Újratöltés 4.

Gyönyörű húsvét hétfőt, drágáim! 

Mindenkinek utólag is kellemes ünnepeket kívánok, mára pedig a lehetőségekhez kevés locsolót. (Nyugtasson titeket az a tudat, hogy nálam biztos kevesebb locsolótok lesz, ugyanis a Pokémon Mester Képző kolijában úgy 20-25 vödör vízzel rontanak rá a lányszobákra húsvét hétfőjének estéjén.  :D) Hogy telt nektek a szünet? Ki tudtátok pihenni magatokat valamennyire?

Ígéretemhez híven itt lenne az új novella a történethez, amiben a legelsőhöz hasonlóan szintén szemszögváltás történik: ezúttal Candy nézőpontját olvashatjátok. Nekem ez az Újratöltés a személyes kedvencem, remélem, nektek is tetszeni fog! ^^

(Mivel Candy figyelemzavaros, hiperaktív és hiperérzékeny, ezért direkt vannak összefüggéstelen, össze-vissza gondolatmenetei, próbáltam ezzel jobban érzékeltetni, hogy valóban az ő fejében vagyunk és nem uralkodott el rajtam a Sunshine-stílus írás alatt. Aztán majd meglátjuk, ez hogy sikerült.)

A következő részt igyekszem hamar hozni, a vége pedig már nagyon közel van, hiszen már csak 3 fejezet, epilógus, az utolsó Újratöltés novella, illetve egy epilógus utáni extra tár van hátra! 

Ölel titeket,

Riri

Ha valaki nem olvasta volna az előző fejezetet - ami ennek is az előzménye - az alábbi linken bepótolhatja.

Tartsd meg Candyt!

- She's dancing with strangers

She's falling apart

Waiting for Superman to pick her up

In his arms - 

Daughtry - Waiting for Superman

- Helló!

- Szia! – kaptam fel a fejem vidáman a kézmosásból, szemöldököm azonban rögtön ráncba szaladt, mikor egy túlságosan férfias hangú nő helyett egy kopasz, nálam majdnem kétszer nagyobb, dagadó karizomzatú férfival találtam szembe magam.

Tudhattam volna, hogy nem kellett volna megállnom tankolni, de a forgalmas benzinkút jó ötletnek tűnt. Mégis ki kezdene ámokfutó lövöldözésbe egy tűzveszélyes helyen, ami ráadásul televan civilekkel? Azt persze nem kalkuláltam bele a dologba, hogy azok a pasik, akikkel együtt dolgoztam, igazi őstulkok voltak és fittyet hánytak a tényre, hogy a női mosdóba nem lenne bejárásuk. Bár a Rubinvörös egyik vezető táncosa voltam, információszerzés miatt majdnem minden éjjel lehúztam ott egy műszakot, szóval igazán hozzászokhattam volna ahhoz, hogy a legtöbb férfi egy szemétláda. De akkor is vannak bizonyos határok, amiket…

A nyakamra szoruló, vastag lánc – Nem rottweilerekre adnak ilyeneket? – és az idegen ördögi vigyora – Heath Ledger Jokere elbújhatott mellette – visszaterelte csapongó gondolataimat a valóságba. Bal keze a vállamat szorította, értetlen arckifejezése, erősödő fogása és a pajzsom alig látható fel-felvillanása jelezte, hogy akármilyen savant erő birtokában is volt, az rajtam nem hatott. Akárcsak a fizikai támadásokat, eséseket, baleseteket, úgy a kontaktussal járó képességeket is képes voltam blokkolni, s mint megannyi más alkalommal, most is hálát adtam az égnek ezért. Elégedetten mosolyogtam a fickóra, akinek mindössze elfehéredő ujjaiból állapítottam csak meg, hogy ha a pajzsom nem lenne, már gazdagabb lehetnék egy törött vállal. Csak a tapintást éreztem, az egyre növekvő nyomást – a fájdalom azonban elmaradt.

A mama mindig azt mondta, isteni szerencsém volt, amiért ahhoz nem kellett külön kontroll, hogy az erőm megvédjen, a tudatalattim mindent lerendezett helyettem. A hiperaktivitásommal járó figyelemzavarral még így is képes lettem volna kinyíratni magam a legegyszerűbb helyzetekben is, például ha halálos nyugalommal egy autó elé sétálok. Azonban ahhoz már az én irányításom kellett, hogy mindezt a védelmet másokra is kiterjesszem, váratlan helyzetekben viszont még így sem tudtam elég gyorsan reagálni…

Összerezzentem, torkomba keserű epe gyűlt, mikor eszembe jutott a torzó, ami Leilából maradt. Összeégett test, leszakadt végtagok, a fekete bőrön átszúródott csont, félig lerobbant fej, a semmibe meredő szemek. És az emlékhez mások is csatlakoztak: kétszáz ártatlan ember, akik azért haltak meg, mert egy menekülő triád örökösnővel utaztak egy repülőn. Milyen ironikus, hogy pont belőlem lett végül a Caudillo tűzszerésze, a legjobb bombaszakértője. Azé a férfié – Az volt egyáltalán? –, aki először a szárnyai alá vett, most azonban gondolkodás nélkül megöletett volna, magasról téve a papának tett esküjére. (Nem mintha egy halott ember behajthatott volna rajta bármit is.)

