14. lövés

Gyönyörű - remélhetőleg nem túl fülledt - vasárnap estét, drágáim!

Ahogy az előző bejegyzésben ígértem, meg is hoztam a fejezetet amilyen gyorsan csak tudtam - a feltöltésébe kicsit belerakoncátlankodott a net, de most már helyre lett igazítva és a lelkére lett beszélve, tehát a rész is megérkezhetett. Annyit fűznék hozzá, hogy ez lenne a Catching Sunshine történetének legromantikusabb és legcsöpögősebb fejezete, olyan fajta, amit Szerelmünk lapjai és ehhez hasonló romantikus filmekhez ajánlott. Mindkét főszereplő kitárulkozik, arra is fény derül, miért tartotta ironikusnak Shiny Victor nevét, s mindezt azért, hogy... Az majd a következőkben kiderül. ;)

Jövő héten nem hinném, hogy tudok frisst hozni, tekintettel arra, hogy az érettségi időszaknak még mindig nincs vége, de amint hivatalosan is kitör a nyári szünetem, igyekszem mélyebben belevetni magam a folytatásba. Addig pedig mindenkinek kitartást így az utolsó hétre!

Remélem, ez a fejezet (is) elnyeri a tetszéseteket, minden kommentet és megjegyzést szívesen fogadok és örülök neki!

Ölelés,

Riri

___________________________________________________________________

- You want me for myself

You get me like no one else

I am beautiful with you

Even in the darkest part of me -

Halestorm - Beautiful With You

- Szóval itt laksz – nézett végig Victor tüzetesebben, immáron közelről és életnagyságban a házon. Első pillantásra egy hatalmas, impozáns, modern és Miami hangulatához híven nyárias villának látszott, mindössze hatemeletnyi magasságával tűnt ki a sziget többi épülete közül. A falakat barackszínre festették, az ajtó- és ablakkeretek hófehéren ragyogtak az éjszakai lámpafényben, a legtöbb ablakon túl narancsos fény derengett. Mivel a házban elég kevés lakás volt, ráadásul nagyrészt csak idősebb házaspárok, unokás nagyszülők éltek itt, még a hangulat is egész családias volt, főleg, mikor egy-egy néni egy tálca frissen sült sütivel látogatta végig a szomszédságot.

- Szóval itt – engedtem el a kezét, amit ez idáig szorítottam, hol görcsösebben, hol nyugodtabban. Mivel ragaszkodtam hozzá, hogy gyalog jöjjünk idáig, a kicsit több, mint másfél órán át tartó séta alatt nyugodtan tudtam gondolkodni és Karla és Saul szavait emésztgetni. Habár az kissé idegesített, hogy Vick végig hallgatott, meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni, amiből leszűrtem, hogy azt várta, vajon mikor fogok felrobbanni és kiirtani az embereket a közvetlen környezetemben csak azért, mert felzaklattak a hallottak. Normális esetben talán tényleg így tettem volna, de a mai este egyáltalán nem volt normálisnak nevezhető. Furcsán, üdítően nyugodtnak éreztem magam.

- Figyelj, Sunny, ha van valami… - Lélektársam aggódó arccal fordult felém, de mikor halványan rámosolyogtam, torkán akadtak a szavak. Nem tudta eldönteni, mire fel nem törődtem egy ilyen témával, és az e miatti bizonytalanságát meg is értettem. Számomra is különös volt, hogy nem vágtam ki a véres-gyilkos hisztit, majd rángattam elő Blondie-t, hogy kutasson információk után, míg én kinyírok néhány embert. Ennek nagyrészt a mai este lehetett az oka.

- Vick, semmi baj – léptem hozzá közelebb, kezeimmel finoman végigsimítottam a mellkasán, amitől alig érezhetően megborzongott. – Aggódom, persze, és ez az egész nagyon durva és fura, de amíg nem fogom fel teljesen, mit is jelentett a szüleid mondanivalója, amíg nem jut el ténylegesen az agyamig, addig nem akarok ezen túlzottan görcsölni. Ha majd leesik, szükségem lesz rád, tudom, de addig… - vállat vontam. – Ma este annyira jól éreztem magam, felszabadultnak, és végre nem kezeltek bűnözőként, hanem családtagként. Én pedig nem akarom elrontani. Ma még nem. Megérted ezt?

- Csak féltelek – tört ki belőle egy sóhaj kíséretében, majd váratlanul magához szorított, arcomat kellemes öblítő illatú ingébe fúrtam, élveztem, ahogy erős karjai szilárdan és magabiztosan tartottak, óvón fonták körül a derekamat. – Idegesít, hogy nem tudom, mi áll a háttérben, hogy nem tudlak majd megvédeni tőle. Tudom, hogy ez most zavarta a feminista énedet – tette hozzá gyorsan, mikor tiltakozásra nyitottam volna a számat -, de a lélektársam vagy és szeretlek. Természetes, hogy nem szívesen látnám a fájdalmadat. Ha ki tudnám deríteni, mi volt ez az egész az anyáddal…

- Sunshine Rodriguez vagyok – motyogtam a nyakába -, eddig nem sok mindent tudtak elrejteni előlem, amit tudni akartam. De tudod mit? – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Mit? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Erről nem is akarok többet tudni. Egyelőre nem, amíg ennek az egésznek – utaltam kettőnk kissé zűrös és életveszélyes kapcsolatára – az eddig ismeretlen véghajrájához nem érünk.

- Biztos vagy ebben? – suttogta, miközben homlokát az enyémnek döntötte.

- Vick, számomra is hihetetlen, de évek óta először őszintén boldog vagyok. Te teszel boldoggá – böktem meg a hasát. – És ki akarom élvezni minden egyes pillanatát, ami kettőnknek jut.

Egy pillanatig hatalmas szemeket meresztve bámult rám, míg felfogta a hallottakat, majd hihetetlenül édesen és gyengéden elmosolyodott, újra karjai ölelésébe zárt, végül apró, finom csókokat lehelt a számra, az arcomra és a nyakamra, amiktől akaratlanul is kuncogni kezdtem. Victorral nagyon sok minden bonyolult és kiszámíthatatlan volt, de bizonyos dolgok egyszerűen és maguktól értetődően mentek – és ezeket imádtam. Vele újra átélhettem, hogy milyen volt, mikor szerelmes tinédzserként rózsaszín felhőből szemléltem a világot. Ő újjávarázsolta az első randi, az első csók, az első szerelem fogalmát az életemben, míg minden más, korábbi emléket elhomályosított és háttérbe szorított.

- Akkor rendben – lehelte végül az ajkaimra, majd óvatosan elhúzódott tőlem. Tanácstalanul nézett rám, tétován végigsimított az arcomon, s csak némi fáziskéséssel esett le, hogy nem tudja, ez itt most a búcsú pillanata-e, vagy esetleg valaminek a kezdetéé.

Rámosolyogtam, néhány lépést hátráltam a bejárat felé, már a lépcsőn állva szóltam újra hozzá, mikor az ő fejében képzelt rideg tényektől lesújtva fordult a híd irányába, ami összekötötte a Sunset Islands szigeteit Miami Beach-csel.

- Victor? – szólította meg vigyorogva, a gyomrom lassan, de biztosan kezdett összeszűkülni az új keletű izgalomtól, ami a hatalmába kerített.

- Hmm?

- Nem akarsz feljönni? – böktem a kétszárnyú bejárati ajtó irányába.

Tizenhat évesen voltam utoljára ennyire ideges attól, hogy egy pasi belép a világom egy olyan szegletébe, amit eddig csak nagyon kevés emberrel osztottam meg. Ahogy minden „első alkalmat” átírt az emlékeimben, úgy ezt is, s míg a lift túlságosan is gyorsan szelte az emeleteket, azon igyekeztem, hogy ne olvassa le az arcomról, valójában mennyire izgultam. Elvégre rövid időn belül huszonöt leszek, kissé kínosan vette volna ki magát, ha rajtakapna, hogy jelenleg egy ártatlan tini is összeszedettebb lehetett nálam, aki épp a nagy alkalomra készült. Tudtam, hogy mással nem éreztem volna ugyanezt, nem lettem volna sem tanácstalan, sem izgatott, s a legkevésbé sem hívtam volna fel a lakásomra. De Victor más volt, minden tekintetben. És azt akartam, hogy egy ilyen este úgy záruljon, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. Különlegesen.

Halványan remegő kézzel dugtam be a kulcsot a zárba, majd nyitottam ki az ajtót és kattintottam fel a lámpát. Néztem, ahogy lélektársam is átlépi a küszöböt, az előtérben viszont megtorpant, türelmesen megvárta, míg bezárom a bejáratot.

Nem tudom, mire számítottam Vicktől, de kicsit meglepődtem, mikor kifejezéstelen arccal, halál nyugodtan levette a cipőjét, és fürkésző, érdeklődő tekintettel mérte fel a terepet. Nem jutott messzire, mert az előszobaként funkcionáló parányi térben – ahol ketten alig fértünk el egymás mellett – megpillantott egy meggybarna komód tetején két fekete keretű fényképet: az egyiken apa feszített büszkén mosolyogva, a másikon pedig anyu, Carlos és Honey, aki akkor nem volt más, csak egy parányi, rózsaszín takaróba csavart kis csomag.

- Tényleg nagyon hasonlítasz rá – nézett hol rám, hol apura, igyekezett minden hasonlóságot megtalálni és megjegyezni. – Viszont a mosolyod anyukádé – simított végig gyengéden a hüvelykujjával a szám sarkán, ami reflexszerűen húzódott felfelé az érintésétől. – Nem ez, hanem a teli fogsoros – intett a fényképre. – Ahogy nézem, a húgod is inkább az apjára ütött – vette szemügyre Carlost is tüzetesebben, aki nem a kamerába nézett, hanem a kislányára.

- Nálam jobban hasonlít anyura – léptem mögé, államat a vállára fektettem. – Csak a szemük és a hajszínük különbözik valamennyire, de hidd el, hogy ez a gyerek tiszta anyja.

- Ezen nem fogunk összeveszni – mosolygott rám, majd elindult, hogy felfedezze a lakás többi részét is.

Próbáltam egy újonnan érkező szemén keresztül látni az otthonomat, így igyekeztem leszűrni, hogy Victornak vajon mi járhatott a fejében, míg mindenhol szétnézett. Az előtérből kilépve, tőle balra a konyharészleg fogadta, modern, sötétszürke, feketén csillogó felületű bútorokkal, hozzájuk színben passzoló hűtővel, sütővel, mosogatógéppel és egyéb eszközökkel – kivéve a narancs- és citromságra színű kávéfőzőt, amit Candy azzal a célzattal szerzett nekem, hogy valamivel feldobja a sötét árnyalatokat. A süllyesztett padlójú nappalitól néhány bárpult és bárszék választotta el a főzőhelyiséget – lévén, hogy asztalom nem volt -, ennek közepén egy hosszú, kényelmes, hófehér bőrkanapé terült el, melyet halvány narancsszínű pléddel terítettem le, előtte pedig egy nagyképernyős tévé foglalt helyet. A szoba többi részét polcok és szekrények foglalták el, rajtuk mindenféle szuvenírrel a világ azon pontjairól, ahol bérgyilkos hivatásom során megfordultam, valamint könyvek tömkelegével – amiknek nagy része csak egy szimpla, de nagyon is élethű borító volt, melyek a fegyvereimet takarták. De talán a legkülönlegesebb az egészben a falak voltak, melyeken Keith élte ki művészi hajlamait – senki nem gondolta volna, hogy egy akkora ember, mint ő, milyen lenyűgözően képes bánni az ecsettel. Minden egyes szabad felületet beborítottak a világ nagyvárosainak leghíresebb műemlékei, testvériesen elfért egymás mellett az Eiffel-torony és a Szfinx, a Kínai Nagy Fal és a Colosseum, világok és kultúrák keveredtek egyetlen helyiségben. Trópusi esőerdők zöldje vezetett el a fürdőszoba irányába, ami hasonlóan élénkzöld színekben pompázott, míg virágzó cseresznyefák és kanjik sokasága mutatott a hálószobán felé, ami alacsony ágyával és hozzá méretben passzoló éjjeliszekrényeivel és többi bútorzatával, stílusával mind-mind a japán jellegzetességeket idézték. A mindössze kétszobás lakásomban az egész világ életre kelt.

- Ahhoz képest, hogy azt állítottad, nem igazán tekinted ezt a helyet az otthonodnak, a kinézete nem erről árulkodik – jegyezte meg Vick, miután intettem neki, hogy érezze otthon magát.

Vállat vontam.

- Nem igazán tudok kötődni egy olyan helyhez, ahol jóformán csak aludni szoktam. Szabad estéken persze más a helyzet, mert olyankor Blondie-ék beállítanak hozzám csapatostul, vagy csak ketten lányok, mikor a Szerelmünk lapjait akarjuk megnézni. – Victor vágott egy grimaszt, amiből arra következtettem, hogy Keith-hez hasonlóan ő is távol tartaná magát egy ilyen filmnézős, csajos estétől. – Ettől függetlenül azért igyekeztem úgy berendezni, hogy szívesen jöjjek haza egy fárasztó nap vagy hét után. A szokás hatalma, anyutól örököltem: ha egy helyet széppé és takarossá varázsolok, már majdnem olyan, mintha otthont teremtenék.

- Jó meglátás – telepedett le a kanapéra.

Odatrappoltam a hűtőhöz, majd előhalásztam két üveg hűtött sört, pusztán csak megszokásból, hiszen mindig ez volt az első teendőm, ha vendégek jöttek hozzám – ami kimerült a csapatom látogatásaiban -, így ettől most sem akartam eltérni. Megnyugtatást adott, hogy néhány aprócska dolog még állandó volt a világomban, ami hosszú évek után most ismét gyökeresen változni kezdett.

- Nem gondoltam volna, hogy sörivó típus vagy – jegyezte meg Vick, miközben köszönetképpen biccentett egyet, ahogy átvette tőlem a párás üveget. – Habár a márkát tekintve nincs semmi baj az ízléseddel – mosolygott rám, miután szemrevételezte a címkét.

- Lehet, hogy nem pont a női nemnek találták ki, de egy meleg, nyári estén tényleg jól tud esni.

- Ja… Nem tudom, feltűnt-e már, de itt Floridában egész évben meleg van. Amíg én otthon, Denverben éppen begyújtok télen, hogy ne fagyjak szét, te karácsonykor a hasadat sütteted a tengerparton, mintha egész évben nyár lenne.

- Ezért van sok ital behűtve – intettem vigyorogva a hűtőm felé, mire lélektársam halkan nevetve csóválta meg a fejét.

- És mire iszunk? – kérdezte, míg egyik karjával átkarolta a vállamat és közelebb húzott magához, ujjai finoman simogatták a bőrt a felkaromon, amitől apró remegések futottak végig a testemen, hogy aztán az Egyenlítőtől délre, egy pontba fussanak be.

Egy pillanatra elgondolkoztam a válaszon, mert semmi értelmes nem jutott eszembe, az agyam az érintéseivel és az illatával volt tele, amik minden más, józan gondolatot száműztek melegebb éghajlatra.

- Arra, hogy ma nem nyírtam ki egy FBI ügynököt sem – feleltem végül, és a magasba emeltem a sörösüveget.

- Ezt sikerélményként könyvelhetjük el – koccintotta hozzá a sajátját az enyémhez. – De azért én kettőnkre is iszom, ha nem bánod – tette még hozzá, mielőtt egy jó nagyot húzott az italból.

Szemforgatva emeltem a számhoz a sörömet, egy fintort elnyomva hagytam, hogy a kesernyés folyadék végigfolyjon a nyelőcsövemen és eltüntesse a szomjúságot, amit a hazáig tartó hosszú séta idézett elő.

- Mondd csak… - törte meg hirtelen a néhány percig tartó békés csendet.

- Hmm? – fordultam felé úgy, hogy a fejemet a vállára tudjam hajtani, de közben mégis tisztán lássam az arcvonásait, hátha abból ki tudok olvasni valamit arra vonatkozólag, mi is járhatott a fejében.

- Mit gondoltál, mikor először megláttál? – szegezte nekem a meglepő kérdést, szürke szemei szinte könyörgőn csillogtak a többi ki nem mondott gondolat súlyától.

- Na és te? – vágtam vissza azonnal, és már akkor vártam, hogy vitába fog szállni velem, mikor a szavak még csak elkezdtek kiáramlani a számon. Tudtam, hogy utálta, ha a kérdéseire visszakérdeztem, de képtelen lettem volna úgy válaszolni rá, hogy ne legyek tisztában az ő verziójával. Bár némi elégedetlen árnyék futott át a tekintetén, valamint sóhajtott is egy aprót, mintha megérezte volna, miért nem válaszoltam egyenesen, nem kezdett el nógatni. A Szabadságszobor festményére meredt, elgondolkodva veszett bele a szürke ecsetvonásokba, csak nézte, de mintha egyáltalán nem látta volna, teljesen elveszett a gondolataiban.

Végül vigyorogva pillantott újra rám, noha a szemei végtelen gyengédségről árulkodtak.

- Először is azt, hogy egy lány, akinek ilyen lábai vannak – paskolta meg a combomat -, ráadásul ilyen szexi, az biztos nem lehet bérgyilkos. Aztán amikor kiderült, hogy te vagy a lélektársam, ideges lettem, biztosra vettem, hogy valaki valami nagyon morbid tréfát akart űzni velem. És mégis… azon az éjszakán nem létezett nálam boldogabb ember – fejezte be lehalkított hangon.

- Te voltál a legjóképűbb pasi, aki valaha is betévedt a Rubinvörösbe – kezdtem bele habozás nélkül, s éreztem, ahogy a vér akaratlanul is az arcomba szökik a vallomástól. Csak egyszer tudnám palástolni előtte az érzelmeimet, amik valahogy mindig többszörösükre erősödtek, ha Victor a közelemben volt. – Később azt hittem, a sors direkt kibaszott velem, amiért egy FBI ügynököt szánt nekem. De mázlistának is tartottam magam, mert az ügynököm úgy nézett ki, mintha egy görög isten szobrára egy indián Casanova fejét rakták volna. És valahol mindig is vágytam egy saját, külön bejáratú, amerikai James Bondra…

- Ezek szerint hasonlóan reagáltuk le – bólintott mosolyogva, miközben átvetette a lábaimat az övéin, hogy még közelebb kerüljek hozzá.

- Hát, azért én szíves örömest kinyírtalak volna – incselkedtem vigyorogva, mire felnevetett.

- Kár lett volna érte – emelte ajkához a kezemet, majd finoman végigharapdálta az ujjaimat. – Hová lett volna így a te amerikai James Bondod? Akinek egyébként nagyon sok terve van még veled – hajolt a nyakamhoz, hogy hosszan és érzékien belecsókoljon. Szájának lágy érintésétől remegés futott végig a gerincemen, összeszorított fogakkal küzdöttem azért, hogy ne nyögjek fel hangosan.

- James Bond azóta szintet lépett – toltam el magamtól éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. – Ha valaha is itt merne hagyni, erőszakkal rángatnám le a seggét odafentről. Vagy odalentről – tettem hozzá vállat vonva.

- Elgondolkoztál már azon, milyen lenne a közös életünk? – kérdezte halkan, mialatt két ujja közé csippentette egy hajtincsemet, amivel szórakozottan játszani kezdett. – Tudod, ha ennek vége lenne, ha nem kellene sem az FBI-tól, sem a Szövetségtől tartanunk.

Eszembe jutott a naplóm, amiben összeírtam minden vágyamat és kívánságomat, amiket egyszer majd a lélektársammal szerettem volna megtenni. Bár a hálószobám egyik éjjeliszekrényének mélyére rejtettem, ahonnan bármikor elő tudtam kapni, mégsem akartam neki megmutatni egy tizenhárom éves kislány álmodozását. De ettől még elmondhattam neki, mi is volt annak a füzetkének a tartalma...

- Az biztos, hogy halálra cikiznénk a másikat. És sokat utaznánk, világot látnánk, mielőtt teljesen megállapodunk – hajtottam a fejemet a mellkasára, a szívverését hallgatva meséltem. – Aztán egy romantikus, tengerparti esküvő és egy irigylésre méltó nászút után családot is alapíthatnánk. Amikor elképzeltem a boldog jövőmet, mindig arról álmodoztam, hogy két gyerekem lesz. Először egy fiú, utána egy kislány – pillantottam fel rá, gyengéd, szerelemmel teli mosolyától és tekintetétől kis híján megrészegültem.

- És mi lenne a nevük? – kérdezte suttogva.

- A fiút nem tudom, azon nem sokat gondolkoztam. De a lányra mindig is határozott elképzelésem volt… - halkultam el bizonytalanul.

- Mi volt az? – nógatott.

- Ki fogsz nevetni – sóhajtottam, de azért hagytam, hogy a név magától szaladjon ki a számon. – Victoria.

- Victoria? – visszhangozta hitetlenkedve, majd finoman felemelte az államat, hogy ránézzek. – Ez komoly?

- Amikor megtudtam, hogy a lélektársamat a titokban áhított kislánynevem férfi megfelelőjének hívják, majdnem lehidaltam. De… így lenne két „győztesem”, egy Vickym és egy Vickem.

- Sebastian – mondta váratlanul.

- Hogyan? – pislogtam rá kérdőn.

- Ha fiam lenne, így hívnám. Mindig úgy gondoltam, anyám örülne, ha egy unokájának spanyol neve lenne, de arra álmomban sem gondoltam, hogy a lélektársam is latin vérű lesz. Viszont így minden a helyére került.

- Sebastian és Victoria Benedict – ízlelgettem a neveket. – Nem is hangzik rosszul – mosolyogtam fel rá, mire homlokát az enyémnek döntötte.

- Nem, egyáltalán nem. De a Sunshine Benedict sem… Csak próbálgatom, milyen lenne, semmi egyéb szándékom nem volt ezzel – mondta gyorsan, amint eszébe juthatott, hogyan is reagáltam le, mikor Honeynak arról beszélt, hogy egyszer feleségül venne. Azonban most furcsa mód egyáltalán nem zavart, sőt, annyira természetesnek tűnt. Ma éjjel hagytam, hogy minden vágyam és álmom magával ragadjon és egy elképzelt, boldog jövő felé repítsen, amiről egyébként még álmodni is alig mertem.

- Rodriguez-Benedict – helyesbítettem, majd egy puszit nyomtam a szájára. – Az menőn hangzik, és legalább mindenki tudná, hányadán is állnának a lélektársaddal. Főleg a két X kromoszómával rendelkező egyedek.

- Nekem tetszik – biztosított vigyorogva, miközben ujjai céltalanul cirógatták az arcomat, a nyakamat és a vállamat. – Sunshine Rodriguez-Benedict.

Percekig némán, a gondolatainkba merülve ültünk egymás ölelésében, minden gondunk, a gyilkosság és a nyomozás, az FBI és a Szövetség pusztán csak távoli, aprócska problémának tűnt. Megnyugtatott Victor egyenletes szívdobbanásait és légzését hallgatni, a karjai közt nagyobb biztonságban éreztem magam, mint bárhol máshol a világon. Sosem szerettem más pasiktól függeni, a feminista hajlamaim erősen kiütköztek rajtam, mióta bekerültem a Szövetségbe és megtanultam megvédeni magam, és mégis… Ezeknek a hajlamoknak semmi kifogása nem volt az ellen, hogy elismerjem: szükségem volt Vickre. Nagyobb szükségem, mint arra valaha is számítottam volna. Mindig azt mondták, a lélektársak azért vannak, hogy fenntartsák bennünk az egyensúlyt, s ha valaki nem talál rá a párjára, a sötétség és az egyedüllét végül teljesen magába szippantja. Victor mellett mindig úgy éreztem, mintha egy pillanatra kiragadott volna a kavargó káoszból, az ő szemében sosem szűntem meg jónak tűnni, sőt, miatta jobb akartam lenni. Persze bizonyos határokon belül, ahol nem kellett teljesen szakítanom életem azon részeivel, amiket imádtam.

Hangos, elgondolkodó sóhajomra Vick megmozdult mellettem, addig fészkelődött, míg sikerült úgy elhelyezkednie, hogy arcunk szemben legyen egymással. - Mi az? – kérdezte halkan, fürkésző tekintete – ami cseppet sem emlékeztetett arra az acélos pillantásra, amit mindenki másnál alkalmazott – válaszokat keresett az arcomon.

- Válaszolnál nekem egy kérdésre? Őszintén? – leheltem olyan halkan, hogy nem voltam biztos abban, egyáltalán megértette-e.

- Akármire – simított végig az arcomon olyan gyengéden, mintha egy pillangó szárnya érintett volna, majd összefonta az ujjainkat.

- Megbántad valaha is, hogy én lettem a lélektársad? – hadartam el egy szuszra, szememet le sem vettem Victorról, míg a válaszára vártam.

Ő tűnődve fordult a tévé mögötti hatalmas ablak felé, amin át az éjszakai életét élő város zajai csak tompán szűrődtek be, Sunset Islands nyugodt szigetcsoportjának köszönhetően a Miami Beach-re jellemző fény és szín kavalkád messze festette szivárványszínűre az óceánt és a sötétkék égboltot. Gondolkodás közben szemöldökét egy picit összeráncolta, száját összeszorította, amitől álla megfeszült. Éreztem, hogy nem a válaszon kell ennyit töprengenie, csupán csak azt találgatta, hogyan is foglalja mondatba az érzéseit.

Mikor már azt hittem, ezt a beszélgetést magában fogja lefolytatni, halványan elmosolyodott, felém fordult és két keze közé fogta az arcomat, kényszerítve ezzel, hogy egy pillanatra se tudjam elkapni róla a pillantásomat – nem mintha terveztem volna.

- Je ne regrette rien* – mondta határozottan, mire szemeim tágra nyíltak a döbbenettől.

Mindig úgy gondoltam, egy pasi cuki, angol akcentusánál, vagy olaszos mentalitásánál és félmosolyánál nincs szexibb és édesebb dolog ezen a világon, ezeket arra teremtették, hogy a nők ott helyben hajlandóak legyenek megválni a bugyijuktól. Ezzel szemben a francia nyelvről mindig a puccos, púderezett parókás arisztokraták köpködése jutott eszembe, amit csak nagy ritkán, egy-egy különleges énekes szájából tartottam szépnek.

Azonban Victort hallani franciául beszélni – bármit is jelentsenek a szavak – gyakorlatilag minden elképzelésemet megváltoztatta. Ennél szexibb és édesebb dolgot még életemben nem hallottam.

- He? – szaladt ki a számon cseppet sem kulturáltan és egyáltalán nem a helyzethez illően, de lélektársam csak mosolygott a reakciómon.

- Je ne regrette rien – ismételte meg lassabban. – Tudod, mindig azt hittem, ha egyszer rátalálok a lélektársamra, ő valaki olyan lesz, aki nyugodt, engedelmes, akit meg kell védeni, akivel egyszerűen muszáj gyengédnek lennem, nehogy megijesszem. Sosem gondoltam másra. Sosem vágytam másra. De – tette hozzá gyorsan, mikor a szám akaratlanul is lebiggyedt – ne erre volt szükségem. Elképzelni, ahogy együtt élek a doktori diplomás, Princetonon végzett, konszolidáltan öltözött, visszafogottan elegáns lélektársammal egy lehetőség a nyugodt boldogságra, de úgy sosem érezném magam igazán teljesnek.

- Miért, mire van szükséged? – kérdeztem halkan, a hangom még számomra is idegenül és feltűnően magasan csengett.

- Határozottságra – mondta habozás nélkül. – És bajra. Arra, hogy semmi se legyen egyszerű és magától értetődő. Egész életemben én voltam az, aki gondot okozott a környezetének, velem volt a legtöbb probléma, de mintha mindenki ilyennek könyvelt volna el, senki nem várt tőlem többet. Kellett egy esély, hogy végre én is vigyázhassak valakire, aki hozzám hasonlóan folyton a bajt keresi, aki nem ijed meg a saját árnyéktól és két lábbal áll a földön úgy, hogy közben mindenkit maga alá temet. Talán ha velem vagy, az érzelmeid mindig kiülnek az arcodra, de attól még sosem tudom, mi lesz a következő lépésed. Megjósolhatatlan vagy, mindig a legváratlanabb pillanatban állítasz be hozzám, amivel teljesen összekuszálod a hétköznapjaim. És én ezt imádom. Ahogy azt is, mikor a képembe mondod, mit gondolsz a munkámról és rólam, hogy lehülyézel, mikor az vagyok, és hogy nem hagysz más választást, csak hogy rajongjak érted. Rád volt szükségem, Sunny, mindig is. Hogy képes legyél kirángatni a megszokott látásmódomból, s miattad több szemszögből is megfigyeljek dolgokat. Nem akarok egy olyan világban élni, ahol csak fekete és fehér létezik. Kell valaki, aki rávilágít a köztes dolgokra, szükségem van a tűzre és a szenvedélyre, ami életben tart és kihívások elé állít. Biztos vagyok benne, hogy már rengetegszer találkoztunk ezelőtt, közös akcióinkon futottunk egymásba, de a sors végül pont azt az alkalmat választotta, hogy egymásra találjunk, mikor a legnagyobb szükségünk volt a másikra. Tehát összegezve: nem. Nem bántam meg. Egyetlen pillanatát sem bánom, hogy te lettél a lélektársam.

Csak akkor tűnt fel, hogy a könnyek patakokban folynak végig az arcomon, mikor a hüvelykujjával óvatosan letörölte őket. A válaszával sokkal többet adott, mint azt gondolta volna, minden kétségem szertefoszlott kettőnkkel kapcsolatban, mindenközben olyan megnyugtató, varázslatos boldogság kerített hatalmába, amiről nem is sejtettem, hogy létezhet, hogy bárkinek is megadatott volna. Szavakkal képtelen lettem volna leírni azt az érzést, ami a szívemből indult ki, majd kellemes melegségként áradt szét a testemben, eljutva minden egyes porcikámig, hogy felragyogtassa.

- A „nem bántam meg” is elég lett volna – szipogtam, mire halkan nevetve vállat vont.

- Ezt hamarabb is mondhattad volna, még azelőtt, hogy idiótát csinálok magamból. – Határozottan megráztam a fejem, hogy jelezzem, ilyesmiről szó sem volt, s hogy egy pillanatig se kételkedjen bennem, közelebb hajoltam hozzá, kezeimmel megtámaszkodtam a vállán, és egy forró, szenvedélyes csókok hadával halmoztam el.

Szorosan tartott a derekamnál fogva, rekedtes nevetése összeforrt az én alig hallható kuncogásomnál, ami minden alkalommal kiszakadt belőlem, ahányszor csak újabb csókot kapott tőlem, vagy türelmetlenül visszahúzott, hogy ne hagyjam abba.

- És ezt miért kaptam? – kérdezte kábán, mikor már oxigénhiány miatt kellett elhúzódnia tőlem. Habár ha megkérdezett volna, ebbe a gyönyörű fulladásos halálba bármikor belementem volna.

A szavak még azelőtt elhagyták a számat, hogy az agyam felfogta volna, mit is akarok mondani, képtelenség volt őket megállítani.

- Te amo – leheltem, mintha az anyanyelvemen kimondott kifejezés nagyobb biztonságot és több jelentést hordozott volna magában, mint angolul.

Victor arcáról azonnal lehervadt a mosoly, izmai megfeszültek, tekintete elsötétült, ezüstösen csillogó szeme vihar szürkévé változott, nagyot nyelve próbálta feldolgozni az új keletű információt, amit eddig gondosan elrejtettem előle.

- Hogy mondtad? – érdeklődött rekedtes hangon, az államhoz nyúlva kényszerített, hogy ránézzek és ne az ingének tanulmányozásával kössem le a figyelmem. – Sunshine! Hogy mondtad?

- Te amo… - emeltem rá a pillantásom, hangom meg-megremegett. – Szeretlek – ízlelgettem meg immáron angol nyelven is. – Szeretlek! – mondtam határozottabban, a szám szinte fülig érő mosolyba szaladt.

- Mondd még egyszer! – kérte, sőt, inkább parancsolta, miközben mohón kapott utánam, csókokkal hintette be az arcomat, a nyakamat, a kulcscsontomat, mindenhol, ahol ebben a testhelyzetben el tudott érni.

- Szeretlek – leheltem az ajkaira.

- Még!

- Szeretlek, Victor Benedict – fogtam két kezem közé az arcát, amin gyengéd, ijesztően szenvedélyes érzelmek milliói köszöntek vissza rám. – Szeretlek.

Úgy csókolt, hogy tudtam, egy ideig biztosan nem áll szándékában elengedni, egyik kezével a hátamat tartotta, a másikkal a combomat simogatta, ajkai és nyelve csiklandós játéka nevetésre késztetett. Kuncogva fogadtam a közeledését, felszabadultan viszonoztam a gesztusait, élveztem, mikor egy-egy csókkal vagy érintéssel halk morgást csikartam ki belőle, izmai újra és újra összerándultak, ha a kezem érzékenyebb területekre tévedt.

A játékosság végül kezdett megszűnni, már nem vigyorogtam, a mosoly eltűnt az arcomról, csókjaink elmélyültek, hosszabbak és tüzesebbek lettek. Valahogy időközben Victor ölébe kerültem, vele szembefordulva kapaszkodtam ingének vékony anyagába, combjaim közrefogták a lábait. Nyelve vad, izgató táncba hívta az enyémet, amitől a kezem útnak indult felsőjének gombjai mentén, hogy rövid úton szabadítsam meg a ruhadarabtól. Az ujjaim remegtek, az sem segített sokat, hogy ő a blúzom alá benyúlva fedezte fel a felsőtestemet, puhatolózó érintésére pedig minduntalan hangos nyögéssel válaszoltam.

Mikor végre sikerrel jártam, türelmetlenül téptem le róla az inget, mire belenevetett a csókunkba, megpróbált segíteni, de közben egy pillanatra sem engedett el. Mikor meghallottam, ahogy a ruhadarab halk puffanással a földön landolt, elszakítottam magam lélektársam ajkaitól, helyette a nyakát és a mellkasát csókoltam és haraptam végig, nedves ösvényt húzva a bőrén. Vick a nevemet morogta, fejét hátravetve, szemét becsukva élvezte a kényeztetést egészen addig, míg újra vissza nem találtam a szájához. Engedelmesen a magasba emeltem a kezemet, amikor megéreztem, hogy lassan egyre feljebb és feljebb húzza a felsőmet, végül az is a padlón landolt, valahol az inge közelében. Gyorsan követte őt a melltartóm is, majd lélektársam kínzóan lassan kezdte birtokban venni csupasz mellkasomat, immáron a szájával. Hangosan pihegve markoltam a vállába, míg ő csókokkal halmozta el a dekoltázsomat, s nedves gyűrűbe vonta a melleimet, végül finoman beléjük harapott, mire felnyüszítettem a gyönyörtől. Édes ténykedése közepette még közelebb vont magához, a testünk kis híján teljesen összeolvadt, úgy illettünk a másikhoz, mint a kirakós két legtökéletesebb darabja, meztelen melleim az ő mellkasához simultak. Kemény merevedését megérezve az ölemnél minden vágyam egyetlen forró pontban összpontosult, az állatias ösztöneim kezdték átvenni a józan eszem feletti irányítást.

- Akarlak, Sunshine – dörmögte Victor ezúttal már a nyakamba, majd finoman beleharapott a bőrömbe. – Fogalmad sincs róla, mennyire akarlak – emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Párás, sötét tekintetéből kiolvastam minden vágyat, ami tűzként perzselt fel engem is, az altestem feszíteni kezdett minden intimebb gondolatra, ami csak megfogant a fejemben.

- Akkor ne is várj többet – leheltem az ajkaira, miközben egyetlen mozdulattal kirántottam a hajgumit a hajából. Élveztem, ahogy az erős, de puha tincsek csiklandozzák az arcomat csók közben, mohón markoltam beléjük, ahogy azt már olyan régóta meg szerettem volna tenni.

Felsikkantottam, mikor Victor váratlanul felemelkedett a kanapéról velem együtt, lábaim ösztönösen kulcsolódtak a dereka köré, hogy megtartsam magam. Otthonosan mozogva indult el a hálószobán irányába, csak annyira volt időm, hogy a fal közelébe érve rácsapjak a villanykapcsolóra, amivel egyidejűleg oltottam le a nappali lámpáját és borítottam titokzatos derengésbe az ágyam területét, amihez fényt az ágykeret fölé szerelt kislámpa biztosított.

Először az ágytakaróm puha ölelését éreztem meg alattam, amit hamarosan a fölém nehezedő Vick hatalmas teste egészített ki – a kemény és a puha izgató párosítása közt feküdtem, s egyáltalán nem bántam, ha az egyiket összegyűrhetem, míg a másik kiszorítja belőlem a levegőt.

- Mi is volt ez a dolog a lámpákkal? – kérdezte lélektársam mosolyogva, két kezével a vállaimat közrefogva támaszkodott meg úgy, hogy a szemembe tudjon nézni. Habár tekintete minduntalan lejjebb kalandozott, szürke pillantásában a vágy kiolthatatlan tüze lángolt.

Körmeimet és ujjbegyeimet felváltva húztam végig izmos hasán és mellkasán, amitől apró remegések futottak végig a testén, s csak azt érte el ezzel, hogy alsó ajkamat beharapva csikarjak ki belőle még több ehhez hasonló reakciót.

- Nem szeretek az éjszaka közepén arra ébredni, hogy kintről valami bevilágít ide – vontam meg a vállamat, de nem néztem rá, helyette kidolgozott izmait tanulmányoztam. – De előled sem akarok semmit rejtegetni – emeltem rá a tekintetem, s mintha csak erre a pillanatra várt volna, Vick ajkai lecsaptak az enyémekre.

Nem emlékeztem pontosan, mikor is került le rólunk a többi ruha, az egyetlen teljesen tiszta emlékem erről mindössze annyi volt, hogy türelmetlenül próbáltam kigombolni lélektársam nadrágját, de sikert csak a segítségével értem el. Victor ott volt mindenütt, szinte felfalta a testemet és vele együtt a lelkemet is, ahogy izzadtságtól nedvesedő bőrömet végigcsókolva haladt egyre lejjebb olyan területek felé, ahová még senkit nem engedtem ezelőtt. Bármit is tett, bűnösen izgalmas és édes volt, egyszerre fáztam és volt melegem, a szoba levegője lassanként felhevült, kéjes sóhajaim és az ő morranásai mindent betöltöttek.

Vágyakozva emeltem meg a csípőmet és kulcsoltam a dereka köré a lábaim, mikor újra visszatért az ajkaimhoz, melyek úgy égtek, mintha felsértette volna őket. Nyelve egyre hevesebb táncot járt az enyémmel, szenvedélyes csókcsatánknak csak néha-néha elfojtott nyögéseink vetettek véget. Keze intimebb már nem is lehetett volna, a combomtól kezdve bejárt mindenhol, ahol csak ért, miközben én a hátába mélyesztve a körmeimet nyöszörögtem kielégületlen vágyaktól fűtötten.

Testünk összeforrt, egy bűnösen izgalmas örvény kapott fel és szippantott magába, míg körülöttünk a világ lassan eltűnt, míg már csak mi ketten léteztünk benne. Belekapaszkodtam szerelmem vállába, arcomat a nyakába temettem, mert tudtam, hogy szenvedélyes viharunk végén ő lesz az egyetlen biztos pont, ami megtarthat, mielőtt teljesen széthullanék.

***

Édes illatokra és a vállamat simogató, lágy szellő érintésére ébredtem. Vékony paplanba csavarva, keresztbe terültem el az ágyamon, s bár mellettem nem feküdt senki, a konyha felől jövő halk fütyörészés megnyugtatott, hogy nem voltam egyedül.

A hajam súlyos tömegével omlott a vállamra, mikor lassan megpróbáltam felülni és felfogni, mi is történt pontosan. Abban a pillanatban, hogy sikeresen ülő helyzetbe tornáztam magam, a váratlan izomláz pedig olyan pontjaimba is belehasított, amiről nem gondoltam volna, hogy létezhetnek, az éjszaka – és a hajnal – minden egyes részlete filmszerűen villant elő. Az arcom egyre jobban égni kezdett, ahogy visszagondoltam arra, mit is műveltünk ezen a pár négyzetméteren néhány óra leforgása alatt Victorral, míg kimerülten és kielégülten bújtam az ölelésébe, és egyenletessé váló légzését hallgatva aludtam el. Mikor az emlékkockák visszaidézésétől a vágy újult erővel lobbant fel bennem, a fejemet rázva igyekeztem elhessegetni a bűnös élvezetet nyújtó képeket.

Kikászálódtam az ágyból, lábujjhegyen osontam el a szekrényem ajtajára függesztett tükörhöz, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg úgy néztem-e ki, ahogy éreztem magam. Fekete hajam a szokásosnál dúsabb hullámokban omlott a vállamra, a szemem még kissé álmosan húztam össze, a testem bizonyos pontjain pedig Vick kényeztetésének vöröses nyomait viseltem. Az arcom viszont szokatlanul sugárzó volt, mintha a keresztnevem és a kinézetem végre tényleg idomultak volna egymáshoz. Bár még egy kicsit fáradt voltam, de ettől eltekintve határozottan boldognak néztem ki. Idejét sem tudtam, ez a Sunshine mikor köszönt vissza rám utoljára a tükörből. A lélektársam bizonyos módon csodát művelt velem.

Szétnéztem, mit is kaphatnék magamra, s akaratlanul is vágtam egy grimaszt, mikor megpillantottam egy pici anyagcafatot, ami valaha a bugyim lehetett. Gyorsan előkaptam egyet az egyik fiókból, s mikor a kanapé karfáján megpillantottam Victor ingét, magamhoz teleportáltam. Mélyen beszívtam az illatát, noha pontosan tudtam, hogy azt a testem minden porcikája, a hálószobám és az ágyneműim is őrizték még.

A fejemet vakarva sétáltam elő a háló rejtekéből, s azonnal megpillantottam lélektársamat, aki nekem háttal állva a sütő előtt bűvészkedett valamit. Csak egy nadrág volt rajta, de ahogy közelebb mentem hozzá feltűnt, hogy az sem volt begombolva, alsógatyájának egy részére is rálátásom nyílt. A haját viszont legnagyobb bánatomra összekötötte, noha néhány tincs kiszabadult a kezdetleges lófarokból.

Hangtalanul lopakodtam mögé, a válla felett átlesve figyeltem, mit csinált.

- Franc – sóhajtotta indulat nélkül. – Pedig azt terveztem, hogy ágyba viszem neked a reggelit – nézett le rám a válla felett, majd egy mozdulattal a levegőbe dobta az éppen sülő palacsintát.

- Neked is jó reggelt – pipiskedtem fel és nyomtam egy futó csókot a szájára. – Látom kiszolgáltad magad – dőltem neki a konyhapultnak, keresztbe font karral néztem, ahogy egy mérnök precizitásával áll neki egy újabb palacsintát megsütni, míg az előzőt egy már kész halom tetejére ejtette.

- Ühüm – morogta válaszképpen. – Jól aludtál? – mosolygott le rám, és ahogy végigmért, szeme ismét elsötétült, mire nagyot nyeltem.

- Ilyen jót már régóta nem – húztam végig a körmeimet a karján finoman, majd a hűtőhöz lépve inkább a reggelinkhez dukáló egyéb finomságok után kezdtem kutatni. – Nem gondoltam, hogy ennyire házias pasim van – jegyeztem meg, miközben előhalásztam egy üveg eperdzsemet és tejszínhabot, valamint egy doboz narancslevet. – Bocs, a juharszirupból kifogytam.

- Muszáj lesz valahogy eltartanom a csajomat – vonta meg a vállát, mikor becsaptam az ajtót, s amint felnéztem, rajtakaptam, ahogy meztelen lábaimon legeltette a szemét. Nem mintha zavartatta volna magát, pillantásunk találkozásakor megeresztett egy kaján vigyort, majd visszafordult a műremeke felé.

- Kávét? – kapcsoltam be a kávéfőzőt, s míg az beindult, két pohárba kiöntöttem a narancslevet, majd előkerestem két csészét is a koffeinbombának.

- A szokásosan – erősítette meg a gyanúmat.

Míg a gép és lélektársam is dolgozott, felugrottam a pultra egy kanállal és a lekvárral a kezemben, és Victort figyelve kanalaztam bele az előételembe. Már jó pár éve mirelit kaján, éttermi koszton és Jeff főztjén éltem, így nem sok mindent tartottam itthon, emiatt kissé különös látványt nyújtott a konyhámban otthonosan tüsténkedő lélektársam. Furán éreztem magam, amiért nálam jóval háziasabbnak tűnt fel – habár reméltem, hogy az anyámtól örökölt rendmániám kicsit javít a helyzetemen.

- Ha azt bepuszítod, hol marad hely a reggelinek? – zárta el a gázt, mikor az utolsó darabot is a palacsinta-torony tetejére dobta. Közelebb jött hozzám, tenyerével megtámaszkodott a két oldalamon, kihívóan mosolyogva nézett rám.

- A gyomromnak elég nagy űrtartalma van – válaszoltam, de azért az üveget illedelmesen leraktam magam mellé. – Egyébként ez egy nagyon finom dzsem, ha már ettél volna belőle, értenéd.

- Lehet most meg is kóstolom – hajolt az ajkaimhoz, majd lassan, forrón és tüzesen megcsókolt. A nyakát átölelve húztam még jobban magamhoz, lábaim a dereka köré fontam, combomat simogató keze és az alhasamhoz nyomódó merevedése azt jelezte, hogy reggeli után igen könnyen eljuthatunk az éjszakánk folytatásáig.

Az ételt, a kávét és a narancslevet tálcára pakolva mentünk vissza a hálóba, ahol egymást etetve, nevetve fogyasztottuk el az összes palacsintát, majd ittuk meg a jótékony ébresztőt is. S hogy vigyázzon az alakomra és egy kis testedzést tartson nekem, Victor óvatosan hanyatt döntött a párnák közé, pillanatokon belül ismét meztelenül találtam magam a hátát karmolászva, miközben lélektársam csókokkal nyomta el kéjes sikolyaimat egy szenvedélyes szeretkezés erejéig. Még hangosan pihegtem, mikor ajkainak édes érintéseivel próbált lenyugtatni és visszahozni a valóságba, hogy aztán hosszú, incselkedő utójátékkal jutalmazzon.

- Szívesen tölteném el így minden hátralévő reggelemet – nyomott puszit a fejemre, miközben a vállamat simogatta, míg én a mellkasára hajtott fejjel rajzolgattam céltalan mintákat a bőrére, miután mindkettőnk hevessége lecsillapodott.

- Én azért néha értékelném, ha úgy kelnék, hogy még te is mellettem vagy – jegyeztem meg feddő hangon, de a szánt komolyságot azonnal elvette mélyről jövő nevetése.

- Lesz olyan is – biztosított.

- Tényleg hiszel benne? – néztem fel rá kétkedve, mire lehajolt, hogy csókokkal simítsa ki ráncba szaladt homlokomat.

- Ha rajtad és rajtam múlik, egész biztosan. Csak adj még egy kis időt.

- Nem rajongok az ötletért – sóhajtottam -, de úgysem tudnálak leállítani, igaz?

- Eltaláltad.

Végül az FBI központjától és Blondie-tól befutott két hívás szakított ki minket az édeni pillanatból. Szívesen töltöttem volna az egész napot kettesben Victorral, míg az elképzelt, boldog jövőnket tervezgettük, amire én még mindig képtelen voltam optimistán tekintetni – bár Vick annyira elégedettnek és felszabadultnak tűnt, hogy nem akartam lelombozni -, a csörgő telefonok viszont mindkettőnket emlékeztettek arra, hogy csodálatos éjszaka ide vagy oda, a helyzetünk még mindig ijesztően kusza és kibogozhatatlan volt.

Egy gyors, közös fürdést követően magunkra kapkodtuk a ruháinkat – Diamond és Phee cuccait gondosan összehajtogattam, majd egy táskába csomagoltam őket -, nyomtam egy szokásos köszönő puszit a szüleim képeire, amit Victor gyengéd mosollyal nézett végig, majd a lift lassúságát mellőzve robogtunk le a lépcsőn a földszintig.

- Látlak még ma? – simított lélektársam egy kósza tincset a fülem mögé, mikor már az utcán ácsorogtunk a ház előtt, s az általa hívott taxira várakoztunk. Bár a motorom a közelben volt, de a rejtekhelyeim egyikét sem voltam hajlandó felfedni előtte. Elvégre még mindig folyt utánam a nyomozás, s nem akartam bajba sodorni kettőnket azzal, hogy a saját hibámból túl közel vezetem őt a tűzhöz.

- Meglátjuk – mosolyogtam rá, és kiélveztem búcsúcsókjának minden egyes másodpercét, míg a sárga autó be nem fordult az utcába. – Talán ha estefelé elnézel a Mi Ami környékére, ott találsz.

- Hmm… Akkor talán elviszlek valahova.

- Talán – vontam meg a vállamat, majd puszit nyomtam a szájára, a kezemet nehezére esett elengednie, mikor beszállt a kocsiba. Csókot leheltem az ujjaimra, úgy intettem utána egészen addig, míg el nem tűnt a szemem elől.

A nap ragyogóan sütött, az égen egy felhőt sem lehetett látni, a szél kellemesre hűtötte le az egyébként forró délelőtti levegőt – egyszerűen minden tökéletes volt. Már-már túlságosan is tökéletes. És pontosan tudtam, ha valami ennyire jó, annak villámcsapásszerűen tud vége szakadni, mikor a sötét fellegek mindent beborítanak.

Csak arra nem számítottam, hogy a sötétség túlságosan is hamar és bénítóan nagy erővel fog lecsapni és mindent tönkretenni…

_____________________________________________________________________

(Non) Je ne regrette rien: Nem bánok semmit sem. Edith Piaf (francia énekesnő) egyik utolsó sanzonjának címe, önpusztító életét sosem bánta meg.