2014. május 25.

13. lövés

Napfényes vasárnapot, drágáim!
Először is nagyon köszönöm az előző részhez jött sok-sok pipát és a kedves kommenteket is, nagyon édesek vagytok, amiért szurkoltok az érettségimhez! :) (Amik nem is sikerültek olyan rosszul. ^^) És az is hihetetlenül jól esik, hogy ennyire érdeklődtök a Tükörkép iránt, remélem, legalább annyira fogjátok szeretni azt is, mint a Catching Sunshine-t.
Tegnap este sikerült befejeznem a fejezetet, most reggel pedig át is néztem, szóval: voilá, itt is lenne. Végül mégsem tudtam olyan gyorsan hozni, mint terveztem, aminek annyi oka volt, hogy nehezebb dolgom volt vele, mint hittem. Egyrészt azért, mert a történet indulása óta nagyon vártam már ezt a részt, másrészt pedig mert belefutottam a könyv/film alapú fanficek átkába: Vick mellett a trilógia többi szereplője is felbukkan, akiket igyekeztem a lehető legjobban visszaadni, ezért a hét nagy részében a könyveket bújtam, az egyes dialógusokat meg millió és egy alkalommal átfogalmaztam, míg elérte végleges formáját.
És még annyit szeretnék mondani, ha megengeditek....
Ezt a fejezetet szeretném az egyik legjobb barátnőmnek és leglelkesebb előolvasómnak, Ritának ajánlani, nemcsak azért, mert elviselte, hogy ötpercenként küldtem neki a párbeszédeket, hogy szerinte ezek jók lesznek-e, hanem mert a héten volt a névnapja, és ezzel is szeretném utólag megajándékozni - már csak a végtelen és kimeríthetetlen Xav imádata miatt is. Tehát: Így utólag is boldog névnapot, drága! :) ♥

Most viszont abbahagyom a rizsát, jöjjön a fejezet!
Ölelés,
Riri
______________________________________________________________________

- You’re surrounded by love 
And you’re wanted 
So never feel alone 
You are home with me 
Right where you belong -

Kari Kimmel - Where You Belong
Az első, amit észrevettem, mikor az álmatlan álom sötét mélyéről a valóság fényes felszínére úsztam, hogy valami puhán fekszem, és derékig be voltam takarva. Arcomat és vállaimat elszabadult tincsek csiklandozták, a fejem teteje már nem feszült a hullámcsatok erős szorításától, ebből arra következtettem, hogy a hajamat is kibontották. Csupasz lábujjaim kikandikáltak a takaró alól, éreztem, ahogy a hűvös levegő megcsapja őket – a csizmám is eltűnt. Ráadásul valaki halkan, egyenletesen szuszogott felettem. Valaki, aki egyik karját az oldalamon pihentette, ujjai apró köröket rajzoltak a derekamra. Ahogy megpróbáltam a kezeimet működésbe hozni – az egyik teljesen elzsibbadt a fejem alatt -, arra is rájöttem, milyen pózban kuporodtam össze, ujjaim a párna mellett egy igencsak lábformájú dolgot tapintottak. A szuszogó-cirógató egyén ölében nyugtattam a fejem, egyik vállam a combjába nyomódott, de ez láthatóan – vagy inkább hallhatóan – őt egyáltalán nem zavarta.
Óvatosan kinyitottam a szemem, de a várt fény helyett csak félhomály fogadott. Úgy néztem körül, hogy akárcsak egy hangyányit is megmoccantam volna: keresztbe feküdtem egy hatalmas franciaágyon, a hortyogó egyén kinyújtott lábait használva második párnaként. A két hosszú láb két oldalán mindenfelé szétszóródott, telenyomtatott és –firkált papírokat pillantottam meg, de csak akkor tudtam volna elolvasni, mi állt rajtuk, ha felemelem a fejem. A látóterem szélén még megpillantottam a rajtam nyugvó kéz párját, ujjai néha-néha picit megremegtek.
Mivel némileg információ hiányában álltam, addig csavartam ki a tagjaimat, míg a lehető legkevesebb mozdulattal sikerült a hátamra fordulnom. Amikor felpillantottam, akaratlanul is elmosolyodtam. Megijedtem volna, ha mást látok meg, megkönnyebbülten sóhajtottam fel a csukott szemű, szundikáló Victor látványára. Próbáltam befogadni minden egyes apró részletet, amit ebben a békés pillanatban elcsíphettem róla. Száját mindig egy kicsit kinyitotta, ahányszor csak levegőt vett, hosszú szempillái minden légvételnél megrebbentek. Arca nyugodtnak látszott, máskor komor vonásai kisimultak, az én komoly, hűvös ügynököm jelenleg nem látszott többnek tizennyolcnál. Lófarkából kiszabadult néhány tincs, egy részük az arcát keretezte, a többi pedig a vállára hullott, amitől az agyam kontrollálhatatlanul olyan képeket vetített elém, amiken lélektársam reggel, kócosan, álmosan és hihetetlenül édesen jelent meg. Tekintetem lejjebb kalandozott, végigkövette nyakának ívét, majd nyitott ingnyakának köszönhetően a kulcscsontjánál állapodott meg.

Órákig képes lettem volna az ő bámulásával elütni az időt, pillanatnyilag az sem érdekelt, hogy hol vagyunk és hány óra van. Ez a kellemes, csendes nyugalom kettőnk kapcsolatában csak ritkán adatott meg – majdnem soha -, így minden másodpercét ki akartam élvezni. Csak egy rövid időre, hogy a hétköznapok sötét és véres, fegyverdörgéssel teli káoszában ebből gazdálkodhassak.
Még mindig Victort figyelve egyik karomat lassan az arca felé nyújtottam, hogy a kósza tincseket elsöpörjem az útból. Ujjaim már éppen bronzbarna bőrét érintették, mikor ajkait hangos sóhajt hagyta el, légzése szabálytalanabbá és erőteljesebbé vált. Bár a szemei csukva maradtak, tudtam, hogy felébredt.
- Sunny, ne bámulj! – morogta halk, reszelős hangon.
- Nem bámullak – hazudtam suttogva, mire nevetésre emlékeztető, horkantó hangot adott ki, a következő pillanatban pedig már ragyogó, ezüstös szürke tekintetével néztem farkasszemet.
- Akkor ezt minek neveznéd? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- A fotografikus memóriám edzésének – válaszoltam fapofával.
Hogy befejezzem az ébredése miatt félbehagyott mozdulatsort, a füle mögé simítottam egy sötét hajtincset, majd a halántékától indulva lassan végighúztam az ujjbegyem az arcélén és az álla vonalán, de mielőtt ujjaim tovább haladhattak volna, gyengéden megfogta a csuklómat, kezemet az arcához emelte, amit végül belehajtott a tenyerembe. Egy pillanatra újra behunyta a szemeit, szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
- Ez így most tökéletes – lehelt apró csókot a bőrömre, eddig az ágyon nyugvó kezével szórakozottan a hajammal kezdett babrálni, míg a másikkal a hasamat cirógatta azon a vékony sávon, ami felcsúszott felsőm alól kilátszódott.

- Dühös vagy? – szólaltam meg néhány újabb csendes perc elteltével. Elvégre legyen ez a pillanat akármennyire meghitt, nem csak egy apró-cseprő bűntényecske volt a hátam mögött, fordított esetben, ha ő tört volna be a Szövetséghez, nem rakta volna ki a kirakatba, amit tőlem kapott volna. Ráadásul Candynek köszönhetően jó néhány iroda fel is lett robbantva, tizennyolc ügynök és egy portás pedig nagy valószínűséggel a kórházban kötött ki, telis-tele nyolc napon túlgyógyuló sérülésekkel.
Vick rám nézett, fürkésző tekintete az arcomat pásztázta, elgondolkodva ráncolta a homlokát. Pár hosszú másodpercig némán elemzett, végül feloldozásként megrázta a fejét.
- Nem. Nem vagyok. Valahol számítottam is rá… - válaszolta tűnődve.
- Kicsit sem? – Szabad kezemet az övére simítottam, mindenféle geometriai alakzatot rajzoltam a kézfejére, miközben azt figyeltem, ujjai milyen mintákat alkotnak a hasamra.
- De, egy kicsit azért igen. Viszont könnyen ki tudsz engesztelni.
Ahogy felnéztem, kihívóan bámult vissza rám, a szája sarkában megbújó mosoly sokatmondó vigyorrá szélesedett ki. Sosem vallottam volna be neki, de imádtam, mikor rideg maszkja csak nekem hullott le, a bennem tomboló tűz pedig a köztünk lévő, elszakíthatatlan köteléknek köszönhetően átterjedt rá is, hogy aztán perzselő szenvedéllyel borítsa be.
- Nagyon szereted rejtélyesnek és kiismerhetetlennek mutatni magad – kezdtem, miközben egy szemforgatás kíséretében feltornáztam magam, majd az ölébe ültem -, de valójában simán rájövök, hogyan is működsz – tapasztottam mosolyogva a számat az övére.
Egy pillanatig hagyta csak, hogy incselkedve próbáljam táncba hívni ajkait, de amint a türelme elszállt, megragadta a tarkómat és forrón, tüzesen visszacsókolt. Meglepett sikkantást hallattam, mikor úgy fordított, hogy teljesen szemben legyek vele, de nem hagyta, hogy a döbbenetem félbeszakítsa édes párbajunk, mohón kapott utánam. Egyik kezével a hajamat markolta, a másikkal a fenekemnél fogva vont még közelebb magához, eközben én a nyakát, a vállait és a mellkasát simogattam.

