22. lövés

Szép napot, drágáim!

Nem mondok semmit. És nem is ígérek semmit azon túl, hogy befejezem. Akit érdekel, mi történt velem ebben a félévben, az itt elolvashatja. Remélem, mindannyian jól vagytok és hogy tetszeni fog! ♥

___________________________________________________

- I could see the signs

She was fixed to fly

It’s always better fought than won

For those not afraid to die -

The Spiritual Machines - Couldn't Stop Caring

Hangos zihálásom betöltötte az egész helyiséget. Nem tudtam elhinni, mi több, felfogni, hogy az a férfi állt előttem, aki apám helyett apám volt. Az anyukám lélektársa. A kishúgom apja. Aki segített a házimban, otthon maradt velem, ha beteg voltam, egyetemi nyílt napokra vitt és szórólapokat gyűjtött nekem, megtanított két ujjal fütyülni és soha, egyetlen egyszer sem mulasztotta el Honey esti fürdetését.

Annyi minden kavargott a fejemben, ám képtelen voltam egyetlen gondolatra fókuszálni; a fizikai fájdalmaim és a sokk teljesen elnyomták a józan eszemet és a lehetőséget a normális ítélőképességre. Olyan sok mindent akartam egyszerre kérdezni tőle, ám végül egyetlen szót tudtam csak kinyögni felrepedt ajkaimon keresztül:

 - Hogyan? – Ezt a két szótagot is azonnal megbántam. Minden egyes lélegzetvételnél éles fájdalom hasított a mellkasomba, a hangadással viszont már a torkom is égni és szorítani kezdett. Ráadásul úgy éreztem, ez a rövid kérdés is annyira kimerített, hogy ismét közel álltam az eszméletvesztéshez – hatalmas akaraterő kellett ahhoz, hogy ne zuhanjak vissza újra az öntudatlanságba.

Carlos arcán jókedvű mosoly jelent meg, majd közelebb lépett hozzám. Kényelmetlenül éreztem magam, amiért beletolakodott a magánszférámba, arca teljes, homályos látóteremet kitöltötte. Felszisszentem, mikor két ujjal erősen megragadta kétoldalt az arcomat, körmeit belevájta a bőrömbe és így a sebeimbe is.

 - Drága gyermekem – sóhajtotta -, nézz meg jobban! – Ezzel, amennyire a béklyóim engedték, még közelebb rántott magához.

Nehéz volt fókuszálnom, hiába pislogtam, a látásom nem tisztult ki teljesen, ráadásul az egyik szememet képtelen voltam egy vékony résnél nagyobbra nyitni, de mégis eleget tettem a kérésének. Tüzetesebben végigmértem, az ismerős arc minden négyzetcentiméterét igyekeztem megvizsgálni, majd tekintetem továbbvándorolt testének többi részére is. És mikor összeállt a kép, akaratlanul is felkiáltottam.

 - Ki… ki a fene vagy te?! – Nevelőapám arcát az orrától a szája jobb sarkáig egy halvány vágás szelte át, ám ez az előttem álló férfiról hiányzott. És bár a karjaik mindkettejüknek majdnem ugyanúgy voltak tetoválva, Carlos könyökhajlataira monogramok kerültek, miután megismerte anyát és engem, valamint a húgom születését követően: L. C. M., A. S. M. és H. M. R. Azaz Leona Cordelia Márquez, Alessandra Sunshine Márquez és Honey Michaela Rodriguez, a lélektárs és a két lánya. Ennek a valakinek a könyökhajlatán is volt rövidítés, azonban csak egyetlenegy: M. R.

 - Lám-lám, hát kapiskálod már? – Fájdalmas volt látni az ismerős, mégis idegen mosolyt. Ugyanaz az arc volt, ugyanazokkal a gödröcskékkel és szem körüli nevetőráncokkal, ám biztos voltam benne, hogy ha Sky ránézett volna erre az idegenre, nem Carlos biztonságot nyújtó aurájának színeit látta volna, hanem a tömény rosszindulatot. Nem kellett gondolatokat vagy érzelmeket olvasnom ahhoz, hogy tudjam: bár jókedvűnek tűnt, a hangja pedig ugyanolyan kedélyes volt, mint mikor torzítón keresztül, árnyak között beszélt hozzám, ez az alak gyűlölt engem. Ott volt feszült, támadásra kész testtartásában, túlságosan feszes arcvonásaiban és kegyetlenséget sugárzó szemeiben. – Hadd mutatkozzam be. A nevem Mario Rodriguez. Az, akit te Carlos néven ismertél, az ikertestvérem volt. De – tartott egy rövid szünetet, ami alatt fürkészően végigmért – sajnos egyszer elárult. Azt hitte, megszabadulhat apánk és nagyapánk örökségétől csak azért, mert rátalált valami cafkára. – Anya gondolatára összeszorult a mellkasom. – Tudod, a szemeid, az orrod és a szád formája egészen hasonlít Leonáéra, de gondolom, inkább apádra ütöttél. Nem úgy, mint az édes kis unokahúgom…

Kellett néhány homályos pillanat, míg összeállt a kép és leesett, hogy kiről beszélt. Ám mikor tudatosult bennem, ordítva próbáltam nekiugrani. A bilincseim kíméletlenül vágták a végtagjaimat, minden rángató mozdulattal egyre jobban belém vájtak, de nem érdekelt. Az egyetlen tiszta gondolatom az volt, hogy ha innen kiszabadulok, betöröm annak a rohadéknak a koponyáját, aki a szájára merte venni Honey nevét. De hiába próbálkoztam, az erőm fogytán volt, így hamarosan visszahanyatlottam a vasrácsra. Mario Rodriguez egy jóllakott óvodás elégedettségével szemlélte hasztalan erőlködésem, de a kitörésemre egy tapodtat sem mozdult, még a szeme se rebbent. Mintha tudta volna, hogy így fogok reagálni. Sőt, mintha mindent, de tényleg mindent tudott volna rólam.

 - Drága lányom, lenyűgöző védelmező ösztöneid vannak, tudsz róla? Bár ha belegondolok, hogy évekkel ezelőtt milyen fiatalon képes voltál olyan mocskos körülmények között is gondját viselni a kis Honeynak… - Amikor ismét előretörtem, fél kézzel hátranyomott a rácsra, a fejem nagyot koppant a hideg fémen, a világ pedig egy pillanatra elsötétült. – Csak óvatosan, Sunshine. Hiszen nem akarjuk, hogy idő előtt bajod essen, nem igaz?

