2015. február 6.

16. lövés

- It’s a new dawn, it’s a new day
It’s a new life for me
And I’m feeling good –

Muse - Feeling Good
- Blondie, tudom, hogy odabent vagytok! Nyissátok ki! – üvöltöttem fel újfent, a hangom azonban a mondat végére elcsuklott, ahogy a torkom fájdalmasan tiltakozott a hangmagasságom ellen. Akárcsak a már véresre ütött öklöm, mivel az elmúlt háromnegyed órát kétségbeesett ordibálással és egy tíz centi vastag, acélból készült ajtó ütlegelésével töltöttem.
Blondie és Keith rejtekhelyének Miami északi külvárosától néhány mérföldre fekvő, elhagyatott gyártelep egyik épülete adott otthont, és tudtam, az elmúlt hét eseményei miatt már ők sem érezhették biztonságban magukat a Szövetségnél. Abban viszont már kevésbé voltam biztos, hogy valóban itt rejtőztek. A végső kétségbeesésem hozott erre a helyre, amiről valójában pontosan fogalmam sem volt, merre is lehet, mindössze a McKnight-Morgenstern páros párszori utalgatásaira támaszkodhattam, így a józan eszemet már rég félredobva, csakis a megérzéseimet követve lyukadtam ki ezen a helyen. Benne volt a pakliban, hogy feleslegesen kiabáltam rekedtre magam és nyírtam ki egy tucatnyi Szövetség-tagot, akiket rám állítottak, ám jelenleg képtelen voltam józanul gondolkodni, számomra most csak fekete és fehér létezett, mindent az utolsó utáni, vagy épp a legelső adandó másodpercben döntöttem el, gyakorlatilag ez tartott életben a Randy meggyilkolása óta eltelt hét napban.
Minden sarkon meg akart ölni valaki, az agyam józanabbik fele pedig tisztában volt azzal, hogy ingerenciám a menekülésre mostanra már paranoiává nőtte ki magát. Óránként változtattam a megjelenésemen, a hajam már csak a lapockámig ért, néhány tincs pedig türkizre volt festve, amik nemrég még rózsaszínben pompáztak. Beruháztam pár eldobható, színes kontaktlencsére is, a Candytől tanult sminkelési technikákat felhasználva pedig az arcom hol teltebbnek, hol vékonyabbnak tűnt, mint egyébként. Mindent megtettem, hogy senki ne bukkanjon a nyomora, ám valakinek végül mindig sikerült, egy-egy „shinys” cselekedetemmel akaratlanul is elárultam magam. Mindemellett a gyomrom folyamatosan görcsben volt, egyszerre aggódtam egykori csapattársaimért, a lélektársamért, valamint a húgomért és nevelőcsaládjáért. Még évekkel ezelőtt megbeszéltünk egy kódot Jeffel és Julie-val, amit ha megkaptak üzenetben, muszáj volt elhagyniuk Floridát, amint lehet, a legelső géppel. Mindegy, hogy hova, a lényeg, hogy minél messzebb. Csak remélhettem, hogy Honey már az Államok határain túl éppen világot lát valahol Európában azzal az ürüggyel, hogy fogadott szülei valamelyik távoli rokonát kellett meglátogatniuk.

- A francba, Blondie, nyissátok már ki azt a rohadt ajtót! – Idegességemben olyan erővel haraptam be a számat, hogy a vérem kiserkent, a hasam már fájt a folytonos görcsöléstől és az emiatt felhalmozódó gyomorsavamtól, ráadásul napok óta alig aludtam két-három óránál többet.
Már épp készültem volna feladni az eddig sikertelen próbálkozást, mikor az ajtó túloldaláról váratlanul csattanást és nyikorgást hallottam, néhány pillanattal később pedig egy Beretta csövével néztem farkasszemet. Azonban soha ilyen megkönnyebbüléssel nem töltött el egy rám szegezett fegyver látványa, mivel azt egy fenyegető, igen mogorva tekintető Keith tartotta. Nem engedhettem meg magamnak, hogy megkönnyebbülten felsóhajtsak, hisz’ némi dühön és elégedetlenségen kívül ő sem mutatott irányomba más érzelmeket – olyanok voltunk, mint két idegen, akik még nem tudják, hogy ellenségek-e vagy barátok.
Egy biccentéssel jelezte, mit kíván tőlem, mire szó nélkül dobta be a fegyvereimet az ajtó mögé, majd felemelt karokkal hagytam, hogy ő is áttapogasson és a még elrejtett késeimet is a lőfegyvereim kupacának tetejére dobja. Csak akkor szólt hozzám alig hallhatóan, miután alaposan körbekutatott a környéken, és sejtettem, hogy jó néhány elhelyezett kamerával lélektársa is segítségére volt az ellenőrzésben.
- Követett valaki? – Rideg hangjától összerándultam. Most nem a legjobb barátnőm nagy mackója állt előttem, hanem egy olyan hatalmas férfi, akit már csak a méretei miatt sem szerettek az emberek az ellenségüknek tudni.
- Nem – ráztam meg a fejem, majd helyesbítettem. – Akik igen, azokkal már végeztem. Nyugi! – emeltem magam elé a kezem védekezően, mikor gyanakvóan összevonta a szemöldökét. – Semleges helyen elástam a hullájukat, egy időre sikerült eltűnnöm a színről.
- Nem vagy egy életbiztosítás – morogta, majd épp csak annyira húzódott arrébb a bejárattól, hogy beoldalazhassak mellette, s amint az épületbe értem, az ajtó be is záródott mögöttem.
Folyosók kanyargós, hűvös és nyirkos labirintusán vágtunk keresztül, Keith annyi kitérőt tett velem, hogy a térérzékemet teljesen elvesztettem, csakis abban voltam biztos, hogy lefelé megyünk. A földalatti rejtőzködés azonban sem rá, sem Blondie-ra nem vallott, ebben Candy kezét éreztem. Neki volt a városban számos olyan búvóhelye, ahol csak egy út vezetett lefelé, viszont sok fel, a nagyját pedig néhány bombával bármikor berobbanthatta, hogy ő végül biztonságban és sértetlenül távozhasson. A tény, hogy a parányi kínait is magukkal hozták és rábízták a rejtek biztosítását, sok olyat elárult hármójukról, ami némiképp megnyugtatott, még ha nekik talán fel sem tűnt az egybeesés.

Hosszú percek óta gyalogoltunk, mire egy keskeny és meredek vaslépcsőn leérve egy tágas, nagyjából ötméteres belmagasságú helyiségben találtam magam. A berendezése szegényes volt, egy kétszemélyes ágyból, két kopott kanapéból és egy kávézóasztalból, valamint egy kezdetleges konyhából és egy függönnyel és paravánnal elhatárolt fürdőből állt. A hely közepén három összetolt íróasztal állt, rajtuk négy monitor, két billentyűzet és egy laptop kapott helyett, valamint számos olyan műszaki ketyere, aminek sem a nevét, sem a funkcióját nem tudtam. A monitorok közül kettőn négy-négy kinti és benti kamerának a felvételei látszódtak, míg a másik kettőn mindenféle kódok futottak, néha-néha felvillant egy-egy ablak is, mikor a rendszer feltörte valaminek a tűzfalát. Az íróasztalok mellett egy ládában különböző fegyvereket halmoztak fel, mellettük Candy robbanó játékszereinek szétszerelt darabjai hevertek, az aprócska kínai pedig ott ült az avatatlan szemeknek szemétnek tűnő halom közepén, erősen igyekezett nem rám figyelni. Kezei remegtek az igyekezettől, hosszú haját az arcába söpörte, hogy még véletlenül se lásson rám, szája alig láthatóan mozgott – nyilvánvalóan valamilyen mechanikai mantrát mondogathatott magában, hogy inkább arra koncentráljon, ne rám.
Alig léptem hozzá közelebb, az íróasztal előtti szék megmozdult és Blondie fordult felém vészjósló tekintettel, mellkasa előtt összefont karokkal. Ám hiába igyekezett ijesztőnek tűnni, táskás, karikás szemei, cserepes szája, fénytelen, kócos haja elárulták, valójában hogyan is érezte magát. Jobban megnézve Keith egyhetes borostát növesztett, pólójából halovány izzadságszag áradt, Candy haja lelapult és zsírossá vált, máskor makulátlan, porcelánfehér arcbőrét számos pattanás csúfította, szeme vörös volt. Egyikük sem nézett ki nálam különbül, az elmúlt napok mintha mindannyiunkon tíz évet öregítettek volna.
- Sunshine – sóhajtotta Blondie a plafon felé emelt tekintettel, mintha egy istencsapása lettem volna. – Azzal, hogy idejöttél, két okból követhetted el életed legnagyobb hibáját. Egy: nem jutott eszedbe, hogy ez egy csapda és bármikor feladhatunk téged a Caudillónak? És kettő – folytatta gyorsan, mielőtt megszólalhattam volna. – Ha pedig mégsem az, akkor simán ránk szabadíthatod a komplett floridai Szövetséget. Ezeknek tudatában – vagy szemmel láthatóan nem igazán tudatában – azonban mégis itt vagy. Miért?
Mindig azt hittem, hogy ismerem a szőkeséget annyira, hogy bármilyen keresztkérdést is tegyen fel, azokra bármikor képes legyek válaszolni. Ám minden egyes alkalommal tévednem kellett. Valójában halvány fogalmam sem volt, mit is keresek itt, miért rohantam egyből egykori csapatomhoz, mikor az előbb felsorolt érvek telibe találtak. Nyilvánvalóan segítségre volt szükségem, mert jelenlegi helyzetből képtelen lettem volna kimászni, élve legalábbis biztos nem. És őket látva nekik sem lehetett egyszerűbb a dolog, bármi is történt velük az elmúlt héten. Ezt viszont mégsem mondhattam ki hangosan, Blondie számára a hangos segélykérés egyet jelentett a gyengeséggel. Ő pedig gyűlölte a gyengéket.
Végül előálltam az egyetlen olyan válasszal, amit őszintének és elfogadhatónak ítéltem.
- Fogalmam sincs – motyogtam lehajtott fejjel. – De tényleg – néztem végül a szemébe. – Viszont én hoztam rátok is ezt a szart és aggódtam a barátaimért. Egy hete azon kattogok, hogy mi van veletek, a húgom nevelőszüleihez és a lélektársam családjához pedig érthetően nem igazán fordulhattam. És sosem mondtátok ki világosan, hol is van a rejtekhelyetek, így én lepődtem meg a legjobban, mikor a célozgatásaitokra hagyatkozva egyszer csak itt találtam magam.

