2014. május 19.

12. lövés

Szép vasárnapot, drágáim!
Ahogy ígértem, végeztem a biosszal, így az írásbelikkel is, szóval meg is hoztam nektek az új fejezetet. Hihetetlen, hogy a blog három híján mindjárt eléri a harminc feliratkozót, valamint már túl van az tízezres megtekintésen! Ezt azért hozom fel majdnem minden egyes fejezetnél, mert még sose volt olyan blogom, amit ennyien és ilyen lelkesen követtek volna. Elmondhatatlanul köszönöm nektek a sok-sok biztatást! ♥ Már csak azért is, mert bár fanfiction - amiket mostanában a tucatficek miatt elítélnek -, mégis sokan olvassátok úgy, hogy az eredeti történetet nem ismeritek. 
És ahogy láttam a Tükörkép posztja alá érkezett pipálásokból, kíváncsiak vagytok arra a történetre is, szóval tegnapelőtt készítettem is egy kis meglepit, amit a hét folyamán megosztok veletek. Pár embernek már megmutattam, nekik tetszett, remélem, Nektek is fog! Én nagyon várom, hogy elkezdhessem a Stewart és a Severis lánynak a történetét, lassan már ott tartok, hogy azzal kelek és fekszem minden nap, nagyon pörög a fejemben a cselekmény. Remélem, ha a blog megnyitja kapuit, oda is velem tartotok majd, addig pedig továbbra is kíváncsian várom a teóriátokat a történettel kapcsolatban. :)
De nem is húzom - nagyon - tovább a szót, itt is lenne az a bizonyos tizenkettedik lövés, amire már sokan kíváncsiak voltatok. Hogy a rész milyen lett, azt döntsétek el Ti, én mindenesetre csak annyit mondok, hogy jövő héten nagyon hamar igyekszem hozni az újat. Hogy miért? Mert Benedict!
Jó szórakozást, remélem, tetszeni fog! ^^
Ölelés,
Riri
______________________________________________________________________

- I’m gonna catch ya
 I’m gonna get ya, get ya
 I wanna taste the way that you bleed, oh 
You’re my kill of the night -

Gin Wigmore - Kill of the Night
Feketére pingált körmű, ujjatlan, fekete bőrkesztyűvel fedett kezeim az anyósülés támláján nyugodtak, míg a sötétített ablaküvegű BMW X6-osban várakoztunk, hogy a listánkon szereplő utolsó FBI ügynök is lelépjen. Hajnali három körül járt az idő, a Szövetség beépített emberei szerint ilyentájt tartózkodtak a legkevesebben a központban, és állítólag ők se voltak épp fittek és éberek – nem mintha ez olyan meglepő lett volna.
Keith meredten bámult kifelé a szélvédőn, egyáltalán nem úgy tűnt, mintha az esetleges mozgolódásokat figyelné azon kevés ablakoknál, amiken túl monitorok halovány fénye derengett. Blondie ujjai sebesen jártak az ölében tartott laptop billentyűzetén, miközben éppen a központi hálózatra próbált észrevétlenül felcsatlakozni, hogy minden kamera, riasztó és generátor az ő irányítása alá kerüljön. Candy ezalatt a hajamat kötötte össze és kontyolta fel, már nagyjából a hatodik változatot csinálta csak azért, hogy valamivel lekösse magát. Néha-néha abbahagyta a tincseim fésülgetését, olyankor tudtam, hogy a lábánál nyugvó bombára terelődött a figyelme, mintha attól tartott volna, hogy hirtelen kontrollálhatatlanul működésbe lép. Bár az apró lány jelenlétében nem kellett ilyeneken aggódnunk, egyrészt meglepő képessége, másrészt pedig mérnöki zsenialitása miatt. Senki nem nézte volna ki ebből a százötvenöt centis porcelánbabából, hogy rövid idő alatt milyen hihetetlen robbanószerkezeteket tudott összetákolni. Még a Szövetség biztonsági rendszerének létrehozásában is segédkezett valamennyit.
- Még mindig semmi? – kérdezte Keith álmosan, végleg feladva a látszólagos megfigyelést.
- Nem, még egy ötös bagázsnak ki kéne jönnie, utána lesz a legcélszerűbb bejutni, mivel az elülső részek – bökött Blondie a monitoron megjelenő alaprajz néhány pontjára – teljesen kiürülnek. Mire felfedeznek minket, rég bent leszünk.
- Csak savant ügynökök vannak odabent, ugye? – pillantott a szőkére a lélektársa.
- Igen, de azért óvatosan a képességekkel!
- Pozitív fejlemény: már csak kettőre várunk – mondtam, mikor észrevettem az üvegajtón át távozó három sötét alakot, akik a parkolóban magányosan várakozó kocsik felé vették az irányt.

- Akkor nemsoká indulhat a játék – tűzte bele Candy az utolsó hullámcsatot is a hajamba, a bőrülés nyikorgásából pedig arra következtettem, hogy éppen hátradőlve szemlélte meg legújabb művét. Ha jól érzékeltem, néhány tincset még be is font, így úgy nézhettem ki, mint egy latexgatyás, Végzet Asszonyát alakító balerina – tíz centis Jimmy Choo bőrcsizmában.
- Nem kéne szólnod a pasidnak? Elvégre ez az akció is a játékotok része, vagy tévedek? – fordult hátra Blondie az anyósülésen, a laptopja kékes fénye sápadt derengésbe borította az arcát.
- Ó, már kitaláltam, mit fogok csinálni – vigyorogtam rá. – A pasit a portáról nem lehet eltávolítani ugye?
- Nem, ő lesz a fogadóbizottságunk. Az első, akit ki kell ütni, mielőtt felveri az egész épületet.
- Akkor minden terv szerint van lerendezve. Egyébként téged meg mióta érdekel, hogy mit és hogyan csinálok Victorral? – hajoltam hozzá közelebb. Általában nem szokott beleavatkozni a kapcsolataimban, ez alól a lélektársammal való rabló-pandúrom sem volt kivétel.
A szőkeség megvonta a vállát.
- Csak annyit tudok, hogy mióta randiztok, sokkal jobb kedved van és többet is mosolyogsz. Ennyi az egész.
- Ó… - pislogtam rá meglepetten, de nem tudtam válaszolni, mert Keith közbevágott.
- Ezt majd később megbeszélitek. – Előremutatott a parkoló végében álló autóra, aminek fényei abban a pillanatban villantak fel, hogy mindannyian odanéztünk. – Ketten szálltak be. Kezdődhet a játék.

