Sziasztok, drágáim!
Megkésve bár, de törve nem, itt a legutolsó szeletke a Catching Sunshine-ból, amiben nem kevesebb (viszont több), mint húsz év telt el az epilógus óta - meg fél év nekünk, mert meghaltam hatodik félévben. Sokat gondolkoztam azon, milyen is lehetett Shiny és Vick élete, miután elhangzott a bűvös "már a rohadt Glock-nál igent mondtam" mondat. Ez szülte meg a Chasing the Twins ötletét, de mivel szeretnék már kicsit más világokba kalandozni, így ez valószínűleg örökre csak egy ötlet marad, azonban a fő konfliktust, rengeteg utalással/easter eggel elhoztam nektek egy novella formájában.
Viszont, mivel még mindig imádom a könyveket és a karaktereimet, ezért ha alkalmam adódik, az új történeteim mellett szeretnék még visszatérni ide is. Láttátok már az Új gyanúsítottak menüpontot? Nos, az ott található három karakter rövid kis szösszenetei még megírásra várnak - Bree, Honey és Victor szemszöge, hiszen ha már Joss Stirling is írt néhány tíz oldalas kisregényeket Zednek, Yves-nek és Xavnek, nehogy már a szeretett Vick is kimaradjon.
Ha szemfülesek vagytok, akkor azt is észrevehettétek, hogy a weboldalon a cím mellett ott van az átírás alatt megjegyzés is, ugyanis elkezdtem javítgatni és csiszolgatni a fejezeteket, majd új, megszépült állapotukban visszatölteni ide, illetve publikálni Wattpaden is - ha esetleg valakinek kedve szottyan újraolvasni. Néhány változás már a kezdeti részeknél is észrevehető, ugyanis szerettem volna, ha a karakterek igazi mélységet kapnának, illetve hogy Shiny változása egy hosszabb, ám szembetűnőbb folyamat legyen.
A novella maga pedig hosszú és lehet kicsit kaotikus, ugyanis rengeteg új karaktert alkottam meg 16 Word oldalban, próbáltam a hét Benedict testvérekhez hasonlóan őket is sokszínűre és különbözőre alkotni - kíváncsi vagyok, nektek hogyan tetszenek!
De elég a bevezető regényből, majd zengek ódákat a következő bejegyzésben, inkább engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Victoria Leona és Sebastian Carlos Rodriguez-Benedictet!
______________________________________________________________
Ikerhatás
- Put it in the closet, lock the doors
Wondering which one is worse
Is it mine or is it yours? -
 |
| P!nk - Secrets |
Mielőtt azonban megnyugodva engedhettem volna el az ébrenlétet, szobám ajtaja kivágódott, nekicsapódott a falnak, az ágyamhoz pedig négy mancs gazdája közelített. Egy pillanattal később további harminc kiló süppesztette be alattam a matracot; először lihegéssel kísért, forró lehelet csapta meg az arcom, amihez rövidesen nyalogatás is társult: öt éves malinois juhászkutyánk magától kifejlesztett ébresztési technikája volt ez.
- Malavita – nyögtem ki, miközben rám nehezedő súlya ellenére próbáltam hátamra fordulni. Kezeim vakon tapogatóztak, míg selymes bundát nem találtak, amibe belefúrhattam az ujjaimat. – Jól van, haver, fent vagyok – nyitottam résnyire a szememet. – Most már mehetsz – tereltem vissza a padlóra. Elügetett az ajtóig, de onnan még visszanézett és egészen addig nem tágított, míg fel nem ültem. Amikor végül kinyújtottam rá a nyelvem, halkan vakkantott egyet, majd átsétált az enyémmel szemközti szobához, hogy miután a kilincsre feltámaszkodva oda is beengedte magát, elismételje az előző akciót.
Míg berögzült, a kialvatlanságtól kissé ügyetlen mozdulatokkal megágyaztam és az éjszaka levert összes párnámat és az évek során kifakult plüsseimet takaros kis rendben elhelyeztem a fejtámlánál, Malavita sikeres ébresztő akciójának zajai ütötték meg a fülem. Először csak fojtott nyögés, majd káromkodás jutott el hozzám, amire a kutya ugatással válaszolt.
Nem tudtam nem vigyorogni, mikor a szobámból kilépve megláttam, ahogy Mal farkát csóválva ücsörgött a szőnyeg közepén, tekintetét egy pillanatra sem vette le testvéremről, aki zombi módjára mászkált fel-alá előtte. Malavita hivatalosan kommandós rendőrkutyaként szolgált, akárcsak családunk első malinois juhásza, az ő anyja, Vendetta; ismeretlenek ehhez híven mindig egy fegyelmezett, támadásra kész állatot láttak benne. Családi körben azonban teljesen kicserélődött, drogok kiszimatolása helyett minden étkezésnél az asztal mellett szobrozva kunyerált néhány falatot, a bűnözők leterítését hátrahagyva vágta magát hanyatt előttünk vagy nyomta a fenekét az arcunkba, hogy egy kis simogatást kapjon.
Pizsamában, a szememet dörzsölgetve csattogtam le a lépcsőn, be a konyhába, ahol a sülő palacsinta és bacon illatára rögtön összefutott a nyál a számban.
- Szép jó reggelt! – daloltam erőltetett jókedvvel, majd puszit nyomtam az étkezőasztalnál újságot olvasó apukám borostás arcára.
- Buenos días, mija*! – ölelt magához fél kézzel anyu, miután őt is üdvözöltem. A kezembe nyomott egy palacsintával megrakott tányért, majd visszafordult a tűzhely felé.
Egyszerre vidultam fel és komorodtam el a reggeli látványára: a palacsintának olvadt pillecukorból és egy kis csokiöntetből varázsoltak szemeket, bacon szájával féloldalasan mosolygott rám, miközben juharszirupban tocsogott. Mr. Pali, a Mosolygós azt jelentette, hogy bekövetkezett az elkerülhetetlen: újra megkezdődött a suli. Családi szokás volt az iskola első napján Mosolygós Pali rituális elfogyasztása, amit a szüleim akkor találtak ki, mikor a bátyámmal megkezdtük az óvodát és négyévesek körében elismerésre méltó hisztit vágtunk le a legelső napon. Mivel akkoriban bármilyen édességgel lekenyerezhetőek voltunk, Bash-el örömmel nyeltük le a könnyeinket egy óriási adag, vidám palacsintáért cserébe.
- Mondd csak, Vickie, mi volt az a miniatűr robbanás a szobádban az előbb? – Nyomban torkomon akadt a reggeli, mikor tekintetem összetalálkozott apu fürkésző, szürke szemével, ahogy a kávéját kortyolgatva, a bögréje pereme felett kíváncsian méregetett.
- Szívem – pillantott hátra anyu a válla felett figyelmeztetően, de már elkésve.
Apa rendelkezett azzal az idegesítő tulajdonsággal, hogy elmemanipuláló képességétől teljesen függetlenül tudott kiszedni bárkiből bármit. Csak meg kellett próbálni ellenállni szigorú tekintetének és máris kicsúszott az igazság – még olyan dolgokat is bevallottam így neki, amiket vagy nem én követtem el, vagy hónapokon keresztül sikeresen titokban tartottam.
- Tegnap még délben ébredtem – mondtam, remélve, hogy ez tökéletes magyarázat lesz.
- Nos…
- Nos – vágott közbe anyu, majd a gázt elzárva két lépéssel apu mögött termett. Mosolyogva karolta át a nyakát és megpuszilta az arcát ott, ahol pár perccel ezelőtt én is -, azt hiszem, korán van még ahhoz, hogy védencemet ilyen kérdésekkel bombázza. Nem gondolja, Benedict ügynök?
Apu erre megajándékozta őt ritkán felvillanó, gyengéd mosolyai egyikével, amit csak a feleségének és a két gyerekének tartogatott – már amikor éppen egyikünk sem az idegeivel játszadozott. Mivel a testvéremmel mindketten erőteljes savant képességekkel rendelkeztünk, tudtam, miért volt olyan fontos apának, hogy ne engedjük ki az irányítást a kezünkből; minden iskolai szünetben rászánta az időt, hogy akár órákon keresztül tréningezzen minket. Nem vallottuk be, de mindig élveztük a sokszor fárasztó apa-gyerek edzéseket, de az már az első pillanattól kezdve látszott, hogy Bash-nek sokkal könnyebben megy a kontroll alatt tartás, mint nekem. Szerencsére, ha védelemre volt szükségem, anyu mindig a legtökéletesebb időzítéssel bukkant fel – mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy a személyiségem és az erőm nem volt nyerő párosítás, emiatt párszor akaratlanul is történtek körülöttem balesetek.
- Igaza van, Benedict ügynök – lehelt csókot apa anyu kezére, majd átnyúlt az asztal felett és összeborzolta egyébként is szénakazalként meredező hajamat. – Nézd el az öregednek, ha túlságosan aggódik érted.
Elvigyorodtam.
- Nyugi, apu. Tudom, hogy életem végéig az édes kicsi lányod leszek. – A még érintetlen palacsintája felemelkedett a tányérjáról, majd átlebegett az enyémre; immáron egy boldog Mosolygós pár nézett fel rám. – És lehet, hogy ezt alkalmanként ki is használom – böktem rá a villámmal, mire égnek emelte a tekintetét.
- ’Días*! – lépett be Bash a konyhába, Malavitával a nyomában. Adott egy puszit anyunak, majd mellém telepedve magához intette a már kikészített bögréjét és palacsintáját. – Neked meg honnan…? – vonta össze a szemöldökét, mikor a tányéromra nézett, majd felmérte a terepet. – Ja – nyugtázta a lopásomat. – Ez nem ütközik törvénybe? – kérdezte.
- Szűk családi körben? Nem – válaszolta anyu. – Házasságunk értelmében pedig apád nem tanúskodhat ellenem – foglalt helyet vidáman, megjegyzésére csak egy bosszús horkantás volt a reakció.
