Epilógus

Gyönyörű szép napot, drágáim!

Hihetetlen, de ez is eljött, elétek tárhatom a Catching Sunshine epilógusát. Ám még nem búcsúzom, arra és a végtelenbe és tovább tartó ömlengésekre hozok majd külön bejegyzést, ráadásul készültem egy különleges Extra tárral is, amit jövő héten olvashattok. Viszont addig is íme, itt lenne az utolsó felvonás Sunshine Rodriguez és Victor Benedict macska-egér játékából. ♥

________________________________________________________

- Eres todo lo que necesito

Con tu amor sé que puedo abrir un camino

Pues hoy llegaremos donde nunca te animaste a vivir

Yo siempre estaré ahí* – 

Rachel Platten, Diego Torres
- Siempre Estaré Ahí

Egy évvel később

Sanghaj egyik kikötő menti, szegényebb ipari kerületében mindennek hal és olaj szaga volt: az embereknek, a kirakodott áruknak, az utcán pöfögő, tizenöt-húszéves csotrogányokból felszálló füstnek és nekem is. Lassan másfél órája hasaltam egy magasabb bérház tetején, nagyjából százötven méterre a helyi rendőrségi épülettől. A várakozás dögunalmas idejét pedig nemigen lehetett mással elütni, mint beszélgetéssel – még úgy is, hogy a partnered hat szinttel alattad, az utcán nyüzsgő tömegben próbált láthatatlanná válni.

 - De ha egyszer tényleg furcsán viselkedik – könyököltem felállított mesterlövészpuskám mellé. Hiába szuggeráltam a távcsövét és néztem bele minden fél percben, semmi változás nem történt.

 - Nem akarom hallani a részleteket – jött a válasz a fülembe rejtett, testszínű, icipici fülhallgatóból.

 - Akkor se jött utánam, mikor a tegnapi megérkezésünk után bejelentettem, hogy elmegyek lezuhanyozni. Mégis melyik pasi ne értené a célzást?

 - Lehet nem volt hozzá kedve. – Az illető kezdte kényelmetlenül érezni magát, ha magam elé kaptam a puskámat, még azt is láttam, ahogy feszengve a karját kezdte dörzsölgetni.

 - Nem érted, Victornak mindig van hozzá kedve. Még akkor is…

 - Jézusom, Shiny, befejezted? – A szél hirtelen feltámadt körülöttem, egy jó adag port és további hal és olaj szagot fújt felém. Ez volt Bree verziója arra, hogy kuss legyen. És jelen helyzetben egy szemrehányó pillantást is jelentett, amit a beolvadása miatt nem küldhetett felém.

Mindketten tudtuk, hogy a hisztivel valójában az idegességemet és a türelmetlenségemet akartam leplezni, ami az idő múlásával kellemetlenül megnőtt. Más volt hat órát várakozni a társaddal egy biztonságos fedezékben és megint más egyedül, rejtekből végignézni, ahogy őt elfogja a rendőrség egy olyan országban, aminek nem volt kiadatási egyezménye az Államokkal.

 - Nekem lenne egy tippem – kapcsolódott be a beszélgetésünkbe csapatunk utolsó nőtagja. A kellemes, mély hang Melissa Bennett-hez, Jackson feleségéhez tartozott, aki hozzám hasonlóan egészen körülményes úton jutott el idáig, és aki jelenleg a szomszédos utcában, egy fehér furgonban, monitorok sokaságával körülvéve figyelt minket és mindent, ami körülöttünk történt. – Viszont van egy kis gondunk is. Valaki hívta az Állambiztonságot.

Semmi jót nem jelentett a teleszkópom keresztjében felbukkanó három, fekete, sötétített üvegű terepjáró, amik egymás mögött parkoltak le a rendőrség előtt. Az elsőből egy öltönyös alak szállt ki, akit több fegyveres követett az épületbe, néhányan a bejárat előtt maradtak őrködni, a maradék pedig az autók mellett várakozott.