A májusi zápor átáztatta vékony felsőmet, miközben kicsire húzva magunkat lopakodtunk el a bejáratig. Blondie halkan káromkodott mögöttem, próbálta úgy tartani a gépét, hogy a lehető legkevesebb eső érje, Candy pedig a bombát igyekezett szárazon tartani. Én haladtam legelöl, Keith leghátul fedezett minket, míg el nem jutottunk a kétszárnyú üvegajtóig. Ott a fal mellé lapulva figyeltem, hogy a központ előterében van-e bármiféle mozgás, eközben csapatunk egyetlen férfitagja az árnyak között megbújva leste a parkolót, hogy időben megneszelje, ha valaki bele akar kontárkodni az akciónkba.
- Candy, segíts egy kicsit! – Fél szemmel a sötét folyosókat pásztáztam, a másikkal két barátnőmet néztem, akik az ajtó mellé szerelt riasztórendszert bütykölték, az aprócska kínai éppen a fémdoboz oldalát szerelte le, hogy a szőke hacker rácsatlakoztathassa a laptopját.
Mindannyian tudtuk, hogy az FBI felügyelete alá tartozó épületekbe betörni kész öngyilkosság is lehet. Az ajtók csak úgy nyíltak, ha a megfelelő belépőkódot aktiválták, az ablakok érzékeltek minden kívülről jövő behatolási szándékot, a riasztó egyetlen óvatlan mozdulattól működésbe léphetett. Ráadásul az egész egy bonyolult számítógépes rendszerhez volt kötve, minden kapcsolatban állt mindennel. Normál esetben Blondie simán feltörte volna, de a szerteágazó kapcsolódási pontok miatt több időt vett volna igénybe, ezért a teljes semlegesítést a villámakciónk miatt nem tehettük meg. Maradt a rendszer pontról pontra való megsemmisítése.
Pár percig csak a szőke ciklon ütemes gépelése törte meg az éjszaka csendjét – az örökké mozgásban lévő, bulizó város ilyentájt nyugodott le néhány órára. Egy halk kattanásra teljes figyelmem a bejáratra irányult, s mikor meghallottam barátnőm jelét, óvatosan felnyúltam a kilincshez, majd belöktem az ajtót, éppen annyira, hogy átférjek a résen.
A sötét folyosót mindössze az utcai lámpa fénye világította meg valamelyest, így csak körvonalakat láttam, illetve a tőlem balra lévő, kivilágított portásfülkében ücsörgő férfit, aki nagyon bele volt mélyedve valamibe, észre se vette, hogy időközben betörtek hozzájuk. Ezt nevezem aztán profizmusnak!

Guggolásban araszoltam el a parányi fülke bejáratához, a mögülem jövő motozásból pedig arra következtettem, hogy csapatom többi tagja is bejutott az épületbe. Nem vártam tovább, azzal a lendülettel, hogy felálltam, feltéptem az ajtót, és máris az őrségben álló férfi előtt termettem. Ahogy feltűnt neki a jelenlétem, felém fordult, de csak annyi időt adtam neki, hogy a felismerés szikrája megcsillanjon a szemében, ezután cseppet sem nőies mozdulattal kiütöttem őt a jobb horgommal. Hallottam az állkapcsa reccsenését, ökölbe szorított kezem alatt pedig éreztem, ahogy fogai elmozdultak a helyükről, míg végül vérző szájjal borult előre az íróasztalán.
Gyorsan átmotoztam a férfi zsebeit, s mikor megtaláltam a mobiltelefonját, beállítottam úgy, hogy ne mutassa a hívószámot. Mivel a számom úgy kéthetente változott, Victort mindig rejtetten hívtam, feleslegesen teperte volna magát, hogy lenyomozza a telefonom – a legfontosabb telefonszámokat meg úgyis megjegyeztem, nem volt belőlük túl sok, ha hívtak, az pedig kilencven százalékban a Szövetség egyik tagja volt.
Tárcsáztam lélektársam számát, aki – ahogy vártam – két csörgés után fel is vette.
- Igen? – szólt bele álmosan, rekedtes hangon, mire elmosolyodtam. Nem tudtam kiűzni a fejemből a képet, amint a szemét dörzsölgetve, vontatott mozdulatokkal felülve próbálja kitalálni, ki lehet az a barom, aki ilyenkor hívja – bár az esetek nagy többségében csak én voltam képes őt a legjobb időpontokban megcsörgetni.
- Hé, bocsi, hogy csak most hívlak – kezdtem vidáman, de visszafogott hangerővel. – Anyám, micsoda picsa idő van odakint. És picsán a zuhogó esőt értem, ráadásul sehol sem lelni egy árva taxit sem. Szóval puccba-parádéba vágva magam, Jimmy Choo-val meg mindennel, el kellett kötni egy kocsit a buliba menet. Így mikor végre megérkeztünk, mindenki úgy nézett ki, mint egy ázott patkány, ráadásul képzeld, ki üdvözölt minket a bejáratnál! A barátunk – megnéztem az őr névtábláján lévő nevet -, Mr. Pride, ügynökből lefokozott portás. Jól látod, édes, kedvenc négyes fogatod ma éjjel egy kicsit bevadul! Remélem, már teljesen éber vagy, mert mi már mindannyian itt vagyunk! Pattanj fel, öltözz és sürgősen találj meg minket, mielőtt késő lesz! Hiszen pontosan tudod, miért jöttünk…
- Az a rohadt… - Be sem tudtam fejezni a mondókámat, amit direkt erre az alkalomra költöttem, Vick felkiáltott, majd káromkodva kinyomta a telefont. Valószínűleg a Pride névből és a buli különböző jelzőiből azonnal kitalálta, honnan is jöhetett a hívásom, különben nem reagált volna ilyen hevesen.

