2014. március 9.

9. lövés

Gyönyörű, tavaszi vasárnapot, drágáim!
Uramisten, te jó ég! El sem hiszem, hogy már 16-an követitek rendszeresen a történetet, kommenteltek és pipáltok, ezzel pedig bearanyozzátok a napjaim és az írás folyamatát is! Hihetetlenek vagytok, nem tudom elégszer megköszönni a lelkes hozzászólásaitok a fejezetek végén, a díjakat és a sok-sok biztatást, amit tőletek kapok, valamint a pozitív kritikákat is! Imádlak titeket! :)
(Csak remélni tudom, hogy a későbbiekben is velem maradtok, hiszen Shiny és Vick története rövidesen eléri a tetőpontját is.)
Mivel a héten több szabadidőm volt, hétfőn és kedden pedig negyed tízre mentem suliba, így egy hét alatt meg tudtam írni az új fejezetet. A végén az utolsó két mondat kulcsfontosságú lesz a következő részre nézve, ha elolvassátok, megértitek. ;) Addig pedig hoztam egy kis szokásos Sunshine vs Victor menetet, amit két másik - és egy fél - szövetséges is gazdagít.
Jó szórakozást, remélem, tetszeni fog! ^^

***
 - You've been hit by
You've been struck by
A Smooth Criminal -

Épp időben kapcsoltam, ha egy pillanattal később ugrottam volna félre és vetettem volna be a képességem, a felém süvítő golyó a gyomromat találja telibe, nem pedig a falat, ahová irányítottam. Eltáncoltam a három hulla mellől, közben a kihalt folyosót pásztáztam, és azt próbáltam kitalálni, hogy vajon honnan jöhetett a támadás.
Mozgásra lettem figyelmes, s amint megfordultam, két magas alakot vettem észre, akik a sötétben megbújva próbáltak közelebb araszolni hozzám. Behúzódtam egy oszlop mögé, onnan igyekeztem úgy kémlelni, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. Magamban káromkodtam egyet, mikor rájöttem, hogy – egy kivételével - mind a pisztolyaimat, mind a késeimet széthagytam az akció közben, így viszont nagyrészt csak az erőmet tudtam használni – de törvényszerű, hogy a miniatürizált tömegmészárlás során a tartalékaim is kimerültek, gyakorlatilag a pusztakezes harc maradt az egyetlen lehetőségem. Meg a fegyverem egyetlen lövés erejéig, tekintve, hogy a tár is majdnem üres volt.
- Szerinted eltalálta? – hallottam meg egy mély hangot, ami halványan ismerős volt valahonnan, de nem tudtam beazonosítani.
A kérdező nem kapott választ, mindkét férfi – legalábbis az alkatuk alapján azok lehettek – alig néhány méterre állt tőlem, s csak az mentett meg a lebukástól, hogy Blondie még a bevetés előtt áramtalanította az épületet, így az egyetlen fényforrás az ablakokon túlról jött, ahol az éjszakai életét kiélvező város neonfeliratai villogtak.

Igyekeztem még jobban lelapulni, mikor az egyikük lassan körbefordult, valószínűleg engem keresett, a másik ezzel szemben a három friss holttestet tanulmányozta. Sejtettem, hogy a vadonatúj szálloda alsóbb emeletein heverő hullákkal is találkozhattak már, a mai össztermésem száma megütötte a tizenötöt, így az egész épületben vér- és halálszag terjengett.
- Azt hiszem, találtam valamit. – Kettejük közül az alacsonyabb, de izmosabbnak látszó óvatosan lehajolt, majd az egyik holttest mellett kezdett matatni, néhány pillanattal később pedig újra kiegyenesedett. – Ez egy 9 mm-es Glock, még valami, amin ujjlenyomatok lehetnek. – A másik ismét nem szólt semmit, ám a levegő érezhetően megfagyott, ahogy közelebb lépett társához, hogy ő is megszemlélje a fegyverem. – Nézd csak: valami bele van karcolva a markolatba, mintha betűk lennének. Ez olyan, mint egy S. A másik pedig szerintem R.
- S. R.? – Mielőtt az agyam felismerhette volna az eddig néma alak nagyon is ismerős hangját, ő megelőzött engem és bosszúsan felkiáltott. – Basszus, Trace! Ez Sunshine-é! Az előbb Sunshine-ra lőttél!
- Victor Benedict, te meg mi a jó büdös francot keresel itt?! – ugrottam elő a búvóhelyemről ösztönösen, a szavaimra lélektársam úgy perdült meg, akár egy búgócsiga.
- Sunny? – váltott azonnal lágyabb tónusba.
- Tisztán emlékszem, hogy erről az akcióról semmilyen jelet nem adtam neked!

Randy többször is kihangsúlyozta délelőtt, hogy a feladatomat diszkréten, pontosan, megfontoltan és halálosan kell kiviteleznem, a Caudillo parancsa szerint senkinek sem szabadott tudnia erről az ügyről. Az ok igen egyszerű: ha nagy ramazúrit csapva csinálom ki Texas embereit, Florida nemcsak a kopók, hanem a Szövetség szinte minden tagjának célpontja lesz. Tekintve, hogy ez volt az USA második legnagyobb és legnépesebb állama, a legtöbb szövetségessel is rendelkezett, gyakorlatilag minden szomszédja feltétlen bizalmát élvezte, majdnem akkora hatalma volt, mint Illinoisnak, Floridának és Kaliforniának. Csak épp kevésbé volt megosztó, hiába állt ez a három nagy egy oldalon, a kisebb és gyengébb tagállamok biztosan Texasra voksoltak volna – sok lúd több disznót győz alapon.
Az állam vezérasszonya – az egyetlen női vezető a Szövetségben – úgy döntött, ha Miami már amúgy is háborús övezetté vált az FBI kutyái miatt, elérkezett az idő arra, hogy besegítsen az elpusztításában. Valószínűleg lefizetett – vagy manipulált – néhány nagyobb, itteni befektetőt, hogy az egész terve csak egy texasi nagyasszony szállodaépítésének tűnjön – ezzel együtt viszont ideküldte az öt legerősebb emberét, plusz egy tízfős kommandós testőrséget is. Mindent összevetve a terve gondosan kidolgozott és tökéletes volt.
Majdnem.

