2. lövés

Helló mindenki! ^^ Ezen a késői órán meg is hoztam a legújabb fejezetet, remélem, mindenkinek elnyeri a tetszését! :)

___________________________________________________

- Once upon an time I was falling in love
But now I'm only falling apart
There's nothing I can do
A total eclipse of the heart -

Total Eclipse of the Heart

Az agyam a beleegyezésem nélkül küldte el az ügynök parancsát felső végtagjaimba, a karjaim maguktól emelkedtek a magasba. Olyan érzésem volt, mintha a testem kötelességének érezte volna, hogy teljesítse azt, amire ez az alak utasította. Ez pedig egyáltalán nem tetszett.

Sőt, ez az egész szitu nem volt az ínyemre.

Hogy lehettem ekkora idióta?! Jó hogy nem akart rólam tudomást venni, még akkor sem, ha mindössze egy átlátszó, éjkék színű babydoll volt rajtam, láthatóan a külcsín nem hatotta meg. Valószínűleg pontosan tudta, hány ember halálát okoztam már, ellenkező esetben nem állt volna úgy előttem, mintha a pillantásával akarna kicsinálni. Márpedig ennek a férfinak a tekintete, ami undorral és megvetéssel volt tele, pontosan erről árulkodott.

Ez nagyon para!

Kerültem én már FBI-os fószerek gyűrűjébe, méghozzá nem is egyszer, de minden egyes alkalommal én intéztem úgy, időben felismertem a veszélyt, csapdába csaltam, majd bevezettem őket Sunshine Rodriguez alapfokú hatástalanító gyakorlatába, ami nem feltétlenül volt halálos, de annál több fájdalomcsillapítóra volt utána szüksége az áldozatoknak. Ezzel szemben Mr. Titokzatos Acélos Tekintet – a jelvénye megfosztotta a „dögös" jelzőtől – kelepcéjébe önként és dalolva sétáltam bele. Ez azt jelentette, hogy vagy nagyon jó ügynök volt és ismerte a bűnözői logikát, vagy savant. Legrosszabb esetben mindkettő. De egyik lehetőség sem tetszett túlzottan, az utolsó pláne nem.

A legborzalmasabb az egészben viszont az volt, hogy hiába volt FBI-jelvénye, hiába szegezett nekem egy méregdrágának tűnő Berettát, minden kis porcikám azt sikította, hogy tagadhattam én, ahogy csak akartam, ez a férfi akkor is veszettül jól nézett ki. Én pedig gyűlöltem minden egyes áruló kis porcikámat ezért – fogalmam se volt, miért nem voltam képes hideg fejjel, felesleges és bugyuta gondolatok nélkül végigmérni őt.

Menő, fényes fekete öltönyt viselt, ami kiemelte széles vállait. Hosszú, étcsokoládé színű haját hátul összefogta a tarkóján, sötétszürke szemével pedig fürkészően mért végig újra és újra; úgy tűnt, éppen azt tervezgeti, mit tegyen, ha esetleg menekülőre fognám a dolgot. És persze ott ült bántóan jóképű arcán az a hamisítatlan maszk, mely nem engedte, hogy valódi érzései felszínre kerüljenek, ami mindig csak egyetlen érzelmet tükrözött. Így rendelkezett azzal a túlságosan is jól sikerült párosítással, hogy egyszerre tűnt halálosan veszélyesnek és szívdöglesztőnek.

A helyzet és bizarr gondolataim miatt zavartan toporogtam a kanapé mögött, közben azon tűnődtem, hogyan is tudnék meglépni úgy, hogy lehetőleg ne a huszonötödik születésnapom előtti hetekben lőjenek agyon. Ha a férfi savant volt, akkor elvileg sima ügy lett volna eltűnni, de ha mégsem, nem kockáztathattam meg, hogy óvatlanul használjam a képességem.

Lenéztem Conrad hullájára, és azért rimánkodtam, hogy valamelyik eltakarító tűnjön már fel a színen és mentsen meg ettől a férfitól és a túlságosan is tökéletesnek tűnő DNS-állományától. Mr. Titokzatos Acélos Tekintet ezt az egyelőre még nem létező menekülési tervem beindulásának vehette, mert két hatalmas lépéssel átszelte a szobát, majd megállt Robert teste előtt. Reméltem, hogy nem akarta addig folytatni a végeláthatatlan farkasszemezést, míg beáll nála a hullamerevség és elkezd szagokat is árasztani magából.

A szürke szempár kutakodva nézett ismét végig rajtam, ezúttal az előbbieknél alaposabban, de normális hím egyedekkel ellentétben nem időzött el a domborulataimon, inkább úgy tűnt, keresett rajtam valamit.