- Van nagyjából háromnegyed óránk, srácok, míg az erősítés meg nem érkezik – csatlakoztam Blondie-hoz és Keith-hez, Candy akkora már felszívódott az egyik folyosó sötétjében.
- Ezt honnan tudod? – kérdezte barátnőm, miközben elővarázsolt a dzsekije mélyéről egy tabletet; ha jól tippeltem, azt fogjuk térképként használni az épületben.
- Csak abból következtettem, hogy az eddigi akciók során Victornak mennyi időbe telt elérnie hozzám. Ha helyesek a megérzéseim, South Beach környékén lehet. Ahányszor eddig éjszaka felvertem, mindig annyi időbe telt elérnie hozzám, mintha onnan indult volna.
- Akkor ezért kellett nekünk az idevezető úton még közlekedési balesetet csinálni, aztán meg elkötni egy kocsit – sóhajtotta Keith. – Hogy időt nyerjünk. Mert kerülővel South Beach cirka negyvenöt perc ide.
- Pontosan – bólintottam. – De a számításaim könnyen tévesek lehetnek, szóval… - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a folyosó hirtelen vakító fényárba borult, egy pillanatra csak világító pontok táncoltak a látóterem előtt.
- Maradjanak, ahol vannak! Lassan emeljék fel a kezüket! – kiáltotta nekünk valaki a folyosó másik végéből, amit lábdobogás és pisztolyok kibiztosításának jellegzetes hangja követett.
- Ez komoly? Most? – morogta Blondie az előttünk sorfalat álló, felemelt fegyverű hat FBI ügynöknek.
- Azt mondtam, kezeket a magasba! – jött az újabb utasítás, mire csak a szememet forgattam, de azért megemeltem mindkét kezemet: vidáman integettem nekik.
- Rodriguez! – szaladt ki egyikük száján döbbenten, hatból három szempárban megjelent a félelem jellegzetes csillanása.
- Micsoda hírneved lett, mióta bekerültél a tíz közé – füttyentett Keith elismerően, majd felemelte két, embervastagságú karját, a mozdulattól minden izma megfeszült, ami újabb pánikhullámra adott okot a velünk szemben lévőknek.

- Ketyeg az óra – nézett ránk szőke barátnőm. – Sietni kéne. – Tökéletesen figyelmen kívül hagyta az ügynökök utasításait, kezeit védekezően a laptopja és a tablete köré fonta.
- Utat csinálok magunknak – indultam el a hat férfi felé lassan, akár egy nagymacska vadászat közben.
Néhány lépést tettem csak meg, közben folyamatosan ordibáltak nekem, hogyan és milyen módon kushadjak a helyemen, de nem érdekelt, figyelmem inkább a pisztolycsövekre irányult.
Mikor a két csapat közti féltávhoz értem, eldördült az első lövés. A velem szemben álló pasas húzta meg a ravaszt, egy másodpercem sem volt, hogy megállítsam a golyót. De elég régóta lövöldöztek már rám ahhoz, hogy tudjam, mikor kell felkészülnöm egy lövedék megállítására. A töltény még ki sem szabadult teljesen a fegyverből, máris a csizmám orra előtt ért földet, köszönhetően a képességemnek, ami eltérítette eredeti céljától, a homlokomtól. Abban a pillanatban, hogy mosolyogva arrébb löktem, mindkét oldal támadásba lendült.
Keith rácsapott a falra, az így keletkezett elektromos hullámok – akárcsak egy földrengés kicsiben - összezavarták az ügynököket, így közel tudtam kerülni hozzájuk annyira, hogy még azelőtt kiüssem őket, hogy újabb golyóval ajándékozzanak meg. Egy alól kirúgtam a lábát, amitől az egy másikat sodort magával a földre, majd kettejükről elugorva érkeztem meg a harmadikra, akinek nyaka köré fontam a lábaimat, végül a társaira rántottam. Mögöttem csapattársaim már készenlétben álltak, hátranyúltam, megragadtam Blondie csuklóját, és magam után húzva elindultam, miközben lélektársa a biztonság kedvéért újra végigment azon a hármason, akiket már kiiktattam.
- Ne öld meg őket! – szóltam hátra Keith-nek. – A pasim kollégái, az utóbbi napokban eleget likvidáltunk már.
- Én ott se voltam! – jött a felháborodott válasz, amit fájdalmas nyögés követett.

Alig jutottunk át két folyosón, máris két másik ügynökkel találtuk szembe magunkat. Barátnőm hátrébb araszolva várta, míg kiiktatom őket, hiszen őt sosem képezték ki harcolni, ha terepen voltunk, Blondie általában egy nyugodt, védett helyen megbújva irányította az eseményeket.
Elteleportáltam az egyik mögé, majd egy laza mozdulattal tarkón vágtam, s mikor a másik felém fordult, picit elhúzódva a közeléből lendületet vettem, a lábát használva elrugaszkodásra hátraszaltóztam úgy, hogy közben őt alaposan arcon és állon rúgtam, éreztem, ahogy a cipőm sarkai puha bőrbe mélyedtek. Stabilan érkeztem a földre – számos előnnyel járt a Szövetségnél a hajrálány múltam, a hajlékonyságom mellett a leglehetetlenebb pozíciókból tudtam támadást indítani.
De alighogy ezt a kettőt elintéztem, egy újabb jelent meg a semmiből, veszélyesen közel kerülve Blondie-hoz. Mielőtt hozzáérhetett volna, földön heverő társain egy kézen átfordulással lendületet véve ráugrottam, megkapaszkodtam a vállain, majd lefelé haladva addig forogtam körbe rajta – rúgásokkal és ütésekkel kísérve -, míg ájultam meg nem adta magát a gravitációnak. Ki se tudtam egyenesedni, lábdobogás csendült fel mögöttem, mire hátranyúltam, megragadtam a mögém kerülő férfi karját, egyik kezemmel kicsavartam, a másikkal az arcába könyököltem, közben a lábammal a gyomrába rúgtam, s mikor összegörnyedt a fájdalomtól, a vállamon átdobva vágtam földhöz, arccsontjai reccsentek az eséstől.
- Jól vagy? – Mikor minddel végeztem, ránéztem barátnőmre, aki nagyokat pislogva bámult vissza rám.
- Ha egyszer kaszkadőrnek szerződtetnek egy akciófilmhez – kezdte -, ne feledd, imádom a Marvel feldolgozásokat.
- Majd észben tartom – vigyorogtam rá.

