2014. február 12.

7. lövés

Sziasztok, drágáim!
Igen, tudom, hogy hamarabbra ígértem, de egyszerűen - és szokás szerint - annyira el voltam havazva, hogy alig jutottam gép elé. Ez úgy két és fél hónapig ilyen időszak lesz, figyelembe véve, hogy az érettségi már itt lebeg a fejem felett, a nagy ismétlős hajtások pedig most kezdődtek el, a törihez és a magyarhoz immár az emelt biosz is hozzácsapódott... és hamarosan érkezik a matek is. Szóval előre és még egyszer elnézést a késésért, valamint azokért, amik a jövőben lesznek, az ok a fent felhozott tény lesz.
Ellenben a késés ellenére szinte hihetetlen számomra, hogy már 10-en lettetek - egy rejtett olvasóval együtt! Iszonyatosan boldog voltam, mikor megláttam a kerek számot, teljesen feldobta a napom! ^^ Imádlak titeket, csak remélni tudom, hogy tényleg úgy fogjátok találni, erre a blogra megéri feliratkozni! :)
És láttátok ezt a csodálatos, új designt? A drága Elena Brame készítette az Explosions Teamtől, ezúton és itt is szeretném még egyszer megköszönni neki!
Még egy utolsó hír: a Sparks Fly Design and Critics blog által megrendezett versenyen Shiny és Vick története 1. helyezést ért el a Legjobb Fanfiction kategóriában! Még mindig alig tudom elhinni, nagyon, de nagyon boldoggá tett ez a hír! Az oklevelem itt oldalt látható, büszkén ki is fogom tenni a Jelentések menüpontban. ^^

Nem is akarom tovább szaporítani a szót, következzen a fejezet, vagyis Sunshine és Victor első randija.
Jó szórakozást, remélem, tetszeni fog! ^^
Csók, babák!

***
- Just a shot in the dark the you just might
Be the one I've been waiting for my whole life
So baby I'm alright
With just a kiss goodnight - 

Lady Antebellum - Just A Kiss
Ahogy Keith lefékezett a Miami Beach Művészeti Galéria kétszintes, modern stílusú, fekete-fehér épülete előtt, mely hatalmasra tárt, kétszárnyú üvegajtókkal várta az érkező vendégeket, a gyomrom borsónyira zsugorodott össze. Semmivel sem voltam kevésbé idegesebb, mint az első randis kiscsajok, akiket maga a szőke herceg, a gimi legmenőbb pasija hívott el egy találkára. Miközben az érkező vendégeket figyeltem, s a tömegben próbáltam felfedezni Victort, vagy legalább valakit, aki emlékeztet rá, az ujjaim akaratlanul is egyre görcsösebben szorították a ruhám szegélyét.
 - Szívem, nyugi! Össze fogod gyűrni, engedd el! – bukkant fel egy szőke fej a vezető- és az anyósülés között, egy pillanattal később Blondie már az ujjaimat fejtegette le a még éppen nem megviselt anyagról. – Semmi gáz nem lesz, hidd el! És marha jól nézel ki, a pasid oda meg vissza lesz, ha meglát. Ez csak egy randi, nem az al-Kaida titkos terrorakciója – fordította maga felé az arcom, hogy a szemembe nézve nyomatékosítsa a szavait, mikor már mindkét kezem az ölemben pihent.
 - Randi, de a lélektársammal. Tudod, egy átlagos savantnak ez nem mindennapos dolog – céloztam a szőkeség és Keith tizenegy éve tartó kapcsolatára. – Ráadásul még mindig fogalmam sincs, hogyan viszonyul majd hozzám a tegnapi akció után és…
 - Hékás, nyugalom! – állított le barátnőm, mielőtt a kétségbeesésem és az idegességem vulkánja mindent elpusztítva tört volna ki belőlem. – Mint mondtam, ez egy randevú. Az ilyenek arra jók, hogy két ember jobban megismerhesse egymást, főleg, ha komolyan gondolják a kialakulóban lévő kapcsolatukat. És itt most nem egy FBI ügynök és egy bérgyilkos lesztek, hanem Shiny és Victor: két egymásra talált lélektárs.
 - De ez annyira… - elgondolkoztam egy pillanatra, hogy megtaláljam a megfelelő szót – hihetetlen. Nagyon szeretném, hogy minden úgy menjen, ahogy a nagykönyvben megírták, de a nyavalyás maszkja miatt egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogyan működik. Ilyenkor jönne jól valami spéci gondolatolvasós képesség…
 - Olyanod viszont nincs, szóval marad az, hogy kinyitod a szádat és kérdezel – szorította meg izzadó kezem barátnőm, miközben intett lélektársának, hogy udvarias férfiként nyissa ki nekem az ajtót.
 - Shiny, nincs mitől félned! – jelent meg Blondie mellett Candy is, aki csillogó szemekkel, teljes fogsorát kivillantva vigyorgott rám. – Elég rátok nézni, bárki láthatja, hogy tökéletesen kiegészítitek egymást, nagyon passzoltok. Még ha tiltakozni akarsz, akkor is – vonta össze szigorúan finoman ívelt, fekete szemöldökét, mikor már éppen szólásra nyitottam volna a számat. – És most olyan gyönyörű vagy. Mondtam, hogy Justice és a csajok tökéletes munkát fognak végezni – nézett végig rajtam elégedetten.
A szinte egész délután át tartó szépítkezési procedúrának emléket nem bírtam ki mosolygás nélkül. Miután leadtam a tegnapi termésem jelentését a főhadiszálláson, Blondie elrángatott magával vásárolni, hogy kétórányi rohangálás és próba után kiválassza a lehető legtökéletesebb ruhát: egy combközépig érő, szolidan dekoltált, nyakba kötős, mélybordó koktélruhát, hozzáillő, csipkével díszített magas sarkúval. A csajos túra után a Rubinvörösben kötöttünk ki, ahol a főnökasszony beszárította, majd feltűzte a hajamat – így nem a hátam közepéig, hanem kicsivel a vállam alá ért -, majd pár táncos nekiesett a körmeimnek és a szemöldökömnek, végül az egészet Candy és a sminkelési tehetsége koronázta meg. Bár néhány akcióm megköveteli magának, hogy jól nézzek ki, de annyira hozzászoktam már, hogy több vér, zúzódás és seb van rajtam, mint smink, hogy alig ismertem rá a lányra, aki a tükörből nézett vissza rám.

