2016. március 14.

20. lövés

Drága olvasóim!


Az új félévet megkezdve, zh-któl megterhelve, a négynapos hétvége utolsó napjára megérkeztem a fejezettel! Kezdek hozzászokni, hogy hiába hajtogatják azt a felsőbb évesek, hogy majd a következő félév könnyebb lesz, rohadtul nem lesz az, sőt! De nem panaszkodni jöttem ide, a lényeg, hogy a helyzet továbbra sem változott: életem nincs, időm nincs, de azért próbálok írni. Ma pedig végre kész lettem. Hihetetlen, hogy már alig pár fejezet van csak vissza egy több mint két éve futó történetből! :)
Igazából nem is fűznék hozzá sok mindent, talán csak két dolgot:
1.) Ne öljetek meg!
2.) A következő ismét egy Újratöltés novella lesz, a személyes kedvencem, már nagyon-nagyon várom, hogy írhassam! ^^ Előreláthatóan jövő héten jön, ugyanis néha állatorvosin is van szünet.
Jó szórakozást, és tudjátok, csak a szokásos: mindenki véleményére kíváncsi vagyok! ^^

Ölel titeket,
Riri
___________________________________________________________________________

- Stealing comes with practice
Lying comes with ease
But neither one is faster
Than falling to your knees –

Nickelback - Kiss It Goodbye
- És képzeld, elmentünk egy igazi vízeséshez, esőkabátot is kaptunk! Olyan hangos volt! A Ni… Ni…
- Niagara – segítettem ki töprengő kishúgomat, akinek erre felderült az arca, vidáman csapta össze két tenyerét.
- Igen, az!
- Nagyszerű! – A mosolyomat annyira műnek és erőltetettnek éreztem, féltem, hogy Honeynak is fel fog tűnni. Nem láthatta ölembe rejtett, remegő kezeimet és egyfolytában járó lábaimat, de mintha még így is kiszagolta volna, hogy valami nem okés – többször is afelől érdeklődött, hogy velem mi van. Sokkal többször, mint azt lelkes élménybeszámolója indokolta volna.
A Montrose család a vészhívásom után Kanadába menekült, néhány Torontóban élő ismerősnél húzták meg magukat. Végül Jeff és Julie úgy döntöttek, valahogy megpróbálnak engem megtalálni, hiszen heteken keresztül nem adtam magamról semmilyen életjelet. Így kötött ki Honey nevelőapja ismét a halálzónává alakult Miamiban, majd talált rám nem sokkal később a Zafírkékben. És most az ő ötlete volt az is, hogy egy védett vonalon beszéljek videóhívással a húgommal, mert harminchat órája ez volt az első alkalom, hogy – viszonylag – nyugodtan ültem a fenekemen és nem törtem el semmit, ami a kezem ügyébe kerül – ebbe többek között egy szerencsétlenül járt ügynök egyik alkarcsontja is beletartozott. 
Nem emlékszem az első és egyetlen horrorfilm címére vagy eseményeire, amit tizenéves koromban Lottie-val megnéztünk, de az még mindig élénken élt bennem, milyen érzések kavarogtam bennem a pörgő képsorokat látva. A gyomrom végig összeszorult, a mellkasom feszített, a torkom olyan szűk volt, hogy nyelni alig tudtam. A végtagjaim remegni kezdtek egy-egy ijesztő jelenetnél, és legszívesebben végig eltakartam volna a szemem, ahányszor az ismeretlen főgonosz árnyéka megjelent.
A Caudillo előtt állni pontosan ilyen volt.
Az agyam képtelen volt elraktározni az emlékeket, csak képkockák villantak fel a szemem előtt újra és újra, melyek jeleneteit csontig hatoló rettegés követte. Nem tudom, mi rémített meg jobban: hogy bérgyilkosi pályafutásom évei alatt sosem féltem, nem hogy ennyire, vagy hogy mindezt egyetlen, arc nélküli ember váltotta ki belőlem. Vagy az, ahogy ezt a félelmet gerjesztette bennem. 
Nem akkor rémültem meg, mikor a Matt irodája falába rejtett összes fegyver előbukkant és ránk szegeződött. Az eldördült lövésektől sem rettentem meg, kihúzott derékkal, magasra emelt állal vártam a halált, ami nem jött el, mindössze néhány golyó súrolta az egyik combom, a két karom, a nyakam és a homlokom. Mellettem sem Morgan, sem Georgie nem tört meg, a mester tolvaj bár megremegett az alkarjából szivárgó vér láttám, és kicsit talán el is sápadt, mégis büszkén tartotta magát. Minden telepatikus és elektronikus kapcsolatot elvágtunk, így bármiféle lehetséges segítségnyújtás nélkül néztünk farkasszemet egy férfival, akinek Morgan megjegyezte, mennyire gyáva alak, amiért árnyékok mögé rejti az arcát.
A Caudillo erre csak nevetett.
Aztán kivetített nekünk három képet. Fogalmam sincs, hogy a másik két személy, a tizenéves fiú és a középkorú nő kik lehettek, de biztos, hogy pontosan olyan értékesek voltak Georgina és Morgan számára, mint az az alak nekem, akinek a fényképe harmadikként jelent meg a monitoron. Ha abban a pillanatban, mikor a kishúgom arcát megláttam, a volt főnököm élőben lett volna előttem, nem törődtem volna a következményekkel, az életére törtem volna. Nagyon hosszú és nagyon fájdalmas halált terveltem ki számára, a mellettem megfeszült testű társaim tekintetéből kiolvastam, hogy az ő fejükben is hasonló gondolatok kavarogtak.
Mint minden más, Honey biztonsága és névtelensége is csak egy hazugság volt a Szövetség tökéletesen felépített rendszerében. Azonban mindez legalább rávezetett arra, hogy a Caudillónak, sőt, valószínűleg az összes többi államvezetőnek volt valamilyen fegyvere, amit a katonáik ellen fordíthatott. Mint a kishúgom. Vagy a fiú és a nő. És így értelmet nyert számomra, miért mosolygott Matt a halála előtt: olyan ember tette volt ez, akinek már nincs mit veszíteni, mert már nincs semmi, ami ehhez a világhoz kötné. Ellentétben a halál másik oldalával. 


