2015. november 22.

19. lövés - 2. tár

Szép vasárnapot, drágáim!
Amint időm engedte, befejeztem és meghoztam a fejezet második részét, ahol az akció végre többszörösen is beindul. Illetve hamarosan a magánblogomra tervezem hozni a Misty értékelését is, majd jelzek, ha kész vagyok vele. ^^ A részhez nem fűznék hozzá túl sok mindent, csak azt, hogy ügyeljetek a részletekre is, mert van pár dolog, ami egy-egy bekezdésben elrejtve még fontos lehet a későbbiekben. ;)

Ölel mindenkit,
Riri

U.i.: Bocsánat!
____________________________________________________________________________

- I tease them ’til they’re on the edge 
They scream and moan for more and more they beg 
I know it’s me they come to see 
My pleasure brings them to their knees -

Christina Aguilera - Express
Hosszú órákon át gyakoroltunk, hogy behozzunk a lemaradást a többi táncoshoz képest, ám ennek egy részében nem tudtam rendesen odakoncentrálni, annyira lekötött a tény, hogy Palm Beach-en voltunk – ráadásul a bár nem volt túlságosan messze a régi házunktól és a sulimtól sem. 
Hajnalban a városba érve mindenhol ismeretlen ismerős épületeket és utcákat láttam. Az elmúlt években minden megváltozott kissé, mégis ugyanolyan maradt, a kocsi ablakából nézve végigéltem életem legboldogabb időszakának pillanatait, mintha csak egy torzított tükörbe bámultam volna. Fogalmam sem volt, hogy régi otthonom ekkora hatással lesz rám, hogy az emlékek ilyen erővel fognak megrohanni. Megrendültem, mikor észrevettem anyu régi munkahelyét, az érzés pedig csak fokozódott, amint Carlosé mellett is elhaladtunk. Nem akartam tudomást venni róla, és bár másokat sikerült megtévesztenem, Victort nem tudtam átverni: Palm Beach látványa túl sok volt. Már az évfolyamom ballagásánál tudtam, hogy el kell húznom erről a helyről és soha nem szabad visszatérnem, mert rengeteg olyan emlékkel kellett volna szembenéznem, amiket képtelen voltam feldolgozni, inkább mélyen eltemettem magamban. Nem tudtam meggyászolni anyu és a nevelőapám halálát, sem a hátam mögött hagyott életemet. Az egyik percben még fiatal, felszabadult és boldog voltam, a következőben egy árva, aki mániákusan rejtegette féléves kishúgát és lopott ételt maguknak, de mire egyet pislantottam, máris rábíztam Honeyt a Montrose házaspárra, mialatt engem bérgyilkosnak képzett ki az a szervezet, aki végzett a szüleimmel. A városhatárt átlépve pedig mindez olyan erővel tört rám, hogy képtelen voltam gátat szabni neki, a fel nem dolgozott érzések egy cunamit meghazudtolva robbantak ki belőlem, és egy hurrikán erejével söpörtek végig rajtam.
Azonban mindez semmivé lett abban a pillanatban, hogy Victor nosztalgikus szavai után Blondie-tól megkaptuk a mentális jelet. A bonyolult, gyakorlás közben sokszor széteső gyakorlatsor most úgy állt össze, mintha profi táncosok lettünk volna, hagytuk, hogy testünk a zene ritmusára mozogjon és vonja be erotikus burokba a körülöttünk ülő férfiakat. 
Az Aguilera-hangú énekesnő tökéletes löketet adott, a neonfények felvillanása mintha jelezte volna a közönségnek, hogy valami közeledik. A cipősarkak ütemesen kopogtak, a csípők hívogatóan köröztek, fogak haraptak világító ajkakba, kezek csúsztak végig a rudakon – mintha minden gesztus valami távoli nyelven suttogta volna: vigyázz! 
Ám Matt és tizenkét tagú kísérete ebből mit sem sejtett.
Három számot táncoltunk végig, ezalatt a csomó a gyomromban egyre jobban kezdett oldódni, ahogy lélekben teljesen átadtam magam a dolog munka részének. Higgadtan, a mosolyomat fenntartva próbáltam Georgie-t szemmel tartani, ami nem ment könnyen. Amikor elindult a bárpulttól, még láttam, aztán hirtelen eltűnt, mintha a Caudillo jobb keze és udvartartása közelében láthatatlanná vált volna – pedig a szó szoros értelmében nem ez volt a helyzet -, s csak akkor pillantottam meg újra, mikor ismét a pulthoz sétált – azonban minden ilyen alkalommal fegyverekkel és tárcákkal volt tele a keze és a tálcája is. A kizsebelés alatt mi megfigyeltük a terepet, próbáltunk az összes álcázott testőrt is kiszúrni.
A fazon, aki Vicktől három bárszéknyire mintha nem is akart volna itt lenni, végig a kijáraton tartotta a szemét. A férfi, aki az egyik bokszban lopva ugyan, de szemmel tartotta Mattet, mialatt folyton a zakója belső zsebét tapogatta – valaki, akit Georgie nem tudott volna lefegyverezni csak úgy. Egy másik, aki ki-bejárkált a különtermek folyosójára, s minden alkalommal a bokszoshoz fordult, mikor újra felbukkant. Egy pincérlány, aki a műsor kezdetéig még nem volt itt, és aki a többiekhez képest túlságosan hosszú és bő köpenyt viselt. 
Felsóhajtottam. Keith altatólövedékénél itt valószínűleg nagyobb tűzerőre lesz szükség. Matt azonnal jelet fog küldeni, amint bekerült a csapdába, és bár csak távolról ismertem a kíséretét, sejtettem, hogy holmi altató nem fogja egykönnyen leteríteni őket. 
Egy kicsit talán elszámoltuk magunkat. – Hallottam meg végszóra a fejemben a szabotőr hangját, és tudtam, hogy a többszörös összekapcsolás miatt az egész társaság fejében megszólalt.
Nem hatfős csapattal szokott mindenhová járkálni? – Ez Brody volt.
De. Még az előtt, hogy mi megléptünk volna tőlük – jegyezte meg Blondie. – És biztosan tudják, hogy velünk van Georgina és Morgan is. Bár kevesen vagyunk, de mégiscsak a legjobbak voltunk.
És most mi lesz? – kérdezte Trace.
Maradjatok a helyeteken, amíg nem szólunk. Ha Bree végzett, ő és én gondoskodunk róluk, de el kell majd a segítség – mondta Keith elgondolkodva. Georgie-t szándékosan nem tette hozzá, a jelenlévők közül mindenki tudta, hogy egy lövöldözésben ő kezdené a kiesők sorát az ájulásával.
De túl nagy túlerő – szólt közbe Will, bár a hangja bizonytalan volt. Talán a vészjelző radarjai nem szirénáztak a fejében, miközben a logika megkövetelte volna.
Elfelejtettétek, hogy én is itt vagyok? Az élő pajzs, hahó! – cikázott végig Candy vidám hangja a fejekben. – Vagy szerintetek mi vagyok, egy krumpli?
Inkább élethű porcelánbaba – motyogta Morgan, mire meghallottam Jackson nevetését.
Maradjunk az élő pajzsnál.
Candynél senki nem jobb fedezék tűzharcban – tettem hozzá. – És Brody gyújtogató tehetségét is bevethetjük. Blondie-nak igaza volt: ha bűnözőkről van szó, a legjobbak vagyunk.
És ezúttal hoztatok erősítést is. – Lélektársam hangjára elmosolyodtam. 
Georgina, kész vagy? – kérdezte Blondie, mire érezhetően mindenki éberebb lett.
Matt és a tizenkettek fegyvertelenítve. A pincércsajt is sikerült, de azt a három pasast nem. Viszont csekkoltam, bárpultosnál hatlövetű van, a másik kettőnél géppisztoly.
Mennyi volt a kesh? – érdeklődött Morgan jókedvűen.
Bunkó!
Tök mindegy! – csattant fel a szőkeség, hogy mindenki elhallgasson. – Kezdődhet a játék!
Bree, dobd be magad! – pillantottam a mellettem táncolóra.

