokat igyekeztem mindig betartani, különösen az után, hogy anyu bejelentette: kisbabát vár.
- Honeyt?
- Honeyt – bólintottam. – Mindig azt mondogatták, hogy ami a húgom és köztem van, az szerelem volt első látásra. Képes voltam órákon keresztül dumálni hozzá, ha pedig sírt, elég volt énekelnem neki, hogy megnyugodjon. Abban a fél évben, míg négyesben voltunk, minden tökéletes volt. Az igazi amerikai álom, ahogy mondani szokták. De egy éjjel történt valami…
- Sunny? – Victornak kellett lefejtenie az ujjaimat a székem karfájáról, amit olyan görcsösen szorítottam, hogy kis híján eltörtem. – Figyelj, hagyjuk ezt! Már így is eleget mondtál, nem kell még jobban kikészítened magad…
- Nem! – ráztam meg a fejemet, majd a kezéért nyúltam, hogy mint eddig, most is a közelségéből és az érintéséből jussak bátorsághoz és megnyugváshoz. Nem voltam szomorú, nem akartam sírni, egyszerűen csak zavarodottnak éreztem magam, mint mindig, ha megpróbáltam felidézni azt az időszakot. – Jól vagyok – biztosítottam. – Ha elkezdtem, akkor be is fejezem. – Tudomást sem véve Vick tekintetéről, ami féltéstől csillogott, újra beszélni kezdtem. – Honey képességét már az első otthon töltött éjszakájától kezdve ismertük: látja a jövőt, ám nem egyértelműen, hanem szimbólumokban. Mikor még nagyon kicsi volt, mindig úgy kommunikált, hogy telepatikusan képeket küldött arról, mit is szeretne, így néhányszor már láttam a vízióit is. Képeket lát, és ezeket egy kisgyerek fejével gondolkozva rakja össze. A látomásai pontosak szoktak lenni, de nehéz őket megfejteni, ha nem tudod, Honey hogyan gondolkozik.
- Ez érdekes – jegyezte meg lélektársam elgondolkodva. – Akkor most is előre látja a dolgokat?

Megráztam a fejem.
- A nevelőapja falat épített az elméje köré, így inaktívvá vált a képessége is – magyaráztam, majd visszatértem az eredeti történethez. - Egy téli napon ketten voltunk otthon, mert anyuék végre rászánták magukat, hogy a húgom születése óta először kikapcsolódjanak egy kicsit. Mivel egy csomó leckém volt, amúgy is otthon akartam maradni tanulni, Honeyt pedig nyugodtan rám bízták, mert úgy védtem őt, mint egy anyatigris. Carlos sokszor mondta, hogy néha rosszabb voltam, mint anyu, ha a kishúgomról volt szó – tettem hozzá mosolyogva.
- Azt észrevettem – lehelt Victor apró csókokat az ujjaimra.
- Már jó néhány órája aludt, mikor hirtelen keservesen sírni kezdett. Már csak azért is megijedtem, mert alapvetően nyugodtan alvó baba volt. Berohantam a szobájába, kivettem az ágyából, és amint a karomba zártam, elárasztottak a képek. Színes tűzijátékot láttam, a közepében pedig egy piros játékautót, aztán minden gyorsan tovább villant: megjelent előttem két egymásba kulcsolt kéz, anya és Carlos arca, mintha egy rajzfilm szereplői lettek volna. Először nem értettem a jelentését, hiszen mindketten mosolyogtak. De Honey képtelen volt megnyugodni, a tűzijátékot, a sok kis robbanást pedig egyre többször játszotta le nekem. Csak akkor jöttem rá, mit láttam, mikor újabb képet vetített elém: ketten voltunk, sok fura, ijesztő mumus árnya vett minket körbe, én pedig sírtam. Előbb tudtam, hogy azon az éjjelen szüleim meghaltak, minthogy a balesetük bekövetkezett volna… Próbáltam hívni őket, de nem vették fel, úgy ötven üzenetet hagytam mindkettőjük hangpostáján, de semmi. Másnap a reggeli hírekben mondták be, hogy éjszaka egy autó roncsára bukkantak, benne két holttesttel. Fel voltam készülve, de azt hiszem, sokkot kaptam a helyszín és a kocsi látványától. Talán el is ájulhattam, mikor megláttam a szüleim képét és meghallottam a rendőrséggel készített riportot is. Az a pár nap, amíg összeszedtem magam, teljesen kiesett… - vallottam be.