Hánynál tartotok? – kérdezte Keith, mikor ráfordultunk egy újabb folyosóra, ami szerencsére üresen üdvözölt minket.
Négy likvidálva. Nálad?
Összesen tizenkettő. – Ezen mondjuk nem lepődtem meg, hiszen ő volt a legerősebb savant egész Floridában, sőt, azt is megkockáztattam, hogy a Szövetségen belül nem akadt nála jobb harcos. Engem is kismilliószor földre küldött már a legkisebb erőfeszítés nélkül.
Akkor már csak…
Én is kiütöttem kettőt – robbant be a fejünkbe Candy a semmiből, hangja büszkén csengett.
Szuper – sóhajtotta Blondie megkönnyebbülten. A csapatunknak ő volt az egyetlen tagja, aki nem élvezte a harcokkal járó adrenalin löket tombolását, legszívesebben kimaradt volna az ilyen helyzetekből, de néha muszáj volt belekeverednie. Habár egyszer addig harapta egy támadóját, míg az ordítva el nem engedte, tehát némi harci érzék azért belé is szorult. – Akkor mindenki ki van ütve.
Bár papírforma szerint nem volt több mozgásra bírható ügynök az épületben, mégis óvatosan haladtunk előre. Barátnőm ellenőrizte, hogy biztosan minden kamerát működésképtelenné tett-e, közben pedig a központ alaprajzának segítségével terelt végig minket a helyes úton. Néha-néha felcsendült a távolból egy-egy halk nyögés, amit Keith altató tevékenységének tudtunk be, ha pedig visszafogott neszezés hallatszott a fejünk felett, tudtuk, hogy Candy araszol végig a szellőzőben – klisés kémfilmes fogásnak tűnhet, de elég kicsi volt ahhoz, hogy a dolgát könnyűszerrel elvégezze az ilyen szűk helyeken.
- Minek kellett idebent egy labirintust építeni? – morogtam bosszúsan, mikor már a sokadik üres folyosóra fordultunk rá. – Az akció végül azért fog meghiúsulni, mert a mérnökök anno unatkoztak és fel akarták dobni valamivel az épületet.
- Shiny, ne duzzogj már! – bökött oldalba Blondie feddő hangon, noha mikor ránéztem, a kintről beszűrődő halovány holdfényben a szemei jóindulatúan csillogtak. – Különben is, megérkeztünk – torpant meg hirtelen egy üvegfalú iroda ajtaja előtt.

Lenyomtam a kilincset. Semmi.
- Jellemző – emeltem égnek a tekintetem, majd a combomra csatolt pisztolyomért nyúltam. Szőke hackeremnek nem kellett szólnom, csendben hátrahúzódott, míg én betörtem a helyiségbe.
A hangtompítós fegyvernek köszönhetően csak egy halk morranás hallatszott, amit az eltört zár fémes csikorgása követett, végül az ajtó feltárult előttünk.
- Nem mész? – jött barátnőm hangja a hátam mögül, mire vonakodva beléptem a szobába.
Három oldalt üveg vett körül, velem szemben azonban fehéren világító fal választott el a külvilágtól, rajta három hatalmas ablakkal, melyeken a lehúzott redőnyök eltakarták az éjszakai eget. Halk léptekkel az iroda közepén elhelyezett íróasztalhoz sétáltam, s amint felkattintottam az asztali lámpát, az egész helyet kellemes, narancsos fény borította be. Körülöttem mindenhol fém irattartó szekrények sorakoztak, egy sötétre festett komód, néhány üveg ásványvízzel a tetején, a falra egy óriási parafatáblát szereltek, amin Miami térképe függött, teletűzdelve fényképekkel, színes post itekkel, gombostűkkel és fonalakkal, amik több csomópontban futottak össze. Előttem az íróasztalon pedáns rend uralkodott: papírokkal teletömött irattartók hevertek az egyik oldalon, mellettük két fekete írószertartó, végül a sort a felkapcsolt lámpa zárta. Középen egy fekete laptop tetejéről a saját képmásom köszönt vissza, jobbra tőle pedig egy bőrdossziét dobtak le, piros betűkkel a SZIGORÚAN BIZALMAS feliratot körmölték rá, noha a vastagságából arra következtettem, hogy minden papírt kiszedtek belőle.
Victor irodája. Egy darab személyes tárgy sincs benne, hűvös és rendezett volt, akárcsak a lélektársam. Tökéletesen el tudtam képzelni, ahogy a szürke huzatú irodai székében ül, egyik kezével az aktámat lapozgatja, a másikkal meg a laptopján böngészi a bűnüldözői adatbázisokat, miközben arra vár, vajon mikor fogok újra beszambázni a munkája közepébe.
Tudtam, hogy bizonyos szinten élvezte a játékunkat, de ugyanakkor azzal is tisztában voltam, mennyire hátráltattam őt a nyomozásban. Egyszer már felvilágosított, hányszor és milyen módon oktatták ki arról, milyen hanyagul végzi ezt a munkát, kárpótlásul szerettem volna neki segíteni. Ehelyett mit csinálok? Betörök az irodájába, hogy Blondie segítségével a Szövetség megtudja, mennyi információt is birtokol rólunk az FBI.