Sosem láttam még olyan élethűen elbűvölő műmosolyt, mint amilyet Bree Jones varázsolt magára, mielőtt elindult volna a nézőkhöz vezető lépcsőn. Lopva eligazgatta a haját, kihúzta magát, majd a legprofibb modellek kifutói szereplését lealázva lépdelt le kecsesen Matt felé. Szinte már az első szám legelső taktusától kezdve ügyelt arra, hogy tartsa vele a szemkontaktust, egy Matt kaliberű pasi esetében pedig nem is volt akkora meglepetés, hogy egy nő így felfigyelt rá. Utáltam beismerni, de sűrű, fekete szempillákkal keretezett kék szemeivel, sötét, dús és mindig kicsit borzas hatást keltő hajával, tökéletes, finom ívű arccsontjával és szögletes állával úgy nézett ki, mint Matt Bomer szexi ikertestvére – hogy az irónia teljes legyen, még egy keresztnéven is osztoztak. A Caudillo jobb keze ezt a megjelenést még egy vastag keretű szemüveggel is párosította, mintha csak így akarta volna megmutatni a világnak az intelligenciáját. Megjelenésében tökéletes ellentéte volt Randynek. Míg az ő szűk, sötét szeme és kígyóképe sokkal inkább volt ijesztő, mint vonzó, és bárki elhitte volna róla, mikre képes, Mattről ezt senki nem gondolta volna. Pedig mindketten ugyanolyan rosszak voltak, csak más megközelítésből.
Bree egészen közel hajolt hozzá, valamit súgott a fülébe, mire a „kliens” megragadta a csípőjénél, és az ölébe rántotta. A nő erre csak a száját eltakarva kuncogott fel, majd ismét mondott valamit, ami csak még jobban feltüzelte Mattet.
Hű! – mímelt füttyentést a fejemben Candy, mikor mindketten odaperdültünk a Bree által elhagyott rúdhoz. – Jobban csinálja, mint számítottam rá. Szerinted az ilyeneket a tükör előtt gyakorolja be?
Csak természet adta tehetség. Egyébként téged miért érdekel, ha csak egy krumpli vagy? – pillantottam rá lopva, s láttam, hogy barátnőm igyekszik elfojtani kitörni készülő nevetését.
Porcelán krumpli – helyesbített, majd visszafordult a férfiak felé. Furcsán nyugodtan viselkedett, mintha a régi, megszokott munka szelleme őt is elérte volna. És szemmel láthatóan ezen ő maga is meglepődött, legalábbis erre következtetem többször egy pillanatra tanácstalanná váló arckifejezésén.
Azt hiszem, sínen vagyok. – Bree hangjára a fejemben nem sikerült megakadályoznom, hogy összerezzenjek. Ez volt az első alkalom, hogy közvetlenül az én elmémbe hatolt be, és nagyon furcsa volt. Akárcsak a tornádója, amit az edzőteremben kavart, ez is ugyanolyan hirtelen, hangos és kissé pusztító volt.
Viszont ez volt számunkra a jel, hogy Candyvel elhagyhatjuk a terepet. Ő kiválasztotta magának a bokszos fazont, ezért elindult az irányába, hogy a férfi előtti színpadon fejezze be a haláltáncot. Engem egy erős, szinte vakító fényvillanáskor felváltott egy fekete bőrű táncos, akire pontosan ugyanolyan mintákat festettek, mint rám, így a sötétben a megszólalásig hasonlítottunk egymásra. 
Amilyen gyorsan csak a lassú ütemű zene engedte, elsiettem a színpad hátuljához, majd felszívódtam a függönyök mögött. Az öltözőkből három ajtó is nyílt: egy a személyzeti bejárat, egy a különszobák folyosóira vezetett, egy pedig egy olyanra, ahonnan ezeket a szobákat a hátsó bejáratukon lehetett megközelíteni. Ám egyelőre a főfolyosóra mentem ki, ott elrejtőzve figyeltem, mikor tűnik fel Bree és Matt a bár felől. 
Nem kellett sokáig várnom. Alig egy-két perc múlva kuncogás és öblös nevetés hangzott fel, amihez hamarosan az alakjuk is társult. A jobb kéz háttal volt nekem, kezei bejárták Bree testének minden részletét, mialatt a szőke nő a kijelölt helyiség felé terelgette. Olyan búgó, hívogató hangon beszélt a férfihoz, mint egy luxusprosti a kedvenc klienséhez. Mondjuk, történt, ami történt vele, továbbra is Bree Jones-ról volt szó. A megfelelő ajtó kinyílt, miután Matt lopva intett a folyosón ólálkodó testőrének, majd mondott valami obszcén szöveget az álcázott ügynöknőnek, aki erre kacéran felnevetett, majd megrázta a fejét, amitől szőke fürtjei táncra perdültek az arca körül. Végül sikerült beterelnie a férfit a szobába, s amint az ajtó becsukódott mögöttük, akcióba lendültem.

Az öltözőben magamhoz vett, hangtompítóval ellátott pisztolyomat kibiztosítva szökdécseltem oda a folyosón lófráló testőrhöz, aki mikor meghallotta a cipősarkaim kopogását, félelmet keltő tekintettel fordult felém. A maszk és a több kilónyi smink miatt fogalma sem lehetett arról, ki vagyok, bár ez idáig én is talán csak egyszer láttam őt a Szövetség főhadiszállásán.
- Szióka! – köszöntem neki vidáman, mikor már annyira közel voltam hozzá, hogy a mellkasunk összeért, majd előrántottam a pisztolyom és három lövést adtam le a gyomrába. Amint összeesett, a fejébe is kapott egyet, ezzel követtem Randy évekkel ezelőtti tanításait: ha meg akarsz ölni valakit, bizonyosodj meg róla, hogy halott legyen, különben akár hosszú évekkel később, de visszatámad.
Különös. Semmi bűntudat, semmi keserűség, csak puskapor és vérszag. És némi elégtétel: az a fegyver támadt vissza a Szövetségre, amit a legprofibban képeztek ki. Korábban tizenötből egy halott után kijött belőlem a gyilkosság miatti keserűség, valamint a jóleső tudat, hogy talán ezért maradtam ember. Ezúttal csak elégedett voltam, egy jól begyakorolt mozdulatsort, egy szokást elevenítettem fel újra, ám közben nem volt olyan érzésem, hogy vesztettem volna az emberségemből. 
Elhúztam a számat.
A bosszú sokféle lehetett, és megannyiféleképpen tudott megváltoztatni valakit.
- Sejthettem volna, hogy rám már nem lesz szükséged. – Victor hangjára mosolyogva fordultam hátra, mire az ő szája is felfele húzódott. – De rég is láttam már az általam üldözött bérgyilkos komisz mosolyát – jegyezte meg. Hangosan kifújtam a levegőt. Ezért nem kellett a bűntudatom megléte miatt aggódnom. Mert  immár volt valaki, akitől bűnbocsánatot nyerhettem, valaki, aki azért létezett, hogy megtartson bennem egy kényes egyensúlyt, ami megdőlve már sokszor a mélybe taszított. 
A lelkiismeretem pont azokban a napokban jött vissza hosszú évek óta tartó vakációjáról, mikor Victor Benedict ügynök pisztollyal a kezében berontott az életembe, ugyanakkor ő volt az, akinek a jelenléte a feloldozást jelentette egy-egy gyilkosságom után.
- Lassú voltál – vontam meg a vállamat, majd előhalásztam John Doe géppisztolyát a zakójából. Ha hamarosan tűzharc lesz, Bree-nek szüksége lesz egy fegyverre.
Két oldalról közelítettük meg a különszobát – én hátulról, Vick a főbejáratánál. Én nyitottam be először, a zár halk kattanását teljesen elnyomta a hangszórókból szóló zene, Matt pedig teljes figyelmet szentelt a kezei között tekergőző nőnek, aki szépen lassan irányította a helyiség egyetlen ülőalkalmatossága, egy fekete bőrrel kipárnázott, króm szék felé.
- Itt az ideje felgyorsítani a dolgokat – szólaltam meg feltartva a pisztolyom. 
A hangomtól Bree megkönnyebbülten lökte hátrébb a célpontot, akinek viszont megfeszült a teste. Óvatosan hátrapillantott a válla felett, s mikor tekintete először az enyémmel, majd a fegyverem csövével találkozott, hangosan felnevetett. Noha a hangjában egy csepp jókedv sem volt felfedezhető.
- Sunshine, már…
- Leülni! – utasítottam.
- Már vártalak – fejezte be a mondatot, miután helyet foglalt. – És téged is – üdvözölte az éppen belépő Victort. – A többiek azt hitték, nem fogod felkeresni a kis lélektársadat, de én biztos voltam benne. Ó, az igaz szerelem!
- Bree, kötözd meg! – hagytam figyelmen kívül a hablatyolását. A szememet rajta tartva figyeltem az ügynöknőt, ahogy a harisnyakötője alól előhalászott némi kötegelőt, amikkel Matt lábait és kezeit rögzítette. Végszóra fegyverropogás és a pánik semmivel sem összetéveszthető sikolyai zendültek fel az ajtón túlról, hamarosan a hangszórókból szóló zene is elhallgatott néhány félreütött és –fújt akkordot követően. – Menj! – dobta oda neki az álcázott testőr pisztolyát, egy pillanattal később pedig már csak hárman voltunk: az üldözött és az üldözők.

