2014. augusztus 18.

15. lövés - 2. tár

Drágáim!
Most, mikor elkezdem írni ezt a bejegyzést még 17-e van, de elképzelhető, hogy a publikálására már 18-án fog sor kerülni. Előbb szerettem volna, de egész délután takarítottam, csak most lett időm mindennel végezni. Nos, mint láthatjátok, hazaértem a nyaralásból, és bár később jutottam el idáig, mint terveztem, meghoztam a 15. fejezet második részét is. Sajnálom, hogy eddig kellett várnotok rá, de eléggé besűrűsödtek a napjaim, így kevesebb időm volt írni. Hangulatilag merőben el fog térni az előzőektől, s bizonyos szinten valaminek a lezárása lesz, míg valami új elkezdődik benne. Annyi szent, hogy Sunshine-ék története különös irányba fog fordulni, ami már említett, de szándékosan figyelmen kívül hagyott szereplők felbukkanásával, újabb titkok és kapcsolatok felderítésével fog zajlani. Bizonyos szinten ezt a részt tekinthetitek egy zárófejezetnek is, hiszen a történet második felében már a tömény akció lesz a középpontban, plusz az általam nagyon rég várt novellákat is megírhatom végre. :)
Ó, és hadd mondjam el, mennyire jól estek a versenyre írt novellához kapott kommentek és pipák, nagyon örültem neki, hogy elnyerte a tetszésetek Nathaniel és Nate rövid, nem mindennapi kis története. :)

Egy kéréssel szeretnék még így a fejezet előtt fordulni hozzátok. Az a megtiszteltetés ért, hogy a Lana Design oldalon zajló Blogger Awardson a Legkedveltebb író és a Legkedveltebb fanfiction kategóriákban is jelöltek. Így szeretnék megkérni mindenkit, hogy ha egy kicsit is szeretitek az írásomat és ezt a történetet, szavazzatok rám - napi egyet fogad be, de másnap újra megismételhető -, nagyon örülnék neki! :)

Szerk.: És amit kihagytam, pedig mindenképpen meg akartam említeni. Szerencsésnek mondhatom magam, ugyasni az utóbbi időben két csodálatos bloggerina is felkért egy-egy interjúra, szerecsendio és Gabby, amiket itt és itt olvashattok. Még egyszerk köszönöm nektek a lehetőséget, elmondhatatlanul boldoggá tettetek vele! :)

És. Most. Abba is hagyom a rizsát, jöjjön aminek jönnie kell!
Jó olvasást, remélem, tetszeni fog!
Sokszor ölel titeket,
Riri

_______________________________________________________________________

- So what if I’m not your version of perfect 
I’m sorry that wrong just feels so right
I wouldn’t change a thing about me
Cause I know who I am inside
I’m a pretty tragedy -

Nikki Flores - Pretty Tragedy
Victor és a társa beszélgetésére csak addig figyeltem, míg megtudtam, hogyan is kerültek a sziget közelébe: az egyik munkatársuknak sikerült kivallatni valakit a Szövetségből – egy újabb halálos áldozatot -, aki minden mindegy alapon végül köpött nekik, hol is fog ma este tartózkodni Sunshine Rodriguez. Azzal viszont nem számoltak, hogy az FBI-on kívül immáron a tulajdon szervezetem is rám vadászott. Valószínű, hogy a Szövetség számára jóval fontosabb célpont voltam, mint a drágalátos kopóknak, a „Kapd el Sunshine-t!” nevezetű játékban tuti, hogy az a fél lett volna a győztes, amelyiket már jól ismertem, amelyik szerint a sikerhez vezető út csak egy módon érhető el: átgázolni mindenen és mindenki, vért és fáradtságot nem sajnálva, hogy végül elérd a célod. Belém is ezt nevelték.
Vick szándékosan és durván hárította az arra vonatkozó kérdéseket, hogy mi a halált keresett velem, de míg hangja haraggal telt, ölelése meleg, simogatása óvatos és gyengéd volt, szinte már kétségbeesetten igyekezett megnyugtatni. Mintha képes lettem volna rá. Mintha bármilyen racionális gondolat is keringett volna az agyamban. Ha így lett volna, talán adtam volna neki valami életjelet, hogy megkönnyebbülhessen valamelyest, azonban csak a karjára hajtott fejjel, merev tekintettel bámultam ki a kocsi ablakán anélkül, hogy bármit is láttam volna az elsuhanó éjszakai városból. A fejemben mindössze egyetlen foszlány tűnt értelmesnek és megvitatni valónak, de ahhoz senkinek semmi köze nem volt. Ez a dolog rám, csak és kizárólag egyedül rám tartozott, senki másra, még az engem átkaroló férfira sem.
Bosszúvágy.
Csillapíthatatlan, egyre erősödő, gyilkos és halálos bosszúvágy.
Az érzés úgy áramlott végig az ereimben, akárcsak a méreg, felpezsdítette a véremet, ám ezúttal nem jó értelemben. Látni akartam őt. Látni, hogy Randy szenvedjen, jobban, mint a szüleimnek kellett. A saját vérében fürödve rimánkodjon segítségért, hosszú és kínzó halált haljon, akárcsak az áldozatai, akik még az én kezem által is békésebben végezték volna.
Gyűlöltem őt, a Caudillót, mindenkit, akik miatt a kishúgomnak a szülei nélkül kellett felnőnie. Hazugságban élve töltöttem az elmúlt éveimet, vakon és boldogan engedelmeskedtem valakinek, aki lopva mindvégig rajtam röhögött. Ha a saját ostobaságom és hiszékenységem nem vakított volna el annyira, hogy legalább a gyanú aprócska szikrája fellobbanjon bennem, elsőként álltam volna át egy konkurens állam, például Texas oldalára, hogy aztán széles mosollyal pusztítsam el belülről ezt az egész szart, amit Florida Alvilágának neveztek.

Mire elértünk a Benedict család főhadiszállására – Vick előrelátóan átköltöztette őket Miami Beach-ről a város szívébe -, a könnyeim elapadtak, a szomorúságom végleg megszűnt létezni, a gyűlöletem martalékává vált. Az egy órán át tartó út alatt Randy, a Caudillo többi csatlósa, sőt, maga a nagyfőnök is minden percben újabb és újabb szörnyű halált halt a képzeletemben, de egyik lehetőség sem ért fel a bosszúvágyam kielégítéséig.
Csak bámultam magam elé, robotszerűen raktam egyik lábamat a másik után, nem szóltam senkihez, egyáltalán a világról sem vettem tudomást. Haloványan érzékeltem magam körül a hatalmas családot, tisztában voltam azzal, hogy az aprócska Sky mennyire megrettent a látványomtól és a feltehetően szurokfekete aurámtól, ahogy azzal is, hogyan akart néhány Benedict beférkőzni az elmémbe. Hagytam nekik. Hadd lássák csak, milyen az igazi gyűlölet, mitől is tartottak annyira mindannyian titokban. Nem érdekelt. Csírájában elfojtottam annak a gondolatnak a morzsáját, hogy megpróbáljak színlelni és jópofizni, inkább letelepedtem egy sarokban, felhúztam és átkaroltam a lábaimat, fejemet a térdemre hajtottam és nem vettem róluk tudomást. Sem az igyekezetükről és Karla egyre kétségbeesettebb sürgölődéséről, hogy valahogy visszahívjon az élők közé.
Szó nélkül öltöztem át a Phee által felajánlott ruhákba, leerőltettem a torkomon egy adag méregerős teát, amit a legidősebb fivér nyújtott nekem, de amint a bögre tartalma kiürült, már rohantam is a vécécsészéhez, hogy kiadjam magamból. Mintha még a gyomrom is tiltakozni akart volna az ellen, hogy bármilyen feltűnőbb életfunkciót mutassak. Végül, miután az elképzelt gyilkosságaim újabb rémképeivel sikerült a frászt hoznom Diamondra, aki megpróbált lenyugtatni, végleg feladták, hogy bármire is rábírjanak.
Éjfél körül járt az idő, mire minden bosszúvágytól, gyűlölettől és a vér fémes ízétől mocskos gondolatom megszűnt létezni, helyét csak kongó, sötét üresség vette át. Nem éreztem semmit, az agyam leállt, s valahonnan távolról hallottam, ahogy Xav arról beszélt, mennyire kimerülhettem lelkileg. A tény, hogy sem Will, sem Saul nem jelent meg a látóterem szélén, és egy idő után már csak a szomszédos helyiségből figyeltek engem, arra engedett következtetni, hogy időzített bombának tekintettek. És nekem tökéletes volt ez az állapot, ahogy az is, hogy az egész Benedict klán eltűnt a közelemből.
Egyedül Victor volt az, aki rendíthetetlenül, időről időre felbukkant mellettem. Hol halkan suttogott a fülembe, hol csak magához húzott, hiába nem mutattam érdeklődést még iránta sem, tíz percnél tovább sosem hagyott egyedül. Láthatóan a legkevésbé sem érdekelte, hogy bármikor felrobbanhatok, kontrollálhatatlanul kitörhetek, végig mellettem maradt. Ő volt az is, aki egyszerűen felkapott és a szobájába cipelt, miután megunta, hogy szótlanul bámultam a nappali falának egy pontját.

