1. lövés

Szép estét, drágáim! :)

Végre sikeresen meghoztam az első fejezetet, remélem, mindenkinek tetszeni fog! :)

Még bevezető fejezet, de a stílusomhoz képest mozgalmasra sikeredett, legalábbis nem szokásom kinyírni senkit már egy történet elején - bár ez amúgy is más stílusú, mint amilyeneket írni szoktam. Remélem, a hosszúsága sem fog senkit elrettenteni, de én ilyen vagyok, ha már írok, akkor szeretném, ha az olvasóim nem valami kétoldalas, párbeszédekkel teli katyvaszt kapnának. És mert a kedvenc íróimtól amúgy is 30-40 oldalas fejezeteket szoktam kapni, ez azokhoz képes nyúlfarknyi sem. :D

Jó szórakozást! ^^

P.S.: Ha elolvastad, a bejegyzés alján pipáknak és kommenteknek mindig örülök. :)

___________________________________________________

- You've got no place to hide

And I'm feeling like a villain

Got a hunger inside

One look in my eyes

And you're running 'cause I'm coming

Gonna eat you alive -

Ruelle - Monsters

A Rubinvörös első ránézésre inkább az Ezeregyéjszaka meséi egy belső díszletét idézte fel a belépőben és nem valódi rendeltetését. A lila és narancssárga fények sejtelmes félhomályt varázsoltak a helyiségre, az idetévedők arcára a ki nem mondott gondolatok vetettek árnyékot, a diszkréten elhelyezett füstölők pedig csak tovább növelték azt a titokzatos szenvedélyt, ami akarva akaratlanul is hatalmába kerített mindenkit, legyen dolgozó vagy vendég. Mindezt pedig halk, szinte már túlvilági zene koronázta meg, mely lopott csókokról és érzéki szeretkezésekről suttogott.

A habkönnyű fotelekbe kellemesen bele lehetett süppedni, a lenge ruhába öltözött pincérnők pedig különleges italokat, valamint könnyed harapnivalókat szolgáltak fel, hogy minden lehetséges módon kielégítsék a betévedt idegeneket vagy törzsvendégeket.

Mindeközben a tulaj, Justice, valamelyik aranyszínű parókakölteményében irányította a szálakat a színfalak mögül, személyesen kérte ki a vendégek véleményét, megbizonyosodott arról, hogy mindenkit kellőképpen kiszolgáltak-e, valamint hatalmas szakértelemmel készítette fel a táncosokat.

A Rubinvörös ugyanis Miami egyik legexkluzívabb és legdrágább sztriptíz bárja volt.

Az a fajta, ahol a legjobb táncosok álltak a kasztrendszer legtetején, éppen ezért nem néztek le soha a visszatükröződő színpad tetejéről az érkezőkre, helyette inkább átadták magukat a bódító hangulatnak, a tánc okozta eufóriának, mit sem törődve azzal, hogy körülöttük hány kiéhezett férfi várt arra, hogy egy pillanatra megérinthessék egyiküket. Ezek a férfiak minden alkalommal irigykedve figyelték azokat a vendégeket, akik különleges bánásmódban részesültek, akik beléphettek a legerotikusabb szentélybe.

Ezzel szemben az újonc lányokkal, valamint a pincérekkel – beleértve a csaposokat is a neonfényekkel kivilágított pult mögött – úgy bántak, mintha utolsó, olcsó kis szajhák lettek volna. Őket Justice mindig kisebb színpadokra állította, valamint sokszor leküldte őket a vendégek közé, hogy megedződjenek. Ez a munka ugyanis csak kemény csajoknak volt alkalmas, az olyanoknak, akik nem féltek bármi áron kivívni a tiszteletet. Ráadásul nekik még az öltözékük is csak két anyagdarabból állt, ami a megfelelő helyeken takarta őket, így pedig még könnyebb prédát nyújthattak a soha jól nem lakó ragadozóknak.