- Tapsolnék, ha tudnék, de mint látod, foglalt a kezem. – A megjegyzése végén felszisszent, mikor egy pillangókést előkapva, gyorsan végigszántottam annak pengéjével az arca jobb oldalán. – Ne már, Sunshine – sóhajtott -, ennél több eszed is lehetne.
- Tudom, hogy a kínzástól nem fogsz megtörni – válaszoltam faarccal, mialatt Victor mellém lépett. – De másban nagy segítségünkre lesz.
- Mégis miben?
- Mindent a maga idejében. Először is megosztanád velünk, hogy miért nem tűnsz meglepettnek? – cövekeltem le előtte, közben szórakozottan játszadozni kezdtem a pengével. Ha csak egy leheletnyi erőkifejtéssel nyomtam oda az ujjamat hozzá, hajszálvékony csíkban máris vér szivárgott belőle.
Matt oldalra billentett fejjel, elgondolkodva figyelt minket, tekintete Vick és köztem ugrált. Figyelmen kívül hagyta az ajtó túloldaláról jövő golyózápor hangját, minden idegszálával ránk koncentrált, de meglepő módon az elménket nem célozta be – bár a lélektársam elég erős védelmet húzott fel kettőnknek, olyan vastagot, hogy még Blondie parazitaképessége sem tudott átjutni rajta.
- Már miért lennék meglepve? – kérdezte végül. – Rólad beszélünk, Sunshine Rodriguez. Senki nem lepődött meg azon, hogy farkcsóválva rohantál az ügynököd karjaiba. Ahogy azon sem, milyen hatékonyan vadásztad le Randyt. Szegényke – biggyedt le a szája úgy fél másodpercre. – Tudtuk, hogy valamikor akcióba lépsz, a kérdés csak az volt, hogy mikor. Vajon még előttünk vagy már túl későn?
- És mi a helyzet a lélektársam felkeresésével? – forgattam meg a kezemben a kést. Az időhúzás kétesélyes játék volt. Időt nyerhettünk vele, hogy Blondie és Vick bejussanak a fejébe, ugyanakkor ő is könnyedén riaszthatott bárkit. Mocskos szerencsejáték, orosz rulett volt ez, ahol egyikünk sem tudta, mikor van vége a másiknak. Ezalatt Matt a jókedvű nemtörődömség álcája mögé bújt, míg Victor és én a pókerarcot választottuk.
- Ó, hogy az? Randy és az osztaga támadása után mindenki meg volt róla győződve, hogy beveted magad a Szövetség államainak sűrűjébe, minél messzebb a lélektársadtól – intett az említett felé. – De én nem – húzta ki magát büszkén. – Biztos voltam benne, hogy felkeresed. Ilyen ez a kötelék. Nem könnyű csak úgy szabadulni tőle. Már az elején megmondtam a főnöknek: figyelje csak meg, nem bírod majd távol tartani magad a kis ügynöködtől. – Igyekeztem nem felhúzni magam a tényen, hogy mennyire a Szövetség és a Caudillo markában voltunk, hogy az évek alatt kiharcolt hűségért kapott magánélet valójában nem is volt az, mert mindannyian pusztán megfigyelés alatt álló robotok voltunk, akiket bármikor lehetett cserélni. És mint utóbb kiderült, ezen nem változtatott a kivívott rang sem.
Sunny, ennek rohadt erős a védelme. – Victor szavai gondolkozás helyett cselekvésre ösztökéltek. 
Ezúttal Matt csinos pofijának másik oldala is kapott egy vágást, így ismét szimmetrikussá vált az arca. Ahogy vártam, megint csak felszisszent, de utána gyorsan felöltötte magára önelégült vigyorát.
- Te tényleg Randy tanítványa vagy – jegyezte meg gúnyosan. – Miért hiszed azt, hogy a vagdosástól beszélni kezdek? És őszintén, ha nem térsz rá semmi konkrétumra, honnan tudjam, milyen infót kéne magamban tartanom?
- Matt, nem várom el tőled, hogy megtörj. Ugyanazt a kiképzést csináltuk végig – hajoltam közelebb hozzá -, tudom, hogyan vesznek rá arra, hogy az életed árán is hallgass. Ez itt – böktem a véres pengére – pusztán figyelemelterelés. 
- Minek? – vonta fel a fél szemöldökét.
- Hogy az elméd irányító központja törjön meg – válaszoltam mosolyogva. – A fájdalom a koncentráció hiányát is jelenti, mert minden idegszálad csak egy dologra tud összpontosulni. A fizikai hatás miatt megtörik a képességed irányítása, amit csak tiszta elmével lehet megvalósítani. Minél több a seb, annál vékonyabb a falad. És annál hamarabb kezdesz el nekünk dalolni is.

- De még mindig nem mondtad el, hogy miről – forgatta a szemét. – Felfogtam ám az időhúzós logikádat – nagyon igyekeztem, hogy leplezzem, mennyire telibe talált, hogy máris kitalálta, mire játszom -, de nem értem a lényegét. Ez a Szövetség, szivi! Azt hiszed, Minát vagy a Caudillót érdekli, ha bárki szarba kerül, legyen az közlegény vagy helyettes? Ennyire nem figyeltél az évek alatt? – Bár volt értelme a szavainak, Randy kiiktatása óta már nem reménykedtem abban, hogy ismerem a szervezetet. Igazat is mondhatott, de ugyanakkor már rég megpróbálhatott kapcsolatba lépni a főnökével, amit egyedül Blondie parazita akciója zavarhatott meg a szomszédból. 
- Ettől függetlenül a lényeg ugyanaz: több seb, gyengébb fal.
- Túl sok Randy, túl kevés józanész – morogta. 
Egy pillanatra behunytam a szemem, igyekeztem egyenletesen venni a levegőt. Nem engedhettem, hogy kihozzon a sodromból, márpedig Randy folytonos emlegetésével, szemmel láthatóan erre játszott. Ha pedig itt felrobbanok, a tervnek annyi.
Épp mondani akartam volna valamit, mikor Matt arcára kaján vigyor ült ki. Lopva összenéztem Victorral, aki egy vállvonással jelezte, hogy nem tudja mire vélni ezt a reakciót. Már épp rákérdeztem volna, de a férfi készséggel válaszolt az értetlen tekintetemre.
- Nahát, helló, Blondie! – mondta vidáman, s szinte éreztem, hogy a telepatikus konferenciabeszélgetésben barátnőm hangosan felszisszen. – Sejthettem volna, hogy te be fogsz jutni a fejembe, ellentétben a kis FBI ügynökkel. Meglepődtél, mi? Érzem rajtad. Tudod mit? – pillantott fel rám. – Amíg a barátaid nem kezdenek el kérdezgetni, elmondom nekik is, amire te most rájöttél, oké? Maradj csak a fejemben, nem kell sietni, hogy értesítsd őket. – Amennyire a kötegelők engedték, előbbre hajolt, így az arcunk már alig pár centire volt csak egymástól. – Nem akarok hálátlannak tűnni – mosolygott továbbra is. – Nem mintha hálásnak kellene lennem.
- Mi a francról beszélsz? – szűrtem a fogaim között.
- A mi Szirénünk érdekes felfedezést tett az imént: amint belépett a fejembe, rájött, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy itt járt. – Éreztem, hogy az arcizmaim megfagytak, ahogy a döbbenet végigcikázott rajtuk. Blondie sok ember elméjét feltérképezte már, de a Caudillo jobb kezei nem azok voltak, akikkel szívesen és teljes bátorsággal elszórakozott volna. Akkor meg…? – Tudjátok az az akció, amivel pár órára beadtátok nekünk, hogy likvidáltunk pár Benedictet, zseniális húzás volt.
- Ez hogy jön ide? – csattantam fel türelmetlenül, mire leciccegett.
- Mindjárt megérted – biztosított. – A tervetek a legapróbb részletig ki volt dolgozva, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ez volt életetek legjobb csapatmunkája. Mindennek az alapja Blondie volt, meg valaki ismeretlen, nem igaz? Tudod, Sunshine, hogy mi volt a kedvenc részem benne? – A mosolya hirtelen túlságosan is magabiztossá, már-már ördögivé vált. – Amikor Blondie pont a megfelelő pillanatban vágott ki engem az ő fejéből – bökött Victor felé.
Szinte fizikailag tudatosult bennem a szavai értelme. Láttam magam előtt, ahogy a száját elhagyva a betűk értelmes szavakká, majd mondatokká álltak össze, s eljutva hozzám fénysebességgel száguldottak fel az agyamba, ahol minden értelmet nyert. Mégsem tudtam felfogni. Felöltött maszkom megremegett, ahogy nagyot nyelve húzódtam el Matt-től.
- Nem lehet… - suttogtam.
- De bizony. Annyira édesek voltak a kis savantjaink, ahogy oda-vissza járt köztük a pletyka, amit én kezdtem el terjeszteni. Egy rejtélyes alak a mi kezünk alatt, de a ti Nagy Ötös csapataitok felett, aki a célpontok fejébe jutva győződik meg az akciók sikerességéről. Minával és Randyvel imádtuk nézni, hogyan vált szinte minden elmekurkászból lehetséges gyanúsított.
- Végig te voltál az. De hát hogyan? Hiszen a képességed…
- Illúziókeltés? – billentette oldalra a fejét. – Persze, igen, eredetileg arra lett programozva. De ahhoz, hogy ezt véghezvigyem, az elme legmélyét kell feltárnom, hogy megfelelően kivitelezhessem. Gyakorlatilag mindent látok: emlékek, kapcsolatok, álmok, vágyak, érzések. És mindezt úgy szippantja be a feketeség a halál beálltakor, mintha elmenne az áram. Ó, az emberi elme csodálatos! Ja, és még valami! – tette hozzá mellékesen. – Ez nem parazitaképesség, még ha szeretitek azt is hinni. 
- Ezt meg minek mondtad el? – kérdeztem, mialatt még mindig próbáltam megemészteni a hallottakat. Éveken keresztül álltunk megfigyelés alatt úgy, hogy még csak nem is a mi fejünkben kutakodtak, mégis rettegtünk. Rettegtünk, hogy egy meghiúsult akciót azonnal jelentenek, mielőtt még javíthatnánk a hibát, hogy sikerrel járjunk. És az ember, aki végig a markában tartott minket, most itt ült előttem. Emiatt még kevésbé tudtam, mire számítsak tőle. Játékos volt, ez tény, aki mindig is túlságosan nagy figyelmet fordított az érzések felé. De vajon velünk is csak játszadozik? Egy illúzió részei voltunk? 
Lopva a hajamba túrtam, hogy egy semleges mozdulattal rendezzem a gondolataim. Egy dolog biztos volt. Illúzió vagy sem, azt elérte, hogy mostantól mindenben kételkedjek. 
- Szóval… - rázott ki hirtelen a gondolataimból. – Akkor most mi lesz? Játszadoztok végre a falammal vagy értelmetlen cseverészést folytatunk?
Sunny, már tudom, mi a gond. – Vick arca rezzenéstelen volt, semmi nem árulta el, hogy kommunikált velem, a maszkja pedig erőt adott a sajátomnak, hogy visszakerüljön a helyére.
Micsoda?
Nincs erős védelme. És nem rajtunk használ illúziót, hanem a saját fejében. Nem enged se be, se kijutni, csak veled tudok kapcsolatba lépni. – Alig hallhatóan felszisszentem. Lélektársam hangja nem tűnt aggódónak, kétségbeesettnek vagy rémültnek, sőt, nyugodt volt. Túlságosan is nyugodt. Emiatt pedig én váltam idegesebbé.
Megpróbáltam kapcsolatba lépni Blondie-val, akinek szintén nem voltak túl jó hírei. Mikor észlelte a káprázatot, azonnal kiugrott Matt elméjéből, azóta viszont nem tudott visszajutni, mert egy másikkal kint tartotta őt. Vagyis Vick teljesen magára volt utalva. És nem akartam elképzelni, milyen az, ha egy savant nem talál vissza a testébe – pláne nem a lélektársamon.
Az egyetlen pozitívum mindössze annyi volt, hogy a szőke hacker szerint a jobb kéz nem lépett kapcsolatba senkivel, legalábbis a víziója előtt. Vagyis innen már mindegy volt a helyzet. Ha azóta megtette, azért, ha nem, akkor azért kellett felhagyni az időhúzással. 

