2014. március 2.

8. lövés (2. tár)

Szép, tavaszi vasárnap délutánt, drágáim!
Először is ismét nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket és pipákat! :) Ha valaki véletlen nem olvasta volna a 8/1-et, annak ide is belinkelem
Tegnap sikerült befejeznem a fejezetet, de az utolsó pontot nagyjából 23:58 körül tettem a végére, így már nem volt érkezésem éjszaka átolvasni, mert tudtam, hogy fáradtan sokkal többi hibán átsiklok, mint kipihentem. Így amint reggel felébredtem és kicsit magamhoz tértem, már ugrottam is, hogy átolvassam és javítsam.
Egyébként ez a rész sokkal hosszabb lett, mint terveztem, még én is meglepődtem a szómenésemen, remélem, a hossza senkit nem fog elijeszteni. Bár én a terjedelme ellenére gyorsan haladtam az újraolvasásával, szerintem elég pörgősre sikeredett. 

Remélem, tetszeni fog! Jó szórakozást hozzá! ^^

Csók és ölelés,
Riri

***
- Lost in your eyes, drowning in blue
I'm out of control, what can I do?
I'm addicted to you! -

Avicii - Addicted To You
- Extrahabos vaníliás cappuccinót? – jelent meg a látóteremben egy, a Mi Ami lógójával felcímkézett papírpohár, ami pontosan úgy illatozott, ahogy a kedvenc reggeli koffeinbombám szokott.
- Blondie vagy Candy köpött? – hunyorogtam fel Victorra, akit ragyogó, aranyló auraként vett körül a reggeli nap fénye, ami még napszemüvegen keresztül is vakító volt. Egyik kezében két poharat egyensúlyoztatott egymáson, a másikat viszont felém nyújtotta, s mikor hálásan fogadtam el, olyan könnyedén húzott fel, mintha egy deka súlyom se lenne.
- Szigorúan véve egyikük sem. De Blondie adott támpontot: öt közül kellett választanom – nyomta a kezembe az egyik gőzölgő italt, ami valóban a szokásos ébresztőm volt, amiről ma reggel kivételesen megfeledkeztem.
- Ki a fene mondta azt neked, hogy jók a megérzéseid, ha egy bűnözőről van szó? Ez nem egyszerűen jó, ez marha ijesztő – jegyeztem meg pikírten, de azért villantottam rá egy mosolyt a pohár pereme felett.
- Ha ez bók volt, akkor köszönöm – húzta ki magát büszke vigyorral, majd ő is kortyolt egyet a kávéjából.
Míg a koffeinbevitellel volt elfoglalva, lopott pillantásokkal mértem végig. Ez volt az első alkalom, hogy nem öltönyben láttam, de be kellett látnom, hogy kevesebb ruhában még jobban festett. Térdig érő, sötétkék shortot viselt, valamint egy fehér trikót, így tökéletes rálátásom nyílt kidolgozott karizmaira. Bőre napbarnított volt, ám nem a szokványos, csokoládéba hajló, hanem különleges, rezes-bronzos árnyalatú, mint a vadnyugati filmek indián törzseié.


Csak akkor esett le, hogy én sem vagyok sokkal zártabban öltözve annál, ahogy a Rubinvörösben voltam az első találkozásunkkor, mikor befejeztem a tetszetős „terepszemlét”. Elismerő pillantásából azt vettem le, hogy mind a fuksziaszín bikini felsőm, mind a világos, farmer rövidnadrágom elnyerte a tetszését. És bár sosem voltam az a pirulós fajta, ezektől a szürke szemektől mindig égni kezdett az arcom.
- Szóval… miért is kellett idejönnöm negyed nyolcra és éhgyomorral? – kérdezte az után, hogy felhajtotta az espressóját.
Sejtelmesen mosolyogtam fel rá, és elvettem tőle az üres poharat, beletettem az enyémbe, végül a „Sunshine-módszerrel” elhajítottam a legközelebbi kukába: nagyjából két méter repülés után eltűnt, hogy egy pillanattal később a szemetes felett bukkanjon fel újra, majd a gravitációnak engedve betaláljon.
- Ez ügyes – lépett mögém Vick, mellkasa a hátamnak ütközött, én pedig egy pillanatra elengedtem magam és nekidőltem.
- Kislabda dobásban is ezért voltam mindig verhetetlen a suliban – jegyeztem meg vidáman, ezt követően pedig ellöktem magam tőle, s elindultam a partszakaszt a civilizációtól elválasztó sziklák felé, melyeken túl a mai programunk első állomása rejtőzött. – Gyere – néztem hátra a vállam felett -, a kérdésedre a választ sokkal könnyebb előbb megmutatni, mint elmondani.

- Csak egy pillanat – ragadta meg váratlanul a csuklóm, mire észbe kaptam, már a karjaiban tartott, egyik ujjával picit megemelte az államat, majd egy lágy csókot lehelt a szám szegletébe.
Amint rátalált az ajkaimra, finoman szétválasztotta őket és nyelvével végigsimított belül a számban, elolvadtam és darabjaimra hullottam. Csak azért nem rogytam össze, mert Victor erősen tartott, de közben finoman cirógatta csupasz hátamat a gerincem mentén, amitől apró, elektromos kisülések cikáztak végig a testemben. Eddig minden alkalommal, mikor ajkai az enyémekhez értek, ugyanaz történt: a külvilág teljesen megszűnt létezni, felőlem aztán bármi történhetett, s tudtam, hogy ennek a férfinak akármit megtennék. És még csak nem is sejtette, hogy ő, az FBI ügynök milyen szinten tartott a markában és varázsolt el egy bérgyilkost.
A csók rövid volt és hihetetlenül édes, megfűszerezve a frissen őrölt kávé és a vanília aromájával. Semmiben sem hasonlított a legelsőre, amikor kifulladva váltunk el egymástól, arra a szenvedélytengerre meg pláne nem, amit a moziban műveltünk. Nem volt futó puszi, amit az első randink utáni reggelen kaptam a Mi Amiban, az egészet egyetlen szóval tudtam volna leírni: tökéletes.
- Na, most mehetünk – lépett hátra egy kicsit, de még mindig nem engedett el. Ahogy kábultan felnéztem rá, egy gyengéd mosollyal találkoztam, maszkja az orrom előtt vált köddé és hagyott helyet valódi érzelmeinek. Furcsa mód nem látszott rajta, hogy álarcát annyira vissza akarná magára varázsolni.
- Oké – leheltem végül alig hallhatóan, kibontakoztam az öleléséből, ujjainkat összefontam, s még mindig kissé bambán, öntudatlanul indultam el újra, lélektársammal az oldalamon.

- Jet-ski? – Victor leesett állal, kalandvágytól csillogó szemekkel figyelte a parton várakozó két vízi járgányt. Jelenleg sokkal inkább egy lelkes tinédzserre emlékeztetett, mint egy komor ügynökre, a hangulata pedig azonnal rám is átragadt.
- Pontosan – vigyorogtam rá, miközben ő közelebbről és alaposabban is megszemlélte a két gyöngyházfényű, fekete-fehér szépséget. – Ezzel megyünk reggelizni – tettem hozzá, mire egy szempillantás alatt fordult felém.
- Reggelizni? – visszhangozta értetlenül.
- Aha – sétáltam oda hozzá, majd a vállánál fogva finoman elfordítottam a megfelelő irányba. – Látod azt a kis szigetet? – mutattam a Miami Beach partjaitól néhány kilométerre fekvő, talpalatnyi szárazföld felé.
- Az ott egy világítótorony? – célzott a szigeten lévő egyetlen épületre.
- Valaha az volt. De az elmúlt években folyamatosan felújították, mára már egy cuki kis vendéglő működik benne. És mivel nincs túl közel a parthoz, csak azok járnak arra, akik jet-skit bérelnek, van motorcsónakjuk vagy egy kisebb jachtjuk, meg azok a szörfösök, akik szelesebb napokon kiélvezik az ottani nagy hullámokat. Szóval egyáltalán nem zsúfolt hely, viszont hangulatos, a torony tetejéről pedig belátni egész Miamit – magyaráztam.
- És ott fogunk enni is – fejezte be a gondolatmenetet.
- Hát, úgy gondoltam, ez sokkal izgalmasabb, mint a Mi Amiba menni – mondtam, a hasam pedig követelőzve korgott egyet, hogy jelezze, már nagyon szeretne indulni.