Bár másrészről azok, akik már évek óta táncoltak ezen a helyen, képesek voltak egy falatnyi babydollban, pusztán csak a mozgásukkal orgazmusig ingerelni bármelyik férfit. Mert minél régebb óta pörgött valaki ezeken a rudakon, a szenvedély annál jobban magával ragadta, míg nem maradt más, csak a zene és a tánc szédítő egyvelege, mellyel a szinte már meztelen kezdők nem vehették fel a versenyt.

Igaz, Justice sosem hagyta, hogy túlságosan kikezdjenek valamelyik lánnyal, ahhoz túl anyáskodó természete volt. Már jó néhány pasin túladott, így a saját csapdájukba csalta, majd szépen kizsebelte az erősebbik nemként elkönyvelt disznókat. Ehhez pedig tökéletes segítséget nyújtottak neki a szintén bosszúvággyal fűtött táncosok, akik valahogy mindig a legmegfelelőbb pillanatban hagyták magára a kiszemelt kuncsaftot, aki végül a saját levében főhetett – kielégületlenül.

Igyekeztem magamon tartani a már megszokott pókerarcomat, a tekintetemet visszafordítottam az egyik, dekorációként szolgáló bársonyfüggöny felé. Sok oka volt annak, amiért nem néztem rá soha azokra a férfiakra, akiknek táncoltam. De a legfőbb az volt, hogy nem bírtam nézni, hogyan használják ki szerencsétlen újakat. Az egyik csinos kis pincérlányt úgy taperolták össze-vissza, hogy szegényen látszott, legszívesebben kimenekülne innen, örökre maga mögött hagyná ezt a helyet. Csakhogy a pénz nagyúr, ez a munka pedig - legyen akármilyen mocskos is - jól fizetett.

Megembereltem magam, hosszan kifújtam a levegőt, majd a betanult koreográfiát követve fellendültem a rúdra, ezután fejjel lefelé, szétterpesztett lábakkal csúsztam le, végül az utolsó pillanatban egy kecses mozdulattal talpra érkeztem – ügyelve arra, hogy a tizenöt centis cipőm tűhegynyi sarka lehetőleg ne inogjon meg.

Kaptam néhány elismerő füttyentést, és ahogy hátat fordítva a rúdnak guggolásig csúsztam, míg a lábaimat egyre jobban széttettem, a szemem sarkából feltűnt, hogy újabb bankjegyek kerültek a lábaim elé. Magamon – illetve az altestemen – éreztem a kiéhezett vadak tekintetét, így gyorsan felálltam és hátat fordítottam nekik. Inkább bámulják a fenekemet, az is legalább annyira felizgatta őket, mint a széles terpeszem, nekem viszont enyhült a kellemetlenül szorongó érzés a gyomromban, amit ezeknek az éhsége kiváltott belőlem.

Óvatlan voltam, s egy pörgés alkalmával elvétettem azt a hibát, hogy szétnéztem. A szőke kis pincérrel újra kikezdtek az egyik sarokban, a lányka görcsösen szorította magához a vékony fémtálcát, ajkait összepréselte, s nagyon igyekezett minél előbb felszolgálni az italokat.

Ahányszor egy-egy újonc került ide, mindig eszembe jutott, hogy én úgymond protekcióval táncolhatok a nagyok között. Nem voltam hivatalos táncos, mint Candy Chou, a parányi kis kínai lány, aki a jobb oldalamon incselkedett a vendégekkel, inkább amolyan epizódszereplőnek jellemeztem volna magam, akárcsak Blondie McKnightot, aki a balomon éppen akkor ért földet egy igen hosszú akrobatamutatvány befejeztével.

Másodállásnak sem neveztem volna ezt a munkát, sokkal inkább egy küldetésnek. E küldetés része volt a bal oldalamon tekergőző szőkeség, valamint az egyik sötét sarokban meghúzódó férfi, akivel tánc közben végig szemezett. S bár hiába táncolt itt majdnem minden este, bizony Candy is közénk tartozott. És ha ő nincs, Blondie-val sosem kerültünk volna a legmegfelelőbb pozícióba, hogy elkapjuk a nagyvadakat.