Oké, Vick, maradj ott, ahol vagy. Innentől élesben megy, megpróbálom elvonni a figyelmét az illúzióról.
Szerinted mégis hova mennék? – morogta.
Vick?
Igen?
Sajnálom, hogy ezt látnod kell! – Amint a gondolat végére értem, olyan erősen kezdtem szorítani a pillangókést, hogy a markolata a tenyerembe vájt. Egyetlen mozdulattal vágtam bele a pengét Matt arcának egyik oldalán virító friss sebbe, majd végighúztam a nyakán – ügyelve a főbb erekre -, le a vállán, végig a karján, végül lemetszettem a kisujjának két ujjpercét is.
A férfi ordított, rángatózott, mindent megtett, hogy kikerüljön a penge útjából. De nem tört meg. Nem ájult el. És az illúzióból sem engedett. Sőt, minden vigyorral, köpéssel vagy kisebb közbeszólással csak tovább hergelt. Annyi mindent tett, amit nem értettem. Nem kért segítséget, nem értesített senkit, hidegen hagyta az elülni látszó fegyveres párbaj az ajtó túloldalán. Szeméből sütött, hogy félt a fájdalomtól, mégsem tett semmit, hogy elkerülje. 
Ki a franc volt ez a férfi? Matt. Matthew Connors. A Caudillo kettes számú jobb keze, a hackerek vezetője, az elektronikai biztonságért felelős Szövetség-tag. Egy játékos. És olyan játékot játszott, amit nem értettem, képtelen voltam egy vonallal összekötni a pontokat, amik a tetteit jelentették. Fogalmam sem volt, melyikből mi következik. Csak egy dologban voltam biztos: csapdában tartotta a lélektársam, aki kétségbeesetten próbálta átvenni a férfi elméje felett az uralmat. 
Amint az erőlködés első vércseppje elindult Victor orrából, tudtam, hogy nincs megállás. Ő megteszi, amit tud. Akárcsak Matt – bár ellenkező hatással. Nekem is eszerint kellett cselekednem. Éveken át voltam a Caudillo kísérleti kutyája, akivel azért játszadoztak és löktek ellenség elé, hogy tökéletes fegyvert kovácsoljanak belőle. Randy megismerte a visszavágásom első fázisát, ezúttal Matten volt a sor. Tévedett, mikor azt mondta, a kínzástól nem fog beszélni. Fog. Csak nem úgy, ahogy gondolta.
Mély és nem olyan mély vágások váltották egymást a jobb kéz karján, arcán és feltépett inge alatt a teljes felsőtestén is. Egyik kezemmel a fejét tartottam felemelve, míg a másikkal egymás után körmöltem bele a nevem betűit a mellkasába. Annak idején ő volt az, aki továbbította a Caudillo parancsát, hogy fedjem fel a személyazonosságom a világ előtt. Még az ötletet is ő sugallta. Most ugyanez a név az ő bőrét borította be sebbel és vérrel, ami a hasán végigfolyva csöpögött le a székre és a földre is. Matt fújtatott, hörgött, rázkódott az érintéseim alatt, a fájdalma pedig megduplázódott, miután kizártam a fejemből lélektársam hátamra szegeződő tekintetét. 
- Még mindig semmi? – kérdeztem kettejüktől egyszerre. Válaszul a lekötözött hullajelölt vért köpött felém. 
- Tudod… vannak emberek… akiket… a fájdalom… csak erősebbé tesz. – A beszéd köhögésbe fulladt, amiből végül artikuláltan ordítás kerekedett ki. 
- Miért harcolsz ennyire? – kérdeztem közelebb hajolva, mire megcsapott a semmivel össze nem téveszthető fémes szag.
- Harcolok? – visszhangozta értetlenül, miközben fejrázással próbálta visszahozni a csillogást egyre tompább szemébe. Ám mosolya továbbra sem olvadt le az arcáról. – Én nem harcolok. Csak… csak… várok.

Én viszont meguntam a várakozást. Fél órán át próbáltam többszörözni a fájdalomérzetét, de mindezt csak Vick szenvedte meg, többszörösen is. Eltávolodtam tőle, letöröltem a vért a kés pengéjéről, majd eldobtam és a pisztolyomhoz nyúltam. Az első lövésnél a golyó a vállába fúródott, a másodiknál a combjába, a harmadiknál a térdébe.
Azt hiszem, történik valami. Mintha gyengülne – jegyezte meg Victor érzelemmentes hangon.
Épp készültem volna a negyedik lövéshez, mikor lélektársam meglepődve fellélegzett, a helyiség ajtaja pedig hatalmas csattanással vágódott ki. Egy szempillantás alatt fordultam meg és szegeztem a belépőre a fegyverem, ám mikor tudatosult bennem, ki is állt előttem, megremegett a kezem, végül a pisztoly hangos csattanással landolt a földön.
- Jól sejtettük, hogy nem szabad téged hosszútávon egyedül hagyni – sóhajtotta a küszöbön álló férfi. – Ezen a ruhán akadjak fenn, azon, hogy néz ki az a férfi mögötted vagy rajta? – bökött Vick felé, aki még mindig vérző orral, kissé szégyenkezve pillantott az érkezőre. – Állj félre szépen, mielőtt még jobban elveszted a józan eszed. – Két erős kar ragadott meg, majd szó szerint arrébb tett, nem törődve az arcomra kiülő értetlenséggel.
- Jeff – leheltem alig hallhatóan, mire a húgom nevelőapja hátrapillantott a válla felett. Egy gyengéd, atyáskodó mosolyt villantott felém, majd lecsúszott szemüvegét feltolva fordult Matt felé.
- Rég találkoztunk – közölte vele fapofával, mire a jobb kéz felszegte a fejét.
- Nem hittem volna… hogy lesz merszed… újra… elém kerülni. Hogy van a kedves feleséged? – Nagyképű vigyora azonnal semmivé foszlott, mikor Jeff a fejét oldalra billentve, összevont szemöldökkel kezdte szuggerálni. Szinte láttam magam előtt, ahogy a fejében semmivé foszlik illúziójának köde, az arcára kiülő döbbenettel vegyes kín mindent elárult.
- Jól van, veled ellentétben – sziszegte Jeffrey halkan, fenyegető arckifejezésétől pedig egy pillanatra felvillant előttem az egykori hivatásos, profi ügynök, aki tíz éve annyi társát elvesztette egy szerencsétlenül végződött rajtaütésben. Nem volt szükség kérdésekre, azonnal tudtam mindenre a választ. 
Julie néha emlegetett egy egyént, aki csapdába csalta, majd úgy végzett egy osztaggal, hogy a kisujját sem mozdította: majdnem mindenki öngyilkos lett. Fogalmam sem volt, ki lehetett az a floridai Szövetség tag, de a két férfi ellenségesen nosztalgikus pillantásából azonnal rájöttem. Valaki, aki képes volt valóra váltani a legrosszabb rémálmokat is, belökött a szinte láthatatlan illúziójába egy csapat fiatal ügynököt. És csak azok élhették túl, akik képesek voltak arra, hogy ezt az álcát felfedjék. Az olyanok, mint Jeffrey Montrose, aki bármilyen mentális falat és káprázatot átlátott és megtört.
A barátai elvesztése miatt most bosszút állhatott. Ám közben megőrizte az emberségét is, míg nekem ez az ügynököm jelenlétében is gondot okozott néha. Hiába volt ő a két lábon járó lelkiismeretem, bizonyos dolgokra állandóan emlékeztetnem kellett magam. Ha elragadott a megszokás heve, már nem tudtam parancsolni a tetteimnek, csak a belém vert, kiélesedett ösztönök cselekedtek. Mert gyilkolni egy dolog volt, az utána hatalmába kerítő lelkiállapottal végül bárki meg tudott birkózni. De a kínzás más. Az minden alkalommal elvett valamit az emberből.
- Most te jössz, fiacskám – fordult hirtelen Victorhoz, aki vállait kihúzva csatlakozott hozzá Matt előtt. 
És te úgy gondolod, a tetteid miatt már nem vagy ember? – szólalt meg váratlanul lélektársam, mire felkaptam a fejem.
Nem félek attól, amivé tettek. Attól félek, hogy neked is látnod kell azt a nőt, akire féléve ráállítottak. Aki nem Sunny, hanem egy kegyetlen, hidegvérű, vérszomjas bérgyilkos. Egy szörnyeteg. – Akivel valójában eddig még nem volt szerencséje találkozni.
Nem igazán érdekel – válaszolta habozás nélkül, a hangja egy ezerszer lejátszott beszélgetés fáradtságától csengett. – Mi lenne, ha a változatosság kedvéért hinnél bennünk annyira, hogy ne ezen aggodalmaskodj? Komolyan, Sunny, most fontosabb dolgunk is van ennél. – Tévedtem volna, vagy tényleg bizarr jókedv lengte körül a szavait? Ám mielőtt még erre rákérdezhettem volna, a lélektársam újfent akcióba lendült.
Ezek után Matt csak egy pillanatig próbálkozhatott azzal, hogy a száját összeszorítva tartsa bent a Victor által feltett kérdésekre a választ. Utána minden özönvízként kezdett ömleni belőle.