A Szövetség államai egytől egyig profik voltak, mégis volt valami – a napfényen, melegen és a barátaimon kívül -, amiért mindennél jobban bírtam Floridát: az, hogy a mi főnökünkkel nem lehetett szórakozni. Mire valaki támadást intézett ellenünk, már rég úgy táncolt, ahogy a Caudillo fütyült, ezért mindig sikerült egy lépéssel az ellenség előtt járnunk.
Akárcsak most.
Ám mire Texas legpengébb bűnözői megérezhették volna a veszélyt, a végzetük elérte őket. Az egyikük, egy hacker, balga módon éppen Blondie rendszerébe kontárkodott bele, ezzel sikerült saját magukat lelepleznie – a szőkeség sem a két szép szeméért állt a Pentagon körözési listájának élén, ha valaki az ő gépén szórakozott, rögtön kiszúrta. Ezek után a kémeknek sem telt túl sok időbe, míg felfedezték az ellenség tartózkodási helyét és terveit, s mikor minden készen állt, bebiztosították a terepet és az alibiket, kiküldték az egyik végrehajtót, hogy takarítsa el a szemetet. Sunshine Rodriguezt.
Én pedig abban a hitben jártam el a haláltáncom, hogy a tisztogatást, a játékot addig és úgy élvezhetem ki, ahogy csak én akarom, senki nem fog megzavarni közben. Az egyik férfi, egy bérgyilkos, egyszer csúnyán helybenhagyott, szerettem volna méltón viszonozni a bosszúmat, hogy láthassa, legutóbbi találkozásunk óta eltelt három és fél év alatt mennyit fejlődtem. Ha egy munkámnak személyesebb, sötétebb részletei is voltak, sokkal szívesebben végeztem el, mint egyébként – ilyenkor váltam valóban azzá a hidegvérű gyilkossá, akinek tartottak.
Majdnem egy órán keresztül játszadoztam velük, akár egy macska az egerekkel, halálos nyugalommal hagytam szét a cuccaim, hiszen a hullák már nemigen vehették hasznukat, úgy voltam vele, hogy később összeszedem őket. De persze nem Victor Benedict lett volna a lélektársam, ha nem talál rám már megint.

- Szóval? Mit csináltok itt? – kérdeztem újra, közben a Trace kezében tartott pisztolyomat fixíroztam, s hálát adtam az égnek, hogy a párja még nálam volt. Bár jelenleg a két szépségemet a Pokolba kívántam; hiába voltak a Caudillo nagylelkű ajándékai, amiket akkor kaptam, mikor hivatalos tagja lettem a Szövetségnek, a monogramommal ellátott, különleges, elefántcsontszín markolatú, ezüst maroklőfegyverek most elárulták a tulajdonosukat.
- Már jó pár napja folyik az eredeti nyomozással párhuzamosan egy másik is. Az egyik emberem jelentette, hogy néhány régóta körözött bűnözőt látott errefelé, és mikor a szálak összeálltak, ideküldtek minket.
- Arra viszont nem számítottunk, hogy te is itt leszel – fejezte be Vick a bátyja gondolatmenetét.
- Aha. – Ezzel csak megerősítést nyert, hogy néha a legnagyobb lehet a legidiótább is. Mégis mit tudhatnak Texasban, ha az FBI és a rendőrség is ilyen könnyen kiszagolta őket? – És pontosan hányan is vagytok itt? – kérdeztem. Ugyanis most nem vonhattam kérdőre az erősítésért.
- Kevesebben, mint tegnap – kaptam a választ, majd Trace irányából azonnal jött a kiegészítés is.
- Mikor az előtérben rátaláltunk három hullára, jobbnak láttuk, ha csak ketten derítjük fel a terepet, a többiek szétszórva őrködnek és jelentik, ha találnak valamit.
- Csak ti ketten? – néztem rájuk hüledezve. – Elment az eszetek, vagy mi?! Mégis mi a francot csináltam volna, ha veled történik valami, te szerencsétlen?! – léptem Victor elé dühösen, ám őt nem hatotta meg különösebben a kirohanásom, sőt, mintha élvezte volna a reakcióm.

- Nyugi, Sunny, nem voltunk veszélyben. Egy különleges informátorunk különleges képessége irányított minket – mondta sejtelmesen. Valószínűleg a bátyja jelenlétében nem akart olyan nyíltan kitárulkozni előttem, sejtettem, ha csak ketten lennénk, normálisan felvilágosítana.
- Pazar – morogtam.
- Egyébként jól vagy? – Vick váratlan kérdésére felkaptam a fejem, még arról is megfeledkeztem, hogy ezen a hülye helyzeten bosszankodjak. Vajon ez valami lélektársas dolog, vagy pusztán karma, hogy mióta találkoztunk, az akcióim egyre gázabbul sülnek el?
- He? – pislogtam rá bambán, aztán leesett, mire gondol. – Ja, vágom. Megsérülni megsérültem, de azért, mert az egyik izomagy nekidobott a lépcsőnek. De nyugi, mint láthattad, én nyertem – jegyeztem meg, mikor észrevettem, hogy Victor szeme ijesztően megvillant. – A golyót, amit rám küldtetek, eltérítettem. Bár nem sokon múlott… - tettem hozzá halkan, de nem annyira, hogy lélektársam ne hallja meg. Képzelődtem talán, vagy tényleg megajándékozta a bátyját híres, acélos tekintetével?
- A munkád egy része profira vall, míg egy másik egy amatőrre – adta át Trace a pisztolyomat az öccsének, a hozzászólásából pedig leszűrtem, hogy valószínűleg már zsebre vágták néhány játékszerem.
- Nem számítottam társaságra – vontam meg a vállamat.
Igyekeztem egykedvűnek tűnni, de igazság szerint a bátyja jelenléte és gyanakvó pillantásai nagyon is zavartak: tekintete úgy ugrált Vick és köztem, mintha egy teniszmeccset nézne, én pedig kezdtem kínosan érezni magam tőle. A megszokott, akcióim utáni könnyed, flörtölős levegő helyét most a hűvös, vihar előtti csend vette át.