Ebben erősen kételkedtem. Egyszerűen csak semmi haszna nem származott volna abból, ha kiütöm magam. Akkor mégis kivel tudott volna kedvére szórakozni?

 - Ha… ha csak egy ujjal is… ho… hozzányúlsz… - A fenyegetésem szánalmas próbálkozás volt, erőtlen szavaim hangos köhögésbe fulladtak, s minden egyes hörgéssel erősebb fájdalom nyilallt a tüdőmbe. Mario undorodva lépett hátra, mikor a roham végeztével vért köptem kettőnk közé.

 - Akármennyire is szeretném megismerni az unokahúgomat, sajnos túlságosan képzett nevelőszülőket találtál neki. Kanadáig még tudtuk követni a nyomukat, de onnan felszívódtak, ezért kénytelen voltam lemondani róluk. De semmi gond – állt ismét elém és fogta meg erősen az államat -, hiszen a fődíj már az enyém.

Egy hatalmas, hegyomlásnyi feszültség szakadt le a mellkasomról. Honey biztonságban volt, távol, elrejtve az ördögi nagybátyjától és mindentől, amit a világa tartogatott a számára. Valószínűleg az arcomra is kiülhetett a megkönnyebbülés, mert nevelőapám testvére erősebben kezdett szorítani.

A számban lévő maradék vért az arcába köptem.

A következő pillanatban az ökle a lesújtott a gyomromra. A testem reflexszerűen görnyedt volna össze, tért volna ki a fájdalom elől, ám béklyóim szorosan tartottak. Néhány másodpercig levegőt sem kaptam, hiába nyitottam ki újra és újra a számat, minden izmom összeszorult, képtelen voltam oxigént nyelni. Túlságosan hosszúnak tűnt az az idő, míg újra elernyedtek annyira, hogy végre ismét tudjak lélegezni.

 - Mit… akarsz?

 - Hogy mit akarok? – vonta fel a szemöldökét és fonta össze a karjait a mellkasán. – Mint mondtam, elég sok bajt hoztál a fejemre a kis bandáddal és az ügynököddel együtt. Szeretném, ha mindannyian megbűnhődnének, és ha ezáltal semmissé lehetne tenni mindazt a kárt, amit az üzletemnek, ennek az egész szervezetnek okoztatok. Szeretném, ha a bátyám törlesztene mindent, amit tönkretett, amin éveken át dolgoztunk. Vagy ha még egyszer végignézhetném az áruló halálát. – Összerezzentem, ahogy egykor a húgom által vetített képsorok lejátszódtak előttem, ő pedig felnevetett. – De hát – sóhajtotta -, ezek csak ábrándok. Be kell érnem veled. És mivel csak te vagy itt, mi ketten nagyon hosszasan fogunk eljátszadozni.

Bár éreztem, hogy lassan, de átjár a zsigeri félelem, egy részem mégis megnyugodott. Csak én voltam itt. Bree, Jackson és Keith. Victor. Isteni csoda volt, de csak engem kaparintottak meg. Ha ők is itt lettek volna, Mario egy percig sem habozott volna, hogy az orrom alá dörgölje az ő elfogásukat, vagy a kínzásukkal terrorizáljon engem. És amíg a barátaim, és a két legfontosabb személy az életemben rendben voltak, magabiztosabban nézhettem szembe azzal, ami vár rám.

Magabiztosabban, de nem rettenthetetlenül.

Mégis, miután nyeltem egy nagyot, felszegtem az állam és a Caudillo szemébe néztem. Ha belehalok sem fogom engedni neki, hogy lássa rajtam a félelmet. Ekkora elégtételt nem adok neki.

 - Mondd csak, mit hittél? Megölted… megöletted… a családomat. Komolyan azt hitted… ha rájövök erre, úgy teszek majd… mintha mi sem történt volna? – Meglehetősen büszke voltam magamra, amiért bár lassan, vontatottan, de dadogás nélkül sikerült kipréselnem ezt a három mondatot. Persze, meglett az ára, mert végül hangosan fújtatva néztem farkasszemet Marióval.

 - Parancsot teljesítettem – válaszolta szárazon. – A szabályok mindig is egyértelműen kimondták, hogy árulás esetén senkinek sem kedvezünk. Carlos pontosan tudta mindezt, mégis hátrahagyott minket. Neked pedig – bökött rám és járkálni kezdett – a kezedbe adtam az örökségét. Egy kiváló bérgyilkos nevelt lányából egy ugyanolyat faragtam. Hihetetlen, hogy végül te is pont ugyanúgy árultál el. Már jóval az előtt, hogy egyáltalán tudomást szereztél volna a bátyámról – szorította ökölbe a kezeit.

 - Egy közönséges gyilkos csináltál belőlem! – fakadtam ki. – Azt… azt hiszed…

 - Mit?! – csattant fel. – Mit hiszek? Most azzal akarsz jönni, hogy mennyire gyűlölted a munkádat és milyen bűnösnek érzed magad? – nevetett fel erőltetetten. – Ezt te sem gondolod komolyan, igaz, Sunshine?

 - Egy szörnyet teremtettél!

 - Ne most kezdj bűntudatkeltésbe, lányom! – csapott bele mellettem a vasrácsba. – Élvezted, amit csináltál. Ahogy én is élvezni fogom azt, amit most veled teszek – simított ki egy csapzott tincset az arcomból. Ez a gyengéd mozdulat groteszk ellentétben állt a tekintetéből sütő gyűlölettel és megvetéssel. – És sikoltozhatsz majd, ahogy a torkodon kifér – halkította le a hangját -, úgyse fog senki hallani.

Beharaptam az ajkamat. Gyűlöltem beismerni, de ez a férfi túl jól ismert. Igaz, hogy rengetegszer átfutott már az agyamon, hogy mi lett belőlem ahhoz a tinihez képest, aki a Princetonra jelentkezett, mégsem tagadhattam, hogy a kezdeti erkölcsi pánikon kívül nem csináltam belőle túl nagy ügyet. Imádtam az adrenalin löketet, a sikeres találatok miatti győzelemérzetet, az akció tervezgetését és azt, hogy hiába voltam rengeteg államban és más országban körözött bűnöző, a Szövetség mégis egyfajta biztonságot adott. Ha nem találkoztam volna Victorral, ha nem jövök rá, hogy miért kerültem a szervezetbe… Valószínűleg a halálomig nekik dolgoztam volna.