Valami megragadta a figyelmem, egy különös vonzás elirányította a tekintetem a fal tanulmányozásáról, hogy megállapodjon egy, a bárpult hozzám legközelebb eső székén iszogató személyen. Felvontam a szemöldököm, mert ilyet még nem tapasztaltam: a férfi minden figyelmét az előtte lévő italnak szentelte, még csak véletlenül sem nézett egyik lányra sem, pedig jó néhányan sétáltak el mellette.

Felkeltette a kíváncsiságom, így minden egyes fordulatnál szemrevételeztem, végül még kissé előbbre is lendültem, hogy jobban megnézhessem magamnak. Ő pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy megszakítsa a cseppet sem szenvedélyes szemezést átlátszó poharával.

Egyenesen rám nézett.

Meghökkentem egy pillanatra, és voltam hozzá annyira közel, hogy észrevehessem: az ő arcán is meglepődöttség suhant át. Ám mindez csak egy másodpercnyi volt csupán, gyorsan rendezte a vonásait. Gyorsabban, mint én szoktam, valamint az enyémnél is élethűbb pókerarcot öltött magára.

Összevontam a szemöldököm, majd egy újabb fejjel lefelé végrehajtott akció után újra őt kerestem a tekintetemmel. Ugyanott ült, nem állt fel, de most már csakis engem nézett, mintha a körülötte tüsténkedő lányokat észre se vette volna. Életemben először viszont ez a figyelem nem zavart, különös módon még tetszett is. És ha teljesen őszinte akarok lenni, azt is hozzá kell tennem, hogy a félhomályban a férfi éles, sólyomszerű vonásaival veszélyesen jóképűnek tűnt, még ha arcán merev maszk is ült. A szeme pedig nem csillogott a vágytól, egyszerűen csak figyelt engem, mintha valamilyen egzotikus kiállítási tárgy lennék egy középszerű művészeti galériában, ahová véletlenül betévedt.

Különös, de nem vettem sértésnek, hogy szemmel láthatóan csak egy gondosan kicicomázott, olcsó babának tekintett. Ez a pillantás már elég volt ahhoz, hogy egy embert kihúzhassak arról a listáról, akiknek itt az járt a fejében, hogyan is dughatna meg a műszakom végeztével. Ebben a helyzetben pedig ez már-már hízelgő volt.

Végül erővel kellett megszakítanom a szemkontaktust. Mi a francot csinálok?! Miért bámulom őt úgy, mintha a világ egyik csodája állt volna előttem? Sose éreztem még olyan késztetést, hogy a mozdulataim kizárólag egyetlen vendégnek szóljanak, akivel ráadásul nem volt semmi dolgom. Most pedig azon kaptam magam, hogy képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem, valamint minden bravúrosabb akció után azt lestem, vajon mit szólt hozzá, leolvasztottam-e már arcáról a rideg, titokzatos maszkot.

Shiny! Koncentrálj! – hallottam meg az ismerős hangot a fejemben, mely visszaterelte a gondolataim és a tekintetem a férfiról a valóságba. 

Bocsi! Itt vagyok! – küldtem választ Blondie-nak, aki a szeme sarkából gyanakodva méregetett.

Mi ütött beléd? Mintha el lennél varázsolódva és…

Az elmúlt hat-hét percben négyszer tértél el az eredeti koreográfiától. Nem mintha ez Justice-t, vagy bármelyikünket zavarná, csak mondtam – kapcsolódott be a beszélgetésbe Candy is, aki érezhetően próbálta elnyomni a kíváncsiságát, hogy megtudja különös viselkedésem okát.

Bocs, csajok, egy kicsit elkalandoztam, de már itt vagyok – kértem újra elnézést, közben minden erőmmel azon voltam, hogy ne kezdjem el újra a bárpultnál ülőket pásztázni.

Az jó, mert látom a vadat. – Blondie halkan felkuncogott mellettem, fejében betűk és számok végeláthatatlan kódjaként kezdett összeállni küldetésünk egyenlete, melynek legfontosabb ismeretlenje a célpontunk volt.

