2014. február 24.

8. lövés (1. tár)

Sziasztok, drágáim! :)
Az előző fejezethez érkezett hosszú, lelkes kommentek annyira feldobtak és olyan sok löketet adtak, hogy minden percnyi szabadidőmben azon voltam, hogy ezt viszonozni tudjam nektek és megírjam a fejezetet. Nagyon sokat lendítettek a lelkesedésemen Esthy és Bea Styles kritikái is, így gyakorlatilag egész héten az új részen kattogott az agyam. Ezúton is szeretném nektek megköszönni a sok kedves és lelkesítő szót, hihetetlenek vagytok, imádlak titeket! :) ♥
Végül a fejezet olyan hosszúra sikeredett - most járok a tizenötödik oldalnál Wordben -, hogy úgy döntöttem, inkább két részben töltöm fel. Eredetileg az akció és a randi egybe lett volna, így most elhúzom a mézesmadzagot, majd nyújtom nektek Shiny napi küldetését. A randevúval remélhetőleg a hét elején végezni tudok - mivel a sors megszánt, és nincs olyan bődületesen sok dogám a héten, csak a szokásos tételes dolgok egy töri tz-vel fűszerezve -, így szerintem maximum szerdán vagy csütörtökön az is felkerül. (Legalábbis én nagyon szeretném. :])

Nem szeretnék tovább rizsázni, jöjjön a legújabb Sunshine vs Victor menet!
Jó szórakozást, remélem, tetszeni fog! ^^
Csók és ölelés:
Riri

U.i.: Mivel a fejezetek során jó néhány fegyvert használtak már a szereplők, az Adatbázis menüpontba belinkeltem Shiny és Vick „játékszereiről” a képeket, hogy tudjátok, hogyan néznek ki. :)

***
 - Accelerating fast, I could do this in a second
Lookin' in the rearview, swagger going swell
Leaving boys behind
'Cause it's illegal just to kill - 

M.I.A - Bad Girls
Az öklöm még azelőtt lendült az arc irányába, hogy átgondoltam volna, mit is teszek. Az ütés automatikus volt, reflexből jött: csapdába estem, lefogtak, az erőmet nem tudtam használni, így nem maradt más, minthogy szó szerint kiverekedjem magam az erős karok kényszerzubbonyából. Csak akkor esett le, kinek is húztam be egy jó nagyot, mikor a kezemben tompa fájdalom sugárzott végig, egészen a csontjaim mélyéig.
 - Áú! Basszus, Sunshine! – Victor a meglepettségtől és a hirtelen jött csapástól eltorzult arccal lökött el magától, valószínűleg ő is ösztönből tehette, mert csak az után tudtam megtartani az egyensúlyom, hogy nekicsapódtam a falnak.
Nagyokat pislogva próbáltam megszabadulni a szemem előtt táncoló csillagoktól, egyúttal pedig igyekeztem megfeledkezni a gerincem mentén végigfutó fájdalomhullámról. Lélektársam kegyetlenül erős volt, mindig elegáns, úriemberes öltözéke alatt valódi izmok dagadtak, egyetlen taszításától úgy estem hátra, mint egy tehetetlen rongybaba – ráadásul akárcsak nekem az ütés, neki ez adta a meglepetés erejét.
 - Uramisten! Bocsi! Eskü, nem direkt volt! – löktem el magam ledöbbenve a faltól, mikor a látóterem újra tiszta és éles lett. Victor szeme szikrákat szórt, most hasonlított legjobban arra az ügynökre, akinek legelőször mutatta magát a Rubinvörösben. Én meg csak álltam bambán, hol a szája sarkában egyre jobban vöröslő foltra, hol pedig a még mindig ökölbe szorított kezemre meredtem.

Behúztam a lélektársamnak! Méghozzá nem is kicsit. Alig akartam elhinni, hogy én tettem, de mivel rajtunk kívül senki nem tartózkodott az elhagyatott irodaépületben, tényleg csakis én lehetettem a ludas. Az ösztöneim miatt azt is elfelejtettem, hogy a velem szemben magasodó, engem éppen szemmel verő FBI ügynök a lélektársam, egyszerűen csak tettem, amit szoktam, ha valakinek sikerül lefognia: ütöttem, rúgtam, karmoltam, haraptam.
 - Nem direkt kaptam tőled egy jobb horgot? Tényleg?! Mi jön még? A bal egyenesed?! – állta el előlem az utat ügynököm, mikor már éppen a fegyverem hollétének felderítésére indultam volna. Alig maradhatott pár percem a célpontom vélhető felbukkanásáig, nem kerülhettem ki a nyeregből.
 - Hé! Nem tudom, ki volt az, aki az előbb nekibaszott a falnak! – csattantam fel dühösen, közben akaratlanul is előjött káromkodó jó szokásom, mint mindig, ha ideges voltam.
Victor megvetően felhorkant, majd megjutalmazott egy „ezt ugye te sem gondoltad komolyan” pillantással. Jó, én kezdtem, de akkor is! Ő volt az, aki megakadályozott a munkámban, neki se jönne be, ha én szambáznék be az ő akciójának kellős közepébe.
 - Egyáltalán minek kellett megütnöd? Simán el is teleportálhattál volna! Nem tudom, feltűnt-e, de a lélektársak nem szoktak verekedni! – Már közvetlenül előttem állt, de hála a kedvenc, fekete bőrcsizmám sarkának, nem kellett annyira hátraszegnem a fejem, mint mikor tíz centivel alacsonyabbról néztem a világot.
 - És hogy a francba csináltam volna?! – vágtam vissza. – Nem tudom használni az erőm, ha lefognak!