Felsóhajtottam, még egyszer szétnéztem az irodában, majd helyet adtam barátnőmnek, aki eddig az ajtóban állva tapintatosan megvárta, míg befogadom a látványt. Csak akkor hallottam meg a szék gurulásának hangját, mikor már az irattartó szekrények előtt álltam. Muszáj volt lefoglalnom az agyam az alapszintű kutatással, mert félő volt, hogy beleőrülök a gondolataim túlkomplikálásába.
Amikor a Caudillóval folytatott legutolsó beszélgetésemkor megjelenítette nekem Vick arcképét – pontosan azt, ami az FBI adatbázisában szerepelt róla -, nem sokon múlott, hogy ne ájuljak el ott helyben. Főnököm szavai alig jutottak el hozzám, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megakadályozzam a kezdődő pánikrohamom. Olyan dolgokat mondott, amiket már én is tudtam, vagy ha mégsem, hát kikövetkeztettem. Hogy a savant részleg egyik legkiválóbb ügynöke, akit rám állítottak, azért van itt, hogy elkapjon, és fontos információkat szedjen ki belőlem – akárcsak Georgie-ból. Nekem pedig azt a feladatot adta, hogy a csapatommal törjek be ide, jussunk be a gépébe és mentsünk le mindent, amit eddig megtudott a Szövetségről. Nem mertem megkérdezni, mit akarnak csinálni Victorral, de a burkolt választ akaratlanul is megkaptam ki nem mondott kérdésemre: valahogy mindig képes volt meglógni a kijelölt gyilkosai elől, ráadásul néhány közülük holtan végezte. Nem akartam olyan szintig szárnyaltatni a fejemben megjelenő képeket, amiket már ép ésszel nem bírtam volna ki, így inkább kussoltam és igyekeztem kizárni a Caudillo hangját a fejemből, miközben balta arccal úgy tettem, mintha ittam volna a szavait. Végül csendben távoztam az irodájából, s mikor aznap délután lélektársam váratlanul betoppant a Rubinvörösbe, már egy – viszonylag – összeszedett Shinyval találkozott össze. Arról fogalma sem volt, kiken és miken töltöttem ki a dühöm és a kétségbeesésem, vagy hogy a barátaim hogyan akadályoztak meg abban, hogy pánikszerűen a sárga földig igyam le magam. Utáltam, mikor elgyengültem, de azt még jobban, mikor mások is gyengének láttak – az álcám évek óta nem adta meg magát ennyire. De abban a pillanatban a főnökömnél senkit nem gyűlöltem jobban.

- Honnan tudtad, hogy itt lesz a laptopja? – szakított ki sötét merengésemből Blondie hangja. Csak akkor tűnt fel, hogy szórakozottan húzom végig az ujjaim a fiókban lévő aktákon, noha egyik rajtuk szereplő nevet sem olvastam el.
Felálltam és inkább barátnőmhöz sétáltam abban a reményben, hátha majd az ő higgadt személyisége kirángat a bénultságomból. Az mindenesetre biztos, hogy mellette sokkal jobban éreztem magam, így inkább az íróasztalon található papírok között kezdtem valami használható nyom után kutatni.
- Még régebben említette, hogy éjszakai műszak után jobb szereti, ha egy ideig csak a munkahelyén látja a gépét. Igazából csak reméltem, hogy tényleg bent hagyja, máskülönben kénytelen lettem volna valahogy elcsórni tőle. Hogy haladsz? – pillantottam le Blondie számítógépére, amit összedugott lélektársaméval, s aminek monitorán ismeretlen kódok futottak végig. Nem voltam hülye, sok mindent tudtam, de ezek a hackeres dolgok meghaladták a képességeimet, soha nem voltam képes megérteni, ez a szőkeség mégis mi értelmet tudott kinézni egy rakat számsorból. Az Anonymousos haverjairól nem is beszélve, attól a bagázstól valahogy mindig kirázott a hideg, főleg, ha konferencia akciók alkalmával az összes ürge arca helyett csak az a bizarr maszk látszódott.
- Már bejutottam, egy szimpla laptopot nem ügy feltörni. Találtam itt egy csomó fájlt és mappát, amik tele vannak a Szövetség elleni nyomozással, azokat másolom éppen a kicsikémre. Egyébként a pasid ügyes.
- Miért is? – néztem rá gyanakodva, miután sikeresen kinyitottam íróasztalának gondosan lezárt fiókjait.
- Ahogy én látom, a legfontosabb információkat nem a gépén tartja, sokkal valószínűbb, hogy szépen kinyomtatva valami olyan mappában, amit mindenhová magával hurcibál. – Bizonyítékként rákattintott néhány dokumentumra, s amint átfutottam őket rájöttem, mire célzott: a nagy része olyan rizsa volt csak, amit az FBI már eddig is tudott. – Mintha sejtette volna, hogy megpróbálunk majd bejutni a rendszerbe.

- Blondie – ereszkedtem vissza guggolásba, hogy folytassam a saját kis kutatásomat -, a Szövetség hackereinek fele az Anonymous tagja, és hadd ne kelljen emlékeztetnem téged, hogy mit is csináltok a kis kompániáddal.
- Neked megszólalt a lelkiismereted! – pördült felém hirtelen akkora lendülettel, hogy a meglepettségtől elvesztettem az egyensúlyomat.
- He? – kérdeztem frappánsan, értetlenül. A lelkiismeretem már akkor összecsomagolt és elköltözött melegebb éghajlatra, jó messze tőlem, mikor megöltem az első áldozatomat. Mióta a tíz legkeresettebb bűnöző közé kerültem, bizonyára ismét összecuccolt és végleg elhagyott, és nem valószínű, hogy hirtelen kedve szottyant volna megint megszállni engem.
- Azért vagy ilyen nyers és ideges, mert betörtünk ide, nem? – hajolt le hozzám, hogy az arcunk egy szintbe kerüljön. – Mert valahol mélyen érzed, hogy ez nem helyes a pasiddal szemben.
- Erre mégis mit mondjak? – kaptam el a kék szempárról a tekintetem. Utáltam, mikor rátapintott a lényegre, ráadásul úgy, hogy én még csak nem is tudtam erről. Úgy döntöttem, bölcsebb, ha hallgatok, így kinyitottam egy újabb fiókot, amiben egy csomó, Victor Benedict ügynök nevével ellátott mappa fogadott, melyek többségére nyomatékosan ráírták, hogy csak a megnevezett személynek van joga belenéznie.
- Ugye tudod – szólalt meg barátnőm néhány másodpercnyi hallgatás után -, hogy ezzel megvédjük őt? A Caudillo és a többiek nekünk adják az olyan feladatokat, amik az utánad nyomozó kopókkal kapcsolatos, míg a többieket küldik el világot látni, Európában és Ázsiában akciókat végrehajtani. Amíg mi foglalkozunk Victorral és a nyomozásával, addig ő biztonságban van. Képzeld el, ha másra bízták volna? Szerinted mi történne vele? – Nem akartam elképzelni. Egyáltalán nem akartam belegondolni egy olyan világ képébe, aminek Victor Benedict nem a része.
- De így is állítottak rá másokat is – motyogtam halkan.
- Még a főnök is tudja, hogy mi vagyunk a legprofibbak, ők maximum csak akadályozhatják a nyomozást. Te vagy a Szövetség első számú ügynökirtója…
- Ne nevezz így!
- Szóval te értesülnél leghamarabb arról, ha ki akarnák vonni a forgalomból az itt állomásozó zsernyákokat. Amíg jól végezzük a munkánkat, amíg megcsináljuk a kijelölt feladatokat, a lélektársad életben és biztonságban marad. És tudom, hogy ezért mentél el FBI-vadászatra a múltkor: ha bárki is a pasid közelébe férkőzött volna, azt agyonlőtted volna. Most mi van?!