A szenvedélyes csókcsatának hangos edénycsörömpölés, majd az azt követő, felháborodott kiáltás vetett véget, mire úgy ugrottam ki az öléből, mintha tűhegyes szögekbe ültem volna.
- Xav, hányszor mondjam még, hogy ne szórakozz a tányérokkal?! – szűrődött be hozzánk az ággyal szemközti, csukott ajtón keresztül egy ismerős, de dühös férfihang. Trace.
Trace?! És Xav?!
- Bocsi-bocsi – jött a komolytalan, nevetésbe hajló válasz -, de nem tehetek róla, Cukorfalat elvonta a figyelmem.
- Hé, ne kend rám! – szállt be a vitába egy lány is, az ő megszólalását több hang diskurzusa követte, ami egyetlen, alig kivehető kakofóniává gyűlt össze.
Ránéztem lélektársamra, aki egyáltalán nem tűnt meglepettnek, pedig erre számítottam. Nem, ehelyett csak bosszús volt, de mintha már várt volna valami ehhez hasonló közjátékot.
A korábbi hangulatot úgy fújták el, mint a facsemetéket egy nagyobb szélvihar a hurrikánok évszakában, a takaros hálószobát a sejtelmes félhomályával és a hívogatóan nagy és puha franciaágyával fülledtnek és fojtogatónak éreztem. A düh szikrája veszélyesen közel került a futótűz állapotához, minden egyes gondolat, ami eddig Vick jelenléte miatt sokad rangúvá zsugorodott, most elemi erővel feszítette szét az agyamat, azt se tudtam, melyik fog először kirobbanni belőlem.
- Mióta vagyok itt? – bukott ki az első kérdés, amit én nem éreztem annyira lényegesnek, a tudatalattim mégis a legfontosabb prioritásban részesítette.
- Sunny… - húzódott el tőlem Victor, mintha csak megérezte volna a közelgő természeti katasztrófát.
- Azt kérdeztem, mióta vagyok itt?! – csattantam fel, majd valamivel halkabban kiegészítettem. – Hány óra van?
- Hajnali öt körül értem ide veled. Most délután fél hat van. Sosem láttam még senkit ennyit aludni egyhuzamban. Nagyon ki lehettél merülve…

- Több mint tizenkét órája hoztál ide?! – visítottam, de lélektársam figyelmeztető tekintetére lejjebb vettem a hangerőmből. Az alvásidőmre vonatkozó megjegyzését elengedtem a fülem mellett. Napok óta nem aludtam három-négy óránál többet, gyakorlatilag csak kávén és energiaitalon éltem, egyrészt az idegesség, másrészt az ügynökirtás miatt. De ezt neki nem kellett tudnia. – Victor, van fogalmad róla, milyen következménye lehet ennek? Ha a Szövetség időközben behívott, akkor…
- Nyugi! El van intézve – tette a számra a mutatóujját, hogy elhallgattasson. – Blondie szólt volna, ha ez történik és…
- Blondie?! – Barátnőm nevének említésére olyan váratlanul és gyorsan támadtam le őt, hogy az agyam még fel sem fogta, míg a testem már rég cselekedett. Vick alattam feküdt, én teljes testsúlyommal támaszkodtam rá és fogtam le a vállánál fogva. – Te összeszövetkeztél a legjobb barátnőmmel? – sziszegtem vészjóslóan. Azonban volt valami a tekintetében - talán az, hogy nehezen tartotta fenn velem a szemkontaktust -, amiből tudtam, hogy nem csak ennyiről van szó. – Az egész csapatomat bevontad ebbe? – kérdeztem, közben a körmeim az ingén át a bőrébe vájtak. Mivel mindig hosszúnak hagytam meg őket, hogy vészhelyzetben fegyverként is használhatóak legyenek, nem lehetett épp kellemes érzés, mégse reagált rá semmit. – Ezért tudtál elkapni. Ezért jutottál át olyan könnyen Keith védelmén. És ezért kérdezte meg Blondie is, hogy nem akarlak-e felhívni, mielőtt az akció elkezdődik. Te álltál az egész mögött! Elmondták, hogyan tudsz a legkönnyebben elfogni, ráadásul még terepet is biztosítottak neked. Ezt nem hiszem el!
Victor – már amennyire a súlyom engedte – megvonta a vállát. Hogy lehetett ennyire nem törődöm? Úgy, hogy a szoba négy falán túl nevetés harsant, ami újra emlékeztetett arra, miért is lettem hirtelen olyan dühös.
- És mindezt azért, mert idehívtad az egész családodat?! Eszednél vagy te?! Vagy mindent el akarsz cseszni?! Komolyan azt hittem, hogy te vagy a legjobb, legzseniálisabb ügynök, akivel valaha is találkoztam, de úgy látszik…
- Befejezted végre? – emelte fel a hangját, ezzel együtt kiszabadult a szorításomból, egy pillanat alatt felült, engem pedig lenyomott maga alá, az előbbi testhelyzet fordítottjába kerültünk. – Ha kitomboltad magad, esetleg végighallgathatnál, Sunshine! – szólt rám erélyesen, és nem tudtam mit csinálni, befogtam.

Annyira váratlanul ért a támadása, hogy csak pislogni tudtam rá. Ráadásul hiába térdelt felettem és préselt bele a matracba, a feminista énem egyáltalán nem bánta, nem kezdett el a női egyenjogúságról papolni, helyette elutazott hasat süttetni.
- Mondjad – néztem fel rá szúrósan, majd összeszorított szájjal vártam a válaszát.
- Egy – kezdte, közben még jobban az ágyhoz szögezett -, nem én hívtam ide a családomat, az öcsém szólta el magát. Azért vannak itt mindannyian, mert nem akarták elhinni, hogy titkolóztam. Kettő: azért kértem a csapatod segítségét, mert tudtam, hogy magadtól úgysem jönnél ide, ezzel pedig ők is tisztában voltak. Három: te is tudod, hogy nem csinálnék semmi olyat, amivel veszélybe sodorhatlak; akár hiszed, akár nem, biztonságban voltál. Négy: nem terveztem, hogy rád ugrasztom a szüleim és a testvéreim, de ebből a helyzetből csak akkor tudunk kikeveredni, ha minél előbb átesel a nagy találkozáson. Ezért hoztalak ide.
- Ami hol is van? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Csak időt akartam nyerni, hogy a figyelme ne száz százalékosan rám irányuljon, fürkésző tekintete leblokkolta az agyamat.
- South Beach-en, közel a Mi Amihoz. Egy kollégám adta bérbe a lakását arra az időre, amíg a nyomozás zajlik, mivel neki Európában akadt dolga.
- Használtad rajtam a képességedet – váltottam témát mérgesen, tüntetőleg elfordítottam a fejem és az ágytámla tanulmányozásába kezdtem. – És ez egy övön aluli technika volt, mégis ki üt ki valakit egyetlen érintéssel több órára?
- Muszáj volt, mert mint mondtam, magadtól nem jöttél volna – válaszolta érzelmektől mentes hangon, mintha már előre felkészült volna a zsörtölődésemre.
- Akkor is – emeltem rá újra a tekintetem. – Közlöm veled, hogy a hozzám hasonlóknak, akiknek az olyanokkal ellentétben, mint te, nincs hatalmas mentális ereje, egy ilyen húzás felér a diszkriminációval.
- Ezért egészítjük ki olyan jól egymást – dőlt hátra halványan mosolyogva, a rám nehezedő súlytól megszabadulva felkönyököltem. – Nekem mentális hatalmam van, te teleportálsz. Ki tudja, ketten együtt mi mindenre lennénk képesek.

Bár izgalmas volt elképzelni, vajon az erőnk hogyan segíthetné a másikét, nem ez volt a megfelelő időpont arra, hogy ehhez hasonló dolgokon kezdjünk el gondolkodni és próbálkozni.
- Innen is simán kiteleportálhatok – jegyeztem meg, kihangsúlyozva a teleportálni szót, hogy biztos felfogja, miben is rejlik a képességem.
- Nem, nem fogsz – vágta rá határozottan, én pedig leesett állal hallgathattam végig a magyarázatát is. – Sosem teleportálsz olyan helyeken, ahol nem ismered a járást. Hogy miért, azt nem tudom, de ezt a tényt már jó néhányszor alátámasztottad.
Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy nyíltan elismerjem: már megint igaza volt. Az erőmnek voltak bizonyos korlátai azon kívül, hogy túl sok és gyakori használat után teljesen kimerültem tőle. Emellett csak egy meghatározott távolságba tudtam eljutni, amit bár az évek múlásával sikerült növelnem, a haladás mégse volt látványos. Ráadásul csak olyan helyekre voltam képes teleportálni, amiket már ismertem, ha valahol nem mozogtam otthonosan, a képességem sem működött megfelelően. Márpedig megkövetelte a pontosságot és a koncentrációt, nem hagyatkozhattam puszta megérzésekre, azzal könnyedén ki is nyírhattam volna magam.
Ledöbbentett, hogy Vick minderre alig pár alkalomból rájött, s most a saját gyengeségem fegyverként használta fel ellenem. Profi volt, s ebből a titulusból nem volt hajlandó lejjebb adni, ha arról volt szó, hogy a körözött bűnöző barátnőjét és lélektársát lehiggassza és jobb belátásra térítse. Valaki nagyon jól szórakozhatott, mikor eldöntötte, hogy az én makacs személyiségemhez pont Victor Benedictet társítja.
- Akkor sem megyek ki innen – csúsztam hátrébb morogva, majd a lábammal nem túl erősen vállon rúgtam, hogy értse, talán fején találta a szöget, a köztünk lévő mentális különbségért mégse voltam oda.
- Rendben – vonta meg a vállát. – De készülj fel, ha túl sokáig váratjuk őket, képesek lesznek berontani ide. – Az arcát figyeltem, a legapróbb jelek után kutattam, amikből rájöhettem volna, hogy csak viccelt, de végig komoly maradt.
- Ez annyira nem fair – húztam fel a térdeimet az államig, majd átkaroltam a lábaimat. Gyengének és elveszettnek éreztem magam, pont, mint annyi évvel ezelőtt, mikor anya és Carlos meghaltak a balesetben. Azt hittem, azóta sikerült olyan szinten megedzenem az érzelmeimet, hogy a világ számára erősnek és fenyegetőnek tűnjek, hogy ne egy babaarcú, csinos argentin lányt lássanak bennem, hanem a kőkemény, kegyetlen bérgyilkost. Bármivel meg tudtam birkózni: vér, halál, fájdalom, bosszú, gyilkosság – könnyűszerrel vettem az akadályokat. Viszont egy nagy és nyüzsgő család más volt. A húgom és a nevelőszülei rendben voltak, hiszen az évek során összenőttünk, ám lélektársam szülei és testvérei más lapra tartoztak. Hiszen néha még azt is nehezemre esett felfogni, hogy a velem szemben ülő pasi valódi és az enyém és szeret engem. Egy sor másik Benedicttel még annyira sem tudtam megbirkózni, utáltam beismerni, de a gondolat is megijesztett.