Most komolyan. Szerinted úgy nézek ki, mint aki becsempészett egy AK-47-est a falatnyi ruhája alá? – vontam fel gúnyosan a szemöldököm, de nem számítottam válaszra. A telepatikus kommunikáció csak a csapatommal és még egy-két kivételes személlyel működött, ahogy ez a savantok többségére is igaz volt.

Ám amint a kis gondolathullámom végére értem, az ügynök arca úgy rándult meg, mintha bepancsoltam volna neki egyet. A maszkja egy szempillantás alatt foszlott le róla, helyette őszinte és mély döbbenettel meredt rám, kezében az eddig stabilan tartott pisztoly megremegett. Már éppen kárörömmel teli udvariassággal akartam tőle megérdeklődni, hogy mégis ki bántotta - reméltem, hogy valamelyik eltakarító képes volt bénításra -, mikor egy rövid köhintés után megszólalt.

Hogy mondtad? – kérdezte.

Mondom, úgy nézek ki, mint aki… - Itt elakadtam. Mert rádöbbentem, hogy a férfi hangja a fejemben szólt, de az érzés teljesen másmilyen volt, mint mikor Blondie-val vagy Candyvel beszéltem így.

Ez annyira természetesnek hatott, mintha egész életemben ezt csináltam volna.

Azt a rohadt mindenit! Mi a szar ez?! – pislogtam rá elképedve és tanácstalanul, kezeim lehullottak, majd rátaláltak a kanapé puha anyagára, görcsösen kerestek valamilyen fogást rajta. A lábaim remegtek, éppen olyan idegesnek éreztem magam, mint amilyennek Conrad tűnt a halála előtti utolsó másodpercben. – Ez… Ez nem lehet! – Megráztam a fejem. A számon nem akartam szavakat kiejteni, nem mertem megszólalni. Nem is tudtam volna, a torkom kiszáradt, az ajkaim kicserepesedtek.

Te lennél az? – A fegyver lassan elköszönt az arcomtól, ahogy a férfi merev mozdulatokkal a teste mellé engedte. Láttam rajta, hogy képtelen megfékezni az arcára kiülő érzelmeket, de azt is, hogy saját magával hadakozott.

A döbbenetét először őszinte boldogság, majd kétség váltotta fel, végül elborzadt, majd újra ledöbbent. Mindezen érzések két rövidke másodperc alatt cikáztak végig rajta, de maszkja nem került fel újra.

Te nem lehetsz. Nem lehetsz a…

A lélektársa…?

Nem! – A hangom csak kettőnk fejében sikoltott rémülten, minden egyes részem tiltakozott a kialakult helyzet ellen. Mert nem akartam. Hét-nyolc évvel ezelőtt bármit megadtam volna azért, hogy ez a fickó ajtóstul rontson be az életembe, de az óta minden megváltozott.

És az, hogy a férfi egy rám állított FBI ügynök volt, csak tetőzte az egész katyvaszt, amibe mindössze öt perc leforgása alatt sikerült belekeverednem. De talán még annyi se telt el. Szép munka volt, Sunshine! Így szúrd el az életedet!

Hát… - nyögtem ki végül, tekintetemet megacéloztam. Igyekeztem minden érzelmet kizárni a gondolataimból, száműztem őket egy olyan helyre, ahol majd álmomban, a tudatalattim segítségével dédelgethettem őket. – Legalább már tudom, hogy savant vagy. Szóval… ¡Adiós!

Apró elektromos szikrák pattogtak végig a fejem búbjától a talpamig, a következő pillanatban pedig már a Rubinvörös öltözőjének mosdójában találtam magam. Kívülről az ügynök mindössze annyit látott, hogy a másodperc töredék része alatt köddé váltam előtte.

Elteleportáltam.

Még a tapasztalt, idős savantokat is meglepte, mikor egy új, addig sosem látott képességgel találkoztak. Ilyen volt Candy különleges pajzsa, vagy épp Keith pusztító, mentális hullámai. Láttam már igazi szuperszimatot, aki képes volt belehallgatni mások telepatikus beszélgetésébe, és állítólag a Caudillo képessége is különleges volt a különlegesek között.

Hiába volt a Szövetség a sokszínű erőkről ismert, mikor én is bekerültem a kötelékbe, sokakat megleptem azzal, hogy képes voltam a teleportálásra. Mert hozzám hasonlót eddig még senki sem látott, a maga nemében egészen egyedinek számítottam, ami mindig is büszkeséggel töltött el. És állítólag emiatt esett vezetőnk választása pont rám, ezért volt biztos abban, hogy tökéletes leszek a bérgyilkosi munkára. Bár a képességemnek voltak korlátai, az én hivatásomban hatalmas előnynek számított, ha mindössze egy tizedmásodperc alatt akárhonnan nyomtalanul felszívódhattam, legyen az az ellenség főhadiszállása, egy robbanás epicentruma, vagy éppen egy kihallgató szoba.

