Részlet és novella

Gyönyörű, vihar utáni illatokban gazdag napot, drágáim!

Először is köszönöm a sok-sok pipát és kommentet az előző kis bejegyzésemhez, nagyon édesek vagytok! :)

A fejezet készülőben van, de mivel az eddigiektől messze más stílusú és hangvételű lesz - gondolom sejtitek, miért -, ezért kicsit tovább tart megírni, mert átszellemülni azokra az érzésekre, miközben én a fellegekben járok, nem könnyű feladat. Plusz még annyi hírt mondanék, hogy ma elutazom a Balatonra, 10-én jövök csak haza, ami bár a netkérdésben nem fog zavarni, hisz ott is van, mivel odalent lesz az egész család, velük együtt a tíz unokatesóm, inkább velük leszek el- és lefoglalva. Még azon felül is, hogy időm írni ott is lenne, mivel van az a csodálatos tudományom, hogy reggel tíz és délután négy között nem mehetek napra, mert leégek és/vagy napszúrást kapok (ezt délután öt és hat között, árnyékban is képes vagyok véghez vinni). Rizsát félretéve, szerintem azért a nyaralás során fel fog kerülni a 15. lövés második fele is. Meg a Tükörkép 2. fejezete is terveben van. (Apropó, ha esetleg még van valaki, aki nem tévedt volna az oldalra, felkerült az első fejezet is, itt elolvashatjátok.)

Hogy értsétek, milyen stílusú fejezetről beszélek, egy nagyon rövid részletet publikálok nektek belőle. Íme:

"Nyolc pont. Gége. Gerinc. Tüdő. Máj. Nyaki vagy kulcscsont alatti ütőér. Vesék. Szív. Nos, Randy, mit szeretnél, melyikre csapjak le legelőször?" - Sunshine R.

Valamint a tegnapi nap folyamán hatalmas öröm ért: a drága Sam Row oldalán hirdetett, gifek által ihletett novellaversenyen a beküldött munkám elhozta az 1. helyezést, amit még most is alig fogok fel. És hogy ne unatkozzatok addig, míg kikerül az új fejezet, gondoltam, megosztom veletek ezt a novellát, hogy legyen mit olvasnotok.

A stílusa teljesen eltérő azokhoz képest, amit eddig írtam, nincs benne semmi gyilkosság, inkább az emberi kapcsolatokon és az új kezdeten van a hangsúly, amit a kedvenc általam "teremtett" karakterem története mesél el. Imádok ezzel a sráccal "dolgozni", mert írás közben sosem kell törnöm a fejem, mit tenne és mit nem, önálló életre kell és éli az életet a maga különc, furcsa módján.

Jó olvasást, remélem tetszeni fog! :) Ha van véleményetek, ne tartsátok magatokban! :)

Ölel mindenkit,

Riri

A bennem élő szörnyeteg

Ajánlott zene: Imagine Dragons - Monster

Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, 

És mindnyájunkban él egy szent is. 

A kérdés csak az, melyiket tápláljuk – 

Melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen. 

/Jodi Lynn Picoult/

A gif, ami ihlette

Csend.
Ez volt az első dolog, amit érzékeltem a külvilágból, miután magamhoz tértem. A túlságosan is nagy, békésnek egyáltalán nem mondható csend. És tudtam, hogy ez sosem jelenthet jót. Számomra soha. Ilyenkor mindig biztos lehettem benne, hogy valami rossz van készülőben. Valami nagyon rossz. Csak még nem jöttem rá, mi is lehet az.
Megpróbáltam megmozdulni, de a végtagjaim képtelenek voltam engedelmeskedni, valami megakadályozta őket abban, hogy teljesítsék az agyam parancsait. Egy külső tényező. A szemeim se voltak hasznomra, a félhomályon és néhány szögletes, sötét tárgy elmosódott körvonalán kívül semmit sem tudtam befogadni, az érzékeim furcsán tompák voltak. Benyugtatóztak – nem ez lett volna az első eset. Ez pedig megmagyarázná, miért nem voltam képes megmozdulni, hiszen a nyugtatóhoz általában a szíjazás is hozzátartozott, mikor Ő nem bírta türtőztetni magát…
A meglepetés akkora erővel csapott le rám, akár egy jól irányzott tarkón vágás. Majdnem tizenhárom éve már, hogy a saját testem cselekedeteit külső szemlélőként kellett végignéznem, ezen időszak emlékeit csak egy szakadt, öreg rongydarab foszlányaihoz tudtam volna hasonlítani: képek, hangok, szagok villantak fel, arcok és nevek, meghatározó események, ám ahogy megjelentek, el is vesztek az örök, visszahozhatatlan sötétségben. Az életem olyan volt, mintha egy régi, rossz minőségű, szemcsés képernyőjű tévében néztem volna, semmit sem tehettem, csak sodródtam az eseményekkel. Azonban most valami más volt. Nagyon más. Én uraltam a testemet, nem Ő. Ökölbe tudtam szorítani a kezeim, meg tudtam mozgatni a lábujjaim, érzékeltem az alattam lévő kemény matracot, éreztem az orromat facsaró fertőtlenítő- és fémszagot. Mindent. És tudtam, hogy ezekre a pillanatokra úgy fogok majd emlékezni a jövőben, mint bármelyik másik ember.
Bár még mindig kábult voltam, a legnagyobb félelmeimet túlragyogó öröm, ami drogként áradt szét az ereimben és jutott el a testem legapróbb, legtávolabbi részeibe is, most végre hatalmas terhet vett le a lelkemről – még a légzés is könnyebben ment. Szerettem volna nevetni – nem olyan hisztérikus rikácsolással, mint Ő szokott – és sírni, szétkürtölni a hírt mindenkinek, akivel csak összetalálkoznék. Mert végre én voltam Én.
- Örülünk, örülünk? Juhú, igen! Vidámkodjunk együtt! – A túlságosan is ismerős, hátborzongató hangra összerezzentem. Nem volt olyan intenzív, mint szokott, valahonnan az elmém hátsó részéből beszélt hozzám. – Hurrá! Nathaniel visszatért! Éljen! – dalolta eltúlzott jókedvvel, míg a vérem megfagyott az ereimben. A boldogság, amit egy pillanattal ezelőtt éreztem, leomlott, akárcsak a középkori várak elkorhadt fakapuja egy erős és kemény faltörő kos támadásától. Mert ha Ő megjelent, az számomra a véget jelentette.
Mire vársz? Miért szórakozol? Miért kínzol? Miért adsz szabadságot, ha úgyis elveszed tőlem?