Mikor felkaptam a két, előre kikészített mentőmellényt, Vick már az egyik jármű mellett állt, megbabonázva simított végig a kecses, áramvonalas testen és a vízhatlan ülésen is. Ez annyira jellemző volt a pasikra, mégis olyan aranyosan vizsgálta, hogy még bosszankodni is elfelejtettem.
- Mindig is ki akartam próbálni egy ilyet. Denverben csak motorozni és snowboardozni lehet – mormogta csak úgy magának, ahogy odaléptem mellé és felé nyújtottam az egyik sötétkék mellényt.
- Akkor itt az ideje – böktem meg finoman a vállammal.
- Tudok úszni – jegyezte meg, miközben úgy vizsgálgatta a levegővel telt, vízlepergető anyagot, mintha bármelyik pillanatban robbanni készülne.
- Ó, én ebben egy percig sem kételkedtem – válaszoltam, majd nekiálltam felvenni az én mentőmellényemet. – De ha véletlenül beleesnél a vízbe, sokkal jobb, ha fennmaradsz, mintha azonnal el is merülnél. Tapasztalat – emlékeztem vissza a gimnáziumi esetre, mikor azzal szívattuk egymást, hogy ki tudja többször belelökni a másikat a hideg óceánba.
- Te most fenyegetsz? – bújt bele ő is a sajátjába, de közben fél szemmel engem vizslatott.
- Á, nem – legyintettem vigyorogva, ahogy a lehetőségeim új tárháza megjelent lelki szemeim előtt. Pedig amíg ezt fel nem hozta, eszembe se jutott, hogy megfürdessem egy kicsit az Atlanti-óceán kristálykék, hűvös vizében.

Amikor a jet-skim motorja halkan dorombolni kezdett, nagyot szippantottam a friss, reggeli, sós levegőből. Mivel alig múlt el hét óra, a város még csak ébredezett, Miami Beach strandjai kihaltak voltak, s az utcákon is alig-alig bukkant fel egy-egy autó vagy gyalogos. Az egyébként bulis, spanyolos nagyváros ilyentájt csendes és nyugodt volt. A Biscayne-öbölben, ami otthont adott Miaminak, csak elvétve lehetett látni néhány motorcsónakot, időnként a távolban egy-egy jet-ski tűnt fel, valószínűleg az úti céljuk nekik is a parányi sziget volt, valamint egy kiadós reggeli.
- Majd jössz, ha kibambultad magad! – süvített el mellettem Vick, a válla felett hátranézve kiabált nekem vidáman, majd még nagyobb sebességre kapcsolva száguldott tovább, a víz habokban fodrozódott körülötte.
- Hé! – ordítottam utána, de már túl messze volt ahhoz, hogy hallhassa. Fel se tűnt, mennyire belefeledkeztem varázsos tengerpart látványába, lélektársam pedig kihasználta az alkalmat, hogy piszkos trükkökkel versenyt produkáljon. – Sunyi vagy! – dörrentem rá a fejében, mire egy jókedvű nevetést kaptam válaszul.
Nézzük, egy bérgyilkos hogyan tudja elkapni az FBI ügynököt – mondta, s kihívóan fékezett le tőlem jó ötven méterre, majd szembefordult velem. – De ha beijedtél, csak szólj…
Beijedt a seggem! – vágtam vissza, majd jó erősen meghúztam a gázkart, a jármű pedig úgy lőtt ki, akár egy rakéta a kilövőállomásról.
Victornak már jelentős előnye volt, esélytelen volt utolérnem őt úgy, hogy mindketten maximális sebességgel száguldottunk, így inkább csak kiélveztem az szabadság és a felszabadultság érzését. A reggeli napsütés kellemesen melengette a bőrömet, a szél az arcomat simogatta, s hálát adtam az égnek, hogy reggel szoros kontyba kötöttem a hajamat, mert az legalább nem zavart be a látóterembe.

Nagyjából félúton járhattunk, mikor lélektársam úgy dönthetett, tisztességesebb versenyt szeretne, mert lassított, majd leállította a motort, a kormányra támaszkodva várta, hogy beérjem. Átfutott az agyamon, hogy szóljak neki, de végül mégis magamban tartottam a megjegyzésem, hogy nem biztos, hogy bölcs döntés volt csak úgy megállnia.
Kicsit előbbre hajoltam, a gázt addig húztam, míg szinte ki nem akadt, közben a megfelelő időzítésre vártam, miközben a távolság egyre jobban csökkent közöttünk. Akkora hullámokat kavartam, hogy felcsapott a lábamig, s valószínűleg az arcomra is kiülhetett, mit tervezek, mert ahogy közelebb értem hozzá, Victor szeme hatalmasra tágult. Láttam, hogy már éppen próbált újra elindulni, de későn fogta fel, mire is készülök, amint a motorja felberregett, már elkésett.
A két jet-ski között alig volt néhány milliméter távolság, mikor elhúztam mellette, bal kezemmel pedig kinyúltam, elkaptam a karját, s egy laza mozdulattal belerántottam a vízbe. Abban a pillanatban, hogy meghallottam a csobbanást, lefékeztem és visszakormányoztam a vízi járgányt az övé mellé.
- Látod? Én mondtam, hogy jól jön az a mentőmellény – mosolyogtam rá ártatlanul, mikor melléértem. – Ugye, hogy sokkal jobb érzés, hogy nem merültél el teljesen?
- Annyira nem is volt rossz – jegyezte meg elgondolkodva. – Igazából a víz is egész kellemes, legalább felfrissültem egy kicsit. – Ahogy a szája sarkában megjelent egy gonosz kis mosoly, tudtam, hogy bajban vagyok. Hatalmas bajban. – Szerintem neked is ki kellene próbálnod – úszott hozzám közelebb. – Maradj csak szépen így! – A hangja egyszerre jött ki a száján és szólt a fejemben, a kezem pedig úgy hullott le a kormányról, mintha rongyból lett volna. Már megint az a rohadt képessége!

Minden váratlanul és gyorsan történt, időm se volt azon pufogni, hogy ismét a savant erejével fogott meg, vagy épp felkészülni az elkerülhetetlen, hideg becsapódásra. Vick meglepően rövid idő alatt emelkedett ki a hullámok közül, fonta át a derekamat, majd rántott magával a vízbe – csak annyira tellett tőlem, hogy hangosan felvisítottam a meglepetéstől.
- Élvezed ezt az elmemanipulálós izét? – mordultam rá, miután kiköptem egy adag sós vizet a számból.
- A bosszúságot az arcodon sokkal jobban, mikor rájössz, hogy használtam – válaszolta, majd elém úszott. Szemei olyan vidáman és őszintén csillogtak, hogy egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem. Különös volt látnom, hogy Victor ennyire felszabadult és jól érzi magát, jelenleg úgy öt évvel tűnt fiatalabbnak, máskor valódi koránál idősebbnek tűnő arcán pajkos, kisfiús, féloldalas mosoly ült. Sokat adtam volna azért, ha láthattam volna az én hűvös ügynökömet olyan felszabadult és vad tinédzsernek, amilyen most a tekintete volt.
Hagytam, hogy kezét a tarkómra csúsztatva húzzon közelebb magához, s mikor az ajkainkat már csak milliméterek választották el egymástól, az arcába fröcsköltem egy jó adag vizet. Nevetve rúgtam el magam tőle, míg ő azzal volt elfoglalva, hogy kitörölje a sót a szájából, orrából és a szeméből.
- Így akarjon az ember jóvátenni valamit – ért be néhány erőteljes karcsapással. – Nem könnyíted meg a dolgom – sóhajtotta, a következő pillanatban pedig már a levegőben voltam, a gravitáció viszont rögtön visszarántott a mélybe, miután Vick lazán eldobott.