Alig láthatóan megráztam a fejem, megpróbáltam kitisztítani a gondolataim. A hűvös nyugalom hirtelen szállt meg, az engem megölni próbáló férfi számára alig egy-két másodperc lehetett, amíg én lefolytattam magamban összefüggéstelen gondolatmenetem. Azonban a hülyeségeim elmúltak, mintha a fejemben lévő forgalmi dugó okozóját elvontatták volna, a gondolatfoszlányaim pedig szép, rendezett, egyenletes sorokban haladhattak volna tovább.

A testem a sokéves kiképzésnek köszönhetően magától tudta, hogyan szabaduljak ki egy nálam kétszer nagyobb és erősebb férfi karjaiból. Lábaim az előttem lévő fal felé lendültek, pillanatok alatt felfutottam rajta, miközben a nyakamat szorító láncba kapaszkodtam, kihasználva támadóm stabilitását. Alig pár másodperccel később a hátsó végtagjaim már a fejemmel voltak egy szinten, mire ellöktem magam a csempéktől, átfordultam a tengelyem körül, s az ismeretlen kopasz mögött értem földet. A lánca – valójában egy teljesen fémből készült nunchaku volt az – immáron az én kezemben volt, ám fegyverként mégis a lábamat használtam, amit a magasba lendítve egy hatalmas rúgással a tükörnek taszítottam, amitől az berepedt, a férfi arcába sok kis üvegszilánk fúródott.

- Hányan vagytok még? – kérdeztem, miközben sarkamat a légcsövének szorítva tartottam egy helyben. Ő csak köhögött a levegőhiánytól, szeme kitágult, láthatóan nem nézett ki ilyen erejű támadást belőlem. – Azt kérdeztem, hányan vagytok még?! – nyomtam hozzá még erősebben a tükörhöz, amin ettől csak még inkább szétfutottak a pókhálószerű repedések. Bár annyira nem is pókhálósak… Akkor meg miért hívják így?

- Ke… - A nyögés visszaterelt, mielőtt túlságosan elkalandoztam volna. Kicsit engedtem feszített izmaimon, amitől egyrészt ő is levegőhöz jutott, másrészt a fejem fölé emelt lábam is pihenhetett. – Ketten. – A választ meghallva hátrébb léptem, mire a férfi kezeit a nyakához kapva hörgött. – Te kis ribanc! – Dühösen ugrottam hozzá erre a sértésre, elkobzott fegyverét a nyaka köré tekertem, a fejét magamhoz rántottam, majd minden erőmet beleadva tarkón rúgtam, amitől végül ájultan esett össze előttem.

Megvetően fújtam egyet rá, a nunchakut az övembe csúsztattam, majd a biztonság kedvéért leellenőriztem a két pillangókést, amik a csizmámban lapultak.

Gyűlöltem a sztereotípiákat, márpedig a kínaiakkal kapcsolatban elég sokat kitaláltak a történelem során. Igaz kicsi voltam – utáltam is mind a százötvenöt centimet érte -, ráadásul letagadhatatlan ázsiai vonásaim miatt már koreai, japán, thaiföldi, mongol és indonéz nemzetiséggel is illettek. (Habár vannak marha magas, sőt szőke hajú, kék szemű kínaiak is, csak erről a világon nagyjából senki nem hajlandó tudomást venni.) De nem ettem se kutyát, se macskát, se tengerimalacot, nem éltem nonstop rizsen, a bőröm sem volt sárga – mintha kötelező lenne májbetegségben szenvednem, hogy a vele járó sárgasággal eleget tegyek ennek a kritériumnak -, az anyanyelvem nem volt értelmetlen blabla, ahogy utánozni szokták, és nem néztem ki ugyanúgy, mint a többi kínai. Ellenben egy megbélyegzésnek már azóta eleget tettem, hogy megtanultam járni: képes voltam úgy küzdeni, ahogy azt az amerikaiak és európaiak többsége Bruce Lee-től, Jackie Chantől vagy Jet Litől láthatta a filmvásznon. Papa, noha a mama mindig ellenezte, folyton azt hangoztatta, hogy képesnek kell lennem megvédeni magam, mert eljöhet a nap, mikor nem bújhatok a családunk és a triád védelme mögé – még ha ez hamarabb is történt, mint arra bárki is számított. 

De nem voltam Shiny. Sem Keith. Nem tudtam lőfegyverekkel bánni, örökségem ide vagy oda, a hírhedt Shang Wong-Tsui lányaként nem szerettem gyilkolni. Nem mintha Shiny vagy Keith örömüket lelték volna ebben, egyszerűen csak az egyiknek pisztolyok utáni fétise volt, a másik meg igazi, lázadást szító bajkeverő tudott lenni, emiatt pedig halálos fegyvert csináltak belőlük. Én is tudtam az lenni, de ha ahhoz kellett folyamodnom, a bombáimat használtam. Az igazi harc számomra viszont a pusztakezes harcban és a késdobálásban rejlett, az igazi győzelem pedig a K.O. volt, nem a halál. És hiába voltak tele a hírek a Wong-Tsui klán meggyilkolásával évekkel ezelőtt, hiába engedtem Meit megszűnni és váltam helyette Candyvé, még mindig voltak olyanok a papa ellenségei közül, akik tudták, hogy életben vagyok. Sosem mondtam el a legjobb barátaimnak – így is mindig túlságosan aggódtak miattam -, de a Szövetségbe való belépésem óta eltelt évek alatt már rengetegszer meg akartak ölni. Éppen ezért a most kialakult helyzet nem sokban különbözött egy átlagos naptól, mikor valaki rám támadt. Habár átlagos napokon nem szorult görcsbe a gyomrom annak gondolatára, hogy a barátaim meghalhatnak.