Lányok, akció indul! – szólalt meg csapatunk utolsó tagja, Keith is. Egy gyors oldalpillantással észrevettem, hogy a férfi hatalmas alakja felemelkedett eddigi eldugott helyéről, majd lassú, óvatos mozdulatokkal elindult a bejárat irányába.

Követtem őt a tekintetemmel, míg meg nem pillantottam valódi célpontunkat. Keith tigrisként lopózott mellé, finoman megveregette az öltönyös csóka vállát, majd mikor teljes figyelmet kapott, súgott valamit a fülébe és a színpad előtti fotelekre mutatott.

Igyekeztem magamra erőltetni a lehető legérzékibb és legszexibb mosolyom, mozdulataimmal pedig próbáltam azt üzenni a közeledő alaknak, hogy táncom csakis neki szól, s ő pedig egy kivételes személy, aki bizony kivételes bánásmódban részesülhet.

Nem mintha a feladat túl egyszerű lett volna. Először is Mr. Titokzatos Dögös Pasi tekintetét még mindig magamon éreztem, pillantása szinte végigperzselte a bőrömet – nem kellett felé pillantanom, egyszerűen csak tudtam, hogy figyelt. Másodszor pedig a vendég, akit a feladat szerint halálosan jó bánásmódban kellett volna részesítenem, sokkal inkább egy patkányra emlékeztetett – bár ez sértés volt a koszos kis rágcsálókra nézve. 

Robert Conrad – billentette oldalra a fejét Candy elgondolkodva, miközben arra várt, hogy a rúdjára felkapaszkodott lány elhagyja a színpadát. – Vajon mit csinálhatott, amiért ezt a sorsot szánta neki a Caudillo*?

Szívem, ha minden egyes gyilkosság után feltenném magamnak ezt a kérdést, tele lenne a fejem megoldatlan problémákkal – sóhajtottam, miközben igyekeztem Conraddal szemezni ahelyett, hogy valami kellemesebb látnivaló után keresgéljek. 

Az pedig megártana a szép pofidnak – nevetett fel a szőkeség mellettem, aki időközben áttáncolt az én színpadomra, s immáron ketten osztoztunk a rúdon.

Hangosan és megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, ami a köztünk lévő igencsak apró távolság miatt az arcomat csiklandozta. Láttam Blondie szemében, hogy már jó ideje lehetett borsó méretű a gyomra, és csak most tudott fellélegezni, mikor Keith már eltűnt a színről. Mindig is furcsállottam, miért félti a majdnem kétméteres, hegyomlás méretű barátját minden egyes bevetésekor, mikor az ő „munkája" sokkal kevesebb vérrel járt, mint az enyém – bár tény, hogy néha bizony sokkal több áldozattal is. Persze Blondie és Keith kapcsolatát csak azok érthették meg, akik egy cipőben jártak velük, akik megtalálták a lelki társukat. Elég nyálasan hangzott, de valóban így volt.

A szemem sarkából láttam, hogy Candy is csatlakozott hozzánk, ez volt a jel, hogy az akció indulhat.

- Gyerünk, Blondie, dobd be magad! – suttogtam, mire a lány hangosan felkacagott. 

Mindez csupán néhány pillanatig tartott, a hallható nevetés szinte azonnal elhalt, helyette egy túlvilági kacaj vette át a helyét, mely mintha egy kalózfilm szirénjelenetének lett volna pontos mása. 

A Szirén megkezdte a csábítás művészetét.

Lehet, hogy Blondie McKnight a bűnügyi nyilvántartásban más miatt kapott hírnevet – még ha csak az álnevét is ismerték -, de képességei lehetővé tették neki, hogy parazitaként másszon be valaki agyába, mindezt úgy, hogy mire a célpont észbe kapott, már rég manipulálva volt. A szőke ciklon ugyanis képes volt megbuherálni valakinek a személyes kapcsolatait – legyen az szerelmi, baráti, ellenséggel kötött, bármilyen -, azokat újraépíteni, vagy teljesen megszüntetni. Mindezt úgy, hogy közben édesdeden duruzsolt az egyén fejében, míg át nem vette az irányítást. Ezért is nevezték őt a savantok világában Szirénnek, hiszen neki köszönhetően már nem egy áldozata sétált bele a biztos halálba.