 - Hölgyeim – szólalt meg Bree, miközben lassan közelebb araszolt az új társasághoz -, azt hiszem, kezdhetjük.

Hét hónapja voltam tagja az FBI-nak, azonban a nyomozásba csak négy hónappal ezelőtt tudtam bekapcsolódni, ugyanis a Margery által emlegetett testhezálló feladat jóval több kiképzést követelt, mint elvégezni az Akadémiát. A Quanticóban töltött idő meglepően hamar elrepült és sokkal jobban élveztem, mint amire számítottam. A fizikai felkészítés, a fegyverekkel való bánásmód elsajátítása könnyen ment, hiszen túl sokat már nem volt mit tanulnom, leginkább arra szolgált, hogy a nyolchétnyi kényszerpihenő után visszarázódjak a csúcsformába. Ám az elméleti rész már igazi kihívásnak tűnt, a rengeteg tanulnivaló mellett meg kellett értenünk, milyen vékony volt az a határvonal az legalitás és illegalitás között, amin a Szövetségi Nyomozóiroda mozgott, és ami sok esetben akár el is mosódhatott. Mindenféle hadműveleteket vettünk át, hol elméleti szinten, hol a gyakorlatba ültetve, együtt kellett dolgoznunk azokkal az elemzőkkel, akik terepi munka helyett a főhadiszállásról segítették a munkánkat. Amíg bele nem rázódtam a ritmusba, remekül elszórakoztam azon, milyen könnyen alakulhatott ki rivalizálás még diplomás és kimondhatatlan nevű PhD-val rendelkező emberek között is, amint újra iskolai környezetbe kerültek. Márpedig ha a közös munka véget ért, a terepi és elemző tanoncok úgy fújtak egymásra, mint gimnáziumban a sportolók és a stréberek. A társaimmal együtt én is beköltöztem a kollégiumba – szerencsére Victort a felfüggesztése alatt felkérték előadónak, így néha el tudtam szökni a quanticói albérletébe -, volt egy tanulócsoportom, együtt hosszú órákat töltöttünk a könyvtárban a különböző tesztekre készülve, esténként összeverődtünk valamelyikünk szobájában, napközben egy-egy rosszul sikerült előadásra panaszkodtunk, vagy a bizarr menzás kaján finnyogtunk. Még ha csak rövid időre is, de megkaptam azt az egyetemi élményt, amiről végzős koromban álmodoztam. A Szövetségnél kialakult bűnözői logikám pedig hasznosnak bizonyult a szimulált gyakorló bevetéseink során, mert előre ki tudtam kalkulálni, hogy a rossz fiúkat játszó ügynököknek mi lesz egy-egy lépése. Kivéve, ha Victort rakták be fegyveres túszejtőnek valahova. Mivel túlságosan jól ismert engem, könnyen kitalálta, hogy egy helyzetnél mire számítok és mit tennék, így rendesen megizzasztotta a csapatot, aminek tagja voltam, kezdetben az is előfordult, hogy éles helyzetben elvesztettünk volna valakit magunk közül.