Blondie-nak igaza volt, el kellett ismernem. A nyers őszintesége és a szarkazmusa másokat talán elidegenített, de én pont ezt szerettem benne, hogy mindig megmondta, ha valaki hülye, s nála jobban senki nem látta az összefüggéseket és az igazságot, mindig képes volt hideg fejjel gondolkodni. Csakhogy most valami más, nagyon szokatlan dolog vonta el a figyelmem.
Egy fénykép.
Egy fénykép, amiről nem hittem volna, hogy Vick megtartja, hogy aztán egy olyan mappa mélyére rejtse, amihez csak neki volt engedélye hozzáférni, majd az egészet egy biztonsági záras fiókba süllyessze több másik papírköteggel együtt, amit nekem is jó néhány percbe telt feltörni.
Szótlanul megmutattam a picike fotót a szőkeségnek is, aki érdeklődve fogta hüvelyk-és mutatóujja közé, úgy tanulmányozta, mint egy tudós egy újonnan alkotott, ismeretlen vegyületet, amiről nem tudta eldönteni, hogy halálos-e vagy sem.
- Ó, hát ez nagyon édes! – vigyorgott rám végül a kép mögül. – Ilyen szélesen mosolyogni szerintem még sosem láttalak. Hol készült? – adta vissza.
- Moziban, a harmadik randinkon. Berángattam őt egy fotókabinba, a gép meg pont akkor lőtt, mikor próbáltam rávenni, hogy mosolyogjon. Kettőt elkért tőlem, habár nem gondoltam volna, hogy meg is tartja. Tudod, bizonyíték lehet kettőnk ellen, vagy ilyesmi…
- Ez mégis itt volt. Felteszem a másikat is elrejtette valahova. Neked megvannak?
- Aha – bólintottam. – Otthon, az egyik anyuék képe mellett, a másik meg az éjjeliszekrényem fiókjában. Hozzám úgyse nagyon törnek be, maximum Candy, Keith és te, ha unatkoztok esténként.
- Szellemes – borzolta össze barátnőm a hajamat, már amennyire a kis kínai szoros kontya engedte. De abban biztos voltam, hogy néhány szálat sikerült kiszednie, amik most szétálltak a szélrózsa minden irányába. – Most mit csinálsz? – kérdezte, mikor az egyik írószertartóból kikaptam egy fekete golyóstollat.
- Üzenetet hagyok neki – válaszoltam, majd nekiálltam, hogy egy lehetőleg szimmetrikus szívet rajzoljak a kép hátuljára, végül a mesterművem elkészülését követően aláírtam. – Úgyse tart itt semmi érdekeset vagy hasznosat – raktam vissza a helyére, majd betoltam a fiókot.

- Még van egy kis időnk, míg mindent áttölt, addig mit csináljunk? – kérdezte Blondie ujjaival az íróasztalon dobolva.
Közelebb sétáltam a falra függesztet parafatáblához, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Láthatóan az FBI több dolgot próbált egyszerre megfejteni: merre van a miami-i főhadiszállás, kik, hol és milyen bűntényt követtek el – kilencven százalékban az én fotómat kapcsolták az egyes helyszínekhez, pedig jó néhány helyen ott sem voltam -, mi a Szövetség hierarchiájának pontos felépítése.
- Mondtad azt a dolgot a lelkiismeretemről… – fordultam felé elgondolkodva.
- Igen? – vonta fel a szemöldökét, de a tekintetéből kiolvastam, hogy már tudta, hová akarok kilyukadni.
- Mit szólnál, ha segítenénk nekik egy kicsit? – böktem a táblára, a szőke hackernek pedig több se kellett, felmarkolt az asztalról egy csomag post itet és két filcet, pár pillanat múlva már mellettem is volt.
Nem kellett megbeszélnünk, mit írunk át, a több éves csapatmunkának köszönhetően már a bal szemhéjának rezdüléséből is meg tudtam mondani, mit akar, és fordítva – többnyire, ha nem éppen a százhetvenes IQ szintjéhez hűen beszélt valami olyanról, aminek még csak a témáját se értettem. Míg Blondie a Szövetség rangsorát rakta megfelelő sorrendbe és egészítette ki, természetesen nem teljesen egyértelműen – nagyfőnök, jobb kezek, Nagy Ötösök, végrehajtók, informátorok, kiképzendők, eltakarítók -, addig én az anyanyelvemen, spanyolul írtam kis üzeneteket minden olyan bűntényhez, amit velem hoztak kapcsolatba, mégse volt hozzá semmi közöm, közben igyekeztem a bosszúságomat némán, magamban levezetni. Mégis minek gyilkolnám meg a kedvenc indiai éttermem tulajdonosát? Oké, egy szemétláda volt, aki prostikat futtatott, de mégis millió meg egy alkalommal jól laktam már azon a helyen. Ezért fordultam meg ott annyiszor, nem mert a gyilkosságot tervezgettem – habár tudtam róla. De elleneztem. És a gyomrom is.