Izzadtan, erős karok szorításában tértem magamhoz, s mikor az ébrenlét felé kúszva szétnéztem, tekintetem megakadt az éjjeliszekrényen világító óra számlapján: tíz perccel múlt hajnali három. Arról halvány fogalmam sem volt, hogy mikor és hogyan dőltem ki végül, de az biztos, hogy két és fél óránál többet nemigen aludhattam. Viszont ennek a kevéske időnek is pozitív hatásai voltak: nagyjából-egészen képes voltam józanul gondolkodni, kipihentnek és tettre késznek éreztem magam, az agyamban tervek sokagása keringett és harcolt az első helyért. Bár a fejem még mindig zúgott és továbbra is hányingerem volt, bizonyos sikert azért elértem. Lenyugodtam. Készen álltam.
Óvatosan hámoztam le magamról Victor karjait, közben megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy láthatóan semmiféle hülyeséget nem csináltam azalatt az idő alatt, amire nem emlékeztem tisztán. A pánik szexhez akkor folyamodtam majdnem minden éjjel, mikor bekerültem a Szövetségbe, szinte már kényszeredetten vadásztam egy kalandra kapható prédára, hogy eltereljem a figyelmem a vérről és a bűntudatomról. Nem akartam, hogy Vick tudjon erről a szokásomról, főleg, hogy az utóbbi pár évben már kinőttem belőle, mikor a gyilkosságok utáni rossz érzést is kiöltem magamból, ha pedig mégis marta a gyomromat, inkább az alkoholt választottam.
Hangtalanul osontam ki a hálóból, minden kis zajra füleltem, nehogy bármelyik Benedictbe – legfőképp a lélektársamba – beleütközzek. A nappaliban még jobban kellett ügyelnem, mert a kihúzott kanapén Uriel, egy földre terített matracon pedig Will hortyogott békésen – pechem lett volna, ha a vészjelző radarjai felriasztják a közeledésemre. Minden cuccomat itt hagytam, egyedül a telefonomat csúsztattam a kölcsönfarmer farzsebébe, még arra se vettem a fáradtságot, hogy valahonnan előkerítsek egy cipőt, mezítláb lopakodtam el a két testvér mellett a kétszárnyú, résnyire nyitott üvegajtó felé, mely előtt a függönyt szellemként libbentette meg a kintről betörő éjjeli szellő.
Ahogy kiléptem a tágas erkélyre, fellélegezve vettem tudomásul, hogy a lakás a legfelső emeleten volt, ha nyújtózkodva felpipiskedtem, még a tető szélét is majdnem elérhettem. Minden felgyülemlett erőmet összeszedve használtam fel újra a képességemet, s csak reménykedni tudtam, hogy saját magamat teleportáltatni továbbra sem lesz nehéz ügy még annak ellenére sem, hogy néhány órával ezelőtt teljesen kimerítettem magam. 
Hangosan sóhajtottam, amikor megéreztem a testem vibrálását és az elektromos csípések cikázását a bőrömön, a következő pillanatban pedig már az épület tetején találtam magam: nagyjából harminc méterrel alattam terült el Miami, saccolva pedig úgy öt kilométerre tőlem Miami Beach fényei festették színesre a sötét eget. Nem nagy távolság, ráadásul a keskeny öbölben emelkedő kis szigeteknek köszönhetően végig a háztetőkön mozogva képes leszek hazajutni, senkinek sem kell meglátnia.
Bár a hossz, amit képes voltam jelenleg megtenni a megszokott táv felére csökkent, mégis gyorsabban haladtam bárkinél. A magas tömbházak tetején egyensúlyoztam végig és teleportáltam át a következőre, a városból a keskeny öblöt szinte teljes hosszában átszelő Dodge Islandre érkeztem, majd onnan öt perc alatt átértem Miami Beach-re. Egyetlen pontnál sem időztem tíz másodpercnél tovább, mindössze ennyi időt adtam magamnak a pihenésre. Haza akartam érni, méghozzá minél előbb. A Szövetség nem volt idióta, tudták, hogy a lakásom közelébe nem mennék egyhamar, feltehetően nem is kerestek volna ott, de a biztonság kedvéért a legrövidebb idő alatt minden fontos cuccomat össze akartam szedni, majd minden nyomot eltüntetni.

Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, mikor a Sunset Island-i ház tetejéről végre a saját nappalimban landoltam. Amint földet értem, azonnal hasra vágtam magam és behúzódtam a kanapé mögé, úgy egy percig némán kémleltem és hallgatóztam, csak akkor egyenesedtem fel, mikor a terepet teljesen tisztának ítéltem meg. Nem kapcsoltam villanyt, gyakorlatilag vaksötétben dolgoztam, egyetlen pillanatot sem vesztegethettem el. Gyorsan lehámoztam magamról Phee ruháit és belegyömöszöltem őket egy fekete hátizsákba, majd felkaptam egy fekete cicanadrágot, egy trikót, az elengedhetetlen Jimmy Choo csizmámat – jelenleg a szerencsehozó erejére nagy szükségem volt -, hajamat szoros kontyba fogtam, kezeimre ujjatlan, bőr motoros kesztyűt húztam. Az egész lakást felforgattam, minden olyan fegyvert előszedtem rejtekéből, amire szükségem lehetett: a kedvenc mesterlövészpuskám, a páros pisztolyaim, egy gépkarabély, két újabb maroklőfegyver, néhány Candy által készített bomba. És rengeteg töltény, mert nem terveztem visszatérni ide. A fegyvereim mellé pakoltam néhány napra ruhát, némi készpénzt, a szüleimről, Honeyról és Victorról készült fotókat, majd behúztam a táska cipzárját és a vállamra dobtam. Előkerestem az egyik konyhai fiókból egy doboz gyufát, majd néhány másodpercnyi hezitálást követően meggyújtottam egy szálat. Amíg a nappali ablakának hosszú, földet söprő függönyéhez sétáltam, vetettem egy utolsó, búcsúzó pillantást a kis lakásra, ahol életem elmúlt éveit töltöttem, s ami az utóbbi napokban vált igazán az otthonommá.
Abban a pillanatban, hogy a vékony szövetet narancsszínű lángok kezdték nyaldosni, sarkon fordultam, s nem törődve a következményekkel és azzal, hogy kik láthatnak meg, az utcára teleportáltam. Markomban egy aprócska, gömb alakú bombát szorongattam, ami pont akkora erővel robbant, hogy csakis a lakásomat semmisítse meg, a szomszédoknak az ijedtségen kívül ne ártson. Vészhelyzetre kaptam, de sosem gondoltam volna, hogy valaha is be kell majd vetnem. Legalábbis nem ilyen körülmények között. Aktiváltam a kis szerkezetet, majd feldobtam a nyitva hagyott hálószobaablakom felé, s még a várt robbanás előtt eltipliztem a helyszínről.
Ahogy a fejemre húzott kapucniban sétáltam végig az utcán, rendőrök, tűzoltók és mentők száguldottak el mellettem hangosan vijjogó szirénákkal, mindannyian egyfelé tartottak – a máskor békés és csendes kis szigetcsoport még sosem volt ennyire hangos és forgalmas. Előreszegeztem a tekintetem, csakis a rejtekhelyem felé vezető útra koncentráltam, ahol az összepakolt cuccaimat hagyhattam; alig maradt néhány órám, hogy végrehajtsam a legújabb, ezúttal saját magam által kiszabott akciómat. Nem néztem hátra. A lassan lángok martalékává váló otthonom már a múltam egy olyan darabját jelentette, ami lehet, hogy fél nappal ezelőtt még nagyon is valós részese volt az életemnek, de jelenleg már nem érdekelt. Már nem szorítottam neki helyet. Az életem új, ismeretlen szakasza csak most kezdődött el.

