2014. január 19.

6. lövés

Sziasztok, drágáim! El se hiszem, hogy már ötre nőtt a rendszeres olvasóim száma! Kicsinek tűnhet, de nekem nagyon sokat jelent, hogy velem együtt szeretnétek látni, hogyan bontakozik ki Shiny és Vick története. Köszönöm nektek! :) És köszönöm a türelmetek is, sajnálom, hogy sokáig nem jelentkeztem új résszel, de ahogy a szünetnek vége lett, megkezdődött a végzősök hajtása is tételórák, tételdogák és hasonló finomságok kíséretében. De ahogy azt ígértem, ma hajnalban befejeztem a legújabb fejezetet, így már olvashatjátok is a rabló-pandúr első felvonását! ;) Bár úgyis tudom, hogy ez senkit nem rettent vissza az olvasástól - engem se szokott -, de azért megjegyzem, hogy ebben a részben az Adatbázis menüpont alatt látható figyelmeztetések érvénybe lépnek!
Jó szórakozást, remélem, tetszeni fog! :)

U.i.: A napokban rájöttem - tök véletlenül, egy videó alatti megjegyzést olvastam -, hogyan is kell a gépem filmszerkesztő programjával normális videókat készíteni - alias mozgóképeket is belevágni. Ezen a megszerzett "tudáson" fellelkesülve készítettem is egy újabb trailert a Catching Sunshine-hoz. Mi a véleményetek róla? Ez volt az első ilyesfajta próbálkozásom, szóval egy kicsit azért büszke vagyok magamra. :'D

***
- Objection the angles of this triangle
Got dizzy dancing tango
I'm falling apart in your hands again -

Shakira - Objection (Tango)
Az aranyló Dom Pérignon buborékjai lassú, lusta táncot jártak az elegáns, kristály pezsgőspohárban, amit szórakozottan forgattam a kezemben. Tekintetemmel hol a táncparkettet, hol pedig az exkluzívan elegáns étterem tojáshéjszín abrosszal letakart asztalainál ülő, vagy épp újonnan érkező vendégeit pásztáztam. Az, hogy jelenlegei célpontom Miami Beach, sőt, egész Miami legdrágább vendéglőjében kérte a számára kedvezőnek tűnő találkát, elég sokat elárult róla. Például azt, hogy Pennsylvania lehet a leggazdagabb állam a Szövetségben – pályafutásom során egyedül ennek a tagállamnak a bűnözői voltak azok, akik bármikor megengedhették maguknak, hogy ehhez hasonló, puccos helyeken játsszák el a Két rossz fiú üzletel című szituációt. Valamint arról is tanúskodott, hogy a küldött testőrsége kiemelkedő, a váratlan támadások és gyilkosságok eshetősége meg sem fordul a fejében – mintha egy „Gyertek, lőjetek nyugodtan!" feliratú táblával állt volna ki egy halom rakétavető elé azzal a tudattal, hogy a haja szála sem fog görbülni.
Ám anno pontosan az ilyen alakok likvidálására képeztek ki. Megtanultam, hogyan használhatom a képességem arra, hogy egy másodperc alatt hatástalanítsak akár egy harmincemberes testőrgárdát, mindezt a legprecízebb, leghalálosabb távol-keleti harcművészetek ötvözésével. Fogalmam sincs, hány személyt osztottak be védelemnek, de az én fejemben a mai este forgatókönyve már réges-rég megírásra került – a hibázás pedig nem volt a lehetőségeim és a terveim között.
Ráadásul a célszemélyt igencsak különleges bánásmódban kell majd részesítenem – a Caudillo utasításai alapján -, hiszen elkövette a legnagyobb bakit, amit ebben a szakmában el lehet követni: megpróbált átállítani egy jobb kezet. Randy már akkor érezhette a hullaszagot, mikor megkapta az ajánlatot, de szerencsére a sírásást a kényelmes bőrkanapéjából, egy pohár bíborvörös Chateau Cheval Blanc társaságában akarta élvezni. Már úgyis kezdtem unatkozni…
 - Hölgyem. – Nem bírtam elnyomni a szám sarkába kúszó mosolyt, mikor megéreztem a kecses, mégis erős férfikezet az enyémen, ami a már ismerős, jóleső bizsergést váltotta ki belőlem, néhány pillanattal később pedig meghallottam a zubogó pezsgő hangját, ahogy Victor teletöltötte a félig üres poharam.
Felpillantottam lélektársamra, s meg kellett állapítanom, hogy ismét őrületesen nézett ki – a szemem sarkából észrevett hölgyek kiéhezett tekintetét látva nyugtáztam, hogy nem én voltam az egyetlen, aki erre a következtetésre jutott. Igencsak drágának tűnő, hollófekete öltönyt viselt, tojáshéjszín inggel, valamit lazán megkötött nyakkendővel. Haját ismét hátrafogta, ám néhány tincs elszabadulva hullott az arcába, nekem pedig az a különös késztetésem támadt, hogy kisimítsam őket onnan – szerencse, hogy kartávolságon kívül magasodott fölém, így az egyetlen, amit tenni tudtam, hogy egy óvatos mozdulattal elrejtettem a már előkészített pisztolyom.
 - Meglepően gyorsan idetaláltál – szólaltam meg, mikor kérdés nélkül ledobta magát a kétszemélyes asztal velem szemközti székébe, majd alaposan végiggusztált. Éles, szürke pillantása tűzként perzselte a bőröm, egyszerű, merészen sliccelt fekete ruhám dekoltázsát hirtelen túl kihívónak éreztem.
 - Sunshine, alábecsülöd a képességeimet – jegyezte meg egy visszafogott mosoly kíséretében. – És ha már itt tartunk, az egész FBI-ét is.
Ezen halkan felnevettem.
 - Victor, elég nehéz egyenlő félként kezelni egy olyan szervezetet, ami elől minden alkalommal sikerül meglépnem. És tudod, mit mondanak: a kivétel csak erősíti a szabályt – néztem rá jelentőségteljesen, hogy értse, őt azért méltó ellenfélként kezelem.