Éppen az utolsó kis cetlit ragasztottam a helyére „Usted es estupido”, azaz „Te hülye vagy” felirattal, mikor egyszerre három dolog is történt. Az épület másik szárnyából hangos robaj, majd erőteljes rázkódás jutott el hozzánk, amit a tűzjelző éles visítása és piros villogása követett. Ezekkel párhuzamosan Keith hangja töltötte be az elmémet, rá nem jellemző intenzitással jelent meg a fejemben, ami annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra elhomályosult a látásom is.
Társaságunk akadt! – kaptuk a figyelmeztetést, mire barátnőmmel egyszerre indultunk meg a kijárat felé. Blondie gyorsan szétkapcsolta a két gépet, felkapta a tabletet és a saját laptopját, majd a nyomomban kispuriztunk az immáron vakítóan kivilágított folyosólabirintusba.
A robbanás és a tűzjelző Candy akciójának volt betudható, sikeresen megtalálta a legalkalmasabb helyet, ahol a kis hatósugarú bombája felrobbanhatott. Figyelemfelhívás – így nevezte a Caudillo. Egy jel volt ez, egy üzenet, hogy a Szövetségi Nyomozóiroda tisztában legyen azzal, mivel áll szemben, s hogy mekkora pusztításra vagyunk képesek valójában. Hogy sehol sincsenek biztonságban, bárhová bejutunk és bármit megsemmisítünk. Keith pedig egyértelműen Victor jöttét jelezte nekünk.
Rohanás közben barátnőm utasításait hallgattam mögülem, miközben végig a hátam mögé lestem, nem támad-e ránk onnan valaki. Bár kristálytisztán megmondtam lélektársamnak, hova rakja legközelebb a kollégáit a játékunkban, akkor még nem volt betervezve, hogy betörünk a munkahelyére. Nem tetszett a gondolat, mégis indokoltnak éreztem volna a felmentő sereget, ezért nem szólhattam őt le, hiszen mi van, ha mindenkit riasztottak. Nem kérhettem meg őt arra, hogy likvidáljon minden csipogót és telefont, nehogy másokat is beriasszanak vészhelyzet esetén. De még így is gyűlöltem a gondolatát, hogy esetleg elkaphatnak. Ez idáig valahogy ez a lehetőség eszembe se jutott. Viszont melyik alkalom lenne tökéletes, ha nem a mai?
- Itt jobbra! – kaptam az újabb utasítást.

Hátranéztem, hogy a nálam valamivel lassabb Blondie mennyire maradt le tőlem. Ahogy felnézett rám a tablet képernyőjéről, megmagyarázhatatlan érzelmek villantak át a tekintetén, majd szóra nyitotta ajkait. De már késő volt. Mire kimondta a nevem, csapdába estem.
Erős karok szorítottak magukhoz és fogtak le úgy, hogy ne tudjak kapálózni. Ismerős kölni illata csapta meg az orromat, amitől a testem akaratlanul is megnyugodott egy kissé – noha még mindig próbáltam küzdeni. Egy meleg tenyér simult a homlokomra, mintha az illető csak azt akarta volna megnézni, nem vagyok-e lázas. Leszámítva azt, hogy a forró érintésből elektromos szikrák pattogtak ki, és mintha egyenesen az agyamba próbáltak volna bejutni.
Aludj! – hatolt át félig felhúzott védelmemen Victor határozott baritonja.
A testem abban a pillanatban reagált, ahogy kimondta a parancsszót. Mintha egy lórúgásnyi altatót oltottak volna belém, miközben folyamatosan altatógázt fecskendeztek volna az orromba és a számba, hogy a kívánt hatást gyorsabban elérjék. Elhomályosuló látásom utolsó tiszta képe egy aranyszőke hajkorona tovalibbenése volt, végül a szemhéjaim megadták magukat, a testem erőtlenül rogyott össze, csak lélektársam karjai akadályoztak meg abban, hogy a földre essek.
- Cseszd… meg… a képességed! – morogtam neki utoljára alig hallhatóan, majd végleg magába szippantott a sötétség.

6 megjegyzés:

  1. Szia!

    Ne haragudj, nem siettem el a kommentelést és a fejezet elolvasását sem, de mostanság nem tudtam úgy beosztani az időmet, ahogy akartam, hála a tanároknak. Remélem, hogy jól sikerültek az érettségijeid – én csak örülök a fejemnek, hogy túl fiatal vagyok még a megéréshez – és meg lesz a kellő pontszám az egyetemhez. Szurkolok!
    Az új történeted meg nagyon várom, mert még nem volt alkalmam arra, hogy egy blogot az elejétől a végéig elolvassak, és a Tükörkép pont megfelel arra, hogy az első legyen ezen a listán. Ahogy eddig olvastam a blogodat arra a remek és maximálisan igaz következtetésre jutottam, hogy te nem tudsz rossz írást kiadni a kezeid közül, az meg csak plusz pont, hogy ez most nem fanfiction. Szóval várom, nagyon!

    A fejezeted pedig frenetikus volt! Imádtam és hivatalosan is a kedvencem lett. Nem gondoltam volna, hogy tényleg be fognak törni az FBI-hoz, de ez eszméletlen izgalmas volt. Titkon még reménykedtem abban, hogy Vick elkésik, de úgy túl eseménytelen lett volna. Imádom, még mindig, Blondiet, hogy ilyen okos és neki sikerül mindent meghackelnie, örök kedvenc... Izgatottan várom a folytatást, mert sikerült úgy befejezned ezt az egészet, hogy még jobban izguljak. Óó, szóval szuper. ^^ Remélem, hogy a közeljövőben hozol még egy fejezetet – esetleg egy novellát.

    Ölellek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!

      Semmi gond, nekem se jött össze a válaszadás időben, mindenesetre nagyon örülök, hogy írtál nekem. A szurkolást köszönöm, a magyarom több mint jól sikerült, a matekom is megvan ötös, már csak a törire és a bioszra várok, aztán a szóbelin lesz ami lesz. :)
      Nagyon aranyos vagy, hogy ezt mondod, hihetetlenül jól esett! Remélem, ha elérkezik a történet publikálása, akkor is ezen a véleményen leszel. És pont ezért hagytam a nyárra az írását, mert valamivel több idő kell a normális kidolgozására - főleg azért, mert még fantasy is.