- Te is bemutattál Montrose-éknak – mutatott rá a nyilvánvaló tényre.
- Igen, de az más – támasztottam neki a homlokom a térdemnek. Éreztem, hogy ezt az esetet ki akarja majd játszani aduászként, de ha jobban belegondolna, rájöhetett volna, hogy ez az állítás elég ingatag lábakon állt. Neki könnyű volt. Jóképű, intelligens, makulátlan, pedáns és nem utolsó sorban FBI ügynök, tehát semmi törvénybeütközőt nem tenne. Mégis ki ne akarná, hogy a családja ismerje őt? Lehet, hogy Jeff szívatta egy kicsit, de ő és Julie, sőt még a barátaim is elfogadták és megkedvelték. – Tudja… tudja a családod, hogy én…? – bizonytalanul felpillantottam rá, míg a válaszára vártam, körmeim a bőrömbe vájtak az idegességtől.
- Tudják – bólintott lassan. – Míg aludtál, kivallattak, szóval nagyjából felkészültek. De nyugi, abból a három információból, hogy bérgyilkos vagy, félig argentin és negyedrészt mexikói, anyám csak az utolsó kettőt tartotta fontosnak. A helyedben én emiatt jobban aggódnék – mosolygott rám biztatóan.
- A foglalkozásom tényleg elég elenyésző információ – horkantam fel. – Biztos el lesznek ragadtatva. Még gratulálni is fognak és elmondják, hogy mennyire büszkék rád, amiért rám találtál, mi?
- Sunshine! – szólt rám figyelmeztetően. – Mondtam már, hogy nem ismered őket. Mások, mint a legtöbb család, higgy nekem! Ahelyett, hogy itt makacskodsz, inkább ess túl rajta! Csak néhány óra, ígérem, aztán tőlem leléphetsz, és többé nem kell találkoznod velük, ha nem akarsz – húzódott hozzám közelebb, majd az állam alá nyúlt, hogy szavait végig a szemembe nézve intézhesse hozzám. Furcsa érzés volt hallgatni, ahogy az utolsó mondatát kimondta, mintha valaki gyomron vágott volna. És nem értettem, miért.
Farkasszemet nézni vele úgy, hogy tudtam, ezt a csatát már akkor elvesztettem, mikor szövetkezett a csapatommal, hülyeség volt és értelmetlen is. Ő tudta, hogy nyertes pozícióban van, ráadásul folyton olyan tényekkel bombázott, amiket nem hagyhattam figyelmen kívül, mindemellett az összes csak az előnyös helyzetét erősítette meg.

- Jól van – szakítottam meg a szemkontaktust. – Rendben, nyertél – adtam meg magam. – De legalább előtte lezuhanyozhatnék? Nyugi, nem fogok meglógni, egyszerűen csak leizzadtam – emeltem fel védekezően a kezeim, mikor Vick kétkedve vonta fel a szemöldökét.
- Fürdő az ajtó mögött – bökött pár másodperccel később az állával az ágy melletti ajtó felé. – Törülköző a jobb felső szekrényben, szolgáld ki magad.
- Köszi. – Hogy egy kicsit lenyugtassam és kiengeszteljem, átöleltem a nyakát és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, mire halkan nevetve tolt el magától. – És ha nem túl nagy kérés, valahonnan tudnál nekem szerezni egy másik ruhát? – néztem végig magamon. – Ebben úgy nézek ki, mint akit a sarokról szedtél fel.
- Meglátom, mit tehetek – állt fel, az ágy nyögött egyet a megszabaduló súlytól.
- Csak hogy tudd – szóltam utána, mielőtt még kinyitotta volna az ajtót -, amit korábban mondtam arról, hogy szerintem te vagy a legjobb ügynök, akivel valaha találkoztam… azt komolyan gondoltam. – Nem válaszolt, egy szót sem szólt. Helyette megajándékozott a legédesebb és legszívdöglesztőbb mosollyal, amilyet még sosem kaptam tőle, s amitől ott helyben szétolvadtam.
Nem sokáig folyathattam magamra a vizet, otthoni szokásomtól eltérően csak egy gyors zuhanyra adtam időt magamnak, amit a hideg víz frissítő erejével zártam le. Meglepődtem, mert mikor kiléptem a kabinból, a kért ruhák a lehajtott vécétetőn vártak rám – inkább nem gondoltam bele, Victor mit láthatott, mikor behozta őket. Némi hezitálás után úgy döntöttem, a fekete csőtopomat veszem inkább fel, az ellensúlyozta azt a különös érzést, amit a fehér farmerrövidnadrág keltett bennem, hiszen azóta nem húztam ilyen világosat, mióta bekerültem a Szövetségbe. A hajamat kiengedve hagytam, hiszen Candy még az apró részletekkel is csodát művelt: két vastagabb tincsemet befont és úgy rendezett, hogy azok hajpántot képeztek a fejem tetején, így a hajam nem hullott minduntalan az arcomba és a szemembe. Így csak párszor áthúztam rajta az ujjaimat, hogy a nagyobb gubancokat kiszedjem belőle, majd az egészet átdobtam a bal vállamon, hogy a tarkómat ne melegítse.

Ha rajtam múlt volna, még sokáig maradtam volna az aprócska fürdőszoba védelmében, de erőt vettem magamon, elmormoltam magamnak egy kis lelkesítő szöveget, végül kiléptem a „rejtekemből”. Vick már várt rám, tétován ácsorgott a szobából kivezető ajtó előtt, mióta felkeltem, most először láttam őt egy icipicit idegesnek.
- Kész vagy? – kérdezte, ahogy mellé léptem.
- Erre sosem leszek kész – araszoltam hozzá közelebb, majd a nyakába temettem az arcom, hogy nyugtatásként beszívhassam tusfürdővel, finom öblítővel és arcszesszel megbolondított illatát.
- Innen már nem fordulhatsz vissza – suttogta a fülembe, nyomatékosításként finoman lehámozta magáról a karjaimat, amik akaratlanul is satuként fonták körül a vállait. – Gyere, különben én foglak kivinni – fenyegetett meg, noha a hangja egyáltalán nem volt komoly.
Amikor kezem az övébe csúsztattam, akkor tűnt fel, hogy remegek. A helyzet abszurditásán nevetni lett volna kedvem, hiszen hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy ennyire megijedtem valamitől. Mintha a sors üzenni akart volna nekem, hogy a rettenthetetlenségem Victor mellett ugyanúgy elpárologhat, akárcsak az erőm, amivel kezdetben megpróbáltam távol tartani magamtól. Immáron nem voltam egyedül, velem volt valaki, aki osztozott minden érzelmemben – mégis különös volt számomra, hogy a legnagyobb félelmet a családja jelenti számomra. Az, hogy nem fogadnak el. Annyi éven át nem érdekelt, mit gondolnak rólam, most azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy minden, ami Sunshine Rodriguezhez tartozik, mennyi mindent jelenthet mások szemében. Meg akartam felelni egy olyan elképzelt jövőképnek, ami a legvadabb álmaimban sem szerepelt idáig.
Vick nem hagyta, hogy túl sokáig tépelődjek, kinyitotta az ajtót és a legkisebb erőfeszítés nélkül kihúzott rajta, majd maga elé fordítva tolt végig egy szűk folyosón egy nyitott ajtó felé, ahonnan fény, nevetés és beszélgetés jutott el hozzánk. Alig fogtam fel, mi történik velem, máris egy nappaliban találtam magam, tíz szempár kereszttüzében.