***

- Hol van Randy?! – szorítottam a pisztoly csövét a megnevezett osztaga egyik tagja nyakához.
- Én… én…
- Azt kérdeztem: hol van?! – sziszegtem dühösen, ujjam a ravasz fölött játszadozott, ami a sarokba szorított férfinek is feltűnt. Ha más nem, hát csapata többi tagjának földön fekvő és saját vérükben fürdő hullája elég volt ahhoz, hogy rettegéssel töltse el.
Miután egy partközeli, elhagyatott raktárban elrejtettem a holmim, azonnal Randy és bandája keresésére indultam. Csakis az ösztöneimben bízhattam, azok vezettek bárról kocsmába, onnan sztriptízbárokba és utcai sikátorokba, ahol egykori kiképzőm emberei szórakoztak vagy keveredtek illegális üzletekbe. Lehet, hogy a Szövetség az orromnál fogva vezetett bizonyos dolgokban éveken keresztül, de attól még a kibogozhatatlan láncolat aktív és kiemelkedő tagja voltam, s ha szándékosan nem is avattak be mindenbe a családom miatt, attól még magamtól is elég alaposan meg tudtam figyelni a dolgokat. Randy a hét e napján szabadnapos volt, még a főhadiszálláson sem tartózkodott, tehát vagy a városban múlatta az időt néhány kurva társaságában, vagy a számomra ismeretlen helyszínű lakásán tartózkodott – szintén utcai örömlányokkal körülvéve. Bár Miami hatalmas volt, mégis le tudtam szűkíteni a keresést - mind a három jobb kéznek volt egy-egy szektora a városban, ami az ő felügyelete alá tartozott, Randyé a mindig mozgalmas Miami Beach volt. Most már értettem, miért: ahhoz osztottak be kiképzőnek, aki nem véletlenül azt a területet figyelte, ahol én a legtöbbet mozogtam. Valószínűleg a nap mindegyik szakában volt valaki a sarkamban az utcák forgatagába olvadva, hogy szemmel tartsanak és bármilyen gyanús viselkedésemet jelentsék.
Ismertem Randyt. Tudtam, hogy a lepukkant helyeket messziről elkerülte, ő csak nevesebb bárokban fordult meg, a többit az osztagának hagyta, akiket viszont igencsak könnyű volt felismerni: mindannyijukat ugyanolyan kelta szimbólumokat ábrázoló tetoválás díszítette a kézfejüktől az álluk vonaláig. Akárcsak főnöküknek. Ha bárki tudhatta, merre is lehetett a célpontom, az ennek a bagázsnak az alvezére, Ray Hummer volt. Akinek ez idáig remekül sikerült meglépnie előlem és a mészárlásom elől.
- Jó, akkor más is jó lesz – sóhajtottam, s megvillantottam egy nagylelkűnek tűnő mosolyt. – Hol van Ray? – Még jobban a torkának szegeztem a fegyvert, hörgő légzéséből tudtam, hogy már a légcsövét is elszorítottam.
- Úgyse… úgyse sze… szeded ki belőlem – hörögte, írisze ide-oda rángatózott a kezdődő sokktól és halálfélelemtől. – Mindent tudunk… rólad… Te mocs… mocskos ribanc. A… A titkaidat is…
- Igen, erre már magamtól is rájöttem, idióta – léptem hozzá közelebb. – És tudom, hogy tisztában vagy azzal, hogy ma mindenféleképp meg fogsz halni, azonban az csak rajtad múlik, milyen módon. Gyorsan… vagy fájdalmasan? – öklöztem bele a gyomrába, de a nyakának nyomódó pisztolytól mozdulni sem tudott, csak fuldoklásra emlékeztető hangot hallatott. Kezei már tehetetlenül, törötten lógtak az oldala mellett. – Idefigyelj! – ragadtam meg sérült vállát, körmeim a húsába vájtak, mire felordított, szemei véreressé váltak, halántékán izzadtság csorgott végig. – Ha nem kezdesz el sürgősen beszélni, kínozni foglak. Addig, amíg már csak arra leszel képes, hogy az igazságot kinyögd, és a beléd fektetett időmtől függetlenül döntöm el, hogy tovább kínozlak-e utána, vagy hagylak meghalni – suttogtam a fülébe. – Te döntesz. Gondolom, azzal is tisztában vagy, kivel végeztette el Randy a vallatással járó piszkos munkát. Szóval ne akarj játszadozni velem, mert vesztes…

- Engedd le a fegyvert, dobd el és feltartott kézzel lépj hátra! – kattant egy pisztoly a közvetlen közelemben, majd megéreztem a hűvös csövet a tarkómhoz nyomódni.
- Helló, Ray – köszöntem vidáman, miközben tettem, amit parancsolt. – Már vártam, mikor bukkansz végre elő. Remélem, kiszórakoztad magad a műsoron. – Csak blöfföltem, valójában halvány sejtelmem sem volt róla, hogy eddig ebben a helyiségben tanyázott. A képessége a beolvadás volt, gyakorlatilag bármilyen felülettel eggyé tudott válni, amitől első osztályúan tudott rejtőzkodni. Azonban megmerevedő teste arra engedett következtetni, hogy fején találtam a szöget.
- Ne próbálkozz semmivel, Shiny! – szólt rám erélyesen. – Ha csak a bőröd leghalványabb vibrálását is meglátom, golyót eresztek beléd! Tudom, hogy Randyre tartogatod az erődet, így nem fogsz fel-le teleportálgatni, annál te okosabb vagy.
- Köszi – válaszoltam fapofával. – De sajnos a túlerődről lekéstél – céloztam a földön heverő alakra, aki még mindig levegőért kapkodott, s megpróbált úgy helyezkedni, hogy törött karjai lehetőleg ne érjenek semmihez. – Engem pedig alaposan alábecsülsz. Mint mindig. – Az egyik csizmám sarkát beleállítottam a lábfejébe, a másikkal kirúgtam alóla a lábát, s míg egyensúlyát vesztve hátrazuhant, megragadtam a karját, addig csavartam, míg csontok roppanását nem hallottam, közben a pisztolyt is elmartam tőle.
Mielőtt bármelyikük is próbát tehetett volna a mozgásra, eddigi kínzottamat az újonnan kézhez kapott fegyverrel homlokon lőttem – Raynek köszönhetően gyors halált halt -, az elejtett pisztolyomat felkaptam, majd immáron két maroklőfegyverrel újdonsült célpontom felé fordultam. Már talpon volt, de lefoglalta, hogy törött karját pátyolgassa, a fájdalom miatt a reflexei tompultak, akárcsak a figyelme, így egy erőteljesen gyomorszájon rúgással ismét földre küldtem. Terpeszben álltam meg felette, karjait szétfeszítettem és rájuk lépve fogtam le őket, egy-egy golyót pedig a lábába eresztettem, hogy ne tudjon kapálózni.
- Ray, Ray, Ray – csóváltam a fejem lemondóan. – Hét éve vagyok bérgyilkos, a lőfegyverekre szakosodtam, és azzal is tisztában vagyok, hogy te mennyire tartasz tőlük – lóbáltam meg előtte a pisztolyokat. Idősebb is volt nálam és jóval régebb óta volt a Szövetség tagja, mint én, s minden egyes sebet, amit az évek során szerzett, puskák, karabélyok és pisztolyok okozták, emiatt rövid időn belül fóbiája lett a fegyverektől, csak a legszükségesebb pillanatokban mert hozzányúlni egyhez. – Ez idő alatt – folytattam – a célzási képességeim olyannyira pontosak lettek, hogy akár csak a hallásomra támaszkodva képes vagyok halálos találatot bevinni bárkinek bármilyen távolságról. Azt hiszed, hogy nem tudok különbséget tenni egy kibiztosított pisztoly és egy üres tár kattanása között?
- Istennek képzeled magad, pedig ugyanolyan esendő vagy, mint bárki más – köpte felém megvetően. – Jó vagy, azt el kell ismerni, de ettől még…
- Ismerem a korlátaimat – szakítottam félbe. – De ne most cseverésszünk erről, rendben? Hol van Randy?
- Mintha megmondanám – horkant fel.
- Így is játszhatunk – vontam meg a vállamat, majd előhúztam a csizmámba rejtett késem, s mire Ray észbe kaphatott volna, bal kezének középső ujja helyén már csak egy vérző csonk virított. Tűsarkaimat a karjaiba vájtam, hogy a fájdalomtól ordítva ne kezdjen el még hadonászni és csapkodni. Habár erősen rá kellett támaszkodnom, hogy leszorítsam és az egyensúlyomat is megtartsam. – Ez volt egy. Még maradt kilenc, plusz a lábaid. Elszórakozhatunk még egymással egy ideig, de figyelmeztetlek, hogy nincs rád sok időm és türelmetlen is vagyok – hajoltam bele az arcába vészjósló mosollyal.