Összerándultam, mikor valami nekicsapódott a vállamnak, kíváncsian néztem fel. Az előttem heverő férfinél valamivel alacsonyabb és kevésbé szélesebb, nullásgéppel lenyírt hajú pasi állt a női mosdó ajtajában, kezében pisztolyt tartott. Pontosan úgy nézett rám, mint ájul társa, ugyanaz a leplezetlen döbbenet sütött róla. A golyó, aminek belém kellett volna fúródnia, a csizmám mellé esett, úgy pattant le rólam, akárcsak azok a kicsi, színes, pattogó gumilabdák. 

A nunchakut megszorítva, halálos nyugalommal sétáltam oda az újonnan érkezőhöz. Illetve ez a halálos nyugalom csak a képzeletemben létezett, legnagyobb bosszúságomra pontosan tudtam, hogy az arcomra valószínűleg minden rá volt írva. Ennyi erővel a homlokomra is tetováltathattam volna a gondolataimat és az érzelmeimet: az elhatározásom, a képességem működése miatt érzett vidámságom és büszkeségem, a harca való felkészülésem mind könnyűszerrel leolvasható volt rólam. Pocsék triád nagyfőnök lettem volna!

A fejem kicsit hátrabicsaklott, mikor újabb sikertelen kísérlet következett a kiiktatásomra, a következőt a mellkasomba kaptam, majd a gyomrom, a nyakam, a szemem következett, rövidesen, pont, mikor a férfi elé értem, a tár is kiürült. Miközben azt próbáltam kitalálni, vajon milyen savant ereje lehetett, a testem hirtelen a levegőbe emelkedett… A következő pillanatban pedig hatalmas erővel csapódtam bele a falba. Csempedarabok repkedtek körülöttem, a világ előttem olyan volt, mintha víz alól kémleltem volna: biztos jele volt ez a pajzsom aktiválódásának. De fel se foghattam igazán, mi történt, ismét a magasban voltam, ám ezúttal a padlóra vágódtam le. Képtelen voltam ellenállni az engem bábként rángató telekinetikus erőnek, ami ide-oda dobált a szűk és mocskos helyiségben. Nem fájt, sosem fájt, csak a mosdóban tett ezzel egyre nagyobb kárt.

Szorosan behunytam a szemem, el-elkalandozó gondolataimat kihasználva próbáltam kizárni a kellemetlen repülésem tényét. A végtagjaim a folytonos, kiszámíthatatlan landolásoktól össze-vissza álltak, de valahogy sikerült a testem mellé szorítani a karjaimat, a lábaimat pedig magam alá húzni. Ujjaim így könnyedén elérték a csizmáim szárait, aminek titkos kis zsebeibe nyúlva megkaparintottam a késeimet. Fogalmam sem volt, hol a fel és a le, a jobb és a bal, így találomra, két ellentétes irányba dobtam el őket, remélve, hogy az egyik célba talál.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor az engem dobáló erő megszűnt és a plafonról a padlóra estem. Az egyik fegyverem a férfi vállába fúródott, csak a markolat látszott ki, terepszínű pólóját vér színezte. A fájdalom tompította az érzékeit, mert mire feleszmélt, már nem sokáig maradhatott eszméleténél: a nunchakut egyik végénél fogva pörgettem a kezemben, mire a másik az arcába vágott, majd a fegyveremet a levegőbe dobva, a leérkezése lendületét kihasználva egyszerűen csak tarkón vágtam ezt a támadót is. Pontosan olyan rongybabaként esett össze, ahogy engem dobált az előbb.

Elfintorodtam, mikor felmértem a kárt a mosdóban. Gyakorlatilag az egész megsemmisült, leszámítva egyetlen kézmosót, ami olyan méltóságteljesen emelkedett ki a káoszból, akárcsak a boltív Hiroshimában, amelyik az atomtámadás ellenére is állva maradt. Mégis mekkora erővel csapódhattam be?

Amilyen gyorsan csak tudtam, eliszkoltam a tetthelyről, felpattantam a motoromra és felhajtottam a pályára, hogy minél messzebb jussak, mielőtt bárkinek is feltűnik a pusztítás és a két ájult tag a női mosdó padlóján. Már jó pár kilométert megtettem, mikor feltűnt, hogy kezem és lábam, sőt, az egész testem remegett. Beharaptam a számat, próbáltam megálljt parancsolni túlságosan heves érzelmeimnek, de nem tudtam, azok csak jöttek kontrollálhatatlanul, hogy még zűrösebbé változtassák amúgy is túl aktív, túl figyelmetlen, túlontúl csapongó világomat.