Gondolataim azonnal egyetlen dolog köré kezdtek összpontosulni, amint Mario ellépett a közelemből, ki beszűkült látóteremből. Ahogy nehézkesen oldalra fordítottam a fejem és kiszúrtam, amit eddig feldagadt szemem miatt nem láttam, a szívem kihagyott egy ütemet, majd kétszeres sebességgel kezdett dörömbölni a mellkasomban.

A rácsomhoz néhány vezeték volt erősítve, amik egy generátorból indultak ki.

A Szövetségben töltött éveim során sokféle módszerrel kínoztak Florida vagy az Államok ellenségei, ám ezek többnyire kimerültek verésekben, szúrásokban és lövésekben – olyan fájdalmakat okoztak, amikkel bevetések során is találkoztam, ezek ismerősök voltak. Az áramnál eddig csak egyszer alkalmaztak rosszabbat, akkor is csak rövid időre: egy törülközővel borították be az arcomat, majd vizet locsoltak rám. Azt mondják, ez a legkegyetlenebb vallatási módszer, és szerencsés voltam, amiért csak három kört kellett kibírnom. De az elektromosság… Egy villamosszékben töltött hosszú, gyötrelmes időket sokkal nehezebben tudtam kiverni a fejemből, mint azokat a másodperceket, míg öntudatlanul fuldokoltam.

A Caudillo nem sokat vesződött bevezetőkkel, mindössze egy rövid pillanatig a válla felett rám mosolygott, majd beindította a berendezést.

Nehezen tudtam leírni az érzést, milyen volt, mikor fogalmam sincs, hány voltnyi áram haladt át a testemen. Az izmaim kétségbeesettem rándultak össze és igyekeztek kitérni a milliónyi, túlságosan is erős és fájdalmas tűszúrás elől. Hiába próbáltam elhúzódni, túl erősen voltam rögzítve és minden egyes eltelt tizedmásodperccel jobban fájt, a harc során szerzett sebeim égni kezdtek. Minden erőfeszítésemet abba öltem, hogy valahogy kitartsak, így még az is csak felszínesen tűnt fel, hogy ordítani kezdtem. A tudatom zavaros lett, tiszta gondolataim kimerültek abban, hogy ez még csak alapfok volt és valószínűleg sokkal rövidebb ideig fog tartani, mint amit következőnek fogok kapni. Még úgy is, hogy ez is óráknak érződött.

Az áramütés nem volt akkora, hogy a miatta keletkező fájdalom és sokk ájulásba taszítson, így mikor vége lett, minden porcikámat kristálytisztán éreztem. És fogalmam sem volt, hogy mi volt rosszabb: ez, vagy a kínzási módszerem. Ugyanis most az összes sérülésem, kicsi és nagy, zúzódás, vágás, felszíni és mély olyan kínt sugárzott az agyamba, mintha mindegyiket egyszerre szereztem volna. A fájdalommal vívott küzdelem közben öntudatlanul haraptam rá a nyelvemre, és most a fel-feltörő vérözöntől is próbáltam megszabadulni – de olyan érzés volt, mintha azon is halálos seb keletkezett volna.

Még az olyan egyszerű mozdulat, mint a fejem oldalra fordítása is túlságosan sok időt vett igénybe és valószínűleg csak akkor ment volna nehezebben, ha a nyakam el lett volna törve. Mikor tekintetem végre találkozott egykori főnökömével, mintha elégedettséget olvastam volna le az arcáról. Láthatóan csak arra várt, hogy ránézzek, mert egy pillanattal később visszafordult a generátor felé és feljebb csavarta rajta az erősséget.

Teljesen elvesztettem az idő- és térérzékemet. Három adagnyi áramlöket után már a számolásba is belezavarodtam. Fogalmam se volt, mennyi idő telt el a legelső alkalom óta, vagy, hogy Mario hányszor kapcsolt magasabb fokozatra. Néha kevésbé fájt, máskor mintha többszörös mennyiséget kaptam volna. Egyszer úgy tűnt, végre hozzászoktam a kínhoz, aztán bebizonyosodott az ellenkezője. Végül már olyan hangosan sikoltoztam, hogy teljesen elment a hangom, minden lélegzetvételt hatalmas szenvedéssel tudtam csak kivitelezni, ezzel pedig egyre jobban és jobban a Caudillo kedvére tettem.

Mikor végre elért az édes sötétség, tudtam, hogy csak másodperceket tölthettem ájulva. Amint a repülősó kellemetlen ammóniaszaga visszarántott az öntudatba, a testem legapróbb négyzetmilliméterei ugyanúgy kiabáltak könyörületért, ahogy legszívesebben én tettem volna. Túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy bármiféle kísérletet tegyek a menekülésre, vagy legalább a fájdalom enyhítésére, az agyam már nem tudta, mi lenne a legjobb a testemnek. Szabadulni akartam, de túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy akár az ujjaimat huzamosabb ideig mozgassam.

 - Tényleg ennyit bírsz, Sunshine? – kérdezte Mario, miközben komótosan körbejárt. –Amennyi energiát beleöltem a kiképzésedbe, ennél azért többet vártam. Emlékszem az első… pont olyan, mint… de… hé… - A szavai egyre jobban elhalkultak, szinte már megváltóként vártam, hogy ismét elveszítsem az eszméletemet. Ám a megkönnyebbülés elmaradt, az agyam és az érzékeim újra fókuszba álltak, mikor finom ütések érték az arcomat. – Maradj velem – jelent meg homályos látóteremben a fájdalmasan ismerős ábrázat. Leggyengébb pillanataimban néha azt hittem, Carlos az, s egy-egy rövidke másodpercre azt gondoltam, megmenekültem, hogy aztán a valóság fájdalmasan gyomron vágjon. – Tudod, mi segíthet? – kérdezte. – Találj valamit, amibe kapaszkodhatsz, egy gondolatot. Akkor túlélheted – simított végig az arcomon. Próbáltam elhúzódni tőle, de már rég túl voltam azon a fázison, hogy bármire is rávegyem a testemet. – Tudod, nekem mi segített feldolgozni az árulásod? Elképzeltelek pontosan így. Ahogy szenvedsz, sikoltozol, az életedért könyörögsz, míg már egy hang sem jön ki a torkodon.

 - Te… te hajszoltál bele az… az áru… lásba. Kényszerítettél… Annyi mindenre… - Kiabálni akartam, de csak suttogás hagyta el a számat.

 - De sajnálom – emelte égnek a tekintetét. – Viszont mivel bosszútól hajtva jöttél el hozzám, azt hiszem, pontosan tudod, miért tettem mindezt.