 - Mintha hűvösebb lennél a legutóbbi találkozásunk óta, nem gondolod? – vonta fel a szemöldökét kihívóan, de nem tudtam eldönteni, hogy az arcomra varázsolt, rideg mosolyom vajon tetszik-e neki, vagy sem.
Négy napja nem találkoztunk, ezért a melóért is kisebb közelharcot kellett vívnom egy bérgyilkos társammal, szerencsére Randyben nem kellett csalódnom, a húszas évei végén járó férfi bennem jobban megbízott, mint bárki másban a Szövetségben – leszámítva persze a társait és a Caudillót. Ez a bizalom betudható volt annak is, hogy hét évvel ezelőtt ő volt az, aki gyilkost faragott belőlem, az első néhány hónapban vele töltöttem szinte minden időmet, így már egészen baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Az egójának pedig mindig jót tett, ha egy-egy akciót sikeresen végrehajtottam, a melle dagadt a büszkeségtől, biztos volt benne, hogy minden sikerem csakis neki köszönhető. Nyugodtan meg is hagytam ebben a hitben, hiszen így néha-néha könnyebben tudtam manipulálni. Pontosan úgy, ahogy ennél a munkánál is tettem.
Sóhajtva kortyoltam egyet a pezsgőmből, az édeskés, szénsavas ital jóleső melegséggel járta át minden porcikámat, hogy végül kicsit ellazulhassak.
Ez a négy nap Victor nélkül nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot. Minden éjjel elalvás előtt, valamint reggelente szinte azonnal megtalálták egymást a gondolataink, s napközben is beszélgettük egy kis ideig. Ezek a beszélgetések többnyire csipkelődésből álltak, megfűszerezve néhány olyan megjegyzéssel, amiktől elfogott a vágy, hogy cseppet sem nőiesen teperjem le lélektársam.
A tekintetéből pedig most azt olvastam ki, hogy ő is ugyanerre gondolhatott. Ez a gyönyörű szempár gyakorlatilag uralma alá hajtotta az összes hormonom, amik vakon engedelmeskedtek neki, akárhányszor csak végigmért – egy pillantás, és máris mozgásba lendültek, hogy a legkülönfélébb reakciókra késztessék a testemet. Mocskos kis árulók!

 - Bevetésen vagyok – kezdtem bele végül a modorom magyarázásába -, ilyenkor a munka az első, kivétel nincs. A zavaró tényezőket pedig mindig le kell rázni – hajoltam közelebb az asztalon, hogy áthidaljam a kettőnk közötti távolságot.
 - Szóval ez lennék én? Egy zavaró tényező?
 - De színesebbé teszed a játékot – mosolyogtam rá, miközben ártatlanul rebegtettem a szempilláim. – Vagy tüzesebbé – tettem hozzá halkan, de nem annyira, hogy ő ne hallja meg. Tekintete néhány másodpercig fogva tartotta az enyémet, majd ismét felfedezőútra indult a testemen, amitől a „vagy tüzesebbé" kiegészítésem lángolásba csapott át.
 - Pezsgőt, uram? – jelent meg mellettünk egy frakkot viselő pincér, ezzel megzavarva a néma flörtöt. Nagyon kicsin múlott, hogy a hangtompított fegyverem csendességét kihasználva ne tegyem el láb alól a férfit, amiért ilyen pocsékul időzített.
 - Nem, a pezsgő ünnepléshez való. Kérem, hozzon inkább egy scotch-ot – adta le a rendelését Victor, tekintete gyorsan visszatalált rám.
 - Nekem semmit. – Olyan gyilkos pillantást vetettem a felszolgálóra, hogy az ijedtében nyakát behúzva iszkolt el tőlünk, sietségében még az étteremhez illő visszafogott, elegáns, pincérekhez méltó, suhanó lépésekről is megfeledkezett.
A férfival folytatott szemmel verésem ügynököm figyelmét sem kerülte el, halkan, mély hangon felnevetett, bár a jókedv hiányzott belőle. Inkább mintha újra tudatosította volna magában, hogy a lélektársa tényleg érzelmek nélkül képes gyilkolni.

 - Nos, most mihez kezdjünk? – emelte szájához a whiskys poharát néhány perccel később.
 - Hogy érted?
 - Abból, ahogy végigpásztázod a helyiséget minden második percben, arra következtetek, hogy a célpontod még nem érkezett meg, tehát még nem öltél meg senkit. – Igyekeztem leplezni a zavarom, amiért minden apróság feltűnt neki, ezekből pedig hibátlan elemzést készített. De ahogy önkéntelen reflexből beharaptam az alsó ajkamat, szája elégedett mosolyra húzódott, mikor észrevette, hogy elárultam magam. – Azon tűnődöm – folytatta a kis közjáték után -, mit is kezdjek a jelenlegi helyzettel. Akadályozzam meg a bevetésed? Essünk egymásnak itt és most, hogy lássuk, melyikünk lesz a győztes? Mi a véleményed? – Ő is előredőlt, kezét az enyémek mellé fektette, arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a testéből áradó hőt és az illatát.
 - Nem hinném, hogy ez jól ötlet lenne – jegyeztem meg, s némán szidtam magam, amiért a hangom a borzongató közelség miatt rekedtessé vált.
 - Nem? – billentette oldalra a fejét.
 - A-a. Biztos nem örülnének neki, ha esetleg meglőnélek.
 - Meglőnéd a lélektársadat? Képes lennél rá? – nevetett fel kétkedve.
 - Fogalmad sincs, mit jelent számomra a munkám. Vagy, hogy milyen következményekkel jár, ha nem hajtom végre. Ha nagyon messzire merészkednél, nem vetemednék vissza egy aprócska golyótól…

Fogalmam sincs, meddig néztünk farkasszemet egymással, mindössze néhány másodpercig, esetleg hosszú percekig. De ez idő alatt, míg az arcára kiült merev maszkja, viharszürke szemében örvényként kavarogtak a különféle érzelmek: hitetlenség, düh, kíváncsiság, büszkeség, csodálkozás. Nem kellett se hangosan, se telepatikusan kimondania, tudtam, mire gondol: egyikünk sem ilyennek képzelte a kapcsolatát a lélektársával.
Persze, Victor nem tudhatta, mivel jár az egy végrehajtónak, ha nem teljesíti a küldetését. Őket maximum kirúgják a csodálatos Szövetségi Nyomozóirodából, azonban az Alvilágban egy bűnöző olyan, mint egy elem. Ha a készülék már nem működik megfelelően, egyszerűen csak újat vesznek, az elhasználtat pedig eltüntetik örökre. Vannak köztünk erősebbek és gyengébbek, de még a legerősebb harcos is pótolható, ha úgy hozza az élet. Nemegyszer láttam már ilyet. És azok után, hogy valakit, aki mulasztott, saját kezűleg kellett megkínoznom, majd megölnöm, arról is megbizonyosodtam, hogy akármi is történjen, én nem akarok ilyen sorsra jutni. Akkor már inkább lőjenek agyon egy bevetésen… Vagy dögöljek meg valami rejtélyes módon egy koszos cellában, mert egy rakat zsarunak sikerült elfognia. A célpont elvesztésével járó következményeknél még az is jobb lehetett.