- Hát annak fényében, hogy egy szervezet, amiről hét évig azt hitted, ismered, gyakorlatilag egy óra leforgása alatt elárult, meglepő, hogy felkerested a csapattársaidat, akiket ugyanez a szervezet jelölt ki melléd, ez igencsak bátor tettre vall – állt fel Blondie, majd lassan közelebb sétált hozzám. – És ostobára is.
- Átlagos az IQ-szintem – vontam meg a vállamat.
- És mint mindig, az ösztöneid döntöttek helyetted, figyelmen kívül hagyva minden okot az elkerülésünkre, amiket az előbb neked szegeztem, igaz? Még így kijózanodva sem jut eszedbe eltűnni innen? Neked ez szó szerint egy pillanat alatt menne, sőt…
- Blondie! – szakítottam félbe. – Mégis mi történt veletek? Azt megértem, hogy aggódsz a Szövetség miatt, de a csapda-felvetésed egy kicsit meredek. Nézz már magadra! Úgy néztek ki, mint egy csapat guberáló, akiket nemrég raktak ki az utcára. – Keith felhorkant mögöttem a megjegyzésemre, lélektársa pedig lesajnáló pillantással mért végig, hogy éreztesse velem, én sem nézek ki különbül.
- Meg is kínozhattak minket – mondta végül állát felszegve. – Tudod, általában nem törődnek közben azzal, hogy a bőröd és a hajad jól nézzen ki a beavatkozás után is.
Körmeim a karomba vájtak, ahogy próbáltam kitalálni, vajon a szőkeség blöffölt-e, vagy sem. A kínzás eszembe se jutott, pedig a Szövetségnek bevett szokása volt a szenvedéssel egybekötött vallatás, a Caudillo és három – immáron csak kettő – jobb keze is úgy tartották, hogy akármilyen erős mentális gát van valaki elméje körül, mindig van egy módszer és egy fizikai határ, amivel az illető megtörhető volt, ehhez nem kellettek speciális savant képességek. Viszont ők itt hárman túl okosak és képzettek voltak ahhoz, hogy elfogassák magukat a szervezettel, képtelenségnek tartottam, hogy bármelyiküket is egy székhez láncolva kényszerítették volna információátadásra.
- Ha kínoztak titeket, az azt jelenti, hogy még ha most bele is sétáltam egy csapdába, azt nem önszántatokból állítottátok nekem, igaz? – léptem közelebb Blondie-hoz, ám tekintetében valami olyan suhant át, amitől legszívesebben a lépcsőig hátráltam volna. Ezzel a válasszal hibáztam. De az nem lehet, hogy…!
- Candy, neked erről mi a véleményed? – Mikor a kis kínai felnézett a munkájából, olyan érzésem volt, mintha egyszerre vágtak volna belém két tucat tőrt és küldtek volna mellé elektrosokkot is. Haját a füle mögé söpörte, így már nemcsak felpuffadt szemeit, de véraláfutásos, bedagadt arcát és felrepedt száját is láthattam. Ráadásul a bal szeme nemcsak a sírás miatt nézett ki úgy, ahogy; kék monokli csúfította porcelán bőrét. Ahogy tekintetünk találkozott, hangosan, csuklásokkal szaggatva felzokogott, hörögve próbált levegőhöz jutni, s láttam rajta, minden mozdulata a sírás elhárítására fájdalommal töltötte el.
- Drágám, mit csináltak veled? – Nem törődve azzal, hogy a McKnight-Morgenstern páros egyik tagja sem díjazta volna, elszáguldottam Blondie mellett, s meg sem álltam Candyig, aki azonnal az ölelésembe bújt, amint letérdeltem előtte. Sejtettem, hogy ez nem nekem jelentett kitüntetett figyelmet, egyszerűen csak szüksége volt valakire, aki kicsit megvigasztalta. A hiperérzékenysége miatt ez az eset őt még jobban megviselte, mint bármelyik másik tagot a Szövetségben, azt is csodának tartottam, hogy nem roppant össze teljesen. – Mi történt? – fordultam Blondie és Keith felé ledöbbenve, és megérkezésem óta először nem láttam őket összeszedett, gyilkos párosnak, edzett pókerarcuk lehullott róluk, csak a tehetetlenség keserűsége maradt utána.
- Figyelmetlen voltam – válaszolt meglepetésemre Candy hüppögve. – Kerülő úton jöttem ide, mikor Blondie-ék hívtak, és azt hittem, biztonságban vagyok, hogy senki nem követ. Ők hatan voltak, én egyedül és… - vonta meg a vállát, de a mozdulattól arca fájdalmas grimaszba torzult. – Először csak pofoztak órákig, de mikor nem mondtam semmit… - Elcsuklott a hangja, ezért inkább felmutatta a jobb kezét, amin a vastag kötés eddig fel sem tűnt.
- Eltörték az ujjaidat? – suttogtam ledermedve, mire egy bólintást kaptam válaszul. Az ő legnagyobb és leghatásosabb fegyvere a kézügyessége volt, amivel pillanatok alatt összetákolt bármekkora hatóerejű bombát, gyakorlatilag bármiből, ha volt hozzá némi puskapora. Azok a rohadékok pedig pontosan ettől fosztották meg őt. Mintha nekem levágták volna mindkét karomat…