 - Gyü… gyü…

 - Gyűlölsz? Mit? – szakított félbe. – Engem? A munkád? Vagy amivé váltál, és akire a drágalátos lélektársa alig tud ránézni? – Az se fájt volna jobban, ha még egy adag áramot vezet belém. Victor említésére tiszta fény gyúlt az agyamban, de csak azért, hogy emlékeztessen arra, milyen arcot vágott, miután kirángatott a mészárlás okozta transzból. – Mondd csak, Sunshine, ha ennyire utáltad mindezt, miért nem szálltál ki?

 - Nem… nem tudtam… - lihegtem. Ez mégis milyen felvetés volt? Mintha csak úgy benyújthattam volna a felmondási levelemet és a kötelező két hét után otthagytam volna a Szövetséget.

 - Ó, dehogynem – hajolt fölém. – Megölöd magad és kész. Mindennek vége – mosolygott rám.

Összeszorítottam a szemem. Egyszer megpróbáltam. Tényleg. Ám rá kellett jönnöm, hogy túl gyenge vagyok hozzá és túlságosan is ragaszkodom az életemhez. Mert élni akartam. Az vitt egyre előbbre és előbbre az évek alatt, s miközben azt mondogattam magamnak, hogy Honey, majd később a barátaim és Vick miatt teszem, ez hazugság volt. Önző voltam. És nem akartam meghalni. Azonban most…

 - Látod? Megmondtam. Talán magadnak nem vallanád be, mennyire élvezted az elmúlt éveket, de én pontosan tudom. Mert ismerlek. Átláttam rajtad, már az első perctől kezdve tudtam, milyen vagy valójában, hogy mikre vagy képes. Ebben meglepően hasonlítasz Carlosra, tudod-e? Mindketten bűntudat nélkül meg tudtátok csinálni azt, amit a legjobb embereimmel tettél. Bevallom, az még engem is meglepett. Nem gondoltam, hogy olyan gyengék legyenek, hogy annyira megijednek a dühödtől, hogy így képes legyél elintézni őket. De hát, ez vagy te. Aki ezt tette és élvezte, na, az az igazi Sunshine, nem az, akit próbáltál megjátszani a kis ügynöködnek.

 - Ölj meg! – kiáltottam fel, amennyire a hangomból tellett. – Ölj meg, csak legyen már vége. – Hiába mutatott rá arra, hogy gyenge vagyok a halálhoz, az tűnt most a legemberibb opciónak a kínzás és a prédikálás helyett.

 - Ó, nem-nem – sétált vissza komótosan a generátorhoz. – Még nagyon sokáig nem foglak megölni. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy lejátszadozok veled még egy darabig – tekerte feljebb a feszültséget.

Nem tudom, mennyi ideig voltam másodjára kiütve, de mikor ismét magamhoz tértem, egy pillanatra megkönnyebbültem: Mariót sehol sem láttam. Azonban örömöm tiszavirág életű volt csupán, ugyanis helyette egy pont ugyanolyan rosszal találtam szembe magam.

 - Helló, Rodriguez – simított végig Mina az arcomon hosszú körmeivel. Mintha egy vadászó nagymacska próbálgatta volna, hogy vajon mennyire húsos a zsákmánya. – A papa egy kicsit elment, de ne aggódj, addig én szórakoztatlak – lépett hátra és mért végig. Arcán gúnyos mosoly játszott, amit egy jobb napomon szívesen letöröltem volna. Ennél jobban akkor se látszott volna rajta, mennyire élvezni a helyzetet, ha kiírja a háta mögé egy transzparensre.

Bántani akartam, ám izmaim fájdalmas összehúzódása emlékeztetett arra, hogy a testemet elfelejthetem.

 - És… itt hagyott… bébicsősznek? Vajon mennyire… tarthat… fontosnak… ha… csak úgy kettesben… hagy velem? – A nő egy pillanatra összevonta a szemöldökét, zöld szeme hidegen csillogott. Aztán felnevetett.

 - Az apám bízik a képességeimben. Pontosan tudja, hogy te járnál rosszabbul, ha szökni akarnál. Bár – jött hozzám ismét közelebb, majd egyik karmát belemélyesztette a karomba, a szisszenést pedig nem tudtam visszaszívni -, elég rossz bőrben vagy még ahhoz is, hogy ezt kibírd. Főleg ha ezt csinálom. – Kiáltás szakadt fel a torkomból, mikor a kellemetlen szúrás többszörösére nőtt; mintha baltával csapták volna le a kezemet. Egyelőre abba a boldog tudatlanságba ringattam magam, hogy még fogalmam sincs, milyen érzés az áramütés, ha Mina felfokozza az érzékeimet.

 - Mondd csak… milyen érzés… hogy… fontosabb vagyok nálad? – Láthatóan apuci kicsi lánya nem tudta hova tenni a kérdést, félrebillentett fejjel próbálta feldolgozni. – Annyi energia, hogy… kiképezzen… aztán… elkapjon… Háromból két jobb kezet… elintéztem… és mégse… akart… elmenekíteni előlem… - Nem hagytam neki időt arra, hogy visszavágjon, minden erőmet a beszédbe öltem, hátha érzékeny pontjára tapintok. – Míg te... a talpát nyaltad… addig én kaptam az igazi… figyelmet… pedig meg se akartam… felelni az elvárásainak. – Apró sikerként könyveltem el, hogy Mina megfeszítette az állkapcsát, gőgösen magasba emelte a fejét. – Nem fáj… hogy én… láthatóan fontosabb vagyok nálad? – A pofon sokkal nagyobb volt, mint amennyire normális esetben fájnia kellett volna, de fogalmam sem volt, hogy azért, mert felerősítette a tapintó érzékemet, vagy, mert annyira ki voltam merülve, hogy már egy ekkora ütést is erős jobb horogként éltem meg.

 - Tudod – sziszegte a fülembe -, ha veled végez, a drágalátos húgocskádat fogja megkeresni. – Minden igyekezetemre szükségem volt, hogy visszafogjam magam és ne essek neki.

 - Szóval… még… az áruló testvére… kislánya is jobban érdekli nálad? – néztem rá kihívóan.