Az általam kivégzett ügynökök aktáiból – összesen huszonkilenc – már tisztában voltam azzal, hogy az FBI teljesen ellentétesen tekintett az embereire, mint amit a Szövetségnél megszoktam. Ott mi csak egy csapat feláldozható gyalog, esetleg némileg erősebb sakkfigura voltunk egy olyan játékban, amiben bárkit lehetett pótolni. A Nyomozóiroda ügynökei bár tudták, hogy mibe keveredhetnek egy-egy nyomozás alatt, mégis inkább az életben maradást tartották szem előtt; ha egy akció sok áldozatot kívánt, a vezetője inkább visszahívta az embereit. Amikor mindezt felfogtam, a huszonkilenc élet súlya olyan hirtelen szakadt a nyakamba, hogy Victornak egy hetébe telt, míg összekapart. Azt a hét napot máig homályosan tudtam csak felidézni: hol saját magamat ostoroztam, hol az ágyban fekve bámultam a plafont, és rémlett, hogy néhány, a közelünkben lakó, megcsonkított családhoz még el is mentem, hogy saját szememmel is lássam a következményeket. Miután a harmadik ilyen alkalom után lélektársam rajtakapott, a képességét bevetve tiltotta meg, hogy ilyen mélységig emésszem magam. Ha ő nem lett volna végig mellettem, valószínűleg abba az életemet átértékelő hétbe belerokkanok. Amiket akkor mondott nekem, nem feltétlenül volt mind pozitív, hiszen semmi előnyöm nem származott volna abból, ha fényesíti az igazságot, amivel úgyis mindketten tisztában voltunk. De a szavai gondolkodásra sarkaltak, ami pedig cselekvésre ösztönzött. Belevetettem magam az Akadémiába, öt hónap alatt lassan változni kezdtem – megnyugodtam. Még ha az élet pörgött is körülöttem és mindennap tartogatott valami újdonságot, hozzáadott kicsit alakuló szemléletemhez. Végre biztonságban éreztem magam akkor is, ha egyedül voltam egy idegen közegben.

Mikor Denverbe visszatérve büszkén mutattam meg Margerynek új FBI jelvényemet, ő csak faarccal gratulált, aztán közölte, hogy addig nem akar újra látni, míg nem voltam képes álmomból felverve is ötszáz méterről kilőni egy repülőgépablak mögött mozgó célpontot. Mire egyáltalán felfoghattam volna, hogy ez mégis mit takart, a tengerészgyalogság egyik kiképző támaszpontján, tizenkilenc tagbaszakadt mesterlövész tanonc mellett találtam magam. Ők voltak a katonaság leendő elitjeinek elitjei, csak néhány százalék jutott be és még kevesebb végezte el a programot. Én már a végső fázisban állók közé kerültem, és pontosan tudtam, hogy Hale keze nem volt elég hosszú ahhoz, hogy mindezt elintézze – valaki magasabb szintről szervezhette ezt meg, mert a követelményekhez képest túlságosan is kilógtam. Először is: nő voltam, a szabályzat szerint pedig csak olyan férfiak vehették részt a kiképzésen, akik tizennyolc és huszonnyolc év közöttiek voltak, valamint rendelkeztek minimum gimnáziumi végzettséggel. Az esetemben stimmelt a kor, a tény, hogy hibátlan látással rendelkeztem és az Akadémián nyújtott teljesítményem alapján megfeleltem a fizikai tréning kitételeinek – némi, a két X kromoszómámból fakadó engedménnyel. A Szövetségnél megtanítottak minket búvárkodni, ejtőernyőzni és a létező összes típusú fegyverről szereztünk ismereteket, így az előéletem miatt további pontokat pipálhattam ki a képzeletbeli listám, ami miatt végül engedélyezték az ittlétem. A kiképzőnk nem kérdőjelezte meg a jelenlétem - bár állandó középpontja voltam a radarjának -, míg tizenkilenc új kisöcsém és nagytestvérem azt találgatták, milyen varázslat útján pottyantam közéjük.

Így vette kezdetét három hónapnyi** kikészítő szenvedés, mely végén mesterlövésznek hívhattam magam. Nem akartam elképzelni, hogy engem vajon a parancsnokok minek nevezhettek, ha a többieket állandóan lekislányozták, mindenesetre nem kezeltek nőként, sokkal inkább csenevész tinédzserfiúként. Napi tizenkét órában, heti hét nap gyepáltak, szívattak és gúnyoltak minket, a félúti egyszeri kimenő alkalmával egészen elképesztő élmény volt Victorral lenni, mert már tőle is vagy ordibálást, vagy haveri viselkedést vártam – felszabadító volt, hogy negyvenöt nap után valaki a nőt látta bennem. Ő persze remekül szórakozott azon, hogy a mindennapi viselkedését is úgy fogadtam, mintha hercegnőként bánna velem.