 - Hogyan? – Csak akkor esett le, hogy komoly taktikai hibát vétettem, mikor lélektársam szemében érdeklődés csillant. Basszus! Pedig nagyon igyekeztem, hogy ne mutassam ki a képességem gyengeségeit, erre tessék! Elszóltam magam!
 - Őőő…
 - Sunny? – kérdezte halkan, de türelmetlenül, mikor dacosan szorítottam össze a számat. – Nem akarsz mondani nekem valamit? Mondd el, miért nem tudod használni! Kérlek! – Hiába vette könyörgőre a hangját, az utasító él akkor is ott volt benne, ráadásul könnyűszerrel bejutott a fejembe, mivel én hülye elfelejtettem megerősíteni a pajzsomat, az ő mentális erejének gyerekjáték volt eltüntetni, nem lehetett nehezebb dolga, mint félrehúzni egy rongyos függönyt.
Úgy látszik, a mai nap hibát hibára halmozok… Victor pedig láthatóan örömmel élt a lehetőséggel, hogy valamivel viszonozza az ütésem, valami olyannal, ami az ő nyomozását is előbbre lendíthette.
 - Cseszd meg a képességed! – szűrtem ki a fogaim között, mielőtt az agyam engedelmeskedett volna a parancsának. – Amikor teleportálok, az a dolog is jön velem, amit az adott pillanatban fogok: pisztoly, kávéscsésze, laptop, bármi. Ezeket így bárhová képes vagyok eljuttatni, nekem nem is kell „velük mennem” – ezt már láttad tőlem párszor. Csakhogy a növényeket leszámítva más élő dolgot képtelen vagyok elteleportálni, hiába próbáltam már egy csomószor, nem ment. Még egy szimpla kis férget sem, nemhogy egy embert. És mivel az előbb elég szorosan tartottál, ha használtam volna az erőm, elvileg te is jöttél volna velem, gyakorlatilag viszont erre nem vagyok képes.

 - Ez érdekes – billentette oldalra a fejét, szürke szemeivel fürkészően méregetni kezdett. Szerencsére az agyamat fogva tartó nyomás azonnal megszűnt, mikor a kért információk felszínre törtek.
 - És most örülsz? – fontam össze dühösen a mellkasom előtt a karjaim. Én mindig igyekeztem sportszerűen játszani, minimálisra csökkenteni a képességem használatát, ha Victor is egy légtérben volt velem, erre ő simán kijátszotta a „Mentális Superman vagyok” kártyáját ellenem.
 - Hát, így legalább tudom, hogy mit ne említsek meg az FBI itteni székhelyén, ha megkérdezik, miért tud meglógni előlem a célpontom minden egyes alkalommal – válaszolta vállat vonva. – Nem tudom, feltűnt-e, de a helyzetünk eléggé komplikált, muszáj kiszíneznem a történetet a képességed nagyszerűségével, ha nem akarom, hogy mást állítsanak rád, engem meg hazaküldjenek.
 - Azt én sem szeretném – adtam meg magam, noha a haragom még mindig nem párolgott el teljesen. – De akkor sem kellett volna bevetned a szuper elmemanipuláló tehetséged, nem volt igazán fair úgy, hogy még a pajzsom se volt megerősítve.
 - Vedd úgy, hogy ez egy elégtétel a jobb horgodért.
 - Ó, nem, nem, nem! – ráztam meg a fejem. – Azért a falhoz lökést kaptam. De rendben, vegyük elégtételnek, amiért ez már a negyedik menetünk, de idáig mindig én nyertem – vigyorogtam rá, mire Vick felsóhajtott, azonban szája sarkában neki is apró kis mosoly ült.
 - Te aztán értesz ahhoz, hogyan alázd meg egy férfi önbecsülését – jegyezte meg halkan, de hiába állított az egójára nézve fájdalmas dolgot, hangjában mégis vidámság csendült.

 - Egy FBI ügynöknek bármikor – válaszoltam mézesmázosan. – Habár biztos voltam benne, hogy a tiéd elég stabil ahhoz, hogy ne tegyem tönkre. És most ha megbocsájtasz, nekem még van egy kis dolgom – szakítottam félbe gyorsan, mikor már épp vissza akart vágni valamivel.
Egy pillanattal később már a szoba másik végében termettem az M4A1-es gépkarabélyom mellett, amit az akcióm kezdetén Victor sikeresen megkaparintott tőlem. Már éppen elindultam volna a lőrésként szolgáló törött ablaküveg felé, mikor egy kéz ismét elkapta a fegyverem, egy másodperc elteltével pedig el is tűnt a szemem elől, csak a karjaimba hasító fájdalom, valamint az egykori elnöki iroda másik végéről jövő tompa csattanás emlékeztetett arra, hogy az előbb csavarták ki a kezemből.
 - Hé! – támadtam neki ügynökömnek ismételten, ám ő egyszerűen csak a karomnál fogva lefogott, és olyan távolságba tolt el magától, hogy hiába kapálóztam, nem tudtam elérni. – Ez nem volt benne a játékszabályban! – sziszegtem, közben azon filóztam, hogyan szerezhetném meg a fegyverem és szabadulhatnék ki egyszerre.
 - Talán először lefektethetted volna azokat a szabályokat – mondta somolyogva. – Tudtommal csak annyi volt benne, hogy nem viszlek be az őrsre, s amelyikünk megnyeri az aktuális kört, az kap egy randit. Az akcióid félbeszakításáról szó sem volt.
 - Elolvashattad volna az apró betűs részt is – morogtam.
 - Szólhattál volna, hogy van olyan is.
 - Jó, akkor most szólok: ha megpróbálod szabotálni a munkám az akcióim befejezése előtt, teszek arra, hogy mit csinálnak a lélektársak és mit nem, az ütök-rúgok-karmolok-harapok kombómat örömmel fogom rajtad csiszolni – szórtam felé szikrákat dühösen, pislogás nélkül álltam a kutakodó tekintetet.