A Caudillo ezen tette után már azt hittem, semmivel sem tud meglepni. Ám tévedtem. Ugyanis a meggyilkolásunk helyett elengedett minket. Lenyomta a szokásos óva intő szövegét, a hangja végigkísért minket kifelé tartó utunkon, és még most, másfél nappal később sem hitte el egyikünk sem, hogy tényleg élünk. Egészen addig fogalmunk sem volt, mire volt jó ez az egész értelmetlennek látszó terv, míg Blondie sikeresen fel nem csatlakozott a Szövetség hálózatára. 
Figyelemelterelés. 
Ugyanis tartózkodott még valaki az épületben, akit a tervünk akkori szakaszában nem vettünk figyelembe, értéktelen tényező volt csupán. Mina. És hiába volt rohadt erős savant az a nőszemély, mi hárman akkor is túlerőt jelentettük ő és a képessége számára, így egyszerűbb volt kimenekülnie a tűzvonalból. Hiába, egy apa, legyen bármekkora alvilági szervezet vezetője, mindig vigyáz az ő kicsi lányára. 
Bár ennek még nem kellett volna meggátolnia őt abban, hogy végezzen velünk, a Caudillónak volt egy igazán kellemetlen szokása: imádott játszani. Amíg biztosan a nyeregben érezte magát, sakkfigurák módjára szórakozott az ellenségeivel, s csak akkor, éppen a legeslegutolsó pillanatban csapott le, mikor a másik fél már pont mattot adhatott volna. Nem lélegezhettünk fel, mert még rengeteg dolog lehetett a tarsolyában, amivel a saját irányába billentheti majd háborúnk mérlegét – kezdve rögtön Honeyval és a két másik idegennel. 
Visszatérésünk után Margery első feladata az volt, hogy az ügyben érintett összes FBI ügynök legközelebbi hozzátartozóit és barátait elküldette valahová a világ másik végére, majd az emberei számát minimálisra csökkentette. Valójában a Szövetségi Nyomozóirodától mindössze ő, Bree, Jackson és Vick maradtak, illetve Trace, Uriel és Will erősítették a táborukat, akik hárították lélektársam összes próbálkozását arra, hogy hazaküldje őket. Yves ragaszkodott hozzá, hogy ő is maradhasson, mondván egyedül neki van olyan számítástechnikai tapasztalata, amivel az Anonymous további munkájában segítségére lehet, de őt Blondie egyszerűen nyakon vágta, majd Phee-vel, Crystallel és Xavvel együtt hazazavartatta Coloradóba – az idősebb Benedictek nagy megkönnyebbülésére. 
- Shiny? Shiny!
- Mondjad, kicsim – kaptam fel a fejemet, kishúgom egy hétéveshez képest túlságosan aggódó pillantásából kiolvastam, hogy valószínűleg elég régóta mélázhattam már az elmúlt órák fénysebességszerűen tovatűnő eseményein.
- Miért vagy szomorú? – kérdezte egyik hajtincsét rágcsálva, majd felkapta a fejét, mikor a háta mögül valaki szólt hozzá, nagyokat pislogva hallgatta, ahogy Julie magyarázott neki valamit. – Anyu azt mondta, ne zaklassalak feleslegesen. Szerinted zaklatlak? – fordult vissza hozzám újra, töprengését látva képtelen voltam nem mosolyogni.
- Nem, drágám. És nem is vagyok szomorú – ez végül is igaz volt, inkább mérhetetlenül dühös és rohadtul ideges voltam -, csak fáradt. De most mennem kell – mondtam, mikor finom érintést éreztem a vállamon. Honey édesen mosolygott a mögöttem felbukkanó Victorra. – Viselkedj rendesen, rendben? Julie azt mondta, mostanában nem vagy hajlandó időben lefeküdni. Úgy akarsz kinézni, mint én? – utaltam a sötét karikákra a szemem alatt. Kishúgom vigyorogva rázta a fejét, meg sem próbált bűnbánónak tűnni a nem túl hiteles dorgálásomra. – Akkor tessék szót fogadni. Nem állok szóba veled, ha legközelebb találkozunk – dobtam neki búcsúzóul egy puszit.
- Úgyse bírod ki – jegyezte meg vállat vonva, majd elsötétült a képernyő.

- Minden rendben lesz vele. – Victor finoman masszírozni kezdte merev vállaimat, amit hálás sóhajjal fogadtam. Amikor Georgie-val és Morgannel visszatértünk az FBI épületébe, hosszú perceken keresztül nem volt hajlandó elengedni, szorosan ölelt magához, majd kereken kijelentette, hogy ilyen akciót soha többé nem hajlandó tétlenül végignézni. Gyanúsan könnyen beleegyeztem, hogy mostantól nélküle nem játszadozom az életemmel, de mikor kérdőre vontam a képessége használatát illetően, csak ártatlanul meredt rám. Túlságosan is ártatlanul. Victor Benedict és a trükkös savant ereje valószínűleg előbb fog sírba vinni, mint a Caudillo.
- Megvan! – kiáltott fel Blondie váratlanul, közben hatalmasat csapott az asztalra. Lecsökkent létszámú ügynök-bűnöző csapatunk a kiürített főhadiszállás fő kommunikációs számítógéptermében rendezkedett be, szinte ki se mozdultunk innen, csak a monitorokon megjelenő újabb és újabb információkat dolgoztuk fel és készítettünk ez alapján tervet. A Szentségtelen Hármas befutása után Margery először a saját emberei biztonságával foglalkozott, illetve a fejeseket próbálta minden eszközzel visszatartani attól, hogy elvegyék tőle a nyomozást, így Blondie a Szövetség rendszerének feltöréséhez csak pár órával ezelőtt kapott szabad kezet. Még az elhelyezett pendrive ellenére is majdnem két órába telt, mire bejutott, azóta pedig mindannyian azon igyekeztünk, hogy minél több használható anyagot tudjunk előbányászni. A Caudillo tartózkodási helyéről semmit nem találtunk, az általa indított hívásokból azonban Blondie be tudta mérni, hogy mindegyik Észak-Floridából jött. Bár a betörésünk után egyébként sem várta egyikünk sem, hogy nyugodtan ücsörögve, valamilyen drága töményet iszogatva várjon minket, így az egyetlen ember, aki elvezethetett hozzá, Mina volt. – A célpontunk Clearwaterben van – vetítette ki az egyik falra szerelt kivetítőre a képet a közép-floridai település egyik villájáról, ami a Mexikói-öböl partján feküdt. – Öt órával a behatolásotok után ért oda, azóta pedig nem láttam mozgást. Fogtam néhány kimenő hívást a házból, amik Tallahassee-ban értek célba – tette hozzá némi pötyögést követően.
Morgan hitetlenkedve felröhögött a hallottakra, mire mindannyian kérdőn fordultunk felé.
- Ha belegondoltok, ez elég logikus – válaszolta vigyorogva, a fejét csóválva. – Amellett, hogy a város Florida állam fővárosa, a környező régió kereskedelmi és mezőgazdasági központja is. A főbb befektetők között egy hadiipari cég és egy izraeli tulajdonú, katonai távközlési berendezéseket gyártó vállalat is szerepel. Ha a Caudillo ezekkel lépett valamilyen fekete partnerkapcsolatba, könnyen irányíthatta Floridát, ráadásul eközben azt is figyelhette, hogy az illegális partnerei tényleg tartják-e magukat a megállapodáshoz. 
- Titokban gazdasági diplomát szereztél, vagy mi? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Georgie, mire a csempész vállat vont.
- Csak sok helyen végeztem szállítói feladatokat – kacsintott, majd megeresztett egy csibészes mosolyt, ami általában levette a nőket a lábáról, a tolvaj azonban csak a szemét forgatta.
- Akkor irány Tallahassee? – ugrott fel Will az egyik íróasztalra, és sokkal lelkesebb arccal nézett végig a társaságon, mint azt a helyzet megkövetelte volna.
- És ott mégis hogy akarod felkutatni, öcskös? – fordult felé Vick szigorú tekintettel. – Ha csak úgy besétálunk a városba, ezek a katonai cégek pedig tényleg az ő oldalán állnak, az a legegyszerűbb módja a spontán öngyilkosságnak.
- Márpedig valakinek muszáj odamennie – szólalt meg Margery, aki eddig az egyik sarokba húzódva figyelte a munkálatokat. – Nem bízhatunk abban, hogy elég információt szerezhetünk Clearwaterből, Tallahassee-ban ugyanúgy nem árt nyomokat keresni. Még ha ez…
- Spontán öngyilkosság is – fejezte be Bree főnöke mondatát. – Egy öngyilkos osztag.
- Jones, túl sok DC képregényt olvasol – jegyezte meg Jackson gúnyosan, bár a hangulat oldása helyett csak egy gyilkos pillantást kapott válaszul. 
- Akkor ki megy hova? – dobta le magát a mellettem lévő székbe Candy, aki órák óta most először hagyta abba a folyamatos fel-alá járkálást. Különös volt, hogy gyors, pici lépteinek dobogása már nem adott ütemes háttérzajt a munkának.
- Én bevállalom Tallahassee-t – emelte magasba a kezét Keith, akárcsak egy túl nagyra nőtt általános iskolás. Blondie ugyan összerezzent a jelentkezésére, de ahogy mindannyian, úgy ő is tisztában volt azzal, hogy lélektársának voltak a legjobb túlélési esélyei, ha a ragadozók barlangjába kellett beszambázni. 
- Csatlakozom – ajánlkozott Morgan is. – Van ott valaki, aki tartozik nekem, és ha azóta nem nyíratta ki magát, talán szolgálhat némi információval. 
- Remek – nyugtázta Margery, majd az ügynökeihez fordult. – Bennett, Jones, maguk is velük tartanak. Ha túlélték az elmúlt évek legkeményebb bevetéseit, ezt is túl fogják. – A két megnevezett összekapcsolódó tekintetében olyan emlékek és feltétlen bizalom jelent meg, hogy tudtam, a főnökasszony nem a semmiért fektetett az életben maradásukba bizalmat. – Jeffrey – pillantott húgom nevelőapjára. – Szeretném, ha szerezne valahonnan erősítést ide, a központba. Kénytelen vagyok szívességet kérni az Interpoltól, esetleg a CIA-től most, hogy konkrét nyomunk is van.
Jeff komoran bólintott, én pedig megkönnyebbülten lélegeztem fel. Nem akartam a veszély közelében tudni, képtelen lettem volna Julie és Honey szemébe nézni, ha valami történt volna vele.
- Lei, Brody és én mehetünk Clearwaterbe – vette át a szót Candy. 
- Megyek velük – mondta Will, mielőtt a kínai lány még folytathatta volna. – Tudod, megérzem a veszélyt, szóval nem árthat a segítségem – villantott teljes fogsorú mosolyt a két lányra, amitől Leila elpirult, Candy azonban csak sértődötten elfordította a fejét. A középső Benedict fiú minden barátságos megnyilvánulását mereven elutasította, mert minden második szavával akaratlanul is végigsértette barátnőmet és hobbit méretét. 
- Vick és én pedig segítünk. Ha nem találunk Clearwaterben semmit, csatlakozunk a többiekhez Tallahasse-ban. Mi van? – fontam össze a karjaimat a mellkasomon, mikor észrevettem Will rosszalló pillantását. – Tudod, tudok lőni és teleportálni, Minával szemben ez jól jöhet, szóval nem árthat a segítségem – utánoztam a szavait, mire mögöttem Vick alig hallhatóan felnevetett. 
- Na és én? – kérdezte Trace, akinek összevont szemöldökéből és merev testtartásáról lerítt, hogy nem tetszett neki, amiért elfelejtkeztek róla. Valószínűnek tartottam, hogy nem szívesen nézte végig két öccse életveszélyes akcióját, még ha az egyik FBI ügynök is volt, a másik meg szintén rendvédelmi pályára készült
- Maga McKnightra és Diamondra fog vigyázni. Van egy titkos, védett létesítményünk a külvárosban, oda fognak menni – jelentette ki Margery ellentmondást nem tűrően. – Mivel az egyiket nem képezték ki harcra, a másikkal pedig semmire sem megyünk, ha vért lát, nem akarom őket terepen látni. Irányítóként nagyobb hasznát vesszük nekik. És nem kérek vitát! – emelte meg a hangját, mikor a legidősebb Benedict és Georgina egyszerre nyitották szóra a szájukat. Lélektársam megnyugodva fújta ki a levegőt, majd hálás pillantást vetett felém, mikor együtt érzőn megfogtam és megszorítottam a kezét. Uriel végig a helyi kórházak valamelyikében várta, hogy ha feladata lesz, szóljunk neki, a többi testvére, azok lélektársai és a szüleik már biztonságban voltak, így amellett, hogy az öccsét szemmel tarthatta, a bátyját is biztos helyen tudhatta. Egyszer elmesélte, mennyire gyűlölte azokat az ügyeket, amiben a családjának is segítenie kell, még ha a Benedictek nem ismerték, milyen nem beleavatkozni valamibe. 
- És magával mi lesz, főnök? – kérdezte Jackson.
- Valakinek itt is kell maradnia. Jobban járnak a külső irányításommal.
Victor csalódottságot mímelt, kezét a mellkasára szorította.
- Pedig annyira vártam, hogy a legendás Margery Hale-t végre terepen láthassam. Legalább egyszer az életemben – sóhajtotta lemondóan.
- Tudja, Benedict, a bakancslistája még közelebb sodorhatja ahhoz, hogy elveszítse az állását. Már így is pengeélen táncol – jegyezte meg Margery szárazon, lélektársamat pillantásra sem méltatva.
- Tudjátok – szólt közbe Blondie váratlanul, akinek tekintetét továbbra is az előtte világító monitor vonzotta magához -, hosszú órákba telhetett volna felkutatni Minát, de nem telt, mert a Harbor Grand Hotel kameráinak felvételeit néztem meg először, és belekalkuláltam, hogy menekülő bűnöző létére Mina olyan lassan vezet, mint egy öreg nyanya. Miért? Mert király vagyok! – kiáltott fel végül, arcán túlontúl büszke mosoly jelent meg, amit csakis olyankor szokott felvillantani, ha egy munka alatt túlságosan is nagy támogatójává vált valamelyik energiaital cégnek. Vagy az összesnek. – Mi van?! – kérdezte ingerülten, mikor csak értetlen, jól szórakozó vagy lesajnáló pillantásokat kapott válaszul. – Egy köszönöm is elég lett volna, ha már évek óta miattatok lesz egyre szarabb dioptriájú a szemem.