Mindent elmondott. Pontosan leírta, a főhadiszállás hányadik emeletének melyik helyiségében található a szerverterem, hogyan lehet oda bejutni és kinek van hozzáférése. Míg beszélt, telepatikusan közvetítettem Blondie-nak és Brodynak a szavait, így a srác egy felvázolt alaprajzon mindent bejelölhetett, barátnőm pedig 3D-ben rekonstruálhatta azt a laptopján – segítségül hívva a szálloda alá épült alvilági központ műholdas térképét is.
A Zafírkéket az előre megbeszélt tervnek megfelelően már Matt eltávolítása után elkezdték kiüríteni, így mire megkezdődött a tűzharc, már egyetlen civil sem tartózkodott az épületben. A jobb kéz álcázott testőreit sikerült Keith altatólövedékével kiiktatni, ám kíséretének többi tagja hamar megneszelte az akciót, agyatlan zombik módjára verték ki a balhét, amit nagyon gyorsan golyózápor követett. Mind a tizenketten jól képzett harcosok voltak, de Blondie jelentése szerint rossz savantokkal kerültek most össze: a képességeiket a nyers erejük növelésére és a pontosabb célzáshoz vetették be, ami mit sem számított, ha a mi társaságunkból ketten simán a levegőbe emelték és falhoz vágták őket, vagy belerohantak némi hatalmas erejű, szuperszonikus hullámba, esetleg váratlanul felgyulladtak, vagy olyanban ürítettek bele egy teljes tárat, akin egyetlen lövés sem fogott. Nemcsak a Caudillo választotta különleges képesség szerint a legerősebb katonáit, a hallottak alapján ehhez Margery is nagyon értett: Bree szélvihara és Victor telepatikus hatalma mellé párosult Jackson egy élő Magneto képében – úgy hajlította el és formázta fegyverré a táncrudakat, hogy azt még az X-Men főgonosza is megirigyelhette volna.
A kinti csata rég elült, mire Matt mindent elmondott, így a többiek nekiálltak feltakarítani a romokat – és fellocsolni a hullák látványától elájult Georginát -, valamint Trace, Jackson és Bree segítségével igyekezetek távol tartani a helyi rendőrséget.
- Sun…shine… - Matt úgy hörgött és fújtatott, mintha szó szerint vért izzadva futotta volna le a maratont. Bár a szeme üresen meredt rám, szája széle továbbra is pajkos mosolyra húzódott.
- Mi van? – kulcsoltam össze a karom a mellkasomon. 
- Higgy nekem… nem akarsz itt lenni, mikor az el… eltakarítók ideérnek – emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Lépj… le… míg megteheted…
- Miért félnék tőlük? – vontam fel a szemöldököm, mire vértől bugyborékoló nevetés tört fel a torkából, ami gyorsan köhögésbe fulladt.
- Ha meglátod őket… megérted. – Volt valami kiszélesedett vigyorában és a felcsillanó rejtélytől a szemében, ami egyáltalán nem tetszett. Sőt, valamiért kivert tőle a víz, vészjelző radarjaim élesbe léptek, és hirtelen nagyon el akartam tűnni innen. Mattet nem gondoltam olyannak, aki a halál kapujában üres fenyegetőzéseket vágott volna az emberekhez, ahhoz túl okos volt – az ilyet inkább Randyből néztem volna ki. 
- Nem is akarunk tovább maradni a szükségesnél – válaszoltam, hangomból nem tudtam kizárni a gyanakvó hangnemet. – Megvan, amit akartunk. Hamarosan már Mina lesz terítéken. – Ismét felnevetett.
- Mina… Ó, Mina… Nehogy azt hidd… hogy… ezek után a formás… kis… seggén fog maradni. Azonnal rohan majd… apucihoz.
Megvontam a vállam, de közben már Vickkel és Jeff-el együtt hátráltunk az ajtó felé.
- Ha ez igaz, akkor könnyen elvezet a Caudillóhoz, nem?
Matt rám meredt, néhány pillanatig elgondolkodva méregetett, mielőtt válaszolt volna. Nem tetszett a hirtelen előbújt komolysága, valahogy még hátborzongatóvá tette, mint mindentudó vigyora.
- Szó szerint… értettem.

Volt valami a tekintetében, a túlságosan erőlködő szuggerálás, ami miatt azonnal felfogtam, mire akart kilyukadni. Annyi éven át siklottam el az apró jelek, utalások előtt, de ahogy Matt szóvá tette, hirtelen minden összeállt. És mikor a felismerés a tekintetemben is felcsillant, az ő arcára is visszatért a groteszk jókedv.
- Képtelenség – suttogtam. – Hogy Mina… és a Caudillo?
- Apja… lánya – fejezte be helyettem. 
Mindenki tisztában volt azzal, hogy a főnöknek Mina volt a kis kedvence a jobb kezei közül, szinte mindig vele tartotta a kapcsolatot, ő tudott meg mindent először, és mintha túlságosan is jól ismerték volna egymást. Bár a nő mindig „apucinak” hívta a Caudillót, soha, egyetlen percre sem gondoltam volna, hogy azért, mert tényleg családi kötelék fűzte őket egymáshoz. Ez annyira… lehetetlennek tűnt. Felfoghatatlannak. Hogy a démon mellett annak örököse is részt vegyen egy szervezet irányításában? Ez már túlságosan is sok volt a jóból!
- Ha sikernek… könyveled el, hogy… hogy idáig eljutottál… nagy bajban vagy! Fogalmad sincs, hogy ők együtt… mire… képesek…
- Mégis miért mondod el ezt nekem? – kérdeztem továbbra is ledöbbenve. Az agyam hátsó szeglete felfogta, hogy valaki finoman megragadta a karomat és elkezdett az ajtó felé vonszolni, de továbbra is minden idegszálammal az előttem haldokló férfira néztem.
- Én így… játszom. Egy nap… majd… megérted. 
Összezavarodtam. Teljesen és véglegesen. Matt olyan rejtéllyé vált számomra, amit a szavaival ellentétben talán soha nem fogok tudni megfejteni. Amikor az életét menthette volna, információkat adott; magától értetődő helyzetekben nem úgy reagált, ahogy bárki más tette volna – még a halálán sem engedte, hogy rájöjjek, hogyan működik. Az eltakarítók. Mina és a Caudillo. Ezekkel is csak növelte a bennem foganó kérdések számát, mintha szándékosan egyszerre akart volna belekavarni a terveimbe, ugyanakkor utat is mutatni.
- Sunshine, mennünk kell! – mormogta Victor a fülembe. Hagytam, hogy az ajtó felé vonszoljon, ám tekintettemmel továbbra is a székhez kötözött, elvérző jobb kezet figyeltem.
- Rod… Rodriguez – emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Ez volt az utolsó alkalom, ezt mindketten tudtuk. 
- Igen?
- Te… a Szövetség… fegyvere vagy. Ha nem vigyázol… az… az is maradsz…
- Igazad van – értettem egyet alig hallhatóan, miközben kihúztam magam. – Egy fegyver vagyok, semmi több. De – emeltem meg a hangom – ennek a fegyvernek a csöve most a Caudillo homlokára szegeződött. – Amint befejeztem a mondatot, a kezemben tartott pisztoly mintegy nyomatékod adva a szavaimnak, elsült. 
Matthew Connors mosollyal az arcán halt meg.

xxx

- Én ezt nem értem – jegyeztem meg nagyjából századjára, miközben hangtalanul próbáltam végigaraszolni a szellőzőben. 
A fülemben először statikus sistergés hallatszódott, amit hamarosan Morgan színpadias, túljátszott sóhaja követett. Savant-biztonsági okokból úgy döntöttünk, mellőzzük a telepatikus kommunikációt, hiszen arra a Szövetség floridai ágának szívében, a luxusszálloda alatt sokkal jobban odafigyeltek, mint a megszokott kapcsolattartó eszközökre. 
- Most fordulj balra – utasított Blondie, tökéletesen figyelmen kívül hagyva az előbbi megszólalásom. – Ha minden igaz, előtted lesz a kijárat. Georgie, te most menj jobbra, Morgan, te tovább egyenesen.
- Miért, szerinted egy leágazások nélküli folyosón mégis merre mennék? – horkant fel a csempész. – És Sunshine, mi lenne, ha egy halott helyett inkább a feladatra koncentrálnál? Nem szívesen lennék ott, mikor a te nagyra becsült ügynököcskéd megtudja, hogy kinyírattad magad.
- Hallak ám, Reed! – mordult fel Victor, és bár a hangja nem, az érzései a lélektársi kapocs miatt eljutottak hozzám. Dühös volt, amiért kispadra került, ideges, mert mindössze a Szentségtelen Hármas vehetett részt ténylegesen a főhadiszállásra való betörésben, és legszívesebben kinyírta volna Morgant. Ez utóbbit igazából bármikor máskor is megtette volna, nem keresett hozzá kifogásokat.
- Akkor is, csak úgy feladni? Ez minden, csak nem Matt – motyogtam, miközben Blondie utasításának tettem eleget. 
- Jó! – szólt közbe a csempész, mielőtt tovább fűzhettem volna a gondolatot. – Még egy megjegyzés Connors-ról, és esküszöm, hogy…
- Igen? Mit fogsz tenni? – kérdeztem kihívóan.
- Végigmondanád? Én is kíváncsi vagyok – kontrázott rá Vick is.
- Georgina, igazán segíthetnél! 
- Ha nem tűnt volna fel, Morgan, nem nagyon tudok most beszélni. – A mestertolvaj hangja fojtottan, alig hallhatóan jutott el a fülembe. – Ha beszélek, az csak hatástalanítja az erőmet, és bocs, de nem akarok itt meghalni.
- Csak legyenek észrevétlenek! És ne foglalkozzanak mással, ha kérhetem! – utasított minket az eddig csendben figyelő Margery, mire csapongó gondolataim szinte azonnal visszataláltak a bevetéshez. Istenem, hogy én mennyire gyűlöltem ezt a nőt az akaratlanul is kivívott tekintélyéért!