 - Elég harcias vagy, mikor dolgozol. Van alapja? – kérdezte végül.
 - Úgy látszik, Sherlock, erre még nem jöttél rá: a Szövetség tagjait kinyírják, ha nem végzik el a feladatuk! – fakadtam ki elkeseredve. Meglepett, hogy a szervezet körüli rengeteg haláleset, valamint az általa tapasztalt likvidálások nem vezették rá erre a megoldásra, de kétségbeesett hangomon még jobban ledöbbentem. Soha nem akadályoztak még ilyen szinten egy-egy küldetésem során, senki nem vette fel velem a versenyt, az újdonság ereje pedig kis híján ledöntött a lábamról.
Valószínűleg erre a megjegyzésre elengedett volna, csakhogy én gyorsabb voltam. Kihasználva azt, hogy szorosan tartott, szinte az államig húztam fel a lábaimat, majd nagyot taszítottam velük a mellkasán. A rúgás erejétől hátratántorodott, engem pedig elengedett, s mielőtt még fenékre estem volna, a karizmaim erejét összesűrítve egy kézen átfordulással érkeztem talpra.
 - Ha valaki a Szövetség tagja, könnyebb azt felsorolni, miért nem ölnek meg. A szervezet hatalmas, az államok közötti egyensúly igen érzékeny, így a legkisebb hiba is végzetes lehet. Elég veszélyes élet, de ha valaki jó, az lazán túlél bármit. Bár olyan pozícióban vagyok, hogy talán egy mulasztásért még kapnék második esélyt, de nem akarok kockáztatni. Nem kizárólag magam miatt, hanem Honeyért és a barátaimért. És érted is… - Nem válaszolt, csak óvatosan bólintott, közben akaratlanul is a mellkasát ért támadás helyét tapogatta. – Azért pedig megint bocsi – húztam el a számat, mire meglepetésemre megrázta a fejét.

 - Ez semmiség. Így legalább rájöttem, hogy a lábizmaid nem olyan erősek, mint a karizmaid – mondta büszkén, de kivételesen elengedtem a megjegyzést a fülem mellett. – Akkor - folytatta -, azt hiszem, be kell iktatnunk egy új játékszabályt: többet nem szakítom félbe az akcióid, megvárom, míg végzel, a menet csak utána kezdődik. Korrekt így?
 - Teljesen. Bár nem is értem, mi jött rád hirtelen, múltkor az étteremben ennyire drasztikus azért nem voltál. Ráadásul minek kell mindig ilyen hamar befutnod? – böktem ki azt, ami már eléggé piszkálta a csőrömet. Tök mindegy, milyen képet küldtem neki az adott helyszínről, még ha egy háznak egy apró sarka is látszódott, fél órán belül tuti, hogy megtalált.
 - Hé! Azt ott – mutatott hátra a válla felett a fegyveremre – Irakban és Afganisztánban használják a katonák. A pisztolyokat még megértem, de ez? Halálos cucc egy női kézhez. Amúgy meg te vagy az, aki túl könnyen megfejthető utca- és épületrészleteket küldözget, nem tart sokáig rábukkanni a megfelelőre.
 - Nem mondanád, mi illik a kezembe, ha láttál volna már egy kézi páncéltörő rakétával… És mi az, hogy könnyen megfejthető?! Ilyen irodaépületből legalább két tucat van a környéken, meg még ugyanennyi egész Miamiban! Csak te vagy ehhez túl jó… - A legutolsó gondolatot már csak az orrom alatt morogtam, nehogy meghallja a dicséretet, amiért ő az első és egyetlen ember, aki akaratomon kívül volt képes elkapni.
 - Ki adott egy rakétát a kezedbe?! – kerekedtek el a szürke szemek az őszinte döbbenettől. – És egyáltalán honnan szereztétek? – Nem hagyta, hogy válaszoljak, a fejét csóválva sóhajtott fel. – Végül is mindegy. Valamiért nem vagyok biztos benne, hogy szeretném tudni, milyen játékszereid vannak. A másik témára visszatérve: mindig azt mondják, hogy kiváló megérzéseim vannak a bűnözőkkel kapcsolatban. Úgy tűnik, ez a lélektársam esetében felerősödik, valahogy mindig tudom, merre talállak.