Trace gondolhatta, hogy tizenöt hullával itt még nincs vége mindennek, a gyanakvását is megértettem, de az frusztrált, hogy a munkám gyümölcsét látva vajon mit gondolhat a testvére lélektársáról. A hangulat érezhetően feszült volt, egyikünk sem mozdult, noha én például szíves-örömest felszívódtam volna.
- Mondd csak, Sunny, végeztél mára? – Victor úgy helyezkedett, hogy a bátyját eltakarja előlem, közben szórakozottan dobolt a pisztolyomon.
- A feladatom annyi volt, hogy ezeket likvidáljam, a holttestekkel nem nekem kell foglalkozni – válaszoltam az igazságnak megfelelően. Bár ügynököm ezt már amúgy is sejthette, hiszen sosem törődtem a hullákkal. Azokat meghagytam az eltakarítóknak… akiknek most nagyon ajánlottam, hogy addig kushadjanak a helyükön, amíg a terep tisztává nem válik.
- Akkor a mai munkádnak hivatalosan vége? – folytatta lélektársam a kérdezősködést. - Gondolom, igen. Miért? – Alig értem a mondatom végére, megértettem, mire is célzott. De még ha nem is lett volna teljesen világos, a szája sarkában megbújó, gonosz kis mosoly mindent elárult.
Velem ellentétben őt nem érdekelte Trace jelenléte – vagy csak nagyon jól leplezte -, úgy volt vele, ha úgyis sikerült összefutnunk, kettőnk játékát is nyugodtan beiktathatjuk. És ki vagyok én, hogy erre nemet mondjak?

Elvigyorodtam és közelebb léptem hozzá, kezemet finoman az övére fektettem.
- Biztos, hogy ezt akarod? – érdeklődtem halkan.
- Egy randit a lélektársammal, ahol olyan dolgokat tudhatok meg róla, amiket magától nem mondana el? Már hogy ne akarnám? – hajolt hozzám közelebb, tekintete fogva tartotta az enyémet. – Te mondtad néhány órája, hogy kapjalak el. Azt hiszem, úgy illendő, hogy teljesítem a kérést – mormogta alig hallhatóan, közben egy lopott mozdulattal végigsimított a karomon.
- Ez nem egy sorozatos vesztes hangja? – hidaltam át a kettőnk közti távolságot, ami már így is csak néhány centi volt csupán. Victor kitöltötte a látóterem, ezzel együtt elérte, hogy kettőnkön kívül senkivel ne törődjek, még a testvérével se, aki pedig alig két méterre állt tőlünk. – Akkor gyerünk, próbáld csak meg! – simítottam végig ajkammal az övén, s míg a figyelme rám irányult, kirántottam a markából a pisztolyom, a combomra csatolt tartóba nyomtam, majd ötméternyi távolságot teleportálva kettőnk között előnyhöz juttattam magam. – A feladat még mindig adott: kapj el, ha tudsz! – kiáltottam neki búcsúzóul, végül sarkon fordultam és eltűztem a legrövidebb menekülési útvonal felé.
Néhány másodperc múlva már hallottam négy láb gyors, ütemes dobbanásait a hátam mögül, így igyekeztem még nagyobb sebességre kapcsolni. Egy sarkon befordultam egy újabb kihalt folyosóra, ahol az egyik hulla feküdt keresztben. Miközben átugrottam felette, felkaptam a hátából kiálló késem, amit gyorsan az egyik fegyverem mellé csúsztattam. Arra nem volt időm, hogy mindent összeszedjek, csak azokra kellett korlátozódnom, amik útközben az utamba akadhattak.

Bár Trace és Vick némileg lemaradtak, mégsem lassítottam. A hatalmas szálloda labirintusra emlékeztető folyosói össze-vissza tekergőztek előttem, én pedig minden idegszálammal arra figyeltem, hogy a Blondie által bemagoltatott útvonalat kövessem. Az épület már csak átadásra várt, de állítólag volt valami gebasz néhány szerződési feltétellel, a hivatalos megnyitó csúsztatása Texas kezére játszott – vagy ők intézték úgy, hogy gondok legyenek, vagy szimplán csak kihasználták ezeket a problémákat. Bárhogy is történt, a választásuk mindenesetre tökéletes volt: ha nem lett volna a fejemben egy térkép a hely mind a tíz emeletének pontos alaprajzáról, simán eltévedtem volna. Így viszont pontosan tudtam, hogy a vezetői részlegen maradva merre kell mennem, hogy a lehető legrövidebb idő alatt jussak ki innen.
A világításnak azért most örültem volna, hiába volt gyilkoláshoz tökéletes a sötétség, vakon rohanva akaratlanul is nekiütköztem néhány saroknak, amire a karom és a lábam zsibbasztó lüktetése volt szíves emlékeztetni.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megérkeztem ahhoz a folyosóhoz, ahol a személyzeti lépcső ajtaja is helyet kapott. Kis szerencsével - és néhány emeletnyi lépcsőzéssel - kijuthattam a szállodából a hátsó kijáraton keresztül, ha pedig az éjszakai forgatagba vetem magam, még az én szuperszimatom se tud majd a nyomomra bukkanni.

Trace azt kérdezi, hogy vagy képes ekkora sarkakon így rohanni – robbant be a fejembe Victor hangja, aminek ereje egy pillanatnyi megtorpanásra késztetett.
Sose becsüld alá a Jimmy Choo hatalmát – válaszoltam vidáman, amint a hirtelen jött migrénes lüktetés alábbhagyott. Már meg se lepődtem azon, hogy nem tudtam kizárni, pedig most kivételesen védelmi rendszer is volt az elmém körül.
Jimmy Choo? És mégis milyen hatalma van neki? – kérdezte szarkasztikusan.
Hát, ha rúgok, az elég fájdalmas. És senkinek sem kényelmes, ha egy tíz centis tűsarkat állítok a torkába.
Lehet, hogy elsőre senki nem gondolta volna, de ez a combig érő, fekete bőrcsizma, legyen bármilyen drága darab is, rengeteg bevetést megélt már. Még az első akcióm utáni fizetésből vettem, azóta nagyrészt ebben végeztem el a munkáim, az évek során pedig a lábam is hozzászokott, mostanra ez volt a legkényelmesebb lábbelim. Plusz, ha ebben képes voltam harcolni és menekülni, bármi másban is meg tudtam tenni ugyanezt. Ez a csizma volt az én kabalám, mint másoknak a szerencse zokni, vagy szerencse melltartó, és eddig tökéletesen teljesítette a feladatát.
Nem mintha nem néznél ki dögösen benne, de úgy tudom, ez nem épp egy olcsó márka. Nem sajnálod?
Vick, ez egy régi darab, eddig nagyon jó szolgálatot tett. De ha akarod, jobban kifejtem neked… Már ha egyáltalán képes leszel utolérni – mondtam gúnyosan, mikor az utolsó golyómat elhasználva törtem fel a lépcsőház ajtaját.
Á, hidd el, hátulról is tökéletes látványt nyújtasz – kaptam a választ abban a pillanatban, hogy meghallottam a hátam mögül a súlyos fémajtó csapódását. Tehát sikerült behozniuk a lemaradást, a lépcsőzéssel muszáj volt több előnyt nyernem.

