2014. május 3.

11. lövés - 2. tár (és egy "kis" hírbörze)

Szép estét, drágáim!
Másfél heti lezártság, valamint egy hosszabb kihagyás után újra visszatértem. Kissé hihetetlennek tűnt számomra, hogy a szünet ellenére plusz feliratkozókat kaptam, nagyon-nagyon köszönöm nektek a bizalmat a történet felé, még annak ellenére is, hogy az utóbbi időben rendesen volt ám elmaradásom. Emiatt pedig nem győzök elégszer bocsánatot kérni, de a tanulás gyakorlatilag minden időmet elveszi, a héten délutánonként szerenádoztam, viszont végre eljutottam odáig, hogy befejezzem a fejezetet. Rekordot döntöttem vele - ismét -, összesen 17 oldal lett, és szerintem nagyon aranyos - bár ez meg ízlés kérdése. Mindenesetre nekem tetszik, pedig ritkaság, hogy teljesen meg vagyok elégedve a munkámmal.
És szeretném Nektek megköszönni, hogy a szünet alatt végig itt voltatok nekem, sokan kérdezgettétek, mikor jön az új fejezet, vagy hogy miért nincs nyitva a blog. Bár a válaszaim elég sokszor bizonytalanok voltak, mégis elmondhatatlanul jól esett, hogy ennyien érdeklődtetek a történet iránt. Hihetetlenek vagytok, ti vagytok a legjobbat és még mindig, változatlanul imádlak titeket! ♥
A következőről csak annyit tudok mondani, hogy fogalmam sincs, mikor tudom hozni. Jövő héten ugye érettségi (holnap meg ballagás *-*), esetleg két hét múlva, bár akkor is inkább a hét vége felé, mert 14-én még emelt bioszt írok. Utána lesz majd egy kis szusszanásnyi időm írogatni (és készülni a szóbelikre, há!). Legközelebb egy rövidke novellával érkezem, mely az eddig négy novellából álló füzér, az Újratöltés címen fut. ;) Sokat nem árulok el belőle, de valamilyen szinten mindegyik kapcsolódik a történethez, azonban nem mind íródik majd Shiny szemszögéből. Kíváncsi vagyok, hogy fog nektek tetszeni. :) Plusz a közeljövőben készülök nektek egy kis meglepivel is, aminek mindössze annyi köze van a Catching Sunshine-hoz, hogy mindkettőt én írom/írnám/fogom írni. Lehet találgatni. :D

Láttátok ezt a gyönyörű designt? Drága szerkesztőtársam, Katie Boo felajánlotta, hogy ingyen és bérmentve megcsinálja nekem. Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, hogy olvassa a blogom, viszont így el tudta készíteni a történethez eddigi legjobban passzoló kinézetet. A fejlécen acélos tekintetét ránk szegező Benjire ejtette el az egyik kedvenc megjegyzésem a designhoz: "mert mindig azt írod, hogy lehull a maszkja". 
Bár még nincs teljesen kész, technikai okok, valamint sok-sok kedves, néhol türelmetlen érdeklődő miatt újra nyilvánossá tettem a blogot, mivel már csak az utolsó simításokat kell rajta elvégezni, és szerintem a történet végéig meg is tartom ezt a kinézetet. *-*
Tehát nagyon-nagyon köszönöm Katie, hogy szántál és szánsz időt arra, hogy ezt a csoda-designt összerakd nekem! Imádlak és nem tudok érte elég hálás lenni! ♥

Valamint a napokban lezárult az Artist Corner Design által hirdetett verseny, melynek egyik kategóriájában Különdíjat kapott a blog. Nemrég viszont kiderült, hogy a Legjobban kidolgozott karakter kategóriában maga Sunshine Rodriguez 2. helyezést ért el! Iszonyatosan örültem és örülök még mindig neki, annak, hogy az argentin-mexikói-svéd bérgyilkos lány karaktere ennyi embert megfogott! Köszönöm nektek! :)

Nem is szaporítom tovább a szót, esetleg még annyit, hogy azoknak az olvasóimnak, akiknek a blogjára fel vagyok iratkozva, igyekszem hamarosan megírni az elmaradt kommentjeimet, ha van rá esélyem, holnap vagy holnapután délután, de a jövő héten mindenképpen bepótlom az újonnan felkerült fejezeteik olvasását. :)
Most pedig *dobpergés* jöjjön is a fejezet!
Jó szórakozást, remélem, tetszeni fog! ^^
______________________________________________________________

- I put it all away
Holding it back for a rainy day
But what if that day don't come
I need love.
No money, no house, no car is like love -

Rebecca Ferguson - Nothing's Real But Love
Abban a pillanatban, hogy a csengő pontban este hatkor megszólalt, a karomat vastagon borította be a csokoládékrém, amit hangos és mély nevetés kísért. Bosszúszomjasan nyúltam az előttem gőzölgő bolognai szósz felé, hogy egy paradicsomos-húsos ellentámadást indíthassak, noha csak egy öreg, kék és fehér kockás kötényt találtam el vele, de azt pont szívtájékon.
- Shiny! Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?! Nézd, eltalált! Pont itt! – kiáltott fel Jeff fancsali képet vágva, majd a konyhaasztalnál ücsörgő Honey felé fordult, aki egy világszinten elismert orvos tűnődő arckifejezésével vette szemügyre a kötény elején éktelenkedő vörös foltot.
Még fel is állt, nevelőapjához közelebb lépve, ujjaival az állán dobolva vizsgálgatta az elgyötört, halálra vált arcú férfit, aki véleményem szerint kissé túljátszotta a szerencsétlen áldozat szerepét. Elvégre nem az ő teljes bal karja volt forró csokiszósszal összemaszatolva.
- Szerintem megmaradsz – vonta le a végkövetkeztetést kishúgom bölcsen, közben bátorítóan paskolta meg Jeff karját. – De ha gondolod, adhatok rá gyógypuszit. Bár tudom, hogy csak füllentesz és nem is fáj igazán – fonta keresztbe a karját a mellkasán angyalian mosolyogva. Ez a vigyor és a huncut, barna szempár pedig épp elég volt ahhoz, hogy pocsolyává olvadjak.
- Te jó ég! Mégis mi folyik itt?! – robbant be a konyhába Julie, valószínűleg végzett odakint a terítéssel. Kontyba fogott vörös hajából néhány kósza tincs az ég felé meredt, szeme szikrákat szórt, jelenleg egy tűzokádó sárkányra emlékeztetett a legjobban. Egy nagyon dühös tűzokádó házisárkányra. – Honey, kincsem – fordult a húgom felé, miután felmérte a körülöttünk uralkodó állapotokat. – Mivel úgy tűnik, te vagy itt a legértelmesebb, megtennéd, hogy kinyitod az ajtót? Mindjárt megyek én is utánad, csak helyre teszem ezt a kettőt.
- Oké – jött a cincogó válasz, Honey pedig az egyik fekete hajtincsét rágcsálva indult el az előszoba irányába. Valószínűleg megérezhette, hogy ebből az elkerülhetetlen vereséggel véget érő csatából jobb kimaradnia.
- Jules, drágám – lépett oda feleségéhez Jeff, hogy egy engesztelő puszit nyomjon az arcára. Látszott Julie-n, hogy ez a módszer hosszútávon megenyhítette volna, de most csak finoman ellökte magától lélektársát.
- Ne is próbálkozz, Jeffrey Montrose! Inkább tüntessétek el magatokról a háborútok nyomait, de nagyon gyorsan! Meg vagyok veletek áldva… - morogta, miközben nekünk hátat fordítva elindult a húgom után.
Jeff pislogott egyet, a fejét csóválva hámozta le magáról a mocskos kötényét, én pedig csendben a mosogatóhoz léptem, hogy lemossam a karomról a csokoládés sütemény tetejére szánt masszát.
- Julie tudhatott valamit, mikor azt javasolta, hogy inkább odakint együnk a nagy étkezőasztalnál – mondtam, mikor az egykori MI6 ügynök odalépett mellém, hogy néhány koszos tányért rakjon be a mosogatógépbe. – Itt minden úgy néz ki, mintha két ötéves kajacsatázott volna – néztem körbe a hatalmas konyhában.
- Hát, az biztos, hogy egy bolognai spagettit és Honey kedvenc, étcsokis-marcipános sütijét elkészíteni még sosem járt ennyi mocsokkal – vakarta meg a tarkóját elgondolkodva. Jeff kitűnő szakács volt, isteni fogásokat tudott hihetetlenül rövid idő alatt összedobni, de ha a Honey-Shiny kuktaduó is besegített neki, annak sosem egy tiszta konyha lett a vége. – De azért jól szórakoztunk, nem? – vigyorgott rám vidáman, én pedig bólogatva viszonoztam a gesztusát.

- Nézzétek, mit kaptam! – száguldott be a helyiségbe miniatűr tornádóként kishúgom, kezében egy hatalmas tábla csokit szorongatott. – Pont a kedvencem! – mutatta meg nekem csillogó szemekkel, de azért tekintetébe némi óvatosság is vegyült, mintha azt próbálta volna kitalálni, hogy mennyire biztonságos másokat közel engedni az ajándékához.
- Nahát, hogy eltalálták, mit szeretsz – simogatta meg Honey fejét túlságosan is erőltetett jókedvvel a nevelőapja. Mindig igyekezett kedveskedni különleges, házi készítésű sütikkel laktózérzékeny lányának, de újra és újra rá kellett döbbennie, hogy a bolti csokoládékkal szemben nem tudott a ringben maradni. Pedig olyan lelkesen kereste a tökéletes csoki recepteket, amiket végül húgom egy hétéves kislány őszinteségével csak úgy kommentált, hogy ez nem az igazi. – Kitől kaptad? – kérdezte most, noha pontosan tudta, ki volt a tettes. Ahogy azt is sejthette, hogy ki volt az informátora. - Shiny hercegétől – kaptuk azonnal a választ egy csilingelő kacaj kíséretében, amitől én ellenállhatatlan késztetést éreztem egy ájulásra. Ha ezt a herceges és hercegnős dumáját előadta Victornak is, örökre a süllyesztőbe küldte kegyetlen bérgyilkosi imidzsemet.
- Akkor jobb lesz, ha üdvözöljük ezt a herceget – jegyezte meg Jeff egy ördögi vigyor kíséretében, ami miatt jobbnak láttam, ha még az egyszemélyes kivégzőosztag előtt lépek színre.