- Négy ujja eltört, az ötödik megrepedt, mire sikerült kiszabadítanunk. Hatalmas szerencséje volt, hogy nem a főhadiszállásra, hanem egy félreeső, lezárt helyre vitték, különben nem tudtuk volna megmenteni – magyarázta Blondie suttogva.
- Jaj, Candy – simogattam a hátát folyamatosan, miközben gyengéden ringattam a karomban. – Annyira sajnálom! Bárcsak valahogy jóvá tudnám tenni, vagy…
- Nem a te hibád – szorította meg ép kezével a vállamat. – És ennél rosszabb kínzást is kitalálhattak volna. És tényleg mázlim volt, miután Keith kihozott, Blondie elvitt ahhoz a feketén dolgozó dokihoz és rendbe rakott. Szóval nem kell…
- Rólam kérdeztek?! – szakítottam félbe megemelt hanggal. Bár nem válaszolt, a testbeszéde, lesütött szempillái, lehajtott feje elárulták a választ a kérdésemre. – De miért nem adtál ki? – kérdeztem. – Gyakorlatilag úgyis halott ember vagyok. – Hülye és naiv feltételezés volt, hogy némi információ után csak úgy elengedték volna őt. Egy újonc a Szövetségben talán ezt hitte volna, de nekem ennél több tapasztalatom volt. Csak az eszem és a szám már megint nem voltak szinkronban.
- Miért mondtam volna rólad bármit is? – szipogta Candy felháborodva. – Barátok vagyunk, nem? – nézett először rám, majd a hátam mögött várakozó párosra. – Mi nem csinálunk ilyet – mondta határozottan, mire elmosolyodtam. Candy Chou hiába volt huszonkét éves, a lelke gyermeki maradt; olyan lány volt ő, aki a kétségbeesetten kereste a jót még az Alvilág legsötétebb zugaiban is.
- Fura egy csapat voltunk már a kezdetektől fogva – mormogtam halkan. – Kezdve veled – néztem jelentőségteljesen Blondie-ra, aki erre kérdőn felvonta a szemöldökét. – Azért próbálok bízni még egy ilyen eset után is a társaimban, mert az a tag, aki a szervezetbe született, valójában a legnagyobb lázadó közülünk. Ha annyira jól éreznéd itt magad, miért csatlakoztál az Anonymous programba? – Nem vártam választ a kérdésre, ezt ő is pontosan tudta, arcáról pedig leolvastam, hogy ezúttal nekem sikerült telibe találnom. – Azoknak a hackereknek talán csak néhány százaléka savant, de te vagy egyedül egy szervezett bűnbanda tagja. Miért akarnál máshová tartozni, ha nem azért, mert valójában nem érzed magad biztonságban a Szövetségnél? – Néhány másodpercig csak némán meredtünk egymásra, láttam rajta, hogy mennyire erősen gondolkozik valamilyen visszavágáson, végül viszont a szőkeség megenyhült, arcán a harag ráncai kisimultak, ezzel együtt párja merev testtartása is engedett.
- Emlékszel, mit mondtam neked, mikor egy csapatba osztottak minket? – pillantott le rám a hacker.
- Ő az én pasim, ribanc – mondtam habozás nélkül, az igazságnak megfelelően. Mert tényleg ez volt az első dolog, ami elhagyta a száját, miután látta, hogyan gusztáltam végig Keith-t.
Candy halkan felkuncogott a válaszomra, Blondie megeresztett egy halovány mosolyt, lélektársa pedig prüszkölve próbálta visszatartani a nevetését. A McKnight lánynak valahogy sosem vált előnyére az a bizonyos első benyomás, gyakorlatilag mindenkinél elszúrta a bemutatkozásokat.
- Oké. Akkor ez után.
- A Szövetség csapatait a túlélés tartja össze és az önzés szakítja szét. Szeretném hinni, hogy mi nem ilyenek leszünk. - Gondolkodnom sem kellett a válaszon.
- Mi voltunk az elsők, akiket a bizalom és a tisztelet kötött egymáshoz, még ha ez időbe is telt. Ezért lettünk mi a legerősebbek. És pont ezért fogjuk ezt is túlélni. – Csendben emésztettem a hallottakat, miközben Candy halkan nyögve tápászkodott fel mellőlem, majd ép kezével belém karolva engem is felállásra késztetett. Megpróbáltam józanul reagálni Blondie szavaira, azonban az elmúlt hét minden stressze és fáradtsága erőt vett rajtam, az eddigi hűvös, elutasító udvariaskodás nyomasztó ködének felszállására mindössze egy dolgot tudtam kinyögni.
- Akkor most már elbőghetem magam?

Ahogy azt sejtettem, a csapatom Blondie információforrásainak hála már értesült arról, mi is történt a születésnapomon, miért támadtak meg minket és honnan tudtak valószínűleg minden lépésemről. Mint kiderült, a nevelőapám, Carlos Rodriguez hírneve fénykorában többszöröse volt az enyémnek, gyakorlatilag minden létező bűnüldözői szervezet listájának élén állt, állandó nyomozás folyt ellene és többször szökött már meg egy-egy börtönből, mint azt bármelyik bűnöző ép ésszel fel tudta volna fogni – igazi Houdini volt ő, talán az Alvilág legjobbja. A „szakmába” tizennégy éves korában került be, s addig ott is maradt, míg egy akciója során a véletlen össze nem hozta anyámmal, a nővel, akit mindig a megmentőjének nevezett. Most már értettem, miért.
Miután dadogva, szipogva és sírva én is elmeséltem a dolgokat a saját szemszögemből, a szőke hacker elzavart zuhanyozni – hiába rendelkeztek kevés folyóvízmennyiséggel -, mert véleménye szerint, bűzlöttem, mint részeg hajléktalan a patkánytelepen, a hajam pedig úgy nézett ki, mint a madárfészek, amit lehányt egy szivárvány. És amint visszanyerte normális, fekete színét, Candy fél kézzel ügyeskedve nekiállt, hogy a hosszuktól megszabadítva jobban göndörödő tincseimet katonás rendbe varázsolja. Egyikünk sem tudta felfogni, hogy sikerült neki öt törött ujjal tűrhető kinézetet alkotni a fáradt, elgyötört fejemből, de számára ez magától értetődőnek tűnt. Annyira, hogy utánam még Blondie-t is kezelésbe vette.
A lányokkal végül magunkra maradtunk, mikor Keith visszatért az őrhelyére. Az elmúlt héten át kellett vedlenie mesterlövészbe, hullatakarítóba és szállítóba is, hogy biztosíthassa a rejtekhelyüket és megóvja magukat a Szövetség kiküldött embereitől. Néha Candy megpróbált besegíteni neki, de jelenlegi állapotában nem sokat tehetett, így is hálát adhatott a sorsnak, amiért az emberiség azon kevés százalékába tartozott, amelyik mindkét kezét egyformán képes volt használni. Az aprócska kínai most csendben üldögélt az egyik kanapén, tőle szokatlanul hallgatagon merült a gondolataiba, folyamatosan rágta a szája szélét, ami arra utalt, hogy valamit nagyon ki akart adni magából, valamiért azonban nem merte. A szőkeséggel inkább hagytuk, mert a lelkét nyomasztó dolgok elhallgatása sosem volt az erőssége.
- Jó, akkor mi legyen a terv? – könyököltem az íróasztalra, miközben igyekeztem Blondie-t megakadályozni abban, hogy földhöz csapja valamelyik kütyüjét, miután immár sokadszorra sem tudta hackertudását kamatoztatni a Szövetség rendszerében, csak minimális tárhelyhez tudott hozzáférni. Fennállt a veszélye, hogy ha csak egy kicsivel is beljebb merészkedik a tűzfalon, felfedezik. – És az én tervem miért ne lehetne jó? Még csak nem is mondhattam el.
- Mert az a terv egy őrült elméjében fogant. Tehát nyilvánvalóan szar.
- Hű! Köszi! Azt hiszem, most ástad alá minden önbizalmam. – A hacker erre csak megvonta a vállát, és még éppen időben csaptam el a kezét, mielőtt a tabletét áthajította volna a szobán. Nem káromkodott idegességében, ami veszélyt jelentett, egy időzített bombát, ami bármikor és bárhol robbanhatott. – És egyébként sem szar terv. Lehet, hogy nem vagyok olyan okos, mint te, de azért hülye sem.
- Ezt nem is mondtam – válaszolta. – De ha éppen előadod az Elborult Elméjű Shinyt, annak mindig valamilyen öngyilkos akció a vége. A rohadt életbe! – csapott rá végszóként a klaviatúrára, majd bosszúsan hátat fordított a monitorainak. – Hogy csessze meg az egész Szövetség a védelmével! – pufogott hevesen gesztikulálva, miután a technika ismét legyőzte őt. – Soha nem fogok bejutni.
- Azt hittem, a Szirén szótárában nem szerepel a soha.
- A Szövetség tűzfala egy zseniálisan felépített, többlépcsős rendszer, tele csapdákkal és zsákutcákkal. Ez még a Szirénnek is sok – morogta.