Kulcs zörgését hallottam, majd zár kattanását és a kitáruló ajtó nyikorgó-csikorgó hangját. Léptek visszhangzottak a szobában, az ismeretlen egyre közelebb és közelebb jutott hozzám. Izmaim akaratlanul is megfeszültek, mikor lelki szemeim előtt megjelent a már jól ismert injekciós tű, ami már sokszor taszított bele az öntudatlan sötétségbe. Miért hitték azt, hogy vakságra kárhoztatva egy szűk helyen olyan nagyon öröm számomra együtt lenni Vele? Hát nem tudták, hogy sosem lehettem teljesen egyedül?
- Nathaniel Vernon – hallottam meg a nevemet mély, rekedt és fáradt férfihangon, aminek tulajdonosa a következő pillanatban megjelent még kissé hullámzó látóteremben. Ezüstös szálakkal színezett, rövid, fekete hajjal keretezett, ráncos arcba bámultam, látványomtól az illető vékony vonalú ajkait összepréselte, egy mocskos tó zöld és barna árnyalataiban játszó szempár nézett rám aggodalmasan egy szemüveg takarásából, aminek üvegén haloványan láttam visszatükröződni saját magam. – Dr. Passmore vagyok. Hogy érzi magát? Tisztában van azzal, hol van? – vett elő fehér köpenyének zsebéből egy vékony, tollra emlékeztető lámpát, amivel belevilágított a szemembe, majd tömpe ujjaival az állán dobolva tüzetesen végigmért.
- Szomjasan – motyogtam, a torkom annyira kiszáradt és kapart, mintha minden nyelésnél dörzspapírral mentek volna végig rajta. – És az Embrace-ben, gondolom.
- Olcsó, kényelmetlen bútorzat. Fehérköpenyes ürgék. Nehéz volt rájönni. – Akaratlanul is összerezzentem a közbeszúrástól, de még mielőtt a pánik lassan újra hatalmába kerített és legyengített volna, ismét megszólalt. – Higgadás van. Ma nem játszom rossz fiút.
Miért?
Dr. Passmore kicserepesedett szája széle lassan mosolyra húzódott, majd óvatos, mégis gyors mozdulatokkal nekiállt, hogy a nyakamat, mellkasomat, csuklóimat és lábaimat leszorító pántokat kioldja. Mikor egy elengedett, mindig vetett rám egy gyors oldalpillantást, csak hosszú másodperceken át tartó vizslatás után tért át a következőre. Mintha azt várta volna, mikor támadok rá. De nem tudhatta, hogy én nem Ő, az agresszív és kiismerhetetlen voltam, hanem egyszerűen csak Nathaniel. Nem akartam felvilágosítani, hogy most nem azzal van dolga, akit behoztak. A tény, hogy hol és milyen körülmények között ébredtem biztosított arról, hová is hoztak, itt pedig nem akartam, hogy olyannak lássanak, mint a többieket. Így inkább hallgattam, csendben figyeltem az öreget.
Amikor végzett, óvatosan feltornáztam magam, hátamat a vaságy kemény támlájának nyomtam, akaratlanul is a fal mellé húzódtam, mintha így megvédhettem volna magam a figyelő szempártól. Végül az orvos alig láthatóan bólintott, mire – még mindig őt figyelve – lassú mozdulattal nyúltam az ágy mellé állított éjjeliszekrény felé, amin egy pohár víz hevert. Már kissé megavasodott, kellemetlen íze volt, ennek ellenére nagy kortyokban hajtottam fel, néhány csepp végiggurult az államon, majd lecsöppent a fehér takaróra, nedves foltot hagyva rajta.
- És? Mi lesz most? – néztem fel rá, miután visszatettem a poharat a helyére.
- Hetvenkét órán át megfigyelés alatt tartjuk, addig nem léphet kapcsolatba semmilyen ismerősével és hozzátartozójával. Az eredményektől függ, hogy a három nap eltelte után kiengedjük-e vagy sem. Most pedig beszélni fog a pszichológusunkkal. Jöjjön – intett a fejével, majd hátrébb húzódott, hogy kikászálódhassak az ágyból. És hogy mindig a megfelelő, biztonságos távolságba lehessen tőlem. A legtöbb orvos és ápoló sosem ment három lépésnél közelebb a betegekhez.
- Pszichológus?! – jött a jókedvű, szarkasztikus kurjantás, amit hisztérikus nevetés követett. – A pszichológusoknak nem szokása begyógyszerezni a pácienseit. Miért nem képesek a pszichiátereket nevén nevezni? Azok foglalkoznak a zakkant esetekkel. - Nem sokszor fordult elő, hogy a hülye megjegyzésein elmosolyodjak, de most, miközben még mindig merev izmokkal csoszogtam a „szobám” ajtaja felé, a szám széle akaratlanul is felfelé görbült. Ebben legalább egyetértettünk.