Anya és apa nemcsak FBI ügynökségük miatt alkottak profi, összeszokott csapatot, lélektársakként az élet minden területén egymást kiegészítő, dinamikus duó voltak. Családunk szerencsés volt a savantok között, hiszen nagyszüleink és mind a hat nagybátyám rátalált a maga lélektársára, Xav bácsi felesége, Crystal néni lélekfürkészként az évek során rengeteg társunknak segített megtalálni életre szóló párját. Anyuék esetében nem kellett bevetnie a képességét, az ő egymásra találásuk egyike volt azoknak a szupertitkos akcióiknak, amikről még nekünk sem beszélhettek – és amikről megtanultuk, hogy ne is kérdezzünk.
Csak sejtelmem volt arról, milyen erős kötelék lehet a lélektársaké, az elképzeléseimet a születésem óta eltelt évek megfigyeléseire alapoztam, és arra, hogy Bash-el kétpetéjű ikrekként nekünk is megvolt a magunk különleges, elszakíthatatlan és nehezen megmagyarázható kapcsolata. Noha technikailag csak egy perc, huszonhárom másodperc volt közöttünk, ez dátumokban egy teljes napként volt értelmezhető, lévén Sebastian június utolsó napján, míg én július 1-jén születtem. A genetika furcsaságainak köszönhetően csak főbb vonásainkban hasonlítottunk, előbb néztek minket simán testvéreknek, mint ikreknek. Bash a család Benedict ágára jellemző mamutfenyő méreteket kapott, míg nekem be kellett érnem a Rodriguez-lányok alacsonyságával. Ő anyu hullámos, fekete haját és csokoládébarna szemét örökölte, viszont éles arcvonásai, erőteljes orra és nyáron bronz árnyalatúvá barnuló bőre egyértelműen apai ágú, indián felmenőinknek volt betudható. Az én egyenes, vastag szálú, étcsokoládé színű hajam szintén apáéra ütött, világosabb, mogyorószín szememben is az ő génjei játszottak szerepet, szemben alapból is halvány tejeskávé színű bőrömmel, amik anyu argentin, kubai és mexikói származásáról árulkodtak. Bash hűvös, nyugodt, logikus gondolkodású természetét apától örökölte, míg az én lobbanékonyságom és nyitottságom egyértelműen anya ágáról érkezett. Ám míg az életben ez a tulajdonsága Alessandra S. Rodriguez-Benedictet Victor Benedict állandó, legmegbízhatóbb hátvédjévé tette, a mi generációnkban a bátyám fedezett engem, ha megtalált a baj. Mi sem tükrözte ezt jobban a hétköznapokban, minthogy Bash mindenhova, még egy családi reggelire is frissen, letusolva, borotválkozva és felöltözve érkezett, mindig úgy, ahogy az alkalom megkövetelte, én meg általában ahogy épp sikerült.
- Vedd úgy, hogy már lent is vagyok! – Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. Kicsit meghúzkodtam halszálkafonással befont hajamat, lejjebb rángattam púderrózsaszín szoknyámat, és megigazítottam a fekete, csipkés bodym ujját is.
A tanév legnagyobb hányadában nem igazán adtam a megjelenésemre, nem sminkeltem, inkább sportosan öltözködtem csinos helyett és előbb néztek a női focicsapat tagjának, mint hajrálánynak. De az első tanítási nap íratlan szabálya volt, hogy a lehető legjobban kell kinézned, hogy jó benyomást tegyél az új arcokra. Főleg, ha végzős vagy. És lány. És a pompon csapat tagja. És a kapitány történetesen az unokanővéred. Ráadásul volt egy különös megérzésem, egy megfogalmazhatatlan görcs a gyomromban, ami azt súgta, ma különösen adjak a megjelenésemre. Anyu és apu mindig azt hajtogatták, hallgassunk ezekre a megérzésekre, mert okkal jelennek meg a megfelelő pillanatban, de eddig csak röpdogáknál jött elő, vagy mikor Bash eltörte a karját. És a lábát. Meg úgy egyáltalán bármikor, ha a bátyámmal történt valami.
- Victoria!
- Megyek már! – ordítottam vissza. Ingerültebben sikerült a kelleténél, szavaimat halk pukkanás követte, de már magasról tettem az olvasólámpám villanykörtéjének darabjaira, amik beterítették a takarómat. Egyrészt a körtegyártók valószínűleg a mi családunkból gazdagodtak meg, olyan gyakori volt ez, ha én megjelentem valahol, másrészt tudtam, hogy apu tényleg képes itthon hagyni.
Lerobogtam a lépcsőn Malavitával a sarkamban, búcsúzóul megvakargattam a füle tövét, amire dorombolásszerű hangot hallatott. Fél lábon ugrálva húztam fel a bokacsizmám, miközben fél kézzel a hátizsákomat dobtam a vállamra és akasztottam le a bőrdzsekimet az előszobafogasról, és már tűztem kis kifele a kocsihoz. Természetesen családfőnk, urunk és parancsolónk még sehol nem volt, mindössze a testvérem ücsörgött egyedül a hátsó ülésen. Feje ütemesen mozgott előre-hátra, habár a fejhallgatója a nyakában pihent.
- Bassza meg, hijo de puta*! – rántottam el a kezem a kocsiajtó kilincsétől, mikor az erőteljesen megrázott. – A rohadt életbe, Sebastian! – csaptam rá az ablakra. Testvérem halálos nyugalommal az arcán nyitotta ki nekem az ajtót, hogy dühösen bepattanhassak mellé. Odabent tompán szólt a fejhallgatóból áramló klasszikus rock – Welcome to the jungle, Guns.
- Lo siento*, V – villantotta rám angyali mosolyai egyikét, amivel bárkit bármire rá tudott venni. Ilyenkor egyébként már férfiassá érett arca kisfiússá változott, orcáján gödröcskék jelentek meg, a szeme pedig pajkosan csillogni kezdett. A varázsa a Benedict lányokra és nőkre már nemigen hatott, viszont például a sulink női tanerejének tetemes hányada bele volt esve az én Sebastian Carlos Rodriguez-Benedictembe.
- Király lenne, ha nem elektrosokkolnád már korán reggel a húgodat – vágtam oldalba óvatosan. Sosem tudhattam, honnan jön majd belőle elektromos impulzus.
- Nem teljesen mindegy? – vonta fel a szemöldökét, miközben visszatért a képességével való szórakozáshoz. Apró, elektromos szikrák pattogtak az ujjai között, egyik kezéről a másikra – Ma már úgyis felrobbantottad azt a villanykörtét meg az órádat. Ennyi kis szórakozás nekem is jár.
Csak a szememet forgattam. Bash-el sosem voltak egymás előtt titkaink, főleg mert életünk legnagyobb hányadát egymás nyakán töltöttük: a baráti körünk is ugyanaz volt, míg ő kosarazott, én a csapat hajrálánya voltam, kiskorunkban pedig mindketten korcsolyaórákra és úszni jártunk együtt. Még a sulis fakultációink is ugyanakkor voltak, bár ezt már csak a sors fintorának tudhattuk be. Ráadásul a tudatalattink teljesen össze volt kötve, leginkább az érzelmeink terén. Ha véletlenül távol is voltunk egymástól, tudtam, mikor boldog, ideges, ijedt, dühös, mikor járt valami őrült ötleten az esze – és vice versa. És mivel az én erőm kontrollálhatatlansága a heves érzelmeimből fakadt, ha Sebastian megérzett valamit velem kapcsolatban, tudhatta, hogy annak valami törékeny is a kárát látta – hála az jó égnek az apuval töltött hosszú tréningek legalább azt elérték, hogy ha ideges voltam is, inkább poharakat zúztam szét ablakok helyett.
Bash képessége az enyémmel ellentétben az elektromosságban rejlett: könnyedén elvezette azt, ugyanakkor ki is bocsájtotta a testén, egyszerre volt egy két lábon járó villámhárító és defibrillátor. Kiskorunkban, mikor még nem volt teljes kontroll alatt tartva ez az erő, gyakorlatilag az egész testén képes volt különféle erősségű impulzusokkal megrázni bárkit, aki hozzáért – mára ezt a kezeire korlátozta, a teljes testén csak akkor áramoltatott végig áramot, ha valakit meg akart viccelni. Ha pedig régen sírni kezdett vagy valaminek nagyon örült, az otthonunk nyomban egy kísértetházra emlékeztetett: tévék kapcsoltak be körülötte, a lámpák villódzni kezdtek, tönkrement a kávéfőző, meghülyült a légkondicionáló berendezés.
Természetesen ma már ő – apához hasonlóan – tökéletesen az irányítása alatt tartotta a képességét, én meg próbáltam elfedni, hogy ilyen téren mekkora katasztrófa sújtotta övezet voltam – mint anyu, aki ha kitért a hitéből, tárgyak kezdtek körülötte ide-oda teleportálni.
- Sebastian! – csapott apa hozzám hasonlóan az ablakra, mikor ő is elszenvedte bátyám kis szórakozásának mellékhatásait. Készségesen kinyitottam neki az ajtót, mire ő villámló szemekkel és szerteszét meredező hajjal szállt be a kormány mögé. Nem szólt semmit, csak merev mozdulatokkal bekapcsolta a biztonsági övét és elindította az autót.
Őszintén csodálkoztam azon, hogy a szüleink nem adtak el minket az első adandó alkalommal egy vándorcirkusznak. Tizennyolc év fejfájása alatt még egyikük sem őszült meg, mindig pedáns édesapánk nem kezdett alkoholizmusba, anyu meg nem íratott fel magának nyugtatókat – pedig a Benedictek új generációjában messze mi voltunk a legbajkeverőbb páros.
- Papá*, nem tizenöt másodpercet mondtál? – hajoltam előre a két ülés között.
- Margery nénit nem kötik a gyereknevelésre tett kísérleteim – nézett rám a belső visszapillantóból, majd besorolt a reggeli denveri csúcsforgalomba. – Ha neki most kell egy két évtizedes ügy aktája, akkor már tegnapelőtt elkéstem vele – bökött az anyósülésen tornyosuló papírhalomra és jól megtömött, bőr aktatáskájára.
- Margery néni még mindig nem ment nyugdíjba? – hajolt mellém Bash is.
A szüleink főnöke számunkra a tökéletes pótnagymama volt, ridegsége, a beosztottjaival szemben alkalmazott, folyton kritizáló hangneme semmibe veszett, ha rólunk, vagy anyuék többi munkatársának gyerekeiről volt szó. Egyszer még a szilvesztert is nála tölthettük a Bennett lányokkal és Spencerrel, apa félig orosz keresztfiával, akinek a szüleit csak képről ismertük, de minden szülinapunkra király ajándékokat küldtek.