- Én ezt nem bírom! – A parányi kínai hirtelen, hangos kifakadására mindketten felkaptuk a fejünket. Halálra vált arccal nézett ránk, ujjai elfehéredtek gipszelt karja kaparásától, akkora erővel markolászta, hogy simán kinéztem volna belőle, hogy végül leszedi magáról. – Ez nekem nem megy! Nem, nem, nem és nem! – rázta meg a fejét hevesen, majd váratlanul felpattant és fel-alá kezdett járkálni előttünk.
- Szívem, mégis miről beszélsz? – kérdezte csitító, anyáskodó hangon Blondie, én pedig magamnak hálát adtam, amiért valami elterelte figyelmét a saját bosszúságáról. Még úgy is, hogy az igen rémült Candynek sikerült elérnie.
- Shiny, te az előbb teljesen kitárulkoztál, mindent elmondtál magadról – mutatott rám, s bár nem tudom, miért, könnybe lábadó szemétől rám tört a bűntudat. – Mindent – nyomatékosított. – És ti ketten is egy csomó mindent elmondtatok magatokról – fordult most a szőkeség felé. Számomra a McKnight-Morgenstern páros története nem tartogatott új információkat, a pletykák, amik róluk terjengtek éveken keresztül a Szövetségben, igaznak bizonyultak. Persze Candy még nem volt a szervezet tagja, mikor mi hárman megkaptuk az első közös megbízatásunkat együtt, és mivel akkoriban úgy éreztem, ők ketten vannak ellenem, igyekeztem mindennek utánajárni, ami velük kapcsolatos. Hivatalos csapattá csak akkor vártunk, mikor a kis robbantgató kínai is belépett a Szövetségbe.
- Ez igaz, de… - kezdtem volna, viszont befejezni már nem tudtam.
- Nem tudtok hazudni nektek! Képtelen vagyok rá! – cövekelt le előttünk bűnbánó arccal, noha Blondie-ra tekintve leszűrtem, hogy egyikünk sem érti, miért is kellene rá neheztelnünk. Hiszen ő volt a mi kis csapatunk fénypontja, az örökké pozitív, mosolygós, hiperaktív, reménytelenül romantikus távol-keleti lányka, aki mindig színt vitt az életünkbe.
- Candy, mi történt? – kérdeztem értetlenül.
- Mei – mondta.
- Mi? – vonta fel a szemöldökét a szőke hacker.
- Mei – ismételte meg. – Az igazi nevem Mei. A Wong-Tsui családból – tette hozzá, mintha ennek bármiféle jelentőséget kellett volna hordoznia. Feltűnhetett neki, hogy sem Blondie, sem én nem vágjuk a helyzetet, mert nagyot sóhajtva még egy plusz információval megtoldotta a dolgot. – Apám a Fekete Társaságok Egyesülete egyik társaságának volt a Sárkány feje.
Láttam a szőkeségen, hogy a szemében a megvilágosodás szikrája pont akkor gyúlt ki, mikor az én fejemben is helyére kattantak a dolgok. Ám a megoldás megfejtése miatt érzett kezdeti örömöm mindössze egyetlen pillanatig tartott csak, helyét nagyon gyorsan a döbbenet vette át, egyszerűen képtelen voltam elhinni a hallottakat.
- Apád az egyik triád vezetője volt?!
- A szervezett kínai Alvilág bűnbandáinak egyikét irányította? – kiáltottunk fel egyszerre, Candy – Mei – pedig erre a váratlan hangerő-emelkedésre ijedtében és meglepetésében hátraugrott, miközben úgy nézett ránk, mintha valamilyen tiltott szitokszót használtunk volna.
- Várj! Várj, várj, várj! Azt ne mondd, hogy a családod a hongkongi Wo Shing Wo mészárlás áldozata volt! Annak a vezetőjét is Wong-Tsuinak hívták. – Mint mindig, Blondie agya már a létező összes információt elhívta a triádokról, míg én még mindig annál a ténynél tartottam, hogy ez az aprócska lány az egyik legnagyobb bűnszervezetbe született bele. Viszont a mészárlásról én is hallottam, az orosz maffia, a bűnbanda legfőbb szövetségese néhány éve elárulta a vezető családot és legyilkolta minden tagját. Kivéve – ezek szerint – magát az örökösnőt.

Candy-Mei tétován bólintott.
- Papa előre sejtette, hogy előbb-utóbb az oroszok hátba fogják szúrni, éppen ezért alkut kötött a Szövetséggel, vagyis magával a Caudillóval: ha bárki is túléli a családjából, azt befogadják, megvédik, viszont a létezésének tényét örökre eltörlik – magyarázta szomorúan. – Mama és papa már kiskorom óta arra nevelt, hogy bármi történjék is, védjem meg magam és éljem túl, azt pedig, hogy egyáltalán megszülettem, sosem hangoztatták, gyakorlatilag a szűk családi körön kívül senki nem tudott rólam. Álnéven jártam iskolába, a mészárlás éjszakáján is egy barátnőmnél voltam. Másnap pedig azt tettem, amire egész életemben készítettek, mégsem hittem volna, hogy valaha is ehhez kell majd folyamodnom: felrobbantottam a családi kúriát, ezzel megöltem az esetleges túlélőket és Mei Wong-Tsui is velük halt. Két nappal később Candy Chou leszállt a miamii repülőtéren. – Abban a pillanatban, hogy befejezte a mesélést, elpattant benne valami. Hangosan zokogni kezdett, kövér könnycseppek patakokban folytak végig az arcán, néha felcsuklott és levegő után kapkodott, képtelen volt megnyugodni. Blondie-val hosszú perceken keresztül vigasztaltuk őt, beszéltünk hozzá, próbáltuk valahogy felvidítani.
Mindig azt hittem, nálam fájdalmasabban senki nem vesztette el a családját és maradt magára. Azonban az én szüleim helyet kaptak egy temetőben – még ha a testük porrá égett a robbanásban -, míg az ő családja halálát a fél világ ünnepelte, jók és rosszak egyaránt. Esélye sem volt gyászolni, sőt, még saját magát is el kellett temetnie, menekülni kényszerült és évekig egyedül volt, sokszor hallottam, hogy a Szövetségen belül senkivel sem beszélt, míg egy csapatba nem rakták velünk. Még ha egy ideig a legnagyobb támaszom egy féléves csecsemő is volt, akkor sem voltam magányos, Honey miatt és Honeyért küzdöttem, később pedig rátaláltam a Montrose házaspárra, akik tartották bennem a lelket és a családjukba fogadtak. Hiába árultak el, bérgyilkosként megbecsültek és tiszteltek a Szövetségnél, elismerték az erőmet és emiatt elkerülhettem az aljamunkát. Candy ezzel szemben egy sztriptízbárban volt kénytelen megfigyelni az esetleges célpontokat, néha-néha pedig összeeszkábálhatott egy bombát; gyakorlatilag a négyesünk összeállásáig nem tekintették teljes jogú tagnak.
Ennél a huszonkét éves, mindössze százötvenöt centis porcelánbabánál bátrabb és kitartóbb embert még nem ismertem. Sosem szűnt meg pozitívan hozzáállni a világhoz, mindenben meglátta a jót és a szépet, míg bárki más a helyében vagy depresszióba esett volna, vagy már rég öngyilkosságot követett volna el. Ezt a lányt nemcsak túlélésre nevelték, az olyan elemi ösztön, ami bárkiből előtörhet. Nem. Őt harcra edzették.
Mikor úgy egy óra elteltével elapadtak a könnyei, szipogva törölte meg felsője ujjában az orrát, miközben valami bocsánatkérés-félét habogott. Hozzászoktunk már a heves érzelemkitöréseihez, de ez azoknál jóval intenzívebb, valósabb és őszintébb volt. A távol-keleti kultúrából ismert hűvös távolságtartás sosem volt rá jellemző, azonban ezzel a kitárulkozásával minden falat lebontott maga körül. Azokat a falakat, amiket a legjobb barátaiként egyikünk sem vett észre.
Csendben ültünk egymás mellett a padlón, én képtelen voltam akárcsak megnyikkanni, csak a kis kínai hátát simogattam és hajával játszadoztam. Végül Blondie szólalt meg egy halk köhintést követően.
- Szóval, akkor mostantól hogy szólítsunk? Candy vagy Mei?
- Candy – jött a bátortalanul cincogó válasz. – Mint mondtam, Mei halott.
- Az lehet – mosolyogtam rá -, de vele ellentétben a mi Candynek nagyjából kilencezer élete lehet.