xxx

- Sunshine! – dörrent Victor hangja mögöttem két órával később, azonban angyali mosolyom azonnal lehervadt az arcomról, hogy átadja helyét a szájtátásnak, mikor végignéztem lélektársamon. Hosszú-hosszú éveken keresztül az egyenruha látványa számomra nem jelentett egyet sok nő fantáziálgatásaival, sokkal inkább egy jelzés volt, hogy lőjek vagy tűnjek el a színről. Azonban Victor Benedict félhivatalos FBI egyenruhában felülírta az agyamban ezt a feltételes reflexet. Sötétkék, hátul sárga FBI felirattal nyomott pólót viselt, ami kiemelte karcsú csípőjét és gusztán dudorodó bicepszét; mindehhez egy terepszínű nadrág és egy fekete bakancs társult, valamint két 9 mm-es Berettának és töltényeiknek helyet adó fegyvertartó öv. Hajgumijából kiszabadult, fekete tincsei belelógtak viharszürke szemébe, arcára szigorú, ellentmondást nem tűrő maszkot ragasztott. Nem az általam annyira nem kedvelt, érzelemmentes maszk volt ez, sokkal inkább a munkára koncentrálás álarca. A munkára koncentrálás nagyon szexi álarca. 
- Igen? – kérdeztem végül ártatlanul, mikor mellkasán összefont karral, cseppet sem elégedett arckifejezéssel lecövekelt előttem. – Valami baj van? – kontráztam rá tanácstalan érdeklődéssel, noha pontosan tudtam, mivel van problémája. 
- Megmagyaráznád ezt itt! – bökött a hátam mögött parkoló, éjfekete, kétszemélyes Porsche sportkocsira. Ha ez kiverte nála a biztosítékot, vajon hogyan fog reagálni, ha meglátja, hogy az utasteret már csordultig megtöltöttem különböző alakú és méretű lövő fegyverekkel. – Épp elég volt az is, hogy a lélektársam bérgyilkos, nehogy most előrukkolj valami rejtett hobbival! – morogta fölém tornyosulva, mire megvontam a vállam. 
- Csak kölcsönvettem. És különben is, rohadt gyors kocsira lesz szükségünk, hogy minél hamarabb eljussunk Clearwaterbe, majd Tallahassee-ba, nem igaz? De nem tervezem megtartani, az én ízlésemnek ez túl… csicsás. Mi van? – csattantam fel, mikor felhorkant a szavaimra. 
- Kölcsönvetted a zárt autószalonból, mi? – felelt helyette Morgan, akinek az arcán túlságosan is jókedvű vigyor terült szét. – Ez édes! Lefogadom, hogy Georgie is mindig ezzel a kifogással jön, ha kirabolt egy bankot vagy ékszerüzletet. – Most rajtam volt a horkantás sora. 
Ha Georgina itt lenne, biztos saját maga védelmére kelt volna, azonban mivel Trace Jeffreyvel egyetemben már egy órával ezelőtt elindult vele és Blondie-val a rejtett, mostantól kommunikációs központként szolgáló bázisra, így esélye sem volt erre. Will is úton volt már Clearwater felé, ő félórás előnyt nyert velünk szemben, a különleges képességét kihasználva tervezett Mina háza közelében meghúzódni és jelenteni nekünk, míg beérjük. A terv elkészülése óta eltelt órák leginkább azzal teltek, hogy Margery evakuáltatta azt a városrészt, amin át elhagyni készültünk Miamit, hisz’ mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy képtelen leszünk csak úgy, egyszerűen átlépni a városhatárt. 
- Fogd be, Reed, ehhez semmi közöd – fordult a csempész felé lélektársam, akinek mosolya erre még szélesebb lett, majd beszállt egy hivalkodó, vörös Ferrariba Keith mellé. A kapcsolatait kihasználva különböző autópálya menti pihenőhelyeken várt ránk néhány cserekocsi, hogy könnyebben eltűnhessünk szem elől; biztos voltam benne, hogy ezt a darabot is valami fura ismerősén behajtott tartozással szerezte. 
- És az ő autójára miért nem vagy kiakadva? – pillantottam fel Victorra, aki erre égnek emelte a tekintetét, amolyan mit-vétettem-a-világ-ellen pillantás volt ez. – Ha annyira bejönne ez a dolog a lopással, már rég nem gyilkosságokért köröznének – érintettem meg a karját, bár tudtam, hogy ez a mentőszöveg nem igazán fogja megnyugtatni. 
- Micsoda szerencse, hogy végül mégis inkább bérgyilkos lett belőled – mondta faarccal. 
- Victor – kérlelő hangnemem, lebiggyesztett ajkaim és könyörgő tekintetem végül elérték a kívánt hatást, Vick megadóan simította végig arcát a tenyerével, majd megvillantott egy félmosolyt. 
- Jól van – nyomott puszit a homlokomra, miközben lazán átkarolta a derekamat. – De én vezetek. – Felkuncogtam. A különböző sportjárgányok iránti titkolt szenvedélye után nem is vártam mást. 