- A vén szipirtyó azért nem ment még nyugdíjba, mert úgyis túlél mindnyájunkat. – Hiába volt a sértő megjegyzés, tudtuk, hogy anyu és apu is szeretik a főnökük és mindig hangoztatták, milyen sokkal tartoztak neki. – Egyébként Ruben hazajött – jegyezte meg csak úgy mellékesen.
- Aú!
- A francba már! – Bash-el meglepetésünkben erősen lefejeltük egymást, mert a hírre mindketten izgatottan hajoltunk előbbre.
- Ruben hazajött? – sikkantottam.
- És ezt csak most mondod? – kérdezte bátyám felháborodva.
Apu elégedetten vigyorgott ránk.
- Tegnap este érkezett. Ma már biztos találkoztok, Diamond nem igazán foglalkozott az időeltolódással. Szerintem szegény fia azt se tudja, ma milyen napot írunk.
- És a lányt hazahozta? – kíváncsiskodtam. Unokabátyánk, az új Benedictek rangidőse Crystal néni segítségével a tavalyelőtti tanév végeztével felkutatta a lélektársát egy évet pedig Magyarország fővárosában töltött egy kéttannyelvű gimnáziumban, ahol rá is talált Enikőre, akivel csak FaceTime-on beszéltünk eddig. De már az egész család tűkön ülve várta, hogy megismerhessük a lányt, aki elrabolta Ruben Benedict szívét.
- Nem. Most kezdi az egyetemet, közgázt, azt hiszem. De egészen biztos vagyok benne, hogy a nagyi már meghívta karácsonyra. És az esküvőt is leszervezte. – Mondjuk, ha Karla nagyin múlott, ő maga egyedül is felszállt volna egy gépre, hogy saját kezűleg vonszolja el hozzánk a lányt.
- De Ruben akkor is hazajött – dőltem hátra mosolyogva. Ha Bash-t és Minnie Benedictet, az unokahúgunkat nem számítjuk, a családban vele volt a legközelebbi kapcsolatom. Ő volt a bátyám, akit mindig is szerettem volna, de helyette csak Sebastiant kaptam a pakkba.
- Victoria – kapott a szívéhez Bash, miközben minden színészi tehetségét bevetette, hogy sértődöttséget és fájdalmat varázsoljon az arcára. – Azt hittem, én vagyok számodra az egyetlen! Te mégis mindig Rubent választod helyettem!
- De hát az egész életemet veled töltöm – csaptam a karjára. – Azt hittem, értékeled a kishúg mentes napjaidat.
- Soha nem tennék ilyet – csikizte meg az oldalamat, mire felvihogtam.
Adok-kapok párharcot kezdtünk vívni a hátsó ülésen, amit egyre hisztérikusabb nevetés kísért. A rekeszizmom már fájt, mikor apu a suli előtti kereszteződés piros lámpájánál nyomott egy satuféket, mi pedig a biztonsági öv ellenére lefejeltük az üléseket.
- Ha ki akarjátok nyírni egymást – fordult hátra hozzánk apa -, azt majd tegyétek máshol. Tegnap takarítottam ki a kocsit.
- Anyu ugyanezért nem engedi otthon – sóhajtotta Bash. – Nagyi megvan róla győződve, hogy ha náluk verekszünk, akkora kárt fogunk tenni a házban, mint régen te és a nagybácsik. Komolyan, ebben a családban sehol nem nevelheti meg rendesen az ember a saját kistestvérét?
- Legyél kreatívabb, Sebastian – kapott egy legyintést a tarkójára apától. – Trace bácsi és én is megtaláltuk a módját, pedig a jövőbe látó nagyanyátokkal laktunk egy fedél alatt.
- Szegény Uri bácsi – húztam el a számat. – Mennyi munkája lehetett abban, hogy leállítson titeket.
- Aztán ez csak Diamond néninek és anyának sikerült – kontrázott rá Bash. – Ahhoz képest, milyen sztorikat meséltek rólad Zed és Xav bácsiék, hát, apa…
- Te sem vagy már a régi – paskoltam meg a vállát, mikor megálltunk a gimi parkolójában.
Na, szálljatok ki azonnal a kocsiból! – Az utastér két ajtaja egyszerre nyílt ki, ahogy apu a legkisebb erőfeszítés nélkül tört be a fejünkbe és erőltette ránk az akaratát. Bár az én mentális pajzsaim a képességem miatt sosem voltak túl stabilak, mert saját magamnak robbantottam szét őket, és még Bash-nek is nagyon kellett koncentrálnia, hogy a sajátját fent tudja tartani, így túl sok erőltetés ebben családfőnk részéről nem volt. Szerencsére óriási mentális hatalmát viszonylag kevésszer vetette be a gyereknevelés során.
- Sebastian. Victoria – húzta le a vezetőülés felőli ablakot, amikor épp elköszönni készültünk. – Igazán örülnék, ha ebben az évben kivételesen egyikőtök miatt sem kellene bemennünk anyátokkal az igazgatóhoz.
- De hát a te gyerekeid vagyunk – jegyezte meg Bash balta arccal, de amint feltűnt neki apa komoly tekintete, inkább behúzta a nyakát.
- Miss Krav maga? – nézett rám.
- Igyekszem – motyogtam szemlesütve. Gyűlöltem látni a szüleim arcát, miután távoztak a félévi rendszeres igazgatói látogatásról.
- Bash?
- Még csak az első nap van – mormogta bátyám alig hallhatóan.
Apa arca megenyhült, bátorítóan mosolygott ránk, ettől sokszor viharos, szürke szeme körül elmélyültek a szarkalábak. Kinyúlt és megszorította a kezem, majd megveregette Sebastian karját is. Végül elhajtott.
Valamiért FBI-os szüleink meg voltak győződve arról, hogy felnőve Sebastian és én bűnözőnek fogunk állni. Az irónia abban rejlett, hogy különös mód ez a félelem egyre inkább kezdett igazzá válni. Bár egyikünk sem tervezett bankot rabolni, puskákkal lövöldözni, csempésznek állni, de megvoltak a magunk furcsaságai.
- Victoria! – Kis híján hátraestem a semmiből a nyakamba ugró unokanővérem miatt. Úgy támadt rám, mintha legalábbis nem múlt héten találkoztunk volna utoljára.
- Díos mio*, Holly, megfojtasz – nyögtem ki, miközben igyekeztem úgy visszaölelni, hogy az ő satuba szorító karjait is lehámozzam magamról. Egy dolog, hogy a rosszindulatú beceneve vipera volt, egy másik, hogy erre hallgatva a családtagjaira rontott rá állandóan.
Holly Benedict Uriel bácsiék idősebb lánya volt, de a mi tinédzser világunkban a suli királynőjeként ismerték. A tipikus amerikai méhkirálynő volt ő, a diáktanács elnöke, a pompon csapat kapitánya. Modell alkat, napbarnított bőr, homokszőke, mindig tökéletes hullámokban omló haj, jókedvtől csillogó, mogyoróbarna szemek, színjeles átlag. És megvolt az a sokakat bosszantó szokása, hogy mindenkivel kedves volt, sportolóval, matlétával, hipsterrel és rockerrel egyaránt. Az egyetlen, ami hiányzott az összképből, egy kosaras vagy focista pasi volt, ám Holly módszeresen hajtotta el a lelkes jelentkezőket. Meg amúgy is a másik ligában játszott. Mindenki ismerte, még az elsősök és az átjelentkezett diákok is tudtak minden róla szóló pletykát már azelőtt, hogy életükben először beléptek volna a sulink kapuján.
- Hol van az oldalbordád? – támaszkodott neki a szekrényemnek.
- Inkább nem akarom tudni – morogtam, míg a könyveimet rendezgettem a szekrényemben. – Addig is ártatlan maradok.
Bash különös hálózatot épített ki magának az itt töltött négy év alatt – ő volt a másik, akiről Hollyhoz hasonlóan mindenkinek tudomása volt, csakhogy a hírneve teljesen másban rejlett. Hamisított gyűjtőkártyákat, koncertjegyeket, stadionbelépőket adott el pénzért vagy szívességekért cserébe, személyiket gyártott, beadandókat írt, dolgozat megoldásokat osztott meg. Utóbbit csakis szigorúan az alsóbb évfolyamos vevőknek terjesztette, mert ő maga minden tesztet saját kútfőből írt meg, és unokanővérünkhöz hasonlóan szinte csak ötösei voltak. Ha Holls királynő volt, Bash mellette állhatott alvilági vezetőként. A tanárok évente egyszer-kétszer lefülelték egy-egy kisebb akcióját, de arról fogalmuk sem volt, hogy milyen mértékben űzte az ipart, amivel komplett felvásárlókat szerzett magának. Még kis minionjai voltak, akik besegítettek neki. Az ifjú Benedictek közül mindannyian tudtunk erről a tevékenységéről, de mindenki bölcsen hallgatott. Ha a szüleink fülébe jutott volna a dolog, félő, hogy apu élve megnyúzza.
- Már az első napon vevőket szerez magának? Mi lesz majd év végén, mikor jönnek a vizsgák és még a kis birodalmát is át kell örökítenie valakire?
- Bash-ről beszélünk, Holls. Ha róla van szó, valószínűleg egy emelt matek és egy emelt fizika között még megírja valakinek a jogi felvételi esszéjét – vigyorogtam rá a szekrényajtó mögül.
- Na, azt biztos nem! – hördült fel tettetett ingerültséggel. – Nem fogok egy Sebastian Benedict esszével versenyezni a Harvardért. – Kiskorában Doktor Szöszi volt a példaképe, a jogi karos álmairól pedig azóta sem mondott le.
- Ne aggódj, bálkirálynő – csaptam be a fémajtót -, mint mindenki, az én egyetlen ikerbátyám is imád téged, vérségi kapcsolatotokat figyelembe véve, ha kell, olyan fogalmazást dob össze, ami nem veri a tiedet. – Igyekeztem minél hivatalosabb hangot megütni, ami Hollyt kuncogásra késztette.
- Ez nagyon diplomatikus válasz volt.