Amint beléptem a nappaliba, összefutottam a Honeyhoz hasonlóan elvarázsolt és lenyűgözött Julie-val, aki egyik kezében egy csokor hófehér kálát, a másikban pedig egy vázát tartott, miközben az orra alatt valami olyasmit motyogott, hogy ennek még valahogy helyet kell szorítania az asztalon.
- Istenem, hát nem gyönyörűek? – kérdezte álmodozva, közben óvatosan húzta végig az ujját a sima, fényes szirmokon. – Azt már korábban észrevettem, hogy nagyon helyes fiú, de hogy ennyire udvarias és figyelmes legyen! – sóhajtotta, majd egy cinkos kacsintást követően hátrapillantott a válla felett a vendégre. – Shiny, drágám, remélem, tudod, hogy piszkos kis mázlista vagy – szorította meg a vállam, mielőtt elsuhant volna a konyha irányába. A fejemet csóválva, mosolyogva szeltem át a helyiséget, hogy eljussak a könyvekkel és fényképekkel telezsúfolt polcsor előtt tétován ácsorgó Victorhoz. Tudtam, hogy bár nem voltak vér szerint rokonok, Honey és Julie abban nagyon hasonlítottak, hogy mindkettejüket könnyű volt lenyűgözni, ha az ember ismerte a gyenge pontjukat. Lélektársamnak azonban valamit nagyon jól kellett csinálnia, hogy az egykori Interpol ügynök ennyire elájuljon tőle.
Míg a bútorokat kerülgettem, engedtem a késztetésnek, hogy hátulról alaposan megszemléljem ügynököm, már csak azért is, mert a megjelenése majdhogynem az újdonság erejével hatott. Eddig csak egyszer láttam az FBI embereit meghatározó öltönye nélkül – mikor moziba mentünk -, s rá kellett jönnöm, hogy a lazább külsőtől már nem is volt olyan hűvös és zárkózott a kisugárzása. Ez pedig tetszett. Jobban, mint vártam. Egyszerű, sötét farmert és kigombolt, sötétkék inget viselt, alatta fehér pólót, kezeit lazán a zsebébe süllyesztette, egy hétköznapi, mégis mocskosul és büntetni valóan jóképű, fiatal férfi benyomását keltette.

- Éjszakai műszakhoz nem kell öltönyt és nyakkendőt viselned? – öleltem át hátulról a derekát, és felpipiskedtem, hogy az államat a vállára tehessem.
- Majd ott átöltözöm – mormogta halkan, szemét le sem vette az egyik fényképről, aminek a keretét még a húgom díszítette pár éve az oviban. Különös gyengédség volt a tekintetében, ahogy a fotót méregette, ami Honey második szülinapján készült és ketten voltunk rajta: ő az ölemben, csillogó szemekkel, megbabonázva bámulta a tortáját, én pedig halványan mosolyogva próbáltam megtartani folyton fickándozó kis testét. - Azt viszont értékelném, ha legközelebb szólnál, mielőtt ilyen vacsorákra hívsz meg. Ez már majdnem olyan, mintha a családodnak mutatnál be – fordult felém hirtelen, s bár szavai nyersnek tűntek, a szemében tükröződő gyengédség ellensúlyozta hanghordozását.
- Tévedsz – ráztam meg a fejem vigyorogva. – Ez pontosan olyan, mintha a családomnak mutatnálak be. – Mikor ezen felháborodva felhorkant, engesztelésül egy puszit nyomtam a szájára.
Bár futó csóknak szántam, a kishúgom és nevelőszülei távol maradása elég löketet – és talán bátorságot is – adhatott neki, hogy a derekamat szorosan tartva rántson vissza az ölelésébe, mikor el akartam húzódni. Apró puszikkal hintette be a szám sarkát, majd az egész arcomat, végül, hogy mindezt megpecsételje, forrón tapasztotta ajkait az enyémekre.
De mielőtt még belefeledkezhettünk volna kettőnk kis világába, visszafogott köhintés és halk kuncogás ugrasztott szét minket. Ártatlanul mosolyogva fordultam a nappali küszöbén várakozó Montrose trió felé; Julie sugárzó arccal, szeretetteljesen nézett ránk, Honey két kis kezét a szájára tapasztva nevetgélt nevelőanyja háta mögül kukucskálva, Jeff pedig úgy bámult minket, mint aki egy kivégzést tervezget.

- Láttad, anyu, hogy puszilkodtak? – nézett fel Julie-ra a húgom még mindig kacarászva, s láttam rajta, nem tudja, merre is nézzen. Mindig így reagált, ha hasonlót látott, ám ezúttal a hangjába nemcsak jókedv, hanem némi féltékenység is vegyült, nem volt hozzászokva, hogy másokat nagyobb előnyben részesítsek.
- Te is fogsz még ilyet, pöttöm – simogatta meg Honey fejét nevelőanyja mosolyogva.
Míg nevelőapja ezen nemtetszését nem leplezve hördült fel, kishúgom gyanakodva nézett hol Victorra és rám, hol Julie-ra, lerítt róla, hogy azon töpreng, vajon ő ilyet mikor és miért is akarna csinálni. Disney meséket nézve is többször kifejtette már, hogy a „puszilkodás” a nagyok feladata. - Én biztos nem – jelentette ki végül határozottan, Jeffrey pedig megkönnyebbülten és elégedetten bólintott.
- Pontosan, nem fogsz – vigyorgott le a lányára, azonban felesége helytelenítő pillantását igyekezte elkerülni. Mint lányos apáknak – és egykor Carlosnak is velem kapcsolatban -, neki is az volt a legnagyobb félelme, hogy egyszer a kicsi tündérét valami suhanc elveszi tőle. A legrosszabb az érthető aggódásában mindössze az volt, hogy amíg erre sor nem kerül, minden jel arra mutatott, hogy az én lélektársamon akar gyakorolni. Gonosz félmosolyosa túlságosan elárulta.

- Jeff – sóhajtottam, reméltem, ha gyorsan túlesünk ezen, nem akarja majd az egész estét Vick szívatásával tölteni -, hadd mutassam be neked a lélektársamat, Victor Benedictet. Vick, ő itt a kishúgom nevelőapja, Jeffrey Montrose.
Érdekes volt figyelni az FBI és az MI6 ügynökének találkozását, még ha az egyikük nem is tudott arról, hogy a másik is szakmabeli volt régen. Bár lélektársam magasabb és izmosabb volt, acélos tekintete elbújhatott Jeff mellett, aki őrült tudós kinézetével – borzas hajával és szemüvegével – jelenleg jóval ijesztőbb benyomást keltett.
- Szóval te lennél a mi Shinynk lélektársa, mi? Megosztanád velem, hogy milyen szándékaid is vannak vele? – csapott bele Honey nevelőapja a közepébe, mikor kezet ráztak.
- Hogyan? – pislogott nagyokat a férfire Vick. Döbbenten jöttem rá, hogy egymásra találásunk óta most először láttam őt lefagyva, annyira zavarban volt, hogy nem tudott összerakni egy egész mondatot, s közben segélykérően nézett rám.
Én viszont inkább nem szóltam közbe, egyrészt mert tudtam, hogy Jeff ezt igazi „férfi beszélgetésnek” szánja, amiben nincs helye női szónak, másrészt pedig csak Victor alatt vágtam volna a fát, ha kinyitom a számat. Csak csendben figyeltem kettejük farkasszem párbaját, miközben azt hallgattam, kishúgom hogyan faggatja Julie-t arról, hogy az apja miért néz olyan gonoszan „Shiny hercegére”.
- Drágám – szólt oda Jeffrey a feleségének, aki felvont szemöldökkel nézett fel párjára -, amíg ti befejezitek a pakolást és a terítést, én elviszem ezt a kölyköt az irodámba egy kis elbeszélgetésre, rendben? – A választ meg sem várva indult el az említett helyiség irányába, Vicket úgy tolta maga előtt, ahogy a rendőrök szokták a bűnözőket. Az egyetlen, amit tenni tudtam, hogy egy bátorító telepatikus üzenetet küldtem neki, mire csak annyit válaszolt, hogy már érti, miért nem bírom az ügynököket.

- Könyörgöm, mondd, hogy nem fogja neki megmutatni a fegyvereit! – fordultam Julie felé, mikor a dolgozó ajtaja becsukódott, Honey pedig már a konyhában rakosgatott valamit.
- Attól tartok, szívem, ezt nem ígérhetem. Inkább gyere, minél hamarabb lesz vacsora az asztalon, Victor is annál előbb szabadul – fogta meg a karomat, majd maga után húzva indult el az edénycsörömpölés és ijedt sikkantás irányába.
Vacsit tálalni még életemben nem ment ilyen gyorsan. Kishúgom és nevelőanyja áradozását a lélektársamról figyelmen kívül hagytam, csak az agyam egy eldugott része fogta fel és raktározta el a neki szánt bókokat. Két percen keresztül oda-vissza teleportáltam a konyha és a nappaliban felállított étkezőasztal között, hogy a lehető leghamarabb legyen minden készen, Julie-éknak csak a mosogatógépbe való bepakolás maradt.
Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, mikor Honey hangosan elkurjantva magát asztalhoz hívta a férfibandát. Azonban a kiáltásra válaszul érkezett baljós csend ismét elbizonytalanított. Tudtam, hogy Jeff csak színészkedett, tesztelni akarta lélektársam álló- és tűrőképességét, valójában sosem bántaná, de mégiscsak az MI6 egyik legjobb embere volt, ki tudja, mi nála a határ, ha az apai ösztöne hatalmába kerítette.
- Fiúk! Vacsora! – kiabálta immár Julie is, a várt válasz hiányában telepatikus úton próbálkozott újra, összevont szemöldöke és villámokat szóró szeme pedig arra engedett következtetni, hogy férje nem teszi kirakatba, amit kaphatott.
Őszintén meglepődtem, mikor a nyíló iroda ajtaja mögül nevetés hangzott fel. A két ügynök úgy lépett be a nappaliba, mintha ezeréves cimborák lettek volna, Jeffrey Vick vállát csapkodta jókedvűen, lélektársam pedig hangosan és felszabadultan hahotázott valamin. Halvány gőzöm sem volt, mi változhatott meg kettejük között ilyen gyorsan, de vissza kellett fognom magam, hogy ne ugorjak kishúgom nevelőapjának nyakába azért, amiért előhozta az én hűvös Victor Benedictemből azt az énjét, amibe újra és újra képes voltam belezúgni.

- Látom, összebarátkoztatok – jegyezte meg Julie vigyorogva, azonban tekintete még mindig kissé dühös volt, amit férje bűnbánó kiskutyaszemekkel és egy bocsánatkérő puszival próbált eltüntetni.
Sunny, nem is mondtad, hogy a húgodat az a legendás Montrose páros neveli – robbant be a fejembe Victor hangja olyan lelkesedéssel, amilyet még sosem hallottam tőle. – Igazán szólhattál volna, hogy a szülei híres MI6 és Interpol ügynökök.
Sosem kérdezted – pislogtam rá gyanakodva, némán ösztönöztem a válaszadásra, ami megmagyarázza ezt a hirtelen jött haverságot kettejük között. Semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy jóban legyenek, de igazán kíváncsi voltam, hogy maximum öt perc leforgása alatt hogy tudta Jeffet is megszelídíteni.
- Pozitívan csalódtam a kölyökben. Tudtad, drágám, hogy ugyanaz volt a kiképzőnk? Meglátszik rajta, profin vette az akadályokat, pedig nagyon próbálkoztam – foglalta el elégedetten megérdemelt helyét az asztalnál a családfő.
- Néhány percen belül? – kérdeztem szkeptikusan.
- Á, már az első fél percben sikerült leszerelnem – csatlakozott be Vick a beszélgetésbe, amire Julie egy szemforgatással megspékelt sóhajtással válaszolt.
- Ezek szerint pontosan be tudtad azonosítani a gyönyörűségeit – utalt férje fegyverarzenáljára. Jeff és én a különböző lőfegyverek iránti imádatban nagyon hasonlítottunk egymásra, ami viszont a környezetünket mindig kiakasztotta, főleg, ha olyan szakszavakkal dobálóztunk, amiket csak a szakemberek és a profik használtak.
- Az ilyen antik darabokat lehetetlen nem felismerni.
Már épp válaszoltam volna, de váratlanul egy kéz kulcsolódott a csuklóra, ezt követően pedig a tulajdonosa egy aprót rántott a karomon; a mellettem felbukkanó alacsony lányka zavart, kérdő tekintete elvonta a figyelmem lélektársam megjegyzéséről.