Embrace – a hely, ami tökéletes lenne egy pszicho-horror forgatásához.
Az üres, szűk folyosók még a legapróbb neszt is továbbították, a hangok bejárták a háromszintes épület minden kis zugát, eljutottak bárkihez, boldog-boldogtalanhoz. Éjjelente volt a legrosszabb. Nem hagyták nyugodni az embert. Kevés volt a fény, mintha a napot szánt szándékkal akarták volna elzárni a betegek elől, hogy még jobban a sötétségbe taszítsák őket. A fehér, már megkopott festékű, folyvást zárva tartott vasajtókon túl kiáltások és ideges motyogások állították fel a nyakamon és a karomon a pihéket.
Páran lézengtek körülöttem, hozzám hasonlóan egyszerű melegítő és póló volt rajtuk, hajuk kócos, szemük karikás, sokan közülük meredten bámultak egy pontra, vontatottan mozogtak, mintha nem is élnének. És mint engem, őket is ápolók és orvosok kísérték. A legtöbben a nyitott, az épület szélén végigvezető folyosót részesítették előnyben, az volt az egyetlen hely, ahol érezhették a város levegőjét, a szelet a bőrükön, a napfény érintését az arcukon. Bár a korláthoz soha senki nem mehetett közel, egy itt dolgozó mindig visszarántotta azt, aki átlépte a láthatatlan határvonalakat.
Egy rövid, barna hajú, beesett arcú lányt kerültem ki, aki tágra nyílt, ijedt szemekkel nézett valahová a hátam mögé, közben szája gyorsan, némán mozgott. Mutatóujja görcsösen rángatózva emelkedett fel és mutatott a messzeségbe, a mellette álló középkorú ápolónő türelmesen várta, mi lesz a lány következő lépése. Én nem akartam tudni. Valahol az emeleten egy ajtó csapódott, amit ordítás követett, míg alattam valaki felsikított, majd jött a csattanás, mintha valami keménynek erővel nekifeszültek volna. Egy szinttel lejjebb a zárt osztály betegei találtak helyet maguknak, s egyetlen odalent töltött alkalom még Őt is ráébresztette, hogy soha ne akarjon többé olyat csinálni, amivel lekerülhet a többi elzárt közé.
Nem vettem tudomást a körülöttem zajló eseményekről, maximum csak bólintottam egyet a már ismert arcoknak, akiknek nagy része rám se hederített. Ezen a helyen nem igazán lehetett barátságokat kötni, sőt, még normális emberi kapcsolatokat sem lehetett kialakítani – mert itt semmi nem volt normális. Ez volt az Angyalok szikrázó Városának legsötétebb és legjobban elkerült pontja, épeszű ember még az utcát is messziről kikerülte.
Az Embrace Los Angeles öngyilkosságairól és öncsonkításairól elhíresült elmegyógyintézete volt. A hely, amelynek ötéves koromtól kezdve majdnem minden évben kényszerűen a lakójává váltam.