- Anyáék örülnének, ha tudnák, hogy mégis volt egy kis sikerük a viselkedés formálásunkban. Csak kár, hogy itt sosem látják – vontam meg a vállam. – Szia, Maya – köszöntem mosolyogva unokahúgomnak, aki elfoglalta szokásos helyét Holls vállának takarásában. Mint mindig, most is a kis tamagocsijai egyikét nyomkodta, ezúttal egy rózsaszínt, ami egy cirmos cicát rejtett. Volt neki ezen kívül hat másik, különböző állatokkal, a hét különböző napjaira.
Mikor bedugott fülesén át eljutott hozzá a köszönésem – bár sokkal ritkábban szólt benne zene, mint ahányszor a fülébe tette, leginkább az elzárkózást könnyítette meg neki és csendet teremtett számára -, óvatosan, a közvetlen szemkontaktust kerülve felnézett rám. A szája széle kicsit megrándult, majd a kezét nyújtotta nekem, ez volt az ő verziója az ölelésre. Amint erősen megszorítottam a markát, átlagosnak mondható mosoly ült ki az arcára, ám Maya világában ez a felhőtlen örömöt jelképezte. Boldog volt, mert az erős kézszorítás azt jelentette neki, mint másnak egy jó szoros, csontropogtató ölelés.
Maya Benedict Uriel bácsi és Tarryn néni kisebbik lánya volt, és nagyjából nyolc éves lehetett, amikor enyhébb fokú autizmust állapítottak meg nála. Míg a szüleinek sok nehézséggel járt a teljesen másik világban élő gyerekük nevelése, számunkra teljesen természetes volt, hogy Maya olyan volt, amilyen, hiszen Trace bácsitól Will bácsi csemetéiig mind együtt nőttünk fel. Azonban a gyerekek meglepően gonoszak tudtak lenni, és miután egy speciális előkészítőből bekerült általánosba, rögtön évfolyamtársai, sőt, alsóbb és felsőbb évesek célpontjává vált - akármerre ment, valahogy mindig belekötöttek. Bajuk volt egy lánnyal, aki pánikszerűen kerülte a szemkontaktust és a fizikai érintkezést, túlságosan választékosan és keveset beszélt, korosztályához képest baromi okos volt, mégsem értette az egyszerű szarkazmust, a mondásokat és célzásokat. Holly akkoriban rengetegszer került bajba, mert ha kellett, addig ütötte a húgát piszkálókat, míg egy tanár le nem szedte róluk. Gimiben végül taktikát váltott: egy év alatt királynővé nőtte ki magát, elérte, hogy a szava szent legyen, családtagjai és barátai pedig tiltott zónának számítsanak. Tavalyelőtt kikönyörögte Uri bácsiéktól, hadd ismételje meg a harmadikat, s mikor erre nemleges választ kapott, inkább szándékosan megbukott két tárgyból – emiatt végül lekerült az én évfolyamomra. Bár Mayának még így is marad két éve Holly nélkül, tudtam, ha az unokanővéremen múlik, talál okot, hogy személyesen szemmel tarthassa gimis birodalmát.
- Milyen órád lesz? – fordultam most unokahúgom felé, aki közben kihúzta a fülhallgatóit. A kérdésemre előhalászta az órarendjét a könyvei közül és a kezembe nyomta. – Ó, sikerült Bash tavalyi óráit felvenned? – vontam fel a szemöldököm.
- Igen. – Összerezzent, mikor Holly szórakozottan kisöpörte a szemébe lógó, sötétbarna tincseket. Nővére volt az egyetlen, akitől a váratlan és hosszabb ideig tartó fizikai kontaktust elviselte és igényelte.
- De király – adtam vissza neki a papirost. – Arról ugye tudsz, hogy val.számon sok a helyettesítés? – kérdeztem gyanakodva. Mayának lételeme volt a rendszeresség, ezért is gyűlölte a szüneteket és szeretett suliba járni, hiszen év közben egy megszokott ritmus szerint teltek a napjai, egy-egy röpdolgozaton kívül túl sok minden nem lephette meg. Emiatt próbálta minden évben hasonlóan felvenni az óráit, ugyanazokhoz a tanárokhoz, ha pedig valamin mégis változtatni kellett, igyekezett olyanok rendjét összeállítani, akit ismert. És mivel a családban Bash-nek volt a leghasonlóbb érdeklődési köre – bár a bátyám fizikás volt, míg Maya a kémiát szerette jobban -, így sokszor másolta az ő beosztását.
- Ugyan már, V – karolta át húga vállát vidáman Holly, majd rámosolygott. – Maya ügyes kislány, tudja kezelni az új tanárokat. Igaz, drága?
- De még mennyire – húzta ki magát büszkén unokahúgom, amit nem bírtam ki nevetés nélkül.
- A rohadt életbe! – kiáltottam fel egy pillanattal később, mikor valaki ismételten rám támadott, ezúttal hátulról ugrottak a nyakamba. – Komolyan? Muszáj ezt már korán reggel? – pördültem hátra tettetett bosszússággal. De hiába tudtam remekül utánozni apu „becsinálsz a gatyádba” nézését, a mögöttem álló alakot cseppet sem hatotta meg, csak ártatlanul vigyorgott rám.
- Jaj, már, V, Malavita csak nem bal lábbal rángatott ki az ágyból? – támaszkodott a vállamra másik unokahúgom, Minnie, azaz Miranda Benedict, Will bácsiék legidősebbje. Egy évvel volt fiatalabb nálam, egyel járt Maya felett és gyakorlatilag ő volt a legjobb barátnőm. Az egyik. – Halihó, Holls, Maya – villantott a másik két lányra is egy jókedvű, ezerwattos mosolyt.
Minnie egy pirinyó energiabomba volt, egy fejjel alacsonyabb még nálam is. Szög egyenes, feketésbarna haját mindig valamilyen különleges módon kötötte fel – ezúttal masnit formázó kontyként -, egyedül fekete, mandulavágású szeme mutatta ázsiai felmenőit, mosolyánál pedig csak a szíve és a naivitása volt nagyobb.
- Hű, és még azt hittem, én vagyok izgatott a tanévkezdés miatt – ölelte meg Holly nevetve, majd Maya kézszorítós rituáléra jött. – Mégis hogy tudsz már korán reggel ennyire pörögni?
- Mert figyelemzavaros hiperaktív? – vonta össze a szemöldökét a húga értetlenül. A gyakran használt szlengeket már egészen jól felfogta, és ha valami nem volt neki tiszta, azt valamelyikünk elmagyarázta neki, viszont a költői kérdésekkel nem tudott mit kezdeni. – Mi az, rosszat mondtam? – kérdezte még jobban összezavarodva, mikor Minnie hangosan felnevetett.
- Nem, teljesen igazad van. Holly volt béna, amiért megkérdezte – kacsintott unokanővérünkre, aki válaszul kinyújtotta rá a nyelvét.
- Sosem értettem, hogy lehettek ennyire ráizgulva a sulira minden szeptemberben – néztem elképedve egyik unokatesómról a másikra. – Jó, te világos vagy – böktem Hollyra. Jöhetnek a kellemes kikapcsolódások, egy királynő mindig boldog, ha hazatérhet a népéhez. – Te meg érthetetlen – pillantottam Minnie-re, aki egyik lábáról a másikra ugrált mellettem. A hiperaktivitása Candy nénitől öröklődött át, aki csak akkor tudott nyugton maradni, összeszedetten, a lényegre fókuszálva beszélni, ha Will bácsi a közelében volt. Ráadásul unokahúgom középső neve Zhen volt, mintha a szülei abban reménykedtek volna, tükrözi majd a lányuk személyiségét.
Épp visszavágott volna valamivel, mikor farzsebében megrezzent a telefonja. A kijelzőre rápillantva felsikkantott, majd izgatottan az orrom elé tolta – alig tudtam ráfókuszálni a villódzó „Connie” feliratra. Viszont a névtől akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, egy pillanat alatt átvettem Minnie viselkedését.
- Becsengetés előtt még beszélünk. – Ennyit tudtam csak mondani a Holly-Maya párosnak, unokahúgom már rángatott is magával. Szerencsére másik két unokatesóm tisztában volt azzal, ki és miért váltotta ki belőlünk ezt a reakciót, Holly válla rázkódott a visszafogott nevetéstől és még a húga is csak somolygott rajtunk a maga módján.
Botladozva, diákokat akaratlanul is félrelökve és megtaposva törtünk utat magunknak a tömegben, majd a lépcsőházban kettesével szedve a fokokat igyekeztünk a törzshelyünk felé, még mielőtt a hívás megszakadt volna. Szerencsére az utolsó emeletei lépcsőfordulóban senki nem tartózkodott, és abban a pillanatban, hogy egymásra esve lehuppantunk a gimi padlásajtajához, Minnie rábökött a hívásfogadásra.
- Mi tartott ennyi ideig? – jelent meg egy szőke fej a kijelzőn.
- Mondd csak, tudod te, mibe telik átverekedni magad egy iskolai tömegen? – kérdeztem, miközben elvettem unokahúgomtól a telefont, aki ültében is folyamatosan izgett-mozgott, vele együtt pedig készülék is.
- Ezzel diszkriminálni akarod a magántanulókat? – vonta fel a szemöldökét, majd elvigyorodott. – Sziasztok!
- Szia, Con!
- Hali, Connie! – dugtuk össze a fejünket Minnie-vel, hogy mindkettőnket egyformán láthasson.
- Mi újság, most épp hol vagytok? – érdeklődtem.
- Glasgowban. – A kamera képe megváltozott, Connie helyett megjelent a skót város látképe, egy ablakon keresztül épp Clyde folyóra láttunk rá. – Meglepő módon esik. Három napja vagyunk itt, három napja konstans zuhog. – Egy sóhajt követően újra barátnőnk arca nézett vissza ránk.
Constance Lydia Morgenstern hivatalosan nem létezett, mindenki, aki valaha találkozott vele, Beatrice Barbara Morganként ismerte, ezt a nevet kapta ugyanis az FBI tanúvédelmi programjában. A szülei, Blondie néni és Keith bácsi bár a keresztszülei voltak Bash-nek és nekem, mindössze kétszer találkoztunk velük életünk tizennyolc éve alatt: mikor öt és tizenkét éves voltam – Connie-t is az első alkalommal ismertük meg és kötöttünk vele Minnie-vel elszakíthatatlan barátságot.