Sosem támadtam. Mások mégis habozás nélkül nekem rontottak. A gyilkosságok számát megpróbáltam minimálisra szorítani. Ezzel szemben engem már rég megöltek volna, ha találnának rá fizikai módot. Minél kevesebb embernek akartam ártani, próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az általam készített bombákat rengeteg Szövetség tagállamban adták el, így téve engem ezzel passzív gyilkossá. De mintha ez a környezetemet egyáltalán nem érdekelte volna: célpont voltam, pénzjutalom, egy leendő holttest, amely dicsőséget hozhatna annak, aki végzett velem. Bár kivédtem a támadásokat, jobb szerettem volna, ha inkább elkerülhetném őket, hogy időben megérezzem, ha valami készül. Nem voltam dühös azokra, akik folyton megtámadtak. Csak szomorú. Nem akartam meghalni, a képességem szinte kivetülése volt az életbe való kapaszkodásomnak, a kétségbeesésnek, hogy nem teljesíthetem papa utolsó kívánságát. „Élj, Mei! Élj!” Olyan akartam lenni, mint a többi átlagos savant lány, szórakozni akartam, táncolni, tanulni, utazni, megtalálni a lélektársam. 

Lélektárs… 

Megfoghatatlan fogalom volt ez, még úgy is, hogy évek óta szemtanúja voltam ennek a kapcsolatnak Blondie és Keith között, illetve az utóbbi időben ott volt Shiny és az ő marha ijesztő FBI ügynöke. Akinek az egyik öccse lélektársa lélekfürkész volt. Titokban azt reméltem, talán Shiny megkéri majd Crystalt, hogy keresse meg a páromat, ha vége lesz ennek az egésznek. Kedves lánynak tűnt, talán segítene is, talán nem zavarná, hogy egy olyan kínai bűnszervezet egyik örököse vagyok – lennék, ha lenne mit örökölni -, amelyik egy szinten volt a japán yakuzával és az olasz Cosa Nostrával. Talán… Talán…

Szkeptikusan sóhajtottam egyet, amitől egy pillanatra melegebb lett a bukósisak alatt. Csapongó gondolataim mellett folyton változó érzelmeim miatt sokszor őrültnek éreztem magam. Próbáltam pozitív maradni, így talán eggyel kevesebb zűröm lehetett volna, de lehetetlen küldetésnek tűnt. Egyszer elméláztam azon, hogy nem lehet-e, hogy Victor Benedict bátyjának felesége, Diamond a lélektársam, hiszen nyugtató képessége remekül hatott rám, mikor megtörtem Trace Benedict kérdéseitől. Nem mintha meg akart volna törni, de ez lett a vallatás eredménye. De persze ez hülye gondolat volt, bár savant ügyileg mégis helyénvaló. És…

- Basztikuli! – kiáltottam fel, mikor váratlanul kirepült alólam a motor, majd néhány túlságosan is zavaros másodperccel később átperdültem az autóút mellett húzódó korláton. 

A floridai nyár perzselő napjától száraz füvön értem földet, hátam valami keménynek csapódott, pillanatokkal később pedig a motorom is landolt, néhány méterrel mellettem. Bosszúsan fújtatva ültem fel és rántottam le magamról a bukósisakot, majd körülnéztem. Képtelen voltam elnyomni az arcomra kiülő grimaszt, mikor felnézve megpillantottam az „Üvözöljük Clearwaterben!” táblát, aminek nekiestem. Ilyen az én szerencsém! Pont a cél előtt történt velem… nos, bármi is történt velem, de ennél jobb időzítést keresve se lehetett volna összehozni, hogy azt mondhassam: Ó, még Clearwater előtt történt egy kis gebasz. Pont Clearwater előtt.

De… valójában miért is történt?

Mielőtt azonban ezen mélyebben elgondolkodhattam volna, vagy felmérhettem volna a motoromon keletkezett kárt – amit tuti, hogy a totálkárral lehetett volna a legegyszerűbben körülírni -, árnyék vetült rám. Aminek egy másodperccel később hangja is lett.

- Helló, Golyóálló! – Arra számítottam, hogy valami ismerős arccal találom szembe magam, hiszen csak a floridaiak használták rám ezt a becenevet, de csak egy újabb, sosem látott támadó volt az.

Várjunk csak!

A kopasz nem azt mondta, hogy…?

Legszívesebben bevertem volna a fejem a táblába. A papa biztos, hogy forogna a sírjában, ha tudná, hogy a gondosan kiképzett, egyetlen lánya annyira feledékeny és szétszórt volt, hogy tökéletesen elfelejtette azt az aprócska tényt, miszerint összesen hárman üldözték őt. Vajon ekkora, az amatőr szint alatti baklövésekért osztogattak díjakat?

- Hé! – csattant fel az előttem álló pasas – aki az első benzinkutashoz hasonlóan egy Vin Diesel hasonmás is lehetett volna -, miközben lassan, hátamat a tábla alapjának nyomva csúsztam fel álló helyzetbe. – Figyelsz te rám?!

Nem – válaszoltam volna automatikusan.

- Nem ismerlek – feleltem végül. – Csak azok hívnak Golyóállónak, akiket ismerek.

- Nem is ismerkedni jöttem – vonta meg a vállát, háta mögül előhúzott egy mesterlövészpuskát. Tehát ezzel szedett le az útról! – A Caudillo bérelt fel, Atlantából jöttem. Gondolom sejted, hogy miért. – Ujjai a ravaszon játszottak, így akart félelmet kelteni bennem.