Prüszkölve bukkantam fel újra, de hiába facsarta a víz az orromat, mégis hangosan nevettem. Amint kinyitottam a szemem, már újra előttem is volt, így a vállánál fogva tehénkedtem rá akkora erővel, hogy a mentőmellény ellenére is elmerüljön. Azonban ő sem volt rest, elkapta a víz alatt kapálózó lábaimat és magával húzott. A testünk egymásnak ütközött a mélyben, összekapaszkodva érkeztünk meg a felszínre, Victor mély nevetése visszhangja volt az én kacagásomnak.
- Sunny, mit művelsz te velem? – ölelt át az egyik karjával, miközben lábfejével borzongatóan simított végig az enyémen.
- Eláztatlak – jegyeztem meg fapofával, karjaimat a nyaka köré fontam, így már teljesen összetapadtunk, arcom csak centikre volt az övétől. Nedves tincseiből a víz az orromra és a számra csöppent, utóbbiról akaratlanul is lenyaltam a sós cseppeket.
- Ha te azt tudnád – mormolta, majd finoman végigcsókolta az állam vonalát, onnan pedig továbbhaladt a nyakamra, gyengéd érintésébe beleborzongtam.
- Vick – nyögtem ki elhalóan, fejemet hátrahajtva jeleztem neki, hogy folytassa. Lehunyt pillákkal élveztem a kényeztetést, miközben a testemen felfedezőútra indult kezével további nyögéseket és izomrángásokat csikart ki belőlem.
A hatodik érzékem azt súgtam, valaki figyel minket, s amint kinyitottam a szemem, egy szénfekete szembogárral találtam szembe magam, ami kíváncsian vizslatott.
- Izé… társaságunk van – szólaltam meg halkan, ahogy még több tengeri sirály csatlakozott a vezetőjükhöz, hogy ők is reggelizzenek egyet.

Victor morogva húzódott el tőlem, s miközben körbenézett, vágott egy elkeseredett grimaszt.
- Ennyire nem vagytok tekintettel arra, hogy éppen próbálom befűzni a csajt? – vetette oda az egyiknek, aki hozzánk legközelebb kereste a zsákmányát. – A sirályok védettek errefelé? – fordult vissza hozzám.
- Tudtommal nem – ráztam meg a fejem. – Miért?
- Mert szerintem ma vagy holnap vadászni megyek – jelentette ki kereken, majd engem is maga után húzva indult el a csendben ringatózó jet-skik felé.
A sirályvadászat annyira nem is tűnt rossz ötletnek, ezek a madarak mindenhol ott voltak, mindent összecsináltak, szinte már olyanok voltak, mint egy második, kicsi és fehér árnyék, ami folyton belekárogott az ember magánéletébe.
Szótlanul hagytam, hogy Vick felsegítsen a vízi jármű ülésébe, majd ő is felpattant az övére, s néma megegyezéssel indultunk el eredeti célunk irányába – ami az időközben újra felszólaló gyomromnak igencsak a kedvére volt. Elégedetten figyeltem, ahogy a motor hangja, valamint a hirtelen keletkezett hullámok felverték a madarakat, amik hangosan vijjogva szálltak arrébb. Megérdemelték! Kellett nekik belehalászniuk mások intim pillanataiba!

Egymással versenyezve, absztrakt formákat és nyomokat hagyva a víz felszínén tettük meg azt a nagyjából két kilométeres távot, ami még elválasztott minket a világítótoronytól. Lélektársam hangosan, felszabadultan, őszintén nevetett, mikor egy-egy jól irányzott farolással sikerült egy adag vízzel lecsapnunk a másikat. Hangja bezengte a környéket, összekapcsolódott az enyémmel, ezzel pedig egy csodálatos alt-bariton szimfóniát hoztunk létre. Olyan szabadnak és boldognak éreztem magam, ahogy már évek óta nem, s csak most kezdtem megérteni, miért is olyan különleges dolog egy lélektárs: a másik fél képes olyan érzéseket és érzelmeket is a felszínre hozni, melyek már nagyon régóta a sötétségben lappangtak, segítségével pedig megmutathatjuk a világnak azt az énünk, amit mélyen elrejtettünk magunkban. És bár nagyon, iszonyatosan furcsa volt, mégis tetszett.
A máskor magányos, bámészkodással teli út most pörgősen és túlságosan is gyorsan eltelt, mire észbe kaptam, a parányi szigetecske teljes valójában terült el előttünk, és egyre több jet-skizővel akadtunk össze, a mélyebb részeken ringatózó néhány jacht és vitorlás tulajdonosai motorcsónakokkal húztak el mellettünk. Találkoztunk néhány extrém életet élő vízisízővel és wakeboardossal, akik közül páran különleges attrakciókkal szórakoztatták az őket figyelőket, akik a parton ácsorogtak. Számomra ez majdnem mindennapi látvány volt, de Victor arcán láttam, hogy őt lenyűgözték a szaltózó deszkások, s szemének izgatott csillogásából arra következtettem, hogy nagyon szívesen csatlakozna hozzájuk.

- Biztos, hogy jó ötlet ezeket csak így itt hagyni? – kérdezte nem sokkal később, mikor a két jet-ski már az aranyló, homokos parton parkolt, én pedig a mentőmellényemet is hátrahagyva elindultam a világítótorony felé abban a hitben, hogy ő is jön utánam.
Ahogy hátrafordultam, sikerült elkapnom, amint éppen behatóan tanulmányozza a hátsó felem, amitől kopott farmerem valahogy túlságosan is rövidnek és testhez simulónak tűnt. Bár meg kell hagyni, igazán élveztem az elismerő pillantásait, amivel minden rövidebb, csinosabb és kivágottabb ruhámnál megjutalmazott, féltékeny, gyilkos tekintetét pedig még jobban imádtam, amit azoknak szánt, akik egy másodpercnél tovább mertek rám nézni.
Amikor szemei visszataláltak az arcomhoz, némán jeleztem neki, hogy láttam, amit láttam, de csak egy ártatlan mosolyt kaptam válaszul, mintha azt akarta volna üzenni, hogy mégis mit várjak a lélektársamtól: neki szabad néznie. Úgy.
- A környéken csak egyetlen ember van, akitől lehet kölcsönözni, ő pedig a Hulk becenevet viseli – mondtam végül. – Legyen bármilyen jámbor is, akkora, mint két gorilla, csak egy idióta merne bármit is elcsórni, ami az üzletéhez tartozik. Egyszer valaki megpróbálta, mire az illető másnap már az intenzíven feküdt.
- Nem semmi emberek élnek errefelé – füttyentett, miután néhány hosszabb lépést követően beért engem.
- Ha nem tudnám, hogy nem savant, biztos lennék benne, hogy szuperereje van. De még csak az átlagon felüli izomkötegeivel és méretével találkoztam. Különben is, ez Miami: itt bármi megtörténhet – mosolyogtam fel rá.