Amikor úgy tizenkét órával ezelőtt elhagytuk a Zafírkéket és vele együtt Palm Beach-et is, megkezdtük a behatolás megszervezését. Mattnek köszönhetően minden lehetséges információt megszereztünk az épület biztonsági rendszeréről, a hiányosságokat pedig Blondie és Brody együttes erővel – valamit Yves találékonyságával és javaslataival – kiegészítették. Így jöttünk rá, hogy a szerverterembe sokkal nehezebb lesz bejutni, mint magába a főhadiszállásba, hiába védték az utóbbit minden lehetséges módon.
A kulcs abban rejlett, hogy olyanoknak kellett behatolniuk, akik ismerték a terepet, a Szövetséget, mindemellett pedig össze is tudtak dolgozni. Az első pont miatt Leila és az összes FBI ügynök kiesett, hiszen egyikük sem járt még csak a rejtekhely közelében sem, nemhogy benne. Victor makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy mindennek ellenére ő részt vegyen az akcióban, és nem egy kis veszekedésbe telt, míg rávettem, hogy márpedig maradjon a fenekén. Ráadásul a vitánk közben valami nagyon különös történt, ennek utóhatása pedig továbbra is elektromos kisülésként pattogott végig az elmémben, felerősítve lélektársam haragját, amit képtelen volt elnyomni. Szőke barátnőmre és a Kölyökre az irányításban volt szükség, ők sem jöhettek velünk, mert nem kérhettük őket, hogy egyszerre figyeljenek az esetleges veszélyre és azokra is, akik részt vesznek a behatolásban. Keith túl hatalmas volt és az ereje inkább a pusztításra volt kiélezve, nem pedig a rejtőzésre, így ő inkább a főhadiszállás rejtekéül szolgáló luxusszállodában való őrködésre vállalkozott. Candyvel együtt, ugyanis egyetértettünk abban, hogy a parányi kínai lány mostanában különösen beszámíthatatlan, túl hiperaktív viselkedése miatt könnyűszerrel veszélybe sodorhatná magát terepen. 
Így mindössze hárman maradtunk: Georgina, Morgan és én – a Szentségtelen Hármas, Margery Hale szemében a világ három legmegbízhatatlanabb embere. De mivel már ők is jártak már különböző ügyekben a főhadiszálláson, így egyikünk számára se volt ismeretlen a terület, ex-Szövetség tagokként tudtuk, mivel álltunk szemben, ráadásul nem ez lett volna az első közös bevetésünk. Mindhármunk ereje arra lett kiélezve, hogyan legyünk minél inkább észrevétlenek, nekünk volt a legnagyobb esélyünk arra, hogy szinte láthatatlanul férkőzzünk be a szerverterembe.
A terv a Harbor Grand Hotelben kezdődött el, ahová Morgan a levegőből, én pedig teleportálva érkeztem meg, Georgie viszont egyszerűen csak besétált. Sokan összekeverték a képességét a láthatatlansággal, ám közel sem volt az. Elterelés – egyszerűen képes volt elirányítani magáról a figyelmet, így csak egy semleges arc volt a sok közül, sem élőben, sem biztonsági kamerák által nem figyeltek fel a jelenlétére. Ez az erő tette őt első osztályú tolvajjá. 
Morgan segítségével a liftaknában tovább tudtunk ereszkedni, egészen a főhadiszállás legfelsőbb szintjére, itt viszont külön kellett válnunk: én a szellőzőben folytattam az utamat, Georgina egyszerűen csak egy tag háta mögé kerülve sétált be a központba, míg a csempész a plafonhoz tapasztva magát egy mellékfolyosón keresztül közelítette meg a szervertermet, mely pontosan Matt irodája alatt kapott helyett – és csak azon keresztül lehetett bejutni oda. 
Akárcsak a főbejáratnál, a szerverteremnél is egy retinaszkenner és ujjlenyomat-olvasó várta az érkezőket, megbolondítva egy félnaponta változó kóddal. A halott jobb kézen kívül ezt mindössze egyetlen ember tudhatta, egy alacsony rangú információszerző, akinek napi feladata volt a kód begenerálása. A státusza miatt senki nem gondolta volna, hogy rábíznak egy ekkora kaliberű titkot, ám szerencsétlen ezzel a teherrel egy tolvaj célpontjává vált, akinek kivételesen nem tárgyat, hanem információt kellett eltulajdonítania. 
Ha a szerverterem első ajtaján valaki átjutott, egy steril, légmentes folyosóra került, amin csak egy módon lehetett észrevétlenül keresztüljutni: ha a behatoló láthatatlanná válik. A számsor ismételt beütésével pedig bejuthatott a Szövetség floridai ágának legfőbb biztonsági központjába – ám a helyzet még itt sem volt olyan egyszerű. A padlóban nyomásérzékelőket helyeztek el, egy tizedmásodpercen belül megszólalt egy riasztó, és ezt csak a fő számítógépről lehetett deaktiválni.
- Képtelenség oda bejutni – jegyezte meg Margery, mikor összegeztük neki a megszerzett információkat. Hiába jártunk eddig sikerrel és majdnem sérülésmentesen, ahogy a végjáték beindult, ő pedig egyre jobban szembesült azzal, mivel is álltunk szemben, kezdett szkeptikussá válni.
- Nekem van hozzá képem – válaszoltam akkor vidáman, és sokkal több határozottsággal, mint azt valójában gondoltam.

A kérdések már Matt elkapása óta kavarogtak a fejemben, egyetlen percre sem hagytak nyugodni. Annyi volt a miért, amikre képtelen voltam válaszolni. Miért adta fel Matthew harc nélkül? Miért adta ki olyan könnyen a kívánt információkat? Miért segített? Miért éreztem úgy végig, hogy már akkor beletörődött a dologba, mikor a Zafírkékben megjelentem mögötte?
Blondie-nak az akció elején sikerült a luxushotel kamerái felett átvenni az irányítást, így nagyobb erőfeszítések nélkül tudtunk besurranni a liftbe. És most, ahogy észrevétlenül egyre beljebb haladtam a főhadiszállás szíve felé, meghatározhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajtam. Ez könnyű volt. Túlságosan is könnyű. Sem Georgie, sem Morgan nem került még bajba, pedig nekik a sok savant bűnöző között és felett haladva még több esélye volt erre, mint nekem a szellőzőben. Gyűlöltem, ha valami ennyire, kiszámíthatóan egyszerűen ment. Mert az azt jelentette, hogy valahol, valamikor a biztos halál csapdájába fogunk belerohanni.
A szellőzőnyílás rácsa halk puffanással esett Matt egykori irodájának padlószőnyegére, egy pillanattal később pedig én is földet értem. Ugyanebben a pillanatban az ajtó magától kicsapódott, majd Morgan lépett be rajta Georginával a nyomában, aki egy papírfecnit lebegtetett nekem, mintha a fehér zászlót lengetné.
- Oké, bent vagyunk, mind a hárman – üzentem a többieknek az FBI központba, majd Morgan felé fordultam. – Komolyan, hangosabban nem tudtad volna kicsapni azt az átkozott ajtót?! – sziszegtem, mire a férfi vállat vonva, egy intéssel becsukta az említett nyílászárót. 
- Nem tudom, feltűnt-e, de a jelek szerint valaki nagyon szeretné, hogy betörjünk ide – fonta össze karjait a mellkasán, miközben körülnézett. – Jó hamar kipucolták a helyet, Connors hullájának még kihűlni se volt ideje.
A helyiségben valóban egyetlen bútor sem állt már, csak az egykor falon függő táblák és a szőnyegen álló berendezési tárgyak által hagyott nyomok mutatták, hogy valaha nemcsak egy üres, hűvös helyiség volt ez, hanem valaki aktívan használta is. 
- Nem tetszik ez nekem – húztam össze a szememet gyanakodva -, és igen, feltűnt, hogy mekkora mázlink volt a behatolással.
- Ha most azt mondod, hogy megint nem értesz valamit, eskü lelépek a kóddal együtt… Jól van, na, viccelek! – emelte magasba ártatlanul a kezeit Georgie, mikor szikrázó tekintettel fordultam felé. – Tényleg nagyon nem stimmel itt valami. De nem is akarom tudni, hogy mi – vette célba az iroda végén található, kétszárnyú ajtót.
- Rendezzük le ezt, amilyen hamar csak lehet – suttogtam, miközben a karomat dörzsölgettem. Sosem jelentett jót, ha egy látszólag nyugodt helyen libabőrös lettem, ősi, veszélyt érzékelő ösztöneim hangosan ordítva követelték, hogy azonnal lépjek le innen. – Nem akarok már itt lenni, mikor valaki rájön, meg akar állítani minket.
- Egyetértek – morogta Morgan is, ahogy csatlakoztunk a tolvajhoz.
Először a frissen beállított, tízjegyű számsort pötyögtem be, s amint egy halkan búgó hang, valamint egy zöld lámpa felvillanása jelezte a kód helyességét, az ujjlenyomat leolvasó és a retinaszkenner kigördült a falból. 
- Azt hiszem, inkább elfordulok, mielőtt elhánynám magam – jegyezte meg Georgie elhalóan, mikor két ujjat halásztam elő az egyik pisztolytokomból. 
Blondie, Candy és Brody segítségével már előre bekészített egy szerkezetet, amivel valaki retinájának mását el lehetett készíteni egy kontaktlencsére, ezzel akarta átverni most Morgan a szkennert. Mivel ugyanezt ujjlenyomattal nem akartuk kivitelezni – bár sokkal egyszerűbb lett volna, az egyik első feladat volt, amit a Szövetségnél megtanítottak a frissen bekerült újoncoknak -, inkább nemes egyszerűséggel megszabadítottam Mattet a jobb kezének mutató- és középsőujjától, hiszen azokra már úgysem lesz szüksége. Ezeket nyomtam most a csempész mellett guggolva a két lézeres lapocskára, miközben az átvilágítás befejezését vártuk.
- Ebben nincs semmi durva, Georgie – sóhajtott Morgan. – Vannak emberek, akik ilyen kajákat is csinálnak, egészen élethűek.
- De most nincs Halloween, és különben sem szoktam olyanok közelébe menni. És mivel csak én tudom Shinynak kinyitni a második ajtót, lehet, jól jönne, ha nem késztetnétek ájulásra. 