- És azt elmondta, hogy milyen savant képességeim vannak? – Úgy éreztem, muszáj felvilágosítanom, mielőtt elpocsékol egy teljes tárat. (Shiny a lelke mélyén biztos elsírta volna magát a velem szemben alkalmazott, teljesen felesleges, a puskának meg igencsak káros akcióra.) Kérdő tekintetére megadóan felsóhajtottam. – A becenevemet nem heccből kaptam. – A pillantásába gyanakvás is vegyült, én pedig képtelen voltam tovább magamban tartani az indulás óta bennem kavargó frusztrációt. – Basszus, egy rakétavető se tud kinyírni! – fakadtam ki, a hangom idegesítően magas tartományban csengett.

Ezzel viszont sikerült meglepnem. Meg igazából saját magamat is: nem gondoltam volna, hogy a Caudillo ennyire vaktában, még a minimális információellátást is nélkülözve küldött ránk olyan embereket, akik a legkevésbé sem voltak tisztában azzal, hogy milyen erőkkel is álltak szemben. És azzal sem, hogy ezeket az erőket hogyan lehetett kiiktatni. 

Mélyet lélegeztem, akarattal szakítottam meg a kezdődő problémázást. Koncentrálj, kisanyám, koncentrálj! A probléma még az orrod előtt volt, ha véletlenül a megfelelő képessége van, simán ki tudna csinálni.

Rápillantottam a férfira, aki érdeklődve méregetett, puskáját már eldobta. Mindkét keze ökölbe szorult, amitől a bicepsze akkorára dagadt, mint az agyonszteroidozott testépítőké. Mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, mi történik, magasságát és hosszú lábát kihasználva átszelte a kettőnk közti távolságot, a következő pillanatban pedig ismét a levegőben voltam. Mintha az elmúlt pár órában túlságosan is sok időt töltöttem volna ott…

Felszisszentem, mikor földet értem, akaratlanul is az arcomhoz kaptam. A bal szemem… fájt… Éreztem, ahogy fokozatosan elkezdett feldagadni, hamarosan úgy nézhetek majd ki, mint Shiny a börtönfotóján, amit a direkt lecsukatásakor csináltak róla: egy rohadt nagy monokli csúfította az arcát. De felfogni se volt időm a tényt, hogy valakinek tényleg sikerült megsebeznie, ráadásul egy egyszerű jobb horoggal, támadóm ismét lecsapott, ezúttal a mellkasomon talált el.

- Aú! – Alig hallható nyögés volt ez csupán, a tüdőmből kiszaladt a levegő, az ütés ereje egy pillanatra elvágta előlem az oxigént. Biztos voltam benne, ha a pajzsom nem vibrálna most körülöttem, ezt a találatot nem úsztam volna meg ennyivel. Basszus!

Épp időben gurultam oldalra, a hatalmas öklök olyan erővel csattantak a földön, hogy mellettem egy miniatűr kráter keletkezett. A pasas gyors volt, bár nem emberfelettien, mint az ereje, így összeszedve magam, kikerülve a sokkból képes voltam odébb ugrani a támadásaitól. Olyan sebesen osztogatta a pofonokat, hogy nem hagyott időt gondolkozni sem, ráadásul a véremben felpezsdült adrenalin is befagyasztotta a felesleges gondolatfoszlányaimat. 

Erős volt, de ahogy én sem voltam halhatatlan, úgy ez számára sem jelentette azt, hogy sebezhetetlen lenne. Papa mindig azt mondta, használjam ki a képességem adta előnyöket, az alacsony termetemet, a pehelykönnyű súlyomat. Ha pedig ezek nem értek célt, fordítsam az ellenfelem erősségét saját maga ellen. Örökösnőként – kiirtott örökség ide vagy oda – nem vallhattam kudarcot, ha maga a Sárkány Feje képzett ki egészen addig, míg képes nem voltam elbánni az öttagú savant testőrségemmel. 

Minden idegszálamat kényszerítenem kellett, hogy maximálisan az ellenségre tudjak fókuszálni, szinte éreztem, ahogy az agyamban lévő idegsejt-kapcsolatok mind ugyanarra kezdenek koncentrálni. A bőrömön alig érezhető, kellemes bizsergés áramlott végig, mikor megerősítettem a pajzsomat – olyan volt, mintha egy alacsony fokozaton működő masszás fotelbe ültem volna. A testem köré vont védelmi réteg már nem múló káprázatnak tűnt csupán, kék és narancs hullámok bukkantak fel körülöttem itt és ott, mintha lángra lobbantam volna. Felemelt kézzel vártam az újabb ütést, s abban a pillanatban, hogy a kemény ököl az arcomhoz ért – amitől a nyakam kissé megbicsaklott -, körmömet a férfi bőrébe vájva ragadtam meg a karját, majd a hátára perdültem. Levakarhatatlan pókként csimpaszkodtam rajta, nem engedtem, hogy lerázzon: minél erősebben ütött, annál szorosabban fonódtam rá. 