Blondie, Candy, Keith és én, valamint Justice, sőt, még egy-két táncos is ezek voltunk: savantok. Olyan emberek, akik születésükkor egy kis pluszt kaptak a pakkba, valamilyen különleges érzékelési képességet vagy hatalmat. Bár e képességek hátterében egyaránt a pszichikus energia irányítása és ezáltal a környezet befolyásolása rejlett, sokféleképpen fejlődtek ki, némelyek hasonlítottak egymáshoz, de voltak egyedülállóak is. Éltek köztünk olyanok, akik képesek voltak gondolatolvasásra, jövőbe látásra, hasonló elmemanipulációra, mint a Szirén. De láttam már olyat is, aki a puszta akaraterejével arrébb tudott dobni egy egész kamiont. 

Néha úgy éreztem magam, mintha a Marvel vagy a DC univerzumából szalajtottak volna minket, a különbség csak annyi volt, hogy a savantok valóban itt éltek a hétköznapi emberek között – csak egy talpalatnyian tudtak a létezésünkről, többnyire a kormány és néhány bűnügyi szervezet vezetősége. Ám mint a nagy képregény adaptációkra, valami a mi világunkra is jellemző volt: léteztek jófiúk és rosszfiúk.

A világ pechje mindössze annyi volt, hogy a Szövetség, aminek kis négyes fogatunk a tagja volt, éppen a bűnözők oldalán állt. Egy dolgot pedig mindenképpen meg kellett említeni a Szövetségről: csak olyan savantok lehettek a tagjai, akiknek a képessége valamilyen szinten egyedülálló és különleges volt. Különleges és halálos.

Shiny, rajtad a világ szeme! – Candy egy villanásnyi időre megérintette a vállam, a következő pillanatban pedig már Blondie-val együtt felszívódtak a félhomályban, helyüket a sok smink miatt rájuk megszólalásig hasonlító másik kínai és másik szőke vette át.

Valóban ideje volt véget vetni az árnyékok közt zajló akciónknak, hiszen csapatunk három tagja már teljesítette a feladat rá eső részét. Candy bejuttatott minket, Keith elérte, hogy célpontunk eljöjjön, Blondie pedig elcsábította, hogy minden másról megfeledkezzen. A meló legmocskosabb része most már arra hárult, akinek nem egyszer tapadt már vér a kezeihez. Hanem mondjuk… Nos, beleszámítva azokat, akiket balkézről kellett elintéznem, illetve azért, hogy én életben maradjak, ez a szám jócskán háromjegyűvé nőtt. Persze ez nem volt túl meglepő, ha az ember lánya bérgyilkosként dolgozott - bár az tuti, hogy a gimiben a pályaválasztási tanácsadó nem ezt ajánlotta volna.

Pördültem egyet a rúdon, megvártam, míg a mellém szegődött két táncos ellibbent a saját térfelére, majd az előzőnél is csábosabb mosolyt villantottam Robert felé. Ahogy vártam, a férfi szája kaján vigyorra húzódott, a félig üres whiskeys poharát erősen markolva közelebb hajolt hozzám, tekintete éhesen pásztázta végig a testemet.

Az agyam egy része azon tűnődött, vajon milyen végkimenetele lenne ennek az éjszakának, ha a pókerarcú cuki pasi hirtelen úgy döntene, férfiúi becsülete megkívánja, hogy megmentsen egy szegény sztriptíz táncost egy valaha neves drogbáró karmaiból – legalábbis Robert Conrad aktájában ez állt. Mostanra már csak piti díler lett, aki valamilyen úton-módon a Szövetség és a Caudillo kárán jutott haszonhoz; valószínűleg Montgomery vagy Atlanta alvilági savant vezére bérelte fel.

Persze a józanabbik énem gyorsan elhessegette a kíváncsi, romantikára éhes lánykát, inkább arra koncentrált, hogy ezt a feladatot mielőbb teljesítse. Nem akartam az egész estémet ezzel az olcsó játszadozással tölteni, kezdtem türelmetlen lenni, fájt a lábam a magassarkúban, égtek a karizmaim a sok tornától és az ágyamat akartam. Vagy legalább friss levegőt. Minden tiszteletem Candyé volt, amiért képes volt ezt majdnem minden este, egészen hajnalig végigcsinálni. 