Persze, mint minden csoda, az erőm mivolta is nagyjából három napig volt érdekes, a Szövetség floridai ágának tagjai gyorsan hozzászoktak, ahogy a többi újonc csodabogár képességéhez is. Ettől függetlenül mindig elégedetten vigyorogtam, mikor elcsíptem egy-egy lefagyott arcot, ha váratlanul eltűntem a színről.

Kivéve most.

De jelenleg nem az volt a legnagyobb gondom, hogy a kis akciómnak köszönhetően a képességem valószínűleg be fog kerülni az FBI savant bűnözői részlegének nyilvántartásába, ahonnan aztán átterjedhet az CIA-hoz, Interpolhoz és ki tudja, hány másik bűnüldözői szervhez, rögtön a nevem és a veszélyességi szintem mellé - ami állítólag hozzásegített ahhoz, hogy benne legyek az Egyesült Államok száz legkeresettebb bűnözőjének listájában. Ez utóbbi információt a hacker-zseni Blondie barátnőm osztotta meg velem. Más alkalommal talán pánikba esve az utam egyenesen az ő számítógép-paradicsomába vezetett volna, hogy csináljon valamit, ha bekerülök a rendszerbe, ám ez a probléma most alacsonyabb prioritást kapott a fontossági listámon.

Shiny? Minden rendben? – hallottam meg Candy vékonyka, aggódó hangját, mire azonnal falat húztam az elmém köré, legalább olyan vastagot, mint amilyen a Mellon Bank páncéltermének volt New Yorkban.

Tudtam, hogy ezzel biztosan megbántottam az aprócska kínai lányt, és hogy sok édességbe fog még nekem kerülni a kiengesztelése, de jelen pillanatban nem vágytam senki társaságára. Egyedül akartam lenni a fejemben, legalább annyi időre, míg ki nem találtam, mit is kezdjek ezzel az egész helyzettel.

Semmi sem volt rendben.

Semmi.

Mert mind tudtuk, mi várt azokra, akiknek társa a másik oldalon állt. Halál. Néha rosszabb: kínzás, majd halál. Terjengtek pletykák a Szövetségen belül olyan savantokról, akik meg akartak lépni a szervezet bűvköréből, mikor belebotlottak a másik felükbe. Csakhogy ezek nem alaptalan híresztelések voltak, egy idősebb bérgyilkos társam személyesen is ismerte azt a férfit, aki néhány évvel elpatkolt egy ilyen miatt. Mindannyian igyekeztünk távol tartani magunkat a savant világ ezen oldalától, mert tudtuk, ha egyszer Cupido szórakozni akart, onnan nem lehetett visszafordulni.

Blondie és Keith mocskosul nagy mázlisták voltak ezen a téren, és úgy hallottam, egy szabotőr lány, valamint egy tolvaj férfi miatt két ártatlan ember állt át az Alvilág oldalára csak azért, hogy a neki szánt savanttal együtt lehessen. Ha az illetők jók voltak, ezt a fajta megoldást még a Caudillo sem vetette meg.

De ez egy FBI ügynök esetében annyira tűnt valószínűnek, minthogy Robert Conrad hullája zombiként feltámadva induljon el éjszakai portyára, hogy levadássza azt a legendás bűnözői agyamat.

Beleöklöztem a vörösen csillogó csempébe, homlokomat a hideg lapoknak nyomtam, hogy valami nyugtatóan és józanítóan tudjon hatni rám. A fejemben egymást kergették az őrültebbnél őrültebb gondolatok, de egyik ötletem sem tűnt kivitelezhetőbbnek a többinél. Minden alternatíva végén halál várt rám, de nekem nem csak pusztán holmi önzésből volt szükségem a nyomorult kis bűnöző életemre. És bár tisztában voltam azzal, hogy egyedül nem tudtam volna ebből ép ésszel kikevergőzni, valamint hogy a csapatom azonnal ugrana a segítségkérésemre, mégsem akartam őket belekeverni – az ő sorsuk sem lett volna kecsegtetőbb az enyémnél.

Felszisszentem, mikor egy hatalmas ütést éreztem a mentális falamon, a fájdalom hullámszerűen terjedt szét a fejemben, mintha éppen erős migrént készültem volna kapni. Az első ütést még jó pár másik követte, én pedig fogamat összeszorítva próbáltam védekezni, közben újabb rétegeket felhúzni a pajzsom megerősítésére.

Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, ki döngölt az elmém zárva tartott kapuján. Az viszont meglepett, hogy ilyen szintű telepatikus erővel rendelkezett, még Blondie parazita támadásai sem voltak ilyen erősek. Pedig ő is elég sok falon áthatolt már – Candy, Keith és én az ő segítségével edzettük a pajzsunkat. Arra nem számítottam, hogy valaha is találkozom majd olyannal, aki ennél pusztítóbb tudott volna lenni. Azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy ezt a személyt valami nagyobb erő éppen nekem teremtette.

A fejem hasogatott, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy fenntartsam a pajzsom, de az minden alkalommal megrepedt, ügynökömnek folyton sikerült megtalálni azt a leggyengébb pontot, amelyre találatot ütve ledöntheti az egészet.

Ó, tűnj már el innen! – rivalltam rá dühösen, csak egy pillanatra engedtem le a védelmem, gyorsan újra felhúztam, mielőtt még válaszolni tudott volna. Minden erőmet összeszedve építettem még egy plusz réteget, elképzeltem magam előtt a világ áttörhetetlen erődjeinek falait, majd kirobbantam a mosdóból.

Hála a jó égnek, Candy gondoskodott arról, hogy senki ne tudjon belépni az öltözőbe, míg az akcióval nem végeztünk, így nem rémített halálra senkit a heves belépőm. Ráadásul már hajnali kettő felé járt az idő, ilyenkor az összes táncos és pincér porondon volt, az aznapi fő attrakcióval szórakoztatták a vendégeket.

Gyorsan kínai barátnőm asztalához léptem, a csicsás, aranyozott, bíborpárnás szék karfájáról lekaptam a ruháimat, leráncigáltam magamról a babydollt, bevágtam a legközelebbi szennyes tartóba, majd rekordidő alatt öltöztem fel. A sminkasztal alá benyúlva kikaptam a fekete csizmámat, hosszú, éjfekete hajam szoros lófarokba kötöttem, bedobáltam a táskámba a maradék cuccom, végül amilyen gyorsan csak tudtam, tűztem kifelé a helyiségből.

Végigvágtattam a Rubinvörös személyzeti folyosóin, vakkantottam egy sziát az ismerős táncosoknak, de közben folyamatosan jobbra-balra kémleltem, hogy időben észrevegyem, ha egy pisztolyos, öltönyös alak a nyomomba szegődne, esetleg macska-egér játékot játszani támadna kedve.

Ahogy kirobbantam a bár hátsó ajtaján, megcsapott Miami forró éjszakai levegője és a sikátorban terjengő szemét rothadó szaga. Izzadság gyöngyözött a homlokomon, miközben a főút felé igyekeztem, sietségemben majdnem elgázoltattam magam néhány élénksárga taxival; dobhártyarepesztő dudaszóval adták tudtomra nemtetszésüket, amiért minden zebrától távol próbáltam átjutni a túloldalra. Végül egy sofőr megszánta a szerencsétlenkedésemet és lefékezett mellettem, majd intett, hogy ugorjak be. Mikor kinyitottam az ajtót, újra megéreztem ugyanazt a különös vonzást, ami a tánctéren az ügynökre irányította a figyelmem.

Hátranéztem.

A férfi pont ekkor rontott ki a sztriptíz bár főbejáratán, tekintete keresgélés nélkül, azonnal rám talált. Bár három autósáv választott el minket egymástól, így is elért hozzám a belőle áradó fenyegetés és harag, amitől látnom sem kellett, de tudtam, hogy az én szemembe pánik költözött. Akkora erővel szorítottam az ajtót, hogy már-már azt vártam, mikor horpad be, s csak a mögöttem felharsanó tülkölésre fordítottam el a fejem.

- Vigyen a Saint Bayshore Drive-ra! – Akkor nyugodtam meg valamelyest, mikor a taxisofőr rátaposott a gázra, a kocsi pedig rövidesen maga mögött hagyta a Rubinvörös neonfényekkel kivilágított épületét, majd lassan az utcáját, vele együtt pedig a rejtélyes FBI ügynököt is.

Lecsúsztam a kopott ülésen, míg már nem láttam ki az ablakon keresztül, közben megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy Mr. Titokzatos Acélos Tekintet a lelépésemmel egyetemben megunta a folytonos támadást, mind több és több idő telt el egy-egy roham között.

Mire elértük az ismerős tömbházat, ami a McFarlane Road kikötőjével szemben magasodott, csodálatos kilátást engedve az óceánra, már csak egy-egy csapást kaptam úgy minden hatodik percben. Bár az is tény, hogy az út pokolian hosszú volt, hiszen Miami ilyenkor éjjel a második csúcsforgalmát élte, amit gyűlöltem, mert akármilyen közlekedési eszközt használtam, vagy dugig volt, vagy nem lehetett vele haladni.