Abban a pillanatban, hogy beléptünk, megfagyott a levegő, a zajok egy csapásra elhaltak, mindenki minket – vagyis sokkal inkább engem – figyelt. Próbáltam befogadni a szobában lévő, különböző korú és méretű emberek látványát, miközben azon igyekeztem, hogy Victor beszámolói alapján beazonosítsam őket.
Hármukat már ismertem, Uriel a szürkés kanapé támlájának dőlve, érdeklődve figyelt engem, mikor tekintetünk találkozott, halványan elmosolyodott. Trace, aki a kanapén ült, ezzel szemben gyanakodva méregetett, mellette lélektársa, Diamond viszont kedvesen csillogó szemekkel intett nekem. Ahogy alaposabban megfigyeltem a testvéreket, feltűnt köztük az alapvető rokoni hasonlóság, mindannyiuknak bronzbarna bőre, kissé latinos külseje és erős szálú haja volt, ám az érzelmeik – amik Vickkel ellentétben nyíltan kiültek az arcukra – teljesen eltérő személyiségekről árulkodtak. Diamond és Trace mellett egy hatalmas darab, sötétbarna hajú és szemű fiú ült, olyan széles vállai voltak, hogy még Keith-szel is felvehette volna a versenyt, bármelyik focistát lealázta volna a pályán. Úgy tippeltem, hogy ő lehet Will, bűnbánó, de nyílt és vidám arckifejezéséből pedig arra következtettem, hogy ő szólhatta el magát a szüleiknek. A kanapé két oldalán két-két fotelt helyeztek el, az egyikben egy apró, fiatal, hihetetlenül szőke hajú és hihetetlenül kék szemű lány ücsörgött egy komor, ijesztő, feketébe öltözött, sötét hajú srác ölében, aki igyekezett nagyon veszélyesnek látszani. A fiú csakis Zed lehetett, ő nézett ki a legfiatalabbnak a társaságban. Próbáltam elrejteni a mosolyomat, hiszen hiába akart fenyegetőnek tűnni, olyan volt, mint egy oroszlánkölyök egy kifejlett, vérszomjas nagymacska előtt – a Szövetség újoncai is mindig így néztek ki, mikor egy idősebb és veszélyesebb taggal találkoztak össze. Az fotel karfáján egy magas, vékony, csinos, sötét, göndör hajú lány ült, a vonásai nagyon hasonlítottak Diamondéra, csak némileg fiatalabb, kevésbé érett és kifinomult kiadásban. Mögötte ácsorgott nyúlánk lélektársa, aki a legmagasabb volt az egész engem vizslató kompániában, s emiatt biztos voltam benne, hogy ő lehet Xav. Arckifejezése folyton változott a gyanakvó és a barátságos között, mintha nem tudta volna eldönteni, mihez is kezdjen velem. A másik ülőalkalmatosságon egy Benedict foglalt helyet, rövidre vágott haja és szemüvege egy fiatal tudóspalánta kinézetét kölcsönözte neki – ő volt Yves, akinek eszéről Vick áradozott, s akit valószínűleg Blondie megevett volna reggelire. A közönyömet, ami a szobában tartózkodók megfigyelésekor az arcomra erőltettem, képtelen voltam tovább leplezni, mikor az utolsó lányhoz értem, leesett állal néztem vele farkasszemet, s ő is ugyanolyan döbbenten viszonozta a pillantásomat. Viszonylag magas volt – bár közel sem annyira, mint Xav lélektársa -, barna bőrű, barna hajú, tincseinek végei makacsul felfele kunkorodtak, helyes kis rocker-tündér külsőt kölcsönözve neki. Ismertem őt! Csaknem egy évvel ezelőtt, egy puccos londoni étterem mosdójában vele találkoztam össze!

Még ha nem is volt hatalmam ahhoz, hogy olvassak az emberek érzéseiben, arcuk mindent elárult, a különböző érzelmek viharával pedig nem tudtam mit kezdeni, s az sem sokat segített, hogy a velem szemben lévők közül senki nem szólt egy mukkot sem – mintha mindenki a másikra várt volna.
Victor a derekam köré fonta a karját, biztatóan megszorította. Édes volt tőle, hogy megpróbált lenyugtatni, mégse ért el vele túl sok mindent, tőlem szokatlanul ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy lelépjek innen. A szemem sarkából láttam, hogy Vick szóra nyitja a száját, azonban egy hang belefojtotta a szót. Egy hang, aminek a teste a nappalival egybenyíló helyiségből robbant ki, a fojtott, dermedt hangulatot egy pillanat alatt zavarta fel és űzte messzire.
- Drágaságaim, hát miért nem üdvözlitek a vendégünket? Hol itt a jó modor? Erre neveltelek titeket? – Egy velem egy magas, talán hangyányit magasabb test csapódott nekem, vékony karok karoltak át és szorították ki belőlem a szuszt, én meg csak dermedten álltam az ölelésben. Ám ezzel még nem volt vége a heves üdvözlésnek, amint egy picit eltolt magától, még egy hatalmas puszit is nyomott a fejem tetejére. – Hát hadd nézzelek, te lány! – engedett el végül az ismeretlen támadó, aki kétségkívül Vick anyukája, Karla lehetett. Meleg, barna szempár nézett rám kedvesen, hullámos, karamellszín haj keresztezett egy szív alakú, egyértelműen spanyol vonásokkal rendelkező, napsugaras mosolyú arcot. Ha nem tudom, biztos nem hittem volna el, hogy hét fia van, alig nézett ki idősebbnek a harmincöt éves Julie-nál – Jaj, drágám, ne legyél így megilletődve, hiszen már te is a családunk része vagy, ez ellen nincs senkinek semmi kivetnivalója! Igaz? – fordult hátra a fiai felé, akiknek arckifejezéséről varázsütésre tűnt el a gyanakvás és vette át a helyét az érdeklődés. – Látod? – mosolygott rám anyáskodva, majd egy hirtelen váltással spanyolul kezdett el hadarni. A Benedictek és lélektársaik leesett állal hallgatták a lágy hangzású, pörgős szavak áradatát, amit még nekem is kissé nehézkes volt megérteni, annyira gyorsan mondta. Bár Floridában élt a legtöbb spanyolajkú az USA-ban, a rengeteg turista miatt a legtöbb helyen az angolt használták, így én is elszoktam már az anyanyelvemtől. – Kisfiam, nem is értem, hogy titkolhattad el előlünk ezt a szépséget – pillantott fel feddőn Victorral, miután akadozva válaszoltam a kérdéseire. – Szégyelld magad! – bokszolt bele a fia karjába, aki legnagyobb döbbenetemre bűnbánóan lehajtotta a fejét. Pedig az anyukája alig ért fel a hónaljáig!

- Karla, hagyd ezt a szegény lányt, még a végén elijeszted – jelent meg felesége mellett a családfő, Saul Benedict is.
Ahogy Karla elengedett, erős karok zártak gyengéd, atyai ölelésbe, engem pedig megcsapott az erő és a vadon illata; ez a hatalmas férfi minden porcikájából ősi kultúráját és származását árasztotta. Felnézve rá világossá vált, kitől örökölte a hét fiú a mamutfenyő méretet, ő is megvolt vagy száznyolcvan centi. Lehet, hogy túl sok Disney mesét néztem Honeyval, de elsőre rögtön Pocahontas tiszteletet parancsoló és jóságos apja jutott róla eszembe: határozott, hamisíthatatlan indián vonásai voltak, bronzbarna bőre és hosszú, erős szálú, sötét haja, melyet pár ősz hajszál festett szürkésre. Kedves mosolyától a szemei körül elmélyültek a ráncok, sötéten csillogó szeme szinte teljesen elveszett köztük. Különös kisugárzása volt, amit nem tudtam szavakba önteni, de azonnal megértettem, Victor miért is tisztelte őt annyira. Megvolt benne az a plusz, ami arctalan Caudillónkat is vezetővé tette, Saulban mégis másként jelentkezett, bizalmat keltett bennem, nem pedig félelmet.
- Hát ő lenne a te titokzatos Sunshine-od – fordult most lélektársam felé, majd biztatóan megveregette a vállát, aki erre megkönnyebbülten fellélegzett.
- Igen, apa, ő az – nézett le rám gyengéden, ujjai finoman simogatták a karomat.
- Csodálatos hír, fiam.
- És még az én egyenlő egyetlenemre sem volt szüksége. Tipikus bátyó, mindent egyedül akar elintézni – kottyantotta közbe Xav, mire lélektársa égnek emelte a tekintetét.
- Legalább hármatok vitája Willre és Urira szűkült, Crystal majd kapkodatja a fejét, hogy eldöntse, melyikük párját keresse meg először – szólalt meg Yves is, a két említett testvér pedig egyidejűleg a megnevezett lányra nézett. Te hát ő volt a család lélekfürkésze. Nagyon kellett igyekeznem, hogy elnyomjam az ellenséges gondolataimat, amik legjobb barátnőm iránti szolidaritásból fogantak meg bennem. Ez a csajszi senkinek sem ártott, teljesen ártatlan volt, Blondie-nak meg amúgy sem kellett tudnia róla. – Egyébként egyszer majd átbeszélhetnénk, milyen érzés volt rátalálnod Sunshine-ra, és hogy emiatt mennyire sajnálod, ahogy tavaly Phee-vel viselkedtél – vigyorgott rá Vickre, ismerős, londoni barátnője viszont figyelmeztetően szólt rá.

Victor viszont csak megvonta a vállát.
- Oké, bérgyilkos – mondta könnyedén. – És igen, veszélyes is. De csak hogy mindenkit megnyugtassak, nem hinném, hogy itt ráugrana bárkire is. – Hangosan felszisszent, mikor morogva a bordái közé állítottam a könyököm, közben igyekeztem a leggyilkosabb tekintetemmel ránézni, hogy tudja, ezt a poént én nem értékeltem annyira.
- Áhá! – kiáltott fel Xav, mutatóujjával felénk bökött, tekintete úgy csillogott, mintha valamilyen Nobel-díjas felfedezést tett volna. – Már tudom, miért ő lett a lélektársad! Mindketten képesek vagytok arra a „becsinálsz a gatyádba” nézésre. És bocs, Vick, de a csajod szerintem hatásosabban csinálja… Jól van, azért nem kell mindjárt begurulni – húzta össze magát, mikor lélektársam elővette acélos tekintetét. Én viszont nem bírtam ki, halkan elnevettem magam, amit a legmagasabb Benedict diadalként könyvelt el.
- Pedig mintha azt mondtad volna, hogy a sors egy kis nebáncsvirággal készül neki. Mi is van ezzel a teóriáddal, öcskös? – hajolt előre Will vigyorogva, erre testvére csak sóhajtva legyintett egyet.
- Néha a legjobbak is tévedhetnek.
Erre már a szőke kiscsaj is felélénkült, kétkedve nézett a fiúra.
- A legjobbak? Ugye ezt nem magadra értetted? – Mögötte Zed kihívóan vonogatta szemöldökét a bátyjára.
- Sky! Ez most az önbizalmamat találta célba! – szorította Xav a szívére a kezét színpadiasan, mire Crystal a karjára csapott.
- Azt szerintem ágyúval sem lehetne összedönteni – mosolygott rá Phee vidáman.
- Hé! Mi lett azzal a tisztelettel, aminek járnia kellene, amiért egy lélekfürkész a lélektársam?! – kérdezte felháborodva.
- Eljátszottad – közölte vele barátnője jókedvűen, cseppet sem együtt érzőn.
Karla tapsolt egyet, amivel magára vonta mindenki figyelmét.
- Rendben, kicsikéim, kellene a vacsorához némi segítség. Zed, Victor, Trace, gyertek velem! – azzal már el is viharzott a konyhába, a férje pedig követte.
Victor nyomott egy puszit az arcomra, majd ő is elindult a szülei után, nyomában a testvéreivel. Nem gondoltam, hogy az anyjuk puszta véletlenségből pont azt a két Benedictet hívta még magával, akik a legellenségesebben néztek rám, látszott rajtuk, hogy vonakodtak velem egy légtérben hagyni a lélektársaikat, de Sky és Diamond jelezték nekik, hogy menjenek.