- Ezt hamarabb is mondhattad volna – vágott egy grimaszt. – Akkor talán valahogy felkészülhettem volna egy csoport meztelen biciklis látványára az út közepén, méghozzá a délutáni csúcsforgalomban.
Halkan felnevettem, ahogy elképzeltem Victort, amint leesett állal bámulja az őrült bringásokat, közben pedig azon töri a fejét, hogy letartóztassa-e őket rendháborításért. Bár errefelé a rendőrök nemigen foglalkoztak az efféle akciókkal, hiszen a lakosság nagy részének mediterrán vér csörgedezett az ereiben, a déli népek pedig köztudottan bolondabbak és eszelősebbek voltak másoknál – valószínűleg az állandó, tűzforró napsütés miatt.
- Nyugi, itt a legvadabb dolgok a vízben történnek, oda mindenki pihenni jár – mutattam a hófehérre meszelt falú, tengerészkék keretű, kör alakú ablakokkal pöttyözött torony irányába. – Ráadásul tök finom a kaja is, csak egy idióta akarna zsonglőrködni, vagy bármi ilyesmit csinálni vele.
- Ettől máris sokkal jobban érzem magam – fogta meg a kezemet a már jól ismert, puhatolózó mozdulattal, majd összefűzött ujjakkal indultunk meg a pálmafákkal szegélyezett ösvényen a bejárat felé.
- Hát, Sherlock, ha már nem készültél fel eléggé a célpontod lakhelyéből, kénytelen leszek én beavatni téged az itteni dolgokba – mondtam, közben élveztem, ahogy a puha, a hűvösebb éjszakától kellemes hőmérsékletű homok cirógatja csupasz talpamat.
- A Mi Amiban voltam már Bond is – morogta alig hallhatóan. – Az valahogy jobban bejött…

Nevetve léptünk be a tágas, hihetetlenül magas, kör alakú toronyba. A padlót sakktáblaszerű kék-fehér csempe borította, a falakat tengeri hangulatot idéző képek díszítették, valamint rengeteg kagyló és csigaház is fel volt ragasztva, s bár ez a tengerész stílus egy kissé giccsesre sikeredett, mégis megadta a hangulatát az egész helynek.
Az falnál, az ablakok alatt végig apró, kétszemélyes asztalok és nagyobb bokszok sorakoztak, középen pedig egy ovális pult foglalt helyet, egyik oldalán péksüteményekkel és különböző ízű fagylaltokkal, a másikon magas bárszékekkel. Az emeleteken, amik egészen a világítótorony tetejéig nyúltak fel – ami mostanra már kilátóként szolgált – szintén asztalokat helyeztek el, ráadásul a felújítás során minden harmadik szinten kialakítottak egy parányi erkélyt is, hogy a vendégek a friss levegőn élvezhessék a lenyűgöző kilátást. A pláne az volt az egészben, hogy a magasba mozgó csigalépcső és lift vitte fel a látogatókat és a pincéreket is – utóbbiaknak azért volt ez praktikus, mert így nem kellett a rendelésekkel egyensúlyozniuk, míg megmászták azt a rengeteg lépcsőfokot, ráadásul sokkal gyorsabban fel is tudták őket szolgálni.

- Á, drága, már vissza is jöttél? – mosolygott ránk a pult mögül az idősödő tulajdonosnő, ahogy odaléptünk, hogy felvegyük a rendelést.
- Igen – viszonoztam a gesztusát.
- Tessék, itt is van a holmid – dobott elém egy fekete hátizsákot, amit még reggel, közvetlenül nyitáskor hagytam itt, miután kibéreltem a két jet-skit. Így utólag, csuromvizes ruhákban belegondolva tényleg jó ötlet volt, hogy nem cipeltem magammal. – Úgy látom, tényleg megérte rám bíznod – nézett végig rajtunk, kékeszöld szemei kedvesen csillogtak, a szeme körüli ráncok elmélyültek.
- Hát… igen… - válaszoltam kissé zavartan. Bár itt mindennapos volt, hogy a vendégekből ömlik a víz, mégis egy picit kínosnak éreztem, hogy apró pocsolyákat hagytam magam után. Általában sikerült szárazon befutnom ide.
- És mivel szolgálhatok? – terelte el a figyelmem a választék felé.
- Te mit szeretnél? – fordultam Victorhoz, aki ez idáig csendben figyelt minket.
Miközben én a térdemre támaszkodva nézegettem az egymás hegyén-hátán sorakozó péksüteményeket, ő is mellém lépett, karját pedig mintegy mellékesen a derekamra csúsztatta.
- Szerintem mazsolás-cukros kalácsot – mondta végül, mire vágtam egy grimaszt. Sosem értettem, ki volt az a nagyon okos ember, aki kitalálta, hogy a szőlőt aszalva is lehet enni, majd tömegesen elterjesztette a világban. Csak tönkreteszi a süteményeket…
- Akkor egy mazsolás-cukros kalács lesz és egy croissant – adtam le a rendelést. – És kérnénk hozzá lekvárt is. Ó, és van abból az isteni csokoládékrémből, amit a múltkor is ettem? – kérdeztem gyorsan.
- Természetesen – válaszolta a főnökasszony mosolyogva, aki szöges ellentéte volt annak a házsártoskodó öreglánynak, aki a Mi Amit vezette. Talán ezért is jártam mindig ide, mert bár itt nem volt olyan széles a választék, mégis az összes dolgozó sokkal kedvesebb volt. – Inni valamit?
- Két epres-mentás limonádét – mondtam Victor helyett is, aki csodálkozva nézett rám.
- Máris viszi valaki, addig foglaljatok helyet – kaptuk a választ, ami már a pult alól jött.

- Kint vagy fent szeretnél leülni? – kérdeztem.
- Azt mondtad, fentről szép a kilátás, szóval… odafent – intett az emelet irányába, majd tovább folytatta. – Epres-mentás limonádé? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, ahogy beálltunk az üvegajtós liftbe, én pedig megnyomtam a hármas gombot.
- Citrom, narancs, eper és menta. Nyugi, nem fogod megbánni – böktem oldalba vidáman. – Ha pedig mégsem ízlene, megiszom én helyetted – tettem hozzá egy kacsintás kíséretében.
- Hé, lassan a testtel! Egy szóval se mondtam, hogy odaadom! – húzott közelebb magához vigyorogva, csupasz hátam a nedves trikójához simult.
Csendben figyeltük az alattunk elterülő várost, ahogy a felvonó lassan, emeletről emeletre vitt minket a magasba, s közben egyre többet láttunk Miamiból is. Az egyébként hatalmas felhőkarcolók kristályokként hálózták be a metropoliszt, amik vakítóan ragyogtak a nap aranyló sugaraitól. Az öböl türkiz selyemtakaróként vette körbe Miami Beach-et, a kékséget csak néhány apró, sötét pontocska törte meg: hajók és jachtok.
Kettesben a lélektársammal, bizonyos fokig elzárva a világtól különös nyugalom szállt meg, s engedtem a varázsnak, hagytam, hogy adrenalinnal és veszéllyel teli életemben ez az oly' ritkán tapasztalt érzés átjárja minden porcikámat.

Ahogy felértünk, leültünk az első fémasztalkához – rajtunk kívül csak egy idősebb pár, meg egy magányos szörfös volt az emeleten -, én pedig a nap felé fordulva kiélveztem a kellemes, reggeli szellő finom simogatását.
- Tényleg szép itt – jegyezte meg Victor kisvártatva, mindig éber szemei most végtelennek tűnő várost pásztázták, közben ujjaival szórakozottan cirógatta az asztalon nyugvó kezeim. – Te merre laksz? – fordult felém kérdőn, mire gyanakvóan megmerevedtem.
- Miért? – kérdeztem, hangom hűvösebb volt, mint szerettem volna.
Vicknek is feltűnhetett, mert megajándékozott egy bocsánatkérő mosollyal.
- Csak kíváncsi vagyok – vonta meg a vállát. – Miami sokkal másabb, sokkal pörgősebb, mint Denver, szeretném látni – még ha távolról is -, hogy hol van egy biztos pont az életedben.
Az erős és kétkedő Sunshine valószínűleg még így is csípőből visszautasította volna a kérést, de Sunny, aki egyre jobban belezúgott ebbe a férfiba, képtelen volt nemet mondani. Azon kaptam magam, hogy a székemmel és a testemmel is közelebb csúsztam hozzá, majd néhány másodpercnyi keresgélés után előre mutattam, Miami Beach túlsó oldalára.
- Látod ott azt a négy összekapcsolódó szigetet a híd közelében? – fordítottam kicsit a fejét is a megfelelő pont irányába.
- Ami mellett még van egy rakás másik is?
- Igen. Sunset Islands. A legnagyobbon, a jobb középsőn van egy óriási villára emlékeztető bérház, ott lakom. De ha biztos pontot keresel, akkor, azt nem ott találod – tettem még hozzá. – Hanem még távolabb.