Blondie néniék anyu régi munkatársai voltak, de még jóval Connie születése előtt bekerültek a védelmi programba, az elmúlt több mint húsz évben pedig félévente új helyre költöztették őket. Állítólag néha besegítettek a szüleinknek egy-egy bonyolultabb ügyben, de hogy pontosan mivel és hogyan, arról fogalmunk sem volt, ahogy arról sem, miért voltak tagjai a tanúvédelemnek. Hivatalosan anyáék sem léphettek volna kapcsolatba velük, ugyanez a tiltás ránk és Connie-ra is vonatkozott. Tizenkét éves korunk óta mi hárman mégis napi kapcsolatban voltunk, szőke barátnőnk ugyanis igen különös hobbira tett szert: a hackelésre. A fura vonzalmat a különféle oldalak feltörése és saját maga elrejtése iránt ő sem igazán értette, mindenesetre szentül állította, hogy a hívásainkat képtelenség lenne lenyomozni.
Mivel fél évnél tovább sosem maradtak sehol, barátnőnk ugyan bejárta már a világ nagy részét és rengeteg ismerőse lett, barátai nem voltak, csak mi. Arról, hogy ilyen szoros hármunk között a kapcsolat, mindössze Bash, Holly és Maya tudott, ők pedig megfogadták, hogy ha kell, a sírba viszik a titkot a napi szintű FaceTime-olásainkról.
- Könyörgök, mondjátok, hogy a ti napotok izgalmasabban alakul – nézett ránk esdeklően. – Itt megöl az unalom, ráadásul anyáék órák óta eltűntek, engem meg itt hagytak, hogy engedjem be a gázszerelőt, ha csenget. Meg a villanyszerelőt is – támasztotta az állát szabad kézfejére. Kerek, alkatához képest pufinak ható arca még jobban felfújódott, ahogy újabb sóhajt hallatott, lesütött szempillái szinte egészen eltakarták a jobb szeme alatti kis anyajegyet, aranyszőke hajának édes loknijai pedig minduntalan az arcába hullottak, de mintha ez fel sem tűnt volna neki.
- Ruben hazajött – csivitelte izgatottan Minnie. Tehát ő is hallott róla. Holly és Maya felbukkanása miatt szinte meg is feledkeztem unokabátyámról, de nagyon reméltem, hogy még az első óra előtt ő is felénk dugja a képét. – Mikey otthagyott a kapunál. – Az öccse idén kezdte a gimit, nővérével ellentétben ő valóban a megtestesült „zen” állapot volt, gyakorlatilag semmi sem tudta kihozni a sodrából, vagy akárcsak egy kicsikét is felidegesíteni. – Ó, és kivételesen ma még nem történt velem semmi ciki. Leszámítva, hogy majdnem elgázolt az iskolabusz. – Mikor kikerekedett szemekkel bámultunk rá, csak oldalba bökött, hogy folytassam. Unokahúgom életének szerves részét képezte, hogy naponta élt át halál közeli élményeket, de az ijedségen túl még sose esett komolyabb baja.
- Felrobbantottam az ébresztőórámat – húztam el a számat – és egy…
- Egy villanykörtét – fejezte be a mondatot Connie vidáman. Ahogy Minnie-nek az életveszélyes helyzetek, úgy nálam ez volt napi program.
- Egen. Bash már ma megkezdte a bizniszt. – Bátyám nevének említésére barátnőm arca elkomorult egy pillanatra. A tizenkét éves találkozáson valami történt köztük, azóta Connie mindig olyan képet vágott, ha akárcsak egy mondat erejéig szóba jött, mintha záptojást toltak volna elé. Sebastian állította, hogy fogalma sincs, mi baja lehet vele a lánynak, én meg abban voltam tanácstalan, hogy mégis kinek higgyek a dologban. Bár azon túl, hogy mindig grimaszolt egyet, maga Connie sem fejtette ki, hogy mi a problémája Bash-el. – És dunsztom sincs, milyen plusz nyelvet vegyek fel idén – tereltem másfelé a szót.
- Plusz nyelvet? – hördült fel Minnie pont akkor, mikor Con felnevetett.
Négytagú családunkban Sebastian volt az ész, a kis zsenipalánta, akinek már csak az átütő találmány hiányzott a hírnévhez, de volt egy dolog, amiben ezerszer jobbnak bizonyultam nála. Anyu és apu eleve angolul és spanyolul is tanítottak minket a kezdetektől fogva, azonban én az ikremmel ellentétben anyanyelvi szinten beszéltem még franciául és németül, társalgási szinten pedig olaszul és portugálul is tudtam. A nyelvek és az irodalom sokkal jobban ragadt rám, mint a geometria és a reakcióegyenletek, a tudásomat már több családi nyaraláson tudtam kamatoztatni. Egészen addig, míg Rómában egy helyi srác túlságosan beleélte magát a velem való flörtölésbe útmutatás helyett, ami apunak, aki ott állt közvetlenül mellettem, ez egyáltalán nem jött be. Olyannyira, hogy a puszta pillantásával elkergette a fiút, mielőtt segíteni tudott volna nekünk.
- Na, és milyen nyelvre gondoltál? Orosz? Netán arab? – kérdezte még mindig kuncogva Connie.
- Valamilyen távol-keleti – válaszolta készségesen Minnie, aki a mellettem heverő füzeteim közül kihalászta az órarendemet. – Ez azt írja, hogy ma az ebédszünet után lesz neki egy összefoglaló kurzusa a különböző keleti nyelvekről és kultúrákról. Szerintem mandarin legyen – bólintott saját magával egyetértésben.
- Anyud nem is mandarinul beszél – vontam fel a szemöldököm.
- Szerintem sokszor ő se tudja, melyik dialektust használja – vonta meg a vállát. – De apu mandarint tanult, mikor még fiatal és bohó volt és azt hitte, jó lesz és bejön anyunak. Hitte. Szerintem az írásjeleknél elengedte. – Kedvesen megpaskolta a combomat. – Te ne tedd.
- Hű! – nyögte közbe Connie. – Ez majdnem annyira jó tanács volt, mint mikor arra a megjegyzésemre, hogy el fogom felejteni, anyu azt válaszolja, hogy akkor ne felejtsem el. Melyik az, amelyik érdekel? – fordult újra hozzám.
- Igazából gőzöm sincs – vallottam be. – Érdekel a mandarin – sandítottam Minnie-re, aki elégedetten vigyorgott, miközben a kezét tördelte -, de ugyanúgy a japán és a koreai is. Hátha ebéd után okosabb leszek. Jelenleg a klasszikus irodalom jobban foglalkoztat, mert ha nem kapjuk vissza idén Ms. Martinezt, falnak megyek. De minimum sírni fogok. Mi van? – álltam meg, mikor feltűnt, hogy Connie hirtelen fürkésző tekintetekkel kezdett méregetni. Kérdőn néztem Minnie-re, de csak hevesen rázta a fejét, neki se volt fogalma, miért kezdett el barátnőnk hirtelen analizálni.
Aztán valami unokahúgom eszébe jutott. Izgatottan felpattant, majd visszaült, de lábai továbbra is fáradhatatlanul jártak.
- Látsz valamit, Con? Látsz valamit V-nél, igaz? Igaz?! – Az utolsó kérdésnél már szinte átmászott hozzá Glasgowba.
- Nem. Vagyis… nem tudom. – Összeugrott a gyomrom. – Könnyebb látni az ilyet, ha egy kontinensen vagyunk, most túl messze vagytok. – Connie megrázta a fejét. – Nincsenek új savantok a sulitokban?
- Passz – motyogtam. – Nemigen volt alkalmam megfigyelni az évfolyam felhozatalát.
- Azért… járj nyitott szemmel. Fogalmam sincs, mit látok. Mintha a körülötted lévő űrszemét egy irányba összpontosulna. De mivel rólad van szó, ez lehet Bash is.
- Bash lélektársa? – kiáltottam fel, mire Connie összerezzent. Végül hevesen rázni kezdte a fejét.
- Úgy értem, utalhat Bash jelenlétére is.
- Jézusom! Remélem, nem azt látod, hogy éppen megverik vagy valami! – Egy pillanatra elmerültem, az elmémmel próbáltam elérni a bátyámat. De semmi. Koncentrált valamire, de máskülönben nyugodt volt.
Még egy dolog volt, amiről csak Minnie és én tudtunk Constance Lydia Morgensternnel kapcsolatban. Bár a szüleinek beadta, hogy a képessége a keresésben, dolgok és emberek megtalálásában rejlik, az igazság ennél összetettebb volt. Connie ugyanis olyan savant volt, akit az anyja őszintén és tiszta szívből megvetett: lélekfürkész, mint Crystal néni. Ugyan kételkedtünk benne, hogy Blondie néni emiatt bármikor is másként nézne a lányára, az egyetlen gyermekére, barátnőnk mégis titokban tartotta. Azt mondta, a tanúvédelem miatt úgyse tudna segíteni másoknak, mert az egész programnak a lényege az, hogy észrevétlen maradjon. Egy ismert lélekfürkész pedig minden, csak nem észrevétlen. Azt felajánlotta, hogy megpróbálja megkeresni a lélektársaink, de Minnie és én becsületesen tartottuk magunk a család „nincs lélektárs, míg nem vagy tizennyolc” szabályához – kivéve, ha a társ magától sétált be az életünkbe. Abban maradtunk, hogy ha úgy érzi, az a bizonyos szőke-barna-vörös-fekete herceg lovon, kocsival, motoron a közelben jár, szól. De addig arról sem akartunk tudni, melyik országban kellene keresnünk azt a herceget.
- Oké! – csapta össze a kezét Minnie elhatározva magát. – Előkerítjük Hollyt, ő ma délig simán kideríti, van-e veled egyidős cserediák vagy átiratkozott tanuló. Connie – bökött barátnőnkre -, te addig járj esőtáncot. Vagy eső-ellenes táncot. Vagy…
- Értem – szólt közbe nevetve, mielőtt unokahúgom túlságosan is elveszett volna a gondolatmenetében. – És V-t is szemmel fogom tartani.