- Mit szeretnél, hercegnőm? – hajoltam le, hogy az arcom egy vonalba kerüljön Honeyéval.
- Victor ülhet mellém? – érdeklődött halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy minden jelenlévő hallja. És Jeff arcát elnézve Vick népszerűségi indexe rettenetesen gyorsan megcsappant, pedig a húgom mindössze három szót ejtett ki a száján.
- Hogy melléd üljön? – visszhangoztam. – Kisasszony, te le akarsz cserélni engem? – egyenesedtem fel, s tettetett felháborodással vágtam csípőre a kezem. Általában én szoktam az lenni, akitől kiköveteli, hogy mellette egyen, ez a kérés számomra is féltékenységgel vegyes újdonsággal hatott.
- Haragszol ezért? – nyílt tágra a csokoládébarna szempár, de teljesen feleslegesen vetette be a bociszemeket. Elég valószínűtlen volt, hogy létezett bármi is ezen a világon, amiért képes lennék haragudni a húgomra.
- Hát, teperhetsz, hogy kiengesztelj – vontam meg a vállamat fapofával, miközben intettem ügynökömnek, hogy jöjjön oda hozzánk. – Te pedig nehogy bepróbálkozz nála! Figyellek, Benedict, onnan szemből! – böktem oldalba vidáman, és átmutattam az asztal másik oldalára. Vick égnek emelte a tekintetét, de azért halványan elmosolyodott, mikor leült. Bár egyik oldalán egy teljesen ártalmatlan hétéves mászott fel a székre, a balján ülő, harmincas évei közepén járó férfi gonosz félmosollyal az arcán figyelte.
Igazából… felesleges bemocskolnom a kezeimet, hogy befenyítselek. Rendes és okos kölyöknek tűnsz, aki tiszteli Shinyt, így nem akarlak bántani. Majd az FBI tíz legkeresettebb bűnözőjének oszlopos tagja elvégzi helyettem a piszkos munkát – hallottam meg Jeff hangját a fejemben, Victor meglepett arca pedig elárulta, hogy nem én voltam az egyedüli, aki hallotta. És abban is biztos voltam, nem azon akadt fenn, hogy Montrose-éknak is beszámoltam a bizarr módon dicsőítő, de egyben veszélyes hírről, sokkal inkább az zavarta, hogy mások számára áthatolhatatlan védelmét az elméje körül Blondie után egy újabb személynek sikerült feltörnie.

Jeff, ne az én fejemet használd közvetítőnek, ha szeretnél valamit, azt mondd egyenesen neki – morogtam, közben szórakozottan rendezgettem az evőeszközeimet.
Falakat feltörni könnyebb, ha olyan oldalról közelítem meg, ahonnan nincs annyira védve – válaszolta vállat vonva, ezzel egy időben viszont Honey-ra is rászólt, hogy üljön nyugodtan a fenekén. – Különben is – folytatta -, minek titkolózzak?
Jeffrey, hagyd ezt! Ez nem az MI6, a királynő sincs itt, a gyilkos apa szerep gyakorlásához meg inkább nyolc-kilenc év múlva térj vissza, rendben? – szólt rá férjére Julie telepatikusan úgy, hogy azt húgomon kívül mindenki hallotta, őt viszont teljesen lefoglalta a tányérjára került spagetti, hogy feltűnjön neki a felnőttek gyanús hallgatása. – Sajnálom, hogy csak ennyivel szolgálhatunk, de Shiny kicsit későn szólt, így anyukám régi, bevált bolognai receptjén kívül nem tudtunk mit időben összedobni – fordult Vick felé, aki zavarában azt sem tudta, mit feleljen.
- Julie Juliaként lett anyakönyvezve. A mamája ízig-vérig olasz – mosolyogtam lélektársamra, miközben telepakoltam a tányérját tésztával és a még gőzölgő szósszal.
- Ó! Az igazi olasz fogásoknál nincs is jobb. Két testvérem lélektársai nővérek, nekik is vannak olasz felmenőik, így néhány recepttel már megismertették a családomat.
- Az biztos, hogy értik a dolgukat – vigyorgott ügynökömre Jeff. – Bár csak a recept az anyósomé, a vacsorát én csináltam. Jules nem nagyon szokta betenni a lábát a konyhába.
- Csak azért, mert nem engedsz be – jött a válasz egy szemforgatás kíséretében. – Akkor jó étvágyat, kedveseim! – ült le végül Julie is a férje mellé.
- Már megint füllentettél – jegyezte meg kishúgom tele szájjal, amiért nevelőanyjától egy rosszalló pillantást kapott. – Nem is te csináltad. Shiny és én segítettünk – nézett nevelőapjára sértetten, Jeffrey pedig igyekezett bűnbánó arccal palástolni a jókedvét.

Míg apja és lánya azon vitatkoztak, kinek mennyi része volt a nagy munkában - Honeyra ráhagytam az én védelmemet is, miután meggyőződtem róla, hogy többes számban beszél a kuktákról -, Victor óvatosan megérintette az elmémet.
Tiszta a terep, bejöhetsz – nyugtattam meg, egy pillanattal később pedig már intenzíven éreztem a jelenlétét a fejemben. – Bocs az előbbiért, nem hinném, hogy szándékosan csinálták.
Neked az összes ismerősöd képes csak úgy belemászni mások fejébe? – kérdezte, de láttam rajta, hogy közben igyekszik az asztalnál folyó beszélgetésre is figyelni.
Nem. Csak Blondie és ők ketten. Jeff képes falakat építeni és lerombolni bárkinél, Julie pedig a segítségével hozzá tud férni mások gondolataihoz. Nincs olyan szuper védelem, amit ők ketten ne tudnának áttörni.
Hasznos képesség. És hihetetlenül örülök, hogy erről előre szóltál – nézett rám a villája felett, majd bekapott egy adag spagettit. Már éppen visszaszóltam neki valamit, de a húgom kérdése beelőzött. Nekem halvány gőzöm nem volt arról, mit mondott, de úgy tűnt, Victor figyelme mindenre kiterjedt, könnyűszerrel válaszolt Honeynak.
A vacsora úgy zajlott, mintha egy tinilány álma vált volna valóra, aki hazavitte bemutatni a barátját a családjának. Jeff és Julie kérdezgettek Vick családjáról, óvatosan tapogatóztak a munkája körül, ő pedig a húgomra tekintettel ugyanilyen tapintatosan érdeklődött az MI6-nél és az Interpolnál töltött idejük felől, a mindennapjaikról; gyakorlatilag minden ilyen esemény során felhozható témát kiveséztek, sőt, bizonyos szempontból még többet is. S mindeközben Victor nem szűnt meg… nos, Victor maradni. Szinte már művészien flörtölt velem, az ötfős vacsora ellenére képes volt kialakítani egy olyan privát légkört is, melyben csak mi ketten léteztünk. Az asztal alatt a lába feltűnően gyakran ért az enyémhez, többször úgy válaszolt egy-egy kérdésre, hogy közben végig a szemembe nézett és egyszer-egyszer a villájára tekert falatot is így fogyasztotta el. A magam módján válaszoltam a gesztusaira, az pedig külön tetszett, ahogy pillantása elsötétült, ahányszor a megengedettnél egy fokkal érzékibben nyaltam le a szám széléről a bolognai szószt.

- Hasonlítasz Aladdinra. – Már a puha, édes, étcsokoládés-marcipános desszertnél jártunk, mikor Honey megunta, hogy a beszélgetés egyre inkább olyan irányba folyik, amit ő nem ért. Ezért hétéves kislányhoz híven a maga módján, egy neki tetsző témával próbálta felhívni magára a figyelmet.
 - Igazán? – tette le a villáját Victor a tányérja szélére, majd teljes testével a húgom felé fordult. – És ez nekem jó vagy sem? – hajolt közelebb, miközben Honey tágra nyílt szemekkel tanulmányozta.
Úgy néztek ki, mint két elhivatott politikus, akik meg akarták váltani a világot, noha maszatos szája elvette kishúgom diplomata arcának komolyságát. Azonban Vick ezzel nem törődött, mi több, furcsa módon egyenlő félként kezelte a mellette ülő lánykát, aki nem rettent meg az őt fürkésző szürke tekintettől.
- Jó – fonta keresztbe karját Honey a mellkasán. – Shiny olyan, mintha összerakták volna Jázmint és Tianát, szóval neked vagy Naveenra, vagy Aladdinra kell hasonlítanod. Shiny és anyu azt mondták, ez így működik. Mint Hamupipőke, Hófehérke, Csipkerózsika és a hercegeik – toldotta meg a gondolatmenetét magyarázatképpen.
Még csak hét éves – válaszoltam telepatikusan lélektársam kérdő pillantására. – Valahogy be kellett avatni az egész lélektársas dologba úgy, hogy a méhecske és a virág incidensét ne említsük.
Pedig a méhecske és a virág nagyon jól szoktak szórakozni és…
Fogd be! – szóltam rá figyelmeztetően, közben ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a sütemény rétegeit tanulmányozzam.