A három hónapot három részre osztották. Az első harmadban leginkább a technológiai dolgokra fókuszált, digitális fotókat elemeztünk, műholdas kommunikációról tanultunk. A másodikban a tökéletes beolvadást kellett elsajátítanunk, a felderítést gyakoroltuk és azt, hogyan szivárogjunk be az ellenség területére anélkül, hogy észrevegyenek minket. Az utolsó hónap a mentális fókuszról és a tökéletes lövésekről szólt. Hiába örököltem apámtól jó géneket és kiváló érzékeket ehhez, amit aztán a Szövetségnél maximumra fejlesztettem, itt a képességeim középszerűnek számítottak. Amellett, hogy Margery kérésének megfelelően hatalmas távolságokból tanultam meg kilőni szinte bármit, a tréning alatt kénytelen voltam állandó fegyelmet gyakorolni. Ha a kiképzőnk negyed órán keresztül, torkaszakadtából kiabált velem és fenyegetett azzal, hogy erővel fog kihajítani a támaszpontról, nem vághattam arcon és hagyhattam ott sértődötten az egészet. Nemcsak azért küldtek ide, hogy olyan kiváló lövész legyek, ami vált belőlem, hanem hogy a forrófejűségemet minimalizáljam éles helyzetekben.

Mire letelt a három hónap, a világot méterekben láttam és kimeríthetetlen mennyiségű disznó viccet tanultam. Valamint szereztem tizenkilenc olyan bajtársat, akikre tudtam, hogy akármilyen szorult helyzetekbe is kerüljek a jövőben, őket bármikor hívhattam.

Mikor visszakerültem az FBI-hoz, tagja lettem egy állandó csapatnak, amely rajtam kívül a Bree-Jackson-Victor triumvirátusból és Melissából állt. Mint az utóbbiról kiderült, leánykori nevén Gambinónak hívták, olasz származása mellett a nagybátyja nem kisebb szervezetet vezetett, mint Cosa Nostrát. Erről egyedül Margery tudott – Bree és Vick alaposan meglepődött, mikor fény derült a titokra -, a kettős ügynök Jacksonon keresztül az FBI kényes adok-kapok kapcsolatban állt a maffiával, végül pedig a feleségét is beszervezték valahogy. Egyszerre kezdtük az Akadémiát, gyakorlatilag ő volt az öt hónap alatt szerzett első barátom. Alacsony, napbarnított bőrű nő volt balerina alkattal és éles, Natalie Portmanre emlékeztető arcvonásokkal, amihez ijesztően jó logikai és problémamegoldó tehetség párosult, imádta a kisebb-nagyobb rejtvényeket, rejtélyeket. Emellett képessége megengedte neki, hogy bármilyen anyagot megolvasszon. Férje fémmanipuláló erejével együtt dinamikus duót alkottak, az együtt töltött évek és két kislányuk az élet minden terén összekovácsolta őket. Jacksonról kiderült, hogy az esetlen humorzsák álarca mögött egy tíz nyelven beszélő, éles eszű ügynök bújt, aki félelmetes profilozói tehetséggel rendelkezett: a legkisebb nyomból is ijesztően pontos leírást adott az elkövetőről. Bree Jones pedig képes volt elvezetni bármilyen járművet, legyen az luxushajó, leselejtezett, második világháborús tengeralattjáró, tank, vadászgép vagy jumbo jet. De nem ez volt a legelképesztőbb, ami kiderült róla: ha nyers viselkedése mögé néztem, a maga ironikus, bizarr módján egy újabb barátnőt találtam. A kapcsolatunk vég nélküli beszólásokból, egymás cikizéséből, elmélyült tetőtéri borozgatásokból és a másik kritizálásból állt, nehogy bármelyikünk egója is elszálljon. Ha egy-egy vitánk elhúzódni látszott volna, Melissa anyai szigorral lépett közbe. És ha mi hárman összefogtunk, Jacksonnak és Vicknek esélye sem volt. Mi öten már a legelső naptól fogva remek csapatot alkottunk.