Hat másik ujját kellett még levágnom, golyót eresztenem a létfontosságú szervei közvetlen közelébe, elvágni pár artériáját, mire végül vértől és nyáltól habzó szájjal kinyögte, hogy Randy Miami Beach puccos északi részén, a Lakeview Drive-on tartózkodik egy villában. Sejthettem volna, hogy South Beach bulizós környékére nem is tenné be a lábát.
Kölcsönvettem Ray motorját - igencsak hullamerev állapotát tekintve nem is lett volna rá szüksége -, majd a címtől néhány utcányira egy sikátorban hagytam. Ha a dolgom végeztével még ott lesz, szuper, de ha valakinek nagyon megtetszene és eltulajdonítaná, abból sem csináltam volna nagy ügyet. Egyébként sem voltam biztos abban, hogy miután végeztem egykori kiképzőmmel, leszek olyan állapotban, hogy még vissza tudjak ülni rá – legjobb esetben is egy kificamított karral és néhány szúrt sebbel úszhattam csak meg ezt a találkozást. Nem tápláltam hiú reményeket, hogy karcolás nélkül elintézhetem, ahogy azt a bandája kivégzése során, Randy annál ravaszabb és erősebb volt. És volt a kezében egy hatalmas adu is: nem ismertem a képességét. Ő viszont annál jobban az enyémet, gyakorlatilag ő volt az egyetlen személy, aki pontosan tudta, hogyan tegyen el láb alól még úgy is, hogy tizedmásodpercenként teleportálgattam körülötte.
Az említett, kétszintes, fehérre meszelt falú ház ablakai sötétek voltak, semmi nem utalt arra, hogy bárki is itt tartózkodna – leszámítva az olyan kis jeleket, mint a kikapcsolt riasztó, a friss sáros kocsibejáró, a vízpermetet szóró öntözőberendezés. Randy itt volt, és egészen biztos voltam abban, hogy várt rám. Ahogy körbejártam a villát és minden oldalról alaposan megfigyeltem, felfedeztem egy nyitott ablakot is, ami valószínűleg csakis nekem lett úgy hagyva. Csábító volt az ajánlat, mégis inkább a ház átellenes részéhez sétáltam vissza, amit benőtt a borostyán, s teljes harci öltözetben, géppuskával a vállaimon, pisztolyokkal az övemben és késekkel a csizmám szárában mászni kezdtem a kiszemelt ablakhoz. Amint elértem a párkányt, szemügyre vettem az elém táruló, használatlannak tűnő szobát, s mikor a kép a fejembe ivódott, beteleportáltam.
Pár percig csak hallgatóztam, és amikor semmilyen neszt nem hallottam az emeleten, a résnyire nyitott ajtón át kiosontam a folyosóra. Meglepődtem a látványtól: két ember alig fért el egymás mellett, közlekedésre alkalmas hely alig volt, mivel az egész emeleten körbefutó korláton túl már csak egy jó ötméteres esés választott el a földszinttől – mindössze egy úton, a széles csigalépcsőn lehetett lejutni.
Velem szemben ajtó nyílt, mire gondolkodás nélkül a második szint ugyanilyen korlátjára teleportáltam, onnan bemásztam, majd lekuporodtam, fegyveremet leakasztottam a hátamról, s becéloztam vele. Puskám csöve végigkövette Randy minden lépését, aki a hajnali időpont dacára normális ruházatba volt öltözve. Ahogy leért a földszintre, én a tetőt tartó széles fagerendákat céloztam meg, míg elhelyezkedtem, fél szemmel végig őt figyeltem. Fel-alá járkált a földszinti galériában, túl kívánkozó és túl egyszerű célponttá válva ezzel. 
Csapda. Biztosan az. 
Bár nem is terveztem egy golyóval véget vetni az életének, de az ösztöneim is szinte visították, hogy meg ne próbáljam megtenni. Nem tudtam, hogyan, de éreztem, hogy abban a pillanatban, hogy elsütöttem volna a fegyvert, én végeztem volna holtan.

- Shiny? – A negédes, hívogató hangra összerezzentem. Randy villámgyorsan megfordult, tekintetével a felső emeleteket pásztázta, de felém nem tévedt a pillantása. – Tudom, hogy itt vagy, Shiny – emelte meg a hangját, ami visszhangot vert a falakról. – Felesleges bujkálnod, előbb-utóbb úgyis egy szinten leszünk. Miért nem jössz le inkább, hogy minél hamarabb befejezhessünk? Tessék, itt állok, megadom az alkalmat, hogy te támadhass először. – Bár nem láttam tisztán a sötétben, biztos voltam benne, hogy arcát elhíresült Joker-mosolya torzította grimaszba, amiről minden áldozata tudhatta, hogy egyenesen a halál karjaiba sétált. Azonban igaza volt, nem rejtőzködhettem itt örökké, támadnom kellett. És Randy mindig azt tanította, hogy támadás előtt a legjobb, ha eltereljük az ellenség figyelmét.
Akárcsak az övé, az én hangom is visszhangzott, ezzel lehetetlenné téve a bemérésemet. Felidéztem magamban azokat a szavakat, amiket a legelső kiképzéssel töltött napomon mondott nekem azokról a szervekről, amiket ha találat ér, biztos halált jelent. Míg a szavak elhagyták a számat, lassan, fokozatosan ereszkedtem egyre lejjebb, minden szervnél közelebb kerültem hozzá.
- Nyolc pont. Gége. Gerinc. Tüdő. Máj. Nyaki vagy kulcscsont alatti ütőér. Vesék. Szív. Nos, Randy, mit szeretnél, melyikre csapjak le először? – Abban a pillanatban, hogy az utolsó szót is kiejtettem, egy ugrással lecsaptam rá. Csakhogy számított az érkezésemre, mielőtt még elérhettem volna hátranyúlt, megragadta a karomat és egyenesen a padlóra dobott, beszorult a tüdőmbe a levegő, amint földet értem.
Nem foglalkoztam a fájdalommal, már talpon is voltam, kezeimben biztosan tartottam a fegyvereimet, elszánt tekintettel néztem farkasszemet egykori kiképzőmmel. Ő viszont csak állt ugyanott, ugyanabban a pózban, mint a támadásom előtt, a halvány fényben csak a fogsora és a szeme fehérje villant.
- Van egy kis gond a bosszúvágyaddal, Shiny – kezdte kioktató hangnemben, mintha egy ötéves lettem volna, aki a labdájával véletlenül betörte az ablakot.
- Micsoda? – sziszegtem.
- Az, hogy van – fonta keresztbe karjait a mellkasán, olyan hangsúllyal beszélt, mintha a válasznak magától értetődőnek kellett volna lennie. De mielőtt még megkérdezhettem volna, mégis mi a probléma azzal, hogy a szüleim halála miatt hajt a bosszú, folytatta. – Ismerem a természeted. Ha valaki akárcsak egy nagyon kicsit is felhúz, majd később a célpontoddá válik, azzal kegyetlenül szoktál elbánni, mintha a gyors halált hírből sem ismernéd. Ha a szép szokásaidat félretéve megelégedtél volna a mesterlövész képességeiddel, már a dolgodat jól végezve tarthatnál vissza az FBI-os fattyad karjai közé. A gond csak az, hogy már megint úgy viselkedtél, ahogy vártam tőled – sétált közelebb. – És így te kerültél vesztes pozícióba.
Nem adtam meg neki az alkalmat, hogy lássa az arcomon a megvilágosodást. A bosszúvágyam jobban elvakított, mint hittem, ezzel pedig sikerült orbitális nagy veszélybe sodornom magam. Hiszen a francba is, láthatóan még az ösztöneim is cserben hagytak – annyira látni akartam őt szenvedni, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam az olyan nyilvánvaló tényeket, minthogy Randy közelharcos volt, nem távolsági, mint én. Vagy hogy a tipikus Sunshine-os viselkedéssel nem mentem volna nála semmire, mert tisztában volt a húzásaimmal. 