- Nos, akkor azt hiszem, szerencsés vagyok – szentelte figyelmét újra a húgomnak, bár a fél szemét rajtam tartotta, szája szegletében pedig apró, alig látható mosoly bujkált. – Ezek szerint megengeded, hogy a nővéreddel maradjak? – kérdezte ártatlanul, mire csak a szememet forgattam. Eléggé valószínűtlennek tartottam, hogy egy kislány szavára cölibátusba vonulna, de azt el kellett ismernem, hogy a színjátéka nagyon aranyos volt.
Honey elgondolkodva nézte őt néhány másodpercig, mintha komolyan meg kellett volna fontolnia a választ, végül lassan bólintott; megadta az engedélyt. De senki nem tudott erre mit reagálni, mert utána szinte azonnal kibökte:
- És feleségül is fogod venni? – Jeffnek kellett erősen hátba vágnia, mert a süti a torkomon akadt, az ájulási kényszer miatt pedig nem bírtam mit kezdeni elszorult légcsövemmel. Némiképp megnyugtatás volt, hogy bár próbált segíteni, Jeffrey maga is félrenyelt, köhögéssel párosult nevetését a szalvétája mögé rejtette.
- Honey, szívem, ilyet nem illik… - Julie hangja váratlanul elhalt, s mikor könny fátyolos szemeimet Victorra emeltem, meg is találtam, ki fojtotta belé a szót. Lélektársam egyik ujját a magasba emelve rázta a fejét, arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, ugyanúgy magába zárkózott, mint az első találkozásunkról. Kishúgom viszont nem zavartatta magát, kíváncsian várta ügynököm válaszát, fuldokló testvéréről és nevelőapjáról tudomást sem vett.
Amint nagy nehezen lenyugodtam, tekintetem ismét találkozott Vickével, aki pislogás nélkül nézett rám, szürke szeme szinte lyukat égetett belém, csak nehezen bírtam fenntartani a szemkontaktust. Ez már nem egy cuki kis beszélgetés volt a kistestvéremmel, valóban a válaszon gondolkodott.
A másodpercek kínzóan lassan teltek, a falióra mutatójának kattogása dobhártyaszaggatóan visszhangzott a fülemben, a csend pedig Honeyn kívül mindenki számára kezdett kínossá válni. Végül lélektársam tekintete különös, ezüstös fényben ragyogott fel, arcán meleg mosoly jelent meg, végig a szemembe nézve válaszolt a feltett kérdésre.

- Igen – mondta lassan, tagoltan, hogy biztos felfogjam. – Igen, egyszer el fogom venni – nézett a húgomra, aki angyalian elvigyorodott, majd kuncogni kezdett jókedvében. – És ezt komolyan is gondoltam – hallottam meg a hangot a fejemben, amitől az arcom színe egy pillanat alatt ment át lágy barnából paradicsom vörösbe.
A vacsora hátralévő részében száguldozó gondolatokkal figyeltem Honey Montrose és Victor Benedict párbeszédét. Tehát feleségül akar venni. Valamikor. Az egyetlen aprócska, icipici probléma ezzel csak annyi volt, hogy akármennyire voltunk is lélektársak, a házasság nem szerepelt a vele kapcsolatos gondolataim között. Egyrészt azért, mert ilyen magas szintre emelt kapcsolatra még nem álltam készen sehogy sem, másrészt pedig előbb életben kéne kikerülni a körülöttünk egyre csak gyűlő cápaörvényből. Azt viszont be kellett látnom, hogy a jelenet, ami éppen az orrom előtt folyt, egyike volt a világ legédesebb beszélgetéseinek. Az én hatalmas, szigorú, hűvös ügynököm komoly eszmecserét folytatott egy hozzá képest negyedakkora és majdnem negyed annyi idős kislánnyal arról, hogy ki a legmenőbb Disney hercegnő – Vick szerint Mulan, míg Honey Kidát és Meridát pártolta. Tudtam, hogy lélektársam nagyon gyengéd tud lenni, ha akar – nekem már rengetegszer bebizonyította -, de azt nem sejtettem volna, hogy bárki olyannal képes így viselkedni, aki fontos nekem. Márpedig a kishúgom az egyik legfontosabb és legjobb dolog volt az életemben, ezt pedig ő tiszteletben is tartotta, olyan természetesen viselkedett vele, mintha minden vacsoránál hasonló dolgokat vitatnának meg. Bár minden idegszálam több szempontból is tiltakozott egy fehér ruhás ceremónia és az utána következő macerák ellen, egy valamiben biztos voltam: Victor Benedict hamisíthatatlan lányos apának született.
Fogalmam sincs, mikor hagytam abba az evést, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy az államat támasztva, elragadtatva bámulom kettejüket. Az agyam egy hátsó szeglete érzékelte, hogy Jeff és Julie tapintatosan háttérbe húzódtak, de a többi részét teljesen lekötötte életem két legszeretettebb személye látványának feldolgozása és örök életre való elraktározása.

- Shiny, drágám, te tényleg megütötted a főnyereményt ezzel a fiúval – mosolygott rám Julie, miután becsukta, majd elindította a mosogatógépet. A vacsora végeztével Honey és a két férfi éppen a Két pasi meg egy kicsi élő verzióját alakították a nappaliban, míg a két „háziasszony” eltakarított és rendet tett. Pakolás közben végig lopva Victort figyeltem, akit vagy a húgom, vagy a nevelőapja szórakoztatott, ő pedig érdeklődve hallgatta, ahogy azok ketten egymás szájába vágva magyaráznak valamit. Mikor aztán Honey nevelőanyja unszolására elsomfordált fürdeni – természetesen teljesen egyedül, igazi nagylányként -, Vick és Jeff figyelmét leginkább a focimeccs és a másik kedvenc csapatának szidása kötötte le.
- Aha… - mormogtam fél szemmel lélektársamat lesve. Tisztában voltam vele, tudja, hogy figyelem, mégsem fordult felém, inkább az egyik hátvédről fejtette ki a véleményét.
- Ez nem volt túl meggyőző – éreztem meg egy gyengéd érintést a vállamon, s mikor megfordultam, Julie Montrose mindentudó félmosolyával találtam szembe magam.
- Csak… egy kicsit összezavarodtam… Amit mondott, az váratlanul ért – dőltem neki sóhajtva a konyhapultnak, körmeim a krómozott felületbe vájtak.
- A húgod csapdába csalta. Esküszöm abból a gyerekből egyszer ügyvéd lesz, esetleg politikus, amilyen jól tud másokat manipulálni. Te is tudod, hogy a kérdésére nem lehetett igenen kívül máshogy válaszolni. És különben is, mi baj van abból, ha ilyen szándékai is vannak?
- Julie, ő és én még mindig ellentétes oldalon állunk. Ha nem történik valami csoda, egy esetleges esküvő után rosszabb véget érne a történetünk, mint Rómeóé és Júliáé.
- Ne játszd a drámakirálynőt! Nem azt mondta, hogy innen egyenesen a legközelebbi templomba fog elrángatni vagy, hogy az éjszaka közepén felver egy anyakönyvvezetőt. Csak annyit, hogy gondolt már arra, hogy egyszer fehér ruhában fogsz előtte állni.
- De hiszen még három hete se ismerjük egymást, ő pedig máris szerelmet vall és házasságról beszél – fakadtam ki.

Hangosan kimondva mindezt még jobban elbizonytalanodtam. Három hét. Pontosítva két hete, hat napja – rásandítottam a sütő órájára -, öt órája és úgy tíz perce találkoztunk először. Nem mintha ennyire számon tartanám… Ennyi idő alatt kinyírtam egy csomó embert, közben elértem, hogy a rám állított FBI ügynök – a lélektársi viszonytól eltekintve – belém szeressen. Ezért nem adnak valamilyen díjat vagy kitüntetést?
Bár egy dologban igazat kellett adnom Victornak. Számomra is olyan volt, mintha hónapok óta ismernénk egymást, nehezemre esett elképzelni, hogy ez valójában mindössze tizennégy és hat nap volt.
- Áhá! – kiáltott fel Julie, de azon nyomban vissza is vett a hangerőből, mikor elkapta férje kérdő pillantását, amit lélektársam háta mögül küldött neki.
- Áhá? – néztem rá gyanakodva. Nem tudtam, jót vagy rosszat jelent-e számomra a szemében csillogó megvilágosodás, és arról sem voltam meggyőződve, hogy tudni akarom-e egyáltalán.
- Te félsz – mutatott rám, mintha azt akarná elérni, hogy bevalljak valamilyen bűntettet.
- Félek? – visszhangoztam hitetlenkedve. – Mégis mitől?
- Az érzelmeidtől. A szerelemtől. Attól, hogy még közelebb kerülsz hozzá. – Mielőtt még közbeszólhattam volna, belém fojtva a szót folytatta. – Honey az egyetlen, akitől nem határoltad el magad valamilyen szinten. Rengeteg időbe telt, míg nekünk megnyíltál, és pontosan tudom, hogy először a barátaidtól is idegenkedtél. Mert féltél, hogy akit közel engedsz magadhoz, annak előbb vagy utóbb baja esik. Aztán a semmiből felbukkant ez az ügynök, akiről kiderült, hogy a lélektársad – az egyetlen olyan kapcsolatod, amit nem tudsz eltaszítani magadtól. És megrémít az egésznek a gyorsasága, a tény, hogy te is érzel iránta valamit, ami mély, visszafordíthatatlan és csodálatos. Meg amúgy sem vagy túl optimista természet, így inkább igyekszel távol maradni tőle, a hűvös, érzelmek nélküli részedre hallgatni a szíved helyett.
- Az eszemre? – szúrtam közbe, de meglepődtem, mikor Julie megrázta a fejét.
- Az eszed is tudja, honnan gyökerezik ez a kapcsolat. Inkább arra a rideg bérgyilkosra céloztam, aki azt hiszi, jó neki egyedül. Pedig már engem, Jeffreyt és a csapatát is bezárta a szívébe. Pontosan tudom, hogy Victor Benedicttel is ezt tenné, de ehelyett megrettent és inkább kifogást keres. – Gyengéden megszorította a kezemet, majd kezében a nagy monológja közben előhalászott két üveg sörrel elindult a nappali felé, engem pedig magamra hagyott a gondolataimmal.

Ahogy az Interpol egyik legkiválóbb emberétől az elvárható volt, Julie remek emberismerő volt. Éppen ezért tisztában volt azzal, mennyire utálom, ha valaki kitalálja a legbelsőbb gondolataimat, amiket még magamnak sem mertem bevallani. Az elhatározásom és a bizonytalanságom egy pillanat alatt omlott össze a szavaira, végül nem maradt más, mint amire eddig célzott: félelem. Félelem attól, hogy elveszítek valaki olyat, aki rettenetesen rövid időn belül már a világot jelentette számomra.
Még mindig nem mertem beismerni, mit is érzek Vick iránt valójában, de a tényt nem tagadhattam le, hogy ijesztő volt. Nagyon. És neki fogalma sem volt arról, mennyire levett a lábamról, hogy bármit meg tennék neki és érte. Azért, hogy éljen és boldog legyen. Groteszk módon nevetni akartam a helyzeten, a soha nem nyugvó körforgáson, amiben egy FBI ügynök és egy bérgyilkos játszik szerepet, akik a helyzetük és tetteik ellenére egymásnak lettek teremtve. Mintha csak a sors maga akart volna gúnyos tréfát űzni, hogy annyi év után pont a lélektársam iránti érzéseimtől, az ismeretlen jövőtől rémüljek halálra.
Jól vagy? – Victor hangjára összerezzentem, még mindig a konyhapultot markolva fordultam felé. Julie éppen magyarázott neki valamit, ő viszont nem rá figyelt, hanem alig észrevehetően elnézett mellette, a megfejthetetlen szürke szempár szinte lyukat égetett belém.
Miért ne lennék? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre, noha tudtam, ez mennyire felidegesíti. Én se rajongtam azért, ha nem kaptam egyenes választ.
Mert úgy nézel ki, mint aki mentem elájul.
Jól vagyok. Tényleg – biztosítottam, s hogy leplezzem a zavarom, küldtem felé egy elég gyengére sikerül mosolyt. De legalább mosoly volt, elég ahhoz, hogy a figyelme visszataláljon a Montrose házaspárhoz.