 - Hölgyem – nyílt ki mellettem az ajtó, a májusi, langyos szellő kellemesen simított végig csupasz bőrömön. – Bár a pasid nem láttam a kinti tömegben, majdnem biztos vagyok benne, hogy itt van, csak bent várakozik – tájékoztatott Keith, miközben kisegített a hatalmas dzsipből.
 - És ezt te honnan tudod? – néztem fel rá kérdőn, mert plusz tíz centi sarok ide vagy oda, még így is majdnem egy fejjel magasabb volt nálam.
 - Onnan, hogy a csajok szoktak mindig mindenhonnan elkésni – válaszolta fapofával, mire a kocsi belsejében Blondie felháborodva hördült fel a nem túl burkolt célzástól.
 - Keith Morgenstern. Ezért még számolunk – jegyezte meg barátnőm vészjósló hangon, majd felém fordulva elmosolyodott. – Te meg, drága, érezd nagyon jól magad, rendben? És ne feledd: bomba vagy!
 - Bizony-bizony – csatlakozott a szőkeséghez Candy is. – De viselkedjetek rendesen, tudod, az első randin nincs akció – kacsintott rám vidáman, fékezhetetlen jókedve pedig rám is átragadt.
 - Vagy legalábbis ne akciózzatok mindenki előtt – helyesbített Blondie a szemöldökét vonogatva. – Azt nem illik. – A kis kínai harangocskákra emlékeztető válasz-kacagását még az sem tudta teljesen elnyomni, hogy Keith becsapta a kocsi ajtaját.
 - Mondjak esetleg én is valami atyai szöveget, vagy innen már elboldogulsz? – kérdezte az épületbe tartó seregletet figyelve.
 - Egy kezdőlökés jó lenne… - Alig fejeztem be a mondatot, finom energialöketet éreztem a hátamon, ami óvatosan bár, de mégis határozottan tolt előre. Engedtem, hogy a lábaim az erőnek engedelmeskedve haladjanak előre, Keith képessége csak akkor hagyott magamra, mikor már közvetlenül a bejárat előtt álltam.

Ne akard, hogy a drágám tovább taszigáljon, tessék az izmaidat is használni! Odabent egy csodapasi várja szíve hölgyét, a szükséges öt perc késésnél tovább ne várakoztasd! – csendült fel a fejemben a szőkeség hangja. – És holnap tessék mindenről rész-le-te-sen beszámolni, értve vagyok?
Igenis, főnökasszony – sóhajtottam megadóan, közben határozott léptekkel sétáltam be a tágas előtérbe, ahol azonnal a kezembe nyomtak egy prospektust, majd egy elegáns kosztümbe öltözött fiatal nő jött felém egy pezsgőspoharakkal teli tálcával egyensúlyozva. – És köszönök mindent – kapcsoltam szét a mentális telefonvonalat, és a tömeget fürkészve engedtem a többi látogató sodrásának.
Ahogy megpillantottam egy kaleidoszkópszerű festmény előtt ácsorgó nagyon is ismerős alakot, a gyomrom bukfencezett egyet, de nagyot nyelve, két pohár pezsgőt lekapva egy másik felszolgáló tálcájáról elindultam Victor felé. Olyan érzésem volt, mintha az emberek egyszerűen utat engedtek volna nekem, a legkisebb erőfeszítésembe sem telt átverekednem magam hozzá a tömegen, mindenki kitért előlem.
 - Mr. Benedict – cövekeltem le végül mellette, a jobb kezemben tartott poharat pedig felé nyújtottam. A szemem sarkából láttam, ahogy egy pillanatra megmerevedett, amikor sikeresen megleptem, de amint rájött, kivel is van dolga, egy villanásnyi idő alatt fordult felém.
 - Miss Rodriguez. – A keze néhány másodpercig elidőzött az enyémen, miközben a pezsgőért nyúlt, s addig nem is engedett el, míg a tekintetem elfordítottam a festményről, amit szándékosan fixíroztam úgy, mintha az lenne a legizgalmasabb dolog az életemben.

Hatalmas erőfeszítésembe tellett, hogy ne bámuljam tátott szájjal, mikor végignézve rajta nyugtáztam, hogy sikerült összeöltöznünk: fekete öltönyt és nyakkendőt viselt, nyitott zakója alatt pedig a ruhámmal hajszálpontosan megegyező árnyalatú ing rejtőzött. Az sem lendített sokat az állapotomon, ahogy egy „fél" vigyor kíséretében végigmért, tekintete elismeréstől és büszkeségtől csillogva perzselte a bőrömet.
Már éppen mondani akartam neki valamit, mikor hirtelen felkapta a fejét, majd elnézve mellettem elővette a leggyilkosabb „becsinálsz a gatyádba" nézését, amit eddig láttam tőle. Még mielőtt bármit is szólhattam vagy csinálhattam volna, egy lépéssel átszelte a köztünk lévő, amúgy sem túl nagy távolságot, egyik karját pedig a derekam köré fonta, de olyan szorosan, hogy tudtam, ha akarnék se tudnék kiszabadulni. Végül csak sikerült addig fészkelődnöm, hogy a válla felett átpillantva megszemlélhessem, mire fel volt ez a hirtelen akció. Pillantásom egy bézs öltönybe öltözött férfit talált, aki leginkább egy riadt őzikére emlékeztetett, noha volt még annyi lélekjelenléte, hogy ne ájuljon el. Épp megkérdeztem volna Victortól, tulajdonképpen miért kellett bevetnie az acélos tekintetét, de mielőtt még visszafordulhattam volna a hozzá, a pasi szeme kistányér méretűre tágult, majd olyan gyorsan elrohant, hogy azt még egy kenyai olimpikon futó is megirigyelhette volna.
 - Nem akarsz mondani valamit? – emeltem fel a fejem, hogy lélektársam szemébe tudjak nézni, aki viszont csak egykedvűen vállat vont.
 - Meg kéne büntetni azokat, akik ilyen cuccokat adnak el neked – morogta, s hagyta, hogy egy másik festmény felé vezessem. Bár viszonylag szabadon tudtam mozogni, a karját még mindig birtoklón fonta körém, nekem pedig eszemben sem volt lerázni magamról – én is meg akartam mutatni a saját nememnek, kire merészeljék csorgatni a nyálukat.

 - Pedig a pillantásodból arra következtettem, hogy tetszik, amit látsz – kortyoltam bele a pezsgőmbe.
 - Tetszik, nagyon is. De ha legközelebb a lábadat ilyen cipőkkel és ruhákkal akarod kihangsúlyozni, ráadásul ezzel a dekoltázzsal és testhez tapadó anyaggal, félek, hogy le kell lőnöm valakit.
 - Mondja ezt az, akinek olyan arcberendezése és kisugárzása van, hogy tuti összetört női szíveket hagy maga után, akiknek pedig épen maradt, azok le nem bírják róla venni a szemüket – húzódtam közelebb hozzá, mire ujjai finoman megszorították a derekamat.
 - Nekem tökéletesen elég, ha csak egyvalaki nem bírja levenni rólam a szemét – jegyezte meg szenvtelenül, szája sarkában kis mosoly bujkált.
Néhány pillanatig úgy tettem, mintha komolyan elgondolkoznék a szavain.
 - Csak nyugi – szólaltam meg végül -, elég sok nő van itt az épületben, biztos találunk jelentkezőket, annyi időset, amilyet csak szeretnél. Húszas? Harmincas? Vagy az idősebb nők? – rebegtettem meg a szempilláim ártatlanul.
 - Húszas. Egész pontosan huszonöt éves. És mielőtt elkezdenél keresgélni – tette hozzá gyorsan, mikor már épp feltűnően pásztázni kezdtem volna a tömeget -, segítek: itt áll közvetlenül mellettem.