 - Táncoljunk! – A körém gyűlt, fojtogató, szurokfekete, negatív aura azonnal semmivé foszlott, mikor lélektársam hangja behatolt a tudatomba. Egyszerre szólított meg hangosan és telepatikusan is, ami arra engedett következtetni, hogy már egy ideje megpróbálta magára vonni a figyelmem.
Felkaptam a fejem az ismerős, lassú, mégis markáns ritmusú zenére, amibe az élőzenekar belekezdett. Mindegyik fontos hangszer a helyén volt: zongora, nagybőgő, hegedű, cselló, gitár, sőt még egy harmonikára emlékeztető, billentyűs hangszert, a bandoneónt is elővarázsoltak. A szenvedély, a vágyak, valamint a pontosság és a fegyelem különös, mégis egymást tökéletesen kiegészítő elegye keveredett egy pillanat alatt, tökéletes harmóniát varázsolva a táncparkettre. Ezek az ellentétes érzelmek magukkal sodortak abba a világba, ahol a gyökereim rejtőztek.
Elmosolyodtam.
Az egyszerű párok általában a megszokott, már jól ismert keringővel kezdtek. Ám e helyett ügynököm egy forró tangóra kért fel, hogy egy szinte misztikus táncban keveredjen az ő hűvössége az én tüzes, latin véremmel.
 - Biztos vagy te ebben? – kérdeztem, mikor a kezét nyújtottam felém.
 - Nehogy azt mondd, hogy nem tudsz táncolni – komorult el az arca egy pillanatra.
 - Victor, félig argentin vagyok. Csak attól félek, hogy nem tudsz velem lépést tartani – álltam fel, miközben kezem az övébe csúsztattam.

 - Azért megpróbálok. Van egy kis gyakorlatom – húzódott mosolyra a szája széle, majd egy határozott mozdulattal magához vont, a mellkasunk összeért, arcom szinte az övét súrolta. Jobb kezével átfonta a derekamat, a ballal pedig megragadta az én jobbomat. Nem kellett szétnéznem, tudtam, hogy ezzel a közelséggel gyakorlatilag felperzseltük magunk körül a teret, a többi páros elbújhatott mellettünk.
Kiskoromból tisztán megmaradt egy emlék, mikor egy családi összejövetelen láttam argentin nagyszüleimet táncolni, akik bár nem voltak savantok, egymásnak valóban a lélektársat jelentették. Nagyon fiatal voltam, de már akkor is észrevettem, milyen tökéletesen kiegészítik egymást, tangó közben látszott igazán, hogy ők tényleg egymásnak lettek teremtve. Később pedig megtanultam, hogy a hiedelmekkel ellentétben ez a tánc nem a szexről szólt, annál sokkal mélyebb érzelmeknek kell vezérelnie a táncosokat – az egyszerű parázs csak akkor tud átcsapni szédítő, fékezhetetlen lángolásba.
Én pedig pontosan így éreztem most magam. Victor tökéletesen ismerte a mozdulatokat, olyan hihetetlen profizmussal mozgott, hogy még arról a feminista törtetésemről is megfeledkeztem, hogy átvegyem tőle a vezetést. Hagytam, hogy a zene és lélektársam közelsége elrepítsenek a valóságból, átadtam az irányítást a szenvedélyemnek. Egyszer engedtem, hogy egyik lábam a csípője köré kulcsolódjon, máskor a vállát átfogó kezem indult felfedező útra. Régen táncoltam már utoljára, ám a parketten úgy éreztem, mintha sosem hagytam volna abba, s a partnerem mindig is Victor Benedict lett volna. A testünk és a lelkünk olyan tökéletesen illett össze, hogy még a legprecízebben egymásba illeszthető kirakós darabkák is elbújhattak mellettünk.

 - Túl merev vagy – hallottam meg váratlanul halk hangomat.
 - Hogy mondtad? – húzódott kissé távolabb tőlem, hogy jobban szemügyre tudjon venni. Megköszörültem a torkomat, mikor feltűnt szavaim kétértelműségem, majd megpróbáltam gyorsan korrigálni.
 - A tartásod. Túl merev, mintha karót nyeltél volna. Engedd el magad egy kicsit – suttogtam. – Érzed, ami köztünk van, nem?
 - Elég nehéz nem érezni – válaszolta, hangja a szokásosnál is mélyebb volt.
 - Merítsd a tudást abból. A technika is fontos, de lényegesebb, hogy megértsd a partnered. Nekem mindig azt mondták, hogy kezeld úgy a tangót, mint egy közös nyelvet, amit bárki megérthet. Itt nincsenek se titkok, se hazugságok. Csak te és én. – A változás szinte azonnal érezhető volt: Victor vállai ellazultak, a levegőt úgy fújta ki, mintha órák óta benntartotta volna. A köztünk pattogó sziklák lángcseppekké változtak, melyek végigáramlottak az ereimben. Eszembe jutottak nagypapám szavai, amikor arról beszélt, hogyan viselkedik egy igazi férfi tánc közben: az a dolga, hogy a nő gyönyörűnek érezze magát, a többi férfi pedig irigykedjen, amiért ez a csodálatos teremtés nem lehet az övé. Száztíz százalékig biztos voltam abban, hogy akkor pontosan erre célzott.

A varázs egy pillanat alatt szertefoszlott, pedig csak egy tizedmásodpercre néztem át lélektársam válla fölött. Azonban ez elég volt ahhoz, hogy megpillantsam az éppen belépő célpontomat, aki mindkét karján egy-egy csinos szőkével érkezett. Mindkét lányt ismertem, bérgyilkosok voltak ők is. Ha a magasabb és vékonyabb nincs, soha nem tapasztalom meg, milyen érzés, mikor úgy meglőnek golyóval, hogy hátul, a lapockám felett bemegy, majd elöl, a kulcscsontom alatt jön ki, ezzel örök életű, fehér heget hagyva a bőrömön. Viszont ha én nem vagyok, a kicsi teltkarcsúnak sosem lyukasztja ki senki néhány belső szervét annyira, hogy azt csak néhány gyógyításra specializálódott savant legyen képes összefoltozni. Ezek ketten testvérek voltak, és egyáltalán nem bírtuk egymást.
Forgás közben alaposan felmértem a terepet, Pennsylvania küldöttének megérkezésére egy, kettő, három… összesen tizenöt alkalmazottnak és vendégnek álcázott bűnöző árulta el magát azzal, hogy önkéntelenül is fejet hajtott neki. Minimum tizenhét személynyi védelem, de még bármelyik sötét sarokban megbújhatott pár ember, akik tovább növelhetik a testőrséget – nem lepett volna meg, ha még kétszer ennyivel kellene szembeszállnom.
Harminchárom éves célpontomról, Nicolasról legendákat zengtek, Keith egyszer személyesen is találkozott vele. Pennsylvania vezetőjének első embere volt, akit magas pozíciója ellenére elég sokszor küldtek bevetésre. Ebben nagyon hasonlított Randyre, aki képtelen lett volna puszta megfigyelőként és parancsosztóként leélni az életét, ahogy azt Matt és Mina tették. A gyakori akciókon való részvételről árulkodott Nick egyenes háta, kihúzott válla, arcát a legkisebb váratlan neszre azonnal a hang irányába fordította, állán megfeszültek az izmok, halántékán kidagadtak az erek. Bár már rég besötétedett, mégis drága, fekete lencséjű napszemüveget viselt. A hírek szerint tizenöt évvel ezelőtt megvakult egy bevetésen, ám különleges képességének köszönhetően – minden élőlénynek és tárgynak látta a hőlenyomatát – nem is volt szüksége a látására.