Mikor némileg sikerült megnyugodnom és összeszednem magam, elszakadtam a pulttól, hogy csatlakozzak a többiekhez. Éppen valami indokon törtem a fejem, ami megmagyarázhatja a magányosan töltött hosszú perceket – migrén, rosszullét, bármi -, de a belém csapódó kis test elintézte, hogy kifogások után kelljen néznem.
- Na, mi az, pöttöm? – hajoltam le a húgomhoz, aki immár cuki rózsaszín, virágokkal díszített pizsamában feszített előttem. Haja vége nedvesen kunkorodott vissza, finom vanília- és gyerekfogkrém illatot árasztott magából.
- Énekelsz nekem? – formált tölcsért a kezeiből, hogy a fülembe suttoghasson.
- Nem vagy te már nagylány ehhez? – kérdeztem oldalra billentett fejjel, amivel csak fokoztam a zavarát. Úgy gondolta, mivel jövőre már nagy, komoly iskolás lesz, az esti mesék és hasonlók nem valók neki, azonban még elég sokszor hazudtolta meg a döntését.
- Nem. Most nem. – Válaszát határozott fejrázással is nyomatékosította, majd egyszerűen karon ragadott és maga után húzott a szobája irányába. – Jó éjszakát! – köszönt el kicsit megilletődve, amit Victor jelenlétének tudtam be. Valószínűleg anya és apa esti pusziján már átesett, hatalmas lélektársam miatt viszont nem nagyon tudta, mit is kellene még csinálnia. Akármilyen diplomatikus beszélgetést folytattak is le a Disney hercegnőkről, egy hétéves bizalmát azért nem volt olyan könnyű elnyerni, főleg, ha látta az illetőt a nővérével „puszilkodni”.

Kishúgom szobájában – ahol az elmúlt pár napot töltöttem – szépen betakargattam őt, a kislámpáját pedig bedugtam a konnektorba, míg a nagyot leoltottam. Végül visszaültem a halvány rózsaszín és barack színekben pompázó királykisasszonyos, igazi baldachinnal díszített ágyához – ami valószínűleg egy életre a nyakán fog maradni, amíg külön nem költözik -, ahol Honey már egy vastag paplan és egy halom párna közül pislogott fel rám.
- Biztos nem mesét akarsz inkább? – simítottam ki egy tincset az arcából.
- Nem, most énekelj – válaszolta határozottan, bár álmosan csengő hangocskájából arra következtettem, hogy édes mindegy, mibe kezdenék bele, fél percen belül már aludna is.
- Rendben. És mit?
Ezen egy pillanatra el kellett gondolkodnia, összevont szemöldökkel szuggerálta a csipkés baldachint, mintha attól várna választ.
- Eljő majd a királyfi – mondta végül.
Most rajtam volt a sor, hogy kicsit ráncoljam a homlokom. Hófehérke dala meghaladta a képességeimet, a régi mesék dalainak hangtartományával nem bírtam.
- Drágám, azt nem tudom kiénekelni.
- Nem is az eredetit – pislogott rám úgy, mintha az évezred hülyeségét állítottam volna. – Azt, amit múltkor együtt néztünk.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A gyerekcsatorna tinisztárok által előadott verziója már sokkal jobban feküdt, ráadásul valamilyen szinten még az eredetit is lefölözte – már ha a modernségét nézzük.
Erre már nem válaszoltam, inkább énekelni kezdtem. Régen anyu mindig spanyol altatódalokkal ringatott álomba, tőle örököltem a zenei érzékemet – mivel sem apunak, sem Carlosnak nem volt egy gramm se. Hagytam, hogy a hangok tisztasága átjárja a bensőmet, miközben a savant kislányok mesebeli álmáról énekeltem: a hercegről, aki bizony egyszer eljön majd értük. A várakozás titokzatossága, az első találkozás varázsa, a boldog jövő tervezgetése volt belefoglalva a dalba, s önkéntelenül is eszembe juttatta a saját variációmat Victorral. Tizenhárom évesen, sőt, idősebb koromban sem szerepelt hozzá mérhető pasi a lélektársamról szóló álmaimban, az első találkozásunk varázslatosságát mindössze a Rubinvörös különleges, közel-keleti díszlete adta, a jövőnk pedig inkább véresen, mint boldogan várt ránk. Ám egy dologban biztos voltam: a maga módján csodálatos volt, a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.

Mikor a dal végére értem, Honey már aludt, mosolygott álmában, plüssmedvéjét pedig úgy szorította magához, mintha a hercegét ölelné. Csak reménykedtem benne, hogy mikor ő is megtalálja a lélektársát, a találkozás pont olyan lesz, ahogy Hófehérke énekelte – és Csipkerózsika, Hamupipőke, Belle meg az összes többi hercegnő.
Óvatosan álltam fel, nehogy zajt csapjak, még úgy is, hogy tudtam, a Szövetség összes gépfegyverét, rakétáját és bombáját is tesztelhetném az ágya mellett egyszerre, akkor sem ébredne fel rá. De ez csak az anyai ösztön megszokása volt, ami mindig életbe lépett, ha a húgom mellett voltam.
Majdnem megbotlottam a saját lábamban, mikor az ajtó felé fordulva megpillantottam Vicket, aki mellkasán összefont karral, vállával az ajtófélfát támasztva figyelt. Nem sokon múlott, hogy ne nevessek fel a látványon: hűvös, gyanakvó lélektársam egy rózsaszín, habos-babos, csipkés, plüssökkel és cuki teáskészletekkel teli lányszoba küszöbén – a kettő valahogy nem fért össze. De végül még egy vigyorra se futotta, a készülő reakciómban a tekintete állított meg. Olyan hihetetlen gyengédséggel figyelt, mint még soha, a szürke szempárban megmagyarázhatatlan érzelmek dúltak, amiket képtelen voltam beazonosítani. A testemet kellemes melegség járta át, eközben a szívem idegesen dörömbölve akart kitörni a mellkasomból.
Fogalmam sincs, meddig álltunk így egymással szemben, miközben ő hol békésen alvó kishúgomat, hol engem nézett, de végül megembereltem magam annyira, hogy folytathassam az eredeti célom, vagyis hagyjam Honeyt nyugodtan aludni.

Nem jutottam ki a szobából, mert amint Victor mellé értem, erős karok húztak magukhoz és fordítottak meg óvatosan, szabályosan emelkedő és süllyedő mellkasa a hátamnak nyomódott, állát a vállamra tette, lélegzete a nyakamat csiklandozta, miközben finoman ringatott. A kezeim önkéntelenül keresték az övét, úgy dőltem hátra az ölelésében, mint mikor egy vándor, aki évekig távol volt az otthonától, végre átlépi a háza küszöbét: olyan érzésem volt, mintha hazaértem volna.
- Nagyon jó anya lennél – suttogta a fülembe, mire megdermedtem. – Egyszer – tette hozzá gyorsan.
- Te sem lennél rossz apa – tekertem ki magam annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Még mindig ijesztő volt egy ilyen egyszerű, boldog jövőbe belegondolni, de nem a vérfagyasztó, hanem a kellemesen ijesztő módon, tudva, hogy egyszer talán jobb is lehet. Sokkal jobb.
Elképzelni, ahogy egyszer a saját babámnak énekelek majd így, ezalatt Vick pontosan ilyen gyengédséggel figyel majd minket – hiszen a kisbaba az ő DNS-ének is birtokolná a felét -, egyike volt azoknak a vágyképeknek, amik olyan csendben fogantak meg a fejemben, hogy észre se vettem, s csak egy ilyen pillanatra vártak, hogy a felszínre kerüljenek. Beismerni, hogy titokban én is gondolkodtam már azon, milyen is lehetne, rémisztő volt, akárcsak a tudat, hogy nem ő volt az egyetlen, aki beleszeretett a lélektársába – a lélektársa is pontosan így érzett. De ezt hangosan kimondani egy olyan ajtó zárjának feszegetése volt, amihez még nem volt elég bátorságom.
- Jó tudni – motyogta halkan, majd az állam alá nyúlva úgy fordította a fejem, hogy a szám elérhető közelségbe kerüljön. Nem ez volt a leghosszabb vagy legszenvedélyesebb csók, amit váltottunk, de kétségkívül a leggyengédebb. A maga módján volt megrészegítő, puszta szerelemnél nem volt benne több, mégsem hiányoltam a testi vágyat. Békés volt és tökéletes, mint amilyet Carlos adott mindig anyunak, mikor esténként hazaért a munkából.

Még néhány percig csendben figyeltük békésen alvó húgom, majd néma megegyezéssel csuktuk be a szobája ajtaját. A nappaliban egy fülig érő vigyorú Julie-val és egy „tudom, mit tettél” pillantású Jeffel találtuk szembe magunkat.
- Victor, hozhatok még neked valamit? – kérdezte Honey nevelőanyja, fél lábbal már a konyhában.
Lélektársam ránézett az órára, tekintete egy pillanatra elkomorult, majd megrázta a fejét.
- Nem lehet. Tizenegytől kezdődik a műszakom, az út a központig pedig majdnem másfél óra. Lassan mennem kellene.
- Taxival jöttél? – néztem fel rá. Abban meglehetősen biztos voltam, hogy nem egyedül, különben nem sörözgetett volna olyan nagy vidáman Jeffreyvel.
- Igen.
- Akkor elviszlek – mosolyogtam fel rá. – Én nem ittam – tettem még hozzá, mikor találkoztam gyanakvó tekintetével. Honey iránti szolidaritásomból ma este megmaradtam az almás kölyökpezsgőnél és a málnaszörpnél. – Jeff, elvihetem a kocsit? – Victor válaszát meg sem várva fordultam az egykori MI6 ügynök felé, aki már el is indult az előszobába, hogy megkeresse a slusszkulcsot.
- Nyugi, van jogsija – viharzott hozzánk Julie, kezében két telepakolt műanyag edénnyel. – Még akkor kapta, mikor az iratai fele nem volt hamisítva – nyomta Vick kezébe a dobozokat vidáman. Felcsattanni se volt időm, mert gyorsan folytatta is. – Ha esetleg megéheznétek odabent. Az éjszakai műszak szívás, evéssel jobban megy az idő.
- Ó! Köszönjük – motyogta ügynököm alig hallhatóan, láthatóan ledöbbenve. De hogy a jogosítványomon vagy Julie Montrose kedvességén, azt nem tudtam eldönteni – bár az előbbire tippeltem volna.