- Mindenki készen áll? – lépett ki az FBI épületéből Margery, szigorú, jégszínű tekintetét végighordozta csapatunkon. Morgan és Keith a Ferrari lehúzott ablakán hajoltak ki, Bree és Jackson, illetve Candy és Leila egy-egy terepszínű terepjáró mellett várakozott, míg Brody egy fekete cross motornak támaszkodott, bal karján egy sötét bukósisak lógott. – Remek – nyugtázta. – Akkor csak egyetlen tanácsom van maguknak, mindannyiuknak: fontos, hogy élvezzék az életet, amíg még lehet! Éljék túl! – emelte fel a hangját, s mintha egy mosolyt próbált volna elnyomni. 
Victor két társa vigyorogva pattant be a terepjáróba, Bree ellentmondást nem tűrően lökte át Jacksont az anyósülésre, mielőtt az elhelyezkedhetett volna a kormánynál. Brody feltette a sisakot, lélektársam pedig nekem is intett, hogy szálljak be. Morgan épp felbőgette saját autója motorját, mikor Will hangja végigszáguldott mindannyiunk fejében. 
Srácok, nagyon rossz érzésem van… 
De nem fejezhette be. Vagy talán befejezte, de a semmiből jövő robbanás hangja teljesen elnyomta az övét. Az egészből a dobhártyaszaggató robajon kívül csak egy túlságosan erős villantást érzékeltem, a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy a tüdőmből kiszorult a levegő, a fejemet bevágtam a valamibe, a könyököm ég és két métert repültem-csúsztam. Brodot elsodorta a hőhullám ereje, nekivágódott Margerynek, mindketten a Jones-Bennett páros autójának csapódtak, a benne tartózkodók lefagyva, kikerekedett szemekkel bámultak arra a pontra ahol egy másodperccel ezelőtt még Candy és Leila terepjárója parkolt. Az egészből csak füstfelhő, felcsapó lángok és szörnyű, keserű halálszag maradt. 
- Candy! Leila! – sikítottam, s már talpon is voltam, mindössze a semmiből előkerülő Victor karjai állítottak meg, hogy a tűzbe vessem magam. Halványan érzékeltem, hogy Keith elrohant mellettem, a mindenfelé szétszóródott törmelékek pedig hirtelen a levegőbe emelkedtek, hogy ösvényt csináljanak neki – Morgan valahol a közelemben zihált. 
- Candy! Leila! – ordította a szabotőr, telepatikus hullámai elkergették a lángokat. 
És így megpillantottam őt. 
Candy Chou aprócska teste rázkódott, remegett, a lassan leülepedő hamufelhő beborította hófehér bőrét. Kis kezeit a fülére szorította, szája grimaszba torzult, előre-hátra ringott, miközben sírva motyogott valamit, arcán végigcsorgó könnyei nedves koromcsíkokat hagytak hátra. Bőre körül alig érzékelhető, kékes színnel ragyogó pajzs vibrált, majd teljesen felszívódott, magára hagyva a savant lányt a pusztítás közepén. Teljesen egyedül. 
- Nem, nem, nem, nem, nem! – sipította újra és újra, mikor Keith gyengéden lehajolt hozzá, csak öntudatlan rúgott és karmolt egyet az irányába. – Nem, nem, nem! – ismételte, tekintete kétségbeesetten rebbent a jobb oldalára, ahol Leilának kellett volna lennie, ám mindössze egy égett torzó maradt csupán. 
Mögöttem Brody öklendezni kezdett, ajtók nyíltak és csapódtak, emberek kezdtek egyszerre beszélni, a kakofónia pedig visszahozott a valóságba. Kiszabadítottam magam Victor szorításából, a következő pillanatban pedig már zokogó barátnőm mellett térdeltem, úgy fordultam, hogy kitakarjam előle azt, ami valaha Leila volt. Mikor felfogta, hogy csak Keith és én vagyunk ott vele, nem valami idegen támadó, abbahagyta az öntudatlan védekezést és a karomba vetette magát. Tiltakozását pergő kínai szavak váltották fel, körmeit a felsőmbe vájta, arcát a hajamba és a nyakamba temetve sírt. 
A hátát simogatva pillantottam fel Keith-re, akinek komor arckifejezéséből elolvastam, hogy éppen Blondie-éknak jelentett. Az évek alatt összekovácsolódott csapatunk tisztában volt azzal, miért érte ekkora sokk Candyt ezzel a robbanással, miért vált hirtelen egy kétségbeesett, zokogó babává, aki magatehetetlenül hagyta, hogy elvonszoljuk a terepjáró maradékától. Épp elvesztve a családját, gyászába süllyedve megtörtént már vele ugyanez, mikor Miamiba érkezve a gép, amin menekült, mind a kétszáz utasával a fedélzetén felrobbant a landolás után. Így akartak megszabadulni a Wong-Tsui örökösnőtől, mit sem sejtve annak képességéről és arról, hogy ő volt az egyetlen túlélő. Ahogy akkor, úgy most sem az rázta meg ennyire, hogy meg akarták ölni, ahhoz túl sokszor törtek már rá álmában és ébren is az életében. De a képessége váratlan támadásokkor nem tudott kiterjedni, csak őt védte meg, így egy meglepetésszerű támadás esetén mások nem reménykedhettek abban, hogy egy különleges pajzs védelme alá kerülnek, ez mindössze Candy kiváltsága volt. És ahogy azt a kétszáz embert, úgy most Leilát volt képtelen megmenteni a haláltól. 