Már éppen kezdtek előtörni a klausztrofóbiás hajlamaim – Ő mindig azon a véleményen volt, hogy innen a betegek sokkal több stikkel mentek el, mint ahogyan bekerültek -, mikor végre elértük a társalgóként is funkcionáló előteret, aminek hatalmas, piszkos ablakai némileg több fényt engedtek be, mint az összes többi lyuk az épületben. De ezek előtt is vastag, erős vasrácsok vetettek árnyékot a padlóra. Mindent zártak. Innen nem volt kiút.
Egy lány, kócos, vörös, göndör hajjal egy elhangolt zongora billentyűit csapkodta, mellette egy asztalnál két srác kártyázott, egy fotelban egy tizenhárom-négy éves lány olvasott valamit, de nem láthatott túl sokat a betűkből, kezei annyira remegtek, hogy a könyvet is nehezére esett tartani. Egyikükkel sem találkoztam még. Az egyik állandó „vendég”, Chuck, akiről tízévesen megállapították, hogy skizoid alkat, magányosan üldögélt egy doboz scrabble felett. Mikor észrevette, hogy beléptem, kedélyesen elmosolyodott és intett nekem, majd visszafordult a játék felé. Még pár éve egy piromániás lány megjegyezte, hogy Chuck helyett inkább nekem kellene egymagamban társasoznom, úgyse jelentene gondot. Én – vagyis inkább Ő - elengedtem a fülem mellett, de egy másik beteg, akinek ugyanaz a betegsége volt, mint nekem – csak sokkal rosszabb stádiumban -, elvesztette a kontrollt és úgy összeverte szerencsétlent, hogy a sürgősségire kellett szállítani, míg a támadó a zárt osztályra került. Akkor láttam őt utoljára.
Átvágva a termen csak még több és több lakóba ütköztem bele, legtöbbjüknek azonban fel sem tűnt, hogy ott vagyok. Ő élvezettel kommentálta gúnyolódva a helyzetet, minél többször szólalt meg, annál kevésbé rázott ki a hideg a jelenlététől. Bár még mindig nem értettem, miért nem lökött már vissza az ürességbe, ahol tehetetlen voltam, miért volt jó neki külső szemlélővé válni, inkább nem tettem fel a kérdést. Kettőnk közül Ő volt a rosszabb, az őrültebb és kezelhetetlenebb, aki miatt sokkal több minden szerepelt a kórlapomon, mint ami valóban a bajom volt. Az évek során rájöttem, hogy jobb nem feleslegesen felbosszantani, mert úgyis én iszom meg a levét.
- Itt várj! – szólt rám Dr. Passmore erélyesen, mikor megérkeztünk egy művészi faragásokkal teli, feketére mázolt ajtó elé. Engedelmesen helyet foglaltam az ajtó mellett lévő műanyagpadok egyikén, s igyekeztem nem tudomást venni az előttem elterülő hosszú folyosón cirkáló ápolókról és az engem tisztes távolságból őrző nővérről.
A doki eltűnt az ajtó mögött, és hiába füleltem, semmilyen zajt vagy neszt nem hallottam, amiből következtethettem volna, kicsoda vár majd rám a másik oldalon. Sosem voltam kétszer ugyanannál a pszichiáternél, kivéve azt a férfit, akihez hetente kétszer kellett járnom ellenőrzésre. Vagyis Neki. Én az elmúlt tizenhárom évben jóformán szellemként lebegtem, miközben azt figyeltem, hogy egy idegen hogyan irányítja a testemet. És ezt nem róhattam fel neki, hiszen én voltam az, aki megteremtette Őt. Aki most kivételesen csendben várakozott, akár egy szunnyadó vulkán.
A halk nyikorgásra felnéztem, és Dr. Passmore lápszínű szemével találtam szembe magam, aki csak némán intett, hogy menjek be. A szemem sarkából láttam, hogy az eddig őrködő ápolók teste megfeszült, mintha arra vártak volna, hogy ellenszegülök vagy nekiugrok a doktornak. Sem én, sem Ő nem csinált még soha ilyet egy fehérköpenyessel, de valamiért itt mindenki azt feltételezte, hogy egyszer megvadulok. Mint az a másik. De ő még csak azt sem tudta magáról, hogy beteg, a többiek csak onnan állapíthatták meg könnyedén, hogy senki nem hallotta kétszer ugyanabban a hangnemben szólni. Az a kölyök rosszabb és ijesztőbb volt, mint én és Ő együttvéve.