 - Szóval mindkettőnknek jók a megérzései – vontam le a következtetést mosolyogva, közben a válla felett átpillantva figyeltem a koszos üvegablak miatt csak homályosan látszódó alakot a szomszédos épületben. – Tudod, az enyém mikor van a segítségemre? – néztem rá, majd válaszát meg sem várva akcióba lendültem. – Mindig megérzem, ha a célpontom felbukkan.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor egy másodperccel később az ujjaim összezárultak a gépfegyver váza körül, a következő pillanatban pedig térden becsúszva érkeztem meg a padlótól a plafonig érő ablak előtt. A csövét a már korábban kiütött lyukba helyeztem, a támaszt gyorsan a vállamra illesztettem, mindkét markolatnál szorosan tartottam, s a távcsövön keresztül figyeltem napi áldozatom, aki Randy szerint Arizona hivatásos kéme volt. A férfinak túl sok adatot sikerült begyűjtenie Floridáról, csakhogy pechére lelepleződött, a mi egyik kémünk akadt rá, neki köszönhetően kaptam meg a rejtekhelyére vonatkozó információkat is.
Figyeltem a nyugodt, egyenletes légzésre, valamint arra, hogy a kezem ne remegjen. Feltűnt, hogy milyen csendes körülöttem minden, Victor légvételeit csak akkor hallottam meg, ha nagyon figyeltem, hiába tudtam, hogy ott áll mögöttem, annyira beleolvadt a helyiség félhomályába, hogy könnyen elfeledkezhettem róla.
Az egész művelet nem lehetett több egy, maximum másfél másodpercnél. Amint a kissé szemcsés fényképről látott arc tulajdonosa felbukkant a szomszédos épület ablakában, a leghalványabb hezitálás nélkül húztam meg a ravaszt. Abban a pillanatban, hogy a semmivel sem összetéveszthető dördülés megrázta a rozoga épületet – hála a jó égnek, hogy az ürge Miami határának romos irodáit választotta búvóhelyül -, a célpontom összeesett, feje körül pedig élénkpiros vértócsa kezdett terjedni.

Egy sóhajjal szűnt meg a mellkasomat szorító nyomás, ami mindig előjött, ha mesterlövészt kellett játszanom. Ám az eredmény, mint mindig, most is egy tökéletesen leadott lövés volt, ami a célpontnak azonnali halált jelentett – nem hiába képeztek ki annak idején a különböző lőfegyverek pontos és mesteri használatára. Bár viszonylag jó voltam pusztakezes harcban és késekkel való gyilkolásban is, igazán akkor éreztem jól magam a bőrömben, ha a kezembe adtak valami olyat, amihez töltény és ravasz is tartozott. A pisztolyokat és géppisztolyokat kedveltem leginkább – mert kicsik és könnyen kezelhetőek voltak -, de a nagyobb darabokat sem vetettem meg, ehhez hasonló helyzetekben sokkal jobban boldogultam velük.
 - Szóval a lélektársam jobb néhány kollégámnál, akik már évtizedek óta rendőrségi mesterlövészek. – Victor hangjára úgy ugrottam fel, mintha tűpárnára ültem volna. Már éppen megkérdeztem volna, hogy ez most számomra jó hír-e, vagy sem, ám a torkomra fagyott a szó, mikor megláttam a tekintetét: őszinte büszkeség csillogott a szürke szemekben, amitől akaratlanul is jobban kihúztam magam.
 - Akkor most sem akadtál ki? – kérdeztem.
 - Nem. És te? – célzott a múltkori akciómra, ami után felvásároltam az egyik szupermarket majdnem teljes tequilakészletét. Akkor tényleg értékeltem volna, ha Randy megemlíti, hogy a célpontnak van egy Honeyval egyidős kisfia…Hülye újonnan megismert bűntudat!
 - A-a. Ennek a fickónak még a nevét se tudtam, csak annyit, hogy honnan jött, mit csinált, hogy néz ki; számomra csak egy fénykép volt. Elég nehéz rosszul éreznem magam valaki olyan miatt, aki nem volt több egy szemcsés fotónál – vontam meg a vállam.

 - Akkor mára neked ennyi volt? – lobogott fel Vick szemében a játék tüze. Nem válaszoltam, helyette teljes erőből hozzávágtam a fegyverem, s amint ösztönösen utánanyúlt, sarkon fordultam és az ajtó felé vettem az irányt.
 - Adios! – köszöntem el vidáman, majd sietős léptekkel indultam el a hosszú, koszos és sötét folyosón, aminek végén egy lépcsősor várta, hogy kijussak az épületből, ezzel pedig négy-nullára növeljem a győzelmeim számát.
Az első emeleten esett le, hogy valami nincs rendjén: a megszokott üldözésnek ezúttal nyoma sem volt, nem hallottam Victor közeledését, teljesen egyedül voltam. A hatalmas helyiségben, ami nagyjából az egész emeletet elfoglalta, tökéletes csend honolt – túlságosan is nagy. Az a fajta, ami jelezte számomra, hogy sikeresen csapdába csaltam magam. Lehetne ez a napom ennél is pechesebb?
Egy dühös sóhajjal emeltem magasba a kezem, s mindössze háromig kellett magamban elszámolnom, mire az összes ablak egyszerre tört be, a földszintről és az emeletről pedig özönleni kezdtek az FBI – és a lélektársam – emberei. Mintha egy sötétkékbe öltözött vulkánkitörést néztem volna végig: felfegyverzett, egyenruhás, maszkos figurák áramlottak be a terembe mindenhonnan, hogy végül gyűrűvé záródjanak körülöttem.
 - FBI! Kezeket a magasba! Ne mozduljon! – kiáltották úgy hatan is tök egy időben, bár feleslegesen strapálták magukat, már készen vártam rájuk, még az irántuk érzett heveny undor is a hatalmába kerített.
Mégis melyik ész találta ki ezt a két utasító mondatot? Hogy a francba emeljem magasba a kezem és maradjak mozdulatlan egyszerre? Az emelés is mozdulatnak számít, nem? Ezért bírtam jobban a CIA embereit. Azok nem dumáltak feleslegesen, csak lőttek. Vagyis dumáltak, de nem ilyen hülyeségeket…