A gyomrom összeugrott, a fogamat csikorgatva vonszoltam el barátnőmet a többiekhez, akinek zokogása néma rázkódássá és hüppögéssé csitult. Hagytam, hogy a Leila halála iránt érzett düh fokozatosan, hullámokban öntsön el és szippantson magába, míg az arcom érzelemmentessé nem vált, a különböző bűnüldöző szervezetek által ismert és keresett bérgyilkos pedig megjelent – ám ezúttal a saját oldalára készült lecsapni. Elvesztett társunk csak az ikertestvére megölése iránt érzett bosszúból került közénk, nem volt sem bűnöző, sem ügynök, csak egy egyszerű tinédzser, aki elégtételt akart Keira haláláért. Sosem kapott kiképzést, külső szemlélő volt a káoszban, amitől mindannyian igyekeztünk őt elhatárolni, hogy minél kevesebbet kelljen átélnie. Ő volt a legártatlanabb közöttünk, az, aki a legkevésbé szolgált rá a halálra, amely végül mégis őt ragadta el először. 
Hosszú-hosszú évek óta így ment ez. Ha valakit elvesztettünk magunk közül, a bosszú, gyász és a kötelesség keverékének adrenalinjától feltüzelve eredtünk a gyilkos nyomába, akinek - legyen Szövetség tag vagy egy ránk állított ügynök - végül elvettük az életét. A legtöbbünk keveset élt, majd örökre eltűnt a névtelenségben, hiszen hivatalos okmányok szerint egyikünk sem volt már az élők között, halottá nyilvánított, eltűnt személyek, megrendezett temetést maguk mögött hagyók voltunk, akikre tényleges haláluk után a szervezeten belül talán csak páran emlékeztek. Nem engedhettük, hogy az érzelmeink irányítsanak bennünket, különben könnyen mi lehettünk a következők. Profik voltunk. Ez a felfogás pedig még úgy sem változhatott, hogy magunk mögött hagytuk a Szövetséget – addig nem, amíg a Caudillo élt. Ezzel mindannyian tisztában voltunk. Candy is, ezért nyugodott meg hiperérzékenységéhez képest meglepően gyorsan. 
Margery, aki végig higgadt maradt, utasította kínai barátnőmet, hogy ellenőrizze le, van-e bomba a többi járműben is, majd mikor mindegyik tisztának bizonyult, Bree és Jackson azt a feladatot kapták, hogy Tallahasse-ba indulás előtt még szállítsák Brodyt biztonságba. Leila halála után nem akart több fiatalkorú áldozatot, csak azokból csinált feláldozhatót, akikből nagyon muszáj volt – még ha ez a legjobb ügynökeit is jelentette. Mialatt lélektársam főnöke az erősítést várta a miamii központhoz, négy járműből álló konvojunk elindult, Candy átvette a pénzhamisító fiú motorját. Abban a pillanatban, hogy Victor a gázra lépett, kölcsönzött-lopott Porschénk motorja pedig halkan dorombolni kezdett, a semmiből eldördültek az első fegyverek: géppuskaropogás ütemes lövéseitől kísérve indultunk a halál barlangja felé. 
Irány az Alvilág! – suhant át Morgan gondolathulláma mindenki elméjén, amelyet bár tréfásnak szánt, hangjában semmi jókedv nem vegyült. Pokolra szállni mindig könnyű. Kijutni viszont szinte lehetetlen.

- A francba már, Victor, tartsd egyenesen azt a rohadt kocsit! – ordítottam maximum két perccel később, miközben deréktól felfelé kifelé lógtam az autó ablakán. Egyik kezemmel kapaszkodva próbáltam megtartani az egyensúlyom és megakadályozni a testemet abban, hogy arccal előre a betonra zuhanjak, míg a másikban egy Berettát tartva adtam le sorozatlövést a mögöttünk cikázó három fekete BMW irányába. 
Három különböző, mára evakuált útvonalon készültünk elhagyni Miamit, mindegyikünkre jutott legalább három-négy Szövetség autó is, valamint a nyilvánvaló likvidálási szándék. A máskor forgalmas, őrjítő dugóiról ismert hatsávos út közepén száguldoztunk a megengedett sebesség majdnem háromszorosával, miközben Vick kitérni a ránk záporozó golyók elől. Hogy Morganék és Bree-ék merre jártak, azt csak a Brody által beszerelt, Blondie által előzőleg meghackelt és felturbózott GPS mutatta, a képernyőn a mi villogó vörös pontjaink nyomában sok idegesítő kis sárga vegyült, amik valahogy nem akartak sem lemaradni, sem felrobbanni. Candy a mi útvonalunkon jött, bár kicsit lemaradva, a visszapillantó tükörből csak egy cikázó, fekete torpedónak tűnt a BMW-k mögött. 
Összerándultam, mikor lélektársam karja váratlanul a derekam köré csavarodott, majd visszarántott az anyósülésre akkora lendülettel, hogy a műszerfalba vágtam a fejemet. Egy pillanattal később az én oldalam visszapillantója darabokra tört, üvegszilánkok és fémdarabok repültek szét. 
- Szóval visszaviszed a kocsit, mi? – morogta Victor az orra alatt, fél szemét üldözőinken tartva. Ahogy ránéztem, normál hangerővel folytatta. – Szerinted mégis hogy tartsam egyenesben, ha közben megpróbálnak leszorítani az útról? Ha van erre túlélési tipped, add elő, ugyanis minden lehetőségre vevő vagyok! 
- Nahát, csak nem most vesztetted el az autósüldözés-szüzességedet? – érdeklődtem vidáman, mire egy másodperccel és egy túlságosan éles kanyarral később nekivágódtam a lélektársamnak. – Azért ne húzd fel magad! – emeltem égnek a tekintetem, miközben egy géppisztoly tárát töltöttem tele. 
- Csak nem vihar van a Paradicsomban? – csendült fel a műszerfarra szerelt, kihangosított telefonból Morgan hangja recsegve. Keith kiabált neki valamit, amire egy „minden oké”-val válaszolt, majd figyelmét újra nekünk szentelte. – Shiny, komolyan, ilyen kis érzékeny lelkű FBI ügynököt meg hol szedtél össze? 
- Egy sztriptíz bárban – válaszoltam szárazon. 
- Reed, komolyan mondom, egyszer eljön a perc, amikor golyót eresztek beléd. És azt nagyon fogom élvezni – jegyezte meg Victor, mire a konferenciahívás egy másik vonaláról Jackson nevetése hangzott fel. 
- Ne röhögj, vezess! – Bree ordítását tisztán lehetett hallani, amit Jackson fájdalmas kiáltása követett, társa csendre intése nyilván tettlegességig fajult. 
Vágtam egy grimaszt, mikor üldözőinkhez még három csatlakozott, a telefont lenémítva másztam hátra és nyitottam ki a csomagtartót, hogy valamivel stabilabb testhelyzetből tudjak lőni. A géppisztolyomat lecseréltem egy mesterlövészpuskára, amit a vállamra támasztva, a távcsövén keresztül figyeltem, mikor kerül a fekete kereszt közepébe valamelyik autó. A kerekekre és a szélvédőre céloztam, a maximumot kisajtoltam a reflexeimből, hogy eltaláljam valamelyik szlalomozó járművet, miközben igyekeztem a felénk záporozó golyókat is elteleportálni. Annyira nem voltam ostoba, hogy a képességemet felhasználva kezdjek ámokfutásba – a Caudillo a legjobb katonáit küldte, akik pontosan tisztában volt azzal, hogyan is működik az erőm. Jelenleg a megérzéseimnek sokkal több hasznát vettem, mint a savant létemnek. 
Még csak egy aprócska gondolathullámot sem kellett lövellnem felé, Vick váratlanul rátaposott a fékre, egy pillanatra pedig alig karnyújtásnyira kerültünk a vezér autótól. Mielőtt még a benne ülő három egyén közül a két lövész célba vehetett volna, az előzőleg pontosan beállított fegyverem elsült, a csikorgó kerekek és a darabokra törő üveg hangja a helyzet kellemes szimfóniája volt csupán. Az irányíthatatlanná vált kocsi a sajátjai ellen fordult, nekicsapódott a hozzá legközelebb haladónak, majd átperdülve felette kirepült az útról, belezuhant egy kirakatba. Ekkor tűnt fel a semmiből Candy, aki átugratott az egész káoszon, fél kézzel a cross motort irányította, a másikban pedig egy apró, gömb alakú tárgyat tartott. Körülötte vadul villogott a pajzsa, s szinte hallottam kárörvendő, adrenalin-fűtött, a helyzethez egyáltalán nem illő kacagását. Mikor elég közel került az egyik stabilan haladó járműhöz, egyszerűen bevágta a kibiztosított bombáját az ablakon, nem törődve azzal, hogy a másodpercekkel később bekövetkezett robbanás – ami taszított egyet a Porschén is – őt is magával sodorta. A motorba kapaszkodva ért földet, körülötte lángcsóvák röpködtek, de rá se hederített, csak végignézett az általa okozott káron – két felrobbant kocsi -, majd nagyobb sebességre kapcsolva beért minket. 
Leválok, Clearwaterben találkozunk!robbant be a hangja a fejembe, lelkesen integetett, s már ott sem volt, egy éles jobb kanyarral a legközelebbi autópályára hajtott.
Éreztem, hogy a szám mosolyra húzódott. Candy Chou egyetlen helyzetben tudott összeszedett maradni: ha az adrenalin szintje a többszörösére nőtt, ő maga pedig kedvére száguldozhatott, nem törődve a következményekkel, átadva magát a testét megállítani képtelen energiáknak. 