Ahogy mindkét öklét erősebben összeszorította, tovább ingerelve őt az arcába hajoltam, karjaimmal a nyakába kapaszkodtam. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak néztük egymást, aztán a két hatalmas ököl elindult az arcom felé. Megfeszítettem a testemet, tekintetemet nem vettem le az egyre közeledő, halálos támadásról – a másodpercek percekké nyúltak. A férfi karján kidagadtak az erek, biztos voltam benne, ha eltalál, felerősített pajzs ide vagy oda, egy hordányi mindenre elszánt plasztikai sebész sem lesz képes újra összerakni az arcomat. Már csak három centi választotta el az öklöket tőlem: az egyik a karom fele tartott, a másik továbbra is az övé mellett kikandikáló fejemet célozta. Két centi. Egy centi.

Szinte az utolsó utáni pillanatban ugrottam le róla, majd amilyen gyorsan csak tudtam, messzebb iszkoltam. Alig értem földet, a támadása célba talált: minden erejével a saját nyakát és homlokát találta el. Csontok reccsentek, levegő szorult be, egy légcső és egy gége repedt apró darabokra. Hörögve, arccal előre esett össze, kezével a nyakát szorította, miközben valamit artikulátlanul nyögött nekem. Ám az évek során megtanultam, hogyan nyomjam el magamban a feltörő késztetést, hogy segítsek, minden jóindulatomat háttérbe szorítottam, csak az a hűvös nyugalom maradt, amivel egykor a papa is szemlélte az árulókat, akiket elé rángattak. A nyugalom mellé pedig egy kis büszkeség is vegyült. „Ez a találtat megér vagy két töltött almát* is, Mei!” – mondogatta a papa, ha különösen jól szerepeltem egy-egy harci edzésen, kedvenc desszertem említése pedig többet ért bármilyen dicséretnél, főleg, ha a mamával készítette el. Talán most is valami hasonlót mondott volna.

A fájó pontjaimat dörzsölgetve, az áldozattá váló, saját fel-felbugyborékoló vérétől fuldokló támadóra rá sem nézve indultam el a motor felé, ami letört darabjaival és behorpadt vázával igazán gyászos látványt nyújtott. Brody élve fog elégetni, ha megtudja, mi történt a kedvenc járgányával.

- Basszus, Candy, hallasz?! – Blondie éles kiáltására összerezzentem. Közelebbről megvizsgáltam a cross motor sebességmérőjére szerelt, megbuherált GPS-t, aminek a képernyője apró darabokra tört. Azonban a hozzákötött walkie-talkie még működött, harcker barátnőm – aki sokkal inkább az anyámként viselkedett – ezen keresztül ordibált nekem.

- Itt vagyok, bocsi! – szóltam vissza. – Csak történt egy kis… probléma. De jól vagyok. Jól vagyok – biztosítottam. Muszáj volt többször egymás után bizonygatnom neki, hogy minden oké, mert olyan gyorsan záporoztak ki a számon a szavak, hogy én sem értettem, amit mondtam.

- Nem sérültél meg? – A kérdésre összerezzentem. Hiába ismerte a pajzsom működési elvét töviről hegyire, valahogy mégis ráérzett arra, ha néhanapján nem úgy szuperált a dolog, ahogy szerettem volna. 

Akaratlanul is mordultam egyet. Azt hittem, ha már egymástól többórás távolságra csak nehézkesen, egy jó adag migrénnel és a gyógyszergyártó cégek nagyfokú támogatásával tudtunk telepatikus kommunikációt létesíteni, Blondie ijesztő női megérzései is eltűnnek majd. De természetesen…

- Will jelezte, hogy gázt érzékelt nálad, már épp vissza akart fordulni érted, mikor jelentkeztél. – Képtelen voltam visszaszívni a dühös sóhajomat, de a hacker nem foglalkozott vele.

- Jól vagyok – ismételtem meg az előbbit. – Nem történt semmi olyan, ami máskor már ne történt volna meg.

- Be tudsz jönni a városba? – csatlakozott be a beszélgetésbe egy újabb hang. - Visszamehetek érted…

- Nem! – A hiperaktivitás egy dolog. A figyelemzavar egy másik. A hiperérzékenység mindennek a teteje. De az, ahogy Will Benedict megjegyzésére reagáltam reflexből, túlment egy határon, amit nem tudtam megmagyarázni.

Attól a naptól fogva, hogy szó szerint belerohantam, ha kinyitotta a száját, valahogy mindig kicsúszott rajta egy megjegyzés a magasságomra. Sőt, egyszer azt mondta, kíváncsi lenne, hogy nézne ki az aurám, ha a legkisebb öccse lélektársa használná rajtam a képességét. Mit hitt, mit fog látni? El akart adni egy melegfelvonulásra, mert az aurám valószínűleg a szivárvány összes színében világít? Ráadásul mindenhol ott volt, bárhová is mentem, rövidesen biztos felbukkant ötméteres körzetemben. És a legfurcsább? Ha a közelemben volt, ha csak a hangját meghallottam, nem éreztem azt, hogy a gondolataim – kikészítve a saját gazdájukat – százfelé akarnának rohanni, folytonos mozoghatnékom alábbhagyott, az érzelmeim pedig nem akartak hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot venni. Már egészen… normális voltam.