- Nos akkor... csak utánad – egyenesedtem fel, amint feltárult előttünk egy vakítóan fehér, nagyjából tíz méter hosszú, spot lámpákkal kivilágított folyosó. 
- Nem gondoltam volna, hogy ez tényleg be fog válni. Az ilyen cuccok nem csak a filmekben léteznek? – fektette Morgan a mutatóujjára a kontaktlencsét, miközben fél szemmel az éppen oxigént gyűjtő tolvajlányt figyelte.
- Morgan – perdültem meg, hogy szembe kerüljek vele -, annak a kütyünek az alapja, amivel ezt itt – böktem a lencsére – megalkották, a te egyik csempészárud volt – emlékeztettem. – Amúgy meg, az a CIA arcfelvarró gépe, amit csak akciófilmekhez találtak ki.
- Értem, így már világos – emelte égnek a tekintetét, majd a helyiség bejáratához hátrálva felkészült az őrködésre. 
Amikor Georgina belépett a folyosóra, éreztem, ahogy az ereje működésbe lép, akár egy bomba hőhulláma, ez is olyan intenzitással áramlott végig az irodában, s mire észbe kaptam, a tekintetem minduntalan el-elkalandozott róla, noha ő volt az egyetlen mozgó alak a látóteremben, akire a leginkább fókuszálhattam volna. Rekordidő alatt ért el a második ajtóhoz, írta be a kódot és nyitotta ki, mindössze a feltáruló szerverterem jelezte, hogy elérte a célját, a felém igyekvő nőt csak akkor láttam, ha minden idegszálammal az üresnek látszó folyosóra koncentráltam.
Nem vártam meg, míg kiért, miután az eszembe véstem a központi számítógép környezetét, máris annak asztalához teleportáltam, a padlóhoz szögezett székre – ami a mozgásérzékelő beindulását volt hivatott megakadályozni – guggolva érkeztem meg. Néhány pillanatig csendben, mozdulatlanul vártam, majd szinte csak a karomat mozgatva kerestem a hatalmas gépházon egy csatlakozót, ahová Blondie pendrive-ját bedughattam. 
- Megvagyok – értesítettem a csapat központban maradt részét, ám a siker ellenére nem éreztem megkönnyebbülést, sőt, a gyomrom összeugrott, a mellkasom elnehezült, s minduntalan a kijárat felé pislogtam, arra várva, mikor hagyhatom el végre ezt a helyet. Idegessé, de még inkább dühössé tett a tudat, hogy míg éveken át falkavezér oroszlánnak számítottam a Szövetség szavannáján, most mégis űzött gazellának éreztem magam, akit csapdába ejtettek.
- A vírus mindjárt áttöltődik, csak egy kicsi kell – tájékoztatott Blondie, majd elismerően morgott valamit, feltehetően Yves-nek. – Még húsz százalék… tíz… oké, húzzatok ki onnan! – Több se kellett, kirántottam az aprócska szerkezetet a gépből, majd amilyen gyorsan csak a képességem engedte, visszatértem Matt irodájába.
- Tűnjünk innen… - A torkomon akadt a szó, mikor megpillantottam lefagyva álló csapattársaimat, arcukat halovány derengésbe vonta a szerverterem ajtaja melletti falból előugró, világító képernyő.
Mind Georgina, mind Morgan tekintetében ott ült a félelem, ugyanakkor a kihívás is, az életünket mindennap bizonytalanná tévő rejtély tüze, hogy vajon életben maradunk-e, vagy sem. Olyan pillantás volt ez, amit csak azok ismertek fel és értettek meg, akik már jártak a halál markában, valahogy mégis kiszabadultak onnan.
Nagyot nyelve fordultam a kijelző felé, az adrenalin végigszáguldott az ereimben, kiélesítve minden ösztönöm, megfeszítve az izmaim, hogy bármikor készen álljak akár támadásra, akár menekülésre.
- Drága Sunshine-om – köszöntött az árnyékolt arcú alak, még eltorzított hangjából is kiéreztem az erőltetett jókedvet. Mérges volt. Nagyon-nagyon mérges. – Reméltem, hogy gyorsan csatlakozol majd az édes Georginához és Morganhez, nélküled nem voltak túl szórakoztató társaság. Nem is tudjátok, milyen öröm számomra, hogy ismét együtt láthatom a híres Szentségtelen Hármast.
Néhány héttel ezelőtt még nem gondoltam bele, hogy valaha is így fogok majd állni a nagyfőnök előtt, ám az akkori Sunshine számára lehetetlen dolog mégis bekövetkezett. Itt álltunk a Caudillo előtt, hogy meghallgassuk a végítéletét az életünk felett.

8 megjegyzés:

  1. Kedves Riri!

    Utállak!!! Hogy lehet így befejezni egy fejezetet, hogy aztán hónapokig várhassunk a következő részre... Ez a legidegesítőbb az egész történetben( amit egyébként imádok).
    (Nehogy komolyan vedd a sértéseket, de még mindig a történet hatása alatt vagyok, és ilyenkor pipa vagyok rád a függővégek miatt... )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Névtelen!

      Én szóltam előre, hogy bocsánat! :D Igazából nem tervezem, hogy hónapokig váratlak titeket a folytatással, csupán csak karácsony környékéig. Annál viszont sajnos semmiképp sem előbb, mert előbb még túl kell élnem a félévem leghúzósabb vizsgáját. :)
      És nyugi, nem vettem ám komolyan! ;)

      Ölel,
      Riri

      Törlés
  2. Drága Riri!
    Hihetetlen, de én állandóan elmaradok valamivel szándékom ellenére is, így ismételten jóval az olvasás után írok kommentet (bár szerintem ezt sajnos már kezded megszokni). Ne haragudj, ha összeszedetlen lesz picit, jelenleg majdnem egy hete állandóan finn cserediákokkal vagyok és az agyam annyira átállt angolra, hogy egyik nap még álmomban is mindenki angolul beszélt.:D
    A fejezet a tőled megszokott profizmussal volt felépítve, mindent átgondoltál, kidolgoztál, sehol sem voltak logikai bukfencek vagy tragikusan valótlan dolgok.
    Sunshine-ék terve olyan kidolgozott volt, hogy egyszerűen nem lehetett belekötni. A jelmezek, a szerepek felosztása az akción belül, egyszerűen elképesztő volt. A Zafírkékes történések leírása az egyik kedvenc jelenetemmé vált a történetben! *.* Szinte olyan érzésem volt, mintha én is ott lettem volna és végig izgultam a nem is olyan kicsi ügynök-bűnöző csapatunkért.
    Shiny és Victor kapcsolata szerintem most is mélyült picit, mikor Victor lélektársa értésére adta, hogy nem érdekli annak bérgyilkos volta, ő így is szereti és szeretni is fogja. Sunshine pedig kimondottan aggódós volt, ami nem jellemző rá, ezzel megleptél.:O
    Matt és az ő vallatása kegyetlen volt ugyan, de imádtam. Jó, most így visszaolvasva egy enyhén beteges ez így megfogalmazva, de tudod, mire gondolok, na!:D Matt bár csak mellékszereplő, nagyon egyedi és a képessége egyszerűen... HŰHA! Sose gondoltam volna, hogy valakinek ilyen is lehet, de a kreativitásod felülmúlta a fantáziámat!
    A fejezet alatt fokozatosan építetted fel Sunshine-ban és az olvasókban is a baljós előérzetet, ami a vége felé engem is egyre jobban a hatalmába kerített, és tudtam, hogy törtenni fog valami, hiszen ennyire egyszerű nem lehet egy olyan dolog, ami előtte Mission Impossible-nek számított.
    És a fejezet vége... huuuuu, ha tudnád, hova kívántalak mikor elolvastam az utolsó szavakat és rájöttem, hogy itt hagytad abba! :D De komolyan, a szadizmusod egyre durvább.:D
    Összességében ismét egy csodás fejezetet alkottál, ami az egyik legjobb lett az eddigiek közül! ^^
    Iszonyatosan várom a folytatást!
    A vizsgáidhozés zh-idhoz pedig sok sikert, szurkolok majd, főleg az anatómiához!♥