A következő pillanatban az áramütés akkora erővel csapott belém, hogy kis híján a végtagjaimat leszaggatva próbáltam menekülni a rácsról. Biztosan feljebb vette, ugyanakkor az érzékelő- és fájdalom receptoraimra is adhatott némi kakaót, mert ez minden eddiginél kibírhatatlanabb volt. Úgy ordítottam, mintha azzal kivezethetném az elektromosságot a testemből, ám csak azt értem el, hogy a hangom villámsebesen tűnt el. Míg rángatóztam, az elmém folyamatosan ájulás és ébrenlét között ugrált, ám nem adtam meg Minának azt az elégtételt, hogy a teljes öntudatlanságba taszítson. A Caudillo szavait megfogadva találtam egy gondolatot, ami eléggé éberen tartott annyira, hogy mindig egy újabb másodperccel tovább húzzam. Elképzeltem, ahogy ők ketten szenvednek itt helyettem, ahogy halálért rimánkodnak, kegyelemért – ám az sosem jön el. Vágyaimban a kínjaikat folyamatosan növelhettem, ám a vég sosem érkezett meg számukra, akárcsak egy bizarr ókori, alvilági legendában. Ahogy minden pillanatban egyre több és több áram rázta a testem, úgy Mina és az apja egyre jobban és jobban szenvedtek a fejemben. Talán Mariónak igaza volt, talán tényleg élveztem mindezt. Ám a gonoszt, a sötétséget, ami bennem lakozott, ők teremtették meg. És ha szörnyeteget akartak látni, ki vagyok én, hogy megtagadjam tőlük mindezt?

Mikor megszámlálhatatlanul hosszú idő elteltével az elektromosság eltűnt, hangosan hörögve vettem a levegőt. Távolról hallottam a Caudillo ismerős hangját, ahogy a lányával ordibált, aki viszont nem feleselt vissza. Rám és a hasztalan beszédpróbálkozásaimra egyikük sem figyelt, így a maradék méltóságomat megőrizve próbálhattam összeszedni magam annyira, hogy nyögés és sípolás helyett valódi szavak hagyják el a számat.

 - Sa.. sa…

 - Mit mondasz? – fordult hirtelen hozzám Mario, figyelmen kívül hagyva Mina magyarázkodását. Tehát a megjegyzésem tényleg betalált nála.

 - Sajnálom – nyögtem ki. – Sajnálom, hogy nem törtem egyből rátok. Ha tudom, hogy ennyire fölényesen fogsz rám nézni – pillantottam a nőre -, akkor először a szemedet vájom ki. És ha tudom, hogy ennyit pofázol – néztem ismét egykori főnökömre -, neked a nyelvedet vágom ki. – Bár a hangom csak suttogás volt, még én is meglepődtem, mennyi gyűlöletet és indulatot sikerült belecsempésznem. – Tekerd csak feljebb. És fokozd a maximumig az érzékeimet – böktem állammal először egyikük, majd másikuk felé. – Eddig úgyis csak csikiztetek.

 - Fogsz te még könyörögni a halálért – ragadta meg Mario a nyakamat, de nem hagytam magam, csak felvontam a szemöldököm.

 - Pont annyira érdekel… amennyire Carlost érdekelted, mikor lelépett. – Orrlyukai veszélyesen gyorsan tágultak, ahogy egyre szaporábban kezdte szedni a levegőt. Tehát amíg az egyik apakomplexusos volt, a másik testvérkomplexusos. – Na, mi van? Még mindig ennyire fájdalmas, hogy csak úgy itt hagyott… egy nőért… akinek még zöldkártyája sem volt? A kisöccsét, akinek olyan szánalmas élete volt, hogy még egy lélektársat se… - Nem tudtam befejezni, minden erejét egy gyomrosba sűrítve hallgatatott el. Fogalmam se volt, hogy volt-e lélektársa vagy sem, de bármi is történt vagy nem történt, az ugyanúgy érzékenyen érintette, mint a lányát az apuci téma.

Epét öklendezve próbáltam levegőhöz jutni, de a mellkasomból csak sipítás tört fel. Hangosan köhögni kezdtem, mikor félrenyeltem, a bordatöréseim pedig nem könnyítették meg, hogy abbamaradjon és megtölthessem a tüdőmet oxigénnel. A helyzet iróniája volt, hogy én itt voltam kikötve, azt csináltak velem, amit akartak, és még így is képes voltam bántani őket. Pedig a tudatom annyira se volt tiszta, hogy száz százalékosan felfogjam, értelmes dolgokról beszélek-e.

A köhögésem lassan nevetéssé változott, jókedvet nélkülöző, őrületbe hajló kacagássá. Mina és Mario értetlenül néztek rám, majd egymásra, ám nem csináltak semmit, amíg abba nem hagytam. Akkor viszont alig észrevehetően, de elhátráltak.

 - Hadd mondjak el nektek valamit – mosolyogtam rájuk -, amit még sosem mertem hangosan kimondani. Victor… és a többiek… Azt hiszik, megbántam mindent, amit tettem, és hogy másmilyen vagyok… mint akinek először gondoltak. De ez nem igaz. Ezt akartad hallani, nem? Az igazságot. – Tudtam, hogy úgy hangozhatok, mint egy mániákus őrült, de nem érdekelt. Már semmi sem tudott izgatni, hiszen sehol nem volt egy bizottság, aki ítélkezhetett volna felettem. Csak ők voltak és én, és előlük már úgysem rejthettem el semmit. – Az a nő, aki kiszabadult az áruházban és lemészárolta a kis rabszolgáidat… Ő el van rejtve. Elzártam nagyon-nagyon mélyen, ahol a szeretteim nem láthatják, mert meggyűlölnének, ha ismernék. – Újra felvillant előttem lélektársam, és ahogy képtelen volt a szemembe nézni. Az ezerszer rosszabb volt, mint a Caudillo ütése vagy Mina felturbózott elektrosokkja.  – Most pedig már édes mindegy, igaz? És itt, ebben a szobában őszinték lehetünk egymással, ugye? Szóval folytassátok csak, mi hárman az örökkévalóságig kínozhatjuk egymást. – Behunytam a szemem. – Megérdemeljük.

A szavaimat néma csend követte, majd egy nagy sóhaj. Mikor ismét rájuk emeltem a tekintetem, apa és lánya vállvetve méregettek, és ugyan nem volt telepatikus hatalmam – mondjuk, ha lett volna, se tudnám kihasználni -, de abban biztos voltam, hogy olyan beszélgetés játszódott le köztük, aminek nem akarták, hogy fültanúja legyek. Végül Mario elém lépett.

 - Rájöttem, hogy te még sosem tapasztaltad meg a képességemet. Szóval itt egy kis ízelítő. – Abban a pillanatban, ahogy az erejével rám fókuszált, leesett, hogy teljesen rosszul ítéltük meg. A fájdalmat irányította, valóban, de nem csupán a fizikait, sőt. A legnagyobb félelmeim egyszerre összpontosultak az agyamban, majd mintha a mentális kín kivetítődött volna a testemre, szétáradt minden porcikámban.