Felszisszentem, mikor Victor erősen megszorította a kezemet, neki is feltűnhetett, hogy a köztünk sistergő szikra kialudt.
 - Csak nem befutott a célpontod? – mormogta a fülembe, teste ismét merevvé vált, éreztem, hogy akárcsak az enyém, úgy az ő forgatókönyve is megírásra került.
 - Eltaláltad.
 - Akkor azt hiszem, kezdődhet a játék. – Váratlanul ért, mikor ledöntött a lábamról, de erősen tartott, nem engedte, hogy hátraessek. Megborzongtam, ahogy keze a ruhám adta előnyöket kihasználva finoman végigsimított a combomon. Bár tudtam, mi ezzel a célja, mégis nagyot nyelve fojtottam el magamba a késztetést, hogy felnyögjek az érintésére.
 - Élvezed? – érdeklődtem, mert bár konkrét terve volt, kihasználta az alkalmat, hogy alaposan felfedezze a lábaimat.
 - Nem is hinnéd, mennyire…
Felnézve észrevettem az elégedett mosolyt, ami kiült az arcára, a következő pillanatban pedig egy mozdulattal kirántotta a combomra csatolt bőrtokból a késem, amit halálos pontossággal és félelmetes gyorsasággal hajított át a termen úgy, hogy végül a fából faragott bárpultba fúródjon bele anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna.
Oké, ezúttal az FBI tényleg képes volt egy igazi profit küldeni. És bár idegesített, de egyúttal büszkeséggel töltött el a tudat, hogy a lélektársamnak eddig minden téren sikerült lenyűgöznie.

Mivel a 9 mm-es Glockom az asztalnál maradt, a késem röppályára lett állítva, én pedig nem akartam felesleges teleportálásokkal fogyasztani az erőmet, muszáj volt valahonnan fegyvert szereznem. Vagy legalább kiegyenlíteni az esélyeinket az ügynökömmel.
Tánc közben már éreztem, hogy a zakója zsebében nem rejtett el semmit, így hagytam, hogy a kezem lejjebb kutakodjon, valami úgyis gyanúsan volt nekem.
 - Hé, hova nyúlkálsz? – kérdezte Victor megrovón, mire úgy rántottam vissza a kezem, mint egy kislány, akit azon kaptak, hogy felfalta az összes frissen sült süteményt. Lenéztem, majd újra fel a lélektársamra, akinek arcán üdvözült vigyor ült. – Ez itt mind én vagyok, Sunshine – dörmögte, a megjegyzéstől a szemem hatalmasra tágult. Mármint... úgy érti… ez mind?
Blondie erre tuti azt mondaná, hogy biztosan valami nagyon jó dolgot csináltam előző életemben, ha most ilyen adottságokat kaptam, én viszont sokkal inkább zavarban éreztem magam. Nem voltam szemérmes típus, Victoron kívül nem sok pasinak – sőt, egyetlen egynek sem – sikerült még ilyesfajta érzéseket kiváltania belőlem, most mégis égtem, mint a rongy.
Hirtelen ötlettől vezérelve lebuktam, hogy az utolsó lehetséges helyen keressek fegyvert, ahová el lehetett dugni. Bár ez a szituáció még hülyébben jött ki, lélektársam pedig nem könnyítette meg a helyzetem azzal, hogy elégedetten nevetett a fejemben, mégis sikerrel jártam: a nadrágszára alá rejtve találtam egy Desert Eagle 1024-est. Eljátszottam a gondolattal, hogy megtartom, mivel ilyenem még nem volt, de végül mégis inkább átgurítottam a padlón, míg be nem csúszott a legközelebbi, díszítőelemként szolgáló tálaló alá.

 - Ez ügyes volt – húzott fel Victor a padlóról. – Habár nem pont egy ilyen étterembe illő szituáció.
 - Fogd be! – mordultam rá idegesen, közben azt figyeltem, feltűnt-e valakinek, hogy mit műveltünk az előbb. Hála a jó égnek, nem keltettünk nagy feltűnést, egyedül csak egy idős házaspár bámult minket, a mami rosszallóan, a papinak viszont mintha tetszett volna.
 - Mit gondolsz, happy end lesz a sztorink vége? – terelte el a figyelmem a célpontom és a testőrsége fixírozásáról.
 - Könnyebbet is kérdezhettél volna – sóhajtottam. – Csak abban vagyok biztos, hogy mi lehetünk a világ legelcseszettebb lélektárs párosa. Mégis mennyi volt az esélye annak, hogy egy FBI-os egy fél világ által körözött bérgyilkost fog ki?
 - Azért ha belegondolsz, nem is vagyunk olyan rossz páros. – Összepréseltem a számat. Nem, egy cseppet sem voltunk azok, sőt! Emiatt pedig mindennél jobban akartam, hogy a történetünk tényleg boldog véget érjen, noha semmi esélyt nem láttam rá. A túlélésre még talán, de hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak legyen? Frászt! Ettől függetlenül mégis görcsösen le akartam játszani kettőnk rabló-pandúrját, hogy bár csak egy kicsit is, de közelebb kerüljek a lélektársamhoz. Akkora idiótának éreztem magam…
 - Sunshine? – hajolt le hozzám, mikor kiszabadultam a karjai közül és távolabb léptem tőle. – Minden rendben?
 - Igen, csak… Bocs, de el kell… - Nem fejeztem be a mondatot, amilyen gyorsan csak tudtam, eliszkoltam a mosdók irányába, és csak akkor lélegeztem fel valamennyire, mikor a súlyos tölgyfaajtó becsukódott mögöttem, s nyugtáztam, hogy teljesen egyedül vagyok a helyiségben.
Odaléptem az egyik kézmosóhoz, majd a csapot megnyitva hideg vizet fröcsköltem az arcomra, hogy egy kicsit lenyugtassam magam. Ahogy felnéztem a tükörbe, a visszaköszönő alaktól nevetnem kellett: arcomon gyászos kifejezés ült, ám ezzel igencsak ellentétben állt csokoládébarna szemem, ami viszont élettelin csillogott.
 - Shiny, szedd már össze magad! – morogtam a tükörképemnek dühösen. – Ne veszítsd el a fejed! Csak nyugi! Bírd ki egy kicsit! Ennél nagyobb szarból is kikeveredtél már és… - A nyíló ajtóra felhagytam a magammal folytatott társalgással, helyette inkább úgy tettem, mintha egyszerűen csak megmosnám a kezem és megigazítanám a sminkem.
Ahogy számítottam rá, Nicolas két női bérgyilkosa felismert, s valószínűleg most azért álltak be mellém két oldalt, hogy kiszedjék belőlem, mi a halált is keresek itt Randy helyett. Magas-vékony kezei folyton bézs ruhája szegélyénél matattak, kicsi-teltkarcsú pedig vagy feltűzött hajához, vagy szürke nadrágkosztümjének blézeréhez nyúlkált. Ők felfegyverkezve érkeztek ellenem, nálam viszont nem volt semmi. Pazar!