- A rohadt életbe! – csattant fel Victor, mikor egy kisebb mellékutcába befordulva újabb fekete BMW-k bukkantak fel előttünk, összesen hat autó vett körbe minket. Lélektársam keze megfeszült a kormányon, ahogy szembenézett a GPS jeladó nélküli, ezáltal a mi kütyünkön láthatatlan járművek utasaival: mindegyik ablakán lövő pozícióban hajoltak ki a ránk állított Szövetség tagok. 
Megböktem a karját, mialatt visszaültem a helyemre, majd kezembe vettem az előzőleg megtöltött géppisztolyt, majd egy másikat is. Rámosolyogtam, s ennél több nem is kellett, hogy tudja, mire akartam célozni. Először csak égnek emelte a tekintetét, majd szája széle lassan felfelé kunkorodott. Az a tipikus, veled-vert-meg-az-ég-Sunshine-Rodriguez mosoly volt ez, ami mindig akkor terült szét az arcán, ha macska-egér játékunkból én kerültem ki győztesen. 
- Na, villants valamit, Bond! – mondtam, mialatt az ő oldalán is leengedtem az ablakot. 
Nem kellett kétszer kérnem. 
Ismét rátaposott a fékre, a kéziféket is behúzta, amitől a Porsche háromszázhatvan fokos forgásba kezdett a tengelye körül. A szétáradó adrenalin kiélesítette az ösztöneimet, a világ lelassult, mintha egy akciófilmet néztem volna a moziban, lassított felvételben. Két karom épp olyan hosszú volt, hogy kinyújtva őket Victor arca előtt is kiérjenek az ablakon, lélektársam rezzenéstelenül állta, ahogy az orra előtt sült el a fegyverem, míg golyókat eresztettem az eddig mögöttünk haladó járművekbe. Ám ezúttal pontosan kiszámított lövések voltak, nem lutri, vagy talál, vagy nem alapú célzások. Egy találat a három sofőrbe, egy-egy a lövészekre, akiknek az autónk hirtelen kezdődött forgása miatt nem volt idejük a döbbenetet leküzdeni és meghúzni a ravaszt. Hála az égnek, egyik autó sem volt golyóálló, a rájuk eresztett sorozat olyan könnyedén hatolt át a szélvédőn, akárcsak a kés a felmelegített, puha vajon. A Porsche lassulni kezdett, mikor az elénk került autókat céloztam be. Az egyiknek szétlőttem a kerekét, amitől az még azelőtt frontálisan belecsapódott a tőle jobbra lévőbe, hogy egyáltalán célba vehettem volna. Victor a gázra lépett, s már csak a belső visszapillantóból láthattuk, ahogy az utolsó túlélő autó a másik kettőn átrepülve pontosan ott ért földet és horpadt be szinte az alvázáig, ahol pillanatokkal előttünk fekete sportkocsink befejezte a tengelye körüli pörgést. 
Izgatottan öklöztem a levegőbe a sikerünket látva. Az autós üldözés már a kezdetektől a kedvenc műfajomnak számított. Nagyon ritkán került rá sor, de imádtam a kiszámíthatatlansága miatt, sosem lehetett tudni, vajon a másik fél milyen vezetési képességekkel rendelkezik: drift bajnok-e vagy a biztonságot keresi, letaszít vagy inkább rád tapad. Habár ezt sosem vallottam volna be hangosan, épp elég volt, hogy Vick valószínűleg mindent leolvasott az arcomról. 
- Szóval, most mennyire jövök be neked? – szólalt meg, mikor ismét magányosan haladtunk az utcákon, alig pár kilométer választott csak el minket Miami határától és az autópályától, ami már a – várhatóan többé-kevésbé – zavartalan haladást biztosította. – James Bond, Columbo vagy Sherlock vagyok? 
Áthajoltam a sebességváltó felett és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára. 
- Nem is tudom – feleltem évődve. – Szerinted melyik, ha totál beindultam? Segítek: nincs se ballonkabátod, se pipád. – Valószínűleg kevesen tudták, hogy ha filmes karriert futott volna be, Victor Benedict ritkán felvillantott mosolya milliárdokat ért volna. Így még attól is elment a kedvem, hogy lejjebb faragjak az egójából. 