- Azt ugye tudod, mennyire egyszerűbb lenne ez az egész lélekfürkészesdi, ha ahelyett, hogy anyád kulcsát és pénztárcáját keresgéled, inkább elmond…
- Nem kezdődik mindjárt az órátok? – vágott közbe, majd puszit dobott nekünk. Minnie-vel csak a szemünket forgattuk, majd megismételtük az elköszönést. A hívásnak vége is szakadt.
- Milyen kis beszari, ha erről van szó – csóváltam a fejem, miközben Minnie izgatottan ugrált körülöttem. – Te miért is pörögtél fel ennyire? – karoltam bele, hogy kicsit leállítsam.
- És te miért nem vagy felpörögve? – vágott vissza.
- Emlékszel, amikor tavaly azt mondta, furcsán kavarog körülötted az űrszemét?
- Ja, igen, persze, miért? – ugrált lefele két lépcsőfokonként, és ha nem feszítem be a lábizmaimat, biztos, hogy már többször orra estünk volna.
- Apud aznap átment rajtad kocsival! – emeltem fel egy kicsit a hangom. Connie-nak fogalma sem volt, mit és hogyan kellene keresnie, ha kivételesen nem a kedvenc pólóját próbálta megtalálni vagy a pizzafutár helyzetét belőni, hanem valaki lélektársát előkeríteni. Így pedig az elménkben lévő milliónyi kapcsolatfonál minden kis rezdülésére gyanakodni kezdett. Főleg, ha egy óceán választott el minket, mert bár volt akkora hatalma, hogy így is elérjen hozzánk, amit látott, az homályos és nehezen értelmezhető volt számára. És mivel tudtunk Blondie néni kapcsolatmanipuláló képességéről, na meg arról, hogy ismerte Crystal nénit, sokkal könnyebben megértette volna az erejét, ha nem fél annyira az anyjától.
- Jó, jó, jó – prüszkölt elégedetlenül Minnie, mikor leértünk a földszintre és elindultunk vissza a szekrényeink felé. Mivel Mayáé kettővel arrébb volt, mint az enyém, így biztos, hogy ő és Holly még a közelben voltak. Holls nem hagyta egyedül a húgát a szükségesnél tovább. – De hát attól még olyan izgi! Mi van, ha ezúttal tényleg betalál? Te jó ég! Az annyira király lenne! Ruben után te lennél a második, akire rátal… - A következő pillanatban Minnie orra bukott, és bár valahogy képes voltam megtartani magunkat, mielőtt mindketten pofára esünk, a cuccai kiestek a kezéből, szétszóródtak körülöttünk, amivel a közelben álló diákok figyelmét is magunkra vontunk. Néhányan halkan, de gúnyosan röhögtek fel a jeleneten.
Unokahúgom már-már pánikszerűen vetette a földre magát, hogy összeszedje őket.
Minnie figyelemzavara és a képessége éppen annyira voltak jó párosítás, mint az én robbantásaim és a természetem. Candy nénihez hasonlóan rajta se fogtak a fizikai támadások, viszont az ereje teljesen az ellentéte volt az anyjáénak: képes volt átengedni magán a tárgyakat, illetve szellemként átsétálni bárkin és bármin. Ő volt a Benedictek saját kis Árnyékmacskája*. Ám ha nem összpontosított eléggé, ha túlságosan is izgatott lett, a kezében tartott tárgyak egyszerűen átestek rajta, a lábai átmentek egymáson, mígnem összegabalyodtak, egyszer pedig konkrétan bezuhant a szobámból a nappaliba, mikor túlságosan is felpörögve az ágyamon ugrált. De míg családi körben az ilyen kis bénázásain felszabadultan nevetett, az iskola falain belül rettegett tőlük. Tudtam, hogy ilyenkor nem megnyugtatni kellett, hanem minél előbb felszedegetni a cuccait.
- Nahát, nahát, nahát! – vetült ránk egy árnyék, engem pedig megcsapott a tömény rosszindulat és a Chanel 5-ös parfüm keveréke. Minnie megmerevedett mellettem, a légzése viszont ijesztően felgyorsult. – Nem tudtam, mi hiányzik a napomból, amíg Csúszó-mászó Miranda fel nem bukkant… vagyis bukott előttem.
- Katrina! – pattantam fel, egyúttal még mindig a földön kotorászó unokahúgomat is felrántottam, majd elé álltam. – Tényleg? Már az első nap? Ennél szánalmasabb hobbit nem találtál? – húztam ki magam, éreztem, hogy az izmaim megfeszültek.
Katrinára és udvartartására nem hatott Holly szava. Azzal kezdte, hogy unokanővérem hajrácsapat kapitánnyá választása után fogta a legjobb tagokat és alapított egy független csapatot. Ha Hollyt nem imádta volna már másodikban az egész tantestület, az igazgatóhelyettes kicsi lánya még a suli támogatását is megszerezte volna magának, elvágva minden lehetőséget azoktól, akik sportolói ösztöndíjra hajtottak. Kedvenc hobbiját viszont akkor találta meg, amikor Minnie elkezdte a sulit. Egyszerűen kipécézte magának néhány másik, szerinte szánalomra méltó alakkal együtt, mert azt etikailag korrektnek tartotta, ha valakit egy betegség miatt gúnyolhatott. A haláltól az mentette meg, hogy Maya még neki is tabunak számított.
- Tényleg, Victoria? – nézett rám lekezelően. – Már az első nap? Már most felfüggesztést akarsz?
- Ó, akár ki is rúghatnak, ha előbb engedik, hogy beverjek neked egyet – álltam elé. – Mintha még mindig látnám a tavalyi monoklid nyomát. Vagy azok valódi táskák a szemed alatt? A melled, a segged és az orrod után erre már nem találtál plasztikai sebészt?
- Féltékeny vagy, mert nekem megvolt a bátyád, rád meg egyetlen pasi se mer nézni? – A kezem ökölbe szorult. Valahol a folyosó végén egy szekrényajtó megnyikordult, egy tanterem bejárata pedig kivágódott. A fenébe!
- V? – Minnie próbálta szétfeszíteni az ujjaimat, míg én nyugtató szöveget mantráztam magamnak.
- Mit szólna az apád, ha véletlenül megtudná, hogy a lánya leszopta a tesómat azért, hogy ne bukjon meg amerikai történelemből – mosolyogtam fel a lányra negédesen, miután az energiáim kicsit lecsitultak.
- Egyrészt, nem így történt. Másrészt, mégis ki hinne neked?
- Bash máshogy mesélte. – A szemem sarkából láttam, hogy már kisebb tömeg verődött körénk. – Jaj, várj – csaptam a homlokomra -, nem is kellett mesélnie. Fent van a neten is. – Élveztem, ahogy Katrina orrlyukai sebesebben kezdenek tágulni.
- Úgyse mernéd. Mindenki tudja, mennyire a bátyád seggében jársz, nem ártanál a kis… bizniszének. Meg aztán... – emelte magasba az állát a biztos győzelemtől. – Nem hallottad azt a vicces kis pletykát, miszerint undorító módon bele vagy zúgva a saját testvéredbe?
- Hát, itt meg mi folyik? – A kéz a vállamon az utolsó pillanatban jelent meg, mielőtt vagy egy robbanás, vagy egy ütés bekövetkezett volna.
A semmiből szállt meg a végtelen nyugalom, az izmaim elernyedtek, a szívverésem lelassult, kitörésre készülő energiáim lecsillapodtak. Akaratlanul is hátradőltem, a vállamon pihenő kéz gazdájának széles mellkasa gond nélkül megtartott.
- Onyx – leheltem megkönnyebbülten és felnéztem. Unokaöcsém huncutul csillogó, sötét szemével találkozott össze a tekintetem.
Trace bácsiék második gyereke rendelkezett Diamond néni nyugtató képességével és lassan már fizetést érdemelt volna azért, ahányszor kihúzott a gázból. Ha a szüleink tehették volna, valószínűleg azonnal örökbe fogadják őt és egy életre összekötöznek vele, hogy az incidenseimet minimálra csökkentsék.
- Katrina – jelent meg a színen Holly is. Fenyegetően magasodott a lány fölé, máskor kedves, őszinte mosolya helyét most gúnyos vigyor vette át, ahogy közelebb sétált hozzá, majd finoman a vállára tette a kezét. A szemöldöke azon nyomban ráncba szaladt.
- Szállj le rólam, Benedict – lökte el magától az érintést Katrina undorodva. – Még a végén átadod nekem a leszbi baktériumaidat, vagy valami. – Mosolyogva nézett körül, mintha megerősítést várt volna, csakhogy míg a suli őt a különböző pletykák miatt szerette, Holls-t saját magáért imádta mindenki.
Unokanővérem tettre készen lépett hátra.
- Persze, én választottam a gengszter életet, meg minden. Te meg, ahogy hallottam, azt választottad, hogy nyáron lefekszel Sophie pasijával. És Danielláéval is. Egyszerre – billentette érdeklődve oldalra a fejét.
Amint Katrina két állítólagos legjobb barátnője a lány felé fordult, az csak egy felháborodott kiáltást hallatva sarkon perdült és elviharzott, a körülöttünk álló tömeg pedig feloszlott, hogy egy új pletyka kaphasson szárnyra még a becsöngetés előtt. Ahogy Onyx, úgy Holly is örökölte a képességét, Uri bácsi múltban olvasó tehetségét az évek alatt már többször is kamatoztatta. Nemcsak az iskola diákjai ismerték őt, ő is tudott mindenkiről mindent. És ha kellett, használta. Ahogy most is.
- Jézusom, V! – ragadta meg a karomat a semmiből felbukkanó Bash és rántott ki a folyosó szélére, elterelve a még bámészkodók figyelmétől. – Miért hagyod mindig, hogy beléd kössön? – vonta össze szigorúan a szemöldökét, ujjbegyeiből apró kis szikrák pattogtak a bőrömre. Nem fájt, inkább csikizett, viszont erejének e kis részlete mutatta, Sebastian milyen dühös. Noha tudtam, hogy a haragja nem rám irányult.
- De már megint belekötött Minnie-be – mordultam fel. Unokahúgom azóta összeszedte szétszóródott dolgait Onyx, Holly, Maya és néhány másik iskolatársunk közreműködésével. Mivel imádott apró kis mütyürkéket és kabalákat magánál hordozni, ez annyira nem volt egyszerű feladat. – És tudod, mennyire fél Katrinától – néztem fel a bátyámra.