- Hogyan? – nézett rám érdeklődve.
- Hát, a húgomnál és a nevelőszüleinél sokkal otthonosabban érzem magam, mint egy üres lakásban, ahová nagyrészt csak aludni járok – sóhajtottam.
- Ez érthető – mondta néhány pillanatnyi gondolkodást követően. – A szüleimnél, a családi házban nekem is sokkal jobb, mint egy panelban, ahonnan végül a bátyám is kiköltözött, miután megtalálta Diamondot.
- Parancsoljanak, itt vannak a rendelések – jelent meg hirtelen az asztalunknál egy fiatal, igencsak lenge ruhát viselő, rézvörös hajú, körmű és szájú pincérlány.
Feltűnt, hogy mikor letette Victor elé a kalácsát, olyan mélyen hajolt le, hogy egészen a köldökéig beláttam. Éppen ezért én sem tétováztam sokat, amint felém fordult, a lehető leggyilkosabb, leghidegebb pillantásommal mértem végig, mire a flörtölő félmosoly azonnal lehervadt az arcáról. Pontosan úgy nézett rám, ahogy az áldozataim szoktak, mikor megérzik a vég karmait a húsukba hatolni, engem pedig a halálra rémült tekintet hatalmas elégedettséggel töltött el.
Sietve pakolta le elém az óriási pohár limonádét, a croissant-okkal megpakolt tányért, valamint egy üveg dzsemet és egy kicsi tálkányi csokiszószt is ledobott az asztalra, majd fülét-farkát behúzva húzta el a csíkot – remélhetőleg melegebb éghajlatra. Amint eltűnt szem elől, Vick halkan, jókedvűen felnevetett.
- Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba vitted? – kérdezte, miközben felvágta a puha péksüteményt.
- Nem – mondtam határozottan, majd én is nyúltam a sajátomért, ami még kellemesen meleg volt. – Pont azt kapta, amit megérdemelt.

- Mintha féltékenységet szimatolnék a levegőben – jegyezte meg vigyorogva, s rákent egy adag eperdzsemet a kalácsra. – Van ennek valami nyomós oka?
- Passz. Lehetne alapja? – pakoltam rá egy jó adag csokoládékrémet, majd még ugyanannyi lekvárt a croissant-ra.
Egy pillanatra megijedtem, mikor szemöldökét összevonva meredt maga elé elgondolkodva, a hirtelenjében a mellkasomra gördült kőhalom csak akkor omlott le, mikor megrázta a fejét.
- Nincs.
- Akkor minek kellett a gondolkodási idő? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem tudom, milyen kép van rólam a fejedben, de nem akarom tönkretenni a pozitív részeit – szögezte le végül tárgyilagosan. – Kérsz egy kicsit? – nyújtotta inkább felém a kalácsát.
- Nehogy azt hidd, hogy ezzel rendezve van a dolog – morogtam. – Amúgy meg utálom a mazsolát – szenteltem a figyelmem a saját reggelimnek.
Mielőtt azonban az első falatot lenyelhettem volna, egy kéz kulcsolódott finoman a csuklóm köré, a croissant pedig elindult Victor felé. Végig a szemembe nézve emelte a szájához a süteményt, majd beleharapott, pontosan ott, ahol én már megkezdtem, tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
- Ez viszont nagyon finom – jegyezte meg elégedetten.
A flört e formája bennem is elindíthatott valamit, mert egyáltalán nem én uraltam a testemet, mikor előre hajoltam, és egy pillanatra ajkamat az övéhez érintve lecsókoltam a szája sarkában maradt lekvárt.
- Szerintem is – válaszoltam halkan, kényelmesen hátradőlni – mint aki jól végezte dolgát – viszont már nem tudtam, mert a székem hirtelen megmozdult alattam, ahogy Vick egy határozott mozdulattal húzott annyira közel magához, hogy a lábaink és a karjaink összesimultak.
- Te pimasz kis csábító – mormogta fapofával, de közben a szeme vidáman csillogott.

Reggeli közben kiveséztük a legsablonosabb témát, amit csak találni lehetett, s mire minden kaja elfogyott, a limonádés poharak pedig a második kör rendelés után is kiürültek, már mindketten tisztában voltunk a másik „kedvenc” faktorával: kedvenc könyvek, filmek, zenék, helyek a világban, gyakorlatilag minden ilyen kis apróság. A végkövetkeztetésünk pedig az volt, hogy bár voltak olyanok, amikért egyformán rajongtunk, mégis a legtöbb dologban különböztünk, sőt, egymás ellentétei voltunk – ha neki fent, nekem lent, számára nappal, számomra inkább éjszaka, ő fehér, én fekete. De valahogy ez a tény egyáltalán nem zavart, sőt, tökéletes időtöltés volt azon vitatkozni, hogy vajon ki volt minden idők legjobb James Bondja, vagy éppen azt a témát kivesézni, hogy egy kutya, esetleg egy macska a jobb háziállat-e.
Talán kissé gyerekes lehetett két felnőttnek ilyen témákról csevegnie, mégis úgy éreztem, még ha jelentéktelen, aprócska dolgokról is volt szól, ezek által valahogy közelebb kerültünk egymásról. És szerettem volna magamat abba a tudatba ringatni, hogy mindezt csakis én tudom róla, hogy zárkózott, hűvös személyisége csak akkor változott át nyílttá, viccessé, ha velem beszélt.
Beszélgetés közben pedig végig olyan édesen flörtölt velem, hogy az eper és csokoládészósz íze is keserűnek tűnt mellette. Az előző fiúim – nem mintha olyan sokan lettek volna – sosem vették ehhez a fáradtságot, ezért még többet jelentett számomra, mikor elsütött egy-egy poénos, burkolt bókot, végigsimított a karomon, a fülembe duruzsolt, vagy épp csak egy rövid tizedmásodpercre megcsókolt.

- Mesélj a családodról! – Minden egyes találkánk alkalmával, legyenek bármilyen tökéletesek is, valahogy kínosan ügyeltünk arra, hogy csak a felszínt érintsük, a mélyebb témákba egyikünk sem mert belemenni, hiszen az olyan információk kiadását vonta volna magával, amit később biztosan felhasználhattak volna ellenünk. Éppen ezért nem értettem, miért is szaladt ki ez a kérdés a számon. – Izé, nem kell válaszolnod rá, ha nem akarsz – tettem hozzá mentegetőzve, mikor feltűnt, hogy teste megfeszült, tekintete gyanakvóvá vált, s egy hangyányit el is húzódott tőlem. – Komolyan, megérteném… - kavargattam meg szórakozottan az olvadozó jégkockákat a poharamban.
Megmerevedtem, mikor gyengéden lefejtette az ujjaimat a szívószálról, majd tenyérrel felfelé fordította a kezemet, amit végül finoman cirógatni kezdett, végigkövette a tenyerem vonalait, apró kis köröket rajzolgatott bele. Annyira belemerült ebbe, hogy azt hittem, már nem is fog válaszolni, éppen ezért eléggé meglepődtem, amikor hirtelen felemelte a fejét és rám nézett.
Valószínűleg észrevehette az értetlen, kissé megbántott kifejezést az arcomon – amit hiába igyekeztem likvidálni, nem sikerült teljesen -, mert bocsánatkérően elmosolyodott.
- Bocs, azt hiszem, ez ösztönös volt – mondta halkan. – Mi lenne, ha előbb te mondanád el azt, amit megtudtál?
- Mi van? – pislogtam rá meglepetten. – De hát…
- Ugyan, Sunny – nógatott. – Biztos van valami, amire már magadtól is rájöttél.