 - Ha nem mondjátok, soha rá nem jöttem volna, hogy a Szövetségi Nyomozóirodától vagytok – jegyeztem meg cinikusan, célozva ezzel a ruhájukat elől-hátul díszítő FBI feliratra, valamint a karjukon lévő jelvényekre. – És tudom, jogomban áll kussolni – tettem hozzá, mikor megláttam egyikük szemében a felháborodás lángjait.
 - Uram! Elkaptuk Rodriguezt! – kiáltott egy másik, nem sokkal később pedig meghallottam a közeledő léptek zaját, amihez rövidesen Victor alakja is párosult. Hiába viselt egyszerű, jól szabott öltönyt a többiek kommandós egyenruhája helyett – amitől a bűnözők kilencven százalékában megfagyott a vér -, mégis sokkal tekintélyt parancsolóbb volt a többinél, már csak a kisugárzása is arról ordított, hogy itt ő a főnök.
 - Szép munka – nyugtázta Vick a teljesítményüket, de láttam rajta, tudja, hogy ezeknek nem nagyon kellett törniük magunkat, hogy megakadályozzák a lelépésem, ráadásul annyira voltam beszarva, mint egy dán dog egy pincsitől.
Te ma nagyon kézre akarsz keríteni – jegyeztem meg gondolatban, közben azzal voltam elfoglalva, hogy letöröljem az öntelt vigyort a képemről. Hangosan sosem ismertem volna be, de igazából mindenki tudta rólam: imádtam az ilyen „szorult” helyzeteket. Látni a sok jelvényes fazont és tudni, hogy esélyük sincs ellenem, megmutatni a hatalmas és szentséges bűnüldöző szervezeteknek, az Amerikai Egyesült Államok dicső védelmezőinek, hogy mire képes az Alvilág. Főleg úgy, hogy a mai munkámnak hivatalosan már vége volt, így elengedhettem magam, hogy szórakozzak egy kicsit Sunshine Rodriguez módjára.
Egyszer nekem is kijár egy szerencsenap, nem? Tegnap úgyis találtam egy helyet, amiről te meg a Mágikus Városod azonnal eszembe jutottatok, kíváncsi vagyok, mit szólnál hozzá – mondta jókedvűen, láthatóan észrevette a pillanatnyi érdeklődést a szememben, ami igencsak kedvére lehetett, noha kívülről a szokásos pókerarcát viselte.

 - Hé, maga ott! – vakkantottam oda Victornak türelmetlenül, ő pedig tökéletesen folytatta a megkezdett színészkedésem: úgy nézett rám, mint egy utolsó, olcsó szajhára. Ez azért valahol szíven ütött… - Megmondaná annak a tagnak – böktem az állammal a hozzám legközelebb álló csókára -, hogy tartsa már egyenesen azt a rohadt fegyvert? Mi maga, Parkinson-kóros? – fordítottam a fejemet az említett férfi irányába. – Hogy a halálba képezték ki? És ezek után vegyem be, hogy az FBI nem egy nagy rakás szar… - hördültem fel felháborodva.
Hékás! Sunny! – Áhá! Szóval a lélektársam is az a fajta ügynök, aki nem csípi, ha leszólják a munkahelyét. Ó, pedig ha tudná, milyen szépségeket hallottak már tőlem néhányan!
Jó, egy kivétel azért akad – tettem hozzá az enyhítő körülményt, Vick szája sarkában pedig egy villanásnyi időre feltűnt egy kis mosoly.
 - Maga csak hallgasson! – ordított rám az előbb kritizált fegyveres. – A maga helyzetében semmi értelme… - Meglepve pillantottam körbe, mikor váratlanul elhallgatott, s bár csak a szemét láttam, az minden elárult: őszinte rettegés csillant bennük, mintha legszívesebben azért is bocsánatért esedezne, hogy megszületett.
Victor úgy nézett az emberére, mintha ezer örömmel élne a lehetőséggel, hogy a puszta pillantásával kinyírhassa. A szürke szempár haraggal és megvetéssel telt meg, s ahogy a másodpercek múltak, a levegő annál jobban megfagyott a teremben.
 - Értékelném, ha legközelebb maga tartaná a száját, Evans – mondta halkan, mégis olyan hűvösen, hogy egy részem hálát adott az égnek, hogy nem nekem szánta a megjegyzését. A másik felem viszont piszkosul élvezte a helyzetet. Bérgyilkos-FBI: egy-null.

 - Na! Ez már majdnem az USA negyvennyolc államában körözött bűnözőjének védelmére volt! Egy tízes skálán mennyire gázos neked a szitu? Tizenkettő? Tizenöt? – villantottam egy angyali mosolyt az ürgére, s láttam rajta, hogy szíves örömest visszavágna, ha Victor Benedict nem lenne a színen. Úgy látszik, valahol megvolt az előnye annak is, ha az ember lányának lélektársa egy FBI ügynök.
Látom, jól szórakozol – jegyezte meg Vick nevető hangon, s tudtam, ha nem lettek volna itt az emberei, arcára kiült volna szokásos vigyora, ami mindig feldobta komoly, rideg külsejét.
Imádom kicikizni az egyenruhásokat. Egyébként a karom már kezd fáradni, mikor engedhetem már le végre?
Az attól függ. Szeretnéd hallani a jogaidat?
Még csak az kéne! – vágtam rá, szinte be sem tudta fejezni a kérdését. – Jobb ötletem van annál. – Hagytam, hogy egy gonosz mosoly üljön ki az arcomra, amitől az engem körülvevők érezhetően megfeszültek, fegyverüket szorosabban tartották, figyelmüket egy pillanatra sem vették le rólam. Ezzel szemben lélektársam halálos nyugalommal állt mindennek a közepén, csendben várta, hogy vajon mivel fogok előrukkolni.
Mit tervezel, Sunny? – érdeklődött gyanakodva, nem volt benne biztos, hogy tetszeni fog neki az akcióm.
Ezek tényleg huszonhatan vannak, vagy még bújócskázik néhány valahol az épületben? – futtattam végig a pillantásom látványosan a kétajtós szekrény méretű gorillákon. 
Kivételesen nincs plusz erősítés – jött a válasz rövid töprengés után. – Miért?
Ó, csak azért, mert úgy tűnik, alábecsülsz engem – jegyeztem meg egy színpadias sóhaj kíséretében. – Fáj…
Alábecsüllek? Mégis mennyire? – vonta fel érdeklődve a szemöldökét, mire vidáman felnevettem.
- Túlságosan is – mondtam ki hangosan.