 - Winnie – fordultam először a magas felé, aki kettejük közül az idősebb volt -, Camille – köszöntöttem a fiatalabbat is. – Micsoda öröm ennyi év után újra látni titeket! – mosolyogtam rájuk hidegen. Nem viszonozták a gesztusomat, mindössze teljesen egyforma, mohazöld szemük villant rám gyűlölettel telve. – Van egy ajánlatom – csiviteltem tovább, mintha fogalmam sem lenne arról, mire készülnek. – Emlékeztek a múltkori incidensünkre? Mennyi most az állás? Egy nektek, egy nekem, igaz? – Camille felhördült, de Winnie figyelmeztetően pillantott húgára, közben bal keze eltűnt a szoknyája alatt, rövidesen pedig meghallottam a félreismerhetetlen kattanást. – Azt javaslom… játsszuk le a döntőt!
Abban a pillanatban ugrottam el, hogy az idősebb pisztolya eldördült, s bár sikerült kikerülnöm a fegyver csöve elől, a kishúg kontyából előhalászott hosszú, vékony tőrként funkcionáló hajtű megindult felém. Éppen időben hajoltam félre előle, milliméterekre húzott el az arcomtól. Mivel szerettem volna rövidre zárni az ügyet, a még mindig repülő éles és hegyes tűre fókuszáltam, s amint eltérve a röppályájától a kezemben kötött ki, átteleportáltam Camille mögé, aki éppen akkor akarta előhúzni újabb tartalékát.
Ez a kicsi mosdó most a kezemre játszott, nem volt túl sok hely fedezékbe vonulni, ám annál több lehetőség volt beverni valahová a másik fejét. Egyik kezemmel kicsavartam a nálam alacsonyabb lány karját, aki erre fájdalmasan felordított. A nővérén látszott, hogy közelharcba akar velem bonyolódni, hiszen ha lelő engem, azzal megöli a testvérét is. Mielőtt még nekem esett volna, a hajtűt beleállítottam Camille hasába – olyan simán hatolt át a szerveken és szöveteken, akár a kés a vajon. Becsületére váljon, a szúrást követően is megpróbált küzdeni, hogy előnyt szerezzen a tesójának, így kénytelen voltam nekilökni a felém vetődő Winnie-nek.

Az erőtlenné váló test ledöntötte lábáról a nővért, én pedig a pillanatnyi bizonytalanságát kihasználva megkaparintottam a pisztolyt, majd golyót eresztettem Camille fejébe. A lány szájából vér zubogott fel testvére koktélruhájára, aki csak egy tizedmásodpercig habozott halott kishúga láttán, hihetetlen sebességgel ugrott nekem.
Kicsavarta a kezemből a fegyvert, s elhajította valahová a helyiség másik végébe. Amint a pisztoly csattant a márványpadlón, az én fejem is találkozott a kemény csempefallal. Csillagok táncoltak a szemem előtt, ezt a pillanatnyi gyengeségem használta ki Winnie, mikor két keze a nyakam köré kulcsolódott. Egy pillanattal később már nem jutottam levegőhöz, ráadásul, ha kinyitottam a szemem, az erős fénytől annyira szédültem, hogy hányingerem támadt. Talán mégsem volt akkora ötlet így kinyírni Camille-t…
Elégtétellel töltött el a nővér ordításának a hangja, mikor hegyes sarkú cipőmmel gyomron rúgtam, és, hogy végleg elszakadjon tőlem, a hátratántorodásából előnyt kovácsolva lefejtettem karjait a nyakamból, majd erősen beletérdeltem pontosan oda, ahová néhány másodperccel előbb még a cipősarkam talált be. Ahogy ellenfelem hátraesett, ellöktem magam a faltól, és bár még mindig kissé kába voltam, nem foglalkoztam vele. Winnie mindkét karját megragadva rántottam fel a földről, mire fájdalmasan felszisszent, szája sarkában, egy apró patakocskában vér folyt. Csontos karjait kicsavarva mögé kerültem, majd hosszú, zilált, festett hajánál megragadtam, s minden erőmet összesűrítve vágtam bele a fejét a kőkemény márványból készült mosdókagylóba.

A csontok reccsenése, valamint ellenfelem kissé már erőtlen kiáltása arra engedett következtetni, hogy sikerült eltörnöm az orrát. Nem törődtem a lábamba nyilalló fájdalommal, mikor erősen megrúgott, viszonzásképpen még néhányszor nekivágtam a peremnek, végítéletként pedig benyomtam az arcát a tükörbe, ami roppanás kíséretében darabjaira tört, néhány szilánk beleállt a lány arcába.
Meglepődtem, mert még mindig küzdött, az egyik karját sikerült is kiszabadítania a szorításomból. Egy hirtelen mozdulattal fordítottam magam felé, a homlokommal lefejeltem őt, ezzel egy időben akkora erővel rántottam meg a kezét, hogy az akciómat kísérő ordítás után biztos lehettem benne, sikerült eltörnöm. A nyakánál ragadtam meg a még mindig harcolni vágyó bérgyilkost, és megadtam neki az utolsó kegyelemdöfést. Először én vágtam rá egyet a tarkójára, majd, ahogy teste elernyedt, még egy végső erőkifejtéssel nekicsaptam a kagyló szélének.
Csak akkor engedtem meg magamnak, hogy kifújjam magam, mikor tekintete üvegessé vált és a semmibe meredt. Sóhajtva támasztottam neki élettelen testét a falnak, szemeit egy mozdulattal csuktam le. A torkomat szorító, valamint a gyomromba költöző kellemetlen érzés akkor tört rám, mikor Camille vértócsában fürdő holttestéhez léptem. Átfordítottam a hátára, kirántottam a hasából a hajtűt, majd mellé helyeztem. Pár másodpercnyi gondolkodás után benyúltam a blézerébe, annak belső sebéből pedig sikerült előhalásznom egy aprócska füstbombát, amit gyorsan megüresedett bőrtokomba süllyesztettem.