Azonban alig értem le a földszintre, csapdába kerültem. Míg Victor fentről rohant a nyomomban, Trace valahogy elém került, végül egy lépcsőfordulónál elzárták az utamat. Ha nem a lélektársam bátyjáról lett volna szó, simán átverekedtem volna magam rajta, de nekem is ott volt Honey, tudtam, milyen érzés lenne neki, ha bántanám a testvérét.
A bátyja látványa viszont eszembe juttatta, hogy a menekülésem egy szakaszában már csak egy pár láb tulajdonosa követett, időközben, úgy látszik, módosítottak kicsit a tervükön. Vick nem vetette be a manipuláló képességét, hogy megállítson, egyszerűen csak a lélektársi telepatikus vonalunkat használta arra, hogy elterelje a figyelmem. Ami maximálisan sikerült is neki.
Na, jó, ez ügyes volt – hátráltam egy lépést, mikor mindketten lassan elindultak felém, mintha egy elszabadult vadmacskát akarnának becserkészni.
- Innen már nem tudsz hová futni, Sunny – mondta Victor, közben a fal mellett haladva jutott hozzám egyre közelebb és közelebb.
És ezt te miből gondolod? – kérdeztem vissza telepatikusan, a számat összeszorítva próbáltam tovább távolodni tőlük, de a lépcsőforduló kicsi és szűk volt, a hátam pedig valami keménynek ütközött.
Nem tudom pontosan, hogyan is működik a képességed, de ha tudnád használni, már előnyt nyertél volna, nem igaz? – Rájöhetett, hogy nincs kedvem hangosan cseverészni, s még ha a bátyjának fel is tűnt néma párbeszédünk, csak komor tekintettel haladt előre.

Viszont igaza volt. Nem ismertem a terepet, és még ha egy-egy utazásra voltak is tartalékaim, fogalmam sem volt arról, hová is mehetnék. Az épületben itt gályázhatnak az embereik is, ismét csak csapdába esnék, annyi erőm pedig nem volt, hogy kiteleportáljam magam innen – az óriási szálloda árnyoldala volt ez.
Hali, Shiny! Mizu? – jelent meg a fejemben egy újabb hang, noha Victoréval ellentétben sokkal mélyebbre jutott az elmémben, ráadásul úgy férkőzött belém, akárcsak egy falon átlebegő, testetlen szellem.
Blondie! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. – Tökéletes időzítés, mint mindig.
Barátnőm erre nem válaszolt, helyette csak a szokásos túlvilági kacajával ajándékozott meg.
Biztos nem akarod elfogatni magad? – kérdezte, mikor szétnézve a gondolataim között megtudta, mit is szeretnék. – Egy randi még nem a világvége.
Hékás, most kinek az oldalán is állsz? – érdeklődtem, és azért fohászkodtam, hogy akadjon már le a témáról.
A tiéden, természetesen. Csak egy meglátás volt. Szerintem mindkettőtöknek jót tenne és…
Blondie! – szakítottam félbe idegesen.
Oké, oké, oké. Vágom. Tudom, utálsz veszíteni – sóhajtotta, de azért még rákontrázott. – Bár szerintem ő se szeret, adhatnál neki egy gyereknapot. – Mielőtt még rárivallhattam volna, a tárgyra tért. – Ne nézz hátra, de van mögötted egy ajtó. A női megérzéseim azt súgják, hogy golyó híján vagy, így felvilágosítalak, hogy a zárrendszere profi munka, erővel nem fogsz tudni kijutni.

Mi van mögötte? – kérdeztem, közben a hideg fémhez tapadtam.
Parkolóház. Onnan pedig egyenest az utcára kerülsz.
És az ajtók hogy nyílnak?
Elvileg minden emeleten, a személyzeti lépcsőkkel szemben van egy-egy riasztó, amit ha aktiválnak, a zárak automatikusan kioldanak. Amolyan tűzvédelmi rendszer.
Ez mind szép és jó, de vaksötét van, semmit sem látok, így ha lehetőségem se lenne rá, akkor sem tudnék tüzelni – néztem körbe. Ha maradt volna töltényem, elég lenne szétlőnöm a berendezést, míg Blondie egy pillanatra visszahozza az áramot, de üres kézzel erre nem volt lehetőségem.
Tíz másodpercre tudok neked fényt csiholni. És mielőtt közbeszólsz – emelte meg a hangját, hogy elhallgattassa a tiltakozásom -, ezek kopók, biztosan van náluk fegyver. Maradt még annyi erőd, hogy megpróbálj szerezni egyet tőlük?
Meglátjuk – válaszoltam, az agyam eközben már működésbe lépett, lelki szemeim előtt megjelent egy pisztoly.
Távolról hallottam, hogy a szőkeség még mond valamit valami visszaszámlálásról, de a figyelmem már lekötötte a képességem utolsó morzsáinak összegyűjtése. Magamat sokkal könnyebben utaztattam, ráadásul azt se tudtam, milyen pisztoly lehet náluk, így sorba kellett vennem az összes lehetőséget – az erőm korlátai is mindig a legrosszabbkor mutatkoztak meg.

Abban a pillanatban, hogy a fények felgyulladtak, mindkét tenyeremben egy-egy sima, hűvös markolat érintését éreztem meg, a mutatóujjaim pedig ravaszokat tapintottak ki. A két fegyver még szinte fel sem vette teljesen szilárd formáját, tekintetemmel máris a Blondie által említett riasztókat kerestem, amikre rá is akadtam: élénkpirosan izzottak Trace és Victor háta mögött.
Nem volt időm gondolkodni, nagyjából öt másodpercem maradhatott, így gyorsan kibiztosítottam mindkét pisztolyt, az egyiket feljebb, a másikat lejjebb emelve céloztam, végül habozás nélkül lőttem. Egy tizedmásodperccel a semmivel sem összetéveszthető dördülést követően kicsi üveglapok reccsentek és törtek ezer darabra, ezt követően pedig éles, visító hangon megszólalt a riasztó is. Valamint a mögöttem lévő ajtó zárjai kattantak egyet.
Vigyorogva dobtam el a két maroklőfegyvert, majd egy erőteljes rúgással feltártam a kijáratot és kirontottam a parkolóházba. Pár lépést tudtam csak megtenni, egy fekete vaskorlátnak ütköztem: az egyik oldalamon meredek lépcsősor vezetett le az autókhoz, a másikon egy újabb korlát zárta el az utamat.
Nem volt kérdéses, hogy merre fogok indulni, átvetettem magam az akadályon, egyenesen bele a semmibe. A betontól nem választhatott el nagyobb távolság, mintha egy bérház földszinti ablakából ugrottam volna ki, így néhány pillanatnyi szabadesést követően guggolásban értem földet.