Bash sóhajtva beletúrt a hajába. Azt a lányt nem hatotta meg, hogy Holly, én, a fél hajrácsapat és a gimi komplett Benedict kirendeltsége hány és hány pletykát indított el minden alkalommal, mikor kikezdett Minnie-vel, gond nélkül folytatta. Még ha negatív is volt, imádott fürdeni a népszerűségben, nem nyugodott le, mintha ezzel próbálta volna a tudtunkra adni, hogy ha Alice Csodaországában lennénk, Holls Fehér Királynője mellett ő lenne a Szívkirálynő.
- Egyszerűbb volt… - kezdtem, de bátyám félbeszakított.
- Magadra irányítani a figyelmét – enyhült meg a tekintete, megfeszült arcizmai elernyedtek. – Ezt értem, de miért engeded minden alkalommal, hogy fogást találjon rajtad?
- Mert tudja, hogy te különösen gyenge pontom vagy – böktem meg a mellkasát. – És hogy utálom azt az ostoba pletykát.
Bash csak a szemét forgatta.
- Mintha bármikor is hozzá akarnék nyúlni Katrinához – mordult fel. – Bár nem értem, miért menőbb azt terjesztenie, hogy természetben fizetett a dogáért kp helyett – vakargatta az állát elgondolkodva. – Habár az tény, hogy azt a gatyámba csúsztatta – tette hozzá vidáman, mire finoman hasba vágtam.
A pletykát a tesómmal Katrina találta ki, a közönségesebb részét már mi, Benedictek tettük hozzá. Egészen biztos voltam benne, hogy Sebastian állítása ellenére élvezte, hogy egy rövid ideg nem a kis bizniszével került a figyelem középpontjába – majdnem két hétig mindenki az erényeiről beszélt.
- Jó, és mi van azzal a másikkal? – hajtottam le a fejem. Valahogy a korosztályunkban igen nagy népszerűségnek örvendtek a különböző tabu témákat boncolgató könyvek, mint a Stockholm-szindróma, szexrabszolgák, bdsm, testvérszerelem. Katrina valószínűleg túl sokat tömte az egyébként agyatlan fejét az utóbbival, mert szentül meg volt róla győződve, hogy a Benedict klán, azon belül különösen Bash és én túlságosan is közel álltunk egymáshoz. – Tudod, hogy volt, aki bevette azt a hülyeséget.
Sebastian megpaskolta a fejem.
- Ez még mindig egy gimi, V. Amerikában. A klisék tökéletes megvalósulása – mutatott körbe a tömegen. – Az emberek pletykálnak. Te meg mindig okot adsz neki, hogy tovább szórakozzon a beteg fantáziáján. Ha engem kérdezel, szerintem eme ikerpár tagjai közül valójában te jobban bejössz neki, csak óvodás szinten ragadt szegényke és csak így tudja a tudtodra adni – mondta balta arccal, mire akaratlanul is felnevettem.
- Nahát, nahát! – karolta át hirtelen egy mély hang tulajdonosa a vállamat. – Tudom hogy sok mindenről lemaradtam tavaly, de azért kedvemért nem kell megismételned a felfüggesztést, hugica.
- Ruben! – sikítottam, majd unokabátyám nyakába ugrottam. A lábaim a levegőben kalimpáltak, ahogy nevetve felemelt és körbeforgatott a levegőben.
A Benedict csemeték legidősebbje és öccse szöges ellentétei voltak egymásnak. Ruben klasszikus értelemben vett jóképű, korához képest férfias srác volt, sötét hajjal és mindig jókedvű, barna szemekkel. Amolyan mindenki barátja típus volt, remekül kosarazott, de ha elméleti tárgyakról volt szó, reménytelennek bizonyult – Holly és Bash mindig próbálták korrepetálni, ezzel pedig épphogy összehozta a megfelelő átlagot, hogy a csapatban maradhasson. Onyxnak, bár a színei megegyeztek bátyjáéval, sokkal élesebb arcvonásai voltak, róla az embernek nem a jóképű jelző jutott eszébe. Hanem a szép. Kiugró arccsontja, hosszúkás szemei és telt ajkai férfimodelleket idéztek, modorát pedig trónörökösök is megirigyelték volna. Szinte kitűnő átlaga volt, azonban a mozgáskoordinációja annyira nem működött, hogy képes volt állásból is elesni.
- Jézus ereje, neked szakállad van! – simítottam végig unokabátyám arcán, miután letett a földre. – Mi az, talán a lánynak ez a sorozatgyilkos stílus jön be? – cukkoltam. Végignézve rajta más változás nem tűnt fel.
- Azt mondta, álmomban fogja leborotválni, ha legközelebb találkozunk – rázta meg a fejét Ruben. – Enikő olyan, mint anya. Ártatlannak tűnik, és mikor a legkevésbé számítasz rá, rád támad. – Testvére mellé érkező Onyx erre színpadiasan felhördült.
- Annyira jó, hogy végre itt vagy! – jelent meg mellettem Minnie, aki éppen kétszer akkora decibellel mondta ezt, mint amennyit az illem megkövetelt volna.
- És annyira boldognak tűnsz. Mármint élőben még jobban – tettem hozzá.
Ruben gyengéden elmosolyodott és olyan pillantással nézett a távolba, ahogy a lélektársát figyelte, ha videóchateltünk.
- Boldog is vagyok.
Ruben két éve, a tizennyolcadik születésnapjára két dolgot kért: Crystal néni segítségét és egy repülőjegyet abba az országba, amerre a lélektárs radar jelzett. Mikor Magyarországra érkezett, sikerült megtalálni a lány suliját, ahová cserediák program keretében be is iratkozott, de ahogy elkezdődött a tanév, sehogy sem sikerült megtalálnia a megfelelő személyt a végzősök között. Majdnem december volt, mikor egy nap besétált egy lány az egyik órájára megírni valami dolgozatot és leadni néhány esszét – ő volt Enikő, aki, mint később kiderült róla, hatalmas családi gazdaságuk miatt magántanuló volt, hogy a földeken és az állatok körül be tudjon segíteni, amíg az apja külföldön dolgozott.
- Te viszont – terelte vissza a jelenbe a gondolataimat unokabátyám – egy cseppet sem változtál. Nem hiszem el, hogy már az első nap hajlandó lettél volna bajba keveredni.
- Hű, köszi – fontam össze a karjaim a mellkasom előtt. – Apa és Bash tényleg nem volt elég, hiányzott a te dorgálásod is.
- Én vagyok a legidősebb. Az a dolgom, hogy vigyázzak és figyeljek rátok – húzta ki magát büszkén, ami majdnem két méteréből kiindulva nem kis magasságot eredményezett. – De Katrina tényleg nem ér annyit, hogy Victor bácsi folyton az igazgatóit járja miattad. Tudod, hogy ezt Minnie sem szeretné – húzta magához unokahúgunkat.
- Nem bizony!
- Bár nagyapa szerint vicces, hogy a karma így megtalálta Victor bácsit – jött oda hozzánk Holly is Mayával a nyomában. – Régen őt függesztették fel és kapott állandóan elzárást, ezúttal a gyerekein van a sor – bökött oldalba.
Tavaly, a tavaszi félév közepén Katrina megismerkedett az öklömmel, mikor egy hét alatt nagyjából huszadszorra csinált viccet Minnie-ből. Bár két hétre eltiltottak a sulitól és apu nagyjából két órán keresztül kiabált velem, amíg sírva nem fakadtam, bármikor újra megismételtem volna. Azt meg a szüleimnek is el kellett ismernie, hogy ha választani kellett a két rossz opció, az öklöm és a robbantásaim között, inkább az elsőre tették le a voksukat. Bár a hajrálánysága miatt Katrina izmos és edzett volt, nem tudott versenyre kelni tíz év küzdősporttal és azon belül öt év krav magával.
Éppen visszavágtam volna, hogy a három tanév alatt összesen egyszer függesztettek fel és háromszor voltam délutáni büntetésben – ami meg sem közelítette apa bajkeveréseinek számát -, de a folyosó diákzsivajának elnémulása megállított. Vagy az, vagy a furcsa, visszatérő érzés a gyomromban és a mellkasomban – nem tudom, melyik jelent meg előbb.
A tömeg a bejárat felé fordult, a diákok Vörös-tenger módjára húzódtak szét a folyosó két szélére és súgtak össze a szekrények előtt. Mindannyian, Ruben és Onyx, Holly és Maya, Minnie és az időközben hozzánk csapódott öccse, Mike, Bash és én értetlenül figyeltük, mégis ki vagy mi válthatta ki a Mózes effektust.
Két diák közeledett felénk, egy fiú és egy lány. Középmagasak voltak, a srác egy kicsivel magasabb, vékonyak, de jól látható izmok rajzolódtak ki a ruháik alatt. Nagyon hasonlítottak egymásra, ebben nemcsak jellegzetes ázsiai vonásaik és pontosan ugyanolyan árnyalatú, bronzbarna hajuk játszott szerepet – a mimikájuk, a mozgásuk is tökéletesen megegyezett, csak ahol az egyikük nőies volt, a másik férfias. Különös, légies aura vette körül őket, tekintetüket előre szegezték, nem néztek senkire, és már-már irigylésre méltó magabiztosság áradt belőlük. A fiún egyszerű farmer-fehér póló-edzőcipő viselet volt, míg a lány úgy nézett ki, mintha egy animéből lépett volna elő: kockás rakott szoknya, fekete combfix, ami kiemelte hosszú lábait, fehér, diszkréten kigombolt ing és lazán megkötött, kockás nyakkendő. Akadtak furán öltözködő alakok a suliban, nem is egy, de a maga módján ő kitűnt közülük. Figyeltek arra, hogy távol maradjanak mindenkitől, és ha valaki épp nem húzódott el előlük, vigyáztak, hogy ne érjenek az illetőhöz. Ha az egyikük kicsit balra lépett, a másik követte, tökéletes szinkronban mozogtak.
- Okééé – szólalt meg Ruben elnyújtva a szót -, ez jóval bizarabb, mint mikor Bash és V kezdték meg a gimit.