- Talán igazad van – mondtam higgadtan, érzelemmentes hangon. – De ez még nem jelenti azt, hogy akkora nagy előnyöd lenne, nem igaz?
Meglepetésemre a fejét rázta.
- Nem. Nézz csak le a karodra – bökött állával az említett végtagjaim irányába.
Kis híján hangosan elkáromkodtam magam, mikor megláttam, hogy alkarjaimból két vékony, vörös érben csöpögött le a vérem a padlóra. De hogyan? Hiszen éreztem volna, ha megvágom magam, ennyire azért nem tompultak el az érzékeim. Akkor viszont…
- Tetszik, ugye? – Randy hangja közvetlenül előlem jött, meglepetten hőköltem hátra néhány lépést. – Ha egy kicsit jobban fókuszálnék, akár az egész artériádat tönkre vághatnám egy pillanat alatt. Habár… abban hol lenne az szórakozás? – vigyorgott elégedetten.
- Mi a jó…? – Hol egykori kiképzőmre, hol a vérző karomra meredtem, amin egyre terebélyesebb vágás jelent meg. – Ne mondd, hogy…
- De. A teleportálásod tényleg menő képesség, de azt hiszem, az enyém ráver a tiédre, nem? Egyetlen apró gondolat, és több száz vágásból kezdesz el vérezni. Ha nagyon koncentrálok, az ereid elrepednek vagy betömődnek, ha még jobban, a szerveid is megroncsolódhatnak. Sajnos a szívet megállítani hosszabb időbe telik, de az sem lehetetlen. Megvannak a korlátaim, de attól még az erőm ugyanolyan halálos még a legkisebb dózisban is.
Először Xav jutott eszembe: az ő és Randy képessége tükörképe is lehetett volna egymásnak, míg az egyik gyógyított, a másik ölt. Aztán Vick szavai ugrottak be. Minden egyes tagnál a Szövetségből, akit holtan találtak negyvennyolc óra után, ugyanazt diagnosztizálták: spontán szívleállás. A rejtélyes halálok, amiknek a hogyanját senki nem tudta a szervezetben. A pontosan kétnapos időkorlát…
- Te… Te végzel velük. Miattad halnak meg azok, akiket elkaptak. – Már nem tudtam nem leplezni a döbbenetemet. Tisztában voltam azzal, hogy a savantok mutációja néha igen lenyűgöző képességeket produkált, Blondie is többször kifejtette már, hogy a mutáns géneknek elképesztő mennyiségű kombinációja, a szülők hordozó léte és még rengeteg más tényező okozza az erők sokszínűségét, olyanok is előfordulhatnak, amiket el se tudnánk képzelni. Randyé egy volt ezek közül…
- Pontosan – bólintott elégedetten.
- De megvannak a korlátaid – folytattam, mielőtt még ő tovább beszélhetett volna. Lehet, hogy járatni a számat egy élethalálharc előtt nem volt épp a legbölcsebb megoldás, de hallatni a hangomat elvonta a figyelmem a pánik halovány érzéséről, ami az agyam hátsó részében növekedett. Kerültem már olyan helyzetekbe, amikből csak a szerencsén múlott, hogy végül kivergődtem, sok nyomát magamon őriztem, de ez túltett mindenen. Ha minden figyelmével a vérző sebemre koncentrál, bármikor elvérezhetek. – Az áldozatnak mozdulatlannak kell lennie, nem igaz? Mivel a börtönben nem cikázhatnak fel-alá, nyugodtan koncentrálhatsz rájuk, nem fognak elmozdulni… Szóval nekem is csak mozgásban kell lennem.

Hiába teleportáltam, amint megjelentem a közelében, megragadott és átdobott a szobán, hangos nyekkenéssel csapódtam egy szekrénysornak. Randynek érzéke volt a golyók kikerüléséhez, így távolból nem tudtam támadni, plusz ki tudja, mennyire kell koncentrálnia az amúgy is vérző sebeimre. Viszont azt is tudta, mit kell figyelnie ahhoz, hogy rájöjjön, hova is fogok teleportálni, így még azelőtt támadhatott, hogy teljesen alakot öltöttem volna. Patthelyzetbe kerültem.
Idegesen az alsó ajkamba haraptam, igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy egykori kiképzőm milyen jót szórakozott rajtam. Fenébe az egésszel! Eldobtam a fegyvereimet, csak a kések maradtak a csizmámban, futva indítottam támadást. Ütöttem és rúgtam, miközben Randy csapásait is igyekeztem hárítani. Bevert egyet a bal szemem alá, mire a gyomrába öklöztem, de mikor az ütéstől hátratántorodott, még kirúgta alólam a lábaimat. Mielőtt még leszoríthatott volna a padlóra, ököllel a torkába vágtam, majd az oldalába könyököltem, fel se álltam, egyszerűen csak rávetettem magam, a tüdejébe térdelve szegeztem a földhöz. Viszont a következő csapásig nem jutottam el, újabb sebet ejtett rajtam, ezúttal a homlokomon, a vérem az ép szemembe folyt, elhomályosította a látásomat. A hajamnál fogva rántott le magáról, vakon próbáltam ütést mérni rá, s bár egyszer betaláltam – feltehetően ismét a gyomrába -, rögtön utána kicsavarta a karomat, a fájdalomtól felordítottam.
A harag adott újabb erőt és élesztette fel benne a tüzet, nem akartam, hogy a tanár bebizonyíthassa fölényét a diáknak. Győzni akartam. Egyszerűen beleharaptam a nyakamat szorító karjába, addig nem engedtem el, míg a vér fémes ízét nem éreztem a számban, ő pedig hörögve lökött el magától. Kitöröltem a saját vérem a szememből, még épp időben nyertem vissza a látásom ahhoz, hogy Randy újabb támadását fékezni tudjam, fájdalmasan szisszentem fel, mikor a kezében tartott kés éle átvágott a bőrkesztyűmön és elvágta a tenyerem. Nem törődtem a kínnal vagy a lüktető, kificamodott karommal, erősebben megragadtam a pengét, egyik lábammal egykori kiképzőm mellkasába, a másikkal az ágyékába rúgtam bele teljes erőből. Amíg hátraesett, kicsavartam a kést a kezéből és messzire dobtam, hogy ne érhesse el.
A padlón birkóztunk, hol ő, hol én voltam nyeregben, egymás után vittük be a másiknak az ütéseket, rúgásokkal és harapásokkal igyekeztük legyűrni egymást. Sejtettem, hogy Randy látása is már annyira felmondta a szolgálatot, mint az enyém, csillagokat látva szántottam fel körmeimmel az arca érzékeny bőrét, de a sikeres támadásig halvány fogalmam sem volt arról, melyik testrészét is céloztam be.
- Te kis… - ordította, majd lekevert egy pofont, azonban megragadtam a karját, lerántottam magamról, két lábbal a gyomrába rúgtam, s amint a súly megszűnt a mellkasomon, a hasamra fordulva, lapos kúszásban igyekeztem messzebbre kerülni tőle.
Felsikítottam, mikor a még ép karomba váratlanul egy kést állított, a penge a húsomig hatolt. A hátamon ült, olyan erővel ugrott rám, hogy a gerincem beleremegett, térdeivel satuba foga a nyakamat. Hiába vergődtem a szorításban, nem tudtam kiszabadulni, minden egyes próbálkozásomat egy újabb szúrással ajándékozta, rövidesen már semmit sem éreztem a bal vállamtól a csuklómig, minden négyzetcentiméterét kés okozta sebek borították.
Randy hirtelen taktikát váltott, lejjebb csúszott, fegyverét kirántotta a karomból és a hátamba állította, majd a yakuza tagjának egykori vágásainak hegein húzta végig. Azonban azzal, hogy feladta a biztos leszorítást és inkább a fájdalomközpontomat célozta meg, elkövetett egy hibát. Zsibbadó, alig használható jobb karommal a csizmám szára felé tapogatóztam, minden erőmmel azon voltam, hogy ne ájuljak el a kíntól, ami lassan felülkerekedett az éberségemen. Randy nem vette észre a próbálkozásom, elmélyülten vágott mintákat a hátamba, vékony felsőm már cafatokban lógott rajtam. Abba a pillanatban, hogy a Choo-ban megkaparintottam a saját késemet, kirántottam és markolatig a combjába szúrtam. Rögtön engedett a fogása, így egy pillanat alatt, a lélegzetemet visszafojtva fordultam vissza a hátamra.
A szerencsém nem tartott sokáig. Randy megkaparintotta a másik tőrömet is, így már két fegyvere volt ellenem, és a sajátja hosszabb pengéjű volt az enyémeknél – előbb tudott vele lecsapni. Ádáz tekintettel meredt rám, szeme gyűlölettel és felsőbbrendűséggel volt tele, tudtam, itt és most már csak a csoda segíthet. Alig mozdítható karommal magam elé emeltem a késem pont akkor, mikor rám vetette magát a másik kettővel. Behunytam a szemem. Vártam a végső csapást.