- És senki nem jelentkezett értetek? – Vick olyan halkan kérdezte, mint egy hangosabb szótól felpattannék és elmenekülnék. – A Savant Hálózat vagy…?
- A Hálózat? – nevettem fel keserűen. – Nem. Pedig tudtam, hogy ilyen helyzetekben ők is közbe szoktak lépni, rájuk még vártam is, de úgy látszik, magasról tettek a húgomra és rám. Anyu Honey születése után felhagyott a munkájával, hogy főállású anya lehessen, valószínűleg innentől a sorsunk már nem is volt olyan fontos a nagyszerű Savant Hálózatnak. Egyedül a gyámügyisek jöttek, de előlük elszöktem… Kétségbe voltam esve, rettegtem, halvány fogalmam sem volt arról, mit is kell ilyenkor csinálni. Folyton azt mondogattam magamnak, hogy el fognak szakítani minket egymástól, a félelem pedig sokkal nagyobb úr, mint azt bárki gondolná. Talán tizennyolc voltam, elvileg már érett nő, de a szüleim elvesztését követően, az utánunk folyó nyomozás során csak egyetlen ösztönöm gondoskodott Honeyról és rólam: a túlélésé. Elrejtőztünk a világ elől, a tartalékainkat gyorsan feléltük, így a képességemet kihasználva loptam magunknak. Ez kicsivel több, mint egy hónapig ment így, de az az időszak annyira összemosódott, hogy alig emlékszem belőle valamire. A kétségbeesés, a sokk, a düh olyan szinten kikészített, hogy Honey ellátásán kívül nem is figyeltem másra… - Már nem törődtem azzal, hogy sírok, hogy csak a sötétben tapogatózva tudtam lélektársammal mindezt megosztani, mert mindeközben valami furcsa érzés járt át: a megkönnyebbülés.
Hét éve hordtam ezt a terhet, s most végre sikerült kiadnom magamból mindent. Még ha fájdalmas is volt a múlt felidézése, megérte, mert a mellkasomat szorongató erő minden szavamat követően erőtlenebb lett, a légzés könnyebbé vált.

- Egy bolti lopás után éppen meghúztam magam egy sötét sikátorban, mikor a semmiből egy férfi bukkant fel előttem. Azt mondta, tudja, mit tettem, és azt is, hogy mi történt velem. Tudta, hogy savant vagyok, tisztában volt azzal, hogy a túlélésért küzdök. Adott egy névjegyet egy címmel és azzal a szöveggel, hogy ha felkeresem őt egy héten belül, a gondjaim pillanatok alatt megszűnnek. Én pedig nem sokat tépelődtem az ajánlaton, ha kurvaként kellett volna pénzt szereznem, szerintem akkor és ott abba is belementem volna. – Victor erre a megjegyzésre hangosan felhördült, de más jelét nem adta nemtetszésének, remegő kezemet egy pillanatra sem engedte el. – Három napon belül már Miamiban voltam egy hátizsáknyi cuccal és a kishúgommal, miután belógtam egy motelbe, felkerestem a titokzatos idegent. Mikor kiderült, hogy Honeyról nincs információjuk, megkönnyebbültem, hiszen az egyetlen dolog, amivel megzsarolhattak volna, ismeretlen volt számukra. Megtudtam, mi az a Szövetség, hogy mit csinálnak, hogy nekem mit kellene csinálnom: azt mondták, első osztályú bérgyilkos lehetnék. Azt nem tudom, hogy manipulációval segítettek-e a döntés meghozatalában, vagy ténylegesen én döntöttem a sorsomról, de egy féléves kiképzést és a legelső bevetésemet követően hivatalosan is bérgyilkossá váltam. A képzésem alatt kaptam egy átmeneti lakást, mikor végeztem, már volt annyi pénzem, hogy egy sajátot keressek. Időközben meghallottam a pletykákat Honey jelenlegi nevelőszüleiről, egy hirtelen ötlettől vezérelve felkerestem őket. Nem vártam, hogy segítenek majd nekem, mégis befogadták a húgomat, egy éven belül pedig már bennem is bíztak. Az életükbe is kerülhetett, ha a titkomat nem tartják meg, ők pedig elég jól ismerték a Szövetséget ahhoz, hogy a dolgot a lehető legdiszkrétebben kezeljék.
- Egy valamit nem értek – vakarta meg Vick az állát. – Egyik napról a másikra változtál át mintadiák jó kislányból kegyetlen bérgyilkossá?