- Tessék, kocsikulcs – jött vissza Jeff is, egy pillanattal később a kulcs már az én kezemben volt. – Aztán óvatosan vezess!
- Nem lesz gond – biztosítottam vigyorogva. – Első osztályú sofőr vagyok, még lőni is tudok közben – húztam ki magam eltúlzott büszkeséggel, mire Victor felhorkant. – Majd jövök, ma még utoljára boldogítalak titeket.
- Drágám, te sosem zavarsz – biztosított Julie kedvesen.
Lehet, hogy én nem zavartam őket, de a hátam és a végtagjaim már eléggé tiltakoztak Honey egyébként egyszemélyes ágya ellen, főleg úgy, hogy a húgom kismilliószor lelökött már róla, így az éjszakák felét a padlón töltöttem. Szükségem volt már a saját franciaágyamra, a saját takaróimra, amiket nem loptak le rólam állandóan.
Hosszas búcsúzkodás után végül sikerült elszabadulnunk, de csak azt követően, hogy Montrose-ék Vick lelkére kötötték: még feltétlenül ellátogat ide. Azon nem lepődtem meg túlságosan, hogy Julie ilyen rövid idő alatt megkedvelte, elvégre lélektársam minden két lábon járó, két X kromoszómás élőlényt levett a lábáról egyetlen pillantással. De nagyon megkönnyebbültem, hogy Jeff sem ellenségeskedett nyíltan, a fegyverek, a közös kiképző és a foci szentháromsága összehozta őket.
Már a liftben vártuk, hogy a földalatti garázsokhoz érjünk, mikor ki akartam kérdezni Victort az estéről, csakhogy megelőzött.
- Tényleg csőtörés van nálad? – kérdezte a műanyagdobozok mögül.
- Aha, miért? – fordultam felé, de a kérdése mögött megbújó valódi tartalom azelőtt leesett, hogy magyarázkodni kezdett volna. – Te azt hitted, hogy azok után, ami kettőnk között volt, képes lettem volna ilyet hazudni? – néztem rá villámló szemekkel, azonban ellenálltam a késztetésnek, hogy hangosan szidjam, a téma túl intim volt ahhoz, hogy halk sziszegésnél többel merjek próbálkozni. – Előbb találtam volna ki, hogy megjött.
- Hé, utána nyolc napig nem is hallottam felőled. Tudom, hogy már megbeszéltük, miért volt, de akkor is. Elég hülyén éreztem magam…
- Szóval ilyen még sosem történt a nagy Victor Benedicttel? – csaptam le a magas labdát, amire ügynököm egy sértődött vállvonással válaszolt. – Ez édes! Szerencséd, hogy bírom az önteltséged – simítottam végig a karján, közben puszit nyomtam az arcára.
- Megnyugtató – ölelt át a jobbjával, míg a két dobozt a balján egyensúlyoztatta.

- Egyébként hogy tetszett az este? – érdeklődtem a garázsszinten, már Jeff Nissan Pathfinderét keresve. Ahogy csipogva felvillantak az autó lámpájának fényei, több kisebb kocsit kerülgetve indultam el az ezüst terepjáró monstrum felé.
- Hát, majdnem visszafordultam, mikor a húgod ajtót nyitott nekem. De pozitívan csalódtam. Sőt! Nagyon élveztem – biztosított. – Honey szerencsés, hogy ilyen nevelőszülei vannak. És te is. Még ha – emelte fel gyorsan a szabad kezét, hogy megállítsa a tiltakozásom – nincs is feletted felügyeletei joguk.
- Ebben igazad van – értettem egyet. Ha annak idején nem lettem volna jó időben jó helyen, talán még mindig azzal tölteném a napjaim nagy részét, hogy próbálom elrejteni a kishúgom a világ – és főként a Szövetség – szeme elől. – És örülök, mármint, tudod, hogy jól sikerült minden…
- Csak nem voltál ideges? – húzott vigyorogva, mikor a kocsihoz értünk.
- Összeereszteni egy FBI, egy Interpol és egy MI6 ügynököt? Ugyan, mindennap ezt csinálom – forgattam a szemem, majd beszálltam.
- Nem tudom, te hogy tervezted el a fejedben ezt az estét, de szerintem tökéletesre sikeredett. És ki gondolta volna, hogy hallak majd énekelni? Szerintem ez volt a fénypontja. Meg persze a húgoddal a Disney hercegnőkről beszélgetni. Mindig is vágytam rá, hogy valaki bebizonyítsa nekem, Belle miért volt jobb Csipkerózsikánál.
- Csipkerózsika csak aludt, a hercege a karjába hullt, Belle viszont harcolt a szerelméért – szögeztem le tárgyilagosan. – És ez a jókedvű szómenés nem illik hozzád. Fura. Tetszik, de attól még fura.
- Így jobb? – vette elő szokásos acélos tekintetét, mire felnevettem.
- Jobb nem is lehetne – hajoltam hozzá egy futó csókra, miután mindketten becsuktuk az ajtókat. – Mehetünk? – kérdeztem.
- Persze, ha megígéred, hogy a Die Hardhoz hasonló üldözési jeleneteket mellőzzük – vágta rá azonnal.

Hiába volt majdnem másfél óra az út az FBI miami-i központjáig, mégis csendben telt. Illetve Victor csendben volt, kénytelen volt az éneklésemet hallgatni. Az egyik rádióadón Shakira számait játszották, többnyire spanyolul – hogy szemléltessék, Floridában valóban spanyol ajkú a lakók jó része -, én pedig teljes hangerővel énekeltem őket. Annyira élveztem az anyanyelvem visszhangját a kocsiban, hogy még Vick kezéről is megfeledkeztem, ami a combomon nyugodott. Normális esetben ennek valamit be kellett volna indítania az Egyenlítőtől délre, de most az énekesnő hangján kívül semmi nem kötött le. Egyszerűen csak jól szórakoztam.
Néhány piros lámpánál és a dalok közti szünetekben érzékeltem, hogy lélektársam egyre szélesedő mosollyal figyelt, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy felbosszantson vele. Még így is visszafogtam magam, ha ő ült volna a volán mögött, az anyósülésen ülve nyomtam volna le néhány számnyi tangót és zumbát. Különösen a Te aviso, te anuncio esetében éreztem így, az ismerős ritmus lágy, hívogató, szenvedélyes lüktetése eszembe juttatta játékunk első menetének forró és tüzes tangóját.
Éppen a Gitana utolsó refrénjébe kezdtem bele, mikor leparkoltam a Pathfindert az FBI fehérre meszelt, egyszintes épületegyüttese előtt. Csak egy ellenőrző sorompó volt, amin elvben könnyű lett volna átjutni, a parkoló gyakorlatilag tök üres, az egész hihetetlen rosszul védett látványt nyújtott. De ebbe inkább nem akartam Victort is beavatni.
- Que soy gitana – fejeztem be stílusosan a dalt, majd leállítottam a kocsit. – Megérkeztünk. Ha nem gond, nem hajtok be oda – böktem az őrbódén túli betonplacc felé.
- Köszönöm a fuvart és a lenyűgöző előadást is – vigyorgott rám, máskor vihar szürke szeme most ezüstösen csillogott, hangjában nyoma sem volt gúnynak.

- Tudsz még várni egy kicsit? – néztem rá kérdőn, bár egyáltalán nem látszott rajta, mint aki annyira indulni készülne.
- Hogy ahelyett, hogy korábban kezdjem az éjszakai műszakot, inkább a lélektársammal legyek még tizenöt percen át? Ez volt eddig a mai napom legjobb ajánlata – kapcsolta ki először az ő biztonsági övét, majd az enyémet is, így némileg közelebb jutottunk egymáshoz.
- Kérdezhetek valamit? – sütöttem le a pilláim zavartan, de az állam alá kúszó ujja arra késztetett, hogy a szemébe nézzek.
- Ha arról a házasságos dologról van szó, akkor…
- Nem, nem arról – ráztam meg gyorsan a fejem. – Julie beelőzött, már a lelkemre beszélt, szóval amiatt nem fogok most idegeskedni. Másról lenne szó. Fehér ruha és öltöny előtti dolgokról. – Elbizonytalanodva elhallgattam. Tipikus. Nem féltem a haláltól, a belek és a vér látványától, de ha az érzelmeimről és az azokat érintő dolgokról volt szó, máris berezeltem.
- Sunny, nem tudom, hová akarsz kilyukadni, szóval csak mondd, oké? – zárta két tenyere közé az arcomat. – Akármit.
- Rendben – suttogtam nagyot nyelve. – Amikor kiderült, hogy te és én lélektársak vagyunk, úgy néztél rám, mint egy baklövésre, mintha ki akarnál nyírni mindenkit, aki ezért felelőssé tehető. Láttam rajtad – mosolyogtam rá halványan, mikor gyanakodva összevonta a szemöldökét. – Aztán megváltoztál, hogy miért olyan hirtelen, az még számomra is rejtély, de most nem is ez izgat. Azt mondtad, szeretsz…
- Ez így van – szúrta közbe határozottan.
- Miért? – böktem ki.
- Mit miért?
- Miért szeretsz? Mi az indokod? Egyáltalán hogy vagy képes szeretni pont engem? Attól, hogy lélektársak vagyunk, teljesen oké lett volna, ha nem akarsz jobban megismerni, mégis megtetted. Csak tudni szeretném, hogy voltam képes elérni, hogy… hogy belém szeress? – hadartam el egy szuszra, s belül büszke voltam magamra, hogy csak a legvégén akadtam meg egy kicsit. – Fontos számomra, hogy mit látsz bennem…

Victor elhúzódott tőlem, karjait keresztbe fonva, oldalra billentett fejjel méregetett, mintha gyanúsítottként állnék – helyesbítve ülnék – előtte. A jól ismert szempár röntgenként figyelt, minden apró, tétova mozdulatomat elemezte.
- Sunshine Rodriguez – kezdte lassan, tagoltan, mindössze néhány másodperc után. Túl rövid idő volt ez ahhoz, hogy felkészülhessek a válaszára. – Te egy lenyűgöző, és igen, nagyon sokszor dühítő nő vagy. Nem utolsó sorban pedig szexis, tüzes és szenvedélyes, ráadásul neked vannak a legszebb lábaid, amik valaha is elsétáltak előttem. – Ezt a megjegyzését nem bírtam megállni mosolygás nélkül. – Mindemellett éles elméd és óriási szíved is van, még ha próbálod is elrejteni mások elől. Szereted és véded a barátaid és a családod minden hibájuk ellenére, borzasztó nagy intenzitással állsz ki értük, ha úgy gondolod, az élet igazságtalanul bánik velük. Szembeszállsz bármilyen hatalommal, egyszerűen csak azért, mert vezetőnek születtél, aki nem szereti és nem is tűri, ha ellent mondanak neki. – Itt egy pillanatra elhallgatott, közelebb hajolt hozzám, miközben engem is magához húzott, az arcunk csak centikre volt a másikétól. – Nem hagyod, hogy bárki is terrorizáljon, ahogy azt sem, hogy kettőnk közül én nyerjem a veszekedéseink, főleg, ha tudod, hogy igazad van. Képes vagy nevetni magadon és a hibáidon. – Kezeit a tarkómra tette, fejemet megtartva érte el, hogy képtelen legyek máshová nézni, csakis rá. – És egy nagyon-nagyon kicsivel, de tényleg csak egy hajszálnyival jobb táncos és énekes vagy, mint én. De ez, én Sunshine Rodriguezem, mindössze egy apró töredéke volt csak annak, amit szeretek benned.
- Ó… - Csak akkor tűnt fel, hogy már a sírás határán állok, mikor megpróbáltam bármit is kinyögni. A torkon elszorult, a látásomat pedig könnyek homályosították el. Sok válaszlehetőség felötlött bennem, amit a kérdéseimre adhat, de ez az opció nem. Váratlanul ért, édesen és melegen körbeölelt, én pedig szerettem volna örökre elmerülni benne.