A pillanatnyi békét az odafent becsapódó vasajtó hangos robaja, Keith figyelmeztető morgása, valamint két újabb hang zavarta meg – az egyik ismerős volt, ellentétben a másikkal. Ugrásra készen feszültem meg, Blondie pedig a háta mögé terelte a még mindig vörös szemű, puffadt arcú kínait, jelen pillanatban a harcra sosem képzett hacker nagyobb esélyekkel indult, mint a profi közelharcos, ám instabil lelkiállapotú Candy.
Három pár láb lépéseinek zajai egyre jobban közeledett felénk, ezzel pedig a veszekedés is felerősödött: akárkiket is talált a szőkeség lélektársa, a férfi valószínűleg nem bánt velük épp finoman, egy felháborodott bariton folyamatosan fenyegette, míg egy rekedtes alt csak néha szólt közbe. Nem kellett sokat várunk, pár perc elteltével a betolakodók hangos nyekkenéssel gurultak le a lépcsőn és terültek el előttünk. Keith nem vesződött a lehurcolásukkal, egyszerűen csak lelökte őket, s amint ő is leért, már mellettük is termett, majd egy mozdulattal felrántotta mindkettőt.
- Társaságunk akadt – fordította felénk a jövevényeket, nyakukat erősen szorítva tartotta őket. Candyre pillantva kemény tekintete ellágyult, biztos voltam abban, hogy Blondie-n keresztül csapatunk negyedik tagjának története hozzá is eljutott.
- Kölyök?! – A kissé zilált kinézetű, temperamentumos viselkedését jelenleg mellőző, megszeppent tekintetű Brody tétován intett nekünk. Meglepődtem, mert hozzánk hasonlóan ő is úgy nézett ki, mint aki már hetek óta nem aludt rendesen, arca nyúzott volt, szemei karikásak. Mikor tekintetem a társára tévedt, ledöbbentem. Sosem hittem a szellemekben, mint opcióban a halál utánra, de abban a pillanatban ez a feltételezésem megdőlni látszott. Hiszen az előttünk álló alacsony, picit telt alkatú, vállig érő, tépett, narancsvörös hajú lánynak halottnak kellett volna lennie, miután az FBI elfogta és a negyvennyolc órás határidő lejárta után Randy a képességét felhasználva végzett vele.
- Keira? – suttogta Candy nagyokat pislogva Brody élőholt társára. – De hiszen te…
A lány arca megvonaglott, szemét lesütötte, zavartan az ajkába harapott, mielőtt megszólalt volna. Altjának különös tónusa azonban még csak nem is hasonlított arra, ami az emlékeimben élt. Keirának magas, lágy hangja volt, amin csak halványan érződött dán-ausztrál akcentusának keveréke.
- Keira meghalt – mondta. – Én Leila vagyok, az ikertestvére.
- Keirának volt ikertestvére? Egy adatbázisban sem szerepelt ilyenről információ – billentette oldalra a fejét Blondie elgondolkodva, miközben ujjaival az állán dobolt. – Semmi közöd a Szövetséghez, igaz? – kérdezte, mikor összeállt neki a kép. Keith-re és a kis kínaira pillantva megnyugodtam, hogy a Keira-Leila páros rejtélye még nemcsak nekem nem volt tiszta.
- Nem, ő… Szóval… Csak ő volt a szervezet tagja. Engem ki akart zárni belőle, nem hagyta, hogy csatlakozzam, de nem akartam elválni tőle. Még ha csak két perc is volt köztünk, a húgom volt, muszáj volt vigyáznom rá.
- És ezért részletes tervet dolgoztatok ki búvóhelyekről és találkozókról, miközben ő még arra is ügyelt, hogy soha senki ne tudja meg, hogy valaha is volt neki egy testvére – fejeztem be a gondolatmenetét. Meghökkenve nézett rám, kék szeme hatalmasra tágult.
- Honnan tudod?
Vállat vontam.
- Nem te vagy az első élő rokon, akit sikeresen sikerült a Szövetség sólyomszemének látóterén kívül tartani. – Magamban imádkoztam, hogy a kishúgom a lehető legnagyobb biztonságban legyen. Annyira hallani akartam a hangját, hogy még az emléke is szinte fizikai fájdalommal járt, sosem aggódtam még ennyire érte. 

- Végül ez a Szövetség végzett vele. A saját emberével! Mégis mekkora szörnyetegnek kell ehhez lenni? – Hangja lehalkult, tanácstalanul nézett ránk, korábbi határozottságának nyoma sem volt. Úgy húsz éves lehetett, a való világ Alvilága pedig őt sem kímélte. De mintha a húga miatti gyász erőt táplált volna belé, vonásai megkeményedtek. – Ezért kerestem fel őt – intett Brody felé. – Miért hagyjuk, hogy megússzák? Ki tudja, hány tagot tettek már el láb alól. Ti is ezt akarjátok, nem? Végleg eltüntetni a Szövetséget.
- Miért kéne hinnünk neked? – húzta el a száját Blondie gúnyosan. – A Szövetség tipikus húzása lenne, ha két ártatlannak tűnő kölyköt tálcán kínálva próbálnának lekapcsolni minket. És miért pont Brody? – A megnevezett felé pillantva a srác hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a repedezett plafont kezdje tanulmányozni.
- Áú! – szisszent fel, mikor Keith erősebben szorította meg a nyakát, ezzel beszédre ösztönözve. – Jól van már! – morogta. – Lei meglátott engem a… - nyelt egyet - a lélektársammal.
- Brod, te megtaláltad a lélektársad?! – Candy olyan hangosan visított fel, hogy biztos voltam benne, a testében felszabaduló endorfin jó időre elűzte minden fizikai és lelki fájdalmát. A kölyök összerezzent a hirtelen érzelemkitöréstől, végül pedig vonakodva bólintott.
- A neve Élodie, francia, nyaralni jött ide a barátaival és egyúttal az apját is meglátogatta. Aki viszont az Interpolnak dolgozik és főként miattad van itt – bökött rám, mire kitört belőlem a cseppet sem jókedvű nevetés. Úgy látszik, volt valamilyen íratlan szabály, hogy a világ bűnözőinek a lélektársaik miatt valamilyen úton-módon kapcsolódniuk kellett az egyik bűnüldöző szervezethez. Mintha ezzel hirtelen minden tettünk meg lenne bocsájtva. – Leila megzsarolt, hogy beköp Mattnél vagy Minánál, ha nem segítek neki. Azt mondta, neki már úgyis mindegy lenne, él-e vagy hal.
- És mivel az apósjelölted zsernyák, rövid úton likvidálnák az egész családot, kezdve a lélektársaddal – sóhajtottam végül. – Mikor találtál rá a lányra?
- Nem sokkal azután, hogy te összeszűrted volna a levet az FBI-os pasiddal. Úgy két hete. Fogalmam sincs, tudják-e már, nyomoznak-e már utána. Hiszen téged is meg akartak ölni, pedig a Caudillo legjobb embere vagy. – Brodyról sok mindent el lehetett mondani. Bunkó volt, nagyképű, lobbanékony, logikátlan, haragtartó. De a határozatlan és a kétségbeesett jelzők nem illettek rá. Most viszont pontosan úgy viselkedett, ahogy tétován beletúrt kócos, szőkésbarna hajába. Élodie, akármilyen lány is volt, teljesen átalakított benne valamit. A lélektársak körmönfont ravaszsággal tudták visszavonhatatlanul és száznyolcvan fokban megváltoztatni savant párjukat, elég volt csak magamra néznem.
- Az én helyzetem egy kicsit komplikáltabb volt – vontam meg a vállamat. – És még mindig meg akarnak ölni.
- A szívszerelmedet is – vetette oda gúnyosan, ám meglepetésemre, mikor társa figyelmeztetően ránézett, visszafogta magát. Sejtettem, hogy kettejük különös szövetségét Keira emléke fűzte szorosra. – Ő egy Benedict, ráadásul a veszélyesebb fajtából. Az a család évek óta keresztbe tesz az összes savant bűnszervezetnek, most pedig itt a kínálkozó alkalom, hogy eltöröljék őket, szóval…
- A francba, Brody, ezt én is tudom! – törtem ki magamat is meglepve. Victor említése intenzívebben hatott rám, mint gondoltam volna. Egy hete folyamatosan bombázta a Jeff által felhúzott, többszörös védelmemet, amivel jó párszor egy kiadós migrénnel lettem gazdagabb, és ahányszor megérezte, hogy valami olyan történik velem, amitől kifakadok, újra támadásba lendült. A homlokomban kezdődő tompa fájdalomhullám most is jelezte, hogy néhány óráig ismét én leszek Victor Benedict első számú mentális célpontja.