- Egyáltalán nem. Kezdetben csak bűnözőket öltem, arra képes voltam bűntudat nélkül is, hiszen mégis kinek hiányozna egy drogbáró, egy csempész, egy mester tolvaj vagy egy másik bérgyilkos, akiknek több volt a számláján, mint az enyémen? A gyilkolást magát nem élveztem, de a lőfegyvereket és a használatukat imádtam, akárcsak a célpontjaim utáni nyomozást is. Izgalmas volt, mintha egy akciófilm főszereplője lettem volna, én pedig egészen addig kiélveztem minden pillanatot, míg meg nem húztam a ravaszt, vagy el nem vágtam valaki torkát… Ám a bosszú bármire képes… Nagyjából az ötödik vagy hatodik bevetésemen belefutottam egy CIA ügynökbe, akitől olyan szinten megrémültem, hogy a férfi különös módon végül elengedett, hiszen az ő célpontját nyírtam éppen ki. De húsz évesen egy másik ügynök, az FBI embere már nem így tett. Nem kérdezett, nem mondott semmit, csak lőtt. Engem. Itt – fordítottam felé a bal karom belső oldalát, ahol három hófehér heg mutatta a belém fúródott golyók helyét. – Ráadásul elfogta azt a nőt, akivel akkoriban együtt dolgoztam, miatta halt meg. Maggie-nek amolyan pártfogoltja voltam, rengeteget tanultam tőle, a halálhíre pedig egy új ösztönt ébresztett fel bennem: a bosszúét. Hajtóvadászatot indítottam az ismeretlen férfi ellen, három hónapomban telt, de végül rátaláltam.
- Megölted? – kérdezte Victor suttogva.
- Nem. Életben hagytam, de megkínoztam. Mire végeztem, az egyik karját már képtelen volt használni, ráadásul kapott tőlem egy tetoválást is a hátára…
- Késsel vésted bele, hogy FBI? – Meglepetten kaptam fel a fejem, lélektársam szemében az aggodalom, a hitetlenkedés és a bosszúság keveredett egymással.
- Honnan… honnan tudod? – dadogtam ledöbbenve.
- Találkoztam vele – sóhajtotta, s bár láttam rajta, hogy dühös rám, nyugtató érintései továbbra is gyengédek voltak. – A heg örökké rád emlékezteti, a bal karját pedig csak korlátozottan tudja használni. Amikor rólad beszélt, láttam rajta, hogy legszívesebben kitörné a nyakad azért, amit vele tettél. Viszont neki köszönhetően jutott előre a nyomozás annyira, hogy tudjam, merre keresselek.

- A mocsok – morogtam, majd hangosabban folytattam. – Erre nem tudom, mit mondhatnék. Ő elvett tőlem egy fontos személyt, cserébe én megfosztottam a méltóságától. Szemet szemért. Amit vele tettem, azt élveztem – vallottam be lesütött szemmel -, nem bántam meg. Ráadásul egy évre rá magasabb pozícióba kerültem, a sors pedig összehozott Blondie-val, Candyvel és Keith-szel. Huszonegy voltam, mikor vérdíjat tűztek ki a fejemre, több államban és országban eljárás folyt ellenem, a világ legnagyobb bűnüldöző szervei loholtak a nyakamban, akik sosem tudtak elkapni.
- Eddig – tette hozzá Victor, szája sarkában apró mosoly ült.
- Tudod, mit mondanak. Ha egyszer egy jó lány rosszá változik, örökre az is marad. Szeretek rossz lenni, a döntéseimet nem bántam meg, emiatt váltam azzá, aki ma vagyok. A Szövetség a maga módján sokkal jobban felkészített az életre, mint ahogy azt a Princeton vagy a Yale tehette volna – fejeztem be végül a mesélést.
Kifáradtam, a szemem szúrt és vörös volt, a torkom kiszáradt, a szám kicserepesedett. De a lelkem könnyű volt, a megkönnyebbülés olyan intenzitással járt át, mint még soha, furcsa módon még lélektársam végső ítéletétől sem tartottam. Utánam az özönvíz!
Álltam Victor fürkésző tekintetét, aki elgondolkodva dobolt szabad kezének ujjaival az asztalon. Tudtam, hogy folytatja az elemzésem, helyére rakja az új információkat, megemészti a hallottakat, s talán jelentést is készít. Kíváncsi voltam, vajon milyen összkép alakulhatott ki benne rólam.
Találkozhattunk volna úgy is, hogy egy világszinten híres egyetem diplomájával a zsebemben dolgozok valami nagy cégnél, ám e helyett egy sztriptízbárban hozott minket össze a sors, megspékelve egy drogtól és alkoholtól bűzös hullával. A legtöbb ember valószínűleg az első változatra tette volna le a voksát, hiszen mégis mi volt a garancia arra, hogy egy nap nem kapok életfogytiglani börtönbüntetést, nyírnak ki, vagy a kettőt egymás után?