Miután felkanyarodtunk a pályára, Clearwaterig az utunk jórészt csendesen telt. A Bruce Willis akciófilmekkel ellentétben a bűnszervezetek nem igazán szerettek rátörni az ember lányára egy forgalmas autóút kellős közepén – nem voltak olyan ostobák, hogy a kelleténél jobban magukra irányítsák a figyelmet. Márpedig egy hordányi ártatlan, civil áldozat azzal járt volna. Az Alvilág szerette csendben elintézni a konfliktusokat, a bűnüldöző szervezetek ebbe ritkán folytak bele, legtöbbször csak annyit érzékeltek, hogy néhánnyal kevesebb körözött bűnözővel kellett számolniuk. Ráadásul a be nem tervezett halálos áldozatok őket sem tüntették volna fel túl jó színben a kormány előtt, a nem túl olcsó költségvetésű autós üldözések Hollywoodra maradtak. És azokra az evakuálással egybekötött esetekre, mikor az ember bérgyilkos lányának történetesen egy FBI ügynök volt a lélektársa. 
Óránként, összesen négy alkalommal álltunk meg autót váltani félreeső, alig használt nyilvános mosdóknál vagy moteleknél. Ezeket a helyetek választotta a Caudillo, hogy ránk küldje megmaradt bérgyilkosait. Először engem támadtak meg egy büfé mosdójában, ahonnan végül a betört tükrök és tönkretett csempék, illetve a nem igazán elhanyagolható, három hulla miatt gyorsabban kellett lelépnünk, mint terveztük. Másodjára Victor vált célponttá egy üresnek látszó nyilvános vécében, ahonnan távozva csak ennyit mondott: 
- Sose bízz azokban, akik a mellett lévő piszoárhoz állnak. 
Harmadszor egy lepukkant motelszobában ütöttek rajtunk, ahol megpróbáltuk megenni az útközben beszerzett gyorskajákat. A Caudillo szerencsére azzal nem számolt, hogy Margery és Victor folyamatos, kíméletlen unszolásának hatására a teleportáló képességem az elmúlt időszakban szintet lépett: már képes voltam a lélektársamat is magammal vinni, így még azelőtt meglógtunk a támadók elől, hogy szétlőtték volna a szobát. Utolsó alkalommal a Morgan ismerőse által elrejtett, egyszerű, ezüst Toyota Yaris egy gazzal benőtt földúton várt ránk, amit a csempész részletes utasításai mellett is alig találtunk meg, így az utolsó órát eldördült lövések, reccsenő csontok és véres nyomok hátrahagyása nélkül indítottuk. 
Victor érzékelte, hogy nem igazán voltam beszélgetős hangulatban, az agyam túlságosan is pörgött, tudtam, az aggodalom az arcomra is kiült, hiába próbáltam fapofával az utat nézni. Lélektársam mereven szorította a kormányt, jeges pillantását előre szegezte, csak néha-néha nézett rám, akár egy hűvös, szakértő pszichológus, aki az állapotomat mérte fel. Időközben Will bejelentkezett, hogy már látja a jobb kéz házát, majd Candy is jelzett, hogy alig pár mérföld választotta el csupán Clearwatertől és a célponttól. Már mi is alig húsz percre voltunk. 
- Ahogy mondtad, Blondie, Mina tényleg lelépett, senki sincs itt… - Meglepve kaptam fel a fejem, mikor Vick levette a kihangosított telefon hangerejét, belefojtva a szót az öccsébe. Kérdőn fordultam felé. Ő csak megdörzsölte párnapos borostától érdes állát, ujjai szórakozottan doboltak a kormánykeréken. 
- Mi az? – húztam fel a térdemet az államig. 
- Nem akarsz beszélni róla? – pillantott felém. 
- Miről? – Csak az időt húztam, pontosan tudtam, mire akart kilyukadni. – Leiláról, a magunk mögött hagyott hullákról vagy arról, hogy mostanában hülyén viselkedem? – Felvont szemöldöke jelzés volt arra, hogy mindegyikre értette. Felsóhajtottam, pótcselekvésként a nadrágom varrásából kiálló szálakkal kezdtem játszadozni. – Anyuék halála nem gyászoltam meg senkit. Először fura volt, hogy nem hagytak időt valaki halálának feldolgozására, de végül rájöttem, hogy a bosszúhadjárat szolgál erre. Így szép lassan kiirtották belőlem az ezzel kapcsolatos érzelmeket. Ahogy a bűntudatot is, amiért meghúzom a ravaszt, kitöröm valaki nyakát vagy elvágom a torkát. Tudom, hogy ez nem normális, számomra mégis ez az elfogadott… 
- Ezt megértem. – A válasz váratlanul ért, teljes testemmel lélektársam felé fordultam, tekintetemmel noszogattam, hogy fejtse ki. – Nálunk is hasonló a helyzet. Mármint vannak temetések, de ezek után az érzelmeket félretéve kellett visszamennünk dolgozni, felkutatni a gyilkost. Szóval tudom milyen az, ha nem foglalkozol a halállal, ha az a mindennapjaid része. Csak nem értem, miért kezdtél el azon aggodalmaskodni az utóbbi időben, hogy mit gondolok rólad. Ha jól emlékszem, a megismerkedésünkkor még előszeretettel dörgölted az orrom alá a dolgaid. 
Elmosolyodtam a feltörő emlékekre. Annyira távolinak tűnt az éjszaka a Rubinvörösben, a találkozás a Mi Amiban és utána este a tengerparton, alig hittem el, hogy mindez alig néhány hét alatt történt. 
- Azt mondják, a lélektársak helyreállítják egymásban az egyensúlyt, nem? – Bólintott. – Én adtam neked az izgalmakból és a váratlanból, te pedig az én élő lelkiismeretem vagy. Ha veled vagyok, egyszerűen csak ott motoszkál az agyamban az érzés, hogy amit teszek, az rossz. Mármint ezt eddig is tudtam, de a lelkiismeret valami olyan, ami egy idő után kikopik az emberből, te viszont visszahoztad belém. – Felsóhajtottam, majd hátradőltem, a fejemet szándékosan, a kelleténél erősebben vágtam bele a háttámlába. – Igazából elég zavaros… De… Eddig hittem abban, hogy már nincs bennem semmi emberi, hiszen hogy is nevezhetném magam annak egy hullaheggyel a hátam mögött. Aztán jöttél te, és bumm! Mindaz, amit elnyomtam, visszatért, vele együtt a para is, hogy a férfi, aki túlságosan is gyorsan a legfontosabb emberré vált az életemben, vajon mit gondolhat. 
Victor pár percig csendben emésztgette a hallottakat, az utolsó megjegyzésemre pedig megpróbált elnyomni egy mosolyt. Végül egyik kezét levette a kormányról és az enyém után nyúlt, az ajkához emelve gyengéd csókot lehelt az ujjaimra. 
- Én ezt nem így látom – mondta. – Ha úgy lenne, ahogy mondtad, ha az évek során tényleg kiveszett volna belőled a fény és nem maradt volna benned semmi emberi, akkor miért vacakoltál volna bizonyos dolgokkal még azelőtt, hogy engem megismertél? Miért törődtél a húgoddal, a csapatoddal, Montrose-ékkal, miért nyitottál felém? Azok az érzések, amik szerinted eltűntek belőled, végig ott voltak. Talán a lélektársad kellett ahhoz, hogy felszínre törjenek, de ettől még nem szűntek meg létezni. Különben miért járkáltál volna ki csillagokat számolni a kedvenc partszakaszodra vagy miért ittad le magad párhavonta, félévente olyan részegre, hogy végül nem emlékeztél semmire? Ember vagy, Sunshine Rodriguez, sok tekintetben sokkal jobb, mint bárki, akivel találkoztam. És megmondtam, nem? Hiába félsz attól, hogy meggyűlöllek, elítéllek azért, aki vagy, amit teszel, ez már nem történhet meg. 
Nem igazán tudtam, mit mondjak erre. Áthúztam összekulcsolódott kezünket az ölembe, szórakozottan játszadozni kezdtem az ujjainkkal. Tisztában voltam azzal, hogy Vick így gondolkodik – különben már rég hátrahagyott volna a zűrjeimmel -, de hangosan, az ő szájából kellett hallanom, nemcsak tettekkel és gondolathullámokkal bizonyítva, hogy tényleg úgy állt köztünk a dolog, ahogy mondta. Talán nem is azért van mellettem, hogy az elveszettnek hitt érzéseimet visszahozza, hanem hogy biztosítson, hogy a savantok számára oly’ kényes fény tényleg nem veszett ki belőlem. Vagy… 
- Talán csak félek – motyogtam halkan. – A távoli jövőtől, hogy mi lesz, ha ezt túléljük. 
- Amikor – helyesbített. – Nos, nyilvánvalóan nem lesz igazán célravezető, ha tovább műveled a bérgyilkosi hivatást. – Megkönnyebbülten mosolyogtam rá, amiért barátságosabb vizekre terelte a témát. A bizonyossága átragadt rám is, sulykolta belém, hogy zárjam le magamban ezt a dolgot, mert ő így látta, hát fogadjam el én is a dolgokat. Egy újabb olyan tulajdonsága volt ez, ami egyszerre volt idegesítő, mégis csak jobban beleszerettem. 
- Kár – válaszoltam. – Pedig szerintem sokkal jövedelmezőbb, mint a te kis FBI-os melód. Egyáltalán meg tudunk élni egyhavi fizetésedből? 
- Francba! Pedig már azt hittem, megváltozott a véleményed és a munkám menő lett a szemedben – mímelt sértődöttséget, mire felnevettem. 
- Álomvilágban élsz, édesem. De azért ez cuki. 
- Megtennéd, hogy nem használod rám a cuki jelzőt? – borzadt el, megvillantva eltúlzott színészi tehetségét. 
- Miért, ki mondaná rajtam kívül a nagy, acélos tekintetű, hűvös és parancsoló Victor Benedictre, hogy cuki? – Elgondolkodtam egy pillanatra. – Rajtam és anyukádon kívül – helyesbítettem. 