Csak egy pillanatot töltöttem egymagamban az ajtóban ácsorogva, Phee odamasírozott hozzám, karon ragadott és a kanapéhoz húzott, ahol Will udvariasan felállt és átadta nekünk a helyet. Így, hogy ő és Trace már nem ültek ott, Sky és Crystal is mellénk telepedett, öten is kényelmesen elfértünk a hosszú ülőalkalmatosságon.
- Karlának igaza volt, tényleg nincs mitől tartanod, Sunshine. Itt biztonságban vagy – szorította meg a kezem Diamond biztatóan. – Azok ketten lehet, hogy kicsit morognak, de hamar lecsillapodnak majd.
- Shiny – néztem rájuk bizonytalanul mosolyogva. – Mindenki Shinynak hív, Sunshine anyám szentimentálissága miatt lettem.
- Nem vagy egyedül – vigyorgott rám Crystal a nővére mögül. – Sky, Phoenix, Crystal, Sunshine, Diamond: ezekben a nevekben lehet valami sorsszerűség. Csodálkoznék, ha Will és Uriel lélektársát Kate-nek vagy Anne-nek hívnák.
- Ez elég valószínűtlen – támaszkodott a könyökére a rekamié támláján a második fivér -, mivel azt mondtad, az egyikük Kínában, a másik pedig Dél-Afrikában van.
- Akkor Willnek minimum valami kiejthetetlen nevű csaja lesz – dörzsölte össze a tenyerét Xav vidáman. – Kíváncsi vagyok, hogy érteni fogjátok-e egymást. Elég gáz lenne, ha nem beszélné az angolt.
- A te megérzéseidre inkább nem hagyatkozok, ha nem baj – kólintotta fejbe az öccsét a középső Benedict.
- Hé, egyébként – fordult felém lelkesen az aprócska Sky -, Victor azt mondta, hogy te teleportálsz. Kíváncsi vagyok, az milyen, megmutatod? – kérdezte élénken csillogó, kék szemeivel.
- Sky szeretné megnézni, milyenek a színeid, mikor használod az erődet – nevetett fel Phee mély, rekedtes hangján. – Látja az aurádat, az érzelmeidet és hogy mikor használod az erődet – magyarázta.
- Ó! Van egy hozzád hasonló savant a Szövetségnél is… vagyis… - Elharaptam a mondat végét, de a kis szőke Phoenixszel együtt csak vidáman mosolygott rám.
- Mivel látom az érzéseid, pontosan tudom, hogy te nem olyan vagy, mint ők. - Ebben mondjuk nem voltam teljesen biztos, mindenesetre arról lemondtam, hogy ebben a családban privát szférám legyen ilyen lányokkal körülvéve. – De egyébként Phee meg mások gondolati- és viselkedésmintáit látja, szóval csak megerősít engem abban, amit már láttam belőled – mondta határozottan, miközben kihúzta magát.

A fejemet csóválva mosolyogtam ezen a bagázson. A lányok annyira mások voltak, mégis látszódott, milyen erős kötelék van közöttük, mintha a lélektársaiknak hála nővéreket is kaptak volna, akik mindenben segítik egymást. Egyikük történetét nagyjából ismertem – legalábbis egy bizonyos részét -, de abból, amit láttam, arra következtettem, hogy egyiküknek sem volt könnyű rálelniük a másik felükre. Ebben legalább nem voltam egyedül.
- Akkor, megmutatod? – csúszott hozzám közelebb Crystal érdeklődve, ezzel a mozdulatával Diamondot teljesen beszorította kettőnk közé, aki viszont láthatóan nem bánta, hogy egy bérgyilkoshoz kellett préselődnie. Mivel ő volt itt a legidősebb, egyáltalán nem csodálkoztam visszafogott, tyúkanyó jellemén.
- Oké – néztem szét a szobában, kerestem valamit, amin bemutathattam az erőmet.
A pillantásom végül az egyik fotelbe ledobott, virágmintás párnán állapodott meg. Annyi érzelem tombolt bennem, hogy nehezemre esett maximálisan ráfókuszálni, plusz kissé feszélyezett, hogy mindenki rám figyelt, így muszáj volt egy intő mozdulatot is tennem, ami segített a koncentrációban. Egy pillanatig tartó, halvány derengést követően a párna eltűnt, s egy pislantásnál is rövidebb idő múlva az ölemben landolt. Hagytam, hogy felfogják a látványt, majd, mintha valami kellemetlen rovar szállna előttem, „elhessegettem”, mire visszakerült a helyére.
- Hűha! – kiáltotta Phee lelkesen, Sky és Crystal tapsoltak, Diamond mosolygott, a fiúk pedig leesett állal nézték végig a mutatványt.
- Nos, milyen volt? – fordultam a kis szőke felé, aki elragadtatva bámulta hol a kezemet, hol a párnát.
- Kicsit olyan, mint a telekinézis – billentette oldalra a fejét elgondolkodva. – Olyankor, ha valaki egy tárgyat röptet magához, egy halvány, fényes fonál jelenik meg. De ez sokkal intenzívebb és ragyogóbb volt.
- Mikor Vick először mondta, hogy teleportálsz, nem akartam elhinni – szólalt meg mögöttem Uriel. – Még csak hasonló képességről sem hallottam soha.
- A Szövetségben majdnem mindenkinek egyedi ereje van – feleltem. Különös volt úgy beszélni erről a bűnszervezetről, hogy sem nekem, sem nekik nem volt hátsó szándékuk a témával kapcsolatban. Mintha csak a családomról, vagy hasonlóról meséltem volna. – Egy barátnőm szerint ennek ahhoz van köze, hogy csak az egyik szülőm volt savant: így a mutációt okozó gén szabadon kombinálódhatott, különlegesebb képességet tudott létrehozni.
- Ennek van értelme – jegyezte meg Yves tűnődve, s mintha az érdeklődés szikrája csillant volna a szemében. – Már elég régóta próbálják kideríteni, hogy a savant létnek és a különböző erőknek milyen magyarázata van és…
- Oké, öcskös, itt állj le – szólt rá testvérére Will nevetve. – Azt ne mondd, hogy te érted ezt a tudományos dumát – fordult felém gyanakodva.
- Nem, dehogy – ráztam meg a fejem határozottan. – De a barátnőmnek átlagon felüli az IQ-ja, szóval már kitanultam, hogyan kell értelmes arcot vágni, mikor ilyen blablákat beszél – vontam meg a vállam, a középső Benedict pedig hangosan felnevetett.

- Minden rendben erre? – hallottam meg Victor hangját, mire reflexszerűen fordultam a konyha irányába.
- Minden – mosolyogtam rá, mikor mögém lépett, a bátyja mellé. Öntudatlanul nyúltam fel hozzá, kezeink végül a vállamon találkoztak össze.
- Csak szólni jöttem, hogy a vacsora tálalva – nézett a testvéreire. – Ugye nem csináltatok semmit a csajommal? – vonta össze a szemöldökét figyelmeztetően. – Áú! – szisszent fel meglepetten, ahogy a kelleténél kicsivel erősebben szorítottam meg a kezét.
- Szerintem, öcsi, Shiny nem hagyná, hogy szórakozzunk vele – veregette meg a vállát Uriel, majd Willel a nyomában elindult a konyha felé, ahonnan ínycsiklandozó illatok szálltak hozzánk.
- Tudod, nagyon sokáig örültem volna annak, ha szíved hölgye egy kis elesett anyámasszony katonája lenne, akit még a széltől is óvni kell. – sétált Vick mögé Xav, miközben sejtelmes hangon próbálta előadni magát. – De rájöttem valamire: sokkal jobban fogok azon szórakozni, mikor majd helyre tesz téged, a mi határozott, nagy és erős, félelmet nem ismerő bátyuskánkat. Milyen érzés tudni, hogy a barátnőd van olyan erős, mint te? – hajolt bele lélektársam arcába, de közben ártatlanul rebegtette a szempilláit.
- Xav? – szólalt meg Crystal.
- Igen, Cukorfalat?
- Inkább indíts enni – ragadta karon a fiút, aki némi ellenkezés után követte is.
- Ne is törődj vele – csóválta a fejét Victor vigyorogva. – Szegény fejre ejtve született – mondta olyan hangosan, hogy az öccse is biztos meghallja. – Na, gyerünk, mielőtt anya egymagában fog minket elrángatni.
Sky és Diamond is felpattant, de Phoenix mellettem maradt, picit megszorította a karomat, hogy jelezze, én még üljek egy kicsit a fenekemen.
- Mindjárt megyünk mi is – nézett fel Yves-re sokatmondóan, aki elrángatta mellőlünk a bátyját is, így kettesben maradtunk, noha elég nehezen tudtam elképzelni, hogy történhet-e ebben a családban bármi privátban úgy, hogy arról senki más ne szerezzen tudomást.