De hogy kiállt az egész mögött?

Ferdinand Bolton, az FBI igazgatóhelyettese. Ez volt a legmagasabb pozíció, amit ügynök elnöki kinevezés nélkül elérhetett, a mi szerencsés esetünkben pedig pont egy savant férfi töltötte be. Az ő közbenjárásával tudott egykori bűnöző bagázsunk felszívódni, miatta kerültünk be Melissával az FBI-ba, ő intézte el a halálomat és a tengerészgyalogos kiképzésemet is. Mindez, mint kiderült, egy nagyobb terv része volt, aminek ismertetésére Margery szerint még nem álltunk készen.
Viszont abban mindketten biztosra mentek, hogy a képességeinket mind az öten maximálisan, sőt, azon túl is ki tudjuk használni. Bár még mindig nehezen ment, de vészhelyzet esetén, egyszeri alkalommal már mindössze két másodperc alatt képes voltam Victort is magammal teleportálni nagyobb távolságokra. Ugyan a további próbálkozások már nagyon kimerítettek, mégis hasznos adunak bizonyult. Emellett a robbantásainkon is dolgoztunk, ennek neheze az volt, hogy csak tárgyakat szedjünk molekuláira egy egész ház helyett és egyelőre csak kevés alkalommal jártunk sikerrel. Mindenesetre minden alkalommal elképesztő érzés volt átélni, hogy energiáink összekapcsolódtak és kivetültek, akár valami bizarr tűzijáték.

Jelenleg a Szövetség ellen folytattunk nyomozást. Legelső célpontunk Kalifornia és az ottani hálózat feje, az Angyal volt. Ezért kötöttünk ki Kínában, ugyanis összeállt egy itteni, nagyobb bűnbandával. Sanghajig követtük az ideküldött embere nyomát, de az kiszagolt minket, elintézte a kapcsolattartóját, majd kihívta ránk a rendőrséget, mikor mi a hullához értünk. A „mi” Victort és engem takart, lélektársam beáldozta magát azért, hogy én elmenekülhessek és elkaphassam a célpontunkat. Végül csak az előbbit sikerült véghez vinnem.

Mindannyian álnéven érkeztünk, a rendőrség pedig elvileg talált valamit, ami szerintük nyomós indok lehetett, ami miatt egy amerikai újságíró elintézett egy kínai nőt. Hiába jelent meg Jackson álruhás ügyvédként, ő se tudott többet elérni, a kihívott Állambiztonság pedig csak még tovább bonyolította a dolgot, ugyanis az Angyal valamilyen úton-módon velük is kapcsolatban állt. És ha sikerül nekik elszállítani Victort Pekingbe, nincs az az ismeretség, amivel egy évnél hamarabb ki tudtuk volna őt hozni az ottani börtönből.

Így most a diplomáciát félretéve várakoztunk, hogy a megfelelő pillanatban lecsaphassunk.

 - Mozgás van – figyelmeztettem Bree-t, míg követtem őt a távcsövemen keresztül. Épp akkor szívódott fel, mikor az öltönyös állambiztonságos fickó telefonálva kirontott az épületből, majd eltűnt az egyik terepjáróban. Valószínűleg nem akarta, hogy a rendőrségen bárki is kihallgassa a beszélgetését. – Ki van a vonalban? – kérdeztem Melissát. Bár a sanghaji rendszerekbe Jackson közbenjárásával jutott be, hívások lehallgatásában egyedül is profi volt.

 - Vajon ki? Új barátunk, Brandt. – A Szövetség tag, aki miatt Victort elfogták.