Megráztam a fejem, visszatereltem magam a jelenbe, majd körülnéztem. Tőlem tíz-tizenöt méterre megakadt a szemem egy csillogó, vadonatújnak látszó, hatalmas motoron, ami valószínűleg az elintézett támadómhoz tartozott. Éreztem, ahogy a szám elégedett mosolyra húzódott.

- Találkozunk Mina házánál. Nem kell megvárnod! – Hiába csengett a hangom határozottnak, a gyomrom görcsbe rándult, a mellkasomat kellemetlen érzés kezdte szorongatni, ahogy elvágtam a vonalat. Minden porcikám azt súgta, hogy sokkal jobb lett volna, ha inkább megváratom magam vele. De hát ez hülyeség! Nem én éreztem meg a veszélyt, hanem ő. Tuti, hogy csak az előbbi három közelharc és a túl sok levegőben töltött pillanat mellékhatása volt ez. Bár nem repítettek olyan magasra, de ki tudja, talán az alacsony termetemnek már az sem tett jót, ha két méteres magasságba kerültem. Lehet, hogy az agyamnak már az ottani levegő is túl ritka volt. Vajon akkor mit érezhetett a világ legmagasabb embere?

A szorongó érzés akkor sem múlt el, mikor felpattantam az újonnan szerzett motorra és behajtottam Clearwaterbe. Sőt, csak nőtt és nőtt, a gombóc a torkomban egyre jobban fojtogatott, ahogy a Mexikói-öböl partja felé haladtam, ez a megmagyarázhatatlan balsejtelem hajtott gyorsabban. 

Minden létező sebességhatárt átléptem abban a maximum öt percben, míg el nem értem a hosszú, kikövezett bekötőútig, ami a főutat elválasztotta Mina villájától. Will terepjárója az út szélén hevert, csak egy elmosódott, barna folt volt csupán, ahogy elhajtottam mellette, s egészen addig nem fékeztem, míg célba nem értem. Az egyszintes, hófehérre meszelt falú, élénkpiros tetejű ház körül nagy volt a csend, a behajtón egyetlen jármű sem állt, a kert közepén emelkedő giccses, Cupidót formázó szökőkútból sem csobogott a víz, a padlótól majdnem a tetőig érő magasságú ablakoknál elhúzták a hófehér függönyöket. Minden csendes volt, túlságosan és hátborzongatóan csendes, egyedül a hatalmas hátsó kerten túl csapkodták ütemesen a hullámok a partot. Pontosan olyan volt, mint azon a végzetes napon, mikor mészárlás nyomaira, vérre és a családom megkínzott holttestének látványára értem haza. 

Nem törődtem az oldalára dőlő motorral, ujjaimat tördelve sétáltam közelebb a házhoz, hunyorogva próbáltam észrevenni Will Benedict hatalmas alakját a függönyökön túl. Fogalmam sincs, hány gyötrelmes perc telt el, míg a saját, a szüleim által belém vert vészjelző ösztöneim bekapcsoltak – talán nem is percek voltak, hanem másodpercek. Azonban még azelőtt öntudatlanul elrúgtam a csizmám és futni kezdtem a ház irányába, hogy a fejemben felharsant volna egy hang. Azt a rohadt! – ordította. De az is lehet, hogy képzeltem az egészet, túlreagáltam olyan Candy-stílusban, ahogy szoktam. Akármi is volt rá a magyarázat, valóban úgy éreztem, hogy akkor és ott Will hangja visszhangzott végig az elmémben, ez pedig akaratlanul is arra késztetett, hogy még nagyobb sebességre kapcsoljak. 

A pajzsom sosem látott erővel aktiválódott, éreztem a vibrálását a testem körül, a kék és narancs villanások játéka összefüggő folyammá alakult előttem, s tudtam, a védelmem épp olyan erős volt, mint a legnagyobb bankok páncélterméé. 

Abban a pillanatban hallottam meg a robbanást, hogy átvetettem magam az egyik zárt ablakon. Hiába a vele járó forróság, a szívemet jeges, csontig hatoló rémület dermesztette meg, miközben a lökéshullámoknak engedve sodródtam egyre beljebb és beljebb. Láttam az arcukat: Leiláét, azét a kétszáz emberét, akikkel együtt utaztam, idősekét, szülőkét és gyermekekét egyaránt. Miattam haltak meg, s képtelen voltam segíteni rajtuk. Most nem engedhettem, hogy ez megtörténjen! Nem, ezúttal nem! 

Nem, nem, nem, nem, nem és nem!

Olyan zsigeri ösztön hajtott előre, amit képtelen voltam megmagyarázni. Csak egy dologban voltam biztos: ha a velem egy légtérben tartózkodó egyént képtelen leszek megmenteni, azt nem fogom túlélni. Minden porcikám ezt ordította. És mielőtt észbe kaphattam volna, válaszoltam annak a hangnak, amit odakint hallottam.
Will! Will! – sikítottam mentálisan, miközben a világot lassított felvételen keresztül láttam. Darabokra hulló bútorok, lángra kapó szőnyegek, záporozó üvegszilánkok, polcokról leeső könyvek, falról leszakadó festmények. És ő! Ott állt ő mindennek a közepén, arcán halálra vált arckifejezés keveredett az őszinte döbbenettel.
Mielőtt a robbanás hulláma elérte volna, rávetettem magam, szorosan átöleltem, kiterjesztettem a pajzsomat, hagytam, hogy a védett, szinte hangtalan világom őt is beburkolja. Akármilyen pici is voltam hozzá képest, a lendületem ledöntötte a lábáról, mindketten tehetetlenül a földre zuhantunk. A pusztítás ereje kivágott minket a tűz és hő martalékává váló házból, átcsapott a fejünk felett, szigetet körülvevő folyamként haladt el mellettünk. 