    Puszillak,
    Gabby

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabby!
      Szerintem te ne szólj semmit, ha nekem majdnem egy hónap után sikerült válaszolnom erre a kommentre. Tök hálátlannak érzem magam emiatt, de legalább mindenki megtudja, hogy nem a memóriámért szeretnek. :3 Remélem, jól telt a hét a cserediákokkal! ^^
      Köszönöm, hogy ezt mondod, nagyon jól esett! :) Fura, mert az ilyen terveket magamban nem szoktam átgondolni, csak mire odajutok, hogy átolvashassam a fejezetet, utána meg általában már nem szoktam annyit javítgatni rajta. Általában csak úgy jön magától, hogy ki mit és hogyan csináljon.
      Igen, erre akartam rávilágítani velük kapcsolatban. :) Őőő, mondjuk úgy, hogy elkezdtem átjavítgatni az előző fejezeteket, és rájöttem, hogy Sunnyval kapcsolatban bizonyos dolgokat (pl. a lelkiismeretét) ki akartam domborítani, csak valahogy útközben ezt elfelejtettem. És finoman próbáltam érzékeltetni, de ez a finomság kb. olyan lett, mint egy interkontinentális rakéta becsapódása, szóval még dolgozom az ügyön. :D
      Értem! :D Az, hogy Matt legyen az, aki, a fejezet írása közben találtam ki, a képességek terén pedig sokszor merítek ihletet a Twilightból (mert a milyensége dacára egyes vámpírok erejét imádtam bennem), valamint az X-Menből, csak nem olyan elrugaszkodottan. :)
      A történet vége felé tartva akarta bele néhány durvább csavart, ez még csak amolyan bevezető volt. Felkészítés, hogy valószínűleg még lesz alkalom, mikor oda kívánsz. :D
      Köszönöm, nagyon-nagyon örülök, hogy ez a véleményed! *.* A folytatással igyekszem, csak előbb még a Tükörkép van soron. :)
      Drága vagy! Szerencsére azon a borzalmon már túl vagyok! ^^ ♥

      Puszillak,
      Riri

      Törlés
  3. Drága Riri!

    AZTAROHADTÉLET! Egyszerűen nem jut eszembe semmi más, csak a káromkodások (pedig amúgy jó kislány vagyok...), ez egyszerűen HIHETETLEN. És most nem a jó értelemben. Hogy került oda Caudillo?! NEM lehetsz annyira igazságtalan, hogy itt hagyod abba (bár igazából semmi gáz, már csaaaak húsz nap van karácsonyig).

    Egyszerre vagy az olvasók idegrendszerének gyilkosa, és zseniális. Komolyan mondom, egyszerűen elképesztő az a színvonal, amit részről részre nyújtasz, és soha nem csökken, mindig nagyon-nagyon jó vagy nagyon-nagyon-brutálisan jó. :D
    Hihetetlenül izgalmas volt az elmúlt két rész, filmszerűek voltak az események, minden pörgött, de nem kapkodtad el a dolgokat, mindent mesterien kidolgoztál. Hihetetlenek voltak a párbeszédek, annyira jók és előrelendítik a történetet.
    A legjobbak pedig a karakterek, hihetetlen egy szereplőgárdát teremtettél a végére, imadom ezt a csapatot, imádom, hogy mindenki külön személyiség, fejlődőképesek, nem tökéletesek, de mégis olyan magukkal ragadóak. Ráadásul a kapcsolatokat sem hanyagolod el a sok akció között, annyira szép volt az előző rész végén-közepén lévő Shiny-Vick jelenet. *-* Meg a csipkelődésük. Ahw...
    De azért még mindig kiemelkedő, hogyam tudod megcsavarni a szálakat, pl. Caudillóval...

    Na, azt hiszem, csak ennyit akartam, szurkolok a viszgákhoz és zh-khoz. <3

    Maffia (aki lusta bejelentkezni)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!

      Bocsánat! :$ Káromkodj nyugodtan, engem egyáltalán nem zavar, főleg, hogy ezt a nem túl nőies szokást én elég sokszor űzöm és bizonyítottan segít kiengedni a gőzt. :D
      Édes vagy, hogy ezt mondod, nagyon-nagyon jól esik olvasni! :) Mivel szívem csücske ez a történet, szeretnék méltó lenni hozzá, és olyan befejezést kreálni, amivel én is elégedett leszek. :)
      Bevallom őszintén, a szereplőgárdát én is nagyon szeretem, és imádok "velük dolgozni". Mivel a Lélektársak eredeti történetének legfontosabb pontja maga a szerelem, így Shiny és Vick kapcsolatát sem szeretném elhanyagolni, hogy hű legyek a mintához. ^^
      Remélem, a következő csavarokról is így fogsz vélekedni! ;)
      Köszönöm, aranyos vagy! :) ♥ Neked pedig utólag is boldog karácsonyt!

      Ölel,
      Riri

      Törlés
  4. Drága Riri!
    Esküszöm, azt hittem, hogy már olvastam ezt a részt, talán a legfrissebb bejegyzés zavart meg, mindenesetre, amikor megláttam, hogy nincs itt a kommentem, gyorsan nekiláttam bepótolni a "frisset".
    Egyszerűen imádtam, bár szerintem ezzel nem leplek meg. Amikor pár hete megtaláltam a könyvtárban a Lélektársak első részét, egyből az eszembe jutottál, és bár a borítója nem teljesen az én világom, úgy gondoltam, hogy ez a blog ilyen tökéletes, a könyv sem okozhat csalódást.
    Szeretném megköszönni, hogy elvezettél ehhez a történethez, ugyanis egy nap alatt kiolvastam, egyszerűen nem tudtam letenni. Minden fejezetet végig izgultam, nevettem, Zeddel együtt háborodtam fel, amikor a végén Sky a szülei miatt el akart távolodni a Lélektársától... legszívesebben már aznap elkezdtem volna a második kötetet, de sajnos még nem szereztem meg, vagy nekiláttam volna újra az első résznek. Még a külön kötetet is letöltöttem, hogy Zed szemszögét is elolvashassam... szóval igazi fan lettem :") Szinte rosszul vagyok, ha belegondolok, hogy vissza kell vinnem a könyvtárba és meg kell válnom a könyvtől.. (haha)

    De visszakanyarodva a részhez, igazán akció dúsra sikeredett, szinte észre sem vettem, hogy milyen hosszú, és azonnal a végére értem. Kicsit túl hamar, ha engem kérdezel.
    Matt nagyon hamar összezavart, egy-két helyen szinte már azt sem tudtam, miről beszél, és erre még Sunshine értetlenkedése is rásegített. Annak ellenére, hogy rosszfiú, sajnáltam, amiért meghalt és kicsit megmelengette a szívem, hogy végül mosolyogva távozott el az élők sorából. A bevetés és a találkozás a Caudilloval érdekesnek ígérkezik, kíváncsi vagyok, milyen erősek a lányával, hogy a képességeik hogyan egészítik ki egymást és miként erősítenek a másikéra.
    Igazából Shinny és Victor párosa mellett most Morgan-Vick-Sunshine hármasa tetszett a legjobban, valahogy olyan dinamikusak voltak a párbeszédeik. Szívesen olvasnék még hasonló jeleneteket, na meg persze most már szívesen venném, ha újra felbukkanna Zed és Sky, ha már Yves és Trace felbukkant ebben a fejezetben is.

    Érzem, hogy csak össze-vissza beszélek, úgyhogy lassan abbahagyom.
    Kellemes Karácsonyt már előre is <3
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Sajnálom, hogy csak ennyire nagyon későn tudok válaszolni, de a vizsgáim jobban magukba szippantottak, mint terveztem. Szerencsére tegnap végeztem, így van időm mindent pótolni. :3
      Örülök, hogy ennyire tetszett a könyv is, és hogy nem okozott csalódást! Azóta sikerült már beleolvasnod a folytatásokba? ^^

      Igazából írás közben nem szoktam észrevenni, mennyit írok, csak mikor utána átolvasom, olyankor mindig meglepődök az oldalszámokon. :D Matt elméje egyébként sem volt túl tiszta, de a szavainak akkor is súlya volt, amik a Szövetség egy olyan részére utaltak, amit Sunshine még nem ismer. És a mosolyának is lesz magyarázata. A Caudillo és Mina is hamarosan betoppan a képbe, de addig még hátravan némi akció és átvezetés. :)
      Garantálhatom, hogy ez a hármas még szerepet fog kapni a későbbiekben is, örülök, hogy tetszettek a jeleneteik! ^^ Sajnos Zedet és Skyt fiatalnak ítéltem meg egy fegyveres harchoz, így ők maradnak otthon, de a többi Benedictnek azért lesz még szerepe. ;)

      Én pedig utólag is nagyon boldog új évet kívánok, remélem sok sikert fog hozni! :)
      Ölel,
      Riri

      Törlés