- Ez furán fog hangzani – szólalt meg pár percnyi csendet követően -, de valahogy a problémás, örökké bajt okozó, tüzes bérgyilkost, Sunshine Rodriguezt sokkal jobban kedvelem, mint a mintadiák hajrálányt, Sunshine Márquezt. – Alig ért a mondat végére, egyszerűen letámadtam. Szorosan öleltem és csókoltam, nem akartam, hogy kicsússzon a kezeim közül. Végül nevetve húzódott el tőlem, ajkát finoman megnyalta. – Igen, ez a tűz az egyik ok – nyomott egy puszit a szám sarkába. – Gyere, táncoljunk! – pattant fel hirtelen, majd engem is maga után húzott.
- De ez nem is tangó – jegyeztem meg óvatosan.
- Zseniális megfigyelőképességed van, tudtad-e? – cukkolt, miközben a mólón kialakított táncparkettre sétáltunk.
Nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek lassúzni támadt kedve, Nicole Kidman és Robbie Williams közös száma, a Something stupid másokat is összebújásra késztetett. A karomat Victor nyaka köré fontam, arcomat a nyakába fúrtam, olyan közel húzódtam hozzá, amennyire az csak lehetséges volt. Ő finoman átfogta a derekamat, majd kezét lassan felcsúsztatta a hátamon, lélegzete csiklandozta a hajamat, amivel szórakozottan játszadozott tánc közben. Pontosan úgy éreztem magam, amiről a dalban is énekeltek. A történetem után szinte hihetetlennek tűnt, hogy Vick úgy kezelt, ahogyan eddig, sőt, mintha még jobban törődött volna velem; sikerült ismét egy tökéletes és leírhatatlan pillanatot varázsolnia, amibe rengeteg meghittséget csempészett. Én pedig mondani akartam valamit, bármit, de hiába kerestem a szavakat, csak egy férkőzött mindig a tudatomba, és tudtam, azzal mindent elrontanék. Így inkább csendben maradtam, élveztem az éjszakai levegőt, az andalító romantikus zenét, az óceán hangját és lélektársam közelségét. Magamba szívtam az illatát, átadtam magam az érzelmeimnek – boldog voltam.
Míg az időjárás közbe nem szólt.

- Jézusom! – Meglepett kiáltások és sikkantások közepette mi is elugrottunk egymástól, mikor az eső hirtelenjében úgy ömlött a nyakunkba, hogy másodpercek alatt mindent eláztatott. Az égen villámok cikáztak, mennydörgés morajlott, a móló fapadlóján kopogtak az esőcseppek, akárcsak egy géppuska ropogása.
- Mégis mi a halál van Mimaiban?! – menekültünk be a kint helyet foglaló tömeggel együtt az étterembe, ami a váratlan létszámnövekedés miatt zsúfolásig megtelt.
- Májustól kezdve egész nyáron gyakoriak a váratlan viharok – mondtam magyarázatképpen, de Victort ez egy cseppet sem hatotta meg, halkan szidta az időjárást.
- Akkor mégis minek építenek szabadtéri éttermeket? – morogta az orra alatt, végszóra pedig egy hatalmas ponyva gördült elő és fedte be a már igencsak elázott mólót.
Megjelent a tulajdonos, aki elnézést kért a kellemetlenségért, magyarázott valamit az időjárás jelentések pontatlanságáról, majd mindenkit tájékoztatott arról, hogy tíz percen belül felszárítanak mindent és megjavítják az esetleges károkat, az odakint helyet foglalók pedig kedvezményt is kapnak. Fájdalmasan gondoltam vissza arra a tányérnyi ínycsiklandozó garnélarákra, amit még Victor gimis történetei alatt szolgáltak fel nekünk, s amik nagy valószínűséggel a zuhogó eső martalékává váltak.
- Akarsz maradni? – kérdezte Vick, aki még mindig bosszús volt a kellemetlen meglepetéstől, szája úgy biggyedt le, akár egy durcás kisfiúé. Abban viszont elég biztos voltam, hogy nem díjazná, ha ezt szóvá tenném neki. – Vagy fizethetek?
- Mehetünk, ha akarsz – mosolyogtam rá, ő pedig megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, a karomnál fogva átvágott a tömegen, a kiszolgáló pultnál megkereste a pincérünk, gyorsan lecsapta elé a kért összeget, alig másfél perc elteltével már újra a friss levegőn voltunk.