Aztán csend lett, a körénk vont burok is eltűnt.

Olyan gyorsan ültem fel és néztem végig a hátunk mögött keletkezett pusztításon, hogy ne vehesse észre az arcom paradicsom vörösre színeződését. A forróság a bőrömön szinte azonnal elkezdett felkúszni, mikor feltűnt a testem köré fonódó két izmos karja, szívverése a fülemnél, gyors légvételei, pólója alatt feszülő mellizmait. Ám hiába igyekeztem a házból maradtakat szemrevételezni, a gondolataim áruló módon vissza-visszatértek hozzá.

Mei? 

Tessék? – Reflexből reagáltam, fel sem fogtam ki, miként és hogyan szólított meg, csak akkor fordultam kérdőn Will felé, mikor elragadtatva felnevetett. 

- Mi az? – vontam össze a szemöldököm.
Te vagy az – suttogta a fejemben, a hangja a legbársonyosabb, leggyengédebb hang volt, ami valaha is visszhangzott az elmémben, s elűzte minden gondolatom. Mindet, kivéve egyet. – Tényleg te vagy az. Végig te voltál az!
A kezemet a szám elé kapva bámultam rá, szemembe könnyek gyűltek, a szívem szabálytalan ritmusban kezdett verni, melynek ütemét az agyam diktálta neki.
Will. Lélektárs. Will. Lélektárs. Will. Lélektárs.
Ez a két szó bejárta minden porcikámat, az előttem ülő Benedict arcára nézve pedig rá kellett jönnöm, hogy ő is hallotta egysíkú gondolataim, amiknél valahogy mégsem ismertem szebbet, tökéletesebbet.
Mei – mondta ismét, ezúttal határozottabban. Mei. Meinek hívott, nem Candynek. Már hat teljes éve senki nem szólított Meinek, ő viszont olyan magabiztosan mondta ki, hogy képtelen voltam kijavítani. És igazából nem is akartam.
Fogalmad sincs, milyen jó érzés magamban érezni téged. – A homlokomra csaptam, mikor rájöttem, hogy amit mondtam, az nem egészen úgy hangozhatott, ahogy valójában gondoltam. – Mármint úgy értem, a fejemben. Hallani. A fejemben. És téged alatt... Tudod, a hangodra gondoltam. – Azt hittem, ki fog nevetni az ostoba fecsegésemért, azonban ahogy félve felpillantottam rá, még csak nem is mosolygott. Azonban az arckifejezésében voltam valami... földöntúli boldogság. Mintha minden, amit egész életében akart, ott szerencsétlenkedett volna előtte, azonban még mindig képtelen volt elhinni.
Will lassan térdelő helyzetbe tornázta magát, mintha egy hirtelen mozdulattal elijeszthetne. Kezét finoman az arcomhoz emelte, először egyik, majd másik tenyerét simította rá, hüvelykujjaival felfedezte a szemem, az orrom, az orcám és az ajkaim vonalát, letörölte könnyeimet, s közben úgy nézett rám, mintha csak most látott volna először. Pontosan olyan pillantással, amilyen az enyém is lehetett. Olyan finom vonásai voltak, amik egyáltalán nem illettek rögbi játékosokat lealázó termetéhez. Sötét, kicsit borzas, a tincsek végén göndörödő haja az arcába hullott, ahogy oldalra billentett fejjel tanulmányozott. Csokoládészín szemébe karamell pöttyök vegyültek, szélén nevetőráncok futottak végig. Bőre kipirult és a szája…

Nem tudtam tovább türtőztetni magam, mire észbe kaptam, számat már az övére is tapasztottam, az esetlennek és tapasztalatlannak tűnő kezdeményezéstől csak még jobban elpirultam. Azonban ez Willt érezhetően egyáltalán nem zavarta, egyik kezével a hajamba túrt, ujjai a tincseimmel játszadoztak, a másikkal pedig magához húzott, az ölébe ültetett, majd szorosan átölelt. Két erős karja között sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a pajzsom védelmében bármikor. Mintha maga Superman jött volna megmenteni. 

Az agyam hátsó szeglete azt suttogta, hogy néhány perccel ezelőtt Will Benedictet idegesítőnek és dühítőnek tartottam, de elhessegettem ezt a gondolatot. Igen, idegesítőek voltak a méreteimre tett megjegyzései, és valóban dühítőnek találtam, amiért folyton a nyomomban járkált. De ez már mind az enyém volt. Az én Supermanem.

- Superman? – húzódott el tőlem éppen annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Arcán elégedett vigyor terült szét, láthatóan tetszett neki ez a becenév. – Nos, azt hiszem, Metropolisnak egy kicsit várnia kell, Supermannek még meg kell mentenie egy bizonyos hölgyet – jegyezte meg vidáman, mielőtt ajkai újra megtalálták volna az enyémeket.

_________________________________________________________________________________

töltött alma: hagyományos kínai édesség