Úgy gondoltam, minderre egyetlen jó reakció jöhet szóba, így meg is tettem a szükséges lépéseket: áthidaltam a kettőnk közti apró távolságot. Victor egy pillanatra sem habozott, azonnal viszonozta a csókomat, miközben úgy szorított magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Igyekeztem a sebváltó és a kézifék ellenére még közelebb húzódni hozzá, de ő egyetlen mozdulattal megoldotta a problémát. Egyszerűen átemelt az ölébe, lábaimat úgy rendezte, hogy kényelmesen elférjenek az övéi mellett. Nem mintha sok helyre lett volna szükségünk, hízelgő macskaként tekeredtem köré.
A rendelkezésünkre álló negyedórát maximálisan kihasználtuk. Vick keze ismét feltérképezte a testemet, ezúttal inkább a póló alatti részeket, míg az enyém a mellkasán kalandozott. Azonban ennél tovább egyikünk sem ment. Nem volt bennünk a késztetés, hogy a Pathfinder hatalmas hátsó terét kihasználva tépjük le egymás ruháit, a másik közelsége sokkal fontosabb volt. A csókjaink nem éhesek, hanem gyengédek voltak, valami érezhetően megváltozott köztünk – a kapcsolatunk mélyebb lett a kimondott és ki nem mondott dolgoktól. Nem azért csináltuk, hogy az állati ösztönből fakadó vágyainkat kiéljünk, egyszerűen csak szükségünk volt a másik közelségére, érintésére.
- Azt hiszem, menned kéne – nyögtem ki nagy nehezen, de három csók közti szünet kellett hozzá, hogy a mondat végére érjek.
- Aha. – Ennyi volt a válasza, mielőtt a nyelve újra visszatalált volna a számba. Egyikünk sem akarta, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, ahhoz túl szép és tökéletes volt. Még úgy is, hogy nem a csillagfényes égbolt alatt, hanem egy kocsi anyósülésén történt.
A testem lassan, fokozatosan emelkedett újra a levegőbe, majd hirtelen újra a vezetőülésen találtam magam, noha a lábaim még mindig Victor csípője köré kulcsolódtak. A „bilincsét” halkan nevetve hámozta le magáról, majd szépen visszatette a pedálokhoz. Hogy a mai estéhez méltó hasonlattal éljek, még Hamupipőke hercege sem csinálhatta gyengédebben, mikor feladta rá az üvegcipőt.

- Mikor látlak újra? – kérdezte, mikor már kiszálláshoz készülődött.
- Ígérem, nagyon hamar – mosolyogtam rá, majd egy utolsó csókra még odahajoltam hozzá.
A kényelmes, krém bőrülésbe süppedve figyeltem, ahogy zsebre dugott kézzel sétált át az úton, majd intett az őrbódéban álló alaknak, s amint vélhetően kiért annak látóteréből, hirtelen megfordult és nekem is búcsút intett. Tudtam, hogy nem látszik el hozzá, de azért óvatosan az ajkaimhoz érintettem az ujjaimat, majd visszaintettem neki.
Csak akkor mertem felszabadítani az idefelé vezető úton gondosan lezárt elmém, mikor a kétszárnyú üvegajtó becsukódott mögötte.
Van itt valaki? – kérdeztem.
Én, de mindjárt alszom – szólalt meg hirtelen egy álmos hang a fejemben.
Nem, szívem, te már régen horkoltál – mondta Blondie nevetve, mire Keith sértődötten felhördült.
Nekem mindjárt lejár a szünetem és vissza kell mennem a színpadra – csatlakozott be a beszélgetésbe Candy is.
Látjátok azt, amit én? Blondie? – vetítettem ki nekik az elém táruló látványt.
Hmm… - Szőke barátnőm elgondolkodva mormogott, előttem volt a kép, ahogy az állán dobolva méri fel éppen a terepet. – Üresnek tűnik, de biztos vagyok benne, hogy az egész tele van kamerákkal. Te simán át tudnál jutni, nekünk viszont időbe telne. Viszont hátulról könnyen megközelíthetjük, van is egy építkezési terület az épületek mögött. Ha elérünk a bejárathoz, onnan már egyszerűbb lesz.
Úgy érted, hogy neked lesz egyszerűbb – szólt közbe Keith, akinek a fejében egy pankrációra emlékeztető küzdelem zajlott le.
Elég sok fa van az épület körül, szerintetek az egyiken be tudok mászni? – kérdezte Candy.
Ha kiiktatom előtte a riasztórendszert, akkor igen. Nem épp rutin bevetés lesz, de könnyen kivitelezhető, ha összedolgozunk, és nem megy mindenki a saját feje után.
Akkor ez eldöntve – indítottam be a kocsit, majd kikanyarodtam az útra. – Holnapután hajnalban betörünk.

8 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hosszas gomdolkodás után úgy döntöttem, hogy írok neked, illetve igazából az előző lövéshez is írtam neked, de aztán a blogger valamiért meggátolt a komment elküldésében.
    Először is sok sikert szeretnék kívánni az érettségihez!
    Másodszor is rátérek a fejezetre, mert végülis az a lényeg. ^^ Amikor az írásaidat olvasom, akkor úgy érzem, mintha egy valódi könyv lenne a kezemben, hiszen neked is van annyi tehetséged, hogy kiadhasd a regényeidet – sőt némely írónál jobb is vagy. Ez a fejezet elbűvölt, egyrészt, mert Honey szerintem egy iszonyatosan jól megformált karakter és irtó aranyos személyisége van, talán az a rész volt a kedvencem, amikor Vick-kel vitarkoztak a Disney hercegnőkről, és egyetértek Victorral, hogy Mulan a legmenőbb. :D Igazából csinálhattad volna azt is, hogy rögtön egymásba esnek, de nem ezt csináltad, hiszen Shiny és Victor kapcsolata fejezetről-fejezetre egyre jobban alakul, és ezt annyira érzékien írod le, hogy egyszerűen imádom. A fejezet eleje nagyon békés volt, családi étkezés Victorral, beszélgetés, stb. Nekem ez a rész is nagyon tetszett, de a végén csigázódtam fel csak igazán, Blondie-ék beszélgetése folyamán... Ezzel elérted, hogy izgulva várjam a következő fejezetet! És várom is, remélem, minnél hamarabb tudod hozni.
    Harmadszor is: a design szerintem is fantasztikus lett, megérte annyit várni érte. :) Minden elismerésem Katie-é.
    Negyedszer is: A novelláidra nagyon kíváncsi vagyok, remélem hamarosan felkerülnek az oldalra.

    Hű rajongód: Maffia ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!
      Nagyon örülök, neki, hogy végül úgy döntöttél, írsz egy kommentet, az ilyenek mindig feldobják a napomat. ^^ Egyébként nem tudom, mi van mostanában a bloggerrel, velem is szórakozott a múltkor.
      És köszönöm a biztatást, remélem, holnaptól meglesz az eredménye. :)
      Nagyon jól esett/esik, hogy ezt gondolod az írásomról, bár szerintem még messze vagyok a könyvkiadástól, habár egyszer azért szeretném megpróbálni. De addig még nagyon sokat kell gyakorolnom és fejlődnöm. Igazából szerintem ezen a fejezeten dolgoztam eddig a legtöbbet - bár részben az időhiány is közrejátszott -, már csak azért is, hogy egy hétéves kislányt élethűen adjak vissza. Mondjuk ebben elég sokat segített a karakter két ihletője, az unokahúgom és az unokaöcsim egybegyúrva. Egyébként a vitáját Vickkel én is nagyon (már megint ez a nagyon...szóismétlés...) élveztem írni, Mulant pedig az egyik kedvenc mesehősöm. :D Az eredeti könyvben volt olyan páros, akik ezt csinálták, de úgy gondolom, Victor és Shiny kapcsolata ennél azért összetettebb, ezért alakulnak köztük fokozatosan a dolgok. A következő fejezet a novellákból lesz egy, amiben megint lesz utalás az akcióra vonatkozóan, a tényleges rész majd csak azután kerül fel. De igyekszem vele, ahogy csak tudok! :)
      A designt pedig én is imádom, Katie tudja, mitől döglik a légy, és hogy én mitől ájulok el igazán. :)
      Köszönöm, hogy írtál nekem! :)
      Ölel,
      Riri

      Törlés
  2. Hátcijjaaaaaaaa! *o*

    Ó.TE.JÓ.ÉG!
    A fejezetre nincs jobb szó, minthogy TÖKÉLETES.
    Többet mosolyogtam az olvasás közben, mint az elmúlt napokban. :D
    Honey valami állati cuki, és az olyan pillanatokban, amikor ő is szerepel, elgondolkozom azon, hogy nekem miért nincs kistesóm. :O

    Lényeg a lényeg, a fejezetet imádtam, de ezzel már nem mondok újat. :D Victor egyre jobban a szívemhez nő, állati cukik voltak Honey-val, mikor a Diyney hercegnőkről beszéltek. (És plusz pirospont neki, mert nekem is Mulan a kedvencem. B-))

    Tetszik, hogy Shiny nem veszi természetesnek Vic szerelmét, igenis meg van döbbenve és fél. Ezt imádom. :)

    Az új design pedig... huhuhuhuhúú! *o* Valami elképesztő! Az eddigieket is imádtam, de ez már valahol az imádaton túl van. Szerintem nagyon illik a történethez, minden elismerésem a készítőnek, elképesztően ügyes! :)

    A versenyeken elért ereményeidért pedig gratulálok! :') Néha még mindig megdöbbenek olvasás közben, hogy igen, ő az én barátnőm! És a francba is, igen, úgy ír, mint egy profi!