Mikor a sofőr lefékezett, a kezébe nyomtam a kért összeget, majd hátra se nézve pattantam ki a taxiból, bevágtam az ajtót és hosszú léptekkel indultam az előttem magasodó épület bejárata felé.

Nem volt szükségem kulcsra, egyszerűen csak körülnéztem, s mikor meggyőződtem arról, hogy senki nincs a közelben, beteleportáltam a lépcsőházba, onnan pedig kisebb-nagyobb ugrásokkal vettem be az emeleteket, miközben füleltem, nehogy véletlenül az egyik lakó orra előtt érkezzek meg. Az lett volna még a napom fénypontja.

Még földet sem értem teljesen a hófehér bejárati ajtó előtt, erőteljesen rácsaptam a csengőre, addig tartottam nyomva, míg motozást nem hallottam a zárnál, rövidesen pedig egy harmincas évei közepén járó, kócos, szemüveges férfi nyitott ajtót.

- Sunshine? – lepődött meg, mikor meglátta, hogy ott toporgok elveszetten, de türelmetlenül a küszöbön. – Te meg mit keresel itt? Van fogalmad róla, hány óra van? – vonta össze sűrű szemöldökét, de jelenleg nem foglalkoztam a felháborodásával.

Amint megláttam a mögötte felbukkanó, köntösbe bugyolált, zilált vörös hajú nőt, berontottam a férfi mellett az ajtón, három lépéssel ott termettem mellette, majd a karjába vetettem magam.

- Julie! – tört fel belőlem a zokogás, mint tini koromban, mikor szakítottam a barátommal. A gond csak az volt, hogy most nem csak egy gimnáziumi románc miatt csúszott ki a lábam alól a talaj, és ő sem az anyukám volt, akinek elpanaszolhattam mindezt, tudva, hogy ha azt mondja, minden rendben lesz, akkor az úgy is fog történni.

- Istenem, Shiny, mi történt? – kérdezte a nő döbbenten, közben gyengéden simogatta a hátamat.

Mikor nem válaszoltam, óvatosan megfogta a kezem, bevezetett a nappalijukba, leültetett a kanapéra és hagyta, hogy kisírjam magam. Úgy félévente mindig rám jött a lelkizés, fogalmam sincs, hányszor hallgatták már ők ketten – Julie és férje, Jeff – a mantrámat arról, mekkora egy szar alak vagyok, különösen találkozásunk kezdeti időszakában. De abban is biztos voltam, hogy sejtették, ezúttal más állt a betoppanásom mögött.

Sokáig ironikusnak éreztem, hogy én, az Államok hírhedt bérgyilkosa egy volt MI6 és egy volt Interpol ügynök házában kerestem vigaszt, de a hosszú évek alatt összecsiszolódtunk, ráadásul ők voltak az egyetlenek, akik ismerték a bérgyilkosi élet mögött húzódó titkokat. Nyugalmazott ügynökökként viszont nem tudtak semmit tenni, hogy szétrobbantsák a szervezetet, nekem meg amúgy is élve volt rájuk szükségem – nagyon is személyes okokból.

- Köszönöm – mosolyogtam fel hálásan Jeffre, mikor egy tízes csomagolású papírzsepit és egy pohár vizet nyomott a kezembe, miután valamelyest megnyugodtam.

- Elmondod mi történt, vagy megint barkochbázni fogunk? – ült le mellém a férfi, és bár kérdéséből sütött a szarkazmus, gyengéden megfogta a kezem. A másikkal Julie-ét szorongattam. – Megint a munka, vagy…?

- Szeretnél itt maradni éjszakára? – szakította félbe férjét a nő, közben kisimított egy kósza tincset az arcomból.

- Nem, nem meló – sóhajtottam fáradtan -, és köszi, de otthon is jó elleszek. Csak… ötletem sincs, mit csináljak – dőltem hátra elkeseredetten. – Ilyen még sosem történt velem.

- De Shiny, mégis mi ez az egész? – hajolt közelebb hozzám Julie, kedves arcára kiültek az aggodalom ráncai. Ha egy baleset miatt nem lett volna képtelen teherbe esni, biztosan első osztályú anya vált volna belőle – hiszen még egy közönséges bűnözőért is megpróbált minden tőle telhetőt megtenni.

- A-Azt hiszem… hogy… hogy megtaláltam a… - Erőt vettem magamon, igyekeztem higgadtan megfogalmazni a mondatot. Összefüggéstelen dadogásom miatt valószínűleg alig értettek valamit a szavaimból. – Azt hiszem, megtaláltam a lélektársam – hadartam el gyorsan, arcomat pedig elkeseredve a kezembe temettem.

Alighogy kimondtam a bűvös szót – lélektárs -, az említett személy minden eddiginél nagyobb csapást mért a pajzsomra, akkorát, hogy a falam atombiztos védelme egy pillanat alatt omlott össze és tárta fel elmém legmélyebb, legtitkosabb gondolatait.