Csontok reccsenése. Akaratlanul is feltörő ordítás. Egy fegyver röppályára állt, majd néhány méternyi repülés után nekivágódott a falnak. Ahogy megragadtam kedvenc kis kötekedőm karját, mindkét lábamat felhúzva akkorát rúgtam belé, hogy a csizmám sarka szinte beékelődött a bordái közé. Mindeközben a karját végig szorosan húztam magam felé, így az nem sokkal később már használhatatlanná vált. Míg ő hátratántorodott, teljes erővel az arcába könyököltem, hogy még nagyobb legyen az esése. Alig telt el két másodperc, huszonhatból egy már a földön volt.
Tudtam, hogy Vick nem díjazná túlzottan, ha szokásomhoz híven golyót eresztenék az embereibe, így kénytelen voltam „csak” eszméletvesztésig elmenni. Könyörtelen könyörülettel akartam kiélvezni ezt a menetet, egyrészt azért, hogy bebizonyítsam az FBI-nak, Sunshine Rodrigueznek nem a gyilkolás az egyetlen erőssége – küzdeni is tud. Másrészről pedig volt bennem egy kis dac, hogy megmutassam a lélektársamnak, hová is tegye legközelebb az ehhez hasonló bagázsokat – bár azért közben abban is reménykedtem, hogy ettől nem szakad el nála a cérna.

Már a nyolcadik áldozatomnál jártam, mikor váratlanul valaki megragadta a lábam, én pedig orra estem. A karommal sikerült megtartanom magam, a lábammal ösztönből csaptam le fogvatartóm fejére, közben addig tekertem a csípőmet, míg ki nem szabadultam. Épp az utolsó pillanatban sikerült átlendülnöm az előbbi maszkos vállán, a kezéből kiesett fegyverét gyorsan felkaptam, s mielőtt még célba vehettek volna, négy másiktól lőttem el a puskáját, ügyelve arra, hogy lehetőleg ők maguk ne kapjanak golyót.
Férfiról férfira járva terítettem le az egyenruhásokat, a képességemmel sikerült alaposan összezavarnom őket: mire ellentámadást indíthattak volna, egy villanással mögéjük kerültem, pillanatokkal később pedig már eszméletlenül hevertek a földön. Nyögések, roppanások, jajgatások, szitkozódások és elhibázott lövések kísérték agresszív táncomat, amely során a végletekig kihasználtam az erősségeim: az alacsonyságom, a hajlékonyságom, a cipőm tűsarkát. A huszonhat edzett pasi mégiscsak kiképzést kapott, így mindent be kellett vetnem, s mikor az utolsó is összecsuklott a jól irányzott ütéseimtől és rúgásaimtól, már én is hangosan szuszogtam.

 - Te sosem tudod, mikor kell feladni? – rivalltam rá arra a fazonra, akit legelőször vontam ki a játékból. Hiába tört el a karja és az orra is, mégsem kapott tőlem eleget ahhoz, hogy csendben kushadjon.
Nem vágott vissza, helyette csak dühösen morgott valamit az orra alatt, amivel sikerült felpaprikáznia. Ha pofázik, legalább értsem már, mit mond! Egy pillanat alatt termettem előtte, megfogtam és kicsavartam a még ép karját, közben a lábaimmal átfogtam a derekát, hogy közelebb tudjam húzni magamhoz, végül a fogamat összeszorítva lefejeltem. Nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy összeessen, ernyedő testét a vállainál fogva vágtam neki az ablaküvegnek, ami a hirtelen súlytól nyomban kitört. Elhátrálva figyeltem, hogyan adja meg végül magát a fájdalomnak, a feje még egy utolsót koppant a kemény párkányon, mielőtt a huszonhatodik – és legkitartóbb rohadék – fegyveres is vesztett volna ellenem.
Abban a pillanatban érkeztem vissza az eredeti helyemre, pontosan Victor elé, mikor kedvenckém tehetetlenül zuhant a padlóra – a csizmám sarkainak koppanását visszhangozta testének csattanása is. Egy pillanatra meg kellett támaszkodnom a térdemen, hogy hangos lélegzetvételek közepette fújjam ki magam, arcom és nyakam nedves volt az izzadságtól, néhány hajtincsem a homlokomra tapadt. Szinte láttam magam előtt, ahogy az agyam teleportálást irányító részében kialszik a fény, minden lekapcsol, ezzel jelezve azt az egyszerű tényt, hogy kimerültem. Tizedmásodpercek alatt villanni egyik helyről a másikra, ez az erőm maximális kihasználását jelentette, a sebességet képtelen voltam öt-hat percnél tovább fenntartani.