 - Nahát, Mr. Benedict, micsoda igényei vannak!
 - Tudja, Miss Rodriguez, azok igen egyszerűek: mindenből a legjobb. És megsúgom, a ma esti partnerem magasan veri a mércémet. – Argentin, spanyol és afroamerikai felmenőimtől kapott kreol bőröm már sokadjára bizonyította be nekem, milyen hasznos is tud lenni. Így Victor nem láthatta, ahogy az arcom égni kezdett, tudtam, ha Candy hófehér bőrszínével rendelkeznék, a pipacspiros színben kiütköző zavarom már messziről ordítana.
 - Mondd csak, ezt a fajta udvariaskodást külön órán tanítják az FBI ügynököknek? – érdeklődtem végül.
 - Nem, de az arcodon azt látom, hogy azért tetszett, hiába próbálod ilyen burkoltan kritizálni. Persze, ennyi erővel mondhattam volna azt is, hogy gyönyörű vagy. Egyébként… – folytatta, miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy behatóan tanulmányozzam a cipőm orrát, s még véletlenül sem néztem rá, nehogy bármit is kiolvasson belőlem - egy művészeti galéria? Nincs nekem bajon az ilyen dolgokkal, de nem gondolod, hogy kicsit fura hely ez egy első randihoz?
Egy részem hálásan fogadta a hirtelen témaváltást, így legalább nem kellett minden erőmmel azon ügyködnöm, hogy megpróbáljak nem zavarba jönni, de a másik felem élvezettel hallgatta volna tovább a bókjait. Az a felem, ami ennek köszönhetően megbizonyosodhatott arról, hogy lélektársam vagy nagyon jó színész, vagy annyira azért nem akasztotta ki a tegnap esti akcióm.

 - Majdnem száz százalékig biztos vagyok abban, hogy számodra Miami birtokolja a Bűn Városa titulust. Én viszont szeretném, ha megismernéd a másik oldalát is, azt, amelyiket Mágikus Városként neveznek, és amit én is ismerek – válaszoltam, miközben megálltam egy lilás-kékes örvényekkel teli kép előtt.
 - És azért jöttünk ide, mert…?
 - Láttad a Step Up sorozatot?
 - Nem – nézett le rám gyanakodva, nem igazán értette, hová is akarok kilyukadni. – De az öcséim lélektársai rengetegszer megnézték már. Miért olyan fontos ez?
Reméltem, hogy nem tűnt fel neki az arcomra kiülő döbbenet, mikor a választ fogalmaztam magamban. Annak tudatában, hogy két bátyja van vele, plusz az öcs többes számából egy kis fejszámolással kilogikáztam, hogy a Benedictek minimum öten voltak testvérek, a szüleiknek a legjobb esetben is öt pasit kellett nevelniük – még így ismeretlenül is tiszteltem őket. Honey és én el is bújhattunk egy ilyen népes bagázs mellett. És ezek szerint Trace-szel és Victorral együtt legalább négyen találtak már rá életük párjára. Az agyam egy eldugott része akaratlanul is azon kezdett kattogni, hogy vajon a többi lány milyen lehet…
 - Hát, annak a negyedik részét itt forgatták Miami Beach-en – magyaráztam, amint túltettem magam a frissen megszerzett információkon. – Abban egy táncos csapat a leglehetetlenebb helyeken lépett fel, s a film megihlette a város tényleges utcai táncosait. Összeálltak egy nagy csapattá, közösen próbálják visszaadni azokat az előadásokat, amiket a Step Up 4. bandájától is láthattak. A különbség annyi, hogy itt előre lebeszélik a dolgokat az egyes helyszínek tulajdonosaival.

 - És ezek szerint ma itt lépnek fel? – nézett szét Victor a hatalmas teremben, noha pont azt nem látta, ami az orra előtt volt.
 - Bizony. Volt a filmben egy művészeti galériás jelenet, ez az avantgárd, absztrakt stílusú kiállítás pedig tökéletes alkalom a fellépéshez, mivel az irányzat sokfélesége miatt nekik is rengeteg lehetőségük van.
 - Az emberek tudják, hogy mit fognak látni?
 - Egy részük, meg persze a főszervező, de tuti, hogy szép számmal vannak itt olyanok is, akik igencsak meg fognak lepődni. A Rubinvörösben dolgozik egy lány, aki a szabadidejében ezekkel a srácokkal táncol, mindig elmondja, hol fognak legközelebb fellépni. És hidd el, nem fogod megbánni – böktem az állammal az előttünk lévő festményre akkor, mikor a falakra felszerelt hangszórókból szóló zene új dallamba kezdett, egyúttal pedig fel is erősödött.
Elmosolyodtam, ahogy Victor meglepetten tett egy lépést hátra, mikor az említett táncos, Fawn arca jelent meg előttünk, majd vidáman kacsintott egyet, a következő pillanatban pedig úgy tűnt, mintha a festmény egy darabja levált volna: a lány egy, a talpától egészen a feje búbjáig tartó, testhez simuló kezeslábast viselt, amin hajszálpontosan olyan festés volt, mint a képen, amibe teljesen beleolvadt. Hajlékonyságának köszönhetően cirkuszi akrobatákat és olimpikon tornászokat megszégyenítő mutatványokkal kápráztatta el a közönségét, s végig teljesen olyan volt, mintha maga a festmény kelt volna életre.

Messzebbről jövő, ijedt sikkantások vonták magukra a figyelmünk, s egy rövid, néma párbeszéd után a hang irányába indultunk. Victor keze lecsúszott a derekamról, de egy pillanatra sem engedett el, helyette ujjait fűzte össze az enyémekkel.
Egy másik, fehér gipszkarton falakkal határolt helyiségben egy újabb festmény elevenedett meg, ezúttal egy férfi jóvoltából. Ő Fawntól eltérően gépiesebben, szinte már robotszerűen táncolt, ráadásul neki a ruhából előbukkanó kezei, lábfejei, valamint az arca is teljesen be volt festve. Különös kontrasztot alkottak ők ketten: a tornász és a robotember, a mozgásuk mégis tökéletesen kiegészítette egymást, egyszerre harmonizáltak és álltak ellentétben egymással – míg Fawn a kezén egyensúlyozott, a pasi két lábon állt. Valószínűleg egy kritikus egymás komplementereinek nevezte volna őket, megismételhetetlen kiegészítő eleme volt egyik a másiknak.
Egy újabb teremben bronz- és márványszobrok keltek életre, s mutatták be táncukat a döbbent közönségnek. Az ő számuk is különleges volt, leginkább egy törzsi táncra emlékeztetett, mégis több volt annál, volt benne valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, ami rabul ejtett minden embert, aki a tanúja volt ennek a bemutatónak. Örömmel konstatáltam, hogy Victor is csodálkozással vegyes bűvölettel és varázzsal szemlélte az előtte kibontakozó csodát, ami két külön művészvilág találkozásából született.
Minden alkalommal, mikor egy újabb táncos bukkant fel, ugyanaz történt: valaki döbbenetében felsikoltott, majd jött az izgatott pusmogás és diskurálás, de végül mindig rabul ejtette őket a látvány.