A pillanatnyi jókedv, a kötetlenség nem tarthatott sokáig, Vick váratlanul összerezzent, majd villámgyorsan feltekerte az eddig néma telefont. Az autónk néhány másodperc alatt kétszeresére gyorsult, piros lámpákon átszáguldva kanyarogtunk Clearwater utcáin, ahová időközben végre beértünk. Különös, kapkodó viselkedésére összeszorult a gyomrom, a kellemetlen érzés pedig csak fokozódott, mikor meghallottam Blondie aggódó hangját. 
- Will, sürgősen le kéne lépned onnan, valami nagyon nincs rendben. Két méterre tőled egyre növekvő hő- és elektromos hullámokat érzékel a gépem. 
- Mondtam már, hogy nem érzek semmi veszélyt, minden rendben – válaszolta a középső Benedict, hangjának nyugodtsága élesen elütött barátnőm idegességétől és az autóban uralkodó feszültségtől. 
- Öcsi, ha azt mondta, menj onnan, akkor húzz el! – figyelmeztette lélektársam. 
- De ha egyszer nincs gáz? – A színpadias sóhaj tisztán kivehető volt. – Várjunk csak… Mi ez a… Azt a rohadt! – ordított fel váratlanul, ám mielőtt bárki bármit reagálhatott volna, hatalmas robaj hallatszott a vonal túlsó végéről. Pontosan olyan… Pontosan olyan, mint egy bomba semmivel sem összetéveszthető robbanása. 
- Will! – kiabálta Victor, ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorította a kormányt, s akkora sebességgel haladtunk, hogy a környező épületekből csak elmosódott foltokat láttam. – Will! Válaszolj már, az istenért! – Néhány pillanat szünet. – A kurva életbe! – Még sosem hallottam így káromkodni. – Will! 
- Candy! – hallottam meg magamat, éles, visító fejhangom egyszerre csengett az utastérben és lőtt ki mentális hullámként kínai barátnőm felé. – Candy, ott vagy?! 
Mo nm tok beszni!Olyan gyorsan hadarta, hogy alig értettem amit mondott, utána vélhetően kínai káromkodásba kezdett, majd szétkapcsolta a savant vonalat.
- Will! Will! – Ez Trace volt. 
- Nem! Nem! Nem! Nem! Öcskös! – A vibrálásból tudtam, hogy Vick szintén mentálisan is hívogatta a testvérét, akitől mindössze statikus recsegés, lángok pattogása hallatszódott csupán. A két fivér pánikja rám is átragadt, körmeim a tenyerembe vájtak, szívem a torkomban dobogott. 
Nem lehet! Még valakit nem! Ma nem! A Benedictek közül nem! 
A Yaris hatalmasat farolt Mina háza – illetve annak maradéka - előtt, meg se állt teljesen, Victor máris kiugrott belőle, rohant egyre közelebb a tűzhöz, a megmaradt alapvázhoz, összedőlt falakhoz, lángoló bútorokhoz. Alig tudtam vele lépést tartani, sietségemben átestem valamin, s csak visszapillantva azonosítottam be, hogy Candy bokacsizmái voltak azok, tőlem pár méterre pedig a motorja az oldalára dőlve hevert. 
Olyan erővel haraptam be az alsó ajkam, hogy megéreztem a vér ízét is. 
Könyörgöm… Könyörgöm… 
- Azt a kurva! – szaladt ki a számon, mikor szabályosan belefejeltem Victorba, aki tátott szájjal állt, hatalmasra nyílt szemével egy pontra bámult, miközben az orra alatt motyogott valamit. 
- Én kinyírom! Egész biztos megfojtom! Ezt nem hiszem el! – hallottam meg, mikor jobban füleltem. 
Kérdőn néztem fel rá, majd követtem a tekintetét. Aztán hagytam, hogy leessen az állam. Fogalmam sem volt, mit kéne reagálnom, lélektársamhoz bizonyosan nagyon hasonló arckifejezéssel fogadtam magamba a tőlünk alig néhány méterre lévő látványt. Nagyon sok mindenre számítottam, de erre biztos nem. Mert ilyen a világon nincs!

9 megjegyzés:

  1. Hogy lehet ezt így befejezni???
    Te direkt kínzol minket??

    VálaszTörlés
  2. Drága Riri!
    Mikor megláttam, hogy új fejezetet hoztál, gyakorlatilag mindent félbe hagytam és azonnal elkezdtem olvasni. Nem túlzok azt hiszem, ha azt mondom, hogy még mindig a CS a kedvenc blogom, és ezen az eltelt 2 év egy kicsit sem változtatott.*.*
    A fejezettől pedig oda-vissza vagyok^^ De komolyan, minden egyes sort imádtam!
    A terv hihetetlen, mindenkinek megvan a maga szerepe, ami hihetetlenül passzol a szereplőkhöz. Továbbra is lenyűgöz, ahogy ennyi karaktert mozgatsz egyszerre, mégis mind egyedi, és nem érződik úgy, mintha csak leírás lenne az egész. Annyire természetes és valósághű, hogy az hihetetlen!*.*
    Nem tudtam nem észrevenni Margery mondatát, amit a trailerbe is bevágtál. Ennél jobb helyet keresve sem találhattál volna neki!
    Mikor felrobbant az autó, amiben Leila és Candy ültek, nagyon megijedtem én is, szerintem letargiába estem volna, ha a kis ázsiai lánynak baja esik. :D
    A párbeszédek csak úgy peregtek, az autósüldözés leírása pedig fantasztikus volt! Morgen és Vick szóváltásait nem tudom megunni, ahogy azt sem, ahogy Victor és Shiny húzzák egymást. :D
    A sok akció ellenére így tehát voltak azért olyan részek is, amiket megmosolyogtam, de még a meghittséget is sikerült belecsempészned!*.*
    Szóval gondolom nem nagy meglepetés, de imádtam ezt a részt is! Nagyon kíváncsi vagyok a történet befejezésére, mégis keserédes a gondolat, hogy lezárul a Catching Sunshine.
    Iszonyatosan várom, mind az új részt, mind a novellát!
    A nagy tanulásban pedig pihenj is ám néha!♥

    Puszillak,
    Gabby

    u.i.: Ma sikerült rájönnöm, ahogy rámentem a Tükörképre, hogy oda elfelejtettem írni neked, de ami késik, nem múlik, úgyhogy hamarosan ott is olvashatod a roppant értelmes gondolataimat. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!

      Jaj, de drága vagy! El sem tudod hinni, milyen jó érzés ezt olvasni! Köszönöm! *-* ♥
      Most eléggé bajban voltam ezzel a sok szereplővel, mert valahogy mindig elfeledkeztem valakiről, és folyton át kellett írnom a jeleneteket, mert nem szerepelt, vagy épp kihagytam őt a tervből. De örülök, hogy ez olvasás közben nem jött át. ^^
      Kíváncsi voltam, ki veszi észre! :D Már a kezdetektől itt volt ennek a mondatnak a helye - illetve attól a ponttól, hogy Margery karaktere megszületett a fejemben. (Egyébként vicces, mert ezt a mondatot a trailerben Helen Mirren mondja, akinek egyik filmszerepéről Victor főnöke mintázva lett.)
      Annyira nem vagyok kegyetlen, főleg, hogy Candy számomra az egyik kedvenc karakter a történetben. Ilyen szempontból ő biztonságot élvez. :D
      Ez a fejezet amolyan bevezetője volt az elkövetkezendő akcióknak, mert abból bizony a következőkben bőven ki fog jutni. A meghittséget pedig a legtöbbször megpróbálom belefűzni, hiszen szerintem ez egy olyan dolog, ami Joss könyveiben is mindig ott van, ezért szeretném átadni. :)
      A következőkkel igyekszem sietni, a novella is már készülőben van. Hidd el, számomra is az, hiszen olyan sok hónapon keresztül a mindennapjaim része volt ez a történet.
      Igyekszem, szerencsére néha az állatorvostan hallgatóknak is jár a szünet, így most pihenhetek egy hétig édes semmittevésben. ^^ ♥

      Puszillak,
      Riri

      Törlés
  3. Neee!! Úristeen!! Imádlak, meg minden, de így nem fejezheted be!! Amúúúgy... Tuti, hogy Candy és Will csókolóznak!����������

    VálaszTörlés
  4. Édes, drága Riri!
    Hmm, bár égek a vágytól, sajnos ma már nem lesz időm elolvasni a következő bejegyzést, és ha már arról van szó, szerintem az utolsó szavaid egyáltalán nem jelentenek rosszat, főleg nem tragédiát. Még azt is el tudom képzelni, hogy Candy és Will épp egymás karjába fonódva, pajzzsal körülvéve ácsorognak vagy valami ilyesmi. Khmm.. csók?!
    A rész egyébként nagyon izgalmasra sikeredett, szinte mindent magam előtt láttam, főleg az autós üldözést. És itt meg kell jegyeznem, hogy te vagy az egyetlen, aki így hirtelen az eszembe jut, aki képes úgy megírni egy fejezetet, amiben van lelkizés, hogy az egyáltalán nem tűnik csöpögősnek. Imádtam!
    Szeretnék kitartást kívánni az elkövetkezendő sulis időszakhoz. Ha ezt a fejezetet képes voltál így megírni az is semmiség lesz. És ki tudja, lehet, hogy idővel tényleg könnyebbek lesznek a félévek :)
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Hát, igazából a következő részből úgyis kiderül, szóval nem mondok semmit. :D
      Az autós üldözéssel sokáig szórakoztam, kismillió akciófilm jelenteit megnéztem hozzá, szóval örülök, hogy sikert értem el vele. ^^ Párszor a romantikus részeknél enyhe túlzásba este, de alapvetően Victor karaktere nem a csöpögősségéről híres, így igyekeztem mellőzni. :)
      Drága vagy, köszönöm! Sajnos a félévek nem lesznek könnyebbek,sőt, de azért igyekszem túlélni. És ha már itt tartunk, neked is sok erőt és kitartást kívánok az érettségihez! :)

      Ölel,
      Riri

      Törlés