- Kicsit hangosak és néha lököttek, de nagyon lehet őket szeretni – halkította le a hangját annyira, hogy csak én halljam. – És könnyen megszokható, már el se tudnám képzelni az életem nélkülük – nézett mosolyogva a konyha irányába, ahol a beszélgetés egyre jobban felerősödött.
- Egy éve még te sem gondoltad volna, hogy náluk kötsz ki, mi?
- Nem. Akkor még egyedül voltam, de most már egy hatalmas család áll mögöttem. Ahogy mögötted is – bökött meg finoman a vállával.
- Az én helyzetem kicsit bonyolultabb és veszélyesebb a tiédnél, nem akarok senkit sem belekeverni, épp elég, hogy Vick már nyakig a közepében ül.
- Victor tud magára vigyázni, ahány bűnöző ismeri, mindenki halálra rémül tőle. És hidd el, most, hogy már ismernek, nem fognak csak úgy elengedni téged. Ráadásul a Benedict név mágnesként vonzza maga után a bajt, még egy lélektársat sem tudtak megtalálni úgy, hogy aztán ne történt volna velük valami. De sosem adják fel, emiatt van akkora hírnevük a Savant Hálózaton belül. Egy dolgot pedig megtanultam velük kapcsolatban: minél jobban igyekszel távol tartani magad tőlük, annál inkább kapnak utánad, szóval kár erőlködnöd.
- De Phee… Te tudod, mit csinálok. Láttad is. Rossz vagyok. Gyilkos. Nem érdemlek meg egy olyan családot, mint ők. És különben is öngyilkos akció volna engem megmenteni.
- Majdnem biztos vagyok abban, hogy ezt tervezik attól a pillanattól fogva, hogy Victor rád talált, és mint mondtam, ne írd le őket. Erősebbek és elszántabbak, mint hinnéd. És abban is tévedsz, hogy rossz vagy. Egyáltalán nincs igazad, sőt! Te túl jónak tűnsz ahhoz, hogy olyanokkal bandázz, mint azok ott a Szövetségnél.
- Emlékszel? – mosolyogtam rá hitetlenkedve, mire a gesztust viszonozva bólintott.
- Minden szavadra, amit akkor este mondtál nekem. A helyzetünk nagyon hasonló, és én bízom abban, hogy ugyanúgy fog végződni.
- Az tényleg jó lenne.

A vacsora meglepően jó és oldott hangulatban telt. Alig akartam elhinni, hogy az asztalra kikészített ételek mindegyikét Karla maga csinálta, de ez nekik egyáltalán nem volt olyan nagy szám, mint nekem – persze, hiszen ők már évek óta minimum kilenc főre főztek. És hiába tűnt ehetetlen mennyiségnek, a hét Benedict fiú úgy falta a kaját, ahogy a porszívó szívja az aprócska morzsákat, hihetetlenül rövid idő alatt gyakorlatilag mindent bepuszítottak.
Kissé fura volt, hogy mindenki egymás szavába vágva beszélt, néha heten-nyolcan teljesen egyszerre, mégis mindent megértettek. A fő téma én voltam, de semmit olyan nem kérdeztek tőlem, ami kínosan érintett volna. Mikor Will megtudta, hogy van egy húgom, rögtön fellelkesült, de azonnal el is rontottam a kedvét, mikor megjegyeztem, hogy mindössze hét éves.
Mindennek a tetejében élőadásban nézhettem végig egy hamisítatlan savant vacsorát. Julie sosem engedte, hogy telekinézist használjunk náluk, mert szerinte az ártott volna Honey neveltetésének, de itt szinte minden kaja és innivaló a levegőben volt. Ha kellett valami, azt nem nyújtották, hanem röptették, egyszer-egyszer annyira belemerültek a szórakozásba, hogy Karla éles felszólításának kellett neki véget vetnie. Nyüzsgő volt az egész, akár egy karnevál Buenos Airesben, de imádtam a felhőtlen, vidám légkört, ami a hatalmas asztalt körüllengte. Poénok zúdultak rám mindenhonnan, Yves, Xav és Will Victort cikizték, Diamond a kishúgomról kérdezgetett, Saul pedig tapintatosan a családomról, míg Skyt és Crystalt a hajrálányságom érdekelte. A kis szőke még meg is jegyezte, hogy eddig sosem találkozott normális hajrázóval, amivel kénytelen voltam egyetérteni, hiszen majdnem négy évig egy olyan társaságban töltöttem a napjaimat, akik csak táskákról és pletykákról tudtak beszélni, a szerénységet viszont hírből sem ismerték – mondjuk jobban belegondolva, szerény hajrálány nem létezik.

- És mesélj csak, Shiny, hol találtatok egymásra a fiammal? – Vick olyan hangosan kezdett el köhögni, hogy jó néhányszor erősen hátba kellett vágnom, nehogy megfulladjon, de közben én is azzal szenvedtem, hogy ne köpjem ki a falatot.
- Én erre biztos, hogy nem fogok válaszolni – sziszegtem, mikor elállt a köhögése és egy jó nagy pohár vizet is leöntött a torkán. Hogy bizonyítsam a mondandóm igazát, bűbájos mosollyal Karla felé fordultam. – Ó, tudod, én nem vagyok valami jó a mesélésben, de Victor biztos szívesen elmondja. Nem igaz, édes? – simítottam végig az arcán a szempillámat rebegtetve.
- Persze – nyomott egy puszit az ujjaimra -, de ha utána nem bánjátok, kinyírom a lélektársamat – jelentette be vidáman, figyelmen kívül hagyva az anyukája felháborodott és dühös tekintetét. – Sunshine-nal – hangsúlyozta ki a nevem, hogy értsem a célzást – egy bárban találkoztunk két és fél héttel ezelőtt.
- Egy nagyon exkluzív bárban – toldottam meg, mire finoman bokán rúgott az asztal alatt.
- Igen. Néha besegít, mert egy barátnője ott dolgozik és sok az éjszakai műszakja, ezért leveszi a terhet a válláról. Láttam, hogy az egyik vendég nagyon rámászott, és mivel nagyon csinosnak találtam…
- Tehát ő akart lenni a hős lovagom.
- Ezért hivatalosan bemutatkoztam a férfinak, aki szinte a nyakát törve menekült előlem. De Sunshine ahelyett, hogy megköszönte volna, beszólt nekem. A fejemben. Én pedig visszaszóltam.
- Hát így történt – zártam le végül a mesét.
- Ez nagyon aranyos történet volt – jegyezte meg Karla kedvesen. – De most halljam az igazat. Mi titkolnivalótok lenne a nagy egymásra találásotokon?

- Látod, ezért lett volna jobb, ha te mondod el – morgott rám Vick, miközben ivott egy újabb kortyot. – Azóta átlát rajtam, hogy tízévesen őt is elaltattam.
- Mondjuk inkább együtt? – néztem rá kérdőn. Tudtam, hogy ez lesz életem egyik legkínosabb vallomása.
- Oké, de gyorsan. Kezdd te.
- Rubinvörös – néztem rá a Benedict családra. – Azon a helyen találkoztunk először.
- Egy sztriptízbár. – Erre Diamond felhördült.
- A barátnőm tényleg ott dolgozik. És néha tényleg muszáj besegítenem. Amikor éppen akciónk van ott.
- Én kaptam egy fülest, hogy aznap ott elkaphatom a célpontom, tehát odamentem.
- Nekem egy volt drogbárót kellett… eltávolítanom. És kiszúrtam Vicket a színpadról.
- Mikor felszedte azt a fickót, követtem őket.
- És amikor tényleg nyakát törte, berontott abba a privát szobába, ahová bezárkóztam.
- Beszólt nekem telepatikusan, de szerintem nem számított rá, hogy válaszolok. Pedig válaszoltam.
- Én sokkot kaptam. Aztán leléptem. Ennyi történt.
- És engedelmetekkel, most nyírom ki a lélektársam…
- Ez igazából az én szövegem volt – pillantottam fel rá a szemöldökömet felvonva, mire Victor vállat vont.
- Hát ez már kevésbé volt aranyos történet – szögezte le Zed. – Jól vagy, anya? Mintha kicsit sápadt lennél.
Szerencsére végül a Benedict fiúknak együttes erővel sikerült minket kihúzniuk a kínos szituációból, azt mindenesetre az egész családja levágta így, hogy a mi kapcsolatunk közel sem alakul olyan „átlagos Benedict módon”, ahogy ez a többiekkel volt. Egy kicsivel több halál és egy leheletnyit forróbb szenvedély jellemzett minket, mint a többieket, de végül csak ki tudtunk vergődni a helyzetből úgy, hogy senki becsületén nem esett nagyobb csorba. Kivéve az argentinokén és a mexikóiakén.
Viszont így a vacsora hátralévő részében még jobban igyekeztek, hogy semmi olyan témát ne hozzanak fel, ami egy kicsit is kellemetlenné tenné a beszélgetést, vagy azt idézné elő, hogy vagy Victor, vagy Sunshine kinyírják a lélektársukat – ez pillanatok alatt szállóigévé vált.