Akaratlanul is közelebb húzódtam ügynökömhöz, mikor hirtelen minden fény kialudt, s csak néhány lámpa pislákolt erőtlenül. A kezdeti sokk azonban azonnal elmúlt, mikor meghallottam a semmivel sem összetéveszthető dubsteppet, amiről Fawn szavai ugrottak be, amit még a Rubinvörösben mondott nekem: tudta, hogy a film e jelenetéből mi volt mindig is a kedvenc részletem, így elmondta, hová is kell majd mennem, ha elindul a különös, nem evilági hangulatot sugárzó zene.
Victort magam után húzva törtem utat magunknak, míg el nem értem egy olyan részlegbe, ahol a plafonról kékes neonfényt árasztó, medúzákra emlékeztető alkotások lógtak le. Nem kellett sokáig várnom, rövidesen öt, foszforeszkáló balett ruhát viselő lány bukkant fel szinte a semmiből, hogy a mixelt szám, valamint a balett összehangolhatatlannak tűnő párosából egy különleges, rejtélyes, földöntúli sci-fi világot teremtsenek. Képtelen voltam leplezni, mennyire magával ragadott a látvány, teljesen más élmény volt ezt mind élőben végignézni, mint otthon a kényelmes kanapémba süppedve. Lehetetlennek tűnt innen elszakadnom, hiába tudtam, hogy még két-három helyszínen tovább folytatódik a show, lélektársam pedig végig mellettem maradt, együtt éltük át ezt a csodát.
Csak akkor ocsúdtam fel, mikor a zene végleg elhallgatott, a közönség pedig egy emberként kezdett el éljenezni és tapsolni a táncosoknak, akik viszont konkrétan köddé váltak – ahogy felbukkantak, olyan nyomtalanul el is tűntek. De hiába lett vége a műsornak, az emberekben nyomot hagyott: újféle megvilágításból látták a kiállított művészeti alkotásokat, szinte már gyermeki kíváncsisággal csodálkoztak rá a kiállításra.

 - Szóval? Hogy tetszett? – kérdeztem Victortól, mikor már kifelé sétáltunk az épületből.
 - Hát, az biztos, hogy ilyet odahaza, Denverben nem nagyon lehet látni. Igazából nem is találok rá szavakat, annyira… más volt. És új. De tetszett – mosolygott rám, hogy jelezze, nem volt rossz ötlet elhívni őt ide. – Viszont nagyon remélem, hogy nem csak eddig tartott az első randink – utalt arra, hogy alig fél órát töltöttünk a galériában. – Most mi jön?
Így utólag rá kellett jönnöm, hogy kicsit tovább is gondolhattam volna az esténket, de hála az égnek hangoskodó gyomrom megmentett attól, hogy túl sokáig kelljen valamilyen programon gondolkodnom.
 - Nem vagy éhes? Csak mert tudok egy helyet, ahol az egész USA legjobb hot dogjait árulják – dobtam fel az ötletet.
 - Hot dog? – visszhangozta hitetlenkedve. – Nem hinném, hogy alkalomhoz lennénk öltözve…
 - Victor – vettem könyörgőbbre a dolgot. Jelenleg a gyorskaja volt az egyetlen, amit még ki tudtam volna várni türelmesen, tekintve, hogy reggel óta egy falatot sem tudtam lenyomni a torkomon. – Tényleg baromi finom. Ráadásul ott is tudok még olyat mutatni, amit nem láthatsz Denverben – toldottam meg az ajánlatot.
 - Egy hot dog árust? – vonta fel gyanakodva az egyik szemöldökét. – Abból elég sok van.
 - De ez a parton van – böktem a fejemmel az adott irányba, noha az óceántól még jó néhány háztömb és sarok választott el minket.

 - És?
 - Óceánpart, Sherlock. Csillagfényes éjszaka – bokszoltam a karjába nyomatékosan, de még mindig nem sikerült meggyőznöm. – Ezért estek ti, pasik folyton pofára – sóhajtottam lemondóan. – A lányok szeretik a romantikát. A part esténként pedig elég romantikus.
Egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha tényleg a szavaimat mérlegelné, végül megadóan rám vigyorgott.
 - Hirtelen megéheztem – tüntette el az arcáról a mosolyt, helyét egy ártatlan pillantást követően pókerarc vette át, mintha csak úgy véletlenül jött volna rá erre a szükségletére. – Na, mutasd, merre van ez a te híres árusod! – nyújtotta felém a kezét, én pedig boldogan fűztem össze egymással újfent az ujjainkat.
A közel egyórás utat semleges, hétköznapi témákról csevegve tettük meg. Kiderült, hogy Victorral nagyon is azonos a zenei ízlésünk, azzal viszont sikerült meglepnem, mikor elmondtam, hogy filmek terén valahogy a csöpögős, limonádé, romantikus filmeket jobban szerettem, mint bármelyik másik műfajt. Persze azt is megosztottam vele, hogy nem vetem meg az olyan akciófilmeket és vígjátékokat sem, amikben legalább egy mondat erejéig ócsárolják az FBI-t.

Az álla pedig enyhén szólva is leesett attól az információtól, hogy mennyire nagyon szeretek olvasni - gyakorlatilag a lakásom felét roskadásig telepakolt könyvespolcok foglalták el. A gyűjteményem darabjai főként krimik voltak, valamint szép számmal akadt erotikus regény is – amit szánt szándékkal nem említettem -, meg még jó néhány disztópikus és történelmi romantikus mű is.
Kicsit megdöbbentem, mert mintha a könyvmolyságommal nőttem volna a szemében. Látnia kellett volna gimiben, amikor szó szerint elsüllyedtem a papírtengerben; annyiféle könyvem volt, hogy egy kisebb erdőt is telepíthettem volna belőlük.
Furcsa, mégis felszabadító érzés volt ilyen egyszerűen beszélgetni a lélektársammal, mintha tényleg csak egy átlagos savant pár lennénk, akik végre egymásra találtak. És bár néhányszor kikívánkozott belőlem egy-egy kényes kérdés, mégis visszanyeltem őket, nem akartam Victort félbeszakítani, miközben arról mesélt, hogy szerelt plusz zárat az ajtajára csak azért, hogy a szülei és a testvérei ne tudjanak rátörni – nocsak! -, mikor ő üvöltette a szobájában a zenét. És arról is elég lelkesen számolt be, hogyan nem bírta végigülni a romantikus filmeket a mozikban – bár konkrétan nem kötötte az orromra, kikkel is kellett ezeket néznie, mégis erős késztetést éreztem, hogy kihúzzam belőle a nevüket, természetesen csakis a biztonság kedvéért.