 - Majd én elbeszélgetek vele. – Bree bejelentésére az utca túloldalán az egyik rendőrautó füstölni kezdett, egy másiknak pedig kirobbantak a kerekei. Amíg az ügynöknő a környéket járta, miniatűr bombákat helyezett el néhány ponton, ezek aktiválódása a fegyveres állambiztonságosok figyelmét most magára vonta, kettő kivételével mind elindult a hangzavar irányába. A megmaradt őröket könnyen, hangtalanul ütötte ki, majd bemászott az autó tetőablakán. – Hali! – köszönt erőltetett vidámsággal. – Mindketten tudjuk, hogy azt le szeretnéd tenni.

 - A hívás megszakadt – nyugtázta Melissa Bree javaslatának teljesülését.

 - Brandt ezek után bármikor itt lehet – néztem körül a környéken. – Ilyen könnyen nem fogja hagyni, hogy lelépjünk.

A szőke ügynöknő és az öltönyös nagyfőnök kölcsönösen, higgadt hangnemben fenyegetőztek egymással. A rendőrség ajtaja kinyílt és Jackson lépett ki rajta, a háta mögé bökve jelezte, hogy megkezdték Victor elszállítását. Melissa eddig a kihallgató szobába zárva tartotta, nehogy a kínaiak hamarabb intézkedni kezdjenek, de most, hogy a terv beindult, már ki kellett engednie. Abban a pillanatban, hogy három újabb alakot vettem észre az üveg bejáratnál, Mel felkiáltott.

 - Shiny! Lövész! Kilenc óránál!

Nyomban irányba kaptam a fegyverem, és bár kiszúrtam egy alakot háromszáz méterre, túlságosan takarásban volt ahhoz, hogy hatékonyan le tudjam szedni.

 - A francba! – káromkodtam, majd a puskámat hátrahagyva indultam el, hogy szemtől szemben végezzek vele.

Az épületek közel voltak egymáshoz, még a képességemet sem kellett túlzottan bevetnem, hogy átugorjak egyik tetőről a másikra. Az adrenalin zubogott az ereimben, méterről méterre hajtott, egyre közelebb kerültem a célponthoz. Másodpercek múlva hangtalanul teleportáltam mögé, majd bakancsommal nagyot dobbantva hívtam fel magamra a figyelmét.

Pisztolyt rántva fordult meg, ám én sem jöttem fegyvertelenül és gyorsabb voltam nála. Mielőtt lőhetett volna, a saját, már kezemben tartott, hangtompított maroklőfegyveremmel homlokon lőttem. A golyó pont középen találta el, élettelenül, dőlt oldalra, a megismerésem miatti döbbenet örökre az arcára fagyott. A feladatunk az volt, hogy megakadályozzuk a kapcsolatfelvételt az Angyal és Kína között, a holtak pedig már nem kötöttek semmilyen üzletet. Engem leszámítva.

 - Elintézve – tájékoztattam a lányokat, majd visszateleportáltam az eredeti helyemre.

 - Ami ezután történik, azt nyugodtan kenhetitek Brandt-re – tért időközben Bree a lényegre. – A holttestét és a puskáját megtaláljátok a tetőn. Ő elviszi a balhét, ti nem kerestek minket, mi pedig nagyvonalúan nem mondjuk el Pekingnek, hogy kettős ügynököt játszol. – Bár nem láttam, sejtettem, hogy a szőke ügynök az ajánlat mellé elővette az igen meggyőző és ijesztő mosolyát, ami az emberekből általában hasonló reakciót váltott ki, mint Victor acélos tekintete. Senki sem szeretett egy pszichopata módjára vigyorgó nővel vitába szállni.

Lélektársamat már az utcán vonszolták végig a terepjárókhoz. Abban a pillanatban, hogy vállon lőttem az őt kísérő két őrt, kitört a káosz. Bree kilökte új barátját a kocsijából, a jármű fedezékében támadta a többi állambiztonságost, miközben Jackson beugrott mellé. Mikor Vick végleg kiütötte a kísérőit, apró teleportálásokkal vetettem le magam az utcára. Távolról senkinek nem tűnt fel, hogy megszakadtak az ugrásaim, ezzel egyidejűleg a szabadesés következtében növekvő sebességemet jelentősen le tudtam csökkenteni.