Meglepődtem, mennyire jól éreztem magam egész végig. A lányok nagyon kedvesek és közvetlenek voltak velem, gyakorlatilag minden létező témát kipletykáltunk, az este végére pedig Trace és Zed is megbarátkozott a jelenlétemmel – az utóbbi főleg, mikor Vick felhozta neki a motoromat, amivel sikerült belopnom magát a szívébe. Urielnek, Willnek és Xavnek köszönhetően meghallgathattam lélektársam néhány kínosabb fiatalkori élményét is, amiken egészen addig nevethettem felszabadultan, könnyezősen, hasfájósan, míg Vick elő nem vette a legijesztőbb ügynöktekintetét, amit eddig láttam tőle, majd némi mentális rásegítéssel rávette a testvéreit, hogy váltsanak témát.
- Most már tényleg mennem kell – álltam fel a fotelből immáron negyedjére, Phee kivételesen ekkor már nem rántott vissza maga mellé, félálomban nyugtázta, hogy végre egyedül birtokolhatja azt a picike helyet, amin eddig ketten osztoztunk. – Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem, hihetetlenül jól éreztem magam – sétáltam oda Karlához és Saulhoz, utóbbi finoman megszorította a kezemet.
- Ez természetes, drágám, hiszen már te is a családunkhoz tartozol, szóval biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom – ölelt magához a fiúk anyukája, de olyan természetesen, mintha már évek óta ezt csinálná.
Jó sok időbe telt, mire mindenkitől elköszöntem, de végül kikeveredtem a Benedict forgatagból, és már az előszobában állva, Diamond nadrágjában és Sky papucsában – mint utóbb kiderült – vártam Victor szüleire, miközben szórakozottan gyűrögettem a visszakapott dzsekimet. A többi cuccom egy reklámtáska mélyén lapult.
- Hazakísérlek, rendben? – ölelte át Vick a nyakamat, majd magához húzott annyira, hogy homlokon csókolhasson.
- Az jó lenne – mosolyogtam fel rá kicsit elvarázsolódva.
- Tudod – fordított maga felé gyengéden -, ma nagyon boldoggá tettél – nyomott egy apró puszit a halántékomra. – El sem hinnéd, mennyire. – Most az arcom következett. – És még sosem örültem ennyire annak, hogy az én csajom vagy. – Az állam is kapott egyet. – Csakis az enyém. – Végül a számon állapodott meg, mire szabad kezemmel átöleltem őt, hogy még közelebb legyek hozzá.

A visszafogott köhintés félbeszakított minket, de lélektársamat nem rázta meg annyira, hogy a szülei rajtakaptak minket egy romantikus pillanatunkban, még mindig szorosan átölelve tartott.
- Jaj, kisfiam – csóválta a fejét Karla vidáman. – Hagyd szegény Shinyt, hadd jusson azért levegőhöz is néha.
- Anya – sóhajtotta Victor. – Biztos vagyok benne, hogy szegény Shinynak ez nem volt ellenére.
- Sajnálom, hogy el kell rontanunk az örömötök, de van valami, amit feltétlenül csakis kettőtöknek szerettünk volna elmondani – lépett hozzánk közelebb Saul, arcára az atyai féltés rótt újabb ráncokat.
- Mi a baj?
- Csináltam valamit? – szaladt ki a számon akaratlanul is, de Karla gyengéden megszorította a vállam.
- Nem, drágám, te semmit. Ellenben találtunk valamit, ami szerintünk fontos lehet a számodra.
- Micsodát? – kérdeztem, s közben éreztem, ahogy a gyomrom összeszűkül, a torkomat pedig gombóc szorítja össze. Úgy kapaszkodtam Vickbe, mintha ő lenne az utolsó mentőöv egy süllyedő hajón, de szinte fel se tűnt.
- Amit az asztalnál meséltél a családodról, vagyis inkább az anyukádról… - kezdte Mr. Benedict habozva, látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogyan is kellene előadnia magát. – A neve ismerős volt, így a vacsora után rákerestem a nevére a Hálózat adatbázisában, ezért elnézésedet kérem.
- Semmi baj… - motyogtam elhalóan.
- Kiderült, hogy a mamáddal évekig több ügyben is együtt dolgoztunk, nagyon tehetséges volt a szakmában és a képességét is páratlanul használta – magyarázta Karla. – Éppen ezért kizártnak tartottuk, hogy téged és a húgodat csak úgy figyelmen kívül hagytak volna.
- Pedig így történt – horkantam fel.
- Nem egészen – csóválta a fejét Saul lemondóan. – A Savant Hálózat minden regisztrált tagot figyelemmel kísér, hogy az olyan esetekben, mint ami veletek történt, segítséget tudjanak nyújtani. Csak egyetlen módja van annak, hogy ez megváltozzon: ha az illető személy kihúzza a családját a listáról.
- Mi...? – néztem fel rá tágra nyílt szemekkel.
- Drágám, azért nem keresett titeket senki, mert ti már benne se voltatok az adatbázisban. Édesanyád tizenkét éve valamiért váratlanul megszakított minden kapcsolatot a savantokkal és kilépett.

10 megjegyzés:

  1. Kedves Riri!

    Elsőnek is elnézést, amiért az előzőhöz nem írtam hozzászólást, de teljesen lefoglalt minden, és csak most tudtam elolvasni azt is. Mondjuk, ahogy legutóbb te jártál az én történetemmel, most én is nagyon örültem, hogy várnom se kellett a 13 lövésre. :D
    A 12. izgalmas volt, tökéletesen bemutattad a csapat profizmusát, hogyan tudnak együtt dolgozni, mindenki nagyon jól érvényesült, és csomó új dolgot tudtunk meg a szereplőkről. Mikor Vick irodájában megtalálta Sunny a képet, akkor pedig komolyan új kellett felmosnom magam a padlóról, annyira édes volt! Nagyon tetszett a rész! :D
    És természetesen ez sem kevésbé! Itt már inkább a személyes, magánéleti dolgokról volt szó, ahogy általában szokott lenni egy akció után. Ezt nagyon jól kitaláltad, pont így kell egyensúlyban tartani a dolgokat, hogy az olvasók izguljanak is, de a lelküknek is meglegyen az a romantika, amit Victor és Sunshine tud adni nekik. Az elején a meghitt, nyugodt pillanat annyira magával ragadott, hogy szomorú voltam, amiért vége szakadt. Victor biztos nagyon boldog volt, amiért Sunny mellette kelt, ahogy azt már régebben is megjegyezte. Sunshine kiakadására pedig lehetett számítani, de egyszerűen fantasztikusnak találom, hogy Victor ilyen jól helyre rakta. Sajnálom, amiért Shiny ennyire fél az érzelmeitől, és az élet iróniája, hogy egy veszélyes bérgyilkos, pont egy családi összejöveteltől tart. :)
    Az egész nagyon aranyos, meghitt volt, és úgy érzem Sunshine hamar bele fog szokni ebbe a helyzetbe. Ami pedig Phoenix-et illeti, nagyon kíváncsi vagyok pontosan milyen kapcsolat van közöttük, vagyis mi történt velük a múltban... Érdekel mit találtál ki! :D
    Egyébként a vacsoránál én magam is meglepődtem, hogy mennyire fel tudott szabadulni Sunny, de az a történet mesélés rátette a pontot az i-re. :D Szinte láttam magam előtt az egész helyzetet, kínosan is éreztem magam, de nem csalódtam a srácokban, hogy megpróbálták helyre hozni a dolgokat. Tetszett, nagyon odaillő volt! :D
    A vége pedig engem is ledöbbentett. Kérdések kavarognak a fejemben. És remélem ezekre a következőkben kapunk is választ! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan, miért történt ez! :O
    Ahogy már mondtam, csodálatosan írtad meg a részt! Nyugodj meg, szerintem tökéletesen visszaadtad a családtagok tulajdonságait, maga Joss Stirling is elégedett lenne vele szerintem. :D Szóval csak így tovább! Alig várom a következőt, remélem az is hamarosan érkezni fog!

    Ölel, Sam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sam!

      Semmi gond, megértem, hogy így az év végi hajtással sok dolgod volt. A két fejezet egyszerre pedig tiszta haszon, legalábbis én a múltkor a tiednél így éreztem. :D
      Örülök, hogy ennyire tetszett mind a két rész! Igen, mindig igyekszem az akciók után egy kis nyugit és romantikát hozni, bár ez a közeljövőben eléggé meg fog változni, amikor a történet a végjátékhoz érkezik. Bár addig még van pár fejezet. Elég erős feminista vonásaim vannak, de mivel Shiny kiakadása már hisztibe kezdett átcsapni, Victornak muszáj volt közbelépnie. Talán tényleg ironikus, de mivel sok évig csak a csapatához és a húga családjához fűzték komolyabb szálak, nehezebben tud megbirkózni egy családi látogatással.
      Phoenixet azért emeltem ki annyira, mert kettejük története nagyon hasonló, ráadásul mikor olvastam a második kötetet, egy bizonyos résznél felkiáltottam, hogy itt bizony még lehet valami. És hamarosan kiderül, hol és mikor is volt ez pontosan.
      Szerintem egy olyan légkörben, amilyen a Benedict família közelében kialakulhat, bárki hamar feloldódna, a fiúkák meg csak hozták a formájukat, ahogy mindig is. De örülök, hogy ennyire tetszett! :)
      Természetesen a válasz hamarosan érkezni fog, ami elég sok mindent alapjaiban fog felfordítani a szereplők életében. Ez viszont még a jövő zenéje, néhány (ha jól számolom, 2-3) fejezet múlva úgyis kiderül.
      És örülök, hogy jól sikerült visszaadnom a családtagokat, írás közben végig a könyveket bújtam, hogy ki mikor hogyan viselkedik, plusz állandóan barátnőmet zargattam, hogy ez így most jó-e, vagy mégsem. :D
      A következő pedig hamarosan fent lesz, szerintem ma este be tudom fejezni, holnap megpróbálok időt szakítani rá és felrakni. De hétvégére mindenképpen felkerül. :)

      Ölellek,
      Riri

      Törlés
  2. Hátcijaaaaaaaaaaaa!*o*

    Úritten! Hát hogy te milyen cuki vagy! :')))))
    Köszönöm szépen! :') <3

    A fejezet valami fenomenálisra sikerült, eddigi egyik kedvencem, komolyan! Annyira könyvhű lett, hogy úgy éreztem, mintha tényleg a 4. kötetet sikerült volna megszereznem és olvasnom.