 - Ez meg micsoda?! – nézett rám döbbenten, mikor végre elértünk a partra.
 - Mi lenne? – kérdeztem vissza, hiszen számomra a látvány hétköznapinak számított. – Szabadtéri mozi.
 - Oké, igazad volt, ilyen tényleg nincs Denverben – pislogott nagyokat a homokos parton kifeszített vászonra, valamint az előtte felállított, hatalmas vetítőgépre, s arra a seregnyi emberre, akik pattogatott kukoricás zacskókkal, üdítős üvegekkel, sőt, piknikkosarakkal felszerelkezve telepedtek le mindenféle színű és méretű plédekre.
 - Minden héten szerveznek egy ilyet, szavazással lehet dönteni, épp milyen film menjen – kezdtem bele a magyarázatba. - Látszólag semmibe sem kerül, de valójában az egész egy jól megszervezett adománygyűjtés, a befolyt összegeket pedig az állam valamelyik rászorulóknak fenntartott szervezetének adják. Gyakorlatilag ez az egyik legjobban működő akció Miamiban, emellett pedig talán a legnyugisabb is. Csak romantikus filmek alatt nem ajánlatos Guinness-rekordra hajtani nyelvcsatában, mert az elég ciki – tettem hozzá egy grimasz kíséretében, mikor feltűnt a kisebb-nagyobb csoportok között egy párocska, akik nagyon belefeledkeztek egymásba.
 - És itt van a te híres hot dog árusod is?
 - Igen, arra – mutattam a strand szélén parkoló lakókocsik irányába, amiknek hálóhelyét konyhává alakították, hogy a legkülönfélébb gyorskajákkal szolgáljanak a film közben megéhező vendégeknek. – Gyere, most úgyis mindenki a vászonra tapad, én meg majd' éhen halok – indultam el a kiszemelt, élénk színű graffitivel telefestett lakóautó felé.

 - Egyébként célzásként hoztál pont ma ide, pont erre a filmre? – kérdezte, miközben én leadtam a rendelést.
 - Mire gondolsz? – fordultam először felé, majd a filmet kezdtem vizsgálni, néhány másodperc után pedig le is esett, mire gondolt. – Hidd el, ha célozgatni akarnék, akkor nem egy 1972-es, Oscar-díjas filmdrámát vetítenének. Oké, hogy alvilági ügyek vannak benne, de akkor is…
 - Alvilági ügyek? Sunshine, A Keresztapáról beszélünk – bökött az állával a vásznon megjelenő Marlon Brandóra. – De jól van, én is tudom, hogy jó film – adta meg magát, mikor megajándékoztam egy szupergyilkos tekintettel.
 - Egyébként… nem muszáj ám Sunshine-nak hívnod – tereltem el a témát óvatosan, míg átvettem a kész hot dogokat, ő pedig fizetett.
 - Hogy érted? – kérdezte, majd egy nagyot harapott a még forró, chilivel felturbózott kiflibe. – Amúgy ez tényleg nagyon jó – jegyezte meg, miután lenyelte a falatot.
 - Mondtam én – húztam ki magam büszkén. – A nevemre visszatérve: gyakorlatilag csak akkor mondod ki, ha valami olyat teszek vagy mondok, ami neked nem igazán tetszik, sőt, legszívesebben le is állítanál. Ami jó is, hiszen a saját anyám, sőt, még a barátaim is a teljes keresztnevemet használják, ha szarban vagyok, de ez a te… a lélektársam szájából valahogy olyan személytelen – böktem ki azt, ami így utólag átgondolva és hangosan kimondva kamaszlányos, kötekedő hiszti-kezdeménynek is elment volna.

 - Tehát, ha jól értem, azt szeretnéd, hogy inkább a beceneveden szólítsalak? Shinynak? – mért végig fürkészőn, s bármit látott is az arcomon, attól halkan felnevetett. – Hihetetlen egy csaj vagy! – csóválta a fejét vigyorogva.
Inkább nem kötöttem bele a viselkedésébe, tetszett ez a felszabadult, szívből jövő mosoly az arcán, ettől úgy éreztem, az egyetlen problémánk valóban az, hogy minek is nevezzen. Nem voltak Szövetségiek, nem volt Caudillo, sem fegyverek, vér, illegalitás, halál, csak mi, ő és én. És úgy éreztem, minél több időt töltünk együtt egyhuzamban, merev, titokzatos maszkja annál jobban eltűnik az arcáról, hogy igazi érzelmei a felszínre kerüljenek. Ezt pedig örökké és csakis a magaménak akartam tudni.
 - Sunny – szólalt meg hirtelen, kiragadva a gondolataimból.
 - Micsoda?
 - Sunny – ismételte meg. – A beceneved. Mindenki Shinynak hív, éppen ezért jobb valami olyan, ami csak az enyém. Ha már a Sunshine „olyan személytelen" – bökte meg finoman az oldalam.
 - És ez mégis honnan jö… Ó! – esett le, mikor a Don legidősebb fia tűnt fel a filmben. – Sonny Corleone után?
 - Valami olyasmi – válaszolta pimasz, kisfiús mosollyal a szája sarkában.
 - Agresszív és önfejű? Ilyennek tartasz? – húztam el a számat, ahogy sorra vettem magamban a James Caan által alakított szereplőt. – Ráadásul Sonnyt ki is nyírták.
 - Hát, Sunnyt nem fogják. És lehet, hogy agresszív és önfejű vagy a bevetéseiden, de kezdem megismerni egy olyan oldalad, amit beragyog a napsugaras mosolyod. Ez a lány sír a Szerelmünk lapjain, elvarázsolja a balett, imádja az olcsó hot dogot, ő az én Sunnym. Sunshine majd lehetsz akkor, ha épp az orrom előtt nyírsz ki valakit.

Victor Sunnyja… A becenév kislányos volt, komolytalan, mégis az egyik legédesebb dolog, amit valaha hallottam. Az biztos, hogy így még senki nem hívott, hiszen ki kockáztatná meg, hogy ilyen ártatlan hangzású névvel illet egy hivatásos bérgyilkost? Ám kettőnk közös kis titkaként lebegett a háttérben a Corleone fivér alakja, ami némi sötétséget csempészett az amúgy szende kis névbe, amitől Sunny Sunshine-ná változott. Amitől én voltam én. Bár… ez ismét felvetett néhány kínos kérdést.
 - A Sunny tökéletes – pillantottam fel rá a szempilláim takarásából, Victor pedig melegen rám mosolygott, majd figyelmét újra a kajája felé fordította, mintha nekem becenevet kitalálni lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Kénytelen voltam rájönni, hogy a lélektársam mennyire lenyűgöző: ő simán átlátott rajtam, megfejtette az érzelmeim, töredék kis információkból rakta össze az egész lényem, míg én még mindig csak a sötétben tapogatóztam. Minden jel arra mutatott, hogy egy vadítóan titokzatos alakot szánt a sors a társamnak. Habár arra még nem jöttem rá, hogy mihez kezdjek ezzel a tulajdonságával…
 - Mondd csak, nem akarunk sétálni? – dobtam fel az ötletet, mikor kezdtem ráunni a filmre, kisebb koromban annyiszor láttam már a nevelőapám jóvoltából, hogy szinte betéve tudtam mindhárom rész szövegét.