Képek jelentek meg a fejemben, melyeken valaki Honeyt üldözte, másokon Victor arcára egy rongyot terítettek, majd vizet öntöttek rá. Az én tüdőm is el lett vágva a levegőtől, pontosan úgy fuldokoltam és dobáltam a testem, ahogy lélektársam a fejemben. Egy újabb jeleneten Jeff hajolt Julie megcsonkított, élettelen teste fölé, amit Candy darabokra szakadása, Blondie karóba húzása és Keith teljes megőrjítése követett. Láttam Georgie-t sikoltozni egy elmegyógyintézetben, Morgant egy lyukkal a mellkasában, ahogy azt suttogta: mindez az én hibám. Aztán anyu és Carlos halála játszódott le előttem újra és újra, ám ezúttal én is ott ültem velük a kocsiban, viszont halál helyett az övékét néztem végig kínzó lassításban. Ezután ismét Honey következett. Majd Victor. Végül minden szerettem halála egyszerre játszódott le egyszer, kétszer, háromszor, míg már a sikolyaim a fejemben is visszhangzottak. Fogalmam sem volt, vajon a testem, vagy a lelkem szenved-e jobban, de mintha minden egyes levetített halállal egyre több sérülést szereztem volna – vagy a meglévőek erősödtek fel. Hiába szorítottam össze a szemem, a látvány nem tűnt el, ismétlődött, mint egy beakadt bakelitlemez. Rángattam a bilincseimet, a rácshoz vágtam magamat, ordítoztam, végül erőteljesen bevágtam a fejemet.

Végre eljött az ájulás.

Mikor ki tudja, mennyivel később magamhoz tértem, tényleg egyedül voltam. Se Mina, se Mario, se rémképek. Olyan mélyen szívtam be a levegőt, ahogy a Caudillo megpillantása óta nem tudtam. Erőteljes szívverésem kezdett lecsillapodni, és évtizedeknek tűnő idő óta először az egyetlen fájdalom, amit éreztem, a harc során okozott sebeimből jött, ez pedig az előzőekhez képest egy adag morfiummal ért fel. Az elmém is egészen tiszta lett, bár jobban örültem volna, ha minden korábban kiejtett szavam néma homályban marad. Még akkor is, ha igazak voltak.

Habár még mindig fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, vagy mi történt a többiekkel – és a telepátiához is túl gyenge voltam, a fejem egy kondér meggyepált pudingra emlékeztetett odabent -, legalább életben voltam és jelenleg senki nem ügyködött azon, hogy nyomorúságosabbá tegye hátralévő időmet. Apró győzelmek, de legalább győzelmek.

Már majdnem teljesen sikerült lenyugtatni magam, mikor kinyílt a helyiség ajtaja, majd egy alak bucskázott le a lépcsőn és terült el előttem. Ahogy láthatóvá vált az arca, mintha a szoba minden négyzetméterén ugyanaz az órásplakát jelent volna meg a „túl korán örültél” felirattal. A légzésem és a szívverésem újra felgyorsult, a fizikai gyötrődés mellett visszatért a lelki is, azok közül az egyik legnagyobb.

 - Nem… - Lélektársam és az éppen lefelé igyekvő Mario között ugrált a tekintetem.

 - Meglepetés! – csapta össze a tenyerét, ahogy Victor mellé ért. – Így se tudlak bántani?

Meg sem próbáltam elrejteni a kétségbeesést az arcomról, míg azt figyeltem, egykori főnököm hogyan rángatja a szerelmem úgy, mint egy tehetetlen bábut. Végül elfordítottam a fejem, mintha azzal, hogy nem nézek oda, máris eltűnne minden. Hogy lehettem ennyire hülye? Hogy hihettem azt, hogy nincs a kezében semmilyen biztosíték? Miért hagytam, hogy a saját hiúságom ilyen adut adjon neki? Azzal, hogy én játszottam a menő kislányt nagylányos bugyiban, veszélybe sodortam a lélektársamat. Vajon Bree, Keith és Jackson is nála voltak? Vagy csak Vick kellett neki? És egyáltalán… De nem. Victor nem lenne olyan idióta, hogy önként besétáljon a Caudillo ajtaján. Az ilyen egy rám jellemző magánakció lett volna, ő ennél sokkal okosabb. De akkor…?

 - Most egy kicsit magatokra hagylak – mondta Mario előzékenyen, miután kikötözte lélektársamat a velem szemben lévő székhez. – Pár perc és magához tér, behozhatjátok az elvesztegetett időt. Hamarosan jövök – intett búcsút jókedvűen.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, ficeregni kezdtem. Vick légzése szabálytalanabbá vált és a szemhéja is meg-megrebbent – kezdett ébredezni.

 - Victor? Victor! – szólongattam, mialatt ő lassan visszanyerte az eszméletét. – Nincs bajod?

Néhányszor megköszörülte a torkát.

 - Nincs. – Körülnézett, felmérte a terepet, majd a köteleit kezdte rángatni, méricskélte, vajon milyen szorosan volt a székhez rögzítve.

Ahogy alaposabban végignéztem rajta, feltűnt, hogy mintha a súlyosabb sérüléseit ellátták volna, bal karját átázott kötés fedte. Arcáról eltűnt a vér, csak a horzsolások és zúzódások maradtak, bár még így is elég rosszul nézett ki. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, ijesztően sápadt volt. Borosta nem takarta az állát, vagyis huszonnégy óránál többet nem igazán lehettem fogságban.

 - A többiek? – hajoltam előbbre. – Őket is elkapta? Volt még más is, mikor lecsapott rátok? – Aggódtam, hogy következőnek Vick két társa vagy Keith fog eszméletlenül elém esni, hogy egyre több embert akar majd felhasználni a szenvedésemhez.

 - Nem volt támadás – mondta egyszerűen.

 - Hogy-hogy? – néztem rá értetlenül. – Akkor mégis hogyan kaptak el? – Az egész nem állt össze. Mégis mi lehetett akkor a magyarázat arra, hogy lélektársam most itt ült velem szemben egy székhez rögzítve. – Victor! – szóltam rá élesebben, mert teljesen belemerült vastag kötelei és kötegelői lazítgatásába.

 - Nem kapott el – emelte végül rám a tekintetét. – Önként jöttem. Feladtam magam. – Minden egyes szó, amit kiejtett a száján, orbitális nagy baromságnak tűnt. Szinte vártam, hogy a Kandikamera stábja hirtelen előugrik, hiszen ennek az egésznek semmi értelme nem volt. Az én Victoromnál nem. – Csak így találhattalak meg – tette hozzá, amivel végleg elvette minden reményemet.