Lövés dördült. Vér fröccsent az arcomra. Randy kezéből csörömpölve estek ki a szúrófegyverek, teste tehetetlenül dőlt előre, egyenesen bele az én késembe – a ragacsos vér szinte azonnal beborította remegő kezeimet.
- Sunshine! Sunshine! – Egykori kiképzőm testsúlyának nyomása megszűnt, valaki tompa puffanással arrébb dobta. – Sunshine! – Csak homályosan láttam a látóteremben megjelenő arcot, de azt a szempárt millió közül is megismertem volna.
- Victor… - leheltem.
Lélektársam gyengéden felültetett, egy pillanatra sem engedett el, de nem is akartam bizonygatni, hogy jól vagyok. Valószínűleg még ülni sem tudtam volna egyedül, az egyik karom égett, a másikat nem éreztem, a homlokom lüktetett, a lábaim zsibbadtak. De a legrosszabb a hátam volt, arról a fájdalomról nem tudtam megfeledkezni, minduntalan a sötétségbe akart rántani. Vick lekapta magáról fekete pólóját, kihalászta merev szorításomból a késemet és három részre szaggatta: az egyikkel bekötözte a karomat, a másikat vérző fejemhez nyomta, a harmadikkal pedig a hátamról itatta fel a vért. A sebeimbe ragadt felsőmet is levágta rólam, de az a fájdalom eltompult a többi mellett. Hiába volt meleg, a sokktól és a vérveszteségtől reszkettem, görcsösen markolásztam a karját és a vállát, mint biztos pontot.
- Megölte… - suttogtam, már alig voltam tudatomnál. – Megölte anyut. És Carlost. Carlos is… bérgyilkos… De a Caudillo megölette őket… Randy megölte… És most…
- Csss! – simogatta meg gyengéden vértől csatakos hajamat. Mintha megkönnyebbülést hallottam volna a hangjában, talán mert végre valamilyen életjelet produkáltam. – Meghalt. Látod? – fordította a fejemet gyengéden egykori kiképzőm hullája felé. Homlokán golyó ütötte lyuk virított, teste körül a vértócsa egyre jobban terebélyesedett. Már nem volt többé. – Vége van – nyomott csókot a homlokomra a sebem mellé.
- Ő ölte meg őket… A képessége…
- Sunny, ne beszélj! Majd később, rendben? – Nem kérdezgette, hogy lábra tudok-e állni, helyette gyengéden felkapott, fejem a vállán nyugodott, ujjai sérült karomat cirógatták.
- Hogyan?
- Crystal – válaszolta. Nem kellett befejeznem a kérdést, pontosan tudta, hogy arra céloztam vele, mégis hogyan talált meg. Tehát Crystal. Tényleg jól jön egy lélekfürkész egy olyan család házánál, akik zűrös lélektársakkal vannak megáldva. – Most pedig hazaviszlek, Xav majd rendbe tesz.
Nem tiltakoztam. Nem volt erőm hozzá.

Xav helyrerakta a karomat, nagyjából befoltozta a sebeimet, főleg a hátammal bíbelődött sokáig, s teljesen nem is tudta begyógyítani, vastag, fertőtlenített kötést is kaptam rá. Azt mondta, hatalmas szerencsém volt, mert egyik sem volt túlságosan mély. De nem emiatt voltam mázlista. Hanem mert nem sokkal azután, hogy megszöktem, Victor megérezte a hiányomat, felverte az egész lakást és addig nem nyugodott, míg Crystalnek nem sikerült a nyomora bukkannia. Mióta rám talált, egy pillanatra sem engedett el, nem érdekelte, hogy Xav könnyebben hozzám férhetett volna, töretlenül mellettem maradt.
Karla megkönnyebbülésére kommunikatívabb voltam, mint néhány órája, és mikor sikerült belém diktálnia egy bögre teát, az sem kívánkozott vissza. Mintha a többi Benedict is megnyugodott volna, láthatóan már nem voltam közveszélyesnek titulálva, sőt, Will még meg is próbált szórakoztatni, aminek az lett az eredménye, hogy egy halovány mosolyt kiharcolt tőlem.
Miután az öccse végzett, megkértem Victort, hogy vigyen el a cuccaimért. Nem kérdezte, miért nem a lakásomhoz mentünk, feltehetően már értesült a rejtélyes tűzesetről és robbanásról. Megvárta, míg hátizsákkal a vállamon újra felbukkantam a kocsi mellett, csak akkor szállt ki, mikor tétován ácsorogtam a fényszórók kereszttüzében.
- Mi a baj? – sétált hozzám, egyik kezével a táska pántjával játszadozott, a másikkal finoman a karomat simogatta. – Nem szállsz be? – Nemet intettem. – Sunny? – emelte fel az államnál fogva a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Vick, én nem megyek veled.
- Micsoda? – húzta össze gyanakodva a szemét.
- Azt mondtam, nem megyek veled – ismételtem meg lassan, tagoltan.
- Mégis miért nem? – nevetett fel hitetlenkedve, hangjában viszont nyoma sem volt jókedvnek.
- Már az elején tudtuk, hogy ez nem tarthat örökké…
- Sunshine! – szakított félbe figyelmeztetően, de nem törődtem vele.
- Amikor elkezdtük ezt, azt kérdezted, mikor lesz ennek vége. Azt mondtam, majd ha kimondják ránk a game overt. És az most jött el.
- De…
- Itt nem vagy biztonságban. Menj haza, vidd magaddal a családodat, a tanúvédelmi program miatt úgyis védeni fognak, én elleszek. Hozzászoktam már, hogy valaki mindig a halálomat akarja, szóval…
- Nem! Nem megyek innen sehová – lépett közvetlenül elém, termetét kihasználva fenyegetően magasodott fölém, tekintete kemény és hajthatatlan volt. – Csak nem képzeled, hogy…
- Nem képzelem. Tudom – mosolyogtam rá gyengéden, használhatóbb karomat felemeltem, tenyeremet borostás arcára simítottam. – Egyikünknek muszáj kimondania, amit mindketten tudunk, és úgy tűnik, én leszek az. Vége van, Vick. Ne akard, hogy egynél több nyelven elismételjem. Ennyi volt.
- Nem! – dörrent rám, mire összerezzentem. – Ha azt hiszed, hogy csak úgy itt hagylak ezek után… A rohadt életbe, Sunshine, hiszen csak most találtalak meg! Nem foglak elengedni! Ha te mész a saját fejed után és veszélybe sodrod magad, a minimum az, hogy melletted leszek. Tudom, hogy azt tervezed, a Szövetség floridai ágát egyedül pusztítod el, de nem leszel rá képes.
- Megpróbálhatom. De egyedül – sóhajtottam fáradtan. – Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban.
- Sunshine! Könyörgöm, hagyd a francba a feminista dumádat és felfogásodat!
- Csak azt akarom, hogy tudd, szeretlek. Annyira, hogy az már megrémít, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire lehet szeretni valakit. Éppen ezért nem akarom, hogy itt legyél, mikor a dolgok csúnyára fordulnak. Ennek semmi köze a feminizmushoz.
- Csúnyára? – horkant fel megvetően, úgy nézett rám, mintha arcon csaptam volna. – Ez nem volt az?!
- Ez csak alapfok volt. Nem láttad, igazából mire vagyok képes, és nem is akarom, hogy megtudd.
- Nem, csak azt láttam, hogy a saját ostobaságod miatt majdnem kinyírattad magad. Akkor sem hagynálak itt, ha minden teljesen biztonságos lenne, nemhogy ezek után. Ilyenre még csak ne is merj gondolni...
- Ég veled, Victor Benedict! – Felpipiskedtem, gyengéd csókot nyomtam a szájára, még egyszer beszívtam az illatát, majd sarkon fordultam és határozott, elnyújtott léptekkel nekivágtam a kihalt utcának.
- Nem megyek el! – kiáltotta utánam. – Talán most elengedlek, de ne hidd, hogy egyedül hagylak!
Nem hittem. Sőt, inkább bíztam benne, hogy úgy tesz, ahogy mondta. Egyrészt mert pontosan tudtam, hogy fordított helyzetben engem sem tántoríthatna el a közeléből, legszívesebben piócaként tapadtam volna rá. Csakhogy amíg néhány dolog homályos volt számomra, inkább egyedül akartam lenni, hogy minden fontosabb információra fényt derítsek. Egyedül a szerencsémben bízhattam, ugyanis jelen pillanatban más nem akadt, akit a bizalmasomnak tekinthettem volna.
Viszont volt egy tervem.