 - Mehetünk – gyűrte össze Victor a hot dogjának papírzacskóját, majd kidobta egy közeli kukába. Én még csak az enyém felénél jártam.
 - Izé, csak egy pillanat – torpantam meg, mert a cipőm sarka mind a tíz centijével belesüppedt a homokba. Ügynököm türelmesen megvárta, míg kibújtam belőlük, majd szó nélkül elvette tőlem.
Kérdő pillantásomra nem válaszolt, egyszerűen csak átkarolta a vállamat, mire némi tétovázás után átraktam a félig megevett kiflit a bal kezembe, a jobbom pedig a derekára csúsztattam.
Jó ideig csendben, a gondolatainkba merülve sétáltunk a magányos partszakaszon, az egyetlen hangforrás az óceán partot mosó hullámai, valamint a távolból jövő mozi és a forgalom zajai voltak. Minden békés volt és nyugodt, mintha rajtunk kívül senki sem tartózkodna a környéken. Élveztem, ahogy a kellemesen hűvös víz nyaldosta a lábamat, az finom esti szél pedig csupasz hátam és vállaim simogatta.
Egy rövid pillanatra szinte minden tökéletes volt, az a különös, ismeretlen idegen érzés pedig újra hatalmába kerített. Azt már tudtam, hogy semmiben sem hasonlított ahhoz a Victor iránt érzett perzselően tüzes, mély, intenzív érzelemhez, melyből akár a hamisíthatatlan, lélektársaknak megadatott, szenvedélyes szerelem is kialakulhat. Nem, ez teljesen más volt. Képtelen voltam megfogalmazni, mintha a hétköznapi Sunshine Rodriguez életével ez is homályba és feledésbe veszett volna, de ettől függetlenül tetszett. Nagyon tetszett.
Ám nem lettem volna önmagam, ha egyetlen kérdéssel nem teszem tönkre a nyugodt varázs pillanatát.

 - Victor… - kezdtem lassan.
 - Vick – javított ki azonnal, ártatlan mosollyal az arcán.
 - Kérdezhetnék valamit? – Szándékosan hagytam figyelmen kívül a megjegyzését, s érezhette, hogy nem egy szimpla randi-témát akarok felhozni, a teste megfeszült.
 - Igen? – kérdezte hűvösen, mire összerezzentem.
 - A tegnapi akciómkor… miért nem akadtál ki?
 - Hogyan? – kapta fel a fejét hitetlenkedve.
 - Tudod, azt hittem, ki fogsz borulni ettől az egész gyilkolós dologtól, de e helyett… nem is tudom… túlságosan is nyugodtnak tűntél. Mintha hidegen hagyott volna a dolog… - foglaltam össze nagy nehezen, amin már tegnap este óta kattogott az agyam.
 - Nem hagyott hidegen – válaszolta halkan, majd idegesen vakarta meg a tarkóját. – De már úgy jöttem ide, hogy ismertem minden egyes tetted legapróbb részletét is. Ügynökként sosem hagyhatom, hogy az érzelmeim befolyásoljanak egy bevetést, az FBI-nál töltött éveim során pedig megtanultam elfojtani őket. Még ha akkor, a nyomozás kezdetén voltak is személyes gondjaim a… módszereiddel kapcsolatban, annyi időt töltöttem az aktád felett, hogy azt hiszem, hozzászoktam már.
 - Más ügynökök elleni tetteimet is láttad? – bukott ki belőlem annyira váratlanul, hogy még én is meglepődtem.
 - Igen…
 - Akkor valószínűleg egy rohadt, mocskos kurvának gondoltál, amikor a személyes gondjaid megfogalmazódtak benned – motyogtam, mire egy köhintés-szerű hanggal elárulta, hogy fején találtam a szöget.

 - Nem ez volt ám az egyetlen ok, amiért nem akadtam ki – folytatta a rövid kis közbeszúrásom után.
Ledöbbenve néztem fel rá.
 - Nem?
 - Nem. Lehet, hogy szerinted minden FBI-os idióta, de a megfigyelésben mindannyian kiválóak vagyunk. Legelőször, a Rubinvörösben még nem tűnt fel, de tegnap volt alkalmam kicsit kielemezni téged.
 - Kielemezni? – visszhangoztam gyanakodva.
 - Tudtad, hogy a gyilkosságaid után máshogy viselkedsz?
 - Hogy micsoda?! – fordultam vele szembe olyan hirtelen, hogy kis híján nekem ütközött. Mi az, hogy máshogyan? Halvány fogalmam sem volt arról, miről beszél. Tény, hogy én nem szoktam saját magamat fejtegetni, de azért…
 - Szóval nem – bólintott, mintha beigazolódott volna a sejtése. – Ott volt az a testvérpár: mikor kijöttél a mosdóból, mondtam is neked, úgy néztél ki, mint aki kivégzésre megy. Ellenben a főcélpontoddal való leszámolást követően ennek nyoma sem volt, sőt, mintha büszke lettél volna magadra.
Huszonkét képzett katonából álló testőrséget intéztem el pár perc alatt, még szép, hogy örültem a fejemnek, főleg, hogy emellett ép bőrrel úsztam meg az akciót – leszámítva azt az esetet, mikor Winnie nekivágott a falnak. De ezt inkább nem említettem Victornak.

 - Alaposan megfigyeltél – sóhajtottam.
 - Nézd, tudok már rólad bizonyos dolgokat, ezek szerint olyanokat is, amikkel még te sem vagy tisztában. Sokat viszont még én sem értek, és amíg ezeket nem rakom helyre, nem borulok ki… nem borulhatok ki – javította ki magát.
 - Értem. Akkor, amit láttál… az annyira nem volt gázos? – kérdeztem szinte suttogva.
- Ha más megvilágításból nézem a dolgokat, akkor azt mondanám, hogy a maga nemében egészen rendkívüli volt – válaszolta halovány mosollyal az arcán. – De – folytatta gyorsan – ez még nem azt jelenti, hogy nem fogok kiakadni. Viszont, mint mondtam, megtanultam magamban tartani az érzelmeim. És amíg nem adsz rá nyomós okot, nem fogom rád zúdítani őket.
Csendben várta, míg a szavait emésztgettem. A nyomós ok valószínűleg az lehetett, hogy amíg nem nyírom ki a saját szeme láttára az egyik társát, magában tartja a kiborulós gondolatait. Ez, azt hiszem, jóval több volt annál, mint amit kérhettem volna tőle. Veszekedést vártam, olyan gyűlölettől izzó szemeket, amilyeneket a Rubinvörösben kaptam tőle, ám mást adott: megértést és türelmet.
Tudtam, hogy ha nem lennék a lélektársa, nagy ívben tojna a viselkedésemre, de sors a maga groteszk, ironikus módján kegyes volt velem, amiért a Szövetség elleni leszámolásra Victor Benedictet küldte ellenem.
Zavartan haraptam be a számat. Annyi kérdésem lett volna még hozzá. Csak azért változott meg ilyen gyökeresen a viselkedése, mert kiderült, hogy én vagyok a párja? Milyen hatással van a létezésem a munkájára? Egyáltalán hogyan tudja elhitetni a többi ügynökkel, hogy nyomtalanul eltűnök előle? Mit tud még rólam, amiről nekem fogalmam sincs? Vajon ő sem tudja, mihez kezdjen a helyzetünkkel, vagy csak én vagyok ilyen bizonytalan?