    A fiúk poénjait, a lányok érdeklődését, Saul és Karla és mindenki szemilyéségét tökéletesen átadtad! :')

    Elképesztően aranyos fejezet lett, teljesen felpörögtem tőle, egyszerűen imádom! >.<

    De... így befejezni... Most csak kínozni akarsz, igaz? :O Most komolyan, nagyon kíváncsivá tettél!

    Várom a következő fejezetet. :3 Nagyon-nagyon-nagyon.

    Szép délutánt! :3

    Millió puszi és ölelés (mert még mindig el vagyok ám ragadtatva, hogy nekem ajánlottad a fejezetet :$),

    Rita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaaaaa! *o*
      Szánom-bánom, hogy ennél jobban nem tudtam kitalálni a névnapodra, szóval csak annyit tehettem, hogy jó sok Xav-pillanatot csempésztem bele neked.
      Örülök, hogy ennyire tetszett, főleg, hogy kb. eddig ezen dolgoztam a legtöbbet. És azt is nagyon jól esik olvasni, hogy sikerült eltalálnom a családtagok személyiségét. :)
      Nem hisztizik! Úgyis tudod, mi miért van! :D A következővel pedig igyekszem sietni! ;)
      Puszillak,
      Riri

      Törlés
  3. Drága Riri!
    Te jóságos Isten! Te meg akarsz ölni minket? Jó, igyekszem nem fangirlt játszani és összeszedni a gondolataimat, de akkor is! :D Ennyi Benedict egy helyen gyakorlatilag már bűn a szingli csajokkal szemben! :D A könyvekben is sokszor voltak együtt, de az más volt, mint itt. Sunshine szemszögéből sokkal ijesztőbb volt először, aztán vele együtt kedveltem meg őket újra én is. Amikor "tömegjelentet" kell írnom általában hálát adok az égnek, hogy mindegyik barátom külön egyéniség és van honnan példát venni, de neked itt sokkal nehezebb dolgod vokt, hiszen ragaszkodnod kellett bizonyos karakterekhez. Mégis meg kell állapítanom, hogy bravúrosan oldottad meg. Mindenkinek az egyéniségét sikerült visszaadnod, de az azért látszik, hogy Xav jeleneteire kicsit több hangsúlyt fordítottál a barátnőd rajongása miatt, néhány jelenten nem hangosan felnevettem. Imádom ezt a kaotikus és lehetetlen családot! :D Kicsit az enyémre emlékeztet, de nálunk girlpower van, szóval sajnos dögös pasik nélküli apokalipszis szerű helyzet van. :D
    A fejezet elején pedig imádtam Shiny és Vick édes pillanatait, ahogy a kis szócsatájukat és birkózásukat is. Sunny igazi latin csajszi, aki nagyon forró fejű és őszinte, ezért is az egyik legnagyobb kedvencem a női karakterek között. A félelmét pedig szerintem teljes mértékben át lehet érezni, a családnak bemutatkozni mindig para, ha bérgyilkos vagyok, a pasid családja pedig makulátlan bűnügyi aktával rendelkezik, akkor meg főleg.
    Összességében megint egy imádatos részt tettél ki, nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, és biztosíthatlak, hogy a szadizmust tökéletesen sikerült elsajátítanod - kínzás lesz ennyit várni!
    Izgatottan várom a következő fejezetet és a novellát is, ami most fog jönni! :)

    Puszi, Gabby

    U.i.: Nem is én lennék, ha nem utólag jutna eszembe a kérdésem. :D Szóval, létezhet, hogy benne volt a könyvben Shiny és Phee beszélgetése, csak nem emlékszem rá, vagy ezt te tetted hozzá? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!
      Nem terveztem ilyet, legalábbis nem szándékosan. :D A Benedict fiúkkal kapcsolatban szerintem az a legfájóbb, hogy a nagy részük foglalt, jelen állás szerint már csak ketten elérhetőek. Az élet kegyetlen! :D Evidens, hogy a lélektársukat védő fiúkák nem fognak tárt karokkal fogadni egy bérgyilkost, plusz az egész boldog család feeling miatt volt annyira ijesztő Shinynak, aki mindettől elszokott. Igazából szerintem ennél a fejezetnél találkoztam össze először a könyvalapú ficek átkával: hogy az eredetileg megalkotott szereplőket hitelesen adjam vissza. Ennek ellenére nagyon élveztem az írását, meg legalább a könyveket is újra átfutottam. És örülök, hogy szerinted sikerrel jártam, megkönnyebbülés ilyet olvasni, mindemellett nagyon jól is esik. Igen, Xav egyrészt ezért kapott nagy hangsúlyt, másrészt viszont van hajlama a feltűnősködésre, ahogy észrevettem, ő szokott a legtöbbet beszélni. A család az enyémre is hasonlít, ráadásul dögös pasik is vannak - meg olyanok, akik azok lesznek, de egyelőre én, a nagy unokanővér anyatigrisként védelmezem őket -, plusz mindig hangos, olaszos hangulat van. :D
      Shiny, mikor még neve sem volt, már a kezdetektől latinos személyiséget viselt, pont Vick miatt, a mediterrán népekre pedig a forró fejűség, őszinteség eléggé jellemző.
      Örülök, hogy ennyire tetszett a fejezet, a folytatást igyekszem hamarosan hozni. Á, van egy olyan történetem, aminek majdnem minden fejezete után ki akarnak nyírni, mert sikerül kínzó függővéget alakítanom - a Catching Sunshine ezen a téren még gyerekcipőben jár. :D

      Puszillak,
      Riri

      U.i.: Én tettem bele, még a Phoenixben volt egy jelenet, ami a "balladai homálya" miatt tökéletes volt egy kis találkozásra. De mindez hamarosan kiderül. ;)
      Egyébként én most lepődtem meg nagyon, mert valamiért teljesen abban a hitben éltem, hogy nem olvastad a könyveket. Az ember mindig tanul valami újat. :D

      Törlés
  4. Drága Riri!
    Fan-tasz-ti-kus! *.* Vagy ez alacsony jelző, idézek inkábba a Mary Poppinsból: szuperfrenofrenetikomaxikapitális! (Én még ezt is lealacsonyítónak érzem, mert kifejezhetetlenül élveztem a fejezetet.)
    A mézespillanatot az elején nagyon imádtam, mert így mégsem csak annyi volt az egész, hogy in medias res a családi összejövetel. Egy picit mindekit árulónak érzek, Vicket azért, mert a csapattól kért segítséget, Blondie-t, Candy-t és Keith-t, azért, mert szövetkeztek egy FBI-ossal, Shiny-t meg, mert betört Vickhez, jó, tudom, ez a dolga, de ez akkor is kegyetlenség.
    A fejezet folyamán el-elkaptak a fangörcsök, hiszen imádom a fiúkat éd a lélektársaikat (főleg Phee-t), az elején ugyan nehéz volt követnem, hogy ki kicsodának a lélektársa, de a végére már megismertem őket, nem csak a srácokat, hanem a szülőket is. Karlát pedig imádom, mert nekem í az a tipikus kedves anyuka, aki nagy rajongással fogadja csemetéi csajait és rögtön befogadja őket a családba.
    A történetmesélés volt a kedvenc részem, mert Victorék irtó aranyosan rakták össze a dolgot. :)
    Megölöm a lélektársam helyett Ririt! Te, te ördögi nőszemély! Mit képzelsz magadról, hogy így fejezel be egy fejezetet? Azt akarod, hogy mindannyian elpusztuljunk? :D (Tudom, menjek a francba!) Ezek után a minimum az, ha nagyon sietsz a következővel, mert nem éljük túl, ha nem értesülünk a dolgokról.
    Mi történt? Szabadjár emgedtem morbid, olykor-olykor perverz fantáziámat, de meghalok a bizonytalanságtól.
    Na, szóval, jó (sőt, mi több nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagggyon szuper) lett és siess!

    Ezer ölelés: Maffia

    U.i: örülök, hogy jók lettek az érettségijeid, csak így tovább! ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!
      Nagyon drága vagy, hogy így gondolod, hihetetlenül jól esett ez az első bekezdés! :) És Mary Poppins, ahw~! *-* Kicsi korom egyik kedvenc filmje volt, nagyon sokszor láttam! *-* Még alsó tagozatban az ének tagozatos osztályommal is egy csomószor megnéztük. :'D
      Nem is akartam in medias rest, mert Shinynak valahogy reagálnia kellett arra, hogy hova is került, és legalább a hőn szeretett romantikus jeleneteimet is belerakhattam. Ebből az áruló koncepcióból még nem néztem az eseményeket, de belegondolva igazad van. De végül ezek az árulások hozták össze ezt a fejezetet.
      A Benedict fiúkat nem lehet nem szeretni, szerintem ők minden lány álmai és vágyai, a lélektársak közül pedig nekem is Phee volt a kedvencem. Karla egy olyan nő, akit minden lány elfogadna anyósnak, közvetlen, kedves, és imádnivaló.
      Jaj istenem! Hát ha ilyet csinálsz, sose tudod meg, mi miért volt! :D Egyébként nem akarom az olvasóim kihalását, de írás szempontjából szeretek szadista lenni, csak ez ezen a történeten még nem nagyon látszódott eddig. És megnyugtatlak, hogy tovább tudj szidni, még kell pár fejezet addig, hogy fény derüljön a titokra, addig szárnyaltasd a fantáziádat! :D
      Mindenesetre a következővel sietek! ^^

      Ölellek,
      Riri

      Törlés
  5. The Fosters focimdal! *0*

    VálaszTörlés