10 megjegyzés:

  1. Hátcijja!*-*

    Hűha! Igazán sok vér, seb, kés, fegyver és harc volt ebben a fejezetben.
    ......
    IMÁDTAM.
    Tudod, hogy bírom, mikor egy történetben gyilkolászós jelenetek vannak, és Shiny sem marad alul a toplistán. Oké, rendesen bekattant, de hé... Ebben a helyzetben ki tudna épeszűen gondolkozni? Az ember sosem tudhatja, egy-egy információ vagy szituáció mit fog belőle kiváltani.

    Randy képessége pedig a maga módján elképesztő. Brutális, de elképesztő... Elképesztően brutális.

    (Oké Rita, húzás aludni...)

    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hátcijjaaa! *-*
      Jól van, látom tényleg rád férne némi alvás. :D
      Mindenesetre örülök, hogy ennyire tetszett! :) Tekintve, hogy annak a szervezetnek dolgozott évekig, amelyik megölte a családját, szerintem érthető volt a reakciója, hiszem mégiscsak gyilkost neveltek belőle. És ha már le kell számolnia valakivel, azt úgy teszi, ahogyan tanították neki.
      Randy képességére vonatkozóan azt hiszem, ezt bóknak veszem. :D
      Még nem alszol?!

      xoxo

      Törlés
  2. Kedves Riri!

    Már elvonási tüneteim voltam a történetet illetően, és nézd el nekem emiatt, hogy már méltatlankodtam magamban, hogy miért nem érkezett még meg. Azon mindig magamra parancsoltam, hogy hát neked is vannak más dolgaid, és mikor elolvastam a részt végleg megértettem miért tartott ilyen sokáig, hogy megírd.
    Eddig ez volt a legizgalmasabb rész, szinte tövig rágtam a körmöm, hogy mi is lesz benne. Randy képességét eszméletlenül jól kitaláltad, így teljesen világossá válik, miért van olyan nagy rangja a Szövetségben. Bár abban biztos voltam, hogy Sunny nem fog meghalni, arra már nem vettem volna mérget, hogy Randy meghal, sem arra, hogy Sunny nem kap valamilyen súlyos sérülést. Emiatt eszméletlenül izgultam, teljesen beleéltem magam a részbe, annyira hogy észre sem vettem, mikor bejött a bátyám a szobámba. Ahogy Victor megjelent pedig hatalmas kő esett le a szívemről, megnyugodtam, és sokkal lazábban olvastam tovább. Victor mindig a legjobb helyen bukkan fel, és emiatt nagyon a szívembe lopta magát, hisz kinek ne kellene egy ilyen pasi?
    A vége miatt pedig részben szomorú voltam, részben pedig izgatott várakozás jelent meg bennem. Kíváncsi vagyok nagyon, hogyan folytatod a történetet, ahogy te is mondtad, egy újabb szakasz kezdődik. Nos, én kíváncsian várom, biztos fantasztikus lesz, de nagyon remélem, hogy szeretett James Bondunkat nem kell majd sokat nélkülöznünk.
    Összegezve, a rész izgalmas volt, szomorú, de örömteli is, és alig várom, hogy folytasd! Remélem hamar hozod a következő részt! :D

    Ölel, Sam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sam!
      Sajnálom, hogy ennyit kellett várni rá, de azért annak örülök, hogy ennyire vártad. Rá kellett hangolódnom a fejezet hangulatára, ez pedig így nyár végén, nyaralás közben, mikor százágra sütött a nap nem volt egyszerű, plusz ez bizonyos szinten teljesen más, mint az eddigiek voltak.
      El nem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy így gondolod. Randy képessége spontán jött, a kezdetekben még csak köze sem volt a halálokhoz, később gondolkodtam el ezen, így végül kialakult ez az erő. A harc cselekménye is csak úgy jött magától, mikor elkezdtem, csak abban voltam biztos, hogy Randy meghal, Sunny pedig életben marad, a többi mind homály volt még számomra is. Victor megjelenését és jelenetét a Teen Wolf 4. évadának egyik epizódja ihlette, de ez csak akkor esett le, mikor már beleírtam. Igazad van, minden lány megérdemelne egy saját, különbejáratú Victort magának. :D
      Abban megnyugtathatlak, hogy az amerikai James Bond nem fog túl sokáig távol maradni, de a következőben egyelőre Shinynak kell mindent elrendeznie, hogy belevághasson abba a bizonyos tervben. De a következő fejezetben mindenre választ kapsz. ;)
      Örülök, hogy ennyire tetszett, a folytatással sietek. :)

      Ölel,
      Riri

      Törlés
  3. Kedves Riri!

    Elképesztően vártam már a részt, naponta többször is megnyitottam a blogot, hogy na, már biztos fent van a fejezet, sokszor csalódtam, de aztán végre megláttam, hogy feltetted. Gyakorlatilag örömtáncot jártam, és, úgy tűnt, pillanatok alatt végeztem a fejezettel, faltam minden sorát.
    Nagyon jól érzékeltetted Shiny megdöbbenését az elején, tényleg olyan volt, mintha egy burkon át látná a dolgokat. Az előző fejezetben bekövetkező események hatására nekem olyan volt, mintha egy burokba került volna, a burokba, amit a gondolatai képeztek köré. Titkon viszont örültem neki, higy újra feltűnt a színen az egész Benedict klán, hogy mindenkinek jutott valami apróbb, kisebb szerep.
    Nagyon megdöbbentem, mikor Sunny Randy keresésére indult, hiszen arra számítottam, hogy otthon fog ülni, bár ez eléggé ütközött volna a személyiségével. Én már azon a tulajdonságon elhűltem, hogy valaki el tudja terelni magáról a figyelmet, hogy senki ne lehessen biztos abban, hogy tényleg ott van, de Randyé. Huh. Minden várakozásomat felülmúlta, pedig a kommentek alapján mindefélére felkészültem, köztük a gondolat manipulálásra is, ami annyira sokszor szerepelt a trilógiában. Nagyon élveztem a csatajelenetet, egyáltalán nem voltak döcögősek a mozzanatok, hanem elképesztően gyorsan pörgött minden, csak úgy kapkodtam a levegőt. Bevallom őszintén, hogy már felkészítettem magam rá, hogy Sunshine húzza a rövidebbet, és mondjuk, fogságba esik súlyos sebekkel. Aztán jött a megmentő. Egy kicsit úgy láttam, hogy Vick belibben, a rá jellemző macsósággal lepuffantja a lapuffantani valót, majd megmenti a lélektársát, mint egy kis angyal. :D
    És a vége: erre csak annyit tudok mondani, hogy nagyon váratlan volt. Kicsit fájt, hogy elváltak, mégus érdekes csabart hoz ez a történetbe, izgatottan várom, milyen hangulatú lesz ezek után a tizenhatodik lövés.

    Üdv,
    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!

      Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod rá, csak néhány ponton a hangulat és/vagy a cselekmény miatt nehézségekbe ütköztem, ráadásul egy ideig nem is voltam gépközelben, így jóval tovább tartott, mint szerettem volna. Ennek ellenére nagyon jól esik olvasni, hogy ennyire vártad. :)
      Ez eszembe se jutott, de igazad van, tényleg egy nagyon elszigetelt burokba került, ahonnan szándékosan zárt ki mindenki mást. Tekintve, hogy még mindig Miamiban tartózkodnak, így kellett nekik egy kisebb jelenet, plusz Victor máshová amúgy sem vihette, csak a családjához.
      Shiny nem az a fajta, aki a tehetetlenségbe süllyed, az ő érzelmei leginkább a tetteiben mutatkoznak meg, a bosszúhadjárata elkerülhetetlen volt. A gondolatok/tettek/érzelmek manipulálása ebben a részben Victoré, emiatt sosem terveztem, hogy a főgonoszok ilyen képességekkel rendelkezzenek, mint a könyvekben. Mivel a Szövetség különleges erejű savantokkal dolgozik, így ilyeneket akartam megteremteni a jó és a rossz oldalon is. A csatajelenetet pörgősre terveztem, örülök, hogy ezt sikerült is elérnem. Meg akartam mutatni, hogy Sunshine a fizikai és savant ereje ellenére nem mindenható és legyőzhetetlen, ugyanakkor a súlyos sebeknek, esetleg fogságnak (még?) nem jött el az ideje. Victor megjelenését én nem macsónak írnám le, inkább egy az utolsó utáni pillanatra időzített megmentésnek. :D
      Az elválás elkerülhetetlen volt - ezt Sunny is kifejtette -, hiszen sok minden történt ezalatt a két rész alatt, amit helyre kell tennie magában. A következő, amivel igyekszem sietni, a tervezgetés jegyében fog zajlani, de mindenről a maga idejében... ;)

      Ölel,
      Riri

      Törlés
  4. Drága Riri!
    Kisebb-nagyobb késéssel ugyan az előre nem tervezett programjaim miatt, de sikerült ideérnem, és elolvasnom a fejezetet, amire majdnem egy hónapja vártam!
    Már az első tár végén éreztem, hogy a második tár teljesen más lesz, mint az eddigi fejezetetek, erre a kis részlet, amit megosztottál, szintén rávilágított. Most konkrétan magam elé bámulva ülök az ágyamban, és gondolkozom, hogy mit írhatnék, de egyszerűen nem találom a szavakat. Teljesen le vagyok döbbenve.
    Sunshine gondolatmenete teljesen érthető, követhető, de legfőképpen átérezhető volt. Szerintem a helyében én is hasonlóan cselekedtem volna.
    Victor és a családja akkor is segíteni akarnak Shinynek, amikor ő nem akarja, ami nagyon tisztelendő bennük. Eddig is imádtam a Benedict la famíliát, de most még jobban! :D
    Az utolsó bekezdések pedig teljesen jellemzőek voltak a két főszereplőnkre: mindketten hajtották a maguk szövegét, és egyik sem engedett belőle. Ezek ellenére viszont lennie kellene bennem egy veszteség érzetnek. Miért? Mert elvileg most nem tadhatjuk, hogy Sunny és Vick újra együtt lesznek-e. Viszont bennem ilyen érzés abszolút nincs. Azért lélektársak, mert kiegészítik egymást, szükségük van a másikra, együtt kell lenniük. És akármilyen nyálas, naiv, klisés is legyen, igaz a mondás, hogy akiknek együtt kell lenniük, egyszer úgyis újra együtt lesznek. A kérdés csak az, hogy hol és mikor találkoznak újra. Tehát én is inkább csak kíváncsian - nagyon, nagyon kíváncsian - várom, hogy hogyan fog alakulni Sunshine terve, és mikor találnak újra egymásra a lélektársával.
    Imádtam a fejezetet az elejétől a végéig, és még mindig a hatása alatt vagyok. Remélem, hogy a következő részt azért kicsit hamarabb tudod hozni, bár a hamarosan kezdődő egyetem mellett elég nagy kihívás lesz két blogot vezetned.

    Millió puszi,
    Gabby

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!
      A válaszom is kisebb-nagyobb késéssel érkezik a vásárlás, költözés és a gólyatábor miatt. Így utólag is sajnálom, hogy ennyit kellett rá várnod, csak kicsit besűrűsödött a nyaram. :)
      Gonoszság, ha erre most azt mondom, hogy örülök a reakciódnak? :D Csak mert ez (is) volt a szándékom a fejezettel, így a picit szadista lelkemnek jól esik olvasni, hogy sikerült valamiért valamilyen szinten elgondolkodtatnom téged.
      Számomra is ez tűnt logikusnak, mégiscsak egy képzett bérgyilkosról van szó. Hogy "ismerőst" említsek, szerintem Skyler is így cselekedne hasonló helyzetben. Legalábbis az eddigiek alapján.
      A Benedict családhoz kérés nélkül csatlakoznék, ha léteznének, már a könyvekben is imádtam őket, az ilyen kis jelenetek miatt pedig még jobban hozzám nőnek. ^^
      Az tény, hogy mindkét főszereplő elég makacs, ilyen helyzetben pedig képtelen meghallgatni a másikat, ha biztosak abban, hogy az ő verziójuk a helyes. Nem titok, hogy sosem volt tervem szétválasztani őket, ezt Shiny is kifejtette, de akkor és ott úgy éreztem helyesnek, hogy inkább így mondja meg a véleményét Victornak, nem időkérésre hivatkozik... egyszerűen azért, mert Sunshine ilyen. A terve fejben már kész, csak mivel most halt meg a gépem, nem tudom, mikor tudom papírra vetni.
      Örülök, hogy ennyire tetszett, mint mindig, most is köszönöm, hogy írtál nekem! :) Igyekszem, de a fent említett ok és az általad felhozott egyetem miatt - ha-ha, éljen a hétfő reggeli négyórás anatómia - nem tudom, mikorra várható.

      Puszillak,
      Riri

      Törlés
  5. Drága Riri!
    Nos, igaz, hogy már egy ideje feltöltötted a folytatást - amit nem mellesleg nagyon vártam -, sajnos csak most jutottam el oda, hogy el is olvassam. Megjegyzem, megérte fenn maradni, ugyanis ismételten csodálatos résszel gazdagítottad az estéimet. Imádtam.
    Először is a düh, amit Shiny érzett. Annyira meg tudtam érteni, hogy szinte mindent átéreztem. Én is elzárkóztam volna a többiektől, leültem volna az egyik sarokba és bámultam volna ki a fejemből, egy kis töréssel-zúzással megspékelve. Aztán ott volt a bosszú, amit egyedül akart végrehajtani. Számíthattam volna rá, de bevallom, meglepett, hogy ilyen gyorsan, ilyen végzetesen leszámoltak Randyvel. Azért használtam többesszámot, mert bár Shiny kezdte el, végül Victor volt az, aki befejezte. Tökéletes - halálos - páros, nem is értem, miért lökte el magától a végén. Hiszen ő maga is bevallotta, hogy fordított esetben semmi sem tántoríthatta volna el... ugyan már! Ez annyira kegyetlen volt. Bár tudom, hogy nem végleges - hiszen Crystal okán bármikor megtalálhatnák -, azért fájdalmas. Ajánlom is, hogy ne hagyja magára, s kíváncsian várom, i Sunshine terve. Egyébként pedig Randy ereje... baromi király volt! Ahogy a gyengesége is... amilyen kézenfekvő, olyan rejtélyes. :) Imádtam!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Semmi gond, örülök a kommentednek, időtől teljesen függetlenül. Egyébként is olvastam a blogodon, hogy elutaztál. :) És már így elöljáróban örülök, hogy ennyire tetszett!
      Valószínű, hogy én is úgy cselekedtem volna, ahogy Shiny, főleg, mert egyébként is hajlamos vagyok ilyeneket produkálni a nagyon rossz napjaimon. Shiny a tettek embere, még akkor cselekszik, ha egy élmény friss, később a bosszúhadjárata számomra már nem lett volna teljes. Victor megjelenése spontán jött, amíg bele nem írtam, addig eszembe se jutott. :D Kegyetlen volt, de azt kiemelte, hogy - még ha csak gondolatban is -, hogy nem a szakítás volt a célja, egyszerűen egyedül akart lenni gondolkodni, s akkor abban az állapotban így adta elő. És örülök, hogy Randy ereje is ennyire tetszett. :D
      Ölel,
      Riri

      Törlés