 - Nyugi, nem haltak meg. Csak csicsikálnak egy kicsit – egyenesedtem ki, mikor a tüdőm újra oxigénhez jutott. Victor kétkedve nézett hol rám, hol az embereire, végül felsóhajtottam. – Oké – mutattam az utolsó áldozatra -, neki lehet, lesz egy kis agyrázkódása…
 - Te nagyon okos! – fakadt ki hirtelen. – Szerinted most mit csinálnék, ha nem tudnának a savantok létezéséről? – lépett közvetlenül elém, én pedig akaratlanul is hátráltam egy cseppet.
 - He?! – jött a frappáns reakcióm. – Most intéztem el ezeket itt, te pedig ezen problémázol? – néztem rá ledöbbenve.
 - Hát, úgy tűnik, nem kaptak elég intenzív kiképzést – vonta meg a vállát lazán. – Amúgy is megmondtam, hogy nem fogok kiakadni, és láttam rajtad, hogy nagyon figyelsz arra, hogy még véletlenül se nyírd ki egyiket sem. Ez azért dicséretes – mosolyodott el halványan.
 - Aha – nyögtem ki az újabb elmés válaszom.
 - De ez még nem változtat a tényen, hogy más helyzetben most igazán bajban lennék és…
 - Hé! – vágtam közbe felháborodva. – Ha már rám uszítasz egy ilyen bagázst, számolnod kéne a következményekkel is! Gondolhattad volna, hogy nem engedek csak úgy, harc nélkül. Meg amúgy is – folytattam gyorsan, mielőtt közbeszólhatott volna -, te is utaltál rá, én meg a saját szememmel láttam és éreztem, mit is tudsz. Nehogy azt mondd nekem, hogy ekkora mentális hatalommal nem vagy képes módosítani az emlékeiket!

 - Ebbe beletrafáltál – bólintott elismerően. – Csak kíváncsi voltam, mit fogsz reagálni.
 - Teszteltél? – vontam fel a szemöldököm érdeklődve. Vajon miért is éreztem úgy majdnem minden alkalommal, hogy egy légtérben lenni a lélektársammal felér egy kihallgatással? Mikor egy biccentést kaptam válaszul, elhúztam a számat. – És?
 - Még mindig megfigyellek. De az ütsz-rúgsz-karmolsz-harapsz kombódat látva rájöttem, hogy egy kicsit alábecsültelek. Legközelebb vagy egy egész századot kell magammal hoznom, vagy nekem kell felvennem veled a versenyt – állt ismét elém, ám ezúttal megragadta mindkét csuklómat, így akadályozta meg, hogy tegyek egy lépést hátra.
 - Szóval úgy gondolod, te egyedül elég lennél ellenem? – nevetettem fel hitetlenkedve.
 - Sunny, azért egy icipicit te is alábecsülsz engem, nem gondolod? – hajolt hozzám közelebb.
 - Bizonyítsd be! Kezdesz meggyőzni, de a döntésem elég könnyen megváltozhat – kacsintottam rá vidáman, mire halkan felnevetett.

A pillanatnak, a kialakult szemkontaktus varázsának végül az egyik leszerelt egyenruhás fájdalmas nyögése vetett véget, melyet egy másik ingerült szitkozódása követett.
 - Akkor most mi jön? – érdeklődtem, s kissé csalódott lettem, mikor Vick elengedett, majd néhány lépést hátrálva tőlem felmérte a terepet.
 - Azt hiszem, mára végeztünk – válaszolta suttogva. – Bár semmi kedvem beismerni, de megint győztél, élvezd ki a négy-nulla eredményt. De azt garantálom, hogy nem fog sokáig tartani az örömöd – jegyezte meg a versenyszellem fellobbanó tüzével a szemében.
 - Majd meglátjuk – dobtam egy puszit neki, majd sarkon fordultam és elhúztam a csíkot.
A földszintről rohantam vissza a nyikorgó lépcsőfokokat kettesével véve, mikor leesett, hogy valamit elfelejtettem. Egy pillanatra lemerevedtem a terem valaha kétszárnyú ajtajában, amiből mostanra csak egy boltív maradt, mert Victor éppen az egyik társa mellett guggolt, egy kezét a homlokán tartotta, a másikat viszont felém nyújtotta. Benne pedig a fegyverem tartotta.
 - Igazán nem kellett volna – jegyeztem meg, ahogy elvettem tőle. – Kereshettél volna rajta ujjlenyomatokat, vagy valami…
 - Vajon kiét találtam volna rajta? – nézett rám a szeme sarkából. – A helyedben gyorsan eltűnnék innen – mormolta alig hallhatóan. – Nemsokára jön az erősítés, szerintem te se szeretnéd, ha itt találnának.
 - Te sem? – hajoltam le hozzá, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.
 - Egyáltalán nem – válaszolta habozás nélkül, egy pillanatra elszakította tekintetét az embere arcáról.