Ahogy felnéztem, pillantásom találkozott lélektársaméval, aki a bátyja mellett ácsorogva figyelt engem a magasból. Amikor kettejük tekintete összevillant, tudtam, hogy még nem adta fel: tényleg el akart kapni. Hozzám hasonlóan vetette utánam magát, abban a pillanatban, hogy elindultam, meghallottam a becsapódás hangját, amit Trace halkan elmormogott káromkodása követett – de hogy az öccsét szidta-e, vagy engem, vagy az egész helyzetet, azt nem tudtam megmondani.
Biztosabb lábakkal futottam a kemény aszfalton, a parkolóház meleg és levegőtlen belseje ki volt világítva, fehér neonlámpák fényében rohantam a külvilág felé, aminek zajai már beszűrődtek hozzám, jó ötven méterre előttem pedig már láttam az emelkedőt, amin át a városba juthattam.
Finom érintést éreztem az elmémben, mint mikor valakinek a szobája ajtaján halkan bekopognak. Egyetlen embert ismertem ezen a világon, aki csak nagyon kivételes helyzetekben mászott be valakinek a fejébe, ha most ezzel próbálkozott, akkor tudtam, csak jelezni akarta, hogy itt van a közelben.
- Keith! – kiáltottam, s nem kellett sokáig keresnem őt, az egyik sötét sarokban egy hatalmas árnyék mozdult meg, a következő pillanatban pedig Blondie lélektársa kilépett egy lámpa fénykörébe, teljes életnagyságában magasodott előttünk.
Még nagyobb sebességre kapcsoltam, mikor már csak alig két méter választott el minket, megéreztem képességének legalacsonyabb fokozatának ölelését, ami először lelassított, majd gyengéden a háta mögé perdített.

A térdemre támaszkodva fújtam ki magam, közben azt figyeltem, hogyan torpant meg Vick és a bátyja, ahogy csapattársam figyelmeztetően nyújtotta előre az egyik karját.
- Elég kitartó egy pasid van – jegyezte meg Keith halkan, szája sarkában elismerő mosoly bujkált. – Bár ha a te lélektársadról van szó, nemigen lehet más választása.
- Én is büszke vagyok rá – suttogtam kiegyenesedve. – Úgy csináld, hogy azért egyiküknek se legyen baja, oké? – néztem fel rá, mire a fejét csóválva, szinte hangtalanul felnevetett.
- Ha nagyobb kárt okoznék annál, mint amit muszáj, amúgy is leszednék a fejemet, Blondie pedig kiherélne. Nyugi, sértetlenül megússzák, csak hátráltatom őket egy kicsit.
Abban a pillanatban, hogy mondandója végén levitte a hangsúlyt, a levegő megtelt elektromossággal, éreztem, ahogy a nyakamon minden pihe égnek meredt, a karom libabőrös lett. Victorhoz és Trace-hez is eljuthatott Keith képességének előszele, mert mindketten megfeszültek, majd lassan hátrálni kezdtek, pont akkor, mikor a férfi a másik karját is kinyújtotta.
És így csinál egy savant mini földrengést – kommentáltam a dolgot ügynökömnek, közben csapattársam mindkét keze ökölbe szorult.
A torkából kiszakadt egy ordítás, két hatalmas markát pedig belevágta a betonba, ahol azonnal kráterek jelentek meg. Még egyet csapott ugyanoda, amitől az aszfalt repedni kezdett, és egészen a két Benedictig terjedt. Az óriási erőhullámok hatására kisebb-nagyobb betondarabok szakadtak ki a helyükről, a föld egy pillanatra megremegett, de amint Keith izmai ellazultak, a férfi pedig kiegyenesedett, minden elcsendesült – csak a pusztítás látható nyomai árulták el, mit is csinált az előbb.
A repedések és törmelékek egy kisebb barikádot képeztek négyünk között, ami tartós hátráltatásra nem volt ugyan alkalmas, de Vicknek és a testvérének egy ideig azért vesződniük kellett, ha át akarták verekedni magukat rajta.

Búcsúzóul vetettünk rájuk egy diadalittas vigyort, majd egy pacsit követően csapattársammal egyszerre tűztünk el a kijárat irányába. A menekülést jelentő kapu egyre közelebb került hozzánk, a város zajai felerősödtek, s bár már kezdtem fáradni a sok rohanástól, az agyam a győzelmem mámorában úszva, megkönnyebbülten kattogott azon, hogy hová is menjünk holnap a lélektársammal.
Keith-szel csak akkor fordultunk hátra, mikor már végre az utcán voltunk. Előttünk egy négysávos úton taxik, motorok, buszok és személyi autók száguldoztak, a járdán pedig egészen nagy, vagy éppen csak néhány fős csoportokban járókelők mászkáltak, az egész heti robotolás után valamilyen szórakozóhelyre, esetleg bárba tartottak, hogy megkezdjék a péntek éjszakai feltöltődést.
- Oké, tévedtem. Helyesbítek: a pasid rohadt kitartó – jegyezte meg Keith a vállam felett átnézve, s mikor én is követtem a tekintetét, leesett, mire gondolt: Trace és Victor nem adták fel, alig néhány méterrel voltak csak lemaradva, rekordidő alatt juthattak át az akadályon.
- Beolvadunk? – intettem fejemmel a tömeg felé.
- Szétválunk? – Mikor a kérdésre bólintottam, csapattársam elgondolkodva nézett szét. – Kétsaroknyira van a Tükörterem, ott le tudod rázni a fiúdat. A másikkal én foglalkozom majd, van errefelé néhány régi épület, amiknek nem árt meg, ha esetleg pár új helyiséget kapnak.
- Oké – hátráltam el tőle. – Üzentess Blondie-val, ha sikerült meglógnod!
- Te is – válaszolta, vetett egy utolsó pillantást a Benedict fivérekre, majd kihasználva a közelünkben lévő gyalogátkelőnél zöldre váltott lámpát, elindult az úttest másik oldalára.