Egy könnyed mozdulattal elléptem a rúdtól, majd kifutón végigszambázó modelleket is megszégyenítve sétáltam el a színpadra felvezető lépcsősorig, minden egyes lépésnél egyre intenzívebben lengett körül a halál pusztító aurája, ám bűntudat, aminek a még el sem követett tettemre  savként kellett volna marnia a belsőmet, nem volt sehol. Évekkel ezelőtt kiirtották belőlem ezt az érzést, csak gyengébb pillanataimban tört a felszínre. Egyre közelebb és közelebb kerültem szerencsétlen Roberthez, s mikor már előtte álltam, megcsapott a belőle áradó bűz és hullaszag, amit még az erős aromájú arcszesz sem bírt elfedni – sőt, csak rontott a helyzeten.

Kicsit feljebb emeltem a fejem, szippantottam egy utolsót a bár már felhevült, de valamivel tisztább levegőjéből, majd a szájon át történő, lehetőleg észrevétlen légzés mellett döntöttem. Mikor a tüdőm feltöltődött oxigénnel, összeszorított fogakkal erőt vettem magamon és egy igéző pillantás, valamint egy szexi félmosoly kíséretében átvetettem a lábam Conrad térdén és vele szemben az ölébe ültem. Igyekeztem olyan messzire elhelyezkedni dudorodó erekciójától, amennyire csak tudtam, lábaimat pedig megfeszítettem, hogy azonnal rám tapadó kezei ne tudjanak közelebb lökni.

Közvetlen közelről Robert még undorítóbbnak tűnt, mint messziről, már csak fakó árnyéka volt annak az öltönyös, negyven év körüli férfinak, akit a fényképen láttam, mikor a Caudillo egyik követe megbízott ezzel a feladattal. Haja a sok stressztől hirtelenjében őszült meg, zsíros csimbókokban tapadt pattanásos fejbőrére. Arca beesett volt, halvány szemei véreresek és táskásak, orra környékén jellegzetes fehér pormaradványok éktelenkedtek. A sok éven át tartó, leküzdhetetlen szenvedélybetegség végül utolérte az egykori drogbárót, a dílerkedés, valamint az önvédelmi gyilkosságok pedig csak tovább rontottak az állapotán.

Rám vigyorgott, kivillantak sárga fogai, egy hirtelen mozdulattal pedig kiegyenesedett, mintha meg akarna csókolni. Reflexből nyomtam neki a háttámlának, majd a számlám egyenlítéseként közelebb hajoltam hozzá.

 - Egy ilyen különleges férfinak nem szabadna a többi senki között elvegyülnie – suttogtam a fülébe, közben jelentőségteljesen pillantottam körbe a teremben, hogy jelezzem neki, kikre gondoltam.

 - Mit javasolsz, szépségem? – kérdezte rekedten, fakó szemei vágytól és hatalmas éhségtől csillogtak. 

Blondie jó munkát végzett. Ha volt is valaha szeretett nő az életében, valószínűleg teljesen elfeledkezett róla, gyakorlatilag minden idegszálával rám figyelt. Nem olyan volt, mint a többi vendég, akik még kényeztetés közben is újabb, feszesebb combú, nagyobb mellű, szőkébb vagy vörösebb préda után kutattak. Robert Conrad teljesen rám volt indulva.

 - Mit szólna, ha egy kicsit félrevonulnánk? – rebegtettem meg a szempilláimat. – Megmutatnám magának, milyen az igazi éden. – Csak egy hangyányit csúsztam közelebb a merevedéséhez, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy felajzott vadállatként felmorduljon és felpattanjon ültéből. 