Elmosolyodtam, s fogalmam sincs, mi jött rám, mikor búcsúzóul egy gyors puszit nyomtam az arcára. Kezemben a hőn szeretett gépkarabélyommal tűntem el a helyszínről és az időközben felbukkanó négy-öt ügynök szeme elől. A szomszédos épületen vágtam át, végül megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor a hátsó ajtón kilépve észrevettem a motorom, ami hűségesen várt rám pontosan ott, ahol néhány órával ezelőtt hagytam.
És mi lesz a program? – Victor váratlanul felbukkanó hangjától majdnem átestem a járművön, annyira meglepődtem, hogy túl nagy lendülettel ültem fel rá.
A kérdésen viszont elgondolkodtam. Az első randink után nagyjából félórát tölthettünk kettesben a kávézóban, mielőtt a főnököm és a dolgozni induló, koffeinfüggő vendégek megzavartak minket. Gyakorlatilag ezt a harminc percet tekinthettem a második találkánknak is, mivel az eredeti program fuccsba ment, mikor Vicknek egész éjjel benn kellett maradnia a központban. Akkor a helyzetünkön végül a Skype segített, a program segítségével megnéztünk egy vígjátékot és átbeszéltük majdnem az egész éjszakát. A harmadik randevúnkon pedig moziba mentünk egy régi James Bond filmre, amiben még Sean Connery játszott – ez lett volna eredetileg a második randi terve is. És mivel ezt a filmet nem a szabadtéri moziban vetítették, hanem egy régebbi filmszínházban, plusz a nézőtér majdnem üres volt, mi a leghátsó sorban ültünk, ráadásul vaksötétben… Nos, a 007-es ügynök akcióiból nem sokat láttunk, ellenben behatóan tudtuk tanulmányozni egymást.
És bár ezt a tevékenységet igencsak profi és addiktív szintre fejlesztettük majdnem két óra alatt, amit bármikor szívesen folytattam volna, most mégis valami olyanra vágytam, aminek a végén kicsi volt az esély arra, hogy egymásnak essünk. Valami különlegesebbet, mégis hétköznapit akartam…
Találkozzunk reggel negyed nyolckor a tengerparti búvóhelyemen – küldtem neki végül a mentális üzenetet.
Hogy hánykor?! – kaptam meg azonnal a döbbent választ.
Negyed nyolckor. És ne reggelizz! Kávét ihatsz, de a kaját felejtsd el! Ó, és valami olyan ruhába gyere, ami bírja a vizet!

6 megjegyzés:

  1. Hátcijjaaaaaaa!*o*

    Úristen, hát ez olyan hű meg áh volt, hogy csak na! :D
    (Tudom-tudom, pihent vagyok. Na, meg hétfő van, úgyhogy ne is törődj velem. :3)
    Imádom, ahogyan Victort jellemzed. HÁT MÉG AZ A GIF!*o*
    Nagyon tetszett a fejezet elején lejátszódó jelenet. :D
    Meg az egész bejegyzés, de most őszintén... Kettőnk közül te vagy az, aki minden egyes fejezettel újat mutat, én csak a megszokott szöveget tudom mondani: IMÁDOM! :$

    Nagyon várom a folytatást! >.<

    Sok-sok-sok sikert a dogákhoz! >.<

    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaaa! *o*

      Hű és áh? :O Hű, akkor az nagyon áh lehetett! :D (Hahaha, szómóka! :'D) Nyugi, én is az vagyok, plusz ma reggel is rájöttem, hogy nem valami nagy ötlet hat előtt kelni. Dö nem baj, hardcore-ok vagyunk!
      Viszont a hű-kből és áh-kból arra következtetek, hogy tetszett, aminek viszont nagyon-nagyon örülök! ^^ Vick lett az új kedvenc pasim, imádok vele jelenetet írni, és jó látni, hogy sikerül másokat is megfognom vele. Arról a gifről meg ne beszéljünk, menj és nézz Dorian Grayt! ;)
      Az első jelenet meg nekem is az egyik kedvencem volt. ^^ (Mer' Shiny badass~)
      Basszus, az az utolsó mondatod...! >.< ♥ De ragadj csak ceruzát, szedj elő egy lapot és máris szerepet cserélünk. ;) (Az a Magnusos rajz... *q*)

      A folytatással igyekszem, a drukkolást meg köszönöm! ^^
      És ha kell vaslapát, szólj! :D

      xoxo

      Törlés
  2. Kedves Riri! :)
    Az első reakcióm az volt, hogy "Úristen". De abszolút jó értelenbe véve. Annyira kidolgozottak a karaktereid, hogy az szinte már hihetetlen, a történetet pedig abszolút megfelelően adagolod. Egy kis akció és egy kis románc. Nagyon tetszik! :)
    Ne haragudj, mikor belekezdtem a komment írásába, elhatároztam, hogy regényt írok, de annyira a történet hatása alatt vagyok még, hogy egyszerűen nem ment.
    Csak ismételni tudom, hogy nagyon tetszett az egész, és várom a folytatást!:)

    Xx, Gabby

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!
      El nem tudod képzelni, hogy mennyire örülök, hogy ennyire tetszett/tetszik! :) És nem baj, hogy nem lett belőle kisregény, egy-egy komment, visszajelzés mindig nagyon feldob, függetlenül a terjedelmétől. ^^
      A következőt pedig igyekszem hamar hozni! :)

      Ölel, Riri

      Törlés
  3. Kedves Riri!
    Erre nem tudok mit mondani, csak azt, hogy wooooooow. Ez a fejezet is ugyanolyan csodálatos, mint a többi. Nagyon tetszenek a párbeszédek, és az, hogy minden jelenet olyan, hogy akár a való életben is megtörténhetne.
    Lenyűgöz az írási stílusod, és a szereplők kidolgozása. Nem tudok többet mondani, egyszerűen zseniális :)
    Siess a következő résszel, nagyon várom!
    Lola

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lola!
      Örülök, hogy ennyire tetszett/tetszik, nagyon köszönöm a dicséretet, hihetetlenül jól esett! :)
      A folytatással pedig nagyon igyekszem!

      Ölel, Riri

      Törlés