Én sem sokat tétováztam, csak búcsút intettem Vicknek, és belevetettem magam a nagyvárosi forgatagba. Tapasztalatból – és jó néhány akciófilmből – tudtam, hogy ha az ember egy tömeg közepén menekül, hülyeség rohannia, mert azt úgyis kiszúrják, elég feltűnő egy nyugisan sétálgató embercsoport között egy futó idióta. Azon kevés alkalom során, mikor ilyen helyzetekbe kerültem, elég sokat segített, ha valamit variáltam a külsőmön. Kontyba kötött hajamból útközben két copfot varázsoltam, a bőrdzsekimet levettem és a derekamra kötöttem, így a fegyvereimet is eltakartam vele.
Igyekeztem nem túl feltűnően hátranézni, hogy lássam, lélektársam még mindig a nyomomban van-e, inkább a kirakatok üvegén ellenőriztem őt. Ahogy vártam, ő sem buldózerként verekedte át magát a tömegen, volt köztünk úgy hat-hét méter, de akárhogy is igyekeztem eltűnni, a kettőnk közti távolság nem csökkent. Még szerencse, hogy a célomig nem kellett sokat menni, hosszútávon valószínűleg ez a macska-egér játék nem működött volna, kinéztem belőle, hogy az első adandó alkalommal berántana egy üres sikátorba.
Amikor már a biztos menekülési helyszín közelében voltam, gyorsan előrántottam a zsebemből néhány dolcsit a belépőre, amit az ajtónál őrködő alak kezébe nyomtam, s a visszajárót meg sem várva beléptem.

A Tükörterem pontosan az volt, amit a neve elárult róla: egy igazi tükörlabirintus. Hajnaltól egészen éjszakáig nyitva volt, a nap különböző szakaszaiban más-más formát öltött – bár az egész mindössze egy óriási terem volt, amiben mindenféle alakú, méretű és képű tükröt helyeztek el, mégis képes volt még a leggyakorlottabb látogatókat is meglepni. Jelenleg az üvegpadló alatt, valamint a szintén üvegből készült plafonról is különböző, élénk színű spotlámpák világítottak, nagyrészt a lila árnyalatai uralkodtak, ami sejtelmes, túlvilági hangulatot kölcsönzött a helynek, amit a praktikusan elrejtett hangszórókból szóló halk zene csak fokozott – titokzatosságában halványan emlékeztetett a Rubinvörösre, csak itt nem volt huszonegyes korhatár. Előttem négy ösvény várt arra, hogy kiválasszam valamelyiket, a folyosókon pedig sok-sok Shiny nézett vissza rám, hol groteszk, hol normális formában.
Amikor meghallottam a hátam mögül Victor lépteit, találomra választottam ki az egyik lehetőséget, s hátra sem nézve indultam el a teljesen ismeretlen útvonalon. Alig voltak néhányan idebenn, valakinek térkép volt a kezében, mások valószínűleg családtagjaikat vagy barátaikat próbálták megtalálni, egyesek pedig a tükörképükön röhögtek, ha az valamilyen elnagyolt képet mutatott róluk.
Szórakozottan haladtam végig a folyosókon, néha befordultam egy sarkon, de volt, hogy jó darabig csak egyenesen mentem. Párszor felbukkant előttem vagy mellettem Vick alakja is, de mindig csak egy tükörben, sosem valódi formájában. Fura módon nem próbált bejutni a fejembe, csak a jelenlétét éreztem, tudtam, ha én szólnék hozzá, rögtön válaszolna. Volt egy olyan gyanúm, hogy megint a szuper megérzéseit követve akar engem elkapni.

Pechére jobban ismertem ezt a helyet nála, neki valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy milyen sokszor kerültünk egymás közelébe. Tudtam, hogy ő is összetalálkozott néhány ál-Shinyval, valószínűleg követte is őket – s pont itt hibázott. Minél távolabb megy valaki a tükörképtől, annál közelebb kerül a tulajdonosához, és fordítva – a Tükörteremben ez a szabály mindig érvényesült. Így amint egy Victor felbukkant előttem, nagyjából pontosan be tudtam lőni, hogy a lélektársam merre is tartózkodhatott akkor. Az enyémmel párhuzamos útvonalon haladhatott, amik néhányszor keresztezték is egymást, talán így akart elém vágni.
Jó tizenöt perce nem találkoztam senkivel, mindössze Blondie jelezte nekem, hogy Keith-nek sikerült leráznia Trace-t, valamint két-három alkalommal a helyiség ellentétes oldaláról jutott el hozzám néhány másik csoport hangja. Victor azonban sehol, még a tükörképei is kezdtek elfogyni, teljesen egyedül voltam, a közelemben senki nem tartózkodott, csak a zenét és a cipőm sarkának halk koppanásait hallottam. Ez egyrészt megnyugtatott, hiszen sikerült megint meglógnom lélektársam elől, ám egyúttal frusztrált is. Feladta volna? De arról tudnék, nem? Csak adott volna magáról valami életjelet, ha úgy döntött, az öt-nulla egy szép, kerek eredmény a játékunkban. Vagy az ennyire kikezdte volna a hiúságát?

Abban a pillanatban, hogy befordultam az egyik sarkon, összetalálkoztam lélektársam másával, méghozzá vagy tizenöt különböző alakban és méretben. Akárhová fordultam, mindenhol egy Vicket láttam, olyan érzésem volt, mintha teljesen körbevett volna. Nagyobb tempóra kapcsoltam, igyekeztem felszívódni, de minden próbálkozásom hiába volt, a tükörképek mintha csak osztódtak volna, egyre több és több lett belőle, s mindannyian engem figyeltek. Mindeközben a Shinyk egyre inkább csökkentek, bármerre is néztem, magamat már nem láttam, csak Victort.
Kezdtem kétségbeesni. Akármerre mentem, bárhová fordultam is be, teljesen feleslegesnek bizonyult, ügynököm mindenhol ott volt, s bár nem voltam benne biztos, hogy pontosan tudta, merre is vagyok, mégis úgy tűnt, képtelenség elbújnom előle. Hiába szívattam folyton azzal, hogy az FBI mekkora baromság, most élőben tapasztalhattam meg az ellenkezőjét, s még ha múló fellángolás volt is, megértettem, miért tartott annyi bűnöző a Szövetségi Nyomozóirodától: ha több olyan emberük is volt, mint az én Victor Benedictem, akkor valaminek mégiscsak köszönhették a hírnevüket.