      Örülök, hogy tetszett a fejezet! :) Ezt a jelenetet már kb. akkor kitaláltam, mikor legelőször hallottam a Kill of The Night c. számot, vagyis még nagyon a történet elején - plusz a Vasember 2. egy jelenete is hozzásegített. Á, Vicknek erre esélye sem lett volna, különben a családja maga kapta volna el Shinyt. Blondie-t én is nagyon szeretem, és valahogy minden történetemben van egy zseni - néhol kettő is -, akiknek a gondolkodását mindig az egyik legnehezebb feladat megformálni. A folytatás pedig már fent is van! :D

      Ölel,
      Riri

      Törlés
  2. Drága Riri!
    Igazán sajnálom, hogy csak most sikerült elolvasnom a részt, de minden felelőség a szadista tanáraimat illet, még így három héttel az évvége előtt sem hagynak minket pihizni kicsit.
    A Victor féle randi után talán ez a rész volt, amit a legjobban vártam. Nagyon érdekelt, hogy hogyan is fog a Szövetség négy legjobb embere betörni az FBI-hoz, és milyen meglepő, profin megoldották. Shiny kis magán telefonja kifejezetten tetszett, valahogy éreztem, hogy hasonló utalások lesznek a monológjában.
    Blondie még mindig az egyik nagy kedvencem a határozottságával és őszinteségével, ahogy a lélektársa is az a sajátos természetével. Candyből az ember ki nem nézné, hogy ilyen jól ért a bombákhoz, de mégis! Elképesztő, hogy milyen sztereotípiákat cáfolsz meg egy rész alatt: aki porcelánbabának látszik, lehet a legjobb a legtöbb veszéllyel járó munkában, egy szőke nő lehet okos, egy kigyúrt pasi kedves, egy hideg ügynök romantikus és egy bérgyilkos bűntudatos.
    A kedvenc jelenetem ebben a részben talán Sunshine gondolatainak leírása és az utána Blondie-val folytatott párbeszéde Vick irodájában. Egy Benedicttól minimum, hogy annyira rafkós legyen, hogy nem hagy semmit nyilvánvaló helyen, főleg, ha a barátnője az FBI tíz legkörözöttebb embere között van.
    A következő rész pedig már csak azért nagyon foglalkoztat, mert talán végre megtudjuk mit kezd Sunny amikor az egész Benedict la familia a nyakába szakad lélektársastól amblok zusammen, és persze, mert biztos vagyok benne, hogy nem fogja annyiban hagyni, hogy Victor a képességét használta ellene.
    A következő részhez vagy novellához vigyekszem hamarabb írni, hiszen tudom, hogy ez milyen fontos tud lenni akár neked, akár más bloggernek és mivel az egyik kedvenc történetemről van szó, ha nem a legnagyobb kedvencről, így nem is lesz túl nehéz feladat. :D

    Hatalmas puszi, Gabby

    U.i.: A Tükörképnél is mindenképpen számíthatsz rám, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon csúnya dolog a saját módszeremet felhasználni ellenem. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!
      Semmi gond, én is elkéstem a válaszadással, hasonló okok miatt. (Nem is járok suliba, de azért a tanáraim aurája otthon is utolér, hogy felkészülten menjek szóbeli konzultációkra.)
      A betöréses részen sokat dolgoztam, igyekeztem minden filmes és személyes (a hogyan törjük fel a szekrényt a tankönyvekért c. eset) élményemet felidézni, meg mindent, amit az FBI-ról olvastam. Shiny telefonját a Let's Have A Kiki nevű szám ihlette, annak az elején van egy hasonló monológ.
      Sosem szerettem a sztereotípiákat - ezért van egy történetemben egy csapatban egy japán, egy kenyai, egy amerikai, egy spanyol és egy német -, de itt a szereplők többségének jelleme csak úgy jött. Főként a lélektársi kapcsolat és az eddig még ismeretlen múltjuk játszott közre benne.
      Azt a részt élveztem írni, már csak azért is, hogy az olvasók is érezzék, milyen nyomást gyakorol a tagokra a Caudillo. Blondie esetében pedig ordított egy "anyai" jótanács, ha már ő a leghiggattabb az egész csapatban.
      A következő rész már fent van, annyit pedig elárulok, hogy utána egy újabb novella fog következni. És nagyon örülök, hogy ennyire nagyon tetszik a történet, hihetetlenül jól esik az ilyen pozitív visszajelzés! :)

      Puszillak,
      Riri

      U.i.: Hát most na! :D A kedvenc íróim - legyen blogger vagy könyvet kiadott - mind szadista állatok ilyen téren, az ember akaratlanul is felveszi a módszereiket. :D

      Törlés
  3. Hátcijjaaaaaaaaaaa!*o*

    Ez volt ám az akciódús fejezet! *o* Annyira jól leírtad, amikor betörtek! :')
    Egyre jobban bírom a szereplőidet, és már teljesen olyan érzés, mintha a sorozat 4. könyvét olvasnám. :$

    Most értlmesebbet nem tudok írni, ha nem baj. >.< Az alvás és én mostanában kicsit össze voltunk veszve, de úgy terveztem, hogy egy újabb 16 órát átalszok, amint lehetőségem lesz rá.

    Újat úgy sem mondok azzal, hogy imádtam, és várom a következő fejit! :$

    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaaaaaa! *o*
      Örülök, hogy tetszett! ^^ Hát, mitagadás, ez a történet már nagyon a szívemhez nőtt, talán ezért parázok annyira, hogy Stirling újabb savant trilógiájában vajon melyik testvér találja meg a lélektársát - és ha Vick az, valamilyen szinten egy aprócska világ omlik össze bennem.
      Semmi gond, éreztem ám ennek az üzenetnek a hosszabb változatát is olvasás közben - mivel egy kib*szott médium vagyok. A következő pedig már fent van - de ezt már láttad is. :D
      xoxo

      Törlés