A tükörhöz lépve nagyjából sikerült megigazítanom szétzilált hajam, egy megnedvesített papír törlőkendő segítségével korrigáltam az elkenődött sminkemet, valamint a bőrömre tapadt vért is lemostam. A fejem fájdalmasan lüktetett a csempével való találkozásom miatt, holnapra biztos, hogy egy jókora púp fog nőni.
Hátra sem nézve léptem ki a vöröslő vértől mocskos mosdóból az étterem főtermébe, a falon díszelgő régimódi, aranyozott keretbe foglalt kakukkos óra arról adott tanúbizonyságot, hogy mindössze öt percet töltöttem távol Victortól.
Sunshine! – talált meg végszóra lélektársam hangja, amint a faragott ajtó becsapódott mögöttem. – Rendben vagy? – Elmosolyodtam az aggódásán, nem kellett sokáig kutakodnom, szinte azonnal megtaláltam őt. Visszaült az asztalunkhoz, a whiskyje maradékát hörpintette fel, várakozás teljesen nézett rám a pohár széle fölött.
Rendben… - Még telepatikusan is színtelennek tűnt a hangom, ez Victor figyelmét sem kerülte el, szürke szeme röntgenként követett végig, míg az asztalok között szlalomozva el nem értem a bárpulthoz, egy pillanatra sem szakadt le rólam a pillantása.
 - Mit adhatok, hölgyem? – fordult felém egy frakkos kiszolgáló erőltetett mosollyal, mikor már idegesíthette, hogy körmeimmel türelmetlenül doboltam a faborításon.
 - Egy tequilát, köszönöm. – Nem érdekelt az a furcsa, lenéző pillantás, amivel ezért a rendelésért megjutalmazott, egyszerűen szükségem erre egy pohárral. Vagy néggyel.

Az első bevetésem után hozott össze a sors legjobb barátnőmmel, Señorita Tequilával, kezdetben az akcióim kilencven százaléka után végigégettem vele a torkomat. Ha valami, hát ez az ital mindig elűzte a kellemetlen bűntudatot, ami bár a minimumra csökkent az évek múlásával, de sosem tűnt el teljesen – szerencse, hogy mindig csak a melóim után jelentkezett, nem közben. Engem valahol idegesített ennek az érzésnek a megléte, de Jeff és Julie rengetegszer magyarázták már el nekem, hogy amíg képes vagyok a hivatásom ellenére bűntudatot érezni, még ha esténként békésen alszom is el, addig érző lény vagyok, addig még valaki megmenthet.
Azzal sosem volt bajom, ha egy Robert Conradhoz hasonló, lecsúszott bűnözőt kellett elintéznem, ráadásul úgy, hogy az egyik legegyszerűbb kivégzési módot választottam. De mikor egy gyilkosság ennyi vérrel járt, a keserű, émelyítő rosszullét újra és újra elfogott. És cseppet sem volt annyira elviselhető, hogy „segítség" nélkül kezdeni tudjak vele valamit – ezek után ki csodálkozik azon, hogy a bűnözők egy része drogfüggő és alkoholista?
Azonban az évek múlásával erre a szokásomra már nem volt többé szükségem, mikor képes volt elkülöníteni a hétköznapi Sunshine-t a bérgyilkostól. A bűneim súlyának néhai jelentkezését betudtam annak, amit a húgom nevelőszülei mondtam, így nyugtattam magam, hogy még mindig van bennem valami emberi. Ám ezúttal a bűntudat évek óta nem tapaszalt mértékben tört rám, és képtelen voltam segítség nélkül kezelni - ijesztően elszoktam tőle. És nem értettem az okát sem a feltűnésének. 
Pontosan úgy festesz, mint mikor rád találtam. Akkor is ilyen fejet vágtál – jegyezte meg Victor halkan, mikor megkaptam a kért italt. 
Milyen fejet? – kérdeztem szórakozottan, majd gyors lehúztam, s amint lecsaptam a poharat az asztalra, már nyúltam is a külön kis tányérba kikészített lime-ért.
Nem is tudom… Olyan ijedtnek tűnsz. Mint aki kivégzésre megy.
Remek. Pontosan így érzem magam – válaszoltam, de csak későn esett le, hogy az üzenetem eljutott a lélektársamhoz. Éreztem a döbbenetét, mintha még mindig abba a hitbe próbálta volna ringatni magát, hogy annyira nem vagyok hidegvérű, de most pedig tévednie kellett.

Sunshine, te…
Igen, én. Az előbb, ha tudni akarod. Láttad azt a két szőkét, akik bejöttek utánam a mosdóba? Egy bérgyilkos testvérpár voltak, és vagy ők, vagy én. És a mai estének még nincs vége… - dobtam le a megmaradt héjat, majd ellöktem magam a pulttól, hogy végrehajtsam azt a feladatot, amiért ma idejöttem. Elindultam Nicolas Donovan immáron egyszemélyes asztalához.
Sunshine…
Ezért már felesleges aggódni, ne feledd, ez is a játék része. Viszont ha öt perc múlva nem végeznék, esélyes, hogy gázban vagyok – pillantottam le rá, ahogy elmentem mellette. Egy apró mozdulattal végigsimítottam a vállán, s mielőtt még elhúzhattam volna a kezem, utánakapott és egy pillanatra megszorította.
Elbizonytalanodtam. Azt hittem, elhord majd mindennek, mikor megtudja, mit csináltam, esetleg beszól valamit, de nem. Inkább mintha féltett volna, amit nem tudtam hova tenni. Victor Benedict, mit tudsz te rólam, amivel még én sem vagyok tisztában? 

 - Nicolas Donovan? – szólítottam meg a magányosan üldögélő férfit. Ahogy napszemüveggel takart szemeivel felém fordult, az a különös érzésem támadt, hogy a vesémbe lát, ez pedig egyáltalán nem volt az ínyemre.
 - Igen? Kit tisztelhetek meg kegyedben? – állt fel a székéből olyan határozottsággal, amit senki nem nézne ki egy vak fickóból, hőképes képesség ide vagy oda.
 - Randall Bachman követe vagyok – hajtottam fejet előtte egy kissé, hogy alázatot mutassak iránta, mire a férfi elmosolyodott. Nick a klasszikus értelemben vett helyes, szexi pasi volt hollywoodi vigyorával, markáns arcélével és borzas, szőke hajával. Lefogadtam volna, hogy a napszemüveg mögött pedig zafírkék szempár bújt meg, csakhogy a Ken összkép teljes legyen.
 - Érdekes. Megesküdtem volna, hogy személyesen fog eljönni. Meglehetősen felelőtlennek találom, hogy egy ilyen cukorfalatot küldött maga helyett.
 - Akadt némi elintéznivalója, amit muszáj volt azonnal megtennie. Tudja, a látszat kedvéért – hajoltam hozzá közelebb, hogy tudatára adjam, egy oldalon állunk.
Szemlátomást elégedettséggel töltötte el ez a megjegyzésem, mert mosolya még jobban kiszélesedett.
 - Jöjjön, kedves, már kibéreltem egy külön kis szobát, ahol nyugodtabban beszélgethetünk. Tudja, nem igazán szeretem az ilyen zajos helyeket – nyújtotta felém a karját, amit készségesen elfogadtam. Vajon csak hallucináltam, vagy Victor tényleg felmordult a fejemben, mikor Nicolasba karolva elsétáltam a privát helyiségig?