- Én pedig azt tudom, hogy igazat mondanak. Mindketten – szólalt meg Blondie váratlanul, s még épp el tudtam csípni azt a pillanatot, mikor vonásai kitisztultak, szemébe pedig visszatért az élet. Az egész beszélgetés alatt a két jövevény kötelékeit tanulmányozta.
- Mintha azt mondtad volna, hogy ő csak a kapcsolatokat látja és rendezi újra az emberekben. – Leila alig láthatóan megborzongott a gondolatra, hogy a szőkeség ez idáig a fejében matatott, ő pedig ezt észre sem vette.
- Ó, ez igaz is – jegyezte meg Keith, majd elengedte a foglyait, akik a nyakukat masszírozva iszkoltak távolabb tőle. – De emellett természet adta tehetsége van nagyjából tíz másodperc alatt kiismerni bárkit.
- Most nem tudom eldönteni, hogy ezt gúnyosnak vagy elismerőnek szántad. – A hacker kérdő tekintetére Keith csak vállat vont, pókerarcáról semmit nem lehetett leolvasni. – Egyébként – fordult Brody és Leila felé – egyszerűen csak feltérképeztem a te lélektársi kapcsolatodat, meg a tiédet a húgodéval, plusz azt is láttam, hogy te, Kölyök, már jó ideje elhidegültél mindenkitől a Szövetségben, a lojalitásod megszűnt. Emellett már nem volt nehéz kitalálni, hogy hazudtok-e vagy sem. Habár abban megegyezhetünk, hogy ettől függetlenül tényleg lenyűgöző vagyok – húzta ki magát büszkén vigyorogva, mire Candyvel egyszerre nevettünk fel.
- Akkor – sétált hozzánk közelebb Leila, tekintete ide-oda cikázott közöttünk esetleges veszélyforrás után kutatva – segítetek nekünk leszámolni Floridával?
- Inkább ti segítetek nekünk – cövekeltem le előtte, mire ijedten hátrahőkölt. Keirának köszönhetően még egy kívülálló is tisztában volt a kilétemmel. Egy icipici megnyugvással és elégtétellel töltött el, hogy bár ki akartak nyírni, attól még féltek is tőlem. – A kis gyújtogatónak már ismerjük a képességét, te mit tudsz?
Ezúttal rajta volt a sor, hogy kihúzza magát, halovány mosolyában és szemének csillogásában büszkeség villant.
- Mit gondolsz, hogy találtunk rátok? Nyomolvasó vagyok. Az erőm csak savantokra korlátozódik, de közülük bárkit megtalálok.
- És ez hogy működik? – kérdezte Blondie, aki már elkönyvelve csapatunk bővülését, visszatért a gépe mellé, ujjai fürgén mozogtak a billentyűzeten.
- Ez egy különös megérzés: nem tudom, hogyan, de ösztönösen tudom, ha savantokkal vagyok összezárva, ha kicsit rákoncentrálok, azt is meg tudom mondani, mennyivel. Ha pedig az egyikükkel fizikailag érintkeztem, onnantól kezdve bárhol meg tudom találni. Mivel minden DNS más és más, mindenkit máshogy követek nyomon. Van, hogy egy-egy helyen látom felbukkanni az illetőt, mintha szellem lenne, máskor a hangját hallom, vagy egy különös, oda nem illő szagot követek, ami a semmiből csapja meg az orromat. És képes vagyok arra is, hogy mások emlékeibe kapaszkodva kutassak fel valakit – pillantott Brody felé, jelezve, hogy minket is így talált meg.
- Ez nagyon hasznos – dobolt ujjaival a karján Keith. – Lefogadom, hogy a Caudillo imádta volna, a nyomkeresőink elég gyengék.
- Még jó – ült le az éppen készülő bombái közé Candy, majd művészi pontossággal vette sérült kezébe az egyik darabot és tartotta meg, míg ép ujjai fürgén jártak az aprócska kis szerkezetben.
- És van már valami tervünk? – csatlakozott Brody is a kínaihoz, míg Leilát Blondie intette magához. – Habár rólatok van szó, biztos kitaláltatok valamit. – Becenevéhez híven ránk villantotta kisfiús mosolyát, barna szeme kíváncsisággal telt meg.
- Van – csaptam le a kérdésre azonnal, mielőtt még szőke barátnőm közbeszólt volna. Most csak duzzogva forgatta a szemét, majd a kis vörösnek kezdett el magyarázni valamit. – Három betű. F. B. I.
- Na, ugye! – kiáltott fel a hacker hátra sem nézve. – Mondtam én, hogy szar ötlet!

xxx

Oké, srácok, a Szövetség elindult, húsz percetek van! – szólalt meg Blondie hangja a fejemben, mire Keith-szel egymásra néztünk, majd feltartott ujjának jelzésére átkúsztam egy másik bokor takarásába, az ágak közül figyeltem a jelenleg még üres, keskeny utat, vártam az akcióba küldött bűnözők autójának felbukkanását.
Újabb egy hét telt el csapatunk bővülése óta, Brody és Leila hamar beleszoktak a velünk közös munkába, gyorsan, szó nélkül és hatásosan dolgoztak. Időközben pedig volt szerencsénk látni a kölyök lélektársát is. Élodie magas, vékony, szőke lány volt zöld szemekkel, divatos ruhákkal, nyaka köré állandóan sálat tekert, fejéről a francia barett sapka sosem maradhatott el. Bár elsőre cicababának tűnt, ezer wattos mosolya őszinte volt és szerelemmel teli, párját pedig gyakorlatilag a kisujja köré csavarta. Ugyanakkor szemmel láthatóan Brodynak is sikerült őt elvarázsolnia, minden lapos poénján nevetett, állandóan kereste a társaságát, a kezét szinte sosem akarta elengedni. Leiláról kiderült, hogy testvérével egy betegség miatt veszítették el az anyjukat, az apjukkal viszont sosem találkoztak, még a savant léte is kétséges volt. Önellátóvá váltak, tolvajlásból tartották fenn magukat, apró illegális ügyletek hozták őket kapcsolatba a Szövetséggel. Azonban mindig külön dolgoztak, egyikük háttérből támogatta a másikat, emiatt kezelhette őket a szervezet egy emberként, akár Leila is lehetett volna az kettejük közül, akit azon a végzetes napon a Caudillo árnyképe elé hurcoltak és kezdte meg kiképzését.
Bár a hacker ezeregyedik próbálkozásra sem tudta feltörni a Szövetség rendszerét, néhány információt el tudott csípni a tűzfalukon túlról, Lei segítségével pedig kiderítettük, mely tagokat küldték bevetésre, így most itt voltunk, hogy Keith-szel még időben lekapcsoljuk őket.
Sikerült megtudnunk, hogy a mi keresésünk mellékessé vált, mivel minden bűnüldöző szervezet legjobb emberei töltötték be Miami utcáit, felkutatásunkra csak kisebb egységeket küldtek ki, azonban állandó helyváltoztatásaink miatt sosem jártak sikerrel. Az elsődleges célponttá a lélektársam és családja vált, velük akartak előcsalogatni engem. Vick naponta egyszer mindig felbukkant a fejemben, sikertelenül próbálta áttörni a pajzsomat. A jelenléte hiába okozott fejfájást, megnyugtatott, tudtam, hogy amíg képes volt órákon keresztül ostromolni a falamat, addig biztonságban volt.
Két hete nem hallottam felőle, a Szövetség is csak sötétben tapogatózott, azonban mind a szervezet, mind Blondie pár órával ezelőtt egyszerre csíptek el egy telefonbeszélgetést, ami mindkét oldalt mozgásra késztette. Ők úgy tervezték, hogy az előmerészkedett lélektársamat és testvéreit először likvidálják, majd az egyiket életben hagyva jutnak el a család búvóhelyéig, ahol végleg eltörlik a Benedict nevet a világból. Mi ezt akartuk megakadályozni egy igencsak veszélyes akcióval, amihez mind a hatunk tökéletesen és pontosan összehangolt csapatmunkájára volt szükség.
Közelednek – súgtam Keith-nek, mikor a távolban feltűnt egy terepszínű, sötétített ablaküvegű Jeep. A gépkarabélyomat kibiztosítva követtem a mozgó járművet, miközben társam átosont az út másik oldalán húzódó árokba, hogy onnan indítson támadást.
Célpont tiszta. Fegyver töltve.
Nekem is. Háromra támadunk. Egy.
Kettő.
Három.
A lövések semmivel sem összetéveszthető hangjai a világ legszebb szimfóniájaként visszhangzott a fülemben, tudtam, harc nélkül egyik fél sem fog távozni, az emiatt felszabaduló adrenalin pedig a legdurvább élénkítő szerként száguldott végig az ereimben. A mosolyomban nem volt könyörület.