Felkiáltottam a mindent elnyomó fájdalomra, előttem csillagok táncoltak, a kezemet pedig kétségbeesetten szorítottam a számra, mert félő volt, hogy egy az egyben kiokádom a vacsorámat. Éreztem a jelenlétét, tudtam, hogy betört a fejembe, hívatlan vendégként kémlelt körbe, én pedig tehetetlen voltam ellene. A mentális ereje többszöröse volt az enyémnek, a rám törő rosszullét miatt pedig képtelen voltam koncentrálni, úgy éreztem magam, mintha remegő kézzel próbálnék kártyavárat építeni, mely minden alkalommal már az első próbálkozásoknál összedőlt.

Két kezet éreztem magamon: egyet a tarkómon, egyet pedig a homlokomon. Jeff egy szempillantás alatt rakta ki a fejemből ügynökömet, egyúttal végignézhettem, ahogy a saját erejéből épített nekem új falakat, visszahozva a biztonságos magányt az elmémbe. Mindeközben Julie alaposan felmérte a kutakodó alakot, akinek betörésére jó fél perccel később már csak enyhe hányinger emlékeztetett.

Hálásan mosolyogtam a két ex-ügynökre, akik közben jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. Tudtam, hogy telepatikusan beszélnek, de nem zavart, hogy kihagytak a csevegésből. Már annak is örültem, hogy táncoló fénypontok helyett újra a nappalijuk falát díszítő festményeket láttam.

- Ő volt az? – kérdezte Jeff nem sokkal később.

- Helyes fiú, csak kicsit erőszakos – állapította meg Julie, mire vágtam egy grimaszt. A „kicsit" elég enyhe kifejezésnek éreztem, főleg, hogy fenyegető tekintetétől és jelenlététől ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy visszasírjam azt az időszakot, mikor még mindenhová pelenkával mászkáltam.

- És a bónusz: FBI ügynök – suttogtam. Jeff erre egy horkantás-szerű hangot hallatott, rápillantva pedig nyugtáztam, hogy a nevetését próbálta visszatartani. Én is hasonlóképpen ironikusnak éreztem a helyzetet; ha nem lettem volna ennyire leblokkolva, biztos röhögtem volna rajta. Csak az irónia mellett a fejemben még egy szóval tudtam volna leírni a szituációt: kicseszés. Méghozzá óriási.

- Jeffrey! – dörrent rá férjére Julie, majd hozzám fordult. – Na, mesélj, Shiny – tette meleg kezét az enyémre, amitől azonnal nyugodtabbnak éreztem magam. – Hogy történt?

Miután töviről hegyire elmondtam nekik mindent a bűvös egymásra találásról, jó pár percig csak csendben ültünk a puha kanapén. Jeff és Julie hagyták, hadd emésszem meg a tudatot, hogy valóban megtaláltam a lélektársam. Elmondásuk szerint más savanttal nem alakítottam volna ki ilyen telepatikus kapcsolatot, ha mégis, akkor sem éreztem volna az egészet ennyire természetesnek – és helyesnek.

Lélektárs.

Minden savant arra vágyott, hogy megtalálja a sajátját. Valakit, akivel pontosan egy időben fogantak, aki kiegészíti őt, a másik felét, azt, akivel egy egészet alkothattak. Egy életre szóló pár. A lélektársak között igazi, hamisítatlan lelki összeköttetés volt, ami erősebb minden Hollywoodban gyártott románcnál. Jeff és Julie, valamint Blondie és Keith tökéletesen példázták, milyen erő szabadult fel, ha a két fél összefogott, az egyensúly pedig olyan magától értetődően volt érezhető közöttük, mint mikor a jin és a jang darabkákat összeillesztjük.

Lány savantnak születni azért volt olyan király, mert nyugodtan álmodozhattál arról, hogy egy nap találkozol a hercegeddel, hiszen tudtad, hogy valahol – akárhol - az a herceg tényleg létezik és csak rád vár. Én is ugyanezt csináltam, többször is elterveztem, milyen lesz álmaim férfijával találkoznom, hogy ezek után milyen boldogan fogunk együtt élni, míg a halál el nem választ. Tizenhárom voltam, mikor minden ilyen tervemet leírtam egy naplóba, újságkivágásokkal és rajzokkal, valamint idézetekkel tettem színesebbé. A füzetke azóta is megvolt, de az világossá vált, hogy az álmaim csak álmok maradtak.

Mikor bekerültem a Szövetségbe, lemondtam arról, hogy megtaláljam a lélektársam, az évek múltán pedig már nem is éreztem szükségét, tudtam, annak a férfinak jobb lesz az élete nélkülem – ahogy nekem is nélküle. Szívesebben éltem abban a tudatban, hogy éli az életét valahol a világ másik végén, minthogy megtalálva engem egyáltalán ne éljen.