Az agyam józanabbik része már felfogta, hogy csapdába estem, ám az a Sunshine, aki nem akarta, hogy csorba essen a hiúságán, makacsul ragaszkodott ennek ellenkezőjéhez, egyszerűen nem akarta, hogy elfogják.
Felkiáltottam, mikor a semmiből hirtelen két erős kar fonódott a derekam köré és szegezte a kezeimet az oldalam mellé. Hátam egy izmos mellkasnak ütközött, hiába igyekeztem, nem tudtam megmoccanni. A lábaimat közrefogták, így még a Choo-mat sem tudtam bevetni, a mögöttem magasodó, hatalmas test teljesen betakart. Ismerős illatok csapták meg az orromat, fogva tartóm pedig finoman végigsimított csupasz csípőcsontomon, amibe akaratlanul is beleborzongtam. Puha ajkak gyengéd csókot leheltek először a vállamra, majd a nyakamra, végül meghallottam Victor suttogását is, ahogy a fülembe mormogott:
- Elkaptalak, Sunshine Rodriguez. Elkaptalak.

9 megjegyzés:

  1. Kedves Riri!

    Mi lenne jobb egy vasárnap délutánon, mint olvasni a következő izgalmas rabló-pandúr részt tőled, egy kis csoki társaságában? Egyszerű: Semmi! :D
    Rettentően tetszett a rész, izgalmas volt, és az, hogy Trace-t is ott volt, meglepett, de tetszett. Még valaki, aki tud Sunny-ról, és Vick-ről. :) Ez a fogócska érdekes volt, és én egész végig izgultam, mert őszintén, Victornak szurkoltam. És nagyon örülök, hogy nyert! Végre! :D Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani randinak, és alig várom a következő részt!
    Remélem a héten lesz is időd megírni, de ha nem, azt is megértem. :)
    Csak így tovább!! :)

    Ölel, Sam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sam!

      Jaj, de aranyos vagy! :D Viszont így legalább rájöttem, hogy csokit akartam enni. ^^
      Örülök, hogy tetszett! :) Trace megjelenése hirtelen jött, elkezdtem írni a fejezetet, és mire észbe kaptam, már ő is ott volt. Egyébként ő, Di és Uri tudnak a Sunshine-Victor duóról, hiszen az öcsikének ki kellett öntenie a szívét valakinek a találkozásuk éjszakáján. ;) És Blondie is megmondta: egy vereség még nem a világvége, Vick meg végre nyeregben érezhette magát. A randi helyszíne pedig a fejemben már megvan, akárcsak az, hogy mi fog történni.
      Köszönöm a kommentet és a biztatást is, a következőt igyekszem hamar hozni, hiszen egy számomra nagyon fontos fejezetről van szó, amiben sok minden ki fog derülni. (Hupsz...) :)

      Ölel, Riri

      U.i.: A díjat pedig itt is és mégegyszer nagyon-nagyon köszönöm! :)

      Törlés
  2. (Csapó2, miután a gépem meghülyült és egy interjú alá ment a komment... o.o')

    Hát szépséges TAVASZI vasárnapot Neked is! *o*

    Ha ez a szép idő nem varázsolt eléggé jó kedvet, akkor ez a fejezet biztosan!
    Elképesztően élveztek Shiny és Vick macska-egér játékát. Kijárt már az acélostekintetűnek is egy icipici győzelem. :D
    Gondolom azzal pedig nem mondok újat, hogy még mindig imádom, ahogyan írsz. :) A szemem szinte az engedélyem nélkül követte a sorokat, leültem, és addig fel nem álltam, míg el nem olvastam a fejezetet. :O

    További szép napot és minél több pihenést!

    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaa! ^o^

      Nálatok is szép idő van? Itt száz ágra süt a nap! *-* (És végre nem fagy be a hátsóm se... :'D)
      Örülök, hogy tetszett a fejezet! Icipici győzelem? Ezt nem mondjuk el neki! :D De így legalább a hiúságán, egóján és férfias önbecsülésén esett csorbáért végre elégtételt vehet. Mert megérdemli. És mert megteheti. Mert ő Victor Benedict.
      Hallod, milyen kis huncut szemed van neked! :O Mint egy róka! Há! (Á, nem, nem néztem Teen Wolfot délelőtt...) Az anyját neki!
      A nap pihenős része elmúlt, de a kedvemet most semmi nem ronthatja el. A következőt pedig igyekszem hamar hozni!

      xoxo

      Törlés
  3. Kedves Riri! :)
    Hol is kezdjem? ...mondjuk a trailernél. Látszik, hogy nagyon sokat dolgoztál vele, tökéletesek az időzítések, hibátlan a vágás, a zene. A szöveg pont annyit mond el, hogy aki még nem ismeri a történetet, az is kedvet kaphasson hozzá. Van egy rész, ahol egy férfi hangját vágtad be, talán az tetszett a legjobban. Sehol nem láttam még ilyen megoldást, sikerült egyedivé tenned vele a videót. Viszont felmerült bennem egy kérdés: kinek a hangját halljuk? Nagyon megfogott a hangszín, de nem tudom archoz kötni.
    Térjünk át a fejezetre.
    Imádtam. Azt hiszem ez elmond mindent. Ha tehettem volna felállás nélkül olvastam volna végig, a tesóm azonban meghiusította ezt a tervet és sajnos szünetet kellett tartanom közben. Viszont ez semmit nem változtatott az összhatáson; ahogy visszaültem újra magába szippantott Shiny és Vick története. Már az elején éreztem valahogy, hogy az a bizonyos golyó egy Benedicttől származik, csak az volt a kérdés melyiktől. Nagyon tetszett a monogrammos posztolyok ötlete, és a leírás Sunshine "munkaadóiról". Látszik, hogy jól átgondoltad az egész felépítését és alaposan kidolgoztad. Victor és Sunny fogocskáit pedig imádom! Annyira fordulatos volt, hogy nem tudtam kinek szurkoljak közben. Egy részem azt mondta, hogy "hajrá Sunshine, törd össze egy kicsit a pasik egóját", de egy másik pedig halálosan kíváncsi volt rá, hogy milyen az, ha Victor győz. Keith keveset szerepel ugyan, de mégis egy nagyon pozitív, segítő karakter benyomását kelti, ahogy az anyáskodó lélektársa is. Blondie abszolút cáfolja a szőkenő elméletet. Szinte megváltásnak érzem, hogy olyan történetet olvashatok, ami a lehető legtávolabb áll a sablontól, minden értelemben.
    A kedvenc jelenetem az egész fejezetben talál a tükörterem. Nagy JT rajongó vagyok, így akaratlanul is a Mirrors klippjének tükrös jelenetei ugrottak be, viszont ahogy a leírásodat olvastam a kép szépen lassan átalakult, ami mindenképpen pozitív. A hellyel és a főszereplőkkel együtt valahogy én is teljesen átszellemültem -ez elég furán hangzott :D -, és olyan baljós érzésem volt. A végkimenetelnek pedig nagyon örülök. Végre megtudjuk milyen egy randi Victor Benedict módon. :D
    Írtad, hogy az utolsó két mondat fontos lesz a jövőben. Hát ezzel kapcsolatban is kettősséget érzek: az "elkaptalak" most csak erre az esetre és a lélektársi kapcsolatra vonatkozott vagy esetleg a FBI-os nyomozásra is?
    Összességében ismét egy fantasztikus részt hoztál össze, ráadásul elég gyorsan, amiért nem tudok elég hálás lenni. Várom a folytatást! :)