xxx

A Benedictek által bérelt BMW éjkéken csillogott a viharfelhők ellenére. Lámpájának fénye bevilágította az utat, ahogy egyre közeledett felém. Blondie és Leila az egyik mellék földúton várakoztak a kocsiban, Brody, Candy és Keith viszont tízméteres távolságon belül tartózkodtak ugrásra készen. Éreztem a levegőben a Szirén jelenlétének vibrálását, ahogy mindenkinek végigtapogatta az elméjét, nyomában Leila pásztázott át minket.
Készen álltunk.
Abban a pillanatban, hogy Victorék nagyjából ötven méterre voltak tőlem, kiléptem az útszéli növényzet takarásából. Kezemen megfeszültek az izmok, miközben kibiztosított fegyveremet tartottam, nem engedhettem meg magamnak, hogy akárcsak egy pillanatra is megremegjek, annak végzetes következményei lettek volna. Mereven, egyenes háttal álltam az út közepén, hunyorogtam a rám vetülő világítástól, a két fényszóró mögötti arcokra próbáltam fókuszálni. Ahogy vártam, az autó fokozatosan lassított, majd néhány méterre tőlem megállt, motorja halkan búgott.
A szokatlanul hűvös szél átfújta a ruháimat, a hajam egy bukott angyal sötét glóriájaként keretezte arcomat. Amint a fegyveremet a vállamnak támasztva felemeltem és az ujjamat a ravaszra helyeztem, leengedtem minden mentális falat az elmém körül. Vick azonnal megérezte a változást, teljes erővel robbant be a fejembe, váratlanságától és intenzitásától kis híján hátrahőköltem.
Sunny! Sunhine! Mi a jó eget csinálsz?! Tedd azt le! – Hangja különböző tónusok között váltott, megkönnyebbült, értetlenné vált, gyanakodott, fenyegetett. Annyira jó érzés volt őt újra hallani, hogy arcomra fagyasztott rideg maszkom majdnem lehullott. Megacéloztam magam, gépkarabélyom körül erősödött a szorításom.
Láttam az arcaikat. Victor a kormány mögött tágra nyílt szemmel meredt rám, mellette az anyósülésen Xav egyik kezével a műszerfalat, a másikkal a mögötte ülő Crystal ujjait szorította. Yves Phee köré fonta a karjait, így próbálta megvédeni lélektársát. A szájukról leolvastam, hogy azon tanakodtak, vajon tényleg le fogom-e lőni őket, és hogy valaki a Szövetségnél esetleg rendelkezett-e olyan képességgel, amivel irányítani tudott. Ügynököm közben egy pillanatra sem szűnt meg beszélni hozzám, de mivel nem válaszoltam, egyre ingerültebbé és követelőzőbbé vált. Egyre csak a nevemet ismételgette és azt, hogy engedjem le a fegyveremet, mégsem engedelmeskedhettem neki. Tudtam, hogy hamarosan végleg elfogy a türelme, és akkor a saját erejét fogja rajtam használni, akkor viszont már kénytelen leszek engedelmeskedni neki.
Sajnálom! – súgtam szomorúan, majd bezártam előtte az elmémet, mielőtt még utoljára kimondhatta volna, Sunny.
Meghúztam a ravaszt.
A BMW lángba borult.
____________________________________________________________________

Drágáim!
Tudom, hogy már múlt hét végére ígértem a fejezetet, azonban végül úgy jött ki a lépés, hogy szombaton alig volt otthon, vasárnap meg a fél napomat buszozással töltöttem (mindig öröm a fővárostól négy és fél órára lakni). És bár sok egyetemen csak 9-én kezdődik a második félév, nálunk már 2-tól volt tanítás, mindennap este 7-8 körül értem haza, mert vagy addig volt előadásom, vagy valamilyen ügyet kellett intéznem a tárgyaim és a kreditjeim miatt. Nagyon sajnálom az elmaradást, azonban most végre valahára be tudtam fejezni és átjavítani a fejezetet, hogy sok-sok elmaradás után végre elétek tárhassam! :) Remélem, tetszett! :)
A vizsgaidősuck utáni ürömben öröm, hogy talán így a szorgalmi időszak elején még nem lesz annyi szívatásban részem, ezért hamarabb tudom majd hozni a fejezeteket. És mivel ennek eléggé függővége lett, a Tükörkép újabb Gwen-Tia szemszöge előtt még érkezni fogok a 17. lövéssel, hogy ne kelljen annyit várnotok a folytatásra, valamint hogy Shinyék terve is végre napvilágot láthasson. :) 
A napokban két unalmas, esti és reggeli kémia előadáson teljesen befejeztem a Catching Sunshine fejezeteinek vázlatát, így a végeredmény ez lett: összesen 24 fejezet, plusz egy epilógus, valamint még három Újratöltés novella, végül pedig egy aprócska meglepetés. Ebben az évben mindenképpen szeretném befejezni ezt a történetet, habár fáj belegondolni, hogy már a felén túl vagyunk. Remélem, a végéig kitartotok velem és figyelemmel követitek majd Shinyék történetét! :)
Köszönöm mindenkinek, aki ebben a hosszú üresjáratban sem adta fel a reményt a bloggal kapcsolatban, hihetetlenül jól esett látni egy-egy életjelem alatti pipákat, és azt is, mikor valaki rákérdezett a folytatásra. Elmondhatatlanul édesek vagytok, köszönöm nektek! :) ♥
Valamint így a bejegyzés végén szeretném megragadni az alkalmat egy kis önreklámra. Még december végén nyitotta meg kapuit a személyes blogom, a Keep calm I'm going to be a vet (csak fejezet híján nem volt pofám reklámozni), ha van kedvetek egy kicsit jobban megismerni a lányt az álnév mögött, nézzetek be! ;) És gondolom már sokan hallottatok a 2015-ös 50 könyves kihívásról. Nos, a Firerose-os lányok egy részével úgy döntöttünk, mi is belevágunk, és összesen 150 ajánlóval igyekszünk nektek kedveskedni az évben elolvasott könyveinkről a Könyvtolvaj című blogon. Khyira és Leona 50-50, míg jómagam Zsófival megosztva 25-25 olvasmánynak veselkedtünk neki. Ha éppen nincs mit olvasnotok, kukkantsatok be hozzánk! ^^
És meséljetek, mi történt veletek az elmúlt időszakban! Hogy teltek az ünnepek, hogy sikerült a tanév első féléve? Valamelyikőtök esetleg kedvet kapott A nagy zsákmányhoz, esetleg már el is olvasta? Minden rendben van veletek? :)

Ölel és puszil mindenkit,
Riri

8 megjegyzés:

  1. Folytatást követelek! De minél gyorsabban!!

    VálaszTörlés
  2. Drága Riri!
    A fejezetet már a publikálás után pár órával elolvastam, írni viszont csak most lett időm, mert szadisták a tanáraim és kicsit sincsenek tekintettel senkire és semmire. Mindegy is, most nem erről van szó! :D
    Szóval, nagyon nagyon vártam már, hogy mikor fogod frissíteni a Catching Sunshine-t, hiszen még mindig a kedvenceim közé tartozik és hiányoltam már. A sorokat csak úgy faltam, rekord gyorsassággal végeztem az olvasással, utána pedig elszomorodva tapasztaltam, hogy hülyeség volt ilyen gyorsan olvasni, mert már vége is.
    Sunshine csapatának reakciója szerintem teljesen logikus és érthető volt, ahogy az összes leírt okfejtés, illetve Shiny belső monológjai is. Többször is bemutattad már, hogy a kemény bérgyilkos nem is olyan kemény, mint amilyennek mutatja magát, most azonban ez még jobban meglátszott. Kedvenc főhősnőnk aggódik a húga és a lélektársa miatt, ami szerintem teljesen érthető. Ha az én pasim családját akarnák megölni, akkor szerintem én kb. pánikrohamot kapnék és állandóan bőgnék, mint egy retardált.
    Candyvel kapcsolatban sejtettem, hogy valami nincs rendben, csak eddig nem tudtam, hogy micsoda. Mikor olvastam a családjáról, teljesen ledöbbentem.
    A régi-új srácot meg még mindig nagyon bírom, de az istennek se tudtam kitalálni, mikor az előző bejegyzésedet olvastam, hogy ki lehet. Az iker lányok története pedig lehet, hogy mellékes, de engem nagyon megfogott.
    Az utolsó jelenet befejeztével szabályosan sokkos állapotban feküdtem az ágyban. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy Shinyt milyen meggyőződés vezette erre a tettre, de biztos vagyok benne, hogy mindenre van magyarázat, ötletem is van ezzel kapcsolatban, amit inkább nem mondanék el, mert esélyes, hogy mellé lövök, de pont ezért várom a következő fejezetet - abból remélem, hogy ki fog derülni.
    És most tudatosult bennem az is, hogy a 24. Fejezet relatíve már nincs is olyan messze, ami ijesztő, mrrt nem akarom, hogy ennek a történetnek vége legyen, de büszke is leszek rád, amikor sikerül a Catching Sunshine-ból egy kerek, lezárt történetet kihoznod! :3
    Röviden összefoglalva, imádtam ezt a részt is, mint az összes többit és tűkön ülve várom a folytatást!