 - Sunshine, biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit – szólalt meg Jeff, mikor már úgy látta, úgy ahogy elrendeztem a gondolataim. – Felvehetjük a kapcsolatot az FBI-al, az ott dolgozó egyik főnököt, aki a savant részlegért felel, személyesen ismerjük. Csak el kell mondani neki, hogy…

 - Nem! – ráztam meg határozottan a fejem. – Hiszen tíz évvel ezelőtt éppen ti próbáltátok felszámolni a Szövetséget, és pontosan tudom, hány társatokat vesztettétek el. – Nem beszélve Julie meddőségéről, de ezt már nem tettem hozzá. – Szeretném, ha háttérben maradnátok. Honey miatt. A kicsikémnek biztonságban kell lennie, ez a legfontosabb. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha ti ketten vigyáztok rá.

 - Shiny – sóhajtotta Julie lemondóan.

 - Kérlek – néztem rájuk esdeklően. – Honeynak szüksége van rátok. Egyszer már elvesztette a szüleit, nem akarom, hogy még egyszer át kelljen élnie ugyanazt.
 Jó öt percig vártam, míg a két savant döntése megszületett. Szórakozottan kopogtam a körmeimmel az üvegpoharamon, közben a plafon repedéseit tanulmányoztam áthatóan. Igyekeztem nem tudomást venni a telepatikus beszélgetésüket kísérő arcváltozásaikról, amik akaratlanul is elárulták nekem, éppen mire gondoltak.

 - Rendben. – Figyeltem, ahogy Jeff felállt, majd lassan elballagott a hálószobájuk irányába, de az ajtóban még visszafordult. – Shiny, adj pár percet, hogy felöltözzek. Hazaviszlek.

Mikor kérdőn néztem Julie-ra, elmosolyodott.

 - Csak ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra, rendben? Honeynak nem csak ránk, de rád is szüksége van. De ha bármi olyan történik, amit már nem tudsz kezelni, azonnal szólj nekünk, rendben?

- Persze – bólintottam. Annyiszor kerültem már életveszélyes helyzetekbe, ezúttal sem terveztem elpatkolni. És valahogy mindig sikerült élve kikerülnöm kakiból, nekik csak vigyázniuk kellett a drágámra. Ha tudtam, hogy ők hárman biztonságban voltak, az már tökéletesen elég volt.

- Holnap bent leszel a kávézóban, igaz? – váltott hirtelen témát.

- Ja, nyolctól, miért? – kérdeztem.

- Honey már nagyon hiányol, úgy gondoltam, ott reggeliznénk. És neked is jót tenne, ha egy kicsit együtt lennél vele, az utóbbi időben alig hallottunk felőled, ő pedig folyton azt kérdezgette, hogy mikor találkoztok újra.

Elmosolyodtam. Az én kicsi hercegnőm már nekem is őrületesen hiányzott. Napok óta nem láttam már, ráadásul azt is megígértem neki, hogy amint lesz egy kis szabadidőm, csapunk egy csajos napot, csak ő és én.

- Várni foglak titeket – öleltem meg Julie-t, mikor Jeff a slusszkulcsát az ujján pörgetve, felöltözve jött ki a hálóból. Sötét haja még mindig kócosan meredt az ég felé, a szemét is csak nehezen tartotta nyitva, tudtam, hogy feleségének úgy kell majd reggel kirángatnia az ágyból, ha tényleg meg akarnak látogatni.

A kőhalom, ami már a Rubinvöröstől való távozásom óta nehezedett a lelkemre, akkor kezdett el legördülni, mikor Jeff dzsipje végighajtott a Sunset Islands-re vezető Sunset Drive-on. Miami Beach-en volt minden, ami egy édeni élethez kellett, strand a keskeny sziget mindkét oldalán – mesés kilátással a floridai földnyelvre és a végtelen óceánra is -, a kávézó, ahol dolgoztam, de Rubinvörös és a Szövetség székhelye is csak egy rövid kocsikázásra volt tőlem, valamint Jeff, Julie, és így Honey sem laktak olyan őrületesen messze. De Candyhez is csak húsz percig tartott az út, Blondie és Keith pedig Palm Islanden laktak, ők többször motorcsónakkal jöttek át hozzám. A sok kis szigetecske, amik a szárazföld és Miami Beach hosszú sávja között feküdtek, közel helyezkedtek el egymáshoz.

 - Meg is érkeztünk – parkolt le Jeff a sziget közepén emelkedő bérház előtt. Mielőtt búcsút intve kiszálltam volna a kocsiból, a karomnál fogva még visszahúzott. – Azért ha lesz rá lehetőséged, mutasd be nekünk azt a suhancot!