Mintha egy teljesen más ember lett volna előttem. Victor Benedict különleges ügynök nem lett volna akkora idióta, hogy csak úgy bekopog az ellenség kapuján, mert a lélektársa bajban van. Ő nem az a pasi volt, aki elvesztette a józan eszét, mikor egy nő besétált az életébe, végig higgadt és megfontolt maradt. Még az én mércémmel mérve is teljesen öngyilkos akció lett volna egy ilyen cselekedet, pedig a forrófejűségemnek és meggondolatlan ötleteimnek igen széles skáláját mutattam már be neki. Csak néztem ezt a férfit, próbáltam leolvasni az arcáról, hogy csak kamuzott, mert képtelen voltam elhinni…

 - Te hülye állat – szaladt ki a számon.

 - Mi? – nézett rám értetlenül.

 - Te hülye, idióta, barom állat!

 - Sunshine… - kezdte, de félbeszakítottam.

 - A helyzetünk, az okozott kár és a veszteségünk részleges volt, de most? Pontosan azt adtad meg neki, amit akart.

 - Veszélyben voltál – mondta lassan, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélt volna.

 - Már végem volt! – kiáltottam fel. – Végem van. Victor, hát nem érted?! Egy halottért áldoztad fel magad.

 - Nem, nem vagy halott! – emelte fel ő is hangját. – Még meg tudjuk…

 - Fogd be! Hallgass, csak hallgass! – döntöttem a rácsnak a fejem. Képtelen voltam előle elrejteni a rémületem, a csalódottságom; a hangom visszafojtott indulatoktól remegett. Dühös voltam, és sosem hittem volna, hogy ilyen mértékű harag pont a lélektársamra fog összpontosulni. – Ez olyan jellemző rád. Mindig csak helyesen kell cselekedned – néztem vele farkasszemet. Az ismerős, ezüstszürke szemekben értetlenség villant. – Te sosem lehetsz önző, te, a szent és tiszta Victor Benedict. Átadtad magad egy őrültnek, mint valami mártír. Csak a becsületkódexed és a lelkiismereted legyen rendben. Mondd, miért nem vagy képes azt tenni, amit akarsz, akkor is, ha helytelen?! – Végül már kiabáltam. A szavak szinte öntudatlanul formálódtak bennem, a lelkem sötét mélyén mindent megtettem, hogy bántsam a lélektársamat, ha már a szuszt nem tudtam kiverni belőle.

Néhány pillanatig csendben volt, mintha a saját felindultságát próbálta volna visszafogni, végül egy nagyot sóhajtott. Mikor megszólalt, a hangjából méreg és felháborodás áradt, ám a hangerejét nem emelte fel.

 - Azt hiszed, ez nem önzés? Ez a legönzőbb dolog, amit valaha tettem. Minden döntésem arról szólt, mióta megismertelek, hogyan akadályozhatom a saját nyomozásom miattad, még akkor is, ha kirúgnak és börtönben végzem. – Mély levegőt vett, felszegte az állát, tekintete nem engedte az enyémet. – És ezt azért tettem, hogy még egyszer láthassalak, még ha utoljára is. Ha megölnek, akkor is. Azért tettem, mert szeretlek.

 - Ne csináld, kérlek. – Könnyek folytak végig az arcomon és homályosították el a látásomat. Azt még fel tudtam volna dolgozni, ha meggyűlölt és azt szerette volna, ha távol tartom magam a családjától és minden ismerősétől. A szerelmével és az áldozatával nem tudtam mit kezdeni, csak a bűntudat hatalmasodott el rajtam egyre jobban. Én hajszoltam bele őt ebbe és most miattam lesz vége az életének.

 - Muszáj volt ezt tennem. – A hangja már sokkal gyengédebb volt, mint minden alkalommal, mikor arról beszélt, hogy szeret.

 - Ezek szerint még nem fogtad fel, hogy ki vagyok. Mert ha rájönnél, hogy akit az áruházban láttál, az vagyok valójában, akkor soha nem tudnál szeretni – zokogtam fel.

 - Pontosan tudom, hogy ki vagy – mondta határozottan.

 - Akkor tudod, hogy van egy gonosz oldalam.

 - Valóban. – Halovány volt ugyan, de mosoly kúszott az ajkára. – Egy részed tényleg gonosz. De ennyi, az csak egy részed. – Megrettentem, mikor feltűnt, hogy az ő szemében is könnyek csillogtak, ahogy igyekezett kipislogni őket, egy csepp elindult lefelé az arcán. – És van más részed is. Én pedig így szeretlek. Teljes. Valódban. – Egy tökéletes világban mindezt az esküvőnk napján, a fogadalmaként szavalta volna el. Csakhogy a mi tökéletlen valóságunkban a leghatározottabb és megingathatatlanabb vallomását, amit már képtelen voltam és nem is akartam megcáfolni, életünk talán utolsó óráiban mondta ki.

 - Meg fogunk halni. – A sírás szinte teljesen elnyelte a szavaimat, ám Victor még így is értette.

 - Akkor meghalunk – bólintott, mintha csak azt nyugtázta volna, hogy mit rendeljünk vacsorára. – De együtt.

Végszóra kinyílt az ajtó, Mina és Mario is csatlakoztak hozzánk.

 - Sikerült mindent megbeszélni? – Ugrált egykori főnököm tekintete kettőnk között. – Nagyszerű. Kislányom? – fordult a lány felé, aki Victor mögé sétált és a vállára tette a kezét.

Görcsbe rándult a gyomrom, mikor Mario is ráfókuszált. Lélektársam arckifejezése egy pillanat alatt változott meg, tekintetébe pánik költözött, ajkai remegtek még úgy is, hogy olyan erővel szorította össze őket, hogy szinte falfehérré halványultak. Keze hol ökölbe szorult, hol kiengedett, teste megvonaglott. Néhány őrjítő másodperccel később nem bírta tovább, ordítani kezdett.

 - Ne! – Még ez az egyetlen szótagom is artikulátlannak hatott. Dobáltam magam, ismeretlen erőtartalékaimmal rángattam a bilincseimet, minden milliméternyi előbbre töréskor közelebb éreztem magam ahhoz, hogy végezzek a Caudillóval, ha kell, magam haraptam volna át a torkát.

 - Így mindjárt jobb – vetette oda fokhegyről.