    Puszillak,
    Gabby

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!
      Jaj, ne hülyéskedj, akkor írsz, amikor van időd, mindig örülök, mindegy mikor érkezik a komment. ;) Egyébként megértem, az enyémek is szadisták - valószínűleg ezért van csütörtökönként este 11-ig órám...
      Már nekem is hiányzott a történet, a Finding Skyt ki is olvastam előtte, hogy elkezdtem írni, hogy újra felvegyem a fonalat a történettel. :D A fejezetet egyébként írni is gyors volt, meglepődtem, mert megint 10 oldalnál több lett Wordben.
      Shinyt megedzették az évek, de ez még nem jelenti azt, hogy mindenre képes hidegvérrel reagálni, az elmúlt időszakban pedig elég nagy változások voltak az életében, amik megváltoztatták, még ha csak apránként is. De ettől függetlenül muszáj helytállnia valahogy.
      Candy kezdetben csak egy hétköznapi, valahogy bűnbandába keveredett lány volt, aztán olvastam a triádokról, és tudtam, neki ott a helye.
      Brody jól el tudott bújni a sorok között, ezek szerint. :D Neki se lett volna még nagyobb szerepe kezdetben, de utána megkedveltem a karakterét. ^^ Mellékes a történetük, igen, de örülök, hogy megfogott. :)
      Persze, a tettükre van rá magyarázat, ami a következő fejezetben ki is fog derülni, hiszen Shinynak valójában nem ez volt a terve. ;)
      Igen, én is meglepődtem, mikor összeszámoltam, és már előre sajnálom, ha majd az epilógus végére érek. De addig még jó pár dolog fog történni, ráadásul még van pár ötletem a lélektársakkal kapcsolatban. ^^
      Örülök, hogy ennyire tetszett, köszönöm, hogy írtál nekem, a következővel pedig sietek! :)

      Puszillak,
      Riri

      Törlés
  3. Drága Riri!
    Ma reggel már sikerült elolvasnom az aktuális fejezetet, és meg kell mondjam imádtam úgy, ahogy volt. Örülök, hogy Sunny végre nincs egyedül, hogy mellette áll a csapat, ami ráadásul ki is bővült két újabb taggal, akik már most a szívemhez nőttek, pedig eddig nem kedveltem Brodyt. Talán a kép vagy a lélektársa teszi, nem is tudom igazán, melyikre foghatnám, hogy most oda vagyok érte. Igen... határozottan a kép XD Megvehető vagyok, úgy látszik.
    Annak is nagyon örültem, amikor azt írtad, hogy ezúttal még kerül fel ide egy rész a Tükörkép előtt, mert nem tudom, meddig fogom bírni ezzel a függővéggel, még úgy sem, hogy biztos vagyok benne, ez a terv nem is volt olyan szar, mint Blondie mondta. Candy pedig... annyira cuki lány, nagyon sajnáltam, és remélem ha nem is száz százalékosan, de rendbe fog jönni a keze. Hmm... kihagytam valamit? Remélem nem, de sajnos annyira fáj a fejem, hogy nem jut eszembe semmi... :(
    Kellemes hetet!
    Millio puszi Xx <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Örülök, hogy ennyire tetszett a fejezet, jól esik ezt hallani. :) Kezdetben Brodynak nem volt nagyobb szerepe, Leila pedig nem is létezett, aztán jött a hirtelen ötlet, Sunnyéknak meg amúgy is elkélt a segítség. Ó, nyugi, én is simán megvehető vagyok, Grant Gustib mosolya engem is levett a lábamról. ;)
      Igen, mikor leírtam az utolsó mondatot, rájöttem, hogy Gwenéknek még várnia kell, különben itt meglincselnek a függővég miatt. :D A terv ezen része nem Shiny ötlete volt, de ez úgyis meg lesz magyarázva, ahogy Candy kezére is lesz megoldás. :)
      Köszönöm, hogy írtál nekem, remelem, a fejed is jobban van azóta! :)

      Puszillak,
      Riri <3

      Törlés
  4. Drága Riri!

    Hát... Tudom, hogy több, mint egy hónappal a rész kikerülése után baromi nagy parasztság írni, de jobb később, mint soha, nem? :D Igazából elég zsúfoltak voltak a hétköznapok, és a hétvégék, nem volt vizsgaidősuck, de nekem még a legegyszerűbb témazáró is felér egy apokalipszissel.
    Viszonz végre volt időm búvákordni a sorok között. ^^ És tudatosodott benne, hogy mennyire hiányzott már a történet, mennyire hiányzott már a savant világ, és mennyire hiányzott már az akció.
    Annyira aranyos, hogy Shiny rögtön a csapatát kezdte hajkurászni. Az a Shiny, aki a szememben állandóan azt bizonygatja, hogy képes egyedül is megoldani a dolgokat, aki meg van győződve róla, hogy ő egy igazán tehetséges bérgyilkos, és az a Shiny, aki Victor lélektársa. És nem csalódtam a srácokban, nem árultak el senkit, nem fordultak szembe Sunshine-nal, hanem kiálltak mellette, és ez olyan megható. Mert egy hackerről, egy kőkemény pasiról és egy ügyeskezű bombakészítőről beszélünk, akik eddig engedelmeskedtek a Szövetségnek. És ez most számomra bebizonyította, hogy igenis kötődhet barátság az Alvilág emberei között is.
    Carloson már meg sem lepődöm. Mondanám, hogy a gének... De az a vicces, hogy Shiny nem örökölhette a tehetségét, hiszen csak a nevelőapja, örülök, hogy egy kicsivel többet tudhatunk róla.
    És számomra Candy volt a rész nagy meglepetése. Mert ő volt az, aki abszolút kedves ember volt, maga a napfény, és még csodálkoztam is rajta, hogy csatlakozott a Szövetséghez. És amikor ilyen megrázó történetek derülnek ki, akkor gondolkozom el azon, hogy én ezen soha nem tettem volna túl magamat (jó, mondjuk nem valószínű, hogy az apám kínai bűnöző :D). Hogy eltemessem az életemet, a személyiségemet, és újjászülessek. Ez annnyira megrázó. És az a legelképsztőbb, hogy képes volt titkolni. Nem is csoda, hogy sírással együtt bukott ki belőle. Ugyanakkor jó dolog, hogy végre megmondta, mert ebből látszik. Hogy ennyi idő után végre érdemesnek találja Shinyéket arra, hogy megnyíljon előttük. :)
    Kicsit bizonytalan voltam az új tagokkal kapcsolatban, de azt hiszem, mind teljesen rendben vannak (bár kitudja, lehet, hogy valamelyikük tégla :o). És a vége. AAAAAAAAAAAAAAA. Mi történt? Tényleg odalőtt? Az nem lehet. Igazad van, én ezzel a függővéggel nem bírom sokáig. Egy szempontból legalább jó, hogy halogattam az olvasást. :D
    Vah, szóval igen, siess!

    Ölel,
    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!

      Jaj, ne hülyéskedj már, egyáltalán nem! Sőt! Mindig nagyon örülök egy-egy véleménynek, függetlenül attól, hogy mennyivel a fejezet felkerülése után íródott. :) Á, régen nekem is az volt az apokalipszis, csak most decemberben megmutatták, hogy a vizsgákhoz képest az érettségi is kismiska. :D
      Nagyon jó érzés hallani, egy Shinyék és a savantok világa ennyire hiányzott. Bevallom, a sok-sok kihagyás után már nekem is nagyon hiányoztak, szuper volt végre újra róluk írnom.
      Shiny büszke nőszemély, de egyáltalán nem ostoba, ráadásul akikkel törődik, azokat mindenáron megvédi. És tisztában volt azzal, hogy a barátaival egyformán szükségük van egymásra. A sok-sok együtt töltött év pedig tényleg igazi csapattá kovácsolta őket, akik nem adják fel egymást. ^^
      Carlosra talán nem ütött ilyen szempontból, de felejtsük el, hogy a vér szerinti apja olimpiai bajnok sportlövész volt, onnan pedig csak úgy tódultak azok a gének. ;) A többit pedig csak a szükség tette hozzá, akárcsak annak idején a nevelőapja esetében.
      Candy nem volt ám mindig vérbeli kínai maffia örökösnő a fejemben, legelőször akkor gondolkoztam el a dolgon, mikor a Triádokról olvastam. Ahogy pedig Sunny említette: harcra edzették, egész életében arra készítették fel, hogy egyszer mindenki, akit ismer, meg fog halni. Nem temette el magában a régi életét, az érzelmi károsodás ott van benne. Egyszerűen csak új köntösbe bújtatta a valódi történetet. :)
      A következő fejezetben minden kérdésedre választ kapsz, ígérem! :) És ahogy szövettan tanárom mondaná: ha szeret minket az Isten, a hétvégén fel is kerül!

      Ölel,
      Riri

      Törlés