    Az érettségihez pedig sok sikert, és küldöm az energiát! ;) Tudom, hogy sikerülni fog, mert ügyes vagy és rengeteget tanultál rá. :)

    Haaaatalmas ölelést küldök neked!
    xoxo

    Rita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaaaaaa! *o*
      Azért ez túlzás, de örülök, hogy ennyire tetszett! *-* Mondjuk az tény, hogy ez azon fejezetek egyike volt, amiket nagyon-nagyon imádtam írni, függetlenül attól, hogy mennyi ideig tartott, míg befejeztem. Honey az unokahúgomból és az unokaöcsimből lett összegyúrva, megspékeltem még egy kicsit pár másik babuismerősömmel, meg hozzátettem néhány dolgot, aztán voilá, kész is van. Egyébként őt - meg az unokatesóimat - "ismerve" én is elgondolkoztam már ezen. :D
      Figyeld csak meg, Vick annyit fog szerepelni, hogy elérem az életcélom és a végén jobban fogod bírni, mint Xavet! ^^ Vagy legalábbis majdnem annyira - remélem. És igen, tudom ám, hogy neked is Mulan a kedvenced :D Mer' Mulan - és Mushu - menő és badass. :D
      Shiny nem veszi természetesnek, hiszen nagyon rég volt már, hogy valaki után gyengéd érzelmeket tápláljon, az illető pedig viszonozza azt. Még úgy is, hogy lélektársakról van szó. :)
      Igen, én is imádom! *-* Katie kitett magáért, pedig még be sem fejezte. El nem tudom képzelni, mi lesz, ha készen lesz. :D Azt pedig sejtettem, hogy még az előzőnél is jobban fog tetszeni :D
      De cuki vagyol! :O Hát itt mindjárt lepirulok a székről! :$ Azért bizonyos dolgokban az én barátnőm sem panaszkodhat! ;)
      Az energiát már ma is éreztem, azért lett olyan jó a magyarom! :D
      Ölelés és puszillak! :)

      Törlés
  3. Drága Riri!
    Hol is kezdjem? Mikor megláttam az új kinézetet az ájulás kerülgetett, fantasztikus lett. Egyedi, szép, összetett, mégis letisztult. Gyönyörű! *.*
    A fejezet pedig jócskán felülmúlta a várakozásaimat.
    Pont az unokanővérem ballagása előtt nyitottam meg a blogot, hogy megnézzem, hátha sikerült befejezned az új részt. Rettentően izgatott lettem mikor elolvastam az új címet, azonnal el is kezdtem volna olvasni, de néha a kötelesség közbeszól és ha nem akarok családi vitát, hogy bunkóság-e olvasni egy ilyen rendezvényen, ha semmit nem látok és unatkozom, sajnos csúsztatnom kell az időponton. Viszont ahogy sikerült elszabadulnom és kihámoztam magam a csini ruhából elterültem a nagyszüleim kanapéján és mosolyogva olvastam a történéseket.
    Sunshine magához híven még egy játékban sem szeret veszíteni, ezt a korábban közzétett részletedben is olvashattunk, most azonban folytatódott a történet. Valahogy érzem, hogy Shinny volt az a kismadár, aki elcsiripelte Victornak, hogy mi Honey kedvence. Az a kislány pedig hihetetlenül nagyon cuki! Imádtam, ahogy Vickel beszélgetett a Disney hercegnőkről. Számomra elképesztő, hogy valaki még erre is képes a barátnőjéért, főleg úgy, hogy a hercegnők fele még számomra is ismeretlen volt, pedig Disney meséken nőttem fel, ahogy az összes kislány.
    A Jeff féle befenyítés -ami igazából nem is nevezhető annak- sokkal szórakoztatóbb volt, mint amire számítottam. Julie pedig igazi lélektárshoz méltóan tökéletesen kiegészítik egymást.
    Sunshine és Vick rejtett flörtölése nagyon édes volt, ahogy a Honey szobája előtti beszélgetésük is, és az altató dal is.
    A házasságtól való félelmet pedig abszolút meg tudom érteni. Nem csak azért, mert olvastam Sinny gondolatait, hanem a kötöttség fóbiám miatt is. Viszont ha jobban belegondol az ember, alig három hét tényleg nem sok idő, még akkor sem, ha ezt a lélektársaknál máshogy mérik.
    Az autós párbeszédet pedig egyszerűen imádtam, addigra gyakorlatilag szét olvadtam, szupercuki volt az egész.
    És most mér biztos: nekem is kell egy Benedict! Dögösek, érzékenyek, intelligensek, viccesek és törődőek. Említettem már, hogy dögösek? :D
    Gratulálok a ballagásodhoz, és nagyon szurkolok az érettségihez!
    Talán egy kis biztatás lehet, hogy még a híresen buta, focista barátaimnak is most kell megírniuk a vizsgát, és ha nekik megy, akkor neked is sikerülni fog. :D
    Még egyszer sok sikert, és ne haragudj a komment kuszaságáért, túlságosan izgatott voltam mikor írtam. :)

    Hatalmas puszi, Gabby

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!
      Igen, én is körülbelül így reagáltam, Katie Boo valami gyönyörűségeset alkotott, amitől majdnem össze-vissza pisiltem magam, mikor megláttam. Szerintem eddig ez illik a legjobban a történethez, bár talán ez betudható annak, hogy Katie is olvassa.
      Nagyon örülök, hogy mégis szántál rá időt, hogy elolvasd, és annak is, hogy ennyire vártad az új részt. :) Iszonyatosan jól esik tudni, hogy így sikerült megszerettetnem a történetet. :) Egyébként nálunk osztálytársaim a saját ballagásukon konkultak, pedig ők azért láttak is valamit - csak éppen halálra unták magukat. Szóval páran azt figyeltük, ahogy rekordot döntenek 2048-ban.
      Igen, Shiny tipikusan az a karakter, aki utál veszíteni, a vereséget pedig nem viseli éppen a legjobban - ez bizonyos formákban a későbbiekben még látszódni is fog. És jól érzed, hiszen az ember fia csak nem állíthat be az oroszlánok közé felkészületlenül. Egyébként az a jelenet a részen belül nekem is az egyik nagy kedvencem volt, Honey karakterével rengeteget tököltem, de szerintem végül meglett az eredménye. Van olyan ismerősöm, aki képes a barátnője kistesójával elszórakozni, ezen pedig véleményem szerint látszott, hogy Victor mikre nem képes Shinyért. Disney mesékben profi vagyok, ami talán betudható annak, hogy 18 év ide vagy oda, azok a mesék számomra örökéletűek és bármikor meg tudom őket nézni.
      Jeffnek pedig muszáj volt elővennie a szigorú apát, hiszen valamit kezdenie kell majd magával, ha egyszer Honey állít haza egy pasival. Egyébként kettejükön Julie-val is sokat dolgoztam, hogy végül elnyerjék mostani alakjukat, a lobbanékony és a nyugodt más formáját mutatják, mint Shiny és Vick, ez valamennyire összeköti négyüket.
      Sunnynak nem is a kötöttséggel van baja, inkább csak nem tudja elképzelni, hogy az élete jobb is lehet annál, mint amilyen most, ez okozza nála a fő problémát. Bár természetesen bizonyos szinten a kötöttség is ott van, hiszen 25 évesen még fiatal az ember. Egyébként a könyvben Trace és Diamond kb. egy héten belül eljegyezték egymást, több biztos nem lehetett.
      A flörtölős és az autós jeleneteken sokat dolgoztam, de nagyon örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy róluk, főleg azért, mert Shiny és Vick gyengédebb pillanatait imádom írni. :)
      Szerintem minden lány örülne, ha kapna egy Benedictet a szülinapjára vagy karácsonyra. :D Ráadásul heten vannak, szóval a könyveket ilyen szempontból hétszeres élvezet volt olvasni. Már nagyon várom azokat a részeket, mikor egyszerre több is szerepelhet... igazi Benedict menü. :D
      A gratulációt és a jókívánságot pedig nagyon-nagyon köszönöm! :) Hát csak remélem, hogy sikerülni fog, bár mondjuk a magyar ma nem volt nehéz, szerintem az jó lett. Az IQ-fighter kézisek is most írják az évfolyamból, de ahogy barátnőm mondta: nekik nem 400 feletti pontot kell összeszedniük. De azért igyekszem. :D
      És bocsi a válasz összevisszaságáért, csak még mindig a hét hatása alatt vagyok, szerintem ez egy darabig így lesz. :D
      Nagyon köszönöm a hosszú és velős kommentárt is! :)

      Puszi és ölelés,
      Riri

      Törlés
  4. Kedves Riri!

    Végre új rész! :D Totálisan megleptél vele, nem is számítottam erre az érettségi végéig. De borzalmasan örültem!
    A rész fantasztikus volt! Honeyt a világ egyik legaranyosabb kislányának alkottad meg, és ahogy elképzeltem, nem sok kellett, hogy elolvadjak a székemben, mikor megkérdezte, hogy Victor ülhetne-e mellé. Victor most is nagyon édes volt, és gyengéd, és annyira jó volt elképzelni a helyzetüket egy boldog jövőben. Akárcsak Sunny, az olvasók is biztos azt szeretnék (na meg remélem te is :D), hogy végül happy end legyen a blog vége, és nagyon jó volt egy ilyen boldog kimenetel. Tetszik, hogy egyre jobban megismerik egymást, és egyre elmélyül a kapcsolatuk. Nagyon kíváncsi vagyok a következő jelenetre!
    Ahogy a végére értem viszont nagyon rossz érzésem támadt. Előre félek, hogy Sunshine és a többiek mire készülnek, és hogy Victor hogyan fog reagálni, mert valahogy biztosnak érzem, hogy ő is megtudja...
    Na mindegy, ezt valószínűleg csak te fogod tudni megmondani. :) A rész tényleg jó lett, bocsi, hogy nem tudtam többet írni, de teljesen szótlan voltam, miután elolvastam, szóval ezt is csak nyögve-nyelősen írtam meg. :D Nagyon jól írsz, ezt tartsd észben! :D
    Várom a következő részt! :)

    Ölel, Sam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sam!
      Igen, a ballagás után befejeztem és felpakoltam, úgy voltam vele, hátha segít valamennyit a magyar elemzős feladatában. :D Az érettségi meg mindennel karöltve másfél hónapos folyamat, saját magammal is kiszúrnék, ha pihenésképp nem gépelnék pár sort. De nagyon örülök, hogy örültél! :)
      Honey a ragaszkodásában és a kíváncsiságában az egyik kis unokaöcsimre hasonlít, mikor nagy ritkán náluk vagyunk, mindig kiköveteli magának a figyelmem. Egyébként az ő karaktere az egyik legnagyobb kedvenem, talán azért, mert még nem ismeri az élet gondjait, emiatt sokkal felszabadultabb mindenkinél. ^^ Hát, mivel Joss pozitív véget szánt mindegyik könyvnek, így én is igyekszem ahhoz tartani magam, a szadista karaktergyilkos énemet másik történetre tartogatom. Vick és Shiny kapcsolatáról pedig imádok írni, és nagyon örülök neki, hogy ennyi embert rabul ejtett. :)
      Mivel van kb. egy hét szünetem az utolsó írásbeliig, ezért addig igyekszem megírni azt a bizonyos novellát, amiből még néhány dolog ki fog derülni a következőkkel kapcsolatban. ;)
      Nagyon drága vagyok, köszönöm szépen a dicséretet, hihetetlenül jól esett! :)
      Ölel,
      Riri

      Törlés