Szerencsére meg tudtam tartani magam, nem akartam okot szolgáltatni, hogy nagy, érdes lapátkezével még jobban taperolhasson. Már így is úgy éreztem, hogy az éjszaka hátralévő részét a fenekem fertőtlenítésével fogom tölteni. Persze Conrad mindezen gondolataimból mit sem észlelt, ő csak az igéző csábító maszkját látta rajtam. Hozzá hasonló ügyfeleknél mindig sokat segített, ha helyettük inkább Brad Pittet, Leonardo DiCapriót, vagy Orlando Bloomot képzeltem magam elé, az álarcot így könnyebb volt fenntartani. Ám ma este kivételesen nem a három jóképű színész pofija jelent meg előttem, hanem Mr. Titokzatos Dögös Pasié. 

Szívás. Így még azt a késztetést is le kellett gyűrnöm, hogy a célpont válla felett átlesve – ami hajlott volt és cseppet sem hívogató – megbizonyosodjak arról, hogy még mindig itt van-e. 

 - Jöjjön, itt túl nagy a zaj – ragadtam meg Robert csuklóját, majd ügyelve arra, hogy a fenekemet folyamatosan hívogatóan riszáljam, elindultam az egyik sötét brokátfüggöny felé, amiken túl a különféle különtermek sorakoztak.

Conradot az első üres helyiségbe vezettem, közben igyekeztem nem arra gondolni, mi mehetett a többi zárt ajtó mögött – hála a bár különleges escort lányainak. Arról is próbáltam elfeledkezni, hogy ugyanezen gondolatok mennyire tűzbe hozták a célpontot.

Ám amint a bíborszínű ajtó becsukódott mögöttem, az én vadászösztönöm is működésbe lépett. Ketten voltunk egy parányi szobában, ami olyan kicsi volt, hogy csak egy aprócska, mindössze másfél méter átmérőjű színpad, előtte egy hatalmas, bíborvörös kanapé, azzal szemben pedig egy sor tükör fért el benne. Ráadásul a falra függesztett hangszórókból szóló zene is elnyomta az esetlegesen keletkező háttérzajokat, amik a munkám velejárói lehettek. Tökéletes hely volt ez egy gyilkosságra. És arra is, hogy elrejtsem a hullát, noha a Szövetség valamelyik eltakarítója biztos készenlétben várakozott már a bár ötméteres körzetében.

Ahogy vártam, Robert azonnal levetette magát a puha párnákkal díszített pamlagra, kezével türelmetlenül intett nekem, hirtelenjében úgy érezte, ma éjszakára ő van nyeregben. Meg a jó édes anyád is!

Elnyomtam magamban a késztetést, hogy káromkodjak egyet, inkább kecsesen odalibbentem a kanapé mögé és elkezdtem a nyakát és a mellkasát masszírozni. Meglepődtem, mikor ugrásra készen feszült izmokat tapintottam, de az arcára kiülő kaján vigyor ellentétben állt teste valódi üzenetével. Vagy azért, mert régebben valaki fojtogatással akartra rávenni valamire, vagy, mert érezte a közelgő veszélyt. Szemmel láthatóan viszont igyekezett ellentmondani az ösztöneinek.

 - Mintha kissé merev lenne – suttogtam neki, s csak akkor jöttem rá, hogy elszúrtam a fogalmazást, mikor kezeimet a hímtagja irányába vezette.

 - Ó, bébi, teljesen más helyeken vagyok én merev – dörmögte, majd felnevezett a saját ócska viccén.

Még éppen időben rántottam ki a kezem a mancsából, de hogy valamivel kiengeszteljem, nagy műgonddal végigsimítottam a belső combján. Szerencsére a várt hatás nem maradt el, érintésemre hangosan felnyögött. Ó, mit nem adtam volna azért, ha ezt a hangot Mr. Titokzatos Dö… vagyis Orlandótól hallottam volna!

Elhessegettem magamtól a gondolatot, közben magamban számoltam a másodperceket, hogy mikor kezdjek bele az utójátékba – pontosabban a végjátékba. Figyeltem, hogy mozdulataim ne legyenek türelmetlenebbek, valamint szájvízért való rimánkodás közben csókolgattam Conrad retkes nyakát. Nem ez volt életem leghigiénikusabb élménye, de láttam és csináltam már ennél ezerszer rosszabbat is.