- Hát… - kezdtem elgondolkodva, közben azt figyeltem, milyen mintákat rajzol a tenyerembe -, abban biztos vagyok, hogy minimum öten vagytok testvérek, veled együtt pedig négynek lélektársa is van. Erre a két bátyádból, meg abból következtettem, hogy a kisebb tesóidról mindig többes számban beszélsz, akárcsak a lélektársaikról. És tudom, hogy hívják a szüleidet, mert az benne volt az aktádban, ahonnan…
- Ahonnan a nevemet is megtudtad – fejezte be helyettem. – Akárki is segített neked abban, elég jó hacker lehetett. – Nem bírtam elrejteni a vigyorom, de Vick nem tette szóvá, inkább csendben elraktározta magában néma helyeslésemet. – Ennyi? – kérdezte.
- Azt hiszem, igen.
- A következtetésed helyes volt, bár nem teljesen. Heten vagyunk testvérek, a két legidősebbel már találkoztál, én pedig a harmadik vagyok a sorban. A testvéreim…
- Ácsi! Ácsi, ácsi, ácsi! – fojtottam belé a szót. – Hat tesód van?! Ez komoly?! Azt ne mondd, hogy mindannyian pasik, mert azt biztos nem hiszem el!
- Miért hazudnék? – billentette oldalra a fejét mosolyogva, láthatóan jól szórakozott a döbbenetemen. – Egyébként pedig beletrafáltál: hat fiútestvérem van.
- Anyukád stramm nő lehet – motyogtam még mindig hitetlenkedve. Öt kölyök is soknak tűnt, ahogy először gondoltam, de hogy ennyi? Hogy lehetett őket kibírni? Kamaszként én egyedül is kiakasztottam anyámékat, pedig annyira nem is voltam zűrös, csak a lázadás engem is megszállt. De hogy hét pasi, akik tizenévesen intenzív hormontúltengésben szenvednek? Ki lehetett ezt bírni ép ésszel?

- Anya nevében is köszönöm. Tudod, ő is olyan latinos típus, mint te, csak benne ott van a szigorú, mediterrán háziasszony is, apám pedig indián törzsből származik, és mint olyan, elég nagy tekintélyt szerzett, így nem nagyon próbáltunk keresztbe tenni nekik. Egyébként meg elég lazán kezelték a zűrösebb dolgainkat – vonta meg a vállát, s bár próbálta leplezni, hallottam a hangján, hogy milyen szeretettel és tisztelettel beszél róluk. – A tesóimmal nagyrészt csak külsőre hasonlítunk, személyiségre viszont teljesen eltérőek vagyunk. Talán a legkisebb öcsém, Zed, aki most végzős, ő az, aki a legjobban hasonlít rám. A családban Trace, ő és én voltunk azok, akik a leginkább szerettünk bajba kerülni, bár a bátyám még viszonylag alapfokon csinálta. Nekem sikerült tökélyre fejlesztettem, és azt hiszem, Zed néha már-már isteni szintre emelte. A szüleim végül megkönnyebbülhettek, mert mára már mindhárman megjavultunk.
- Tényleg? És mi vitt rá titeket erre a nemes tettre? – érdeklődtem vigyorogva, tetszett a tudat, hogy az én mintapolgár FBI ügynököm nem volt mindig olyan makulátlan, mint most.
- Trace-nek megjött az esze; mikor elment fősulira és elkezdett a rendőrségnél dolgozni, megváltozott, valószínűleg belátta, hogy néha egy hatalmas idióta volt. És mivel a két bátyám közül hozzá mindig közelebb álltam, már majdnem a példaképem volt, végül követtem a példáját. Az öcsikém pedig találkozott a lélektársával, akinek sikerült őt megnevelnie és a jó útra térítenie.
- Ez édes.

- Az. És mázlista is, mivel ő volt az, aki először találta meg élete párját. A kiscsaj meg elég harcias és határozott ahhoz, hogy hatni tudott rá. A második legfiatalabb testvérem, Yves, teljes ellentéte Zednek, mindig egy igazi mintatanuló életét élte, emiatt Uriellel eléggé hasonlítanak egymásra, aki meg egyébként a legérzékenyebb a családban. És fogalmam sincs, milyen hacker haverjaid vannak, de a minden téren zseni öcsikémre bármikor fogadnék ellenük.
- Aha, persze. Vicces – mosolyodtam el gúnyosan. Majd pont egy kölyök tudná lepipálni az én Blondie-mat, akinek az IQ-ja a százhetvenet verdesi, és aki a fél életét különböző rendszerek feltörésével és átírásával töltötte.
- Azt hiszem, ezt egyszer majd le kell rendeznünk – bökte meg finoman a vállával az enyémet. – Egyébként pedig már ő is találkozott a lélektársával, és elég fura, de azt hiszem, most már átérzem azt, milyen volt neki akkor. Tudod, azzal a lánnyal néhány dologban hasonlítotok.
- Valóban? – hajoltam hozzá még közelebb.
- Ő sem volt az a kimondott ártatlan kislány, mikor megismerkedtek, ezt pedig kezdetben az öcsém is kisebb sokként élte meg.
- Ezek szerint más is járt úgy, mint te, hogy a párja a rosszak oldalán állt?
- Igen, de szerintem ezt Yves nagyon élvezte, még ha hangosan sosem mondta ki.
- És te? – kérdeztem. – Te élvezed, hogy ellentétes oldalon állunk?

- Találd ki! Szerinted? – vigyorgott rám sejtelmesen, majd visszatért a témához. – Az ötös számú testvérem, Xavier, most fogja kezdeni az egyetemet, Trace-en, Yves-en és Zeden és rajtam kívül ő az, aki rátalált a társára. Xav szereti azt hinni, hogy ő a legpoénosabb ember a világon, gyakorlatilag mindenhez van valami hozzászólása, nem sok alkalom volt, mikor komolynak láttam. Még szerencse, hogy a barátnője képes visszatartani az idióta beszólásait. Az utánam következő tesóm, Will az, aki Urin kívül még nem találkozott a „nagy Ő-vel”. Elég laza srác, nem nagyon lehet felidegesíteni, viszont ha bunyó van, mindig önként és örömmel jelentkezik.
- És nem zavarja őket Uriellel, hogy egyedül maradtak? Nem félnek attól, hogy ők nem fognak rátalálni a lélektársaikra? – bukott ki belőlem akaratlanul is. Ha nekem ennyi testvérem lenne, persze, örülnék, ha megtalálták volna a másik felüket, de egyúttal nyomasztana is, hogy az enyém vajon hol késhet.
- Mindketten elég türelmesek, szóval nem, de amúgy sem kell aggódniuk. Ugyanis van egy tuti módszerünk arra, hogyan találják meg őket. – A titokzatos kis mosolya, valamint kihívó tekintete miatt a lelki szemeim előtt lebegett Blondie lenéző, undorral teli tekintete, s bár sejtettem, mit fog mondani, mégis csendben vártam, hogy kibökje. – Xav párja egy lélekfürkész.
- Zsír. Akkor a csaj és Blondie soha nem kerülhet egy légtérbe – vágtam rá azonnal. – Ő szívből utálja a lélekfürkészeket – mondtam magyarázatképpen. – De ha a miértekre szeretnél választ kapni, azzal hozzá kellene fordulnod. Egyébként szerintem meg tök jó lehet. Mármint, hogy van egy külön bejáratú lélektárs-GPS-etek.