Ahogy beléptem az irodába, a barna legkülönfélébb árnyalataival találtam szembe magam, gyakorlatilag minden ebben a színben pompázott, kezdve az árnyalatban pontosan ugyanolyan íróasztallal és a padlótól a plafonig érő, könyvekkel roskadásig telepakolt polcokkal, a halvány szőnyegeken át, egészen a kanapéig és a két fotelig, amik majdnem az egész helyiséget elfoglalták. Amint átléptem a küszöböt, Dr. Passmore becsukta mögöttem az ajtót, a belső, hangszigetelt rétege miatt nem hallottam távolodó lépteit, amik elvonhatták volna a tényt, hogy egyedül hagyott egy engem leplezetlen érdeklődéssel vizslató nővel. Állát a tenyerébe támasztva könyökölt az íróasztalára, úgy nézett rám fekete keretű szemüvege mögül, mintha a világ legújabb csodája állna előtte.
- Nate Vernon? – pillantott le az előtte heverő dossziéra, majd visszafogott mosollyal az arcán felállt és elindult felém.
- Nathaniel – javítottam ki reflexből, mire valahol, egy hátsó zugban kaján nevetés harsant, mintha az évezred poénját sütöttem volna el. Pedig semmi poénos nem volt ebben. Ha ez a nő egy kicsit is informálódott rólam, pontosan tudnia kellett, a nevemnek és a becenevemnek mekkora jelentősége volt a személyiségemet tekintve.
- Úgy – bólintott, mintha a sejtése beigazolódott volna. – Tehát Nathaniel. Örvendek, Silvia Lluvia vagyok – nyújtotta felém napbarnított, vékony kezét, amit némi habozás után megráztam. Egy pszichiáter sem volt még ilyen közvetlen és emberi velem, bár a nevük alapján egyik sem volt spanyol származású. Ő itt viszont határozottan az volt, már csak az akcentusából is felismerhető volt. – Mit szólnál, ha leülnénk? – mutatott a fotelek felé, majd a válaszomat meg sem várva ledobta magát az egyikbe, s mikor észrevette, hogy nem követtem, intett, hogy csatlakozzam hozzá. Mintha csak a délutáni tea miatt látogattam volna meg.
Hosszú, kecses ujjaival kisimította sötétkék szemébe hulló hullámos, kékesfekete tincseit, amik krémszínű kosztümjének válláig értek. Arcán nyoma sem volt fáradtságnak vagy a munkájával járó stressz miatti ráncoknak, szája széle pedig valahogy végig mosolyra húzódott. Túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy annyira neves pszichiáter legyen, amilyennek a falakat díszítő oklevelei és kitüntetései mutatták.
- És túl szexi is.
- Fogd be! – csattantam fel akaratlanul, állam megfeszült, számat összeszorítottam, hogy hangosan ne mondjam ki. Nem ez lett volna az első eset.
Lluvia szeme villant egyet, közelebb csúszott hozzám, a térdén dobolva, oldalra billentett fejjel vizslatott, mintha keresett volna valamit. Vagy valakit. Nem gondoltam, hogy a száznyolcvan centis magasságom, a rendszeres sportolás miatti szálkás izomzatom vagy rövid, keseszőke hajam keltette volna fel ennyire az érdeklődését, ami miatt szinte pislogás nélkül bámult rám, ezzel is növelve az egyre feszélyezettebbé váló csendet. Az egyetlen érdekes a külsőmben a heterokrómiás szemem volt, a bal zöld, a jobb kék, mintha a génállományom ezzel a bizarr mutációval akarta volna felhívni a figyelmet a betegségemre.
Végül néhány perc múlva tekintetét az ölében tartott mappája felé fordította; előbbre hajolva leolvashattam a nevem, a korom, a személyi adataim, majd a már olyan jól ismert kórképet, kis jegyzetekben pedig az elhíresült családi tragédiát, ami végül az első Embrace-ben tett látogatásomhoz vezetett, mindössze ötéves koromban. Megkeményedett pillantásából arra következtettem, hogy a történetem egyáltalán nem hagyta hidegen. Pedig a legtöbb pszichiáter csak egy pillantást vetett a kartonomra, majd egy rövid beszélgetést követően a kezembe nyomott némi nyugtatót és kedélyjavítót, majd elbocsájtott. Ez a nő viszont nem. Mintha tényleg érdekelte volna, mit történt velem.