    Vigyázz magadra, Gabby

    u.i.: Mi lett Willel? Kiment érte a reptérre valaki vagy szerencsétlen még mindig ott dekkol és várja a bátyját? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!

      Hűha! Ez aztán szép hosszú komment lett! (Amit nagyjából háromszor olvastam el, méghozzá széles, letörölhetetlen vigyorral az arcomon. :D)
      Hát, egy trailer készítése jó néhány órára le tud kötni, és bár aprólékos munka, én nagyon szeretem. Az időzítéssel inkább a második zenénél volt sok dolgom, hogy ott pontosan és ritmusra jöjjenek ki a jelenetek. Örülök, hogy megfogott, ezek szerint volt értelme újat csinálni. ^^ Egyébként a hang nem férfié, hanem Helen Mirren színésznőé, azért őt raktam bele, mert egy későbbiekben felbukkanó szereplőt úgy képzelek el, ahogy ő kinéz. A mondat - értelemszerűen - az ő szájából fog elhangzani. De a kiléte maradjon titok, így is túl sokat mondtam. :D

      A fejezet elején szerintem is eléggé sejthető volt, hogy a golyó mögött egy Benedict állhat, de annyira drasztikus nem akartam lenni, hogy szívrohamba kergessem Vicket, amiért ő lőtt rá Shinyra. (Szerencsétlennek így is van elég gondja a lánnyal, ártott volna a szépségének, ha tovább tetőzöm őket.) Monogrammos pisztolyt még egy pár éve láttam valahol (hogy neten, vagy élőben, azt nem tudom), az is hasonlóan nézett ki, ahogy leírtam, csak a színei voltak mások. És a maga nemében eszméletlenül gyönyörű volt - ezért került egy halálos női kézbe.
      A felépítéséről csak annyit, hogy jó pár latinom és matekom ment el rá, de megérte, mert az egész történet a fejemben - és félig egy papíron - van. Bár szerintem egy ehhez hasonló sztorit elég nehéz csak úgy random, átgondolás nélkül írni, mert valahol azért határt kell szabni a dolgoknak.
      Úgy látom, ha Sunny és Vick egymás ellen vannak, nagyon megosztó személyiségekké válnak. Főleg, ha választani kell a feminista nézetek és egy acélos tekintetű szívtipró között, akik a maguk módján mutatják be a nemek csatáját. Keith-t és Blondie-t én személy szerint nagyon kedvelem, mert bár csak egy évvel idősebbek Sunshine-nál, mégis néhány dologban érettebbek és tapasztaltabbak, mint ő vagy Candy. A szőkeség pedig egyáltalán nem olyan, akikről a viccek szólnak - mert a szőkék is lehetnek okosak! És pont! (Mondja a festett szőke...)
      Nagyon jól esett hallani (olvasni), hogy szerinted a történet nem sorolható a sablon kategóriába. Pedig mikor felkerült az első fejezet, megijedtem, mert utána valahogy több hasonlóval is szembetaláltam magam - értem ezt a jó és a rossz harcára. Ettől függetlenül mindig igyekszem úgy írni, hogy csempésszek bele valami egyedit, amitől egy kicsit más lesz, mint a többi. :)
      A tükörtermes résznél az én fejemben Lil' Wayne és Bruno Mars Mirrorja ment, egészen addig, míg rá nem találtam a Smooth Criminalra a Glee előadásában. Bár MJ utánozhatatlan, de a feldolgozásban Naya Rivera és a srác duettje jobban passzolt a fejezethez, a szám végén pedig érezhető a feszültség - a baljós érzés. ;) Amúgy fura, mert a JT klipet még nem láttam, pedig a számot szeretem. :D
      A randi á la Victor Benedict pedig remélem, tetszeni fog. Az "elkaptalak" jelentőségére pedig Vick maga fog választ adni a következő fejezetben, ami igazából azért lesz olyan kulcsfontosságú, mert sok mindenre fény fog derülni Shinyval kapcsolatban.
      Örülök, hogy ez a rész is ennyire tetszett, köszönöm ezt a hosszú kommentet is hozzá, így a hetem biztosan jól fog indulni, ezért én vagyok hálás! :) Az újat pedig igyekszem ugyanilyen gyorsan hozni, remélem, hogy semmi nem fog közbejönni.

      Ölel, Riri

      U.i.: Will megmenekült, nem kell a reptéren várnia a csodára. :D A bevetés előtt Vick azért elment érte.

      Törlés
  4. Kedves Riri! A fejezet, mint mindig, most is teljesen lenyűgözött, és az utolsó mondaton szerintem még jó sokat fogok gondolkodni. Sajnos, mivel mindig egy kicsivel később látom az új részt, mint a többiek, mire kommentelek, addigra ők már mindent elmondtak :) (Ezért is nem írtam az előző fejezethez)
    Úgyhogy nem is húzom tovább, fantasztikusan írsz, siess a következővel, mert már nagyon várom, legszívesebben abba se hagynám a történeted olvasását. Persze, tudom, hogy egy ilyen szuper rész megírásához idő kell, de azért álmodozni szabad... :)
    Üdv: Lola

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lola!

      Örülök, hogy ez a fejezet is tetszett, és hihetetlenül örültem a kommentednek függetlenül attól, hogy már nem tudtál mit írni. Azért is nagyon hálás vagyok, hogy szántál időt a megírására! :)
      A következő részt igyekszem hamarosan hozni, már elkezdtem írni, de azért még messze vagyok a végétől. De amint kész leszek vele, hozom, ígérem! ;)

      Ölel, Riri

      Törlés