 - A maszkod – néztem a szemébe végül, megragadva az utolsó megjegyzéseinek egyikét.
 - Hogyan?
 - A maszkod, amivel leplezed az érzelmeid – mondtam, s önkéntelenül nyúltam fel az arcához. – Sokkal jobb az enyémnél. Melletted képtelenség magamra öltenem.
Hangosan kifújta a levegőt, majd egy pillanatra behunyta a szemét, hosszú szempillái még a sötétben is árnyékot vetettek az arcára. Végül óvatosan kicsit oldalra fordította a fejét, és egy finom csókot lehelt a tenyerembe, kezével pedig megszorította, hogy eszembe se jusson elhúzni.
 - Ha veled vagyok, nekem is egyre nehezebb fent tartanom – morogta még mindig csukott szemmel. – A testvéreim és a haverjaim is állandóan azt hajtogatták, mennyire hűvös és komoly vagyok, mintha a munkámon kívül semmi nem érdekelne. Talán így is volt, de… Ó, ha most látnának! – suttogta. – Van még valami kérdésed? – kérdezte, immáron rám nézve.
Van!
 - Nincs – ráztam meg a fejem. – Mára nincs, egyelőre ez is bőven elég volt – mosolyogtam fel rá, kiélveztem, ahogy teljes valójában magasodott fölém és töltötte ki a látóterem.

 - Rendben. Akkor majd legközelebb – tett felém egy lépést, ezzel olyan közel került hozzám, hogy a csillagfényes égbolt elég volt ahhoz, hogy megszámoljam szürke szemének árnyalatait. – Van egy kis ketchup a szádon… - Az érintés, hiába volt óvatos, olyan hirtelen jött, hogy majdnem hátraugrottam.
Hüvelykujjával finoman végigsimított a felső ajkamon, így letörölte a valós vagy vélt szószt, de nem állt meg, folytatja útját az alsó ajkam felé, míg el nem érte, hogy simításának köszönhetően az egész szám bizseregjen. Akartam, hogy folytassa, hogy megcsókoljon…
 - Nekem mennem kell – léptem mégis hátra. – Holnap én nyitok a Mi Amiban, muszáj lesz korán kelnem – magyaráztam zavartan, majd egy halk sziát követően sarkon fordultam és elrohantam.
Sunny… - hallottam meg az elképedt, csalódott hangot a fejemben. Hogy én mekkora egy idióta vagyok!

Hogy az új becenevemért, vagy valami nálam erősebb erő miatt torpantam meg úgy öt-hat méter után, arról fogalmam sincs. De megálltam, s amilyen sietősen elvágtáztam tőle, legalább akkora sebességgel nyargaltam vissza hozzá. Előrehajlott vállakkal már ő is elindult a maga útjára, s nem hallotta meg a homokban dobbanó lépteim zaját.
 - Vick! – kiáltottam rá, mire meglepetten, mégis őszinte mosollyal az arcán fordult hátra.
 - Igen? – kérdezte azért óvatosan, mikor lefékeztem előtte.
 - A cipőm – böktem a kezében tartott magas sarkúra. – Add vissza a cipőimet.
 - Ó – nézett le a lábbelire úgy, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy még mindig a kezében tartja őket. – Tessék – nyújtotta át nekem.
A következő pillanatban már a karjában voltam, ajkam az övén, igyekeztem egész testemmel hozzásimulni, s ahogy magához szorított, hirtelen minden gondról és bajról megfeledkeztem. Victor csókja észveszejtően finom volt, ajkai végtelenül puhák, de még ezt az ismerkedő, gyengéd érintést is mesterien csinálta. Bár ez volt az első csókunk, mégis zihálva váltunk el egymástól.
 - Holnap reggel már nyitáskor ott leszek a kávézóban. Készülj! – morogta a számba, közben még közelebb húzott magához.
 - Szavadon foglak – mosolyogtam bele egy újabb csókba.

8 megjegyzés:

  1. Kedves Riri!
    Még nem írtam neked, aminek az az oka, hogy talán egy hete találtam rá a blogodra és be kellett hoznom magam az olvasásban. Most viszont igyekszem bepótolni a hiányosságot.
    Mikor először megnyitottam az oldaladat őszintén mondom, hogy kíváncsi lettem, mert én is szeretem ezt a trilógiát és el sem tudtam képzelni, hogy ehhez kapcsolódóan hogyan lehetne fanfictiont írni, de kellemesen csalódtam. A témaválasztás önmagában egyedi, nem igazán van olyan történet, ami egy kicsit fantasy, mégis közel áll a valósághoz és ezek mellett még izgalmas is.
    A szereplőidet egyszerűen imádom, olyanok, mintha tényleg élnének, Blondie egy gondoskodó nővérre emlékeztet, míg Candy egy pörgős, mindig vidám, de vagány csajszira, Sunshine pedig az egyik kedvenc női főszereplőm lett. Két lábbal a földön jár, bérgyilkos, de vannak érzései és ami a legfontosabb: nem sablon karakter, hanem egy erős, független nő. Vicktor karakterénél talán nehezebb dolgod van, mert egy olyan szereplőt kell visszaadnod az olvasóidnak, akiről már olvashattak a könyvsorozatban bizonyos dolgokat.
    Nagyon tetszik, ahogy az akciódúsabb jeleneteket vegyíted a romantikus és a barátibb, családiasabb pillanatokkal. Megfogott az egész, ahogy van, elképesztően jó az írási stílusod!
    Összességében csak ismételni tudom magam, tetszik az egész, ahogy van, várom, hogy hogyan fog folytatódni Sunshine és Vicktor története. :)

    Ölelés, Gabby

    U.I.: Sok sikert az érettségihez, -bár szerintem addig még fogok neked írni!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!

      Nálam a fanfic ötlete abban a pillanatban felvetődött, mikor rájöttem, hogy a három Benedict fiúnak csak halvány utalás van a lélektársára, önálló köteteket pedig nem fognak kapni. Külföldi oldalakon találkoztam már pár Lélektárs-ficcel, de magyar blogokon még egyel sem, így bátrabban vágtam bele az írásba még úgy is, hogy halvány fogalmam sem volt, hányan ismerik az eredeti történetet. Stirling esetében engem is nagyon megfogott a kicsi fantasy-több valóság-sok izgalom hármas, tetszett, hogy két nagy műfaj határán egyensúlyozik, így neki köszönhetően már egy egyedibb alappal kezdhettem. :)
      A szereplőimre mindig igyekszem nagy hangsúlyt fektetni, megpróbálok megmaradni azoknál az alap viselkedési sémáknál, amikkel "születtek". Ez pedig különösen igaz volt Sunshine-ra, az ő döntéseit/cselekedeteit sokszor át kellett gondolnom, hogy a bérgyilkos-érző lélek kettőssége megmaradjon, de ne legyen túl erőltetett. És nagyon örülök, hogy ennyire szimpatizálsz vele! ^^ Vick miatt meg konkrétan az asztalomon van a trilógia összes kötete, kívülről fújom, hanyadik oldalon vannak jelenései, hogy mindig meglegyen a biztos támpont. De valahogy könnyen tudtam vele azonosulni, talán azért,mert a fiúk közül ő az egyik kedvencem.