Nevetve rohantunk végig az eső áztatta utcán, a ruhámból és a hajamból folyt a víz, a cipőm sarka meg-megcsúszott. Victor erősen tartott, nem engedte, hogy eltanyáljak, még a pocsolyába behajtó autók miatt felcsapódó özönvíz elől is elrántott. A helyzet a maga abszurd módján nagyon szórakoztató volt, az szakadó eső elöli menekülés, az éjszakai város elmosódott fényei, a sok nevetés miatt az egész olyan volt, mintha nem is két huszonöt éves felnőtt, hanem két tini hülyéskedne az első randiján. Én pedig kiélveztem minden pillanatát.
Berobbantunk a legelső száraz helyre, amit a maratoni, kiöltözött futásunk során találtunk: egy szűk sikátor kapubejárójába. Körülöttünk nem volt senki, valószínűleg minden épeszű ember behúzódott valami normális helyre, csak mi ácsorogtunk az utcán. Bár a zivatartól eltekintve kellemesen meleg volt, amin a hűvös szél enyhített valamelyest, a levegőben frissítő eső illat terjengett. Az egyetlen, ami zavart, hogy nedves ruhám szorosan a testemre tapadt, a cipőm átázott, a hajam pedig elnehezült a víztől. Másrészről az elázott Vick látványa minden pénzt megért, nyitott zakója alatt az inge nedves és átlátszó volt az esőtől, ennek köszönhetően izmos hasának minden egyes négyzetcentiméterét feltérképezhettem.
- Sok mindent terveztem mára, de erre nem számítottam – lazított sóhajtva a nyakkendőjén, majd elém lépett, emiatt meg kellett szakítanom a kockái tanulmányozását. Felvont szemöldökével jelezte, hogy mindent látott, én viszont csak ártatlanul vigyorogtam rá. Különben is, ő is szokott nézni, akkor ez nekem is megengedett.
- Legalább megismerted egy kicsit a szeszélyes, miami-i időjárást: az egyik pillanatban még tiszta ég, a következőben pedig úgy esik, minta dézsából öntenék. Egyébként mik is voltak estére a terveid? – érdeklődtem, mire sokat sejtetően elvigyorodott.

- Sajnos azok már nem publikusak – vonta meg a vállát. – De feltaláltam magam, új ötleteim támadtak. – Végszóra magához húzott egészen addig, míg a testünk minden egyes pontja össze nem tapadt. Karjaim önálló életre kelve ölelték át izmos vállait, míg ő szorosan átfogta a csípőmet, ujjaival finoman megszorított, érintése nyomán apró elektromos kisülések cikáztak végig bennem. – Ugye, hogy jobb így? – mormogta a nyakamba. – Megvédelek, nehogy megfázz.
Ahogy kimondta a szót – megvédelek -, valami elpattant bennem. Az ismerős idegen érzés újra megszállt, ahogy Victor gyengéden a karjában tartott, közben finoman ringatott. Ám ezúttal rátaláltam a nevére is az agyam egyik elzárt, titkos részében: biztonság. Lélektársam közelében mindig biztonságban éreztem magam, bárhol is voltam, nem féltem, mert tudtam, hogy ő is ott van velem. A jelenlététől mindig erőre és bátorságra kaptam, olyan volt, akár egy katalizátor, s közben mindvégig tudtam, hogy nem hagyja, hogy bajom essen.
Különös, euforikus öröm kerített hatalmába. Az elmúlt hét évemet folytonos meneküléssel töltöttem, hiába tudtam bárki elől meglógni, valaki mindig loholt a nyomomban, sosem hagytak nekem nyugtot. A helyzet mit sem változott, ám rátaláltam valakire, aki hosszú idő óta a legbiztosabb pont volt az életemben. Még akkor is, ha ő volt az egyetlen, aki képes volt elkapni.
- Akkor ne is engedj el többé – suttogtam, közben felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. – És szoríts még jobban magadhoz!