A sorsom már szinte a születésem pillanatában megpecsételődött. Anyám, akit sosem ismertem, rövid időn belül annyi vért vesztett, hogy már nem tudtak rajta segíteni. Apám, akit igyekszem elfelejteni pedig mindezért engem okolt, egy újszülött csecsemőt. Annyira szerette anyámat, hogy inkább engem áldozott volna fel az ő életéért cserébe, ezért mióta az eszemet tudom, ötéves koromig a testemet zúzódások és horzsolások tarkították. És egy gyerek, aki soha nem tapasztalt más bánásmódot, nem akart segítséget kapni. De ha akartam volna, akkor se mertem volna senkit se hívni. Apám szinte soha nem volt tudatánál, alkoholtól, olcsó cigitől és drogtól bűzlött, amikről csak felnőve szereztem tudomást, kicsinek csak annyit fogtam fel, hogy nagyon gyorsan és indokolatlanul dühös lett rám, bármit is csináltam, majd jött a pofon. Egészen addig az esős, októberi napig, aminek utolsó tudatomnál lévő képe örökre belevésődött az emlékezetembe. Csattanást hallottam, ezért kimerészkedtem a szobám biztonságából, de mikor beléptem a nappalinkba, még annyi idősen is éreztem, hogy ez volt életem legnagyobb hibája. Apámat felakasztva találtam meg, teste ernyedten lógott lefelé a plafonról, szemei kifordulva, szája elnyílva. Fogalmam sincs, meddig álltam ott lefagyva, de ahhoz elég ideig, hogy a látványt soha ne tudjam elfelejteni. Attól a pillanattól minden egyes bántalmazás sokkal élénkebben élt bennem, mint bármi más, ami miatt képtelen voltam aludni éjszakánként, nem bíztam senkiben, leginkább csak egyhelyben üldögéltem egy sarokban, senkit nem engedtem közel magamhoz. Még anyám húgát, a nagynénémet sem, aki apám halála után a gyámom lett, és akinél rendesebb és elfogadóbb nő valószínűleg még sosem létezett ezen a bolygón.
Ám nagyon hamar a rémálok és a rémképek megszűntek létezni, akárcsak a kicsi Nathaniel. Egyik percről a másikra megjelent Nate, aki ha birtokba vette a testemet, minden szörnyűség ködbe veszett, s bár nem én voltam az irányító, nem kellett éjszakánként és sokszor napközben is a poklok poklát átélnem. De Nate nem én voltam. Hevesebb volt nálam, szemtelenebb és nagyon könnyen dühbe gurult, és képtelen voltam leállítani, úgy lökött félre, be az agyam hátsó, elzárt részébe, mintha sosem lettem volna. Nate agressziójának sokan váltak áldozatává, ám a legrosszabb akkor következett be, mikor bekerültünk a kosárcsapatba. Azelőtt Nate sosem veszített, senki ellen sem, semmiben, bármibe is kezdett, mindenben ő volt a legjobb. Aztán jött Kyle, mind a két méterével, és egyszerűen átgázolt rajta. Fogalmam sincs, mi történt utána, Nate kitörésének minden emlékét olyan mélyen temette el magában, hogy valószínűleg már ő maga sem emlékszik rá. De mikor másnap felkeltünk, az Embrace egyik zárt szobájában találtuk magunkat lekötözve, akkor már úgy hatodik alkalommal. Korábban csak túlzott agresszióra és hiperaktivitásra hivatkozva írtak fel nekünk különböző gyógyszereket, csakhogy azon a napon megkezdődtek az igazi kivizsgálások.
Életemben először elkülönítették egymástól Nathanielt és Nate-et.
Attól a naptól fogva kettőnk életének állandó jelzőjévé vált egy ritka pszichiátriai zavar, amelynek értelmét sokáig képtelen voltam, nem akartam felfogni. Nate sem.
Multiplex személyiségzavar.