      A kisregényem után összegzésül: iszonyatosan örültem a kommentednek, annak, hogy Sunshine és Victor története ennyire megfogott és elnyerte a tetszésed! Remélem, nem is kell majd csalódnod, és hogy végigköveted kettejük történetét. :)

      Ölel, Riri

      A jókívánságot pedig köszönöm... szükségem lesz rá! x')

      Törlés
  2. Hátcijjaaaaaa!*o*

    Először is: NAGYON-NAGYON GRATULÁLOK! Megérdemelted az első helyezést! :)
    Az új design nagyon szép! Bár én a régit is imádtam. :)

    Sunny (SUNNY!:')<3) és Vick már nagyon hiányoztak. A fejezetre a cukin, elképesztőn, tökéletesen mást most nem nagyon tudok mondani. Már hiányzott az olvasás is. Mert amikor olvasom a történeteidet, akkor az olyan, mintha egy érzelembombával teli filmet látnék magam előtt. Ilyenkor elfelejtek minden hülyeséget, ami körülöttem forog, és csak erre tudok figyelni. Ez állati, mert erre még az Ónix sem volt képes! :) (De azért annyi megmaradt, hogy Bilbo... :3)

    Küldöm ám az energiát! Sok-sok türelmet kívánok Neked a tanuláshoz! :) De én tudom ám, hogy ügyes vagy, és minden sikerülni fog! :)

    P.S.: Azt ugye tudod, hogy a te történeteid nekem mindig első helyezettek lesznek? :$

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaaa! *o*

      Jujj, koszonom szípen! :$ >.<
      Én is szerettem a régit, de kellett egy kis változás, ez pedig már nem olyan sötét. A fejlécen meg acélos tekintetű, titokzatos Benji van. *-*

      A Sunny név eredeti tulajdonosa büszke magára, amiért ő volt az ihletforrás, ezért be is foglalta az ágyam közepét. ^^ Egyébként pedig örülök, hogy ennyire tetszett! >.< Meg annak is (nagyon-nagyon-nagyon), hogy így gondolod, mert tudom, mennyire szereted az Ónixot. Talán egyszer Vick is Daemon szintre tud majd emelkedni. ^^ (Ja és... Bob!)

      Köszönöm, szükségem lesz rá! :D Remélem, hogy sikerülni fog, és nem a semmiért kelek reggelente fél 5-kor, mikor 6-kor is elég lenne. :'D De neked is sok sikert ám az angolhoz! ;)
      Ja, meg jobbulást! >.<

      xoxo

      Törlés
  3. Szia!

    El kell mondanom, sajnálom, hogy nincsenek gyakrabban részek. De ezt nehogy szemrehányásnak, vagy célzásnak véld! Tökéletesen megértem, hogy az érettségivel rengeteg gond, van épp ezért nem is akarlak sürgetni. Ezzel a mondattal, mindössze kifejezem, hogy mennyire lelkes vagyok! :)
    Ritkán találni olyan blogot, ahol mind a történet, mind a szereplők, illetve már maga a szerkezete is tökéletesen ki van dolgozva. A tiéd pedig ilyen. Vicktor, és Sunny karaktere, és kialakuló kapcsolata annyira magával ragadott, hogy kész rajongó lettem, és - mint a kedvenc filmjeimben szoktam - újra és újra elolvasom a kedvenc részeimet. Nagyon tetszett ez a rész is, boldog vagyok, amiért ezt a részt csak a kettejük kapcsolatának szentelted. Természetesen tökéletes lett! A végén pedig annyira örülök, a csóknak! Mint minden, ez is a megfelelő időpontban jött, és természetesen a "legrosszabb" résznél hagytad abba! :D Most tűkön ülve fogom várni a következő részt!! :) Remélem hamar olvashatom is! :)
    Egyébként sok sikert az érettségidhez, szurkolok neked! ;)

    Nagy rajongód: Sam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sam!

      Nem vettem szemrehányásnak! :) Én is szeretnék többet írni, csak jelenleg a továbbtanulás van a fontossági sorrendem első helyén, minden más - még amiket nagyon imádok, azok is - csak utána. De annak örülök, hogy a ritkán hozott fejezetek ellenére ennyire várod a folytatást! :)
      El nem tudod képzelni, milyen hihetetlenül jól esett a kommented, ezért már nagyon megérte hajnalban felkelnem! Még az első fejezetnél fogalmam sem volt arról, hogy ilyen rövid idő alatt fogják a Sunshine-Victor párost ennyien megszeretni; ez mindig jobban, nagyobb ösztönöz arra, hogy folytassam, amit csinálok. :) A mostani résszel kapcsolatban pedig: fura, mert a csók nem lett betervezve, mire a végére értem, akkor láttam, hogy hopp! a szereplőim önálló életre keltek. :D
      A következő résszel igyekszem sietni, a drukkolást pedig köszönöm! :)

      Ölel, Riri

      Törlés
  4. Kedves Riri!
    Gratulálok a helyezésedhez, megérdemled!
    Azért csak most írok először, mert nem rég kezdtem el olvasni a blogodat. És hát, mit is mondjak... Iszonyatosan jó.
    Nagyon tetszik, hogy minden szereplőnek külön személyisége van, mert a legtöbb blogban, amit eddig olvastam, ez hiányzott, és engem nagyon zavart.
    Olvastam a trilógiát én is, úgyhogy nagyon örültem, amikor megtaláltam a történetedet. Ez is olyan, mintha egy könyvet olvasnék, amit nagyon kevesen tudnak nálam elérni!
    Ez a fejezet is nagyon tetszett, pont minden úgy volt, ahogy lennie kellett, és pont a jó időben történt, és a komoly Victort is kezdem egyre jobban megkedvelni...
    Jaj, kicsit ez most össze-vissza lett, mert mindent egyszerre akartam elmondani, de azért remélem, érted :)

    És még annyi, hogy sok sikert mindenhez, szorítok neked!
    Lola

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lola!

      Először is nagyon köszönöm a gratulációt! :)
      És nagyon-nagyon örülök, hogy ennyire tetszik a történet, és annak is, hogy ilyen pozitív véleménnyel vagy róla! *-* Ezek a visszajelzések mindig olyan szintű adrenalinbombát és energialöketet adnak, hogy azonnal belekezdenék egy újabb fejezet megírásába... (ha Magyarország nem szakadt volna két, majd három részre...Há!) Főleg, ha ezek olyanoktól jönnek, akik ismerik az alapsztorit, szerintem ők/ti még kritikusabban tudjá(to)k szemlélni.
      Ahogy feljebb is említettem, a szereplőimre mindig nagy hangsúlyt fektetek, pont azért, hogy ne legyenek ugyanolyanok. Elvégre mégiscsak ők mozgatják a cselekményt, megérdemlik a kidolgozást, hisz' a való világban sem létezik két ugyanolyan ember.
      Egyik életcélom bejuttatni Victort a blogger álompasik közé, mert a Sky-ban már az első felbukkanásakor tudtam, hogy "nekem ő kell!". :D És nagyon boldog vagyok, hogy egyre többen megkedvelik! ^^

      A drukkolást pedig köszönöm, remélem, meglesz a gyümölcse! :)
      Ölel, Riri

      Törlés