Fogalmam sincs, melyikünk volt a kezdeményező, de a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy csupasz hátam a nedves falhoz tapadt, amihez Vick nem túl finoman hozzálökött. Miközben felemelt, feljebb csúsztam, a lábaim pedig maguktól kulcsolódtak a csípőjére, hogy meg tudjam tartani magam. Nem voltunk gyengédek, egy cseppet sem, csókoltuk, haraptuk és karmoltuk egymást, ahol csak értük, a nyelvünk vad, fékezhetetlen táncot járt egy végeláthatatlan csókcsatában. Victor keze keresett és talált, bejárta a testem minden egyes négyzetcentijét, érintésére akaratlanul is felnyögtem. A ruhám alá benyúlva vont még közelebb magához, a combomat simogatva csókolta végig a nyakamat, a torkomat, a vállaimat és a kulcscsontomat. Az én kezem is felfedezőútra indult, az inge alá férkőzve simítottam végig izmos hasán, majd haladtam egyre feljebb, közben új életcélommá vált, hogy vágyakozó nyögéseket csikarjak ki belőle. A szenvedély lassan elborított és átvette az irányítást a józan eszem felett, miközben az ösztöneim egyre jobban elhatalmasodtak, a vágy egy pontban, az altestemben gyűlt össze, míg én többet és többet akartam.
Addig fészkelődtem, míg a Vick nadrágjában növekvő merevedés az én ölemhez nem ért, ezzel együtt lélektársamból egy állatias morgás tört fel, majd még szorosabban húzott magához, finoman megharapta a nyakamat. Körmeim csupasz bőrébe vájtak, mindketten egyre jobban ziháltunk.
Az agyam még józan része tudta, hogy olyanok vagyunk, mint két vadállat, akik egymást akarják széttépni, hogy annak ellenére legyenek egymáséi, hogy mindketten bele is halhatnak. Melegem volt, fáztam és reszkettem, közben a világom színesen kavargó kaleidoszkópként tört darabjaira, azt vártam, mikor hullok szét én magam is Victor kezei között.
Beleharapott az ajkamba, só és vér ízét éreztem a számban, de nem érdekelt. Elégedetten konstatáltam, hogy fájdalmasan felszisszent, mikor a körmeim végigszántották a hátát, ettől viszont csak még durvábban csókolt, még jobban magához szorított. Semmi nem számított. Semmi nem érdekelt. Csak ez a férfi, aki testével teljesen betakart, s aki a vágyaimat és az egész lényemet a markában tartotta.

Nevetés. Boldog felkiáltások. Ajtócsapódás. Az utcai járókelők megszokott zsivaja.
Vickkel úgy rebbentünk szét, mintha valami illegális dolgot csináltunk volna, lihegve próbáltam megtámaszkodni a falban, mikor a lábam újra a talajt érintette. Kerültem lélektársam tekintetét, zavartan babráltam a ruhámmal, próbáltam visszarendezni eredeti állapotába.
- Sunny. – Egy kéz az államnál fogva emelte fel a fejem, így kényszerített, hogy belenézzek a szemébe, mely most sötéten és vihar szürkén csillogott. – Elállt az eső – dörmögte Victor rekedten, majd néhány pillanatnyi szünet után hozzátette. – Sajnos.
- Ühüm – motyogtam zavartan. A fél perccel ezelőtti vadságom nyomban tovatűnt, helyét furcsa üresség vette át. Tudtam, mi történt volna, ha a zivatar még néhány percig kitart, kétségem sem volt afelől, hogy meddig mentünk volna el.
Lélektársam óvatosan átölelt, még ő is az előbbi tevékenységünk hevének hatása alatt volt, látszott rajta, hogy a szenvedélybombánk felrobbanása után nem igazán tudta, mit is kellene csinálnia.
- Mit szólnál, ha ezt nálad folytatnánk? – suttogta a fülembe. – Nálam túl sokan vannak, és ne vedd sértésnek, de te elég hangos voltál – nevetett fel halkan.
Akartam. Mindennél jobban. Ám egy reggeli ígéret és egy eltört vízvezeték megakadályozott ebben. Ráadásul az agyam visszatérő, világosan gondolkodni tudó része azt súgta, hogy nem ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy a kapcsolatunk… magasabb szintre emeljük.
- Csőtörés volt nálam – mondtam meg az igazat. – És már elítélkeztem valakinek reggel. Megígértem Honeynak, hogy holnap mellettem fog ébredni.