- Vicces, de úgy volt, hogy mikor végzek ezzel az akcióval, segít hármunknak megtalálni a lélektársainkat. Aztán kiderült, hogy velem már nem kell bajlódnia – emelte szájához a kezemet, majd egy lágy csókot lehelt először az ujjaimra, azt követően pedig a kézfejemre.
Behunyt szemmel élveztem ezt az édes kényeztetést, közben az új információkat ülepítettem le magamban. Még ha néha meg is próbált egy kis gúnyt csempészni a hangjába, a valódi érzéseit nem tudta elrejteni: imádta a családját. Tisztelte a szüleit, szerette a testvéreit, örült a boldogságuknak, valószínűleg kedvelte a lélektársaikat is. Hiába volt zűrös kamasz, élete fontos csomópontjait egy nagy, szerető közösségben élte meg, akik mindig mellette voltak, sosem hagyták magára. Ez volt a fő különbség köztünk: neki még a szűk családi köre is hatalmas volt, tele szeretettel, odaadással és összetartással, míg én éveken át egyedül éltem anyámmal, s mikor végre teljes lett a boldogság, mindennek egy szempillantás alatt lett vége.
Valamiért a legkisebb öccse, Zed, valamint Yves lélektársa jutott eszembe. Mindketten megtalálták azt, aki harmóniát és egyensúlyt hozott az életükbe, akik segítségével nem egy zűrös, akadályokkal teli úton kellett járniuk. Egy részem pedig kíváncsi volt arra, hogy ennyi év után vajon én is képes lennék visszaváltozni egy jó kislánnyá. Nem voltam biztos abban, hogy szeretném-e, abban meg pláne nem, hogy élvezném-e, de az tagadhatatlan volt, hogy Victor létezése, a kapcsolatunk elindított bennem valamit. Tudtam, hogy a külvilág ezt még nem látja, de én tagadhatatlanul éreztem magamban: a sok sötétség és rossz közé akaratlanul vegyült némi jó és ártatlan.
- A családod tudja, hogy te és én…? – kérdeztem kis idő elteltével.
- Nem. Megkértem Trace-éket, hogy ne mondják el nekik. – Fogalmam sincs miért, de ettől a két mondattól a gyomrom görcsbe rándult, a számban keserű ízt éreztem, s valami a torkomat is szorongatta.
- Ó... – Az alsó ajkamat harapdálva küzdöttem azért, hogy a csalódottság ne üljön ki az arcomra, de végül nem jártam sikerrel. Tudtam én, hogy mégsem hívhatja fel a szüleit azzal, hogy örüljenek, mert megtalálta a lélektársát, aki bérgyilkos, de valahol mégis rosszul esett, hogy habozás nélkül adott nemleges választ.
- Hé! – szorította meg finoman a kezem, mikor látta elgyötört ábrázatom. – Ezt ne vedd személyesnek, nem miattad van – emelte fel finoman az államnál fogva a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Persze… - motyogtam halkan, de túl közel volt ahhoz, hogy ne hallja meg.
- Sunny, nem ismered őket. Ha megtudnák, hogy rád találtam, az első géppel rohannának ide, és hiába szeretném nagyon, hogy találkozz velük, annak a sokknak nem akarlak kitenni. Először azt akarom, hogy bennem bízz meg, és nem vagyok biztos benne, hogy az én túlbuzgó családom megkönnyítené a dolgot.
- Bízzak benned? – vontam össze a szemöldököm gyanakodva. – Ezt most nem igazán értettem.
- Te szentül hiszed, hogy a Szövetség halhatatlan és legyőzhetetlen, de nekem is vannak elméleteim és ötleteim, amik kettőnkkel is kapcsolatosak. Viszont ezeket csak akkor szeretném elmondani neked, mikor már biztosan tudom, bízol bennem annyira, hogy hinni is tudj. Egyelőre ennyi.

- Miért érzem úgy, hogy nem tetszenének a terveid? – kérdeztem. Az egy dolog, hogy minél tovább húznám ezt az egészet, hiszen annyira csodálatos és leírhatatlan volt, de legalább tisztában voltam a határokkal. Azt már egyáltalán nem akartam, hogy Victor az életét kockáztassa azért, mert happy endet szeretne a történetünknek.
- Mert valószínűleg nem tetszenének – válaszolta vállat vonva, mintha csak az időjárásról beszélne. – Abban viszont biztos vagyok, hogy a családom imádna téged – tette még hozzá.
- Ja, tuti – nevettem fel hangosan, jókedv nélkül. Majd pont egy bérgyilkostól lesznek oda meg vissza, akit ráadásul a fél világ köröz. – Biztos meg is dicsérnének, hogy milyen szerencsés vagy.
- Sunshine – sóhajtotta, a megszólításból pedig tudtam, hogy a megjegyzésem nem igazán jött be neki. – Mint mondtam, nem ismered őket. Hidd el, meglepődnél rajtuk.
Bár elég nehezen tudtam elképzelni, hogy a családja szívesen látna az oldalán egy közönséges gyilkost, mégse próbáltam tovább bizonygatni az igazamat, éreztem, hogy nem érnék el vele semmit. Ráadásul azt is kinéztem Vickből, hogy ha kifejteném az álláspontom, a képességével egyszerűen csak rávenne arra, hogy fogjam be a szám.
- Te tudod – mondtam végül, ő pedig érezhette, hogy ebben a témában jobb nem kirobbantani egy vitát.

A gondolatainkba merülve bámultuk az óceánt és a várost, míg egy telefon rezgése fel nem zavart minket. Érdeklődve figyeltem, ahogy lélektársam benyúlt a zsebébe, majd egy légmentes műanyagzacskót húzott elő, amiben a mobilja és a pénztárcája lapult.
Én bezzeg már hajnalban eljöttem ide, hogy lerakjam a táskámat, nehogy jet-skizés közben vizesek legyenek a cuccaim. Victornak több esze volt nálam, mert kevés dolgot hozott magával, és azokról is gondoskodott, hogy ne érhesse őket víz, ha már külön kiemeltem, hogy nedvességtűrő ruhában jöjjön. Bár az is tény, hogy a hátizsákomban lapult néhány olyan cucc is, ami nem biztos, hogy átment volna mondjuk egy reptéri csomagvizsgálaton.
- Azt hiszem, fel kell függesztenünk a randit – szólalt meg, miután elolvasta a bejövő üzenetét. – Kár – tette még hozzá, majd gyengéden rám mosolygott. – Szívesen maradtam volna még, ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. Viszont Will szólt, hogy menjek érte.
- Will? – kaptam fel a fejem meglepetten. – Az öcséd is itt van?
- Most érkezett meg, én pedig megígértem neki, hogy kimegyek elé a reptérre. Szükségünk van a képességére a nyomozáshoz, szóval ő is csatlakozott hozzánk. Amúgy sem az a fajta, aki annyira bánja, ha hanyagolnia kell a fősulit.
- És ő tud már rólunk? – kérdeztem halkan.
- Még nem. De rövidesen megtudja.

Ahogy összeszedelőzködtünk és lementünk a földszintre, Vick kifizette a reggelinket, majd elindultunk vissza, a kicsi sziget partjának azon szakaszához, ahol a két jet-skit hagytuk. Mint vártam, tényleg nem vitték el őket, sőt, még jó pár másik parkolt mellettük.
Megálltam, mikor megéreztem, hogy a vállamra dobott táskámban felberregett a telefonom. Kíváncsian halásztam elő a hátizsák legmélyéről, gondosan ügyelve arra, hogy lehetőleg fegyvereim ne villanjanak elő, mert sejtettem, hogy Victor nem igazán értékelné, ha megtudná, mikkel rohangálok a városban, ráadásul fényes nappal. A kijelzőre pillantva kivételesen nem rándult össze a gyomrom, inkább fellobbant bennem kettőnk játékának a tüze. Ez gyorsabb volt, mint vártam.
- Sunny? – fordult hátra lélektársam kérdőn, mikor feltűnt neki, hogy már nem megyek mellette. – Mi történt? – kérdezte, s néhány lépést közelebb sétált hozzám.
- Tudod – néztem fel rá, közben hagytam, hogy egy kihívó vigyor az arcomra kússzon -, azt hiszem, nem kell ám olyan sokat várnod egy újabb találkozóra – idéztem fel magamban azt, amit néhány perce mondott. – Ugyanis éppen most kaptam egy újabb melót. Szóval…
- Szóval? – állt meg előttem.
Felpipiskedtem és egy futó csókot nyomtam a szájára, majd a fülébe súgtam:
- Kapj el, ha tudsz!