 - Tudja… azt hallottam rossz fiú volt – szólaltam meg körülbelül két perc múlva.

Tévedtem, vagy tényleg megmerevedett erre a kijelentésre? És mintha a halántékán is apró izzadtságcseppek jelentek volna meg. De hiába a védekezési mechanizmusának, egy tapodtat sem mozdult, ki akarta élvezni a kényeztetés minden cseppjét. Szerencsétlen ostobája.

 - A napokban sikerült keresztbe tennem egy nagykutyának. – És még fel is vágott a hibájával! Alig akartam hinni a fülemnek. Persze, hogy az ügyfelek beszámoltak néhány titokról a táncosoknak, de azok általában családi ügyek szoktak lenni, nem illegális cselekedetek. – Be kell vallanom, szivi, egy kicsit bekavartam egy drog bizniszbe… - Megacéloztam magam, elengedtem a fülem mellett a további rizsáját. A csalit bekapta, én pedig megtudtam, mit is sikerült elkövetnie.

Halványan rémlett, hogy az aktája szerint vegyészként, esetleg gyógyszerészként szerzett diplomát, így pedig szakértőjévé vált a drogok összetevőinek. Minden jel arra mutatott, hogy egy kicsit népirtásba kezdett a Caudillo háza táján azzal, hogy belekevert egy lórúgásnyi adag altató-szerűséget is az egyik szállítmányba. A pechje az volt, hogy a saját nyomait elfelejtette eltüntetni. Vagy csak abba a reménybe dédelgette magát, hogy mire mindenre fény derül, a Szövetség irányítókara rég alulról szagolja az ibolyát.

 - Kár – jegyeztem meg szárazon, kezeim pedig szorosan tartották a fejét két oldalt az állánál és a tarkójánál. – A rossz fiúknak büntetés jár – néztem a szemébe a tükrökön keresztül. – Én pedig azért vagyok itt, hogy végrehajtsam.

A rémület egy pillanat alatt jelent meg Robert tekintetében, azonnal menekülőre fogta volna, de szorosan tartottam, egy mozdulattal visszarántottam a kanapéra. Szemei hatalmasra tágultak, szája sikolyra nyílt, karjai már lendültek is, hogy erőszakkal szabadítsa ki magát a fogásomból.

Ám rossz emberre meredt könyörgő tekintettel, az utolsó pillanat könyörülete ismeretlen volt számomra. Szinte éreztem, hogy még a parányi szoba levegője is megfagyott, ahogy a tündérmesék gonosz Jégkirálynőjét meghazudtolva néztem vele farkasszemet. 

Az első rántásnál hallottam meg a hangokat az ajtó túloldaláról: egy meglepődött sikolyt és egy cifra káromkodást. Mikor a csigolyák eltörtek, a folyosón dobogó lábak zaja, valamint a táncosok rémült kiáltásai is eljutottak hozzám. És mikor Robert Conrad élettelen teste a földre esett, a helyiség ajtaja kivágódott, majd egy óriási test robbant be a szobába.

- FBI, kezeket fel! – kiáltotta egy mély, dühös hang, mire lemerevedtem.

Egy Beretta csövével néztem farkasszemet, lelki szemeim előtt láttam, hogy a golyó hogyan fog kilőni és akadály nélkül felém süvíteni.

Elkaptak. Életemben először.

És nem más tette ezt, mint Mr. Titokzatos Dögös Pasi.

________________________

[1] Caudillo |káudíjó|: spanyol szó, jelentése vezér. A XX. századi Spanyolország diktatórikus vezetője, Francisco Franco nevezte így magát, mikor 1936-ban államfő lett. És mivel Miami az USA egyetlen olyan városa, ahol a népesség nagyobb része spanyol anyanyelvűnek vallja magát, ezért döntöttem úgy, hogy a Szövetség floridai vezetőjét így "nevezem" el.  

Ha valaki kíváncsi arra, hogy kb. milyennek képzelem el a Rubinvöröst, az az alábbi linkre kattintva megnézheti a Mindörökké Rock c. film egyik jelenetét.