Ha Vick az étteremben úgy nézett ki, mint egy durcás kisfiú, most inkább egy olyan fiúra emlékeztetett, akinek elvették a fagyiját. Morgott valamit arról, hogy ki mellett kellene nekem ébrednem, jó egy percig el volt foglalva a saját bosszúságával és azzal, hogy nem hullott az ölébe, amit akart.
Mosolyogva tapasztottam szájára az enyémet, hogy végre elhallgattassam. Bár a csók nem tartott tovább pár másodpercnél, mégis megadta a módját, hogy képtelen legyek elfelejteni, valamint, hogy a döntésemet is megbánjam.
- Kettőnk közül valakinek gyakorolnia kell az önkontrollt – kulcsoltam össze az ujjainkat, majd kihúztam a sikátorból a nyílt utcára, ahol már csak a nedves járda és úttest emlékeztetett az előbbi viharra.
- Szuper – morogta, mire felnevettem. A reakciómra nem szólt semmit, csak a szemét forgatva intett le egy sárga taxit, ami a pocsolyákra vigyázva parkolt le előttünk. – Hölgyem – nyitotta ki nekem az ajtót udvariasan.
Mielőtt beültem volna, megfordultam, arcát két kezem közé fogtam és egy lágy csókot leheltem az ajkaira. Kivételesen nem akart többet, a kocsi tetejébe támaszkodva élvezte a gyengéd kényeztetést.
- Köszönöm ezt az estét – simítottam végig az arcán, majd beszálltam a kissé áporodott levegőjű autóba.
- Vigye őt Sunset Islands-re, a többit tartsa meg! És vigyázzon rá! – nyújtott át Vick az idősödő sofőrnek egy kisebb köteg pénzt, aki hálásan fogadta a gesztust.
- Gondom lesz rá – bólintott lélektársam felé.

Amint taxi elindult velem haza, ügynököm a már megszokott vehemenciájával jelent meg a fejemben.
Csak hogy tudd: ezzel még nincs vége – mondta vészjóslóan, én pedig igyekeztem elnyomni a feltörni készülő kuncogásom. – Komolyan. Vissza fogod te ezt még kapni – jelentette ki határozottan, majd küldött néhány olyan képet, amitől zavarba jöttem. Ő és én voltunk mindegyiken. Egy ágyban. Ruha nélkül.
Vigyázz magadra hazafelé – válaszoltam, közben megpróbáltam nem figyelni égő arcomra és az ölemben gyúló forróságra.
Engem te ne félts. Szeretlek.
Mielőtt még bármit is reagálhattam volna, szétkapcsolta a vonalat. Annyira ledöbbentem az utolsó mondatán, hogy ahhoz sem volt erőm, hogy én keressem őt. Olyan természetesen mondta ki, mintha egész életében csak ezt mondogatta volna nekem. Szeret. Victor Benedict szerelmet vallott nekem.

__________________________________________________________

Borostyán Liga: (Ivy League) eredetileg nyolc magánegyetem sportszövetsége az Egyesült Államok északkeleti területén. Manapság már ez a név azt a nyolc egyetemet jelenti, melyek magas színvonalukról híresek, ezek Észak-Amerika elit felsőfokú iskolái.
A nyolc egyetem: Brown Egyetem, Columbia Egyetem, Cornell Egyetem, Dartmouth College, Harvard Egyetem, Princeton Egyetem, University of Pennsylvania, Yale Egyetem. Ezeket az egyetemeket arról is fel lehet ismerni, hogy egyes épületeik falait borostyán futja be, innen ered az Ivy (borostyán) elnevezés.