A gyűlöletem minden elmúlt pillanattal a négyzetére emelkedett. Ennyire kiszolgáltatottnak látni lélektársamat milliószor rosszabb volt, mint a legborzalmasabb rémálmaimban, emiatt képtelen voltam visszafogni magamat, apa és lánya legnagyobb örömére. Felváltva trükköztek, Mina néha elvette egy érzékemet, másikat pedig felerősítette: volt, hogy csak Victor kiáltásait hallhattam, ám azt úgy, mintha egy repülő zúgott volna el mellettem, máskor a látásomra játszott rá, így lélektársam homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket, a tenyerébe vájt körmeinek félkörívet, ajkában haladó ereinek elpattanását és láthattam. Még akkor is képes volt kínozni, ha csak a szaglásom fokozódott többszörösére. Az érzelmeknek valóban volt szaga, a szenvedésé és a félelemé olyan rettegést aktiváltak az agyamban, amilyet felfogni is alig tudtam. Ha pedig nem Mina volt a soros, Mario ereje egy újabb szintjét mutatta meg: összekapcsolta a fájdalmainkat, amik kölcsönösen erősítették egymást. Ami számomra volt kibírhatatlan, az átáramlott Victorba, míg az ő rémképei bennem váltak fizikai kínná.

Victor ordításai az én gyűlölettől fűtött, érthetetlen fenyegetéseimmel keveredtek. Gyengének kellett volna éreznem magam, ám mintha az erőm annál jobban tért volna vissza, minél tovább szenvedett miattam a szerelmem. Azóta nem éreztem így magam, hogy beléptem abba az áruházba, ahol elszabadult a pokol. Zavaros, fókuszát vesztő elmém egyre tisztább lett, tudatom mélyén valami szólongatni kezdett. Sosem jártam még ennyire bent, fogalmam sem volt, hol kötnék ki, de hatodik érzékem azt suttogta, megtalálnám vele a képességem magját.

Eszembe jutott, mit mondogattak mindig is a Szövetségnél: a fájdalom a legalkalmasabb arra, hogy legyengítsen, ezáltal pedig ne tudd használni a képességeid. Ám az én fizikai fájdalmam elnyomta a lélektársamért érzett kétségbeesés és egy olyan elemi ösztön vette át a helyét, ami megfogalmazhatatlanul erősebb volt még annál is, ahogy évekkel ezelőtt Honeyt védtem. Minden gondolatom és energiám arra összpontosult, hogy Victort innen kijuttassam.

Akaratlanul is a magom felé sodródtam, úgy vonzott magához, mint a legkáprázatosabb fény a bogarakat a legsötétebb éjszakán. Képességem középpontja azonban rajtam túlmutatott, mintha egy világító fonál hagyta volna el az elmémet, hogy összekapcsolódjon…

Sunny?

VICTOR! – A megkönnyebbült visításom mindkettőnk fejében visszhangot vert. Míg a külvilágon szenvedtünk, valójában mindketten menedéket találtunk idebent, ahol az erőnk és az egész lélektársi kapcsolatunk összpontosult.

Valahogy el kellene érnünk, hogy abbahagyják. Akkor talán…

Vagy inkább ki kellene jutnunk – helyesbítettem.

Kijutnunk? – A Vick hangjában érződő kétkedés engem is elbizonytalanított. – Sunny, nem kételkedem abban, hogy te képes vagy erre, de felejtsd el, hogy engem is magaddal tudsz rángatni. Nem emlékszel, mi történt legutóbb? Elteleportáltál engem is, valóban, de gyakorlatilag úgy rám voltál tekeredve, mint egy kígyó. Szóval menj és…

Megöl, amíg én segítséget kerítenék. Biztos van biztosítéka, amit bevethet ellened akkor is, ha én kiszabadulok. Nem. Együtt megyünk, vagy sehogy – jelentettem ki határozottan. Még mindig féltem a halál gondolatától és még jobban lélektársamétól és a tudattól, hogy elveszítem, de még a vesztem is jobban hangzott annál, minthogy itt hagyjam egyedül.

És mégis hogy akarod kivitelezni? – Végignéztem a minket összekötő fonalon. Aranyló fénnyel vibrált, s bár vékonynak tűnt, mégis sugárzott róla az erő, a kitartás. Pontosan olyan volt, mint az istenek életfonalai, amiket a párkák hiába akartak, nem tudtak elvágni – inkább az olló csorbult ki. – Oké, azt hiszem, van egy ötletem. – Mondta végül, miután ő is végighallgatta a kis eszmefuttatásom.

Hirtelen éreztem, ahogy felzúg körülöttem egy ismeretlen energia. Sokkal intenzívebb volt annál, mikor lélektársam egyszerűen csak használta a képességét, most minden erejével rám fókuszált, manipuláló képessége az én teleportálásomra összpontosult.

Vigyél ki innen!

Mindkettőnket!

Teleportálj!

A hangja egyszerre jött sehonnan és mindenhonnan, önálló volt és egy tömeg parancsa. Az elmém vibrált, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt a mentális energiát a testünkön kívül ne érzékelték volna kínzóink is. Ám éreztem, hogy már nem tehetnek semmit. Mert mikor a színes kakofónia teljesen eggyé vált, az elmém meghajlott az akarat előtt. A képességem, hogy dolgokat molekuláira szedjek szét és rakjam össze máshol, végigszáguldott a minket összekötő kapcson, belekapaszkodott lélektársam erejébe, míg végül mindkettő sokszorosára erősödött.

A testemen mintha villámok cikáztak volna végig, jóleső ismerősként köszönthettem teleportáláson előszelét. A kisülések átcikáztak az agyamon, végig a kötelékünkön, hogy Victort is beborítsák. Az érzés milliószor intenzívebb volt, mint máskor, a vér dübögött a fülemben, tisztán hallottam a saját és lélektársam szívverését is.

Egy pillanatra teljesen egyekké váltunk. Nem érintkeztünk, az elménk és a testünk mégis egyként forrt össze.

Aztán hirtelen mindez atomjaira robbant.

Utolsó emlékeimben repültem, amit túl gyors zuhanás és fájdalmas landolás követett. Egy nagy, majd több apró valami csapódott be körülöttem. Távolról hangos robaj hallatszott, mintha bombát aktiváltak volna.

Végül sötétség. 

____________________________________________________

Ja, meg két vizsga közötti félnapos szünetben készítettem egy új trailert is. Köszönet az ihletért a Renegátok c. film előzetesének, a Proud Mary c. film előzetesének és a Marvel's The Punisher sorozatnak, ahol Ben Barnes már megint egy fucked up karaktert játszik.