- Nathaniel?
- Igen? - kaptam fel a fejem meglepetten. A mappa tanulmányozása közben túlságosan is belemélyedtem a gondolataimba. A régi emlékek pedig ismét feltörtek, körmeim a fotel karfájába vájtak, izmaim megfeszültek. Nate viszont csendben maradt. Eddig sosem mulasztotta el felhozni, hogy ezek a képek csakis azért maradhatnak rejtve előlem, mert ő itt van. Mert létrehoztam. Én. Őt. Ám ezúttal némán nézte végig a kínomat, amit igyekeztem elfojtani. Tudtam, hogy figyel. Ha néhanapján kiszabadultam az öntudatlanságból, mindig ezt csinálta.
- Végezzünk el egy relaxációs gyakorlatot – mosolygott rám Lluvia halványan, majd se szó, se beszéd felkapott egy távirányítót, egyetlen gombnyomással később a fal mellé állított hifi berendezésből halk, lágy, andalító zene indult felém és font körbe hullámzó karjaival.
- Mégis minek? – álltam ellen az akaratlanul is rám törő nyugalomnak, amit az a francos zene okozott.
- A számból vetted ki a szót, haver. – Még Nate hangjából is kétkedés érződött, és mivel csak nagyon ritkán értettünk egyet valamiben, ezt intő jelnek tekintettem.
- Ugye ez nem az a fura hipnotizáló módszer, amivel a két személyiségből egyet akarnak csinálni? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Hátradőltem, karjaimat összefontam a mellkasom előtt, mire a doki arcán felismerhetetlen érzelem suhant át. Pszichiáterek és az ő testbeszédeik! Egy pislogásba több jelentést sűrítenek össze, mint valójában kellene.
- Nem – rázta meg végül a fejét, hullámos tincsei az arcába csapódtak a mozdulattól. – De hidd el, ez a módszer már nagyon sokaknak segített rálelni a tudatalatti problémáikra. Neked és Nate-nek pedig elég sok ilyen van – mutatott rá a nyilvánvaló tényre. Ledöbbentem, mert a személyiségzavar miatt mindenki tisztában volt vele, hogy két személyiséggel rendelkeztem, kettőnket mégse kezeltek soha különálló egyénekként, csak egy beteg voltunk, akivel sosem tudtak dűlőre jutni, mert nem azt csinálta, amit vártak tőle. Ez a nő viszont úgy emlegetett minket, mintha Nathaniel és Nate Vernon két egyszerű ember lett volna, akiknek csak valami lerendezhető problémájuk akadt a másikkal.
- Ezt nem az enyhén depressziós embereken szokták alkalmazni? – kérdeztem még mindig gyanakodva, mert bármennyire is tetszett a doktornő világnézete és felfogása, a technikáját akkor is fölösleges időpocsékolásnak éreztem.
- Elesetteken?
- Családi tragédián átesetteken?
- Gyászolókon?
- Segítségre szorulókon?
- Szegény. Nyomorult. Lelkeken – énekelte Nate, kihangsúlyozva mindhárom szót. Az azonos reakciónkon akaratlanul is elmosolyodtam, ami Silvia Lluvia figyelmét sem kerülte el, elégedetten dőlt hátra a fotelben.
- Idefigyeljetek! Mindketten! – szólalt meg erélyesen, ami furcsán hatott eddigi nyugodt hangjához képest. – Nem ti vagytok az első eset, akikkel találkoztam, sőt, láttam már nálatok sokkal rosszabb, tizenkét különálló személyiséggel rendelkező beteget is, aki egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy problémája van.
- Ha tizenhárman lennénk, megdöntenénk valamiféle rekordot? Csak mert akkor lehet rá kéne gyúrnunk.
- Hallgass!
- Nálatok az a szerencsés helyzet áll fenn, hogy tudtok a másik létezéséről. Éppen ezért tudnátok lerendezni a dolgokat, hogy többé ne legyetek rendszeres látogatói az Embrace Központnak.
- Mégis miből gondolja, hogy ezen az állapoton lehetne bármit is rendezni? – vontam fel a szemöldökömet, miközben igyekeztem azt a fajta gúnyos hangnemet megütni, amit Nate szokott alkalmazni akkor, ha valakit nagyon lenézett.
- Nathaniel, te az elmúlt tizenhárom évben hányszor is voltál tudatodnál? – dobta vissza a labdát, emellett az enyémnél sokkal szarkasztikusabb hangon beszélt, kenterbe verte az igyekezetem.
A kérdése csont nélkül betalált.
- Kétszer… – motyogtam alig hallhatóan, lesütött szemmel.
- Igen – bólintott. – És ha jól tudom, az is véletlen folytán történt, igaz? Most viszont itt vagy, a másiknak pedig láthatóan semmi kifogása ez ellen. Eltaláltam?
Nate nem mondott semmit. Úgy tűnt, mintha duzzogva elvonult és magába fordult volna, nem volt hajlandó sehogy sem reagálni a doktornő szavaira. Pedig normális esetben ilyenkor már rég egy felfújt hólyag és egy veszett kutya szerelemgyerekeként kelt volna ki magából a feltételezés miatt. Mintha Lluvia még azelőtt megoldotta volna a kis feladványát, hogy egyáltalán elmondhatta volna neki. És még csak nem is próbálkozott visszatérni.
- Jó – sóhajtottam, ujjaim végigszántották a hajamat, a szerteszét álló tincsek csiklandozták a tenyerem. – Csináljuk – adtam meg magam.