Két társunk biztonságban elhajtott, az őket üldözőbe vevő rendőrök útját egy, a semmiből előkerült, Melissa által vezetett fehér furgon vágta el annyi időre, hogy eltűnhessenek valamelyik mellékutcában. Eközben én a második terepjáró sofőrjét ráncigáltam ki a volán mögül, majd erőteljesen fejbe vágtam a puskám végével. Victor pont akkor ért oda hozzám, mikor megkerültem az autót és kiütöttem az egyik rátámadni készülő fegyverest.

 - Gyere, tűnjünk el innen – toltam a kocsi felé, de meglepő ellenállásba ütköztem.

 - Add ide a pisztolyod!

 - Mi?

 - Add ide azt a rohadt Glockot! – Fel se tudtam fogni, máris kicsavarta a kezemből a fegyvert, majd úgy ahogy volt, civil ruhában, még mindig megbilincselt kézzel visszarohant a rendőrséghez.

 - Mégis mit csinálsz? – ordítottam utána.

 - Visszaszerzem a jegygyűrűdet! – kiáltotta vissza.

Ledermedtem. Az utóbbi időben furcsán viselkedett. Sokszor kaptam rajta, hogy elgondolkodva bámult rám, mélyenszántó gondolatai voltak arról, hogy milyen hirtelen és folyamatosan változik az életünk és ezért fontos benne az állandóság. Nem mindig vette a lapot a flörtölős vicceimre, néha egészen távolságtartóan, máskor tőle túlságosan eltérően, idegesen viselkedett. Egy alkalommal komplett sztriptízt vágtam le előtte, de olyan elmélyülten nézegetett valamit a telefonján, hogy fel se tűnt neki. Mikor sértődötten számon kértem rajta, mi volt az, inkább összetörte a készüléket, minthogy megmutassa. Vajon mindez… emiatt volt? Ahol bennem eddig a viselkedése miatti frusztráció vert tanyát, most hirtelen melegség költözött. Meg akarta kérni a kezem!

 - Indulás! – húzott ki parancsoló hangja az álmodozó transzból.

Időközben a rendőrfőnök és egy társa jelentek meg megnézni, mi okozhatta a hangzavart és a felfordulást. Victor nemes egyszerűséggel rájuk ugrott, pisztolyával bokán, gyomron, karon, nyakon és arcon vágta őket, míg eszméletlenül el nem terültek. Gyors motozásba kezdett, végül az egyikük zakójának belső zsebéből kihúzott egy apró, fekete dobozkát.

 - Siess! Gyerünk! – kiabált rám újból, miközben a kocsi felé rohant. Az ajtón újabb rendőrök özönlöttek ki. – Húzzunk innen!

Többször nem kellett figyelmeztetnie. A terepjárót megkerülve bevetettem magam a vezetőülésre, a kerekek már csikorogtak, mikor lélektársam beesett mellém, az ajtót már menet közben csapta be maga után. Mielőtt a kínaiak felfoghatták volna, hogy elmenekültünk, már rég háztömbökkel arrébb jártunk és az árulkodó autótól is megszabadultunk.

xxx

 - Bízz bennem, oké? – húzott maga után Victor.

Három nap telt el a sanghaji incidens óta, jelenleg Wrickenridge-ben voltunk, a szülővárosában. Nyári szombat este lévén még ebben a kis városban is sokan lézengtek az utcán, a Sziklás-hegység felől fújó szél csak annyira hűtötte le a levegőt, hogy piros nyári ruhámban is kellemesen éreztem magam.

 - Tudod, hogy nem muszáj ezt tenned – mondtam halkan. Valójában már azóta vártam, hogy végre feltegye a kérdést, mióta magunk mögött hagytuk a fekete terepjárót. Ha tovább húzta volna a dolgot, még a végén erős, XXI. századi nőként én cselekedtem volna. Szerencsére miután ma bejelentette, hogy este randizni megyünk, törölhettem az erre vonatkozó őrült ötleteimet.