- Ikrek ezek egyáltalán? – kérdezte testvérem, miközben a különös, újonc duó egyre közeledett felénk. – Minnie?
Unokahúgom felhorkant.
- Nem tudom, rémlik-e, de a saját anyámon, a kínai árusokon és a japán turistákon kívül én se láttam még túl sok ázsiait ahhoz, hogy csak úgy ránézésre megkülönböztessem őket. – A hangja furcsán bizonytalanul és halkan csengett.
- Szerintem a lány idősebb – szúrta közbe Maya, a szemem sarkából láttam, hogy mindenki felé fordult. Én képtelen voltam elszakítani róluk a szememet. – Öregebb a tekintete – mondta, mintha ez mindent megmagyarázna. Valószínűleg az ő rendszerhez szokott világába tökéletesen passzolt ez a két szoborszerű szinkron szépség, érdeklődve elemezte őket.
Ahogy kis csoportosulásunk mellé értek, a fiú hirtelen oldalra fordította a fejét. Fogalmam sincs, miért, de a szívverésem felgyorsult, ahogy tekintete találkozott az enyémmel, a torkomba gombóc nőtt. Mikor feltűnt neki, hogy bámulom, mintha egy pillanatra meglepődött volna rajta, aztán elmosolyodott – a végigvonulásuk során ez volt az első érzelem, amit a világ felé tárt. Egy kicsit mintha le is lassított volna, de amint a lány észrevette, hogy társa kiesett a ritmusból, karon ragadta és visszaterelte maga mellé.
Csak akkor tűnt fel, hogy a kezem remeg, amikor lefordultak a tantermek felé, ezzel pedig egy csapásra visszatért az élet a folyosóra is – mindenki izgatottan pusmogott a két új jövevényről, mintha legalábbis ők lettek volna az első mongoloid nagyrasszúak a suliban. Habár tény, hogy megmagyarázhatatlan kisugárzásuk miatt ez a kettő valamiért tényleg különlegesnek hatott.
- Ebédnél találkozunk? – kérdezte Onyx, elsőként kitörve a bűvkörből.
- Jaj, a kis Mikey is végre velünk ülhet – paskolta meg öccse karját Minnie, mire az felháborodva húzódott el.
- Biztos nem – morogta. Tudtam, hogy szereti tettetni még előttünk is, hogy cikinek érzi, ha a nővérével kellett egy légtérben lennie annak ellenére, hogy valójában imádta. – De ezt a termet segíthetsz megkeresni – tolta Minnie elé az órarendjét.
A fél-kínai testvérpár az első csengőszónál integetve távozott.
- Maya, szerves kémiád lesz, ugye? – fordult Onyx a lány felé, aki óvatosan bólintott. – Nekem is. Csatlakozol hozzám?
- Szívesen. – Bár az arcán nem látszott érzelem, a hangjából kihallatszott a jókedv a maga visszafogott módján. Búcsúzóul még kinyújtotta a kezét Holly felé, aki alaposan megszorongatta, majd ők is útnak indultak, Minnie-ékkel ellenkező irányba.
- Nekem klasszikus irodalom lesz – fordultam a többiek felé.
- Konzultáció. Ééés már el is késtem – pillantott az órájára Ruben, miközben a tanácsadó iroda fele kezdett hátrálni. – Ha bármelyikőtök nálam előbb ér az ebédlőbe, vegyetek nekem egy karamellás brownie-t.
- Vajon szóljunk neki, hogy újak a konyhásuk és ennyi erővel moslékot is szerezhetnénk? – kérdezte Holly, aki az órarendjét tanulmányozta. – Geometria, egyébként.
- Szintén zenész – bólintott felé Bash. – És nem. Majd megtudja – somolygott.
- Akkor ebédnél – indultam el a lépcsők felé, míg ők a földszinten maradtak és a matekterem fele vették az irányt.
A klasszikus irodalom a kedvenc óráim egyike volt. Tavaly egy fiatal, energikus tanár tartotta, aki ugyanolyan szenvedéllyel beszélt az összes könyvről, amit olvastatott velünk és értékelt minden önálló elemzési gondolatot, ha indokolni is tudtuk. Nyáron felröppent egy pletyka, hogy állást ajánlottak neki valami neves suliban, és csak reménykedtem, hogy nem bizonyul igaznak.
Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor a terembe belépve majdnem a teljes tavalyi csapattal szembetaláltam magam, csak azok hiányoztak, akik a nyári szünet előtt elballagtak. Még az a két lusta hátvéd is maradt, akik azt hitték, tölteléktárgyat választottak, helyette azonban komolyan meg lettek dolgoztatva. Ms. Martinez az egész csoportot elvarázsolta.
Leültem egy szabad, kétszékes asztalhoz az ablak mellé, váltottam pár szót a mögöttem helyet foglaló két lánnyal, majd a nyári olvasmányaimról készített jegyzeteket lapoztam át. Év végén kaptunk egy marha hosszú listát, amiből ki kellett választanunk minimum három könyvet és olvasónaplót írni róla, ha idén is fel akartuk venni az órát. A padokon sorakozó beadandókból és rongyossá lapozott könyvekből ítélve majdnem mindenki túlteljesítette az elvárásokat.
- Szabad a hely? – jelent meg a papírjaim felett egy árnyék. Akaratlanul is hátrahőköltem, mivel a különös, új fiú nézett le rám. És megint visszatért az a furcsa érzés is.
- P-Persze – nyögtem ki végül, miután már udvariatlanul sokáig meredtem rá.
A válaszomtól a mosolya kiszélesedett, olyan kisfiús arcot kölcsönzött a vonásainak, amitől lehetetlen volt beazonosítani a korát. Lehetett elsős, de végzős is, képtelen voltam eldönteni.
- Ez klasszikus irodalom, ugye? – Bizonytalanul beszélt, aztán mintha kicsit elpirult volna, ahogy feltűnt neki, hogy még mindig őt bámultam.
Pislogtam néhányat és alig észrevehetően megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Pontosabban hogy egyáltalán legyenek gondolataim.
- Igen. – Még egy visszafogott mosolyt is sikerült magamra varázsolnom. Ügyes vagy, Victoria, tudsz kommunikálni egy fiúval! Igyekeztem azzal helyrerázni a fejemben kialakult káoszt, hogy csak nem voltam hozzászokva a családom férfitagjain kívül más hímneműek figyelméhez. Általában hanyatt homlok menekültek előlem, amint rájöttek, hogy erősebb vagyok náluk, mintha egy önvédelmi küzdősport olyan távol állt volna a női nemtől.
- Furán beszél, igaz? – mutatott magára. – Bocsánat, még szoknom angol nyelvet. Érteni könnyebb, mint mondani.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Helló, közös téma!
- Nekem mondod? – fordultam felé a teljes felsőtestemmel, amitől szemlátomást kicsit megnyugodott. – Papírom is van arról, hogy képes vagyok négy nyelven kommunikálni, de órákig tart, mire belerázódom a beszédbe.
- Négy nyelv? – kerekedett el a szeme.
- Német, francia, olasz és portugál. De remélhetőleg idén sikerül még egybe belekezdenem - bólogattam büszkén.
- Nekem csak kettő, angol és koreai. De hát koreai anyanyelv – vonta meg a vállát. Tehát koreai.
- És onnan is jöttél?
- Dél-Koreából, kicsi város – válaszolta. – Családommal most költöztünk Amerika.
- Akkor a lány…
- Testvérem – mosolygott rám, aztán a homlokára csapott. – Faragatlan vagyok. Be sem mutatkoztam. Nick vagyok. Nicolas Hye-Myoung. Anyukám amerikai – nyújtott kezet.
Rámeredtem és csak most vettem észre rajta valami különöset, ami korábban, a folyosó reflektorerősségű lámpáinál nem tűnt fel. Bár alapból nagyon fehér bőre volt – főleg az enyém mellett -, a kézfeje az első három ujját magába foglalva, illetve további kis foltokban pigment hiányos volt. A vitiligo mintázata kisebb-nagyobb területeken, éles határral végigkövette a karját, eltűnt a pólója ujja alatt, majd a nyakánál újra felbukkant. Egyik oldalt csak az álláig ért, viszont a másikon az arcára is kiterjedt: a bal szemöldöke és szeme kapott egy világos keretet.
- Vitiligo – jegyezte meg halkan, mikor tekintetünk találkozott.
- Bocsánat, nem akartam udvariatlan lenni – kaptam a szám elé a kezem. Majd észbe kaptam. – Victoria – fogadtam el az üdvözletét.
Különös. Gyönyörű – hallottam meg a hangot a fejemben, mire kirántottam a kézfejem az övéből. Az ő hangja volt, Nické.
- Te… Te most… - Amikor értetlenül nézett rám, telepatikusan folytattam. – Te most rólam beszéltél? – Ezúttal rajta volt a sor, hogy hátrahőköljön.
Némán méregettük egymást, ő is ugyanúgy végigmért, ahogy én az előbb a foltjait. Nem siette el, centiméterről centiméterre haladva, alaposan megnézett magának, tekintete elidőzött a kezeimen, a nyakam ívén, a számon, mire visszatalált a szememhez. Ahogy az arca felragyogott, a szívverésem is felgyorsult és végre be tudtam azonosítani az érthetetlen gyomorgöcsöt és izgalmat is.
Te… - Kezdtem, de semmilyen értelmes gondolat nem jutott eszembe. Egyet kivéve.
Összerezzentem, amikor az ujjai óvatosan megérintették a kézfejemet, majd finoman végigsimítottak rajta.
Nem hiszem el – sóhajtotta. – Megtaláltalak.
Meg. Ő volt az. Nicolas Mye-Hyoung. A lélektársam.
___________________________________________________
[7] Kitty
Pryde fedőneve az X-menből
Szia! Szerintem tök jó ötlet lenne az Ikerhatás. A Catching Sunshine-t is nagyon szerettem (csak úgy mint a könyveket) szóval ha kikerül rám számíthatsz mint olvasóra 🖤
VálaszTörlésSzia! :) Köszönöm, örülök, hogy tetszik az ötlet. De ahogy megírtam, szeretnék már kicsit más irányokba is kalandozni, a három extra szálról így se tudtam elmondani. :D De nagyon sokat jelent a támogatás! ♥
Törlés