xxx

Minden fehér volt. A végtelenségbe nyúló hely falai, plafonja és padlója vakító hófehérben pompázott, kellett néhány hunyorogva töltött másodperc, míg a szemem hozzászokott a hirtelen világossághoz. Minden lépésem visszhangzott, semmi nem volt körülöttem, ami elnyelhette volna a hangokat. Egy hosszúra nyúlt pillanatig azt hittem, egyedül vagyok itt, ám mikor megfordultam, szembetaláltam magamat Vele.
Nate.
Pontosan úgy nézett ki, mint én, azonban volt valami a vonásaiban, folyamatosan rángatózó arcizmaiban és a tekintetében, ami kezelhetetlen agresszióról, féktelenségről uralkodott. Mintha egy ragadozóval néztem volna farkasszemet.
- Szóóval… - kezdte elnyújtva, hangját visszaverték a falak. – Akkor ez lenne az a hely… Ahol meg kéne dumálnunk a szitut, igaz? – vágta zsebre a kezeit, majd közelebb lépett hozzám. Járása ruganyos volt, mintha folyton egy láthatatlan erő hajtotta volna előre, ugyanakkor óvatos: egy vadászó nagymacska léptei. Teljesen ellentétben állt az én esetlen két ballábammal.
- Azt hiszem – oldalaztam én is hozzá, mígnem már olyan közel álltunk egymáshoz, hogy a mellkasunk kis híján összeért. Nate nem szólt semmit, csak érdeklődve vizslatott heterokrómiás szemeivel, ajkán megmagyarázhatatlan mosoly ült. Tudtam, hogy nekem kell kezdeményeznem, mert ha rajta múlik, itt pusztulhatunk meg. – Miért? – böktem ki az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Mit miért?
- Miért hagytál előjönni? Miért jó ez neked? – Meglepetésemre kitört belőle a nevetés, perceken keresztül csak a hisztérikus, pszichopatának mondható röhögés töltötte be a teret és sértette a fülemet.
- Poén látni, ahogy rácsodálkozol a világra. Mint egy csecsemő. Már csak az kéne, hogy mindent a szádba vegyél. Megkóstolj és…
- Hazudsz! – Hangom ostorként csattant, furcsamód még Nate is összerezzent tőle. – Látom rajtad, amikor hazudsz, szóval ne szórakozz, bökd ki az igazat! – fontam össze a karjaim a mellkasomon dühösen.
A velem szembenálló srác elismerően füttyentett egyet.
- Tudsz te tökösen is viselkedni. Kicsi anyámasszony katonája. De ne feledd, hogy te teremtettél engem. Miattad vagyok itt…
- Nate!
- Franc essen beléd! – lökött egyet rajtam hirtelen, de amint újra megtaláltam az egyensúlyom, ő is lehiggadt. Mindig ez történt: a düh, harag, türelmetlenség váratlanul elöntötte az agyát, de olyan gyorsan abbamaradt, ahogy kezdődött. – Lövésem sincs, érted? A rohadt életbe, én vagyok az ösztönlény. Te meg a logikusan gondolkodó. A hülye kérdéseid helyett inkább matekozd ki a választ, Einstein! – Miközben beszélt – vagyis inkább ordított -, kezeivel hevesen gesztikulált, nem sokon múlott, hogy egy-egy karlendítésnél lekeverjen nekem egyet. – Ismered a szitut. Te. Én. Egy test. Mit t’om én, lehet beérzékenyültem. Átvettem tőled bizonyos szokásokat. Ahogy te is tudsz néha tökös kölyök lenni. Nevezd akár elkésett szülinapi ajándéknak, bánom is én. Csak ne keresd mindenre a hülye magyarázataidat. Mert erre nincs. – Hátat fordított nekem, majd néhány méterrel távolabb somfordált. Most tényleg duzzogott?
Elgondolkodva emésztettem a szavait. Az elmúlt éveket úgy élte át, hogy a környezetében szinte mindenki tartott tőle, megvetette, elkerülte, megbélyegezte. Szinte. A nagynéném soha, egyetlen egyszer sem hányt semmit a szemére, elfogadta és szerette őt, ahogy volt, akárcsak a lánya. A kicsi Emmi állandóan a sarkában volt, csüngött rajta, és Nate bármit is csinált, nem tudta elijeszteni, Em töretlenül ragaszkodott hozzá. És végül az a lány. Hosszú, szőke haj, aranybarna szemek, széles mosoly, csilingelő kacagás.
Brittany.
Az egyetlen emberi lény a világon, akinek jelenlétében Nate még a szokásosnál is hülyébben viselkedett – kivételesen pozitív értelemben.
Talán tényleg hatással voltunk egymásra.
- Oké – fújtam ki a levegőt, hangomra Nate tettetett közönnyel fordult meg, csendben figyelte, ahogy felé közeledtem.
- Oké? – ráncolta a homlokát gyanakodva, mikor odaértem hozzá, hátrált egy lépést, hogy meglegyen köztünk a tisztes távolság. Ha nem bízott valakiben, mindig ellépett előle, valahogy folyton olyan pózba került, ahonnan támadni és védekezni is tudott egyszerre. Automatikus védelmi mechanizmus volt ez tőle.
- Alkut ajánlok.
- Alkut? – visszhangozta, pókerarca egy pillanat alatt semmivé foszlott, hogy helyet adjon az őszinte döbbenetnek.
- Maradhatsz a testemben, lehetsz te a domináns, de! Ha zűrt csinálsz, vagy elveszted az irányítást, én leszek az, aki megakadályozza, érted? Mint az őrangyalod, a jobbik feled, valaki, aki képes vigyázni rád.
- És neked ez mégis mire jó? – hajolt hozzám közelebb információra éhesen.
- Te mondtad: én teremtettelek, méghozzá nem ok nélkül. Az emlékek itt vannak a fejemben – böktem meg a halántékomat -, és képtelen vagyok tőlük megszabadulni, örökké gyötörnének, ha most elengednélek. Gyűlölöm beismerni, de szükségem van rád. És neked is rám. Nélkülem nem tudod kontrollálni magad. Nélkülem nem is létezel. Egyébként meg te vagy az, akit tizenhárom éve ismernek, nem én, szóval a te változásodhoz még mindig könnyebben tudnának alkalmazkodni. És én nem is ismerem Brittanyt.
- Te kis…! – kezdte, de valamit láthatott az arcomon, mert megemberelte magát.
- Akkor? Elfogadható ez így? – Hangom határozottan csengett, sokkal határozottabban, mint ahogy valójában éreztem magam a jelenlétében. Legalább a színészi tehetségéből ragadt rám valami.

Nate rám nézett.
Én pedig rá.
Egy test.
Két személyiség.
Nate, aki képes volt eltúlozni a saját hirtelen felcsapó agresszióját annyira, hogy már pszichopatának nézzen ki, de aki bár sokat beszélt, mégis mindig csak tőmondatokban, ami az orvosok szerint zárkózottságra utalt.
Én, Nathaniel, aki folytonos bezártságban élten, mindig túlkomplikáltam és túlgondoltam a dolgokat, mindent létfontosságúnak tartottam. Nem is éltem igazán, mégis nyitottabb voltam nála.
Hosszú percekig bámultunk egymásra, mire Nate szája a már megszokott Joker-vigyorára húzódott, amivel bármelyik képregény gonosztevőjének elmehetett volna.
- A francba már! Igen! Csak a világ ússzon meg minket! – emelte fel a kezét, s csak kissé késve esett le, hogy pacsizni akart. A fejemet csóválva, halványan mosolyogva viszonoztam a gesztusát.
Mikor a tenyereink találkoztak, a csattanás mennydörgésre emlékeztető hangerővel verődött vissza a falakról.
Ezt a hangot örökre az emlékezetembe véstem.