 - Nem is azért csinálom – álltunk meg a főtér kivilágított szökőkútja előtt, ami pont az érkezésünkkor kezdett el halk, lassú, vokál nélküli zenét játszani. – És nem is azért, mert anya már fél éve erre célozgat – mondjuk Karla utalásainál egy vállról indítható páncéltörő rakéta találata sem lett volna egyértelműbb. – Azért teszem, mert ezt akarom. Így tartja a hagyomány, és én egy hagyománytisztelő pasi vagyok. A kapcsolatunkban viszont semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna, így azt akarom, hogy ez olyan legyen, ahogy a nagykönyvben meg van írva – ültetett le a kút peremére.

Amikor fél térdre ereszkedett előttem és elővette a bársonydobozkát, a szívem hevesen kalapálni kezdett. Tudtam, mit fog mondani, és azt is, hogy nekem mi lesz a válaszom, mégis úgy izgultam, mint a legelső randevúnk előtt. Sőt, talán még jobban is. Mert ami most következett, az véglegesített mindent, ami kettőnkről szólt.

 - Sunshine – kezdte, gyengéd hangjára könnybe lábadt a szemem. Felpattintotta a doboz tetejét, én pedig szembetaláltam magam a világ leggyönyörűbb jegygyűrűjével. Egyszerű volt, egyetlen kerek, simára csiszolt gyémánt foglalta el a közepét, duplasoros ívét további apró ékkövek díszítették, a szökőkút esti világítását a szivárvány minden színében verték vissza.

Feltartottam a mutatóujjam, hogy megállítsam a beszédben. Képtelen voltam tovább várni, és úgy éreztem, ennyi hagyománytörés még az ő mércéjébe is beleférhetett.

 - Már a rohadt Glocknál igent mondtam – mosolyogtam rá.

Megkönnyebbülten nevetett fel, majd lassan felhúzta a gyűrűt a bal kezem gyűrűsujjára. Tökéletesen illett rá, a fehér gyémánt és sötét bőröm tetszetős kontrasztot alkottak. Örökké el tudtam volna nézni a fények játékát, ám lélektársamnak jelenleg más tervei voltak. A kezemet megragadva rántott fel magához, amint a karjaiba kerültem, szája már az enyémre is tapadt. Hátralévő életünk első csókját a szökőkút vízsugarainak játékakor váltottuk, a felszálló permet nedves cseppeket hagyott a bőrünkön, Victor ajkai pedig édes utóízt az enyémeken. A lábam öntudatlanul libbent fel, míg mi egyre szorosabban öleltük egymást. Giccses volt, ahogy a nagykönyvben megírták. Tökéletesebbről a tizenhárom éves énem sem álmodhatott.

Mikor először találkoztunk, mindketten maszkot viseltünk. Féltünk megmutatni a világnak az igazi valónkat, egy szívtelen bérgyilkossá és egy rideg FBI ügynökké váltunk. Végül, mindkettőnk legnagyobb meglepetésére, az üldöző és a célpont letépte a másikról azt az álarcot, és bár azok, akik alatta rejtőztek, megmaradt a kettőnk kis titkának, az akciót mégis sikeresnek tekinthettük.

És még Sunshine Rodriguezt is elkapták.

VÉGE

______________________________________________________

*A jelentése szabad fordításban: Csak rád van szükségem / Tudom, a szerelmedre alapozhatok / Még ha ott kötünk ki, ahová sosem mertél eljutni / Én végig ott leszek veled - A dal különlegessége, hogy az énekes Shinyhoz hasonlóan argentin származású

**Ha valaki esetleg részletesebben szeretne utánaolvasni a tengerészgyalogos kiképzésnek, ezen a linken, angolul megteheti