 - Micsoda? – nevettem fel akaratlanul is.

 - A lélektársad. Nem hinném, hogy fel fogja adni a keresésed, mint az elődei, szóval, ha éppen nem azzal leszel elfoglalva, hogy keresztbe tegyél neki, akárcsak az összes eddigi rád állított ügynöknek, hozd el hozzánk.

 - Komolyan? – hökkentem meg.

 - Halál komolyan – válaszolta. – Julie segítségével láttam már az arcát, de kíváncsi vagyok, milyen ember.

 - Én is – motyogtam halkan, de nem elég halkan ahhoz, hogy Jeff ne hallja meg.

 - Shiny!

 - Jól van – adtam meg magam. – Ha újra pisztolyt szegez nekem és beráncigál a dutyiba, ügyvéd helyett titeket hívlak majd.

 - Kezdetnek, azt hiszem, ennyi is elég – mosolygott rám Jeff, majd atyai gesztusként összeborzolta a hajamat és egy búcsúöleléssel elengedett.

Egészen addig maradtam az utcán, míg az autó el nem tűnt a kanyarban, majd hosszú léptekkel indultam el a főbejárathoz. Beütöttem az ajtó mellé szerelt felületen a kódot és gyorsan beszaladtam az előcsarnokba. Május lévén kezdett megindulni a szokásos nyári viharok előszele, a sötét ég csillagait teljesen elborították a viharfelhők.

Ahogy a lift felért az ötödikre, pár lépéssel a fekete, kétszárnyú bejárati ajtó előtt termettem. A lakásom magányosan fogadott, amitől furcsa csalódottságot éreztem. Az agyam egy eldugott része, hangozzon bármilyen bizarrul is, szinte várta, hogy belépve az előszobába ott fogadjon öltönyös ügynököm. Tényleg le kéne állnom a fantáziálgatással. Már az is beteges volt, hogy ahányszor csak eszembe jutott – ez úgy minden fél percben előfordult -, mindig megjelent előttem vagy rejtélyekkel teli, fürkésző, szürke szeme, vagy az a kép, ahogy a zakója feszült széles vállain.

Szuper! Sunshine, te tényleg elvesztél!

Beállítottam az ébresztőmet, majd ruhástul zuhantam be az ágyamba, a puha paplan és a sok-sok párna eszembe juttatta, milyen fáradt is voltam valójában. Az izmaim fájtak, az izomláz lassan, de biztosan vette birtokába a végtagjaim, éreztem, hogy holnap – sokkal inkább ma reggel – nemcsak a rúdtáncot, de a hozzá dukáló cipőt is meg fogom bánni.

Mikor magamra húztam a takaróm, egy különös késztetésnek engedve bontottam le a mentális falaim, amiket Jeff mérnöki pontossággal húzott fel az elmém köré. Éreztem a jelenlétét, tudtam, hogy ott volt a másik oldalon, hogyha akarnám, simán beszélhettem volna vele. Vele, akiről a munkáján kívül nem tudtam semmit, még a nevét se, ezzel szemben ő talán mindent tudhatott rólam. Pontosítva: mindent, amit a Szövetségbe való belépésem óta csináltam.

A telepatikus kapcsolatom az ügynökömmel teljesen más volt, mintha kis csapatom bármelyik tagját hívtam volna. Ha velük beszéltem, mindig olyan érzésem volt, mintha telefonálnék: nekem kellett tárcsáznom őket, különben csak azt az idegesítő búgást hallottam volna. De itt más volt a helyzet, mintha a vonal végén várnának rám, nekem csak fel kellett emelnem a kagylót, hívni viszont már nem.

Ez pedig olyan különös érzéssel, kellemes bizsergéssel töltött el, amit nem tudtam megfogalmazni. Valaha éreztem már ilyet, de az évek folyamán nem volt még csak hasonlóban sem tapasztalatom. Próbáltam felidézni magamban az érzés nevét, de oly' régóta éltem már ezt a létformát, hogy semmilyen pozitív dolog nem jutott eszembe.

Megadóan sóhajtottam, majd titkos vágyaimnak eleget téve, már félálomban küldtem neki egy üzenetet. Sok mindent akartam mondani, volt közte csúnya és szép is, bosszús és hálás egyaránt, de végül csak egy egyszerű kis mondatocska mellett döntöttem. Ami annyira hétköznapi volt, nekem mégis sokat jelentett.

Szép álmokat, Mr. Titokzatos Acélos Tekintetű Dögös Pasi! – súgtam neki gondolatban, de a válaszát, vagy azt, hogy egyáltalán válaszolt-e már nem hallottam, mert álomtalan álomba zuhantam.