9 megjegyzés:

  1. Hátcijjaaaaaaaaa!*o*

    Teteteteteteteeeeeee..*o* Már nagyon vártam a folytatást! :$

    Annyira, de annyira jó lett! >.< A hely, ahol reggeliztek, nagyon király lehet. Olyan limonádét pedig valahonnan szerválnom kell. :D Ha már csalódnom kellett a bolti eperben. :( Szép-szép, de íze...Pff...

    Hihetetlen, hogy egyetlen, utolsó mondattal hogy fel tudod csigázni az olvasót! :D

    Sok-sok-sok szabadidőt! >.<
    Várom a következő fejezetet. :D

    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaaaa! *o*

      Én? :O Én mi? Végre sikerült is megírnom! ^^
      Örülök, hogy tetszett! *-* Hát, a helyhez az ihletet a siófoki víztorony adta, csak szintet lépett a fejemben. :D A limonádét meg valami kajás blogon találtam, de olyan jól nézett ki... *-* Epret csak nyáron szabad venni! Amíg tart a szezonja, az összes többi szar.
      A fejezet végén már szólt a fejemben a következő rész száma (amit egyszer küldtem). :D Szóval saját magamat is sikerült felcsigáznom vele.

      Szabadidő? Az valami új Pokémon? :O Haha... móka! :'D
      Igyekszem vele sietni! ;)

      xoxo

      Törlés
  2. Kedves Riri!

    Fantasztikus! Egyszerűen fantasztikus! Nem is tudok más szavakat használni, mert gondolkodni is elfelejtettem, úgy beleéltem magam Sunny és Vick világába! Eszméletlen páros, minden pillanatot öröm olvasni, ami csak lezajlik közöttük. Lassan ott járok, hogy irigy leszek Sunshine-ra, amiért ilyen pasit fogott ki magának! :D Nagyon jól bemutattad egy szerelmespár ismerkedését, ahogy Victor a családjáról mesélt, az annyira életszerű volt, hogy én is láttam magam előtt a fiatal testvéreket.
    Nagyon tetszett a rész, alig várom a következő izgalmakat, remélem kedvenc párosunk egyre közelebb kerül egymáshoz! :) Sok sikert, remélem lesz időd megírni azt is! :)

    Ölel, Sam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sam!

      El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy ennyire tetszik a történet! :) Főleg azért, mert imádom írni, 0-24-ben pörög rajta az agyam, és ezek a visszajelzések mindig nagyon, de nagyon feldobnak. Egyébként Sunnyra én is az lennék, de végül is egy Benedict az Benedict, nem a semmiért imádja a nép azt a hét pasit. A srácok bemutatása előtt meg párszor átlapoztam a könyveket, hogy vissza tudjam őket adni, még ha csak beszédtémák voltak is.
      És nagyon köszönöm a kommentet! Nem szemrehányás (csak zárójeles megjegyzés), de mivel ott nem kaptam visszajelzést, remélem, a fejezet első, akciósabb fele is tetszett! :) Vick és Sunny kapcsolata alakulni fog a közeljövőben, éppen ezért igyekszem gyorsan hozni a következő fejezetet is! :)

      Ölel,
      Riri

      Törlés
  3. A kedvenc könyvem a Lélektársak és mikor befejeztem a harmadikat szarul esett hogy nem volt több és akkor megláttam a blogod ami ezeknek a folytatása....imádlak amiért folytatod. Az írásstílusod hasonló az írónő hoz képest de különlegesebb. Nekem nagyon tetszett az eddigi részem és ez is tetszett. Csak így tovább imádtam. Sok sikert a következő fejezethez..várom^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Sarah!

      Igen, valahogy én is így voltam vele, mikor a második könyv végén megtudtam, hogy csak Zed, Yves, Xav (és Trace) találják meg a lélektársaikat, az valahol szíven ütött. És örülök, hogy Victor történetével sikerült örömet okoznom, még ha nem is onnan jött a lélektársa, ahogy azt az írónő megírta. :D
      Hogy hasonlít-e a stílusunk, azt nem tudom. Egy barátnőm emelte ki, hogy én több leírást használok, míg nála nagyon sok a párbeszéd. Én jobban szeretem lefesteni a dolgokat, ő beszéltetni tudta a szereplőit, kinek ez, kinek az.
      Örülök, hogy tetszett, a következővel pedig igyekszem sietni!

      Ölel,
      Riri

      Törlés
  4. Kedves Riri! :)
    Már vasárnap elolvastam a fejezetet, de sajnos csak most jutott időm, hogy írjak is neked.
    Nagyon szeretem ahogy Victor és Sunshine részeit írod. A könyvek, blogok többségéből hiányolni szoktam az érintéseket, a finoman elejtett bókokat, ez a rész -ahogy a többi fejezet is- hűen tükrözi, hogy két ember igenis megsimogatja vagy csak úgy átöleli, megcsókolja egymást, ha vonzalom van köztük. Imádtam Vick és Sinny párbeszédeit, főleg amikor a Benedict családról volt szó. A jet skis jelenet alatt pedig magamban mosolyogtam, hogy még a felnőtt emberek is képesek ilyen gyerekesen viselkedni, hogy jól érezzék magukat.
    Összességében egy nagyon édes, igazán jól megfogalmazott rész volt szerintem. Minden sorát imádtam. :)

    Puszi, Gabby

    u.i.: Észrevettem 2-3 helyet, ahol volt egy-egy apró hiba. Nem bántás vagy kukacoskodás, félre ne értsd, csak gondoltam szólok, hátha jó néven veszed az ilyesmit is.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!

      Először is - és mint mindig - köszönöm a kommentedet! Sokat számít már az is, hogy a kevés időd ellenére mégis szakítottál egy kicsit arra, hogy írj nekem! :)
      Vick és Sunny részeit imádom írni, legyenek éppen "játék" közben, vagy randin, annyira a szívemhez nőttek, hogy szinte már önálló életet élnek: nekem vagy egy jelenet a fejemben, ők ketten azt megcsinálják, számomra már csak annyi marad, hogy ezt mind leírjam. (Így visszaolvasva ez kicsit furán hangzott, de jobban nem tudom kifejteni.) Mivel az osztályomban egyre többeknek van párja, így nap mint nap láthatom, hogyan viselkednek egymással, így van miből ihletet merítenem. Meg persze ott vannak a romantikus regények és filmek, azok érzelgősebb jelenetei is sokat segítenek abban, hogy csiszolni tudjam kettejük kapcsolatát. A Benedict családot pedig egyszerűen imádtam a regényekben, nagyon jó dolog volt végre róluk is írnom, és mivel az olvasóim többsége ismeri is őket, igyekeztem, hogy hűen adjam vissza a családtagokat.
      A jet skis jelenetet nagyon közvetve a családomról mintáztam, meg egy Balatoni élményről, csak ott a szórakozást egy vízipisztoly nyújtotta. De ugyanúgy felnőttek baromkodtak vele - rosszabbak voltak, mint az unokatesóim és én... :D
      Örülök, hogy tetszett a fejezet, és hogy úgy sikerült visszaadnom, ahogy szerettem volna! :) A következőt is igyekszem hamarosan hozni.

      Ölel,
      Riri

      U.i.: Ne hülyéskedj, egyáltalán nem vettem bántásnak, sőt, nagyon köszönöm az észrevételt! :) Amint az időm engedi, ki is javítom.

      Törlés
  5. Szia reni vagyok és ezt a részt is imádom

    VálaszTörlés