Míg el nem értük a férfi által említett termet, alkalmam nyílt alaposabban megszemlélni a testőrségét, miközben ő semleges témákról tartott kiselőadást. Szerencse, hogy láthatóan szerette hallatni a hangját, így nekem legalább nem kellett hozzászólnom a beszélgetéshez, remekül elcsevegett saját magával.
A tizenöt már eddig összeszámolt emberén kívül észrevettem még három másikat, plusz még négy árny suhant el a sötétben, mikor beléptünk a kicsi, társalgóra emlékeztető szobába. Igazi étkezőasztal nem is volt, csak két nagyon drágának és kényelmetlennek tűnő pamlag, köztük egy antik dohányzóasztal, az ablaktalan falakat pedig végig különböző méretű, sötét fából készült polcok és szekrények takarták, mintha egy viktoriánus korabeli, gazdag polgári család nappalijába csöppentem volna.
Ahogy a kétszárnyú ajtó becsukódott mögöttünk, a mennyezeti csillár sejtelmes félhomályba varázsolta a helyiséget, amitől sokkal több lehetőség nyílt az elrejtőzésre. Nem mintha célpontom az ilyen apróságokra ügyelt volna, védelmének huszonkét tagjából húsz nagy körbe zárt be minket, mindössze kettő bújt meg az árnyak között, bár ebből egynek jelenlétével tisztában voltam, olyan zajt csapott mögöttem, mintha egy patkány futkosna a bútorok között.

 - Nos, térjünk is azonnal a tárgyra kedves…
 - Sheena – mondtam ki fapofával a hamis útleveleim egyikében használt nevemet. – Sheena Truman.
 - Sheena. Milyen bájos név.
 - Köszönöm, uram – biccentettem egyet felé egy visszafogott mosoly kíséretében. Utáltam a pitiző pudlit adni olyanoknak, akiket semmire sem tartottam, de szerencsére a jelek szerint nem kellett sokáig színlelnem az engedelmes kislányt.
 - Tehát? Mit üzent az én drága Randallom? Elfogadja a főnököm tízmilliós ajánlatát, vagy szükséges emelnie még egy kicsit az áron, hogy beadja a derekát? – Oké, számomra hivatalossá vált, hogy az egész bagázs ott Pennsylvaniában egy rakás idiótából állhat. Egy dolog, hogy félreértelmezhette Randy kis akcióit, és azért akarja átállítani, mert úgy gondolta, erős szövetséges válhat belőle, ha el akarja törölni Floridát a szervezetből, de könyörgöm! Tízmillió dollárt ajánlani valakinek, aki olyan pozícióban dolgozik, mint a feljebbvalóm?! Még én sem árulnám el ennyiért a Caudillót, pedig nekem a büdös életben nem lesz ennyi pénz a zsebemben…
 - Ó, higgye el, nem szükséges változtatni a felajánlott összegen.
 - Ez igazán nagyszerű! Remélhetem, hogy kegyed is vele fog tartani? – lépett hozzám olyan közel, ami már jócskán túlment a komfortzónámon. Ahogy Nicolas csábosan rám mosolygott, a fejemben meghallottam Victor dühös káromkodását, ami furcsán jóleső érzéssel töltött el. Lélektársam teljesen feleslegesen próbált harcolni a féltékenysége ellen, az alaptalan volt, hiszen hiába volt az előttem magasodó férfi a tipikus álompasi, az én hűvös és szexis ügynököm mellett eltörpült. Nemcsak a kinézetét, de az agyát tekintve is.

Elhátráltam Nicolas közeléből, be egészen a szoba közepéig, így minden testőrtől egyenlő távolságba kerültem. A férfi kérdőn billentette oldalra a fejét, majd ujjait szorosan összezárta, s egy apró intő mozdulatot tett, mintha jelt adna. De már elkésett, abban a pillanatban, hogy a huszonkét férfi mindegyike támadásba lendült, köddé váltam.
Ahogy az első mögé érkeztem, egy erőteljes ütéssel tarkón vágtam, még össze se rogyott, mikor a kezében tartott, hangtompítóval felszerelt pisztolyát elorozva elteleportáltam a következőhöz, hogy őt is leüssem egy hasonló mozdulattal. Mikor már az ötödik is eszméletlenül rogyott össze, betáncoltam a kör közepére, s a hat rám célzó testőr fegyvereit halálos pontossággal lőttem ki a kezükből, majd egy-egy combot és vádlit ért találattal gondoskodtam arról, hogy ne tudjanak nagyon mozogni. Az időközben összeszedett tárakból frissítettem a tölténykészletem, majd szépen sorban elintéztem a maradék tizenegy tagot. A legtöbbjüket letarkóztam, csak azok a fürgébbek kaptak tőlem golyót, akik időben reagáltak a jelenlétemre, mikor egy társukat a földre küldtem.
Tudtam, hogy a képességem nem mindenható, a sok ide-oda villanástól a testem is gyorsabban kezdett fáradni, főleg úgy, hogy néhány másodpercnél tovább nem maradtam egy helyen, mégis hatalmas adrenalin löketet adott, hogy ezek a tagok szemlátomást nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Camille és Winnie – akiknek felfedezéséről egy távoli sikítás tudósított - ezeknél sokkal jobb volt, precízebb, pontosabb és halálosabb. Ellenben ezek a pasik még egy mozdulatlan, villogó céltáblát sem lettek volna képesek lelőni.

Mindössze másfél percembe tellett, hogy kiüssem mind a huszonkét testőrt, s földet érjek az igencsak lesokkolt Nicolas Donovan előtt, aki sajnos csak a bankrablásaival szerzett magának hatalmas hírnevet, nem pedig gyilkolással. Valószínűleg ezért is vált napbarnított bőre falfehérré, ahogy ragadozóként léptem hozzá egyre közelebb és közelebb.
 - Hadd áruljak el magának valamit, Mr. Donovan – biztosítottam ki a kezemben tartott pisztolyt, majd egy apró mozdulatot követően a férfi fájdalmasan felordított, ahogy a golyó őt is a combján találta. Nem hagytam neki, hogy sokáig csinálja a kiabálásával a fesztivált, a zakójának elülső zsebébe hajtogatott díszzsebkendővel betömtem a száját. – Maga az ajánlatával több helyen is hibát vétett – feltartottam a kezem, hogy számolni kezdjek. – Egy: mégis ki hagyná itt a napsütötte Miamit az unalmas Philadelphiáért? – Ahogy a költői kérdés elhangzott, a másik combja is kapott egy golyót, Nicolas homlokán izzadtság gyöngyözött a fájdalomtól és a vérveszteségtől. – Kettő: Randy pozíciójában nincs ember a világon, aki húsz milliónál kevesebbért hajlandó lenne elárulni a főnökét. – Újabb lövés, ezúttal a jobb karjába. – És három: csak egy idióta szegülne ellen a Caudillónak – lőttem bele a bal karjába is, majd a pisztolyt a vállam fölött elhajítva guggoltam le a földön görnyedő alakhoz. – De tudja, van egy negyedik hiba is – emeltem fel a fejét az állánál tartva, majd az inge gallérjánál fogva közelebb húztam magamhoz. – Barom ötlet volt flörtölnie Sunshine Rodriguezzel, ha már megtalálta a lélektársát – szorítottam meg a nyakkendőjét annyira, hogy fél percen belül megfulladjon.

Úgy préseltem ki magam az ajtón, hogy lehetőleg senki ne tudjon belesni a résen, bár felesleges volt az óvatosság: a két bérgyilkos megtalált holtteste miatt elég nagy volt a zűrzavar a különtermeket és a főtermet összekötő hosszú folyosón, így senkinek nem tűnt fel, hogy a Camille-tól szerzett füstbombát aktiváltam, s észrevétlenül begurítottam egy sarokba. Ahogy határozott léptekkel kerülgettem a kijárat felé igyekvő embereket, a mögülem jövő sikítás jelezte, hogy a bomba is megkezdte a működését, nekem pedig sietnem kellett, ha nem akartam, hogy a csordaként menekülő tömeg elsodorjon magával.
Már majdnem elértem az összekötő folyosó végét, mikor hirtelen Victor robbant be a látóterembe és késztetett hirtelen fékezésre. Ott állt a főterembe vezető boltív alatt, a felé igyekvő embereket figyelte, tekintetével engem keresett, szemeiben az elszántság tüze csillogott. Tehát mégsem mondott le a játékunkról…
Kihasználtam a rémült forgatag adta előnyöket, s a folyosó menekülő tébolyából elteleportáltam a bejáraton kiáramló tömeg sűrűjébe. Bár megérkezésemkor belecsapódtam pár emberbe, a dúródás és a fejetlenség miatt senkit nem érdekeltem, egy voltam a borzalmak elől menekülő vendégek között.
Sunshine! – jutott el hozzám lélektársam hangja, mire hátranéztem a vállam fölött. Azonnal megtaláltam az ismerős szürke szempárt, Victor szilárd bástyaként állt a fejvesztettség tengerében, tekintetét nem vette le rólam.
Az első kört én nyertem, lélektárs – mosolyogtam rá búcsúzóul, majd hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon. – Találkozzunk holnap este hétkor, a Miami Beach Művészeti Galériában. El ne késs!

6 megjegyzés:

  1. Kedves Riri!

    Te jó ég! Hogy nem vettem észre?! :O
    Mindegy! Elolvastam, és oda vagyok érte! :D Victor és Sunshine közti kapcsolat egyszerűen fantasztikus! Olyan tökéletesen leírod a lélektársi kapcsolatot, hogy úgy érzem ott vagyok mellettük. Mintha én magam is része lennék az egésznek!
    Fantasztikus lett a rész, izgalmakkal, és szenvedéllyel teli, alig várom a következőt! :D
    Bocsánatot kérek, amiért türelmetlenkedtem, csak kész függő lesz az ember ettől a történettől! :D Remélem hamar jön a következő, és hogy jól sikerülnek a vizsgáid! :D

    Ölel, Sam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sam!
      Örülök, hogy tetszett! ^^ Hát, Vick és Shiny pillanatait imádom írni, alig várom, hogy minden jelenetüket leírhassam, ami eddig megfogant a fejemben. :D És rettentően jól esik, hogy ennyire pozitív visszajelzéseket kapok!
      Azt garantálhatom, hogy az elkövetkezendő részekben is lesz szenvedély, valamint akció is, bár az ilyen véresebb, halálos kimenetelű jelenetekkel még csak most kezdek barátkozni.
      A türelmetlenkedésért semmi baj, örültem neki, hogy ennyire várod a fejezetet! :D
      A következővel igyekszem sietni, a jókívánságot pedig köszönöm szépen! ^^ De hála a jó égnek, azok majd "csak" májusban kezdődnek…

      Csók, Riri

      Törlés
  2. Hátcijjaaaaaaaaaa!*o*

    Úrritten, Úritten, Úritten! >.<
    Szóhoz sem jutok. Komolyan! Állati lett a fejezet! :)
    Shinyt egyre jobban bírom, pedig eddig is szerettem a karakterét. Jó, azért Vic sem panaszkodhat, elnyerte a szimpátiám.
    Tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Totálisan átéltem a fejezetet, szinte láttam az egész mosdós jelenetet. :D

    Nagyon várom ám a következőt!

    xoxo

    P.S.: A trailer király lett! *o*
    És sok türelmet meg időt a tanuláshoz! >.<

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaaaaa! *o*

      Nem, még mindig csak én… De eskü, legközelebb megpróbálom őt is idehívni, hadd válaszoljon neked… Ha már úgyis folyton őt emlegeted. :D
      De témához érve, örülök, hogy tetszett! :$ ^^ Az biztos, hogy Shiny személyisége merőben eltér az eddigi szereplőimtől, és jól esik hallani, hogy sikert arat. :) Tényleg? Vick elnyerte a szimpátiád? :D Mivel? :D Mesélj csak!
      A legjobb jelenetet láttad magad előtt, jól van. Túl sok volt az AHS meg a PLL. De örülök, ha azt is sikerült eltalálnom, kicsit azért aggódtam, hogy milyen lesz a fogadtatása.
      A következővel igyekszem sietni!

      xoxo

      P.S.: Koszonom! :$ Örülök, hogy tetszett! ^^
      És köszi, az kelleni fog...

      Törlés
  3. Drága, kedves, hatalmas, ó nagy Riri!
    Még csak köbö 1 órácskája találtam rá A(direkt nagy betűvel) blogodra, de máris(tényleg nem heccből :D) kivégeztem. Nagyon tetszik, ahogy írsz. Vicktor és Shiny pedig.....OMG annyira ariiiiiiiiiiiiiik <3
    HOZD HAMAR A FOLYTATÁST!!
    P.S.: Amúgy van valami rendszered, ami szerint rakod a fejiket vagy mindig akkor, teszed fel, ha elkészül?
    Puszi a legnagyobb rajongód.
    :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Csillámpóni!
      Azért ez a megszólítás egy picit azért túlzás - bár az egómnak jót tesz, de na... :D Viszont örülök, hogy ennyire nagyon tetszik! :) Remélem, a továbbiakban sem fogsz csalódni!
      A következővel pedig igyekszem sietni!
      És nincs rendszer, akkor teszem fel, ha van időm megírni - a fontossági sorrendemben sajna nem az írás az első. De tényleg megpróbálom mindig a lehető leggyorsabban elkészíteni az új részt. :)
      Ölelés! :*

      Törlés