2014. július 8.

15. lövés - 1. tár

Gyönyörű, üdítően esős vasárnapot, drágáim!
Végre valahára megérkeztem az új fejezettel - sajnálom a sok csúszást és késést -, és kivételesen még az a probléma sem zavar be, ami tegnap: a nethiány. Szóval amíg a kicsike el nem kezd újra rakoncátlankodni, gyorsan fel is dobon a fejezetet, ami a történet szempontjából hatalmas vízválasztó lesz. És el sem hiszem, hogy ezt már a harmadik x-en felüli olvasói táborral "ünnepelhetjük meg". Köszönöm nektek, hogy ennyien követitek Shiny és Vick történetét, hogy egyre többen láttok benne fantáziát és lehetőséget! :)
Amint láthattátok, 5-én a Tükörkép is megnyitotta kapuit. Ki az, aki már beleolvasott? Kinek hogy tetszett? Véleményeket itt is és ott is szívesen fogadok, hideg-meleg jöhet nyugodtan! ;)
Nem is rizsázok tovább, hiszen a kisebb szünet után valószínűleg nem rám, hanem a két főszereplőre lesztek kíváncsiak, így íme, tessék a fejezet, fogyasszátok egészséggel!
Jó olvasást, remélem tetszeni fog, és ne utáljatok nagyon!
Ölel és puszil titeket,
Riri

______________________________________________________________________

- You were always faster than me
 I’ll never catch up with you
 Oh, I can feel them coming for me -

Naughty Boy ft. Bastille - No One's Here To Sleep
A következő napok szinte álomszerűen, ragyogva és békésen teltek el, csak néha egy-egy pisztolylövés, halálsikoly és vérnyom emlékeztetett arra, valójában milyen helyzetben is voltam. Azonban mindez gyorsan tovatűnt, köddé vált a messzeségben minden gonddal és bajjal együtt, ahányszor csak együtt voltam Victorral. A macska-egér játékunk megszűnt létezni, immáron nem kellett az akcióim álcája mögé bújva megragadnunk az esélyt, hogy találkozhassunk: mindketten a saját időbeosztásunk szerint dolgoztunk, nem siettettük és akadályoztuk a másikat, de amint lett egy pillanatnyi szabadidőnk, azt igyekeztük kettesben eltölteni. Sosem hittem volna, hogy lesz valaki, aki valóra tudja váltani minden giccses, lányos vágyálmomat, de lélektársamnak mindez sikerült. Bejártuk Miami minden egyes pontját, esténként elvitt valahová vacsorázni, napközben pedig élveztük a város pezsdítő fesztivál-hangulatát, ahol mindig lehetett találni valamilyen izgalmas programot pihenésként. A lakásom pár nap leforgása alatt valódi otthonná vált, ahová már nem kellett egyedül hazatérnem, nem volt olyan éjszaka, amit magányosan kellett volna töltenem.
Ketten újbóli látogatást tettünk a Montrose házaspárnál, ahol kishúgom újra kikövetelte magának a figyelmet, minek eredményeként másnap egy teljes napot töltöttünk el hármasban a vidámparkban, majd a tengerparton. A legnagyobb örömmel mégis az töltött el, hogy a barátaim is elfogadták Vicket, bár puszipajtások azért nem lettek, megtartották azt a bizonyos három lépés távolságot. Mégis, ez már jóval több volt, mint amit kívánhattam volna, a jókedvem és a felszabadultságom pedig ragadós volt. Valahogy az egész világ hirtelen jobb és szebb hellyé változott.
Lélektársam volt az, aki bár nem tudatosan, de feloldozott minden elkövetett bűnöm alól, s azon kaptam magam, hogy többé a lelkiismeretem nem szorult arra, hogy a csillagok fénye alatt, csendes magányomban rójam le néma tiszteletem egy-egy áldozatom iránt. Helyette titkos tengerparti szakaszom az egyik legromantikusabb és legintimebb helyszínné vált, mikor is életem egyik legtökéletesebb randija egy forró szeretkezéssel ért véget a homokban, a hullámok lágy dallamával kísérve. Mintha csak a képzeletbeli bakancslistám pontjait váltottam volna valóra szépen sorjában.
És mire észbe kaptam volna, elérkezett az a bizonyos május 23-a, ami a huszonötödik születésnapomat rejtette.

Mint minden ilyen nap, ez is ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi május 23-a, mióta tizennyolc éves koromban beléptem a Szövetségbe. Mivel szülinapokon a Mi Ami vezetője volt olyan jó fej, hogy az ünnepeltnek szabadnapot adott, ezért – kivételesen egyedül – jó sokáig lustálkodhattam az ágyban, ahonnan fél tizenegy környékén a csapatom vert végül ki.
Mikor ajtót nyitottam nekik, kis híján oxigénhiány okozta a vesztemet, olyan hangosan és hosszan nevettem fel a látványtól. Blondie és Candy beállították Keith-t maguk közé, az óriás lapáttenyerébe pedig két egymásra pakolt, csillogó rózsaszín papírba csomagolt, színes szalagokkal és kövekkel díszített dobozt nyomtak, amihez még egy jókedvű félmosolyt is villantott rám. Mintha mindennapos dolog lett volna számára, hogy csilli-villi rózsaszín cuccokkal rohangál.
Az első csomagban egy gyönyörű, szénfekete, határozott vonalú, mégis kecses ívű gépkarabély feküdt, ami után már a gyártása óta csorgattam a nyálam, és szerencsére a Szövetség kapcsolatainak hála barátaim még azelőtt be tudtak egyet szerezni, hogy bárhol máshol piacra került volna. Más lányok talán egy pár cipőnek, színes bizsunak jobban örültek volna, s bár én sem vetettem meg a csajos dolgokat, de ha az ember bérgyilkosként dolgozott, minden álma és vágya egy tökéletes mesterlövész-fegyver volt.
A második doboz valami olyat rejtett, amit magamtól biztos, hogy soha nem vettem volna se meg, se fel. A tüneményes, halványan csillogó, finom púderrózsaszínű ruha felső, pánt nélküli része a testemhez simulva követte annak vonalait, míg a szoknyarésze egy fekete, masnira kötött szalag után szétterülve simította az alsó combomat, úgy tíz centivel a térdem fölött. Egyszerű volt, mégis gyönyörű, olyan fajta, amilyet a szüleim halála előtt szívesen viseltem volna, azóta viszont meg sem fordult a fejemben, képzeletem szerint sehogy sem illett egy bérgyilkoshoz. És pont ezért volt annyira lenyűgöző ajándék. Aminek – mint utóbb kiderült – volt oka rá, hogy a szülinapomon hozzám kerüljön.

Blondie-val és Candyvel éppen egy frissen bontott édes pezsgőt iszogattunk, Keith pedig borozott, amikor váratlanul megcsörrent a telefonom. Majdnem a plafonig ugrottam a rezgéstől, ezzel szemben a csapatom halálosan nyugodt maradt, és amint zavartan beleszóltam a készülékbe, már tudtam, miért.
- Hétre érted megyek, öltözz fel csinosan! Boldog szülinapot! Szeretlek! – Victor csak ennyit hadart el a vonal túlsó végén, aztán le is tette. Mivel pontosan harminchat órája cserélték le a számomat, mindössze három ember volt, aki kikotyoghatta neki. És mikor szembefordultam velük, a parányi kínai széles, édes mosolyából azonnal tudtam, hogy ő volt a tettes. Elvégre Candy volt az, akivel vállvetve sírtunk valami csöpögős romantikus filmen, míg a McKnight-Morgenstern páros valahol éppen a menetrendszerű idilli pillanatát töltötte el. Ő tudta, milyen reménytelenül várni egy lélektársra, aki talán sosem toppanhat be az életünkbe, s bár tisztában voltam azzal, hogy Vick acélos tekintetétől képes volt kiugrani a bugyijából ijedtében, mégis ő támogatta a legintenzívebben a kapcsolatunkat. Honey után természetesen, hiszen a kishúgom Victoron kívül egy másik hímneművel sem tudta kibogozni a Disney hercegekre vonatkozó filozofikus talányait – Keith általában elmenekült, Jeff meg ügyesen másra terelte a szót.
Nem sokkal a hívást követően berendeltek minket a Szövetség főhadiszállására a szokásos vizitre. Páran ott is megköszöntöttek, ajándék gyanánt kipróbálhattam a legújabb fegyverszállítmány gyöngyszemeit – mert tudták, hogy ilyenkor imádtam tesztalany lenni -, amik a barátaimtól kapott gépfegyveremhez hasonlóan nem voltak még máshol kaphatóak. De Blondie és Candy nem engedték, hogy túl sokáig kiélhessem magam, néhány órányi lövöldözés után elrángattak magukkal készülődni, hiszen ők legalább annyira imádták, mikor Vickkel volt egy-egy különlegesebb találkám, mint én. Én a randi része miatt, ők meg azért, mert élő Barbie babaként végkimerülésig szórakozhattak a hajammal, a körmeimmel és az arcommal. Én pedig mindig csukott szemmel élveztem, ahogy körülöttem sündörögtek és csiviteltek, mert ilyenkor úgy érezhettem, tényleg az a legnagyobb problémánk, hogy a kis kínai nem talál a ruhámhoz megfelelő színű szemhéjpúdert, vagy, hogy Blondie nem tudja eldönteni, milyenre is csinálja a hajamat.
Mindenesetre, mint mindig, az eredmény tökéletes lett, a várt hatás pedig magáért beszélt.

A lányok a hálószobám erkélyéről figyelték, ahogy Victor pontosan a megbeszélt időpontban gördült be az utcánkba egy bérelt Land Roverrel. Ahhoz már hozzá volt szokva, hogy merész, általában mélyen kivágott, sokat mutató ruhában jelenek meg előtte – amik emiatt rövid úton a randevúink végén lekerültek rólam -, azonban a születésnapi ajándékkal barátnőim pontosan kitalálták, mit is szerettem volna aznap este: különleges akartam lenni. Nem azon a szexi, bérgyilkos Végzet Asszonya módon, amivé az évek során váltam; egy icipicit a Szövetség előtti múltamból is meríteni akartam, ami jóval visszafogottabb és nőiesebb volt. Nem teljesen, csak egyetlen estére, mikor mindent elfelejthetek, csakis a lélektársamra kell figyelnem – amikor a múltam, a jelenem és a jövőm összefonódhat.
- Azt a’… - Vick csak ennyit bírt kinyögni, mikor kopogó magas talpú, a ruhámhoz illő színű szandálban lelibbentem a főbejárathoz felvezető néhány lépcsőfokon. A szoknyarész hullámzott a lábaim körül, a világos szín kiemelte sötét bőröm, a hajam a hajsütővas rásegítésével loknikban omlott a vállamra, a hétköznapokban az arcomba hulló tincseimet egy liliomot formázó csat fogta össze. Ám ez csak a látszat volt, ugyanis a ruha alatt viselt csupa csipkés, mélyen kivágott, alig takaró fehérneműtől garantáltan elájulna. – Elképesztően gyönyörű vagy! – ragadta meg a kezem és húzott magához egy gyengéd csókra, mikor odaértem hozzá. Kezeimet felcsúsztattam sötétkék ingén, egészen a nyakáig, mosolyogva simultam közelebb hozzá, míg édes, mentol ízű ajkait ízleltem. Ujjai fel-alá jártak a gerincem mentém, amibe beleborzongtam, érintéseivel halk nyögéseket préselt ki belőlem.
- Ha ezt szántad volna szülinapi ajándéknak, azzal is tökéletesen elégedett lennék – leheltem elködösült tekintettel, mikor végre elengedett. Bár vihar szürkévé sötétült szeme éhesen tapadt rám, mégis uralkodott magán, miután többször is jó alaposan végigmért, villantott rám egy kaján, féloldalas mosolyt.
- Hölgyem, erre majd az este végeztével visszatérünk – mondta eltúlzott, műangol akcentussal, sokat sejtető pillantással, majd a derekamat átkarolva kormányzott el a kocsihoz, aminek ajtaját udvariasan kinyitotta előttem.
Mindig is azon a véleményen voltam, hogy az ilyen túlzott úriemberes fogásokat a pasik csak a női vágyálmok kliséjeként használják, meg azért, hogy hamarabb jussanak be a csaj bugyijába azzal, ha leveszik a lábáról. A nézeteim Vick miatt változtak meg, aki olyan elképesztő természetességgel tette mindezt, mintha ősidők óta a napjai részét képezné, hogy kinyit nekem egy ajtót, valahol előre enged vagy hagyja, hogy filmet válasszak ez otthoni mozis estén.

Az ablaknak dőlve figyeltem a kivilágított utcákat, a várost hódító tömegeket, míg Victor áthajtott Miami Beach-en South Beach irányába. Egyik keze a kormányt markolta, a másik viszont a combomon nyugodott, ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Halkan dúdolgattam a rádió által játszott számokat, lélektársam nem leplezte mosolyát, mikor éppen a Hey, Soul Sistert adták.
Végül a kikötő környékén álltunk meg, és miután találtunk egy szabad parkolót, kézen fogva sétáltunk a vízben lágyan ringatózó, hófehér hajótestek mellett. Először azt hittem, valami jachtot bérelt ki estére, ami nem lett volna túl meglepő, Keith is lepte már meg ilyennel Blondie-t az évfordulójukon, egyszer pedig a Mi Ami egyik törzsvendége ecsetelte ugyanilyen élményét. Ám meg kellett lepődnöm, mikor ráfordultunk egy hosszú mólóra, aminek két oldalán takaros kis motorcsónakok, vízitaxik várakoztak. A döbbenetemet csak tetőzte, hogy amint beszálltunk és a motor felzúgott, Vick előkerített valahonnan egy fehér kendőt, amivel bekötötte a szemem.
Ha a Szövetségnél valaki elvesztette a látását, vagy bármelyik másik érzékét, az csakis egyet jelenthetett: Mina gyakorolta rajta az erejét. Vakon, süketen, némán és a tapintástól is megfosztva még a legbátrabbak is kiszolgáltatottnak érezték volna magukat, főleg, hogy mindezt a Caudillo jobb keze tette velük. Ha a fekete Jégkirálynő erre vetemedett, az az illető biztos halálát jelentette. Titokban mindenki rettegett a naptól, mikor egyszer csak arra kel fel, hogy körülötte minden némaságba burkolózott, egy hang sem jön ki a torkán, a világ teljesen elsötétült vagy bármihez is ért, azt képtelen érzékelni. Mocskos egy képesség volt ez, ami a szőke hackerem erejéhez hasonlóan parazitaként volt képes áthatolni még a legerősebb védelmen is.
A vaksötéttől való félelem mindegyikünkbe beleivódott, hiába volt a szervezet legtöbb tagjának pont ez a menedéke egy-egy akció során. Csak az nyugtatott meg, hogy a krémszínű bőrülésbe süppedve lélektársam átkarolta a vállamat, ujjai a felkaromat és a vállamat cirógatták. Emiatt voltam képes élvezni a mellettünk fel-felcsapódó vizet, ami hűs permettel borította be az arcomat és csupasz vállaimat, a végtelennek tűnő óceánon suhanva esti szellő fütyült a fülembe. Az egyetlen bosszúságot mindössze az okozta, hogy minden „Hova megyünk?” és „Mikor érünk oda?” kérdésemre Victor csak „Mindjárt megtudod” és „Hamarosan” típusú válaszokkal rukkolt elő.
Magamban számoltam a másodperceket, hátha ki tudom találni, merre is tartunk. Megpróbáltam bemérni, hogy a kikötőtől körülbelül mi lehetett a számoknak megegyező idejű távolságra, de túl sok választási lehetőségem volt, hiszen Miami előtere tele volt szigetekkel. Ráadásul ahonnan mi indultunk, onnan még soha nem mentem sehová, mindig kicsi, eldugott kikötőket részesítettem előnyben, vagy azokat a helyeket, ahol jet-skit lehetett bérelni. Végül úgy tíz perc után feladtam a számolgatást, inkább a fejemet hátrahajtva élveztem a kellemes, esti időjárást a nyílt vízen, és azt, hogy Vick néha apró csókokat lehelt a vállamra, a nyakamra, az arcomra vagy a szám szélére.

Mikor a motor leállt, a sofőrünk pedig közölte, hogy megérkeztünk, a csónak aprót billent, ahogy lélektársam felemelkedett mellőlem. Halk sikoly hagyta el a számat, amikor váratlanul, egyetlen mozdulattal felemelt és kirakott a partra – szandálom talpa halkan koppant a famólón. Hallottam, amint Victor mormolt valamit a fuvarozó férfinek, fizetett, majd a motorcsónak indítását követő berregéssel egy időben mögém lépett, karjait a derekam köré fonta.
Felsóhajtottam, mikor ajkai a fülem mögötti csiklandós, érzékeny bőrt érintették, majd az arcélemen át továbbvándoroltak a nyakam irányába, majd ugyanezt az utat visszafelé is megtették.
- Ha csak ezért hoztál ide, teljesen feleslegesen készülődtem órákon át – motyogtam alig hallhatóan, de szarkasztikus hangvételű megjegyzésemmel ellentétben hátradőltem az ölelésében, hátamat a mellkasának nyomtam. Ha így kényeztetett, vaknak lenni nem is volt olyan rossz opció, az hangok és az illatok felerősödtek, bőröm minden kis idegvégződése csakis őt érzékelte.
- Abban az esetben egy szállodába vittelek volna – mormolta a nyakamat harapdálva. – Ma estére más terveim vannak. Habár… - tartott rövid hatásszünetet, míg arcomat gyengéden hátrafordítva finom csókot hintett a számra -, ha ilyenekről fantáziálsz a születésnapodon, ki vagyok én, hogy megfosszalak ettől? De majd csak a vacsora után. – Végszóra megéreztem a hajamnál matató kezét, ujjainak sebes mozgásával a szememet takaró kendő szorítása egyre csökkent.
- Kérlek – nevettem fel halkan -, hagyd ezt az önfeláldozó szöveget. Nem is tudom, az esetek nagy többségében ki szokott kezdeményezni, vagy ki az, aki használhatatlanná tette néhány bugyimat.
- Kár értük – sóhajtotta mártír hangon. – De tudod, a szükség nagyúr. Egyébként meg szerintem összekeversz valakivel – suttogta a fülembe, mire megborzongtam.
- Tényleg? Uram, ha ön nem az Amerikai Egyesült Államok külön bejáratú James Bondja, aki az eredeti MI6 ügynökkel szinte teljesen azonos tulajdonságokkal rendelkezik, és aki nem mellesleg a pasim, akkor ki?
- Jó meglátás – hullott le a szemem elől a kendő. – A húgodéhoz hasonló filozofikus témák boncolgatásához még visszatérünk. Most viszont… Boldog szülinapot!

Perceken át tátott szájjal és leesett állal bámulva próbáltam befogadni az elém táruló látványt, de képtelen voltam rá. Ismertem a helyet, rengetegszer jártam már itt, mégis az újdongás varázsával hatott, egyszerűen nem tudtam betelni vele.
- Te… Te kibérelted a világítótornyot? – pislogtam fel Victorra döbbenten, aki mindezidáig halvány mosollyal az ajkán figyelte a reakciómat. Ezüstösen csillogó szemében arra következtettem, hogy a kívánt hatás nem maradt el, sőt, még a vártnál is jobbra sikeredett.
- Megvannak a kapcsolataim – húzta ki magát büszkén, mire a fejemet csóválva elvigyorodtam.
- Úgy érted a képességed, hogy kapcsolatokat szerezz – könyököltem bele finoman a hasába, de mikor hátranéztem, csak egy ártatlan, boci-szemű pillantás volt a válasz.
Egymásba karolva sétáltunk végig a máskor nyüzsgő, ma azonban szokatlanul csendes parton, fel az ezernyi csillaggal pettyezett égig nyúló épületig. Előttünk a bejáratig vezető, kikövezett utat fáklyák világították meg narancsszínű fénnyel, körülöttük a homokot arany derengésbe vonva. A mesterségesen telepített pálmafasort színes égősor díszítette, hatalmas leveleiken és jellegzetes, barázdált kérgükön apró, trópusi virágok bújtak meg. A világítótorony külső falaira szerelt hangszórókból szóló halk zene csalogatott egyre hívogatóbban a bejárat felé, én pedig ha akartam volna se tudtam volna ellenállni, főleg a kedvenc számaimat hallva.
Ahogy a kétszárnyú ajtó kitárult előttünk, a máskor inkább retro stílusú kis vendéglő romantikus, tengerparti hangulatúra átvarázsolva fogadott. Hiába volt ez sokkal olcsóbb és jóval kevésbé előkelőbb hely, mint ahová Vick az első győztes menete után vitt el, ez az élmény és meglepetés milliószor jobb volt annál.
A kiszolgálópult tele volt pakolva ételekkel, behűtött pezsgővel, a látványtól összefutott a nyál a számban. A pult közelében egy két személyre megterített asztalt kis mécsesek világítottak meg színes üvegbura alatt, amik a hófehér terítőt a szivárvány különböző színeire festették. Felettünk a többi emelet sötétbe volt borulva, de a földszint lámpái halványan pislákoltak, kellemes félhomályba burkolták a kör alakú teret.
- Miért van az – néztem fel Victorra kérdőn -, hogy mindig eltalálod, mit szeretnék.
- Lélektársak vagyunk – vonta meg a vállát, mintha ez mindent megmagyarázna. – És történetesen a lélektársamnak gondoskodóbb barátnői vannak, mint hiszi – tette még hozzá. Eszembe jutott, hogy Blondie egész héten magában somolygott valamin, amit nem volt hajlandó elárulni, Candy pedig még a szokásosnál is izgatottabbnak és hiperaktívabbnak tűnt, folyamatosan miniatűr tornádóként pörgött. – Tetszik? – fordított maga felé gyengéden.

- Állandóan túlteszel saját magadon – suttogtam. – Sportot űzöl abból, hogy levegyél a lábamról? – karoltam át a nyakát mosolyogva, míg ő oldalra billentett fejjel gondolkodott a válaszon.
- Sunny, tudod, hogy imádom, amikor szexi, kemény és megállíthatatlan vagy, de azt még jobban, ha a gondosan elzárt érzelmeid kiülnek az arcodra – simított végig a szám felfelé görbülő vonalán. – Amikor így mosolyogsz, a világ legszerencsésebb fickójának érzem magam – döntötte a homlokát az enyémnek.
- Ne bomolj – forgattam meg a szemeimet. - Ha nem hagyod abba, mindjárt szexi, kemény és megállíthatatlan leszek.
- James Bond üldözi a belevaló, szép lábú csajokat. Pechje van, mert a legjava már az enyém. – A szájára tapasztottam az enyémet, hogy elhallgattassam a macsós-udvarlós dumáját. Édes volt, mikor bókolt nekem, de a tettek embereként jobban élveztem, ha be is váltja, amit mondott.
Ahogy testünk összetapadt, szinte felfaltuk a másikat, nyelveink szenvedélyes játékot űztek egymással, ujjainak finom simításai felperzselték a bőrömet. Halk nyögést hallattam, mikor egyik kezével belemarkolt a hajamba, majd azt óvatosan meghúzva hátradöntötte a fejemet, ajkaival a torkom érzékeny, csiklandós bőrét ízlelgette. Igyekeztem olyan közel kerülni hozzá, amennyire csak fizikailag lehetséges volt, mint minden alkalommal, az illata, testének az ingén is átütő, kidolgozott izmai, gyengéd érintései és ajkainak és nyelvének kényeztetése teljesen megrészegített. Ha Victorral voltam, olyanná váltam, mint a drogfüggők, nem tudtam betelni vele, mindig többet és többet követeltem belőle.
Mindig azt hittem, hogy a szerelmet – beleértve a lélektársakat is – túlbecsülik, biztos voltam benne, hogy az a mindent elsöprő szerelem, ami a gyerekkori meséimben szövődött a hercegnő és a herceg között, nem létezik. Eléldegéltem én a saját kis tiniszerelmem rózsaszín ködében, de az nem volt elég sűrű ahhoz, hogy ne lássam, másoké lehetett mélyebb, szorosabb is, mint az enyém volt. A kis vágyálmos füzetkém miatt mindig azt hitték, reménytelenül romantikus vagyok, néha már-már én is elhittem, pedig a realitás előbb vagy utóbb végül mindig visszarántotta földre. Nem értettem, Lottie és Caspar hogy voltak képesek úgy beleveszni a másikba, hogy legjobb barátnőmnek az se tűnt fel, ha közvetlen közelről szóltam hozzá. Képtelen voltam felfogni, hogy anyám és Carlos, akik bőven harmincon túl voltak az első találkozásukkor, miért tudtak mégis úgy szórakozni, viccelődni és randizgatni egymással, mintha tizenévesek lennének. Az se volt tiszta, hogyan tudott egy óriási, kétajtós szekrénnyi férfi, mint Keith olyan hihetetlen gyengédséggel és szerelemmel nézni a lélektársra, s hogy Blondie saját magát meghazudtolva miért ugrálta őt körül néha úgy, mint egy rajongó kiskamasz a kedvenc énekesét.
Mikor Candyvel erről beszéltem, világos volt, hogy számára ez mennyire természetes és magától értetődő. Bár az aprócska kínai mindig megfogott minden külső behatást maga körül, belepakolta egy nagy, rózsaszín dobozba, masnit kötött rá szép, ezüst szalaggal, aztán ráírta, hogy „szerelem”. Míg én igyekeztem senkivel sem túl közeli kapcsolatot létesíteni, ha nem volt muszáj, ő végig hitt abban, hogy a szuperhőse egyszer majd eljön érte.

Egészen addig nem értettem meg, míg Victor ajtóstul be nem rontott az életembe – szó szerint. Hiába akartam távol tartani magamtól, ő valahogy egyre közelebb került hozzám, míg végül már kétségbeesetten ragaszkodtam a jelenlétéhez, mintha ő lett volna az egyetlen személy, aki a körülöttem forgó, engem egyre jobban magával ragadó, sötét őrületet megállította volna. Teljesen mindegy, mit csináltunk, hányszor vesztünk össze az eltérő nézeteink miatt, mennyire voltunk ég és föld, tűz és jég, tökéletesen kiegészített. Igaza volt. Nem olyan pasi volt, akire vágytam, inkább olyan, akire szükségem volt. Nagyobb szükségem, mint azt valaha is be mertem volna vallani magamnak.
- Hűha! – húzódott el tőlem Vick, mikor már végleg nem bírt levegőhöz jutni. – Ha mindent így fogsz megköszönni, csodálatos életnek nézek elébe – jegyezte meg vigyorogva, majd megfogta a kezem és maga után húzva az asztalhoz vezetett. – De hagyjuk a desszertet a végére, kezdjük inkább a főétellel – tolta be alám a széket.
- Az élet bizonytalan. Jobb a desszerttel kezdeni – tettem a tányérom mellé a művészien hajtogatott szalvétát, majd a kiszolgálópultnál bűvészkedő lélektársamra emeltem a tekintetem.
Hangosan felnevettem, ahogy egy pincér ügyességével szervírozta az asztalra a vacsorát, ami a tenger gyümölcseinek megszámlálhatatlan variációiból állt salátával és vegyes körettel. Ám hiába volt mesteri felszolgálásban, a rák fogyasztásával akadtak gondjai, mivel nem volt hozzászokva, hogy a már megfőtt vagy megsült kaját először meg kell hámozni, csak utána lehet enni. Végül én voltam az, aki megszabadította a rákot a lábaitól és a páncéljától, aminek az lett a vége, hogy míg az én kezem tiszta zsír és maszat lett, ő szárazon megúszta az akciót. Szerencsére a hallal és a kagylóval már egyedül is boldogult, nem kellett rögtönzött anyaszerepben tetszelegnem előtte – még úgy is, hogy kijelentette, mennyire bejön ez neki -, bár az erős mexikói fűszerezés kikezdte a könnycsatornáit, hiába fogyasztotta el pókerarccal az egészet. Mivel anyu a szokásoknak megfelelően mindig mindent jó csípősre és ízesre csinált, hozzá voltam szokva az intenzív ízekhez és a torkot égető érzéshez, azonban szemmel láthatóan Karla a konyhában vagy nem tért vissza latinos gyökereihez, vagy nem készített az alig észrevehetőnél tüzesebb ételeket.
A desszert számomra sikeredett trükkösre, mikor Victor közölte, csukjam be a szemem és találjam ki, éppen mit kóstolhattam meg a rengetegféle mini tortából, amit az asztalra hordott. Képtelen voltam abbahagyni az idétlen vihorászást, mert ahányszor Vick annyit mondott, hogy „Nyisd ki a szád!”, a beteges fantáziám mindenféle fura képet vetített elém, végül azzal lettem megfenyegetve, hogy ha nem hagyom abba, többet nem kapok. Reménytelenül édesszájúként ez felért egy kínzással, így igyekeztem csendben maradni és várni, hogy egy újabb édes, omlós és krémes falat érkezzen a számba. A sok süti megkoronázásaként Vick áthajolt az asztalon és egy futó csókot nyomott az ajkaimra, hogy azoknak az ízét is érezhessem, amiket ő megkóstolt, én viszont már nem bírtam, annyira teleettem magam.

Az első együtt töltött éjszakánk óta minden fal leomlott közöttünk, fesztelenül voltunk képesek bármilyen témáról beszélgetni, és mivel a véleményünk annyira különbözött, a sok vita miatt sosem fogytunk ki a szóból. Ha mégis elhallgattunk, az csak egy rövid, édes csókolózás miatt volt, ami az este előrehaladtával egyre többször megesett. És szinte állandóan fizikai kontaktusban voltunk, mintha bizonyos testrészeink össze lettek volna ragasztva, mások meg a mágnes két ellentétes pólusaként viselkedve vonzották volna egymást. Olyan apró, öntudatlan érintések voltak ezek, hogy legtöbbször fel se tűnt, csak annyit érzékeltem, hogy a bőröm megtelik élettel és elektromossággal úgy, ahogy azt eddig még nem tapasztaltam.
- Táncoljunk! – pattantam fel váratlanul, mikor a lejátszó egy sokat jelentő filmzenére váltott.
Megragadtam Vick karját, aki nagyokat pislogott hol rám, hol pedig a hangfalakra. Általában ő volt az ilyenekben a kezdeményező, a pillanatnyi zavartsága arra engedett következtetni, hogy ő is felismerte, melyik filmben is hangzott el ez a dal.
- Célozni akarsz ezzel valamire? – adta meg magát, majd a derekamat ölelve az asztalunk és a bárpult közti üres térre vezetett.
Szorosan hozzásimultam, egyik kezemmel átöleltem a vállát, ujjaim szórakozottan játszadoztak lófarkának puha tincseivel. A másik tenyerem felcsúsztattam a mellkasán, az egymáshoz érő bőrön és az ing anyagán át éreztem szívének erős, ütemes dobbanásait. Arcomat a nyakába temettem, hagytam, hogy ő vezessen az andalító, lassú zene ritmusára.
- A végén John és Jane is kibékültek, nem tudom, mi a bajod vele. Különben is, ez egy szép szám – motyogtam, közben élveztem, ahogy az ő ujjai is a hajammal babráltak, másik karja pedig stabilan tartotta a hátamat.
- Igen, de a Mr. és Mrs. Smith első fele gyakorlatilag arról szól, hogyan próbálják kinyírni egymást – horkant fel tettetett felháborodással. – Ne mondd, hogy ilyen szituáción is gondolkoztál már.
- Hát, amikor megismertelek, csábító volt a gondolat, hogy becsaljalak valami üres házba és két géppuskával támadjak rád, ahogy Angelina tette Braddel – vallottam be.
- Áhá, szóval így állunk – fonta szorosabban körém a karját. – Tehát lényegében a kapcsolatunk elején ki akartál nyírni. – A hangjában nyoma sem volt bosszúságnak, inkább jókedvűen csengett, mintha ő sem akarta volna elhinni, hogy volt idő, amikor a halálát kívántam. Pedig ha tudná, hogy a Rubinvörösben történt incidens után gondolatban hányféle módon képzeltem el magam előtt a hulláját… Amikor még az egész „egy FBI ügynök a lélektársam” dolgot csak egy nagyon rossz viccként fogtam fel.
- Lényegében igen. De ne mondd, hogy te nem gondoltál erre.
- Nem, erre pont nem. Viszont, hogy a gyilkos ribancát börtönbe dugjam, az bizony átfutott az agyamon. Amíg Trace, Uri és Diamond le nem nyugtattak. És tudod, örülök, hogy végül hallgattam rájuk.
- Hát, úgy voltam vele, ha már nagyon muszáj, akkor kompromisszumot kötök egy rohadék FBI-ossal – vágtam vissza a gyilkos ribancos megjegyzésére. Nem volt titok, hogy a találkozásunk előtt mit gondoltunk a másikról vagy a munkájáról, azokat a „régi időket” pedig általában ilyesmi hasonlatokkal jellemeztük. – De nem bántam meg – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Egyetlen pillanatát sem bánom annak, hogy közel engedtelek magamhoz. – Ahogy ezt kimondtam, arcán elterült az az imádnivaló, kisfiús mosoly, amit annyira imádtam. A vallomásom majdnem ugyanaz volt, mint az övé azon az a bizonyos éjszakán, és annak az estének az emlékei most akaratlanul is feltódultak bennem.
- Azt se bánod, hogy behúztál nekem? – kérdezte kétkedve.
- Nem – rebegtettem meg a szempilláimat ártatlanul. – Az a kis harci sebhely igazán szexin mutatott az álladon.
- Igazán? – rántott még közelebb magához, már gyakorlatilag csakis ő tartott, olyan közel voltunk egymáshoz, hogy csak nehezen tudtam megtartani az egyensúlyom.
- Hé, nem az én hibám, hogy sérti a büszkeséged, amiért megvert egy lány.
- Aki aztán kiütötte az egész osztagomat – emelte égnek a tekintetét. – Meg vagyok áldva veled, Sunny – nyomott puszit a homlokomra.
- Anya is mindig ezt mondta. Milyen szerencsések vagytok, hogy az ég ajándéka vagyok számotokra – vigyorogtam rám kihívóan, majd mindkét kezemmel erősen a vállába kapaszkodva felpipiskedtem egy csókra.

Az első lövés dörgését kísérő golyót szinte fel sem fogtam, a betört ablaküveg repesztő hangja is alig jutott el az agyamig. Hallottam a süvítést a levegőben, ahogy a töltény a fejünk mellett húzott el, súrolva a fülem. Éreztem az érzékeny bőrből kiserkenő vért, ahogy a fülkagylómon folyt végig. Végül a cél, ami elszenvedte a támadást, a kiszolgálópulton elhelyezett egyik tál volt, tele maradékkal.
Reflexszerűen ugrottam fedezékbe, Victort is magammal rántva vetettem át magam a pulton, hangos nyekkenéssel értünk földet a csempézett padlón. Körülöttünk akkorra már kitört a káosz, a fejünk felett mindenhonnan golyók záporoztak, fülsiketítő robbanás kísért mindegy egyes lövést, ami valamilyen tárgyat talált el. Poharak és tányérok törtek apró szilánkokra, a fa bútorok megrepedtek, a kiszolgáló fém oldala fülsértő csikorgással hárította a golyókat.
- Mi a fasz ez?! – szakadt ki a torkomból a káromkodás, pedig Vick jelenlétében mindig elnyomtam ezt a bosszantó tulajdonságomat. – Baszd meg, baszd meg! Baszd meg! – húztam még összébb magam, mikor hangos durrogás közepette a pult bejáratán át eresztettek meg egy lövés sorozatot, a töltények a felületről lepattanva közénk csapódtak.
- Jól vagy? – fordított maga felé lélektársam, szemében aggodalom tükröződött. – Megsérültél…
- Csak egy karcolás – ütöttem el a kezét a sebtől. – Nem vészes – biztosítottam, és a kialakult helyzettel ellentétben megeresztettem felé egy halvány mosolyt. – Ennél jóval nagyobbakat szoktam kapni. – Kivételesen ez most megnyugtatta. Mintha elfelejtette volna, hogy nem vagyok törékeny virágszál, akit meg kell védeni.
Úgy beleharaptam az alsó ajkamba, hogy a vér is kiserkent, éreztem fémes ízét a számban. Ez rohadtul nem volt jó! Külön-külön higgadtan tudtuk volna kezelni a dolgot, de egymásra figyelve és a meglepetés erejével csak összekuszálták az évek alatt felhalmozott profizmusunkat. Életemben először voltam vele úgy, hogy Victor ittléte nem erősített, hanem kifejezetten legyengített. És tudtam, hogy ez fordítva is így volt.
Összerezzentem, mikor kidugta a fejét a fedezékünkből, ösztönösen rántottam vissza, amint behúzta a nyakát, újabb golyózápor süvített el felettünk. Felszisszent, mire felfogtam, mekkora erővel markoltam a karját és a vállát.
- Te teljesen hülye vagy?! Nehogy már most akard kinyírni magad! – kiabáltam rá, habár a fegyverek dörgésében a hangom csak suttogásnak hatott. – Komolyan arra képeztek ki, hogy amikor éppen lőnek rád, azért bizonyosodj meg róla, honnan?!
- Mindenhonnan – hagyta figyelmen kívül a kitörésem. – Gyakorlatilag körbe vagyunk véve. Szerintem egyelőre csak játszadoznak velünk, próbálkoznak, hátha célba találnak. De hamarosan biztos beveszik az épületet.
- De mégis kik? – Hiába tettem fel a kérdést, pontosan tudtam rá a választ. Az FBI nem szokott vaktában lövöldözni egy épületre csak akkor, ha biztosak benne, hogy a célpontot is eltalálják. Nem, ők betörnek, körülveszik az áldozatot, aztán mehet a menet. Viszont ez a bizarr szórakozás, a próba-szerencse módszer egy sokkal gyilkosabb bandára volt jellemző. Olyanokra, akikről azt hittem, képes leszek átvágni őket.
Soha életemben nem tévedtem még ekkorát.

- Shiny, Shiny, Shiny! – hallottam meg a negédesen csengő hangot, mikor ugyanabban a másodpercben minden lövés elhalt. – Merre vagy, szépségem? Tudjuk, hogy odabent rejtőzködsz a pasiddal. Ó, igen, róla is tudomásunk van. A lélektársad. – Randy úgy köpte a szót, mintha ennél nagyobb káromkodást még életében nem hagyta volna el a száját. Elképzeltem, ahogy kígyóképére fagyott ördögi vigyorral mered arra a pontra, ahol minket sejtett, s azon töri a fejét, hogyan is tudná átütni a védelmünket. Ha ez a férfi belelendült valamibe, Hannibal Lecter* húzásai tengerparti üdülésnek tűntek mellette. – Nem akartok kijönni? Akkor ígérem, kevésbé fog fájni.
- Na persze – morogtam. Ha ezt tennénk, csak még több kínzást kellene elszenvednünk.
- És te, hős Benedict ügynök? Nem akarod megmenteni a kis barátnődet, a társadat ágytornában, a nyelvcsatárodat? – Victor teste megfeszült mellettem, simán kinéztem belőle, hogy a józan eszét hátrahagyva ugrik neki Randynek.
- Vegyél vissza! – sziszegtem neki. – Arra utazik, hogy felidegesítsen.
- Shiny, bébi, komolyan azt hitted, hogy senkinek nem fog feltűnni a kis mesterkedésed? Ennyire alábecsülnéd a Szövetséget? Többnek hittelek – sóhajtotta drámaian. – Pont olyan vagy, mint ő. – Ő? Mégis ki a halálról beszélt? – Lehet, hogy a drágalátos barátocskáid kussoltak, de ez még nem azt jelenti, hogy mások nem figyeltek téged. – Összerezzentem a szavaira. – Bizony-bizony, mindig is ellenőrizve voltál, a Főnök sem véletlenül mutatta meg neked aznap a kis barátod fényképét. Az a csini kis arcocskád egy pillanatra mindent elárult. Victor Benedict és Sunshine Rodriguez – énekelte vidáman. – Az évszázad Rómeó és Júlia paródiája.
- Sunny – suttogta Vick, közelebb húzódott hozzám, arca megjelent a látóteremben. – Idefigyelj! Nagyon! – ragadta meg az államat és maga felé fordítva kényszerített, hogy ránézzek.
Randy szavai úgy hatottak rám, mintha a nyolc azonnali halált jelentő létfontosságú szervembe döftek volna tőrt. Annyira hülye voltam! A szarnál is szarabb! Azt hittem, ha parancsra rekordidő alatt fogok kinyírni bárkit, akire rámutatnak, majd megbíznak bennem és hagyják, hogy normális életet éljek. Ehelyett belerángattam a lélektársam, a barátaim és még ki tudja, hány embert. Sosem hittem Istenben, de most azért imádkoztam, hogy se a kishúgomnak és Montrose-éknak, se a Benedict családnak ne essen semmi baja. Bár Victor okosabb volt nálam, biztos gondoskodott a szülei és a testvérei biztonságáról.
- Sunshine! – ragadta meg lélektársam az arcom két oldalát, szorítással próbálta elérni, hogy ráfigyeljek. – Ki kell jutnod innen! Teleportálj ki, két kilométerre van a parttól a sziget, lehet, hogy vizes lennél, de legalább biztonságba jutnál. Értetted?! – Pár napja elmondtam neki a képességem másik gyengeségét, vagyis azt, hogy mindössze ötszáz méterre voltam képes eljutni, tovább ha akarnám se jött volna össze. – Ha megérkeztél, szólj Trace-nek, rendben?
- De… nem is tudok magammal vinni senkit… - leheltem zavartan.
- Nem is mondtam, hogy kell. Egyedül mész! Nincs vita!
A pofon olyan hangosan csattant, hogy még Randy vidám duruzsolását is elnyomta odakintről. A tenyerem égett, Victor arcának bal felén pedig hatalmas, élénkpiros folt mutatta, hol találtam el.
- Te tényleg hülye vagy! – néztem rá hitetlenkedve.
- Sunshine… - kezdte figyelmeztetően, de leállítottam.
- Hülye vagy, ha azt hiszed, nélküled megyek el – ragadtam meg erősen a vállait. – Együtt jutunk ki innen, együtt leszünk vizesek, együtt szólunk Trace-nek, megértetted?! Nem egyedül, együtt!
- Az előbb mondtad, hogy… - Megpróbálta lerázni magáról a szorításomat, de bosszúból a gyomrába térdeltem, mire felszisszent.
- Leszarom, mit mondtam! Én is tudom! Jobban, mint te! Akkor viszont együtt döglünk meg itt, hallod, Victor Benedict?! De hogy nem hagylak itt téged, hogy aztán szitává lőjenek, az holt ziher!

A váratlan, hangos kitörésem megtette a hatását, Vick tágra nyílt szemekkel nézett rám. Addig kellett cselekednem, míg a döbbenet elfojtotta a hangját és leállította az agyát, mert ha az újra működésbe lép, a következő csatánkat már nem leszek képes végigjátszani. Akkor valahogy el fogja érni, hogy egyedül tűnjek el innen, azt viszont nem akartam. Nem álltam készen rá, hogy átéljem azt a game overt, amit a játékunk végének harangoztam be. Inkább a halál.
Összeszorított szemmel, a fogaimat csikorgatva koncentráltam Miami Beach partjaira, a szigethez legközelebbi út kivilágított ösvényként jelent meg előttem. Éreztem a szokásos derengést, de ahogy lélektársamra néztem, egyedül csak az én bőrömet láttam vibrálni, az övét nem. Még jobban magamhoz szorítottam, arcomat a vállába fúrtam, körém fonódó karjaiból próbáltam erőt meríteni, de az erőm vonzását egyedül csak magamon éreztem.
- Nem! Nem, nem, nem! – sipákoltam, olyan erősen fonódtam a nálam jóval magasabb és szélesebb test köré, hogy kis híján szétroppantottam a bordáit.
- Sunshine, el kell…
- Nem! – ordítottam. Miért nem működik? Miért nem tudom magammal vinni őt? A lélektársam, a francba is, nekem teremtették, elvileg képesnek kell rá lennem, a túlélő ösztönömnek tudnia kell.
- Sunshine…
- Nem hagylak itt! – kiabáltam a fülébe. Időközben Randy újra megindította a támadást, csakhogy annyira koncentráltam, hogy a dobhártyaszaggató golyózáporból alig hallottam valamit. Tudtam, hogy ha nem tűnünk el innen sürgősen, sokkal rosszabb vár majd ránk a halálnál.
- Azt akartam kérdezni, hogy tudok-e segíteni – hallottam meg Victor meglepően higgadt hangját, ami gyakorlatilag minden zajt elnyomott körülöttünk. Képtelen voltam válaszolni, csak pislogtam rá, a férfira, aki ebben a hatalmas és végzetes fejetlenségben azért őrizte meg a hidegvérét, azért törődött bele a makacsságomba, hogy képes legyen engem lenyugtatni. De fogalmam sem volt arról, mit is tudna segíteni, a teleportálás az én erőm volt.
Hirtelen megéreztem a jellegzetes, kutakodó érintést a fejemben, s tudtam, ő jár benne. Nem tudtam elképzelni, mit csinálhat, de tekintete arra ösztönzött, hogy folytassam a próbálkozást. Még jobban megszorítottam a kezét, hagytam, hogy a koncentrációm arra terelődjön, ahol ő éppen az elmémben matatott. Körülöttem fonódott eggyé minden döntésem, amik meghozásra vártak, mintha a fejemben lévő káosz katonásan sorba rendeződött volna. Végigfutottam azon a vonalon, amit ő kijelölt nekem, ami felé lökött, ahol a képességem magja rejtőzött.
Egyetlen esélyem maradt.
Mintha az agyam megpróbált volna kiszakadni a helyéről, a fájdalmasan feszítő érzéstől a lélegzetem is elakadt, ahogy újra nekiveselkedtem mindkettőnk kiteleportálásának. A bőröm bizsergett, a szőrszálak felálltak a karomon, mikor újra és újra ellenálltam a vonzásnak, hogy egyedül tűnjek el innen, az elmém tiltakozva sikított Victor ellen. Hogy megmutassam akadékoskodó erőmnek, miért is kell őt is magammal vinnem, felidéztem minden egyes napot, amit életem eddigi legcsodálatosabb négy hetében átéltem a megismerkedésünktől kezdve a mai estéig. Az emlékektől a testem erővel telt meg, lüktető, ájulással kecsegtető fejfájásom dacára mindent beleadtam, a képességem legmélyebb forrását is igyekeztem kiaknázni.
- Francba, Sunshine, te vérzel! – Annyira távolról, olyan halványan érzékeltem mind Victort, mind az orromból és a szememből csöpögő ragacsos valamit, ami beborította az arcomat, mintha csak egy kósza álom lett volna. Csak én voltam, az erőm és az ösvény, ami összekapcsolta az elmémet lélektársaméval. És akkor megtörtént.
Mintha az ujjaim hegyébe költöző elektromosság kitört volna, az egész átáramlott Vickbe, beburkolta őt, testét az enyémhez hasonlóan hologramossá tette. Az ő szemén keresztül láttam magamat és összekulcsolt ujjainkat, bőrünk halovány, a szokásosnál jóval lassabb derengéssel egyre elmosódottabbá és átlátszóbbá vált.

A testem keményen csattant célba érkezésnél, azonban nem a vízben, ahogy terveztem, hanem a homokos parton. Fogalmam sem volt, hol lehettünk, képtelen voltam megmozdulni, a fejem zúgott és hasogatott, ha kinyitottam a szemem, csak színes és sötét foltok jártak keringőt a látóteremben. Két kar nyúlt alám és rántott el valahová, tehetetlenül hagytam, hogy úgy mozgassanak, ahogy akarnak.
- Sunny, Sunny, jól vagy? – hallottam meg távolról Vick hangját, majd éreztem, hogy valaki gondosan megtörölte vértől mocskos arcomat.
A hátam mögött folytatódott a végeláthatatlannak tűnő puskaropogás, a fülem csengett a kilőtt golyók robbanásaitól és csikorgáshoz hasonló becsapódásaitól. A vállamnál fogva gyengéden megráztak, amitől émelyegni kezdtem, s úgy éreztem, az elfogyasztott vacsora mindjárt napvilágot lát. Nagyokat pislogva próbáltam fókuszálni, a látásom fokozatosan tisztult csak ki, bár még akkor is szédelegtem, mikor már nagyrészt képes voltam felfogni a helyzetemet.
- Jól vagy? – jelent meg előttem lélektársam szokatlanul aggódó és halálra vált arca, amit betudtam az ájulás közeli állapotom hatásának. Valószínűleg nem mindennapi látványt nyújthattam vért könnyezve.
Mivel a torkom égett, így inkább csak bólintottam, és hogy meggyőzzem arról, már egyedül is képes vagyok megtartani magam, leráztam magamról szorító kezeit. A fejemet óvatosan fordítgatva szétnéztem, hogy megállapítsam, a teleportálási kísérletem mire volt elég. Eredetileg úgy terveztem, hogy megpróbálom átvinni magunkat a maximális ötszáz méteres távon, azonban így még az ötven métert is alig értem el, éppen hogy a sziget szélére érkeztünk. Az egyetlen mázlink az volt, hogy a sok mesterségesen telepített bokor eltakart minket Randy és osztaga, a Szövetség különleges kivégzői elől.
Kilestem az ágak közül, pont akkor, mikor egykori kiképzőm feltartott kézzel tűzszünetet rendelt el. Victort is automatikusan lerántottam magam mellé a homokba, mintha attól tartottam volna, hogy a férfi mindjárt felénk fordul. A szerencse a szerencsétlenségben mindössze az volt, hogy a képességemet most úgy használtam, hogy még én sem tudtam róla, ez volt az egyetlen aduász a kezünkben. Amiről nekem sem volt tudomásom, azt ők sem sejthették.
- Rendben, Shiny bébi, te akartad. – A mézesmázos hangba beleborzongtam. – Tudod, azt hittem, te más vagy. Hűségesebb. És okosabb. Pedig valójában pont olyan ostoba libaként viselkedtél, amire a Caudillo mindig is számított. Mintha őt látnám benned, pedig rokonok sem vagytok…
És csak folytatta és folytatta, be nem állt a szája, a szavak elhadarásának gyorsaságával tökéletes ellentétben állt karjának lassú, vontatott mozgása, amivel felszólította a csapatát a behatolásra. Minden egyes elhangzott mondattal egyre jobban nőtt bennem a pánik, az agyam igyekezett elzárkózni a betóduló információk elől. A légzésem felgyorsult, de oxigén nem jutott több a tüdőmbe, valahol az agyam egy rejtett, még gondolkodni képes része felfogta, hogy csak Victor folyamatos nyugtatása miatt nem kaptam pánikrohamot. Az évek alatt felépített bérgyilkosi maszkom és jellemem Randy megjegyzésétől olyan gyorsan szűnt meg létezni, akárcsak egy aprócska gyertya lángja egy szélviharban. Mint mikor a szüleim meghaltak. Most is valami belső erő blokkolta az agyamat, csak egyetlen ösztönöm működött: a túlélésé. Mindössze abban az egyben voltam biztos, hogy Vicknek és nekem el kellett tűnnünk innen, méghozzá sürgősen. Minden más gondolat csak szelektálva fogant meg bennem, mintha az elmém tudta volna, ha itt és most mindent felfogok és minden értelmet nyer, összeomlok és képtelen leszek megmozdulni.

- El kell… El kell tűnnünk innen – néztem fel lélektársamra, akinek arca szilárd maszkká merevedett, mindössze a szemei árulták el valódi érzelmeit: harag, aggodalom, féltés, gyűlölet. Bennem azonban valami más is kezdett megfoganni: árulás.
- Rendben. – Mielőtt még bármit is csinálhatott volna, megragadtam a karjait, ezúttal igyekeztem messzebbre juttatni magunkat. Tudtam, hogy az előző akcióm után megtiltotta volna, hogy megint megpróbálkozzak a teleportálással, de nem tudtuk volna elhagyni a szigetet simán csak úszással úgy, hogy nem vettek volna minket észre.
Jeges karok ölelték körül a testem és szorították össze a tüdőmet, amint a fejem kibukkant a hullámok közül, hangos légvétellel szívtam magamba az éltető oxigént. Mellettem Victor bukkant fel dühtől eltorzult arccal, viszont haragja most felém irányult.
- Neked teljesen elment az eszed? – rivallt rám hozzám közelebb úszva, mikor meggyőződött arról, hogy biztonságos távolságba kerültünk a halált jelentő szigettől. Még most sem tudtam a megszokott ötszáz métert áthidalni, arról pedig teljesen lemondtam, hogy tizedmásodperc alatt képes legyek tovább vinni magunkat. Most valahol száz-százötven méterrel lehettünk a szigettől, ellenben a parttól még túlságosan is messze, hogy megkönnyebbülhessek. – Agyvérzést akarsz kapni, vagy mi?!
- Bocsi – motyogtam. Képtelen voltam mentegetőzni, mintha a képességem minden erőmet elszívta volna. Szerencsére most, hogy már tudtam, mit kellett követnem és megragadnom, sokkal könnyebben tudtam utaztatni mindkettőnket, az ereimben száguldozó adrenalin pedig csak gyorsította az eseményeket. Tisztában voltam azzal, hogy a hormon jótékony hatása nélkül képtelen lettem volna újra megcsinálni, és azt is tudtam, hogy még a víz tetején is csak azért maradtam fenn, mert Victor átölelt. Sosem éreztem még magam ilyen fáradtnak – Gyerünk! – öleltem magamhoz újra, miután úgy ahogy sikerült ismét erőt gyűjtenem.
Még háromszor voltam képes kettőnket teleportálni, félúton voltunk, mikor már annyira legyengültem, hogy saját magamat sem tudtam volna biztonságos távolságba eljuttatni. Hangosan lihegve, sós víztől, vértől és izzadtságtól csatakosan kapaszkodtam Vickbe, de még ez is szinte fizika fájdalommal járt. A fejem zúgott, iszonyatosan fájt, a borzalmas lüktetéstől könnyek marták a szememet. Gyűlöltem, ha gyengének és tehetetlennek láttak, ám most képtelen voltam bármit is tenni ellene, legszívesebben igent mondtam volna az alattam tátongó mélység hívogató szavának. Kimerült voltam, a végtagjaimat is alig éreztem, azt is csak halványan fogtam fel, hogy lélektársam engem is tartva a lehető legnagyobb sebességgel úszik a part felé. Mindeközben pedig folyamatosan duruzsolt a fülembe, mintha semmi baj nem lenne.

A motorcsónak hangját szinte alig érzékeltem, de a ránk vetülő fény bántotta a szemem. Emberek hangját hallottam, akik Victort szólongatták, de szavaikat nem értettem, mintha teljesen más, idegen nyelven beszéltek volna. Váratlanul valaki kiragadott a habok közül, de alighogy leültettek és valami meleget csavartak körém, újra megéreztem azokat az erős, nedves karokat, amik az egyedüli megnyugvást jelentették. Bárkik is vettek fel minket, sejtettem, hogy a jó oldalon álltak, ellenkező esetben már a kínok kínja között vergődtem volna valahol.
Mikor a hajó ismét mozgásba lendült, áthajoltam a korláton – amiben reménykedtem, hogy a közelemben volt -, és mindent kiadtam, ami csak a gyomromban volt. Vick a hátamat simogatta, halkan suttogott nekem, a hajamat fogta hátra, míg búcsút vettem a tenger gyümölcseitől. Még akkor is öklendeztem, amikor már semmi nem volt a gyomromban, a helyemre visszaülve pedig annyira remegni kezdtem, mint egy lázas beteg. Arcomat lélektársam vizes ingébe fúrtam, aki ettől még erősebben szorított magához, megpróbálta valahogy csitítani a fel-feltörő sírós rohamaim.
Nem érdekelt, kik voltak körülöttünk, hogy ismertek-e vagy sem, az meg végképp nem, hogy éppen mit gondoltak rólam. A világom, amiben sziklaszilárdan hittem, egyetlen momentum alatt darabokra hullott, és egyedül képtelen voltam elviselni. Mintha minden erő összeesküdött volna, hogy életem egyik legszebb napját, a tulajdon szülinapomat pokollá változtatják. Bárki is tervelte ki ezt a borzalmat, elérte a célját: a világ éveken át tartó heves és könyörtelen gyilkolás után megtörtnek, gyengének és védtelennek láthatta a híres-hírhedt Sunshine Rodriguezt. És pontosan tudtam, hogy ebben a látványban mindkét oldal örömét lelte volna.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mire kikötöttünk, percek vagy órák tán, de miután Victor váratlanul megmozdult mellettem, újra szilárd talajt éreztem ingatag, erőtlen lábaim alatt. Itt legalább a hányingerem elmúlt. Alig bírtam nyitva tartani a szemeim, szinte vakon hagytam, hogy lélektársam a vállamat ölelve vezessen maga mellett, de még stabil támasza ellenére is folyton meg-megbotlottam, a bokám állandóan megbicsaklott.

- Benedict, te meg… Oké, te mi a jó édes istent csináltál?! – A kellemetlenül rikácsoló, magas, női hang valahonnan ismerős volt. Nagyon halványan, de tudtam, hogy hallottam már valahol. Nem láttam a hozzá tartozó alakot, de lelki szemeim előtt egy hárpia jelent meg.
- Fogd be, Jones! – morogta Vick fojtottan, ellentmondást nem tűrően. – Ülj be, Sunny. Fejet le – nyomott le finoman egy ülésre, majd arrébb tolt, újra szorosan körém fonta a karjait, majd becsapott egy ajtót. Szóval egy kocsiba kerültünk. Ironikus. Hasonló helyzetben most kézzel-lábbal harcoltam volna, rúgnék, karmolnék és harapnék a kiszabadulásért, most viszont megmozdulni is alig bírtam. Csak akkor nem bírtam volna nyugton maradni a fenekemen, ha Victor nem lett volna mellettem. Amíg az ölelésében voltam, legalább tudtam, hogy közvetlen veszély nem fenyegetett egyikünket sem.
Amikor a kocsi elindult, messzire vitt minket a rémálom szigetről, visszajátszottam Randy szavait. Most már nem kellett menekülnöm, nyugodtan bepánikolhattam. Hagytam, hogy a mondatok értelmet nyerjenek, a kirakós darabjai összeálljanak. Minden utalás, gúnyos mosoly, amit az évek során a három jobb kéztől kaptam most, az új információk tudatában teljesen más fényből világítódott meg.
- Mintha őt látnám benned, pedig rokonok sem vagytok. Az a barom gyilkoskánk, Carlos Rodriugez is szépen, titokban fűzte be szíve hölgyét, abban a hitben volt, hogy majd a tökéletes munkái miatt a Caudillo szemet huny a baklövése felett. Vagy hogy majd senkinek nem fog feltűnni, ha hirtelen meglép. Most sorszerűen a kicsi nevelt lányára vár majd halál, akárcsak rá és a szukájára. Habár te jobban fogsz szenvedni, mint ők, ezt garantálhatom!
Minden világossá vált. Carlosnak azért nem volt senkije, mikor belépett anyu életébe, mert menekült. Ezért féltett minket mindig annyira, anyu ezért lépett ki a Savant Hálózatból, hogy a saját nyomait is eltüntesse. És azért nem kért segítséget, mert éveken át dolgozott nekik, tudta, mi várna rájuk – nem mindenki volt olyan jólelkű, mint a Benedict család. A nevelőapám, Honey vér szerinti apja nem egyszerű férfi volt. Bérgyilkos. Bérgyilkos, mint én, ezért képeztek ki engem is annak, hogy betöltsék az űrt, amit hátrahagyott, és hogy példát statuáljanak velem a tudtom nélkül. Ő volt az a férfi, akiről a pletykákat hallottam attól kezdve, hogy beléptem a Szövetségbe: a szerencsétlen flótás, akit megöltek, mert a lélektársa nem a rosszak közé tartozott, ő pedig a szerelmet választotta a kötelék helyett. Annyira vak, naiv és manipulálható voltam, hogy nem vettem észre, csak a tett üzenete rögzült be. Megbíztam a főnökömben, Randyben, Minában és Mattben, de ők már sokkal korábban hátba szúrtak. A Caudillo a legjobb gyilkosával, Randyvel irtotta ki az árulót és családját. Megölette a szüleimet.
__________________________________________________________________

Hannibal Lecter: aki nem ismerné, link itt

10 megjegyzés:

  1. Hátcijjaaaaaaaa!*o*

    Először is: elhatároztam, hogy NEM fogok a jóhíremhez híven káromkodni, szóval ha nem baj, kezdeném rögtön egy ilyennel:

    *****************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************

    Oké, ez most jól esett. :-3
    Hát... ez hirtelen jelenetváltás volt, az biztos. És amint azt már skype-on kifejtettem, most vagy felvisítanék, vagy megölelgetnélek. Valószínűleg a kettőt egyszerre, úgyhogy füldugó használata javasolt. :')

    Most értelmeset ne várj tőlem, mert gyakorlatilag az agysejtecskéim ott fogytak el, hogy azt a bizonyos könyves-filmes cikket elolvastam... Húúúú, ember. xDD

    Úgyhogy annyit tudok mondani, hogy szépen kikészítetted az idegeimet, de valami miatt mégis sok puszit küldök érte, mert ez eddig nem sokszor fordult elő olvasás közben.xDDD

    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaaaaa! *-*
      Nagyon ügyes, szép munka, hogy nem káromkodsz, habár a sok csillagot elnézve vannak sejtéseim, mik járhattak a fejedben kommentelés közben. :D És egészségedre!
      Te ne tudd meg, mióta vártam én már erre a jelenetre, főleg a fejezet elejét volt nagyon nehéz megírni azt tudva, hogy mi lesz a vége. És szerintem valami páncélzatot is felveszek majd, mert valószínű, hogy kicsi csontocskáimat is összeroppantanád.
      Hoppá! Ha ezt tudom, akkor azt a cikket később küldöm el. :D Egyébként attól az enyémek is kihaltak, szegénykék visítoztak is. :/ De ha esetleg lenne moziba, megnézzük! ;)
      Puszi az idegeidnek, remélem rendbe jönnek. :D De te is pontosan tudod, hogy ez itten alapfok volt, máshol más időben és más történetnél csúnyább dolgok is lesznek még.

      xoxo

      Törlés
  2. Hogy hatalmas vízválasztó? Ez durvább, mint amit Mózes csinált!!! O.O Oké, béna hasonlat, de ez után a sokk után csak ez a mondat jutott eszembe. Még megszólítást se írtam...

    (Szóval) Kedves Riri!

    Na, ez aztán egy... hűűűűű!!!! O.O Komolyan mindenre gondoltam a résszel kapcsolatban, de erre aztán biztosan nem! Az előző rész után, ami maga volt a romantika, és szenvedély ez a rész minden tekintetben az ellentéte volt. Az eleje nem. Abban nagyon tetszett a boldog burok leírása, amiben a szerelmespárunk él, de talán pont emiatt volt nagy kegyetlenség úgy befejezni ahogy. Ne értsd ezt félre! Ennél zseniálisabb, és megdöbbentőbb csavart nem nagyon olvastam még, és ettől lett fantasztikus, mégis kegyetlen a szereplőkkel szemben. Tetszett! Egyszerűen, fenomenális, amit írtál, amit kitaláltál, és ahogy megalkottad. Ebben a részben mosolyogtam, pirultam, ledöbbentem, izgultam, szurkoltam, és még jobban ledöbbentem, már-már sokk hatása alá kerültem. Az előttem szólóhoz csatlakozva, szinte csak káromkodni tudtam a döbbenettől. Ahogy leírtad, és fokoztad a feszültséget a szavaiddal, az egyszerűen profizmusra utal, és képtelen voltam elszakítani magam az olvasástól. Olyan szinten, hogy nem hallottam, mikor a bátyám bejött, csak akkor vettem, észre, mikor közvetlen megbökött.
    Fogalmam sincs mire számítsak ez után, és már azt sem tudom mivel fejezzem ki, hogy mit érzek. Nem tudok többet mondani. Fantasztikus, zseniális, és tűkön ülök, hogy várjam, mi lesz a következő lépésed!
    Siess!

    Ölel, Sam. :)

    Ui.: Az elején lévő kis kirohanásom miatt bocsi, egyszerűen nem tudtam mit mondjak. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sam!

      Amit Mózes csinált, azt csak mesében láttam, ezt a fejezetet pedig nem tudom hozzá hasonlítani, de hiszek neked. :D Ez a rész már régen érett és váratott magára, egy ideje már ezen kattogott az agyam. Ezért is volt annyira nehéz a romantikus részt írni, mert tudtam, mi lesz még a fejezetben, az első részével konkrétan szenvedtem, pedig a romantikus jelenetek mindig könnyedén mennek. Örülök, hogy ennyire tetszett és hogy ennyi érzelmet sikerült kiváltanom belőled. :) Sosem volt még olyan, hogy egy résznek egy fontos jelenetét ne írtam volna át, de ez kivételesen a nyers változat volt, mert nem mertem belenyúlni. Szóval így dupla az öröm. :)
      A következővel igyekszem sietni, a kirohanásról meg annyit, hogy semmi baj, én is szoktam ilyet. :D

      Törlés
  3. Basszus, basszus, basszus... Csak mert ez nem számít káromkodásnak. És még mindig nem hiszem el. Kegyetlen vagy, de zseniális. *0*

    Nos, akkor rendesen, köszönök:
    Kedves Riri!

    Jó szokásom szerint, most is elolvastam a kommenteket először, és csak azután a fejezetet és én tényleg mindenre felkészültem, de több, mint a fejezet feléig csak a szokásos szerelmi-szituációkat kaptam, ami nem volt rossz, élveztem, hogy Vickék boldogok, megmosolyogtam a sütikostoltatást és egyéb kis érzelmes mozzanatokat, élveztem és mosolyogtam. És akkor jött ez a mondat: "Az első lövés dörgését kísérő golyót szinte fel sem fogtam, a betört ablaküveg repesztő hangja is alig jutott el az agyamig."
    Nekem nem jutott el az agyamig, csak huszadszorra, mi történt. Mármint eljutott és bekerült a hülyeségek fiókjába, aztán azt hittem, hogy hallucinálok, ez csak illúzió, amit azért kreáltam, mert a kommentekből valami "nagy vízválasztóra számítottam", ahogy Sam mondta. De ez frenetikus volt, hihetetlen, gonosz, meglepő, de kitűnő fogás.
    És sikerült rájönnöm, hogy ez volt az, amit hiányoltam a Catching Sunshine-ból, pedig Joss Stirling könyveiben benne volt: a gonosz, a Kellyk, a contessa, a Mylord. Ott az volt a más, hogy az elejétől kezdve mindenki tudta, ők gonoszak, nem jók, meg kell őket büntetni, de itt teljesen más volt, Caudillo és társai nem tűntek olyannak, akik Shiny életére hajtanak, persze nem voltak angyalkák (sőt, mi több, ördögök voltak, mert mégiscsak Alvilági emberek), dee... Áhh, szóval ez nagyon váratlan volt.
    Amúgy ki az a Jonas? (Tudnom kéne, vagy róla még tényleg nem volt szó? :'D)
    Hú, remélem, hogy hamarosan hozod a második tárt és hasonló fondorlatokkal rukkolsz elő.

    Üdv,
    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!

      Hát, először is köszönöm a dicséretet, aranyos vagy. :D Ez az előre kommentolvasás valami olyasmi lehet, mint nálam, mikor elolvasom a könyvek utolsó oldalát (eddig csak egyetlen egy volt, aminél megálltam). Shiny szülinapját mindenképpen bele akartam írni, végül ez az esemény lett az a szerencsés, aminél a fordulópont is bekövetkezhet. És már kb. a fejezet óta azt a bizonyos, általad is idézett mondatot vártam, hogy végre leírhassam, mert az akció már régóta érik, hogy visszatérjen.
      Gonosz és meglepő azért lehetett, mert a kedvenc íróim és írónőim egytől egyig szadista állatok, akik az "Ó, ne meghalt! Várj, nem mégis él. Nem, nem megint meghalt!" stílust követik, és akaratlanul is átvettem/veszem a módszeriket. Habár ez a fajta eszköz itt a Catching Sunshine-ban csak alapfok, a Tükörképben jobban elő fog jönni. :D
      A gonosz hiánya nekem azért nem tűnt fel, mert van az a kiváltságom, hogy tudtam, a vezetőréteg tagjai tényleg gonoszok. De mivel Shiny nem állt velük olyan viszonyban, mint pl. Phee a Mylorddal, ezért könnyebb lehetett efölött elsiklani. Ezt ki is használtam, szóval... :D
      Nem, Jones még nem volt, de az utalás rá nem volt véletlen, hamarosan újra felbukkan, és akkor minden kiderül. :D
      A folytatással igyekszem! :)

      Ölel,
      Riri

      Törlés
  4. Drága Riri!
    Sajnálom, hogy csak mostanra sikerült eljutnom az új rész olvasásáig, illetve a kommentelésig, de külföldön nem volt netem, tegnap - pontosabban ma hajnalban - pedig Balaton Soundon voltam, ahol szintén nem a bloggerrel foglalkoztam. De most itt vagyok, kicsit még álmosan, de véleményezésre készen. :D
    Ez a fejezet érezhetően jobb stílusban és sokkal dinamikusabban lett felépítve, mint a többi. Félre ne értsd, az előző részeket is imádtam egytől-egyig, ez viszont konkrétan olyan volt, mintha egy igazi könyvet olvasnék, akár egy Best Seller író vagy egy feltörekvő tehetség tollából. Teljes extázis.
    A mázas kezdés, a romantikus pillanatok megadták a kezdő lökést, hogy élvezzem a fejezetet, egy darabig Victorhoz és Sunshine-hoz hasonlóan én is abban a hitben voltam, hogy a romantikus estéjük lezárása forróbb hangulatot vonz magával, aztán rájöttem, hogy áhh, nem, egy szadista íróval van dolgunk, aki szereti a gyors váltásokat, esélytelen. :D
    És az elmített gyors váltas el is érkezett mikor tüzet nyitottak a világító toronyra. Annyira valóságosan írtad le, hogy szinte hallottam a fegyver ropogást, láttam, ahogy Shinny Vickbe kapaszkodva erőlködik a teleportálással. Elképszető, hogy mikre képes. Valósághű a karaktere, mégis olyan erős, hogy szemem-szám tátva marad. Azt hiszem hasonló helyzetben és sírva könyörögnék Istennek, hogy csak ezt éljem túl. De Sunshine Rodriguez nem ezt teszi. Távolról sem. Ő összeszedi minden erejét és az agyvérzést kockáztatva igyekszik megmenteni saját magát és a lélektársát is. Példa értékű egy ilyen erős női karakter.
    Victor a maga módján segített Sunnynak kijuttatni magukat a "veszély zónából". Amikor pedig Shinny már majdnem a végkimerültségig hajszolta magát, gondoskodóan igyekezett biztonságba juttatni. Mondjuk azt nem egészen értem, hogy hogyan tudott olyan gyorsan szerezni egy motorcsónakot, miközben nem volt ideje és lehetősége telefonálni, de ő is egy Benedict, így biztos van rá logikus magyarázat.
    A Szövetség és Sunshine családjával kapcsolatos titkok kiderülése pedig végre valamilye magyarázattal szolgált bizonyos kérdésekre. Bár arra most még jobban kíváncsi vagyok, hogy innentől kezdve hogyan alakítod a szálakat, és hogy Happy End lesz-e a történet vége.
    Lehet, hogy beteges, de egy ideje van egy olyan érzés bennem, hogy Sunshine csapatában van egy áuló... Fogalmam sincs miért, vagy, hogy van-e alapja.
    Összességében egy fantasztikus rész volt ez is, talán eddig a legnagyobb kedvencem. Nagyon várom a folytatást!

    Hatalmas ölelés és ezer puszi,
    Gabby

    U.i.: Gratulálok a díjhoz, és ahhoz is, hogy a Tükörkép ilyen sikeresen indult! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!
      Semmi gond, örülök, hogy végül mégis írtál. :) Azt pedig valahogy sejtettem, hogy Soundon nem a blogger volt az első. Remélem, nem áztál meg úgy, mint ahogy ma pár ismerősömnek sikerült.
      Jaj, de aranyos vagy, ez nagyon jól esett, köszönöm! :) Sokat dolgoztam a fejezettel, bár kétlem, hogy ennyire jó lett volna, de azért nagyon sokat jelent, hogy így gondolod. :)
      Ne tudd meg, milyen nehéz volt a romantikus pillanatokat megírni. Végig ott voltam bennem, hogy oké, ez így szép és jó és nagyon cukik vagytok, de mikor jöhet már az izgis rész. Emiatt az első felét sokkal tovább tartott megírni, mint a másodikat, pedig ott sokkal több minden történt. Igen, a szadizmusa lehetett számítani, köszönhetően a kedvenc íróimnak, köztük az új felfedezettnek, Jay Kristoffnak, akinél úgy hulltak a szereplők, mint a kutyák. De ez más téma.
      Mindig is szerettem az erős női karaktereket, így adott volt, hogy Shinyt is ilyenre formálom, persze ésszerű határokon belül, gyengeségekkel felépítve. Hasonló helyzetben én is hozzád hasonlóan reagálnék, de Sunshine-t megedzette a bérgyilkos élet, ráadásul végre talált valakit, akiért igazán érdemes küzdenie. Hiszek abban, hogy a lélektársi kapcsolatot Stirling tényleg olyan erősnek alkotta meg, hogy abból igazi erőt meríthessenek.
      Victor pedig az egyetlen, aki ismeri Shiny teljes történetét, aki tényleg tudja, milyen, ezért adta be végül a derekát, majd próbálta megnyugtatni valahogyan. És itt már elkezdett kibonatkozni az, hogy ketten együtt milyen erősek is lehetnek. Nos, mivel ugye a történet Sunny szemszögéből van, ő meg akkor nem volt olyan állapotban, hogy ilyenekre figyeljen, ezért ez sem volt megmagyarázva - de természetesen majd kiderül. :)
      Igen, ez amolyan "rántsuk le a leplet" fejezet volt, de persze a Szövetség háza táján vannak elvarratlan szálak, amiket még Shiny sem tud. Fanfictionként követem a Stirling-vonalat, szóval nem ez lesz az a történet, ahol kiélem a gyilkos hajlamaimat. Szeretem elgyepálni és kicsinálni a szereplőimet, de nem a Catching Sunshine esetében. Habár Vicknek és Shinynak meg keményen meg kell majd küzdenie, de ez még odébb van.
      A feltevésed biztos, hogy érdekes, igazából én is gondolkoztam már ilyenen, de annyit elárulok, hogy nem, nem a csapatukban. Bár az áruló a Szövetségen belül keresendő, de az olyan személy(ek), aki(k) felett könnyű lehett átsiklani, mivel nagy szerep még nem jutott neki(k).
      Örülök, hogy ennyire tetszett a fejezet, a folytatással pedig igyekszem! :)

      Ölellek és milliószor puszillak,
      Riri

      U.i.: Köszönöm szépen! :) És köszönöm a feliratkozást a véleményt a Tükörképnél is! :)

      Törlés
  5. Drága Riri!
    Elnézve ezeket a terjedelmes kommenteket, már most szégyellem magam, hogy a közelükbe sem fogok érni. Sajnálom, ahogy azt is, hogy még csak most jutott időm arra, hogy elolvassam a folytatást.
    Ez a fejezet lett az eddigi kedvencem, mert már az elejétől kezdve vártam, hogy megtörténjen a baj. Nem mintha nem szeretném a főszereplőinket, viszont Sunny pont azért lopta be magát a szívembe, mert olyan tárgyilagosan fogta fel mindezt az elején. Nem reménykedett boldog végkimenetelben, ahogy én sem. Főleg ezek után. Kíváncsi vagyok - s egyben rettegek is attól, hogy minderre megkapom majd a választ - mi történt a barátaival. Hiszen hazudtak, titkolóztak, tartották a hátukat Sunshine boldogsága miatt. Őket is halálra ítélnék? Mindenkire rá fognak találni? Honey is meghal, mert Sunny szerelmes lett? Annyi kérdésem van, annyira sok lehetőséggel. Egyébként pedig teljesen letaglózott a hír, hogy Carlos is bérgyilkos volt... ez mindent megmagyaráz, annyira jól eltervezted, olyan eszméletlenül szövögeted a szálakat. Tűkön ülve várom a folytatást! <333
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Jaj, ugyan, ne butáskodj! Már annak is nagyon örülök, hogy olvasod a történetet, a komment csak pluszt ad hozzá, hálás vagyok, amiért írtál nekem! :) Terjedelemtől teljesen függetlenül.
      Az biztos, hogy ez a fejezet már régen érett, hiszen az a bizonyos képzeletbeli bárd végig ott lógott Shiny és Vick feje felett, egyszer pedig le kellett csapnia. Igen, Sunny tisztában volt azzal, hogy a boldogság nem tarthat örökké, de végül valahol titkon mégis remélte, kezdte magát beleélni, ezért volt ez a támadás számára még nagyobb sokk, mint kellett volna. A kérdéseidre a válasz hamarosan ki fog derülni, de annyit elmondhatok, hogy sem a csapatot, sem a Rodriguez-Benedict párost sem a behúzott farkkal történő menekülésről ismertük meg. ;) Carlos bérgyilkosi hivatása Shiny múltjával együtt adta magát, örülök, hogy ez a szál ennyire tetszett!
      A folytatással igyekszem!